2017. augusztus 17., csütörtök

55.rész

Niall Horan

Időtlen idők óta nem mozdultam ki Mirával kettesben, se Londonban, se bárhol máshol, Liam azonban most is a lehető legjobb barátnak, és Mira oldaláról valószínűleg a világ legjobb férjének bizonyul, mert hajlandó egyedül maradni az ikrekkel, és elengedni velem a feleségét néhány órára, ezzel megmentve engem az órákig tartó szenvedéstől, és roppantul boldoggá téve mindkettőnket. Az utóbbi időben rengeteget veszekedtünk Mirával, és bár végül minden megoldódott, úgy érzem nagyon szükségünk van néhány zavartalan órára kettesben.
Hiába kötött le délelőtt az, hogy a fiúkkal jelenésünk volt a BBC-nél, miután hazaértem a falat tudtam volna kaparni kínomban csupán attól a tudattól, hogy Hazel még órákig távol lesz, mert ez a délután Zayné, és csak most kezdem megérteni, hogy mit érezhetett néha Liam miattam. Nem vagyok féltékeny, egy cseppet sem, főleg nem Zaynre, akinél elvarázsoltabb hősszerelmes csak Payno lehet, de azért számolom a perceket, hogy mikor csörren meg a telefonom, és indulhatok el Hazelhöz. Le kellene szoknom erről, mert szinte a függőjévé váltam, de talán nem akkora bűn azok után, amiken mi ketten keresztülmentünk, hogy minden szabad percünket együtt akarjuk tölteni. Folyton egymásnál alszunk, napokig nála, majd nálam, aminél szebb látvány nem nagyon  van számomra. Imádom őt az ágyamon elnyúlva látni a ruháimban, vagy a kanapémon a fura, fotós tankönyveit bújva, a konyhámban, miközben együtt vacsorát csinálunk, és imádom az érzést, ahogy minden éjszaka hozzám simul, az ajkaink pedig addig forrnak össze, amíg lassan el nem alszunk, és bár reggelente nincs idő arra, hogy órákig csodáljam és élvezzem a közelségét, mert így is mindig épphogy beér az egyetemre, azért mégiscsak a világ egyik legjobb érzése mellette ébredni. 
Arra számítok, hogy Mira egy kicsit kiborulva fog bepattanni mellém, mert hiába tudja, hogy a gyerekei nagyobb biztonságban nem is lehetnének, borzasztóan utálja, ha nélkülük kell elmennie valahová, pedig szüksége van erre is, mert még mindig csak egy fiatal lány, amellett, hogy főállású feleség és anyuka, ehhez képest ragyogó mosoly ül az arcán, és cuppanós puszit nyom az arcomra, amint becsapja az ajtót.
- Szia, Nialler! - ölel át, és a fejét a vállamra hajtja. Önkéntelenül is elengedem a kormányt és köré fonom a karjaim, jó érzés, hogy a hülye vitáink ellenére vele még mindig minden ugyanolyan.
- Szia, Mackenzie! - simítok végig a hátán, és puszta megszokásból mélyen belélegzem az illatát, amit talán a tökéletes otthonnal tudnék azonosítani. Érzem a tusfürdőjét, a mézes hajbalzsamát, a parfümét, vagyis inkább a miénket, mert a Between us a kedvence, hintőpor, és mindenféle babás dolog aromáját. - Mi újság az ikrekkel? - érdeklődök azonnal, mert nem megszokott számomra, hogy egy kicsit sem szipog, törölgeti a kibuggyanó kis könnycsepjeit, és kutat azonnal a telefonja után. A gyerekei szerencsére nem burokban nevelkednek, vagyis valamennyire, egyfajta egészséges módon igen, tekintve, hogy mindkét szülőjük ismert, de nincsenek elzárva másoktól, nem csak kettejüket ismerik, így nem esnek pánikba attól, ha néhány órára az anyukájuk nélkül maradnak, inkább Mira az, aki ezt nehezebben viseli.
- Liam épp mesét olvas nekik - mosolyog rám ellágyulva  - az ablaknál integettek és puszikat dobáltak nekem.
Megérkeznek a megjósolt apró könnycseppek, de gyorsan letörli őket és rám nevet, miközben megfogom a kezét és picit megszorítom.
- Minden rendben lesz.
- Tudom, csak nehéz - szipog halkan - még akkor is, ha néha nagyon szeretnék egyedül lenni.
- Elhiszem - mosolygok rá. - Remélem azért nem bánod, hogy velem töltöd a délutánt.
- Dehogy! - nyílnak nagyra a szemei. - Nagyon örülök neki, és mindent tudni szeretnék Hazelről! Mesélj, mi újság?
- Elhívtam hozzánk karácsonyra - nem tudom, miért ezt mondom el elsőként, amikor annyi mindenről tudnék még beszélni, de valahogy nem akarom újra elmondani ugyanazokat a dolgokat, amiket már a telefonban megtettem.
- Tényleg? - nyitja nagyra a szemeit. - Írországba?
- Aha - bólintok aprót - apához.
- És mit mondott, veled megy?
- Igen - bólintok ismét, ezúttal széles mosollyal a képemen. - Arra gondoltam, hogy a szentestét, és karácsony első napját Mullingarben töltenénk, utána pedig elvinném a családjához. Szeretném megismerni őket, ő pedig mióta itt él nem volt otthon, és hiába vett repülőjegyeket a szüleinek, hogy jöjjenek el a megnyitóra, nem jöttek. Nem tudom, hogy mi a helyzet velük, és őszintén, nem is igazán akarom tudni, csak bemutatkoznék nekik, hogy tisztában legyenek azzal, ki fogja feleségül venni a lányukat.
- Tessék? - kiált fel, és kicsit megugrik az ülésben. Az arcát látva kis híján felnevetek, végül mégis elfojtom, és csak mosolygok rá. - Te ezt tervezgeted, és így közlöd velem?! Niall!
- Higgadj le, Mackenzie, úgy értettem, hogy majd egyszer, nem most azonnal, nem hinném, hogy Hazel most kész lenne rá.
- Mert te az vagy? - vizsgálgatja az arcom. - Egyáltalán mióta vannak neked ilyen ötleteid? Azt mondtad, hogy az esküvők lényegében feleslegesek.
- Megondoltam magam - vonom meg a vállam.
- Mikor? - szinte hápog meglepettségében, bár az is kiül az arcára, hogy a kis fejében már a nagy napomat tervezi.
- Mikor megláttam Hazelt - ez a kijelentés még a saját fülemnek is nagyon nyálasan hangzik, ő azonban szinte elolvad, és olyan büszkén pislog rám, mint a gyerekeire, amikor valami új dolgot csinálnak. - Te nem érezted ezt, amikor megláttad Liamet?
- Mit? - vonja fel a szemöldökét kissé cinikusan. - Hogy szeretném, ha egyszer ő lenne a férjem? Már elfelejtetted, hogy kik voltunk? 
- Nem a farmon találkoztunk először - oktatom ki - tulajdonképpen nem is emlékszek rá, hogy hol.
- Én sem - hümmög - de egy biztos, az, hogy utáltalak titeket, mert úgy éreztem, hogy elveszitek tőlem a tesómat és a barátaimat. Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy akarok bármelyikőtöktől is bármit, aminek nincs köze az erőszakhoz.
Egymásra nevetünk, emlékszem arra a lányra, aki volt, a farm előtt mindig csak futólag láttuk egymást, mert arra se volt hajlandó, hogy szóba álljon velünk, a tekintetével pedig ölni lehetett, én próbáltam meglátni a jót benne, hogy mélyen belül bizonyára egy nagyon kedves lány, és igazam is lett, de arra azért sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen lesz, mint most.
- Hát, mások vagyunk - térek vissza az eredeti témához - én csak ránéztem, és valahogy tudtam. Szerinted nem jó ötlet?
- Ezt egy szóval se mondtam! - ismét elnevetem magam, nem mondom, hogy nem direkt kérdezek tőle ilyeneket, hogy kicsit húzzam az agyát. - Nagyon is jó ötletnek tartom, csak meglepődtem, mert hiába csináltad végig velünk ezt az egész procedúrát, nem tűnt úgy, hogy annyira kedvet kaptál volna az esküdéshez.
- Nem is - vallom be - titeket persze, hogy támogattalak, mert tudtam, hogy nektek szükségetek van erre az egészre, de én mindig is úgy álltam hozzá, hogy szép, meg minden, és persze, hogy végigcsinálnám én is azért, hogy valakit boldoggá tegyek, de feleslegesnek hittem, viszont meggondoltam magam. 
- Örülök neki - emeli rám a tekintetét - és támogatlak, mindegy mikor érzed rá késznek a kapcsolatotokat.
- Kösz, Mack - simogatom meg a kezét. Fontos számomra a véleménye, fontosabb mint bárki másé, ezért ez a kijelentése is nagyobb jelentőséggel bír számomra, de talán ha azt mondta volna, hogy nem támogat, akkor is megtenném egyszer amit akarok, csupán könnyebb lesz, sokkal, mert mindig is azt akartam, hogy a barátaim, legfőképpen pedig ő, mivel lány, jól kijöjjön majd a jövendőbelimmel. A jelenlegi helyzet szerint ez most sikerült.
Az Oxford Streetre megyünk, kiegyezünk abban, hogy beüljünk egy kis olasz vendéglőbe, és ott folytassuk az eszmecserét, majd ezután pedig kitaláljuk, hogy hova szeretnénk még menni. Szeretném megkérni arra, hogy segítsen ajándékot vásárolni a barátnőmnek, mert hiába van ezernyi ötletem, amivel kedveskedhetnék Hazelnek, nem tudom, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Vehetnék neki egy új fényképezőgépet karácsonyra, a létező legdrágábbat és legprofibbat, kétségtelen, hogy tetszene neki, de egy fényképezőgép nem sugallja azt, amit érzek, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok belé az összes teherrel együtt, amit magával cipel, és nagyon szeretném, ha örökké az életem része lenne. Egy fényképezőgép előbb-utóbb elavul, elromlik, az csak egy tárgy, én viszont valami olyat akarok adni neki, ami maradandó, még ha a világon semmi sem az igazán. Szeretném, ha mindig magánál tarthatná, és én jutnék az eszébe róla, meg minden amink van. Egy ékszerre gondoltam, de nem tudom, hogy pontosan mire, szívem szerint gyűrűt vennék neki, és karácsony este, vagy akár már most azonnal ráhúznám arra az ujjára, ahová való, de ez túl sok lenne, Hazel viszont nem egy ékszeres lány, ezért van nagyon nagy szükségem Mirára.
- Ti hol töltitek az ünnepeket? - érdeklődők két falat tészta között. Meglepő örömmel tölt el az, hogy nem válaszol azonnal, mert teli van a szája. Még mindig emlékszem arra, hogy mennyire utálta magát, és alig evett, és ha evett is, akkor is csak ízetlen húsokat valami zöldséggel. Ez a lány más, egészséges, jó étvágyú, és ami a leginkább számít, hogy boldog, elégedett az életével és saját magával.
- Otthon - törli meg a száját egy szalvétával. - Idén is úgy lesz, mint tavaly, hogy majd a családjaink utaznak hozzánk. Egyszerűbb, mint az, hogy előbb hazarepülünk Sydneybe, majd Wolverhamptonba, és az ikrek még mindig nagyon kicsik, nem tesszük ki őket ennek, meg egyébként is, szeretnénk úgy ünnepelni, mint tavaly, tudod, csak négyesben, utána jöhet a tágabb család.
Tavaly karácsonykor valami elképzelhetetlen módon irigyeltem Liamet, nem mintha máskor nem tenném ezt, de akkor főleg, mert rengeteg új, kültéri égősort és mindenféle idétlen díszt vett, hogy a házukból egy valóságos mézeskalácsházikót csináljunk öten, amíg Mira Danielle és Gigi társaságában vásárolgatott. Vele voltam, amikor megvette az óriási fenyőfájukat, és együtt küzdöttük bele a talpba, a díszítésből azonban már kimaradtam. Csak videókat láttam arról, milyen ámulattal nézték az akkor még csak néhány hónapos babák a szikrázó kertet, az óriási, színes üveggömböket, és a fényben úszó fát. Decemberben minden alkalommal, amikor betettem a lábamat a házukba mézeskalács illat fogadott, Mira mindenhová apró kis díszeket aggatott fel, zöld, piros, és csíkos zoknikat, és hűségesen nyitogatta az adventi naptár kis ablakait nap mint nap. Szinte sugárzott a boldogságtól, miközben megmutatta nekem, hogy milyen helyes kis ruhákat vásárolt a kisbabáinak, Arinak tüllös, piros ruhácskát, édes kis harisnyát, és hajdíszt, Noahnak pedig csíkos kis nadrágot és rénszarvasos pulóvert. Soha nem láttam még ennyire lelkesnek, és még az esküvőjére sem készült annyira, mint az első közös karácsonyukra a gyerekekkel, és tudom, hogy varázslatosan sikerült, mert alig tudta abbahagyni a pityergést, amikor felhívott, és folyton képekkel meg videókkal bombázott arról, hogy az apróságai tépik a papírt az ajándékokról, nyakig belemásznak a vacsorába, és a műanyag díszeket vizsgálgatják. Abban az egy hónapban annyira vágytam arra, hogy végre nekem is legyen családom, mint még soha semmire, de ahelyett, hogy rénszarvasaganccsal a fejemen, karácsonyi dalokat dúdolgatva szórakoztattam volna a nem létező gyerekeimet, inkább ezredjére is megpróbáltam választ adni vacsora közben az anyámnak arra a kérdésre, hogy miért nincs még most sem barátnőm.
"Még nem találtam meg az igazit, anya."
"Komoly kapcsolatra vágyom, nem csak futó kalandra, de mindenki akivel randizok ezt máshogy gondolja."
"Nem, anya, nem vagyok meleg."
Igazság szerint tényleg komoly kapcsolatra vágytam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy minden lányt, aki egy kicsit is szépen nézett rám az ágyamba imádkozzak, illetve nem az ágyamba, hanem az egyik sosem használt vendégszobába, mert az ágyam tabu volt, legalábbis azoknak, akiket másnap reggel, vagy még aznap este kipenderítettem. Soha többé nem tudnék ilyen életmódot folytatni, Hazel után nem, és nagyon remélem, hogy esélyem se lesz rá. Az idei karácsony más lesz, végre boldoggá tehetem az anyám, és nem csak őt, hanem magamat, meg Hazelt is, és bár nagyon valószínű, hogy a következő télen se kell babamosolyokért hülyét csinálnom magamból, reménykedek abban, hogy 2 év múlva nekem is az lesz decemberben a legnagyobb problémám, hogy hogyan díszítsek fel mindent a lehető legbababiztosabban. 
Ha Hazel tudná, hogy milyen terveket szövögetek lehet, hogy inkább mégsem akarna velem lenni, azonban amint ez megfogalmazódik bennem rájövök arra, hogy ez hülyeség, és ez óriási nyugalommal tölt el. Azért szakított velem, mert azt hitte, hogy nem adhat meg nekem mindent amit akarok, és azért jött vissza, mert rájött arra, hogy mégis, és mert tudja, hogy egy napon készen is fog állni rá. 
- Min mosolyogsz? - Mira kedves érdeklődése visszaránt a valóságba, bájos mosollyal az arcán néz rám, miközben a gyűrűjével játszik az ujján.
- Csak elgondolkodtam - viszonzom a mosolyát - a tavaly karácsonyon, és azon,  hogy idén végre nem egyedül leszek.
- Anyukád majd kiugrik a bőréből, ugye?
- Azt meghiszem - nevetek - a minap felhívtam, hogy elmondjam neki, hogy Hazellel ismét együtt vagyunk, és örömében elsírta magát. Alig várja, hogy megismerje, és szerintem már foglalt időpontot az összes esküvői szalonba a környéken.
- Na nem! - háborodik fel kissé rájátszósan. - Nélkülem biztos, hogy nem csináltok ilyeneket!
- Persze hogy nem - simogatom meg a kezét - anya csak boldog, mert azóta nem vittem haza senkit, mióta beindult a banda. Folyton azt kérdezi, hogy meleg vagyok-e, és biztosít róla, hogy nem baj, ha igen, ő akkor is mellettem áll, és büszke rám.
Kitör belőle a nevetés, hangos, annyira, hogy felhívja ránk mindenki figyelmét, de ezt egy pillanatig se bánom, mert Mira az elmúlt évek alatt morcos, pesszimista, depresszív kislányból egy igazi kis boldogságpuffanccsá változott, és eszemben sincs őt szégyellni, meg okom sincs rá. Vele nevetek, mire abbahagynánk újra kitör valamelyikünkből, és ez annyira emlékeztet azokra az időkre, amikor Mira még csak Mira volt, aki képes volt többet inni egy-egy buli alkalmával, mint mi öten összesen, és nagykanállal falta az életet velünk együtt, most meg ugyanezt a lányt haza kell vinnem fél 8-ra, mire a gyerekei fürdenek és vacsoráznak. Néha még mindig furcsa, nem mintha az kevésbé lenne bizarr, hogy Liamet két apróság apának hívja, de hogy őszinte legyek nem cserélném el a jelent egyetlen múltbéli napra sem.
- Segítenél nekem? - kérdezem végül, amikor teli hassal kilépünk a vendéglőből.
Kegyetlenül hideg van, és ez eszembe juttatja, hogy - Istennek hála - mostanában milyen gyakran kell hibernálnom magam. Egyre messzebb megyünk, minden nappal egy kicsit tovább, mielőtt kirontanék a teraszra, vagy hideg vizet zúdítanék magamra.
Lejjebb húzom a sapkám a fülemen, míg Mira felküzdi a bolyhos, rózsaszín kesztyűit, és elbújik a sála mögé, így legalább biztos nem fog senki felismerni minket, bár a biztonság kedvéért két civilruhás testőr a távolból követ minket, esélytelen, hogy nélkülük mozogjunk, de amíg távol vannak addig nem is zavar, egészen megnyugtató, biztonságérzetet ad. 
- Persze - mormolja - miben?
- Nem tudom, hogy mit vegyek Hazelnek - a hideg ellenére eltűröm a sálam az arcomból, mert beszéd közben a meleg levegő visszacsapódik róla, ami elég undorító. - Gondoltam egy új fényképezőgépre, telefonra, mert tudod, hogy neki még mindig olyan kis csotri gombos van, de ezekben nincs semmi személyes, pedig én valami olyat szeretnék, esetleg ékszert, de nem tudom, hogy mit, mert nem igazán hord ilyesmit. Segítened kell, különben túlzásba esek és megveszek mindent ami eszembe jut.
- Az ékszer jó ötlet - húzza mosolyra a hidegtől kipirult, kissé remegő ajkait - szerintem viselné, mindegy hogy mi az, és hogy kedveli-e az ilyesmit, ahogy én ismerem Hazelt neki csak az számítana, hogy tőled van, és le sem venné.
- De ez nem túl sablonos?
- Úgy gondolod, hogy Haze tudja, hogy mi a sablonos? - vonja fel a szemöldökét. - Niall, neki mindegy, hogy mit veszel, ha szívből teszed, szeret téged, és szerintem az már elég nagy ajándék számára, hogy vele szeretnéd tölteni az ünnepet, és elviszed a családodhoz. Ha engem kérdezel, szerintem az igazán személyes az lenne, ha írnál neki egy dalt, és elénekelnéd, mert igaz, hogy tapinthatóan nem tudná mindig magánál tartani, de nincs az a lány, aki ennek ne örülne, és ebben tényleg 100%-ig benne lennél.
Elnevetem magam a felismeréstől, hogy én egy egészen elismert énekes és dalszerző vagyok, de Mira nélkül eszembe sem jutott volna ez az ötlet, holott igaza van, tényleg egy dallal tudnám leginkább kifejezni az érzelmeimet anélkül, hogy annyira zavarba jönnék, hogy belezavarodjak a gondolataimba és a végén idétlenül levegőért kapkodva nyögdécseljek.
- Fantasztikus vagy - szorítom magamhoz az utca közepén. - Köszönöm!
- Igazán nincs mit - nevetgél édesen - remélem majd megmutatod.
- Te leszel az első - nyomok puszit a homlokára. - De azért gyere el velem választani valami ékszert is.
- Persze - bólogat, és a kesztyűjével eltűri a kissé deres tincseit az arcából.
Én is fázok, de ez az időjárás egy lánynak, aki több mint 20 évig nem ismerte a hideget nagyon extrém, több réteg ruhában is annyira fázik, hogy az ajkai kékeslila árnyalatúak, a haja deres, és vacog, és még csak december eleje van, ennek ellenére egy fél másodpercre sem hervad le a mosoly az arcáról. Legalább most nem esik havaseső, és a legutóbbi maradékait is gondosan eltakarították, mielőtt ráfagyott  volna az aszfaltra, úgyhogy csúszkálás és mindenféle gond nélkül csörtetünk végig az Oxford Streeten úgy bámészkodva, mintha nem élnénk itt évek óta, hanem turisták lennénk.
A Pandorába belépve mindketten levesszük a sapkáinkat, az üzletben kellemesen meleg van, úgyhogy jó sokáig tervezek itt maradni, hogy Mira felolvadjon.
- Mit szólnál egy szép karkötőhöz? - fogja meg a kezem, és odahúz ahhoz a vitrinhez, amiben szebbnél szebb láncok vannak.
- Nem tudom - hümmögök, alaposan megvizsgálva minden kis ékszert. Valami olyat szeretnék, amire ha ránézek ő jut eszembe, és ha ő néz rá, akkor én, de az egyszerű ezüstláncok valami apró kis medállal túl egyszerűek egy olyan színes egyéniségnek, mint ő, a többit pedig kicsit túl csicsásnak találom, látszólag pedig Mira is ezen a véleményen van, mert semmire sem bök rá.
- Segíthetek? - mindketten összerezzenünk, amikor az egyik középkorú eladó megáll előttünk.
- Nem igazán tudom - vakargatom meg a tarkóm, és felpillantok a férfira.
- Ha jól sejtem, nem a hölgynek lesz - mosolyog ránk barátságosan.
- Nem, a barátnőmnek - viszonozzuk mindketten a mosolyát. Tudom, hogy tudja ki vagyok, és azt is, hogy Mira kicsoda.
- Nos, mondana róla néhány szót?
- Persze - hümmögök - ő nagyon... különleges, tudja? Fotóz, fest, rajzol, kiscipőket kötött két kisbaba születésnapjára, és imádja a magasságot, meg a repülést, és az új helyeket, és nagyon bátor is, mert eljött ide egyedül, és boldogult, meg azért is, mert velem van, és ez néha nagyon nem egyszerű, neki pedig főleg nem. Ő a legszebb lány, akit valaha láttam - motyogom kissé kábultan, a tekintetem Mackenzie-re esik, úgyhogy gyorsan helyesbítek, válaszul azonban csak elnézően mosolyog, és megsimogatja a vastag kabátba bújtatott karom - mármint hogy az egyik legszebb. Nagyon egyszerű, nem igazán hord ékszereket meg drága, színes ruhákat, de valahogy ezek a sima láncok mégsem illenek hozzá, mert bámulatosan sokszínű és érdekes, meg... Meg minden - fúl el a hangom, és érzem, hogy az arcom lángokban áll. Sosem mondom ki hangosan, hogy mit gondolok róla, és ezek a mondatok közel sem fejezik ki igazán a valóságot, de így is kínosan érzem magam, mert mások is hallották amit mondtam, a legjobb barátom pedig egyszeriben mintha mindjárt megfojtana a büszkeségével, nekem meg annyira hiányzik Hazel, és annyira szeretném végre megint megcsókolni.
- Azt hiszem, van itt valami, ami illene egy ilyen különleges lányhoz - a férfi megnyugtatóan mosolyogva közli ezt velem, míg én mindjárt agyvérzést kapok. Nem tudom, hogy miért, csak egyszerűen még sosem hallottam a saját hangomat a saját fülemmel, miközben valami ilyesmit mondok, ráadásul más, idegen emberek között.
A pasi perceken keresztül turkál a pult alatt, dobozokat rendezget ide-oda, míg végül már nem tudok egy helyben állni, és útnak indulok, diszkréten nézegetve a többi ékszert, fülbevalókat, nyakláncokat, és végül a gyűrűket.
- Mackenzie - krákogom. Most nem kell gondolkodnom azon, vajon illik-e hozzá, vagy nem, az az egy az összes többi között magára vonzza a figyelmem, és nem engedi el. Esélytelen, hogy nélküle menjek el. Mire Mack mellém lép már a vitrén fölé magasodva bámulom az ékszert, az apró karikagyűrűt, ami egy szívekből, és apró kacskaringós kis izékből felépülő koronát formáz. Semmi köze nincs se a művészethez, se semmihez, amit Haze igazán kedvel, és ez nem is egy eljegyzési gyűrű, de tudom, érzem, hogy egy nap ezt kell az ujjára húznom, látnom kell rajta, különben megőrülök.
- Niall, ez gyönyörű! - akad el Mira lélegzete.
- Meg kell vennem - kapom elő a pénztárcám, és szólok az itt lébecoló eladónak, hogy mit szeretnék. A szívem őrülten kalapál, remeg a kezem, és izzadok, minél hamarabb a magaménak akarom tudni, nem is, Hazelének.
- Uram, akkor a karkötőt nem szeretné?
- De igen - mondom oda sem pillantva - ez nem mostanra lesz.
Amint megkapom a gyűrűt a kis dobozban egyszerűen a zsebre teszem, bár úgy éget, mint a tűz, majd visszasétálunk a karkötőkhöz.
- Ez tökéletes! - kiált fel Mack. - Nézd, Niall, még egy kis fényképezőgép is van rajta, Hazel imádni fogja!
Valóban, amint ránézek megjelenik előttem a barátnőm, ahogy mosolyogva forgatja ezt a csuklóján, megsimogatja az összes gyöngyöt, medált. Ami a leginkább szembetűnő az valóban az apró kis fényképezőgép, de van rajta egy repülő, hajó, virágok, egy apró bőrönd, egy kis magassarkú, és egy ceruza, meg sima színes és ezüst gyöngyöcskék.
- Tényleg az - mosolygok - szeretném megvenni.
- Örülök, hogy sikerült megtalálni a megfelelőt - hálásan bólintok a férfinek, és a kezébe nyomom a bankkártyám. Most már minél hamarabb szeretnék kijutni innen, és lehűteni magam odakint, aztán beülni a kocsimba és csak forgatni az ujjaim közt azt az apróságot, ami szénné égeti a zsebem.
- Szeretnél menni valahová? - kérdezem kedvesen, a legkevésbé sem siettetve Mirát, válaszul azonban csak gyorsan megrázza a fejét. Betérünk a Starbucksba venni két meleg italt, amit úton az autóm felé csendben elkortyolgatunk, végül mégis felteszi azt a kérdést, amire én is szeretném tudni a választ.
- A gyűrűt azért vetted, hogy...? Hogy mégis megkérd a kezét? - olyan halkan kérdezi ezt amennyire csak lehetséges egy forgalmas sétáló utcán, az emberek forgatagában, mégis megborzongok.
- Nem tudom, Mack, de nem hagyhattam ott.
Megfogja a kezem és egy aranyos, biztató kis mosoly kíséretében megszorítja.
- Tudod, nem kell rögtön feleségül venned, ha eljegyzed - hümmög - Liammel mi jó gyorsan lezavartuk, de mások évekig is jegyben járnak.
- Tudom - Zayn volt az élő példa előttem, bár ők inkább azért húzták ilyen hosszú ideig, mert igazán egyikőjük sem akarta, én viszont akarom, és ha kell 10 év múlva is pont ennyire akarni fogom. - Még át kell gondolnom, most túl hirtelen lenne, Hazel még...
- Szerintem miatta nem kell aggódnod - annyira meglepődök ezen a kijelentésén, hogy tátva marad a szám, míg ő csak kuncog. - Szörnyen aranyos vagy Nialler, ugye tudod?
- Jelen pillanatban szörnyen bénának érzem magam - mormolom.
- Nem vagy az, egy kicsit sem. Rettenetesen büszke vagyok rád - az egyik karját átdugja az enyém alatt és az oldalamhoz bújik.
- Miért? Mert végre normális barátnőm van, és nem rajtatok élősködök?
- Fogd be! - vág oldalba a könyökével, mire majdnem összecsuklok a nevetéstől. - Azért, te kis hülye, mert hiába vannak ezek a dolog Hazellel, nem adod fel, és látom, hogy mennyire boldoggá teszed. Valami különleges képességed van ahhoz, hogy segíts az olyan lányokon, mint én, vagy ő, és nem adod fel addig, amíg minden teljes egészében a helyére nem kerül. Tudom, hogy ti is rendben lesztek, sőt, úgy tűnik, hogy már most minden oké. Nagyon örülök neki, hogy boldogok vagytok, Nialler, annak, hogy te az vagy, és alig várom hogy ezúttal én nézzem végig hátradőlve a legszebb pillanatokat az életedben. Najó, talán nem hátradőlve, mivel van ez a két kis átok, tudod, akikben keveredik a Payne és Hemmings vér, de...
- Mira - vágok a szavába.
- De azért ott leszek, és két pelenkacsere meg a ház újjáépítése közben azért majd figyelni foglak, és...
- Hallgass már el, te őrült nőszemély! - állítom meg, és a kesztyűs kezem a sálja azon részére szorítom, ahol azt a lepcses száját sejtem. Meglepetten pislog rám, de közben megrázkódnak a vállai és halk, cincogó hangok szűrődnek a sálja mögül.  Magamhoz ölelem, a lehető legkevésbé sem érdekel, hogy hányan ütköznek belénk, mordulnak ránk, sőt, tulajdonképpen az is hidegen hagyna, ha így, több Liammel töltött év, és két gyerek után újra rázendítenének arra, hogy köztünk több van, mint a világ legszorosabb és legjobb barátsága.
- Nagyon szeretlek, te lüke - mormolom bele a fagyos, szőke tincseibe. A szavaimra ellágyul, és mindkét karját szorosan körém fonja, szinte belebújva az ölelésembe.
- Én is téged - válaszolja halkan, sírós hangon, és amikor eltolom magamtól, hogy ránézzek, zavartan kap az orcáin lecsorgó kövér, hideg könnycseppekhez.
- A francba ezzel a sírással, a hülye haverod biztos megint teherbe ejtett, azért bőgök ennyit! - vesz elő bénázva egy zsebkendőt, és megtörli a szemeit.
- Az nem lenne rossz - dobom át a karom a vállán, és újra elindulunk.
- Nem, tényleg nem, nagyon király lenne pocakosan rohangálni két totyogó után - nevetgél, és talán csak véletlenül, de végigsimít a kabátja azon részén, ahol most a lapos hasa van. Most talán morgolódik, de ha úgy lenne, hogy esetleg igaza van, és újra babát vár, egy pillanatig sem bosszankodna, ugyanolyan lelkesen készítene elő mindent az új kis jövevénynek, mint ahogy az ikreknek csinálta, és ezért nagyon szeretem, meg még rengeteg más dologért is, jelenleg leginkább azért, mert sosem felejt el a legjobb barátom lenni, és mindig mellettem állni.

2017. augusztus 11., péntek

54.rész

Az első napom az egyetemen úgy, hogy Niallel újra egy párt alkotunk több, mint furcsán telik, és kegyetlenül lassan. Mióta nyilvánosságra került minden, amit titokban akartam tartani észreveszem, hogy az emberek néha furán néznek rám, méregetnek, vizsgálgatnak, próbálják kitalálni hogy vajon mennyire vagyok őrült, és ha például a boltban ismernek fel azonnal távolságtartóbbakká válnak, most viszont ehhez társul a kíváncsiság, és annak a híre, hogy megnyílt a Zaynnel közös kiállításom, valamint hogy újra együtt mutatkoztunk Niallel, méghozzá egymás kezét fogva. Tudom, hogy az emberek találgatnak, de talán életemben először nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, vagy hogy az újságban mi szerepel. Az egész életemet annak árnyékában éltem le, hogy nem akartam, hogy valaha is kiderüljön rólam bármi, most meg egyszerűen nem érdekel, nincs már semmi, amit titokban akarnék tartani, mert szégyellem, vagy félek.
A folyosón olyan tanárok is gratulálnak, akik soha nem tanítottak, a diákok feltűnően meresztgetik a szemüket, az órákon megpróbálnak óvatosan szóba elegyedni velem, amit nem igazán tudok hova tenni, de barátságos vagyok. A normális emberek válaszolnak a nekik feltett kérdésekre és barátságosak, nem húzódnak el és néznek úgy mindenkire, mintha emberrabló lenne, és most már én is így teszek egy ideje, de a nap ettől még kegyetlenül lassan telik.
A délutánt Gigivel töltöm, néhány napon belül visszamegy New Yorkba dolgozni, én pedig már így is leráztam, hogy a hétvégét teljes egészében Niallel töltsem. A legjobb barátnőm természetesen teljesen megérti ezt,  de folyton üzenetekkel bombáz, mindent tudni akar, és a minimum az, hogy az ő kérdéseire is válaszolok, hiszen nélküle most messze nem az lenne a helyzet, mint most.
Az utolsó órám után úgy csörtetek át campuson, mintha az épület lángra lobbant volna és onnan menekülnék, a valóság viszont csupán csak az, hogy Gigi már vár. Sietve összehúzom magamon a kabátom, mert az idő valamikor langyos nyárból, majd kellemes hűvösből kutya hidegbe ment át, és esküdni mernék arra is, hogy a szemerkélő esőcseppekből hamarosan puha hópelyhek lesznek.
Zayn autója után kutatva nézek végig az óriási parkolón, de a barátnőm egy lépéssel előttem jár, és megcsörget, amikor meglát.
- Szia csajszikám, az oldalt parkoló taxiban várlak! - csicsergi vidáman, én pedig azonnal elindulok az említett taxi irányába.
Diákok közt vágok át, akik érdeklődve figyelik hogy merre csörtetek el, és a hátam mögött sutyorogni kezdenek, többször elkapom Niall nevét is, de még ha akarnék se érnék rá ezzel foglalkozni.
Ragyogóbb mosollyal nem is pattanhatnék be Gigi mellé, mint ami az arcomon ül, és szinte azonnal a nyakába borulok. Ha valaki tesz értem valamit, azt nem felejtem el, és eddig még nem volt alkalmam megköszönni se neki, se Zaynnek, vagy bárkinek, hogy ráterelt a helyes útra.
- Hazel! - nevet fel, és viszonozza az ölelésem. - Jézusom, úgy robbantál be, mint egy atombomba.
Szorosan ölelem, és belefúrom az arcom az enyhén göndörödő hajzuhatagába.
- Köszönöm - motyogom elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.
- Nekem mégis mit? - simogatja meg a hátam, majd amikor elhúzódok kettőnk mosolya szinte beragyogja az autót. - Te csináltál mindent.
- De nélküled nem ment volna - szorítom meg a kezét.
- Mindent el kell mesélned, mert én leragadtam annál a résznél, hogy a kiállításon beszélgettek, és az a lány is ott van, utána eltűntetek 2 teljes napra! - zúdítja rám megjátszott felháborodással. - Hallani akarom a részleteket!
Felpillantok a taxisra, aki látszólag nem figyel, majd Gigire, aki viszont egyáltalán nem zavartatja magát.
- Mindent elmondok majd - mosolygok rá - most hová megyünk?
- Kávézni - jelenti ki - tudok egy nagyon jó kis helyet, imádni fogod, és közben persze mesélhetsz! - a lelkesedése mindkettőnket megnevettet, hátradőlök az ülésben és egy pillanatra újra New Yorkban érzem magam, még jobban, mint amikor valójában ott voltam.
A kis kávézó, ahová Gigi visz tényleg elvarázsol amint belépünk.
A mennyezetről lógó lámpák égősorokkal vannak összekötve, melynek fényei különleges hangulattal árasztják el a helyet, melynek falait különböző képek, tárgyak, virágok, és könyvekkel teli polcok borítanak. Lehet ülni rendes székeken asztaloknál, valamint szőnyegeken a padlón, babzsákfotelekben, vagy bárszékeken a pultnál. Nincsenek túl sokan, és akik vannak azok is csendesek, nem harsány baráti társaságok, hanem olvasgató egyetemisták, vagy halkan beszélgető felnőttek, akiknél még véletlenül sincs aktatáska, és nem kapkodnak, követelőznek az italaikért, hogy aztán egy odavetett köszönöm nélkül elrohanjanak. Senki még csak fel sem pillant az érkezésünkre, és ez különösen tetszik azután, hogy egész nap úgy éreztem, mintha vonzanám az emberek figyelmét, pedig most, Gigivel az oldalamon sokkal nagyobb látványosságnak számítok, mint egyébként.
Szavak nélkül megegyeztünk abban, hogy hol szeretnék ülni, amikor elindulunk a szőnyegek és párnák felé, a kávézó legeldugottabb sarkában. A középre helyezett apró kis asztalon különböző ét és itallapok vannak, bennük több száz választható itallal és étellel.
- Hogy nem tudtam én eddig ennek a helynek a létezéséről? - nyitom ki csodálkozva az egyik kávékkal teli lapot.
- Mert ha valaki jó kávét akar inni a Starbucksba megy, eszébe se jut, hogy vannak minőségibb, nem mellesleg pedig olcsóbb és kellemesebb helyek is - tájékoztat, miközben felcsap egy étlapot. - És mert mondtam Zaynnek, hogy eszébe se jusson elhozni ide téged, mert velem kell eljönnöd először - nevet rám.
- Már mindent értek - viszonzom a mosolyát, miközbenben böngészni kezdem a különféle nevű italokat, az az egyetlen szerencsém, hogy mindegyik alatt feltüntették, hogy miből készülnek.
Bár senki még csak véletlenül sem akar megzavarni minket, addig nem fogunk bele a tanácskozásba, amíg meg nem kapjuk az italainkat, azután azonban elszabadul a Gigi-féle kíváncsiságnak nevezett pokol.
- Mindent hallani akarok, min-dent! - hajol át az asztalon, és bár a taxihoz képest nagyon is halkan beszél, az izgatott kisugárzása miatt olyan, mintha magunkra vonzaná mindenki figyelmét, pedig valójában senkit nem érdeklünk. - Láttam elmenni azzal az a lánnyal, és utána még órákig ott voltál, hogy, vagy hol találkoztatok még aznap este? Hogy mondtad el neki a nagy dolgot?  Hogy fogadta? És mégis mit csináltatok ebben a 2 napban, ami miatt egyikőtöket sem lehetett elérni? Megtörtént? Mindent mondj el nekem Hazel, jogom van tudni! - a korábbi kriminálpszichológiai tanulmányait tekintve biztos vagyok benne, hogy megmagyarázná, miért van joga hozzá, de azt hiszem, én enélkül is megosztanám vele.
- Higgadj le, G - fojtom el a nevetésem - mintha nem is önmagad lennél.
- Nagyon is az vagyok - villantja rám a tökéletes fogait - gyerünk, válaszolj a kérdéseimre!
- Átjött hozzám - sóhajtok nagyot, miután visszapörgetem a kérdéseit az agyamban - nem tudom, hogy honnan tudta, hogy mikor értem haza, de még a zuhany alatt voltam, amikor betoppant. Esélyt sem adott arra, hogy bármit is mondjak, belevágott a közepébe, abba, hogy nem érdeklik a kifogásaim, sem az, hogy milyen nehéz lehet nekünk a jövő, nélkülem nem akar semmit.
Érzem hogy az arcom kipirul, és zavartan mosolyogva megkavargatom a mentás kávémat, míg ő kitágult pupillákkal, teljesen elbűvölve néz rám.
- És te?
- Elmondtam neki, hogy... mi a helyzet? - vonom fel picit a szemöldököm. - És hogy miért nem rohantam hozzá amint megtudtam. Beszélgettünk, és lényegében ennyi, miután mindketten elmondtuk amit akartunk csak azt vettem észre, hogy csókolózunk, mintha sosem ért volna véget a kapcsolatunk, csak annyiban volt most más, hogy nem éreztem semmi rosszat. Régen mindig ott volt bennem a félelem, hogy ha egyszer megtudja, hogy ki vagyok minden véget ér, és véget is ért az én hülyeségem miatt, most viszont tud mindent rólam, és így is kellek neki.
- Még szép, hogy kellesz! - mosolyog rám, és ha nem látnám, nem hinném el, hogy a szemei könnyektől csillognak. - Úgy örülök nektek, Haze, annak, hogy végre igazán boldog vagy!
- Köszönöm - mosolygok rá szüntelenül - ennyire még sosem voltam.
- És mit csináltatok a hétvégén? - vonja fel a szemöldökét, ebből tudom, hogy valószínűleg nem arra kíváncsi, hogy hány órán át henyéltünk egymás mellett, mikről beszélgettünk, és mennyire találtam viccesnek azt, hogy tegnap reggel Szergej úgy döntött, a legjobb hely egy kis korareggeli szunyókálásra Niall arca.
- Nem történt semmi, amire gondolsz - mondom, és hogy húzzam az időt belekortyolok az italomba. - Nem hiszem, hogy kész vagyok rá, még nem.
- Miért? - nyitja nagyra a szemeit. - Emlékszel, hogy mit mondtam neked?
- Igen, és nem is az a baj - nyugatom meg gyorsan - csak még véletlenül sem szeretném, hogy bekattanjak.
Erre a szóra résnyire szűkülnek a szemei, eszembe juttatja azt, hogy Niall is mennyire utálja, hogy így beszélek arról az állapotról, amibe akkor kerülök, ha valami kiborít, de nem tudok jobb szót mondani rá, mert egyszerűen nincs.
- Beszélsz még a pszichológussal?
- Igen - bólogatok - tegnap is felhívtam, nagyvonalakban megosztottam vele a fejleményeket, hogy Niall mellett is átalszom az éjszakákat, és hogy minden nap egy kicsit könnyebb.
- Bizonyára nagyon büszke rád, ahogy mi mindannyian. Még nem igazán volt rá alkalmam, hogy elmondjam, de a kiállításod is fantasztikus, Haze, lélegzetelállítóan tehetséges vagy.
- Köszi - villantom rá a mosolyom - minden Zayn érdeme.
- Hát persze - nevetgél. - Készülj fel, hogy ő is legalább olyan lelkesen akarja majd hallani a részleteket, mint én, ha nem lelkesebben!
Valahogy nem tudom elképzelni Zaynt, ahogy fészkelődve arról kérdez, hogy jöttünk újra össze, és elmorzsol 1-2 könnycseppet meghatottságában, sőt, meglehetősen viccesnek találom, bár abban biztos vagyok, hogy fog kérdezősködni, már ha eddig nem tette meg. A fiúk az egész napot együtt töltik, Niall említett valami forgatást, vagy talán stúdiózást, hogy őszinte legyek, nem igazán figyeltem ezekre a részletekre, a lényeg annyi, hogy ezidő alatt bőven lehetett alkalma elmesélni a történteket a barátainak.
- Mirával beszéltél már? - érdeklődik a barátnőm, kizökkentve a gondolatmenetemből.
- Én nem, de Niallt hallottam vele telefonálni, úgy tűnt, hogy ő is örül.
- Persze hogy örül! - kiált fel, mire a kávézóban fellelhető összes ember felénk fordítja a fejét, és kicsit mintha csúnyán is néznének, mintha neveletlen gyerekek lennénk egy könytárban. - Mindenki örül nektek! - veszi vissza a hangerőt.
Igazából azok után, hogy hány sms-t váltottam az utóbbi hónapokban Niall legjobb barátjával, hányszor hívtuk fel egymást, és látogatott meg amikor tudott, furcsa lenne, ha nem örülne annak, hogy újra együtt vagyunk, ezt én is belátom.
Beszélgetünk a sulimról, a munkájáról, beszámol arról, hogy újra a Vogue címlapjára fog kerülni, immár a 26. alkalommal, ami azt jelenti, hogy ezzel beért valami nagyon híres modellt, és ha még egyszer címlapra kerül, azzal megdönti a rekordját is, és beszél Zaynről, arról a terveiről, hogy hogyan fogják együtt tölteni a közelgő ünnepeket.
- Gondolom, neked Niall keresztbe húzta azt a terved, hogy New Yorkba költözöl - a hanglejtése szemrehányóból mosolygóssá válik, a kezével pedig megpróbálja eltakarni az arcát, hogy mégis úgy tűnjön, mintha ennek nem örülne.
- Úgy néz ki - sóhajtok nagyot drámaian - de tudod mi a helyzet? Hogy még semminek sem örültem annyira, mint annak, hogy ezt a tervem tönkretette.
És ez így ís van, mellette már eszembe se jut, hogy valaha is bárhol máshol akarok lenni, mint ott, ahol ő van, nélküle nem költözködök sehova, és csak hogy szemléltessem, érte mire lennék képes, ha azt mondaná, hogy holnap Dublinba akar költözni velem, akkor beleegyeznék, pedig Dublinnál jobban a föld egyetlen más települését sem utálom, de ő talán azt a helyet is megszépítené számomra.
Órákkal, és egy sütivel később a telefonja rezgése zökkent ki minket a beszélgetésből, amikor rápillant a kijelzőre anélkül is tudom, hogy ki hívja, hogy rákérdeznek, amikor pedig felveszi már teljesen biztos vagyok benne. Az egyébként is lágy vonásai méginkább ellágyulnak, a tekintete jobban kezd csillogni, a szája azonnal mosolyra húzódik, érdekelne, hogy vajon én így reagálok-e arra, ha Niall keres.
- Mindjárt itt lesznek értünk - mondja, miután leteszik. - Mára végeztek, szóval felvesznek minket, Zayn kitalálta, hogy elvisz vacsorázni, és gondolom ti is együtt töltitek az estét.
- Talán - hümmögök. Eszembe sem jutott, hogy bárhogy máshogy tölthetnénk, valahogy olyan egyértelmű volt, hogy Niall ma is velem marad éjszakára, közösen csinálunk valami vacsit, Szergejjel az ölünkben tévézünk, majd a csókjaival elfeledteti velem, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor még azt sem tudtam elviselni, ha a saját apám a közelembe jött, csupán amiatt, mert férfi. 
- Talán? - szalad fel a szemöldöke.
- Nem tudom, hogy Niall mit szeretne - vonom meg a vállam.
Válaszul úgy hümmög, mintha ő igenis tudná, és ezzel egyszerre nevettet meg, hoz zavarba, és éri el, hogy egyre türelmetlenebbül várjam, hogy végre megérkezzenek. Korán reggel a lakásomban egy hosszú csókkal búcsúztunk el, majd meg eggyel a ház előtt, mielőtt beszállt az autójába, és azóta nem láttam. Nem volt túl rég, mégis olyan, mintha hetekkel, vagy hónapokkal ezelőtt láttuk volna egymást, a lelkemben sajogva sóvárog utána valami.
Akarok neki kedveskedni valamivel, úgyhogy mielőtt kilépnénk az új kedvenc kávézómból kérek neki valamit, ami a hozzávalói alapján szerintem elnyeri majd a tetszését.
A szívem kicsit kevesebben kezd dobogni, amikor a két ismerős autó szorosan egymás után megérkezik, es leparkol a járda szélén. Észreveszem, hogy Gigi is izgatottá válik, türelmetlenül toporog, szinte vibrál a kisugárzása, majd mikor Zayn kitárja az ajtót eltűnik mellőlem, és a nyakába ugrik. Nincs túl sok időm azzal foglalkozni, hogy milyen helyesek együtt, mert az én figyelmemet elvonja Niall, ahogy még hosszú másodperceken keresztül nem csinál semmit, majd az egyik barna csizmában bújtatott lábával kirúgja a jármű ajtaját, és kínlódva kikászálódik belőle. Nem látom az arcát, és egy pillanatra nem is értem, hogy miért szorongat egy igencsak tekintélyes bokor méretű virágcsokrot maga előtt, majd amikor a kék tekintete összetalálkozik az enyémmel minden megvilágosodik. Zavarba hoz, mert talán még soha nem kaptam virágot senkitől, egyetlen szálat sem, nemhogy ennyit, ugyanakkor semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy mennyire szeretném megcsókolni, de ahhoz először el kell jutnom hozzá az erőtlenné vált lábaimmal. Szerencsére ő nem blokkol le úgy, ahogy én, és az első remegős lépésem után elém siet.
- Szia, Szépségem! - villantja rám a mosolyát, amitől végképp elhagy minden erőm. - Ezt neked hoztam - kicsit zavarba jön, látom azon, ahogy lesüti a szemeit, és hogy kipirul az arca.
Mivel eddig sosem kaptam virágot, nem tudtam, hogy ez ilyen érzéseket fog kiváltani belőlem. Az utca közepén beletúrok a hajába és magamhoz húzom, a csokrot esetlenül tartja az egyik kezével köztünk, a másikat a derekamra helyezi és közelebb húz magához.
Ahelyett azonban, hogy amikor elválunk megköszönném valami egészen más bukik ki a számon.
- Nagyon hiányoztál - motyogom a vállába, esetlenül fogva az italát, amit próbálok nem ráborítani.
- Te is nekem - mormolja a hajamba.
Átölelem, és miközben a fejem a vállára hajtom a zöld levelek, gyönyörű rózsák és különféle más virágok közt a tekintetem összetalálkozik a tőlünk pár méterre álló barátaiméval, és nem kicsit dobogtatja meg a szívem az arcukon ülő ragyogó mosoly, amivel minket néznek.
Egy ilyen csokor után nagyon esetlennek érzem magam a kávémmal, de Niall ebből a helyzetből is kiment, ahogy mindenből, ami egy kicsit is kínos lehet számomra,  úgyhogy amikor odasétálunk a többiekhez, hogy ő köszönjön Giginek, én pedig Zaynnek, már mindketten a saját édes kis meglepetéseinket szorongatjuk, és egymás kezét.
- Szóval mostantól le kell mondanom a társaságodról? - kérdezi vicceskedve Zayn, mire összeráncolt szemöldökkel nézek fel rá, és félszemmel látom, hogy Niall is felkapja a fejét.
- Miről beszélsz, haver? Miért kellene?
- Ezután a hétvége után - nevetgél, miközben én még mindig átölelem, már amennyire tudom a virágoktól - azt hittem, elbúcsúzhatok a közös bokszedzésektől, a sorozatmaratonoktól, és a vandálkodástól, mert mostantól kezdve minden szabad perceteket együtt töltitek.
- Mert ez így működik? - majdnem elnevetem magam azon, ahogy a barátom bal szemöldöke a homloka közepére ugrik. - Basszus, akkor én valamit nagyon elrontottam, mert rendszeresen lógtam együtt Mirával azután is, hogy összejöttek Liammel!
Gigi kuncogni kezd, és ezt látva én sem bírom tartani magam, főként úgy nem, hogy Zayn direkt húzza az agyát, látom a sunyi pillantásából.
- Mindkettőtöknek megtiltom, hogy tovább barátkozzatok Hazellel, mert ő csak az enyém, és csak velem foglalkozhat a szabadidejében! - jelenti ki, majd drámaian felém csörtet, és rám csimpaszkodik, kifejezve ezzel a birtoklását.
Annyira szeretem, hogy az már fáj.
Mind a négyen harsányan felnevetünk, pedig talán nem kellene nagyon felhívni magunkra az emberek figyelmét, de rajtam kívül ezzel senki sem foglalkozik, így talán nekem sem kellene.
- Akkor mi a helyzet veletek? - löki oldalba Gigi Zaynt a könyökével. - Ti sem barátkozhattok.
- Nem, nem - rázza a fejét Niall, kócos barna tincsei jobbra-balra mozdulnak. - Ez csak rátok vonatkozik.
- Na persze! - hunyorítok rá. Válaszul nevetgélve lehajtja a fejét, és az ajkait a számhoz érinti, elakad a lélegzetem és a vastag ruhák alatt minden szőrszálam égnek áll. Bár nagyon is szeretnék még Zaynnel, Gigivel, és az összes többi barátommal lógni a jövőben, most tényleg csak haza akarok menni, és az ő társaságát élvezni. 
- Búcsúzzatok el egymástól - mondja, miután elhúzódik, és gyengéden Zayn irányába tol. - A soha viszont nem látásra, srácok!
Kuncogva fúrom be magam Zayn karjai közé, rázkódik a nevetéstől, amikor lehajol, hogy puszit nyomjon az arcomra.
- Később beszélünk - mormolja, majd elenged.
Szorosan átölelem Gigit is, bár biztos vagyok benne, hogy fogunk még találkozni mielőtt hazamegy. Az egyik felem tényleg nagyon szívesen maradna még velük, ha tehetném mindannyiukat összehívnám, a másik viszont, ami most egy leheletnyit talán nagyobb, most már igazán haza akar menni Niallel, és kizárni a világot.
Miután beülünk a kocsiba, és megbizonyosodik arról, hogy bekötöttem magam, úgy száguld el Zaynék mellett, hogy a lehúzott ablakon keresztül nevetve kiabál, és felmutatja a középső ujját.
- Végre - villantja rám a ragyogó, huncut mosolyát, és megfogja a kezem. - Természetesen nem tiltom meg, hogy találkozzatok, de mára legyél csak az enyém, jó?
- Én is pont így gondoltam - mosolygok rá a szabad kezemmel simogatva a virágok szirmait. - Gyönyörű szép ez a csokor Niall, miért kaptam?
- Mert szeretem meglepni a barátnőm - húzza az ajkához a kezem.
Olyan biztonságban érzem magam vele, mint még soha senkivel, a néha szeleburdi, kapkodó természete ellenére biztosan fogja a kormányt, meglepő lazasággal szlalomozik az autók között, egyetlen pillanatra sem érzek félelmet mellette, soha, semmilyen helyzetben.
- Mit szólnál hozzá, ha ma nálam aludnál? - kérdezi. - Természetesen vinnénk Szergit is, meg az összes cuccát, ha kell.
- Oké - váratlanul éri a beleegyezésem, mert egy pillanatig meglepetten pislog, majd bólint egy aprót. - Jól érezted magad Gigivel? Nem is tudtam, hogy ennyire jóban vagytok, mármint Zayn egyszer talán említette, hogy összebarátkoztatok, de nem mondott túl sokat róla.
- Igen, nagyon jó volt - megsimogatom a kézfejét, és oldalra döntött fejjel ránézek. - Egy időben rengeteget telefonáltunk, miután olyan igazán összebarákoztam Zaynnel, ősszel pedig elmentem hozzá New Yorkba. Nagyon sokat segít nekem, fantasztikus barátnő.
- Örülök - fordul felém egy kicsit - annak főleg, hogy elmentél New Yorkba. Ugye majd mesélsz nekem róla, és mutatsz még képeket?
- Igen, de biztos vagyok benne, hogy te már voltál ott - az arcomon valamiért folyton mosoly ül, a közelében nem tudom levakarni.
- Igen, de én a te élményeidre lennék kíváncsi - pillant rám félszemmel - legközelebb pedig szeretnék veled menni.
- Én is szeretném - nyelek nagyot. Vele még jobban imádnám New Yorkot, ahogy minden mást is.
- Ha már itt tartunk, szeretnék kérdezni tőled valamit, habár nem hiszem, hogy azt itt, a kocsiban kellene megbeszélnünk, miközben vezetek - gondolkodik hangosan.
- Miért? Valami komoly?
- Hát - hümmög - komolynak komoly, de nem véresen, szóval semmi igazán egetrengető dolog, csak egy egyszerű kérdés, amire igennel vagy nemmel kellene válaszolnod, de inkább igennel.
Az az eszeveszett gondolat dulakodik be a gondolataimba, hogy megkéri a kezem, megugrik a pulzusom és hevesebben kezd dobogni a szívem, pedig tudom, hogy Niall annál romantikusabb és megfontoltabb, mintsem hogy ebben a helyzetben kérdezzen meg tőlem valami ekkora dolgot, bár itt is igent mondanék neki, akkor is, ha elhamarkodott és meggondolatlan lennék.
- Felteheted - biztatom, ekkor viszont leparkol a lakásom előtt.
- Szedjük össze a cicád és menjünk haza, utána megbeszéljük - hajol az arcomhoz, és gyengéd puszit nyom rá, majd kiugrik a kocsiból és még mielőtt egyedül kikászálódhatnék az oldalamhoz siet, és kisegít. A csokrot a hátsó ülésre helyezi és az oldalához húzva kézen fog, így andalgunk el a liftig, majd a lakásomhoz.
Szergejt szerencsére nem olyan bonyolult összekészíteni, mint Mirának az ikreit, egyszerűen csak rakok el neki egy kis kaját, a tálkáit, almot, és az utazós cuccait, néhány játékot, majd Niallel betesszük a hordozójába. Bár a két jelenség nem igazán összehasonlítható, az, ahogy a hordozóban cipeli a dagi macskámat arra emlékeztet, amikor még Liam legfőbb testedzése az volt, hogy a bébihordozóban rugdalozó gyerekeit tette-vette. Elképzelem Niallt egy olyannal az egyik kezében, benne egy szuszogó, pirospozsgás arcú babával, aki olyan lenne, mint ő, és megroggyannak a térdeim.
Szokatlanul csendben tesszük meg az utat a hazáig, de ez a csend a legkevésbé sem kellemetlen, a kocsit betölti a virágok illata, és mindketten a gondolatainkba merülünk, az ujjai közben a kézfejemet simogatják és halkan szól a rádió. Miközben várja, hogy kinyíljon az udvarába vezető kapu, valami furcsa érzés költözik belém, főként amikor elém tárul a háza. Az összes emlék megrohanja a fejem arról a napról, amikor a repülőről leszállva összeomlott az addig gondosan felépített életem, mégis sokkal nagyobb nyomás annak a reggelnek az emléke, amikor elmondtam neki, hogy miért kell elhagynom. Remegve kifújom a levegőt és ezt észreveszi, mert a tekintetében látom az aggódást, amikor rám pillant, ahogy azt is, hogy pontosan tudja, mire gondolok.
- Még nem is aludtál itt, ugye? Azon kívül, amikor elhoztalak a régi albérletedből - könnyed csevegést kezdeményez, látszólag úgy téve, mintha az a nap meg sem történt volna, én pedig belemegyek ebbe, mert legalább annyira nem akarok emlékezni rá, mint ő.
- Igen, azt hiszem, azon kívül még nem aludtam nálad - mosolygok rá hálásan.
- Épp itt van akkor az ideje - csatolja ki magát, majd kiugrik mellőlem.
Van valami idilli abban, ahogy besétálunk, bár az esti hideg szél mindkettőnk arcába vág, és sietünk, mert a macskám jól hallhatóan kifejezi nem tetszését a külvilág iránt, mégis úgy gondolom, egészen szép látványt nyújthatunk, miközben én az óriási csokrot, és a kezét, ő pedig az én kezem, és a macskánkat szorongatva lépdelünk a bejárati ajtó felé, mint egy család, sőt, nem "mint", mert egészen nyugodtan nevezhetem őket a családomnak.
Furcsa belépni a házába, mert annak ellenére, hogy méginkább megrohannak az emlékek nem érzem kellemetlenül magam, mert itt minden annyira Niall, a széthagyott dolgai, a képek a falakon és a polcokon, amiken számára fontos személyekkel van, a kis tárgyai, amiket szem előtt akar tartani.
Amint belépünk kiengedi a hordozóból a macskámat azzal a biztatással, hogy menjen csak, és fedezze fel az új területét. Imádom, hogy egy pillanatra sem csinált gondot Szergej létezéséből, és egyértelmű volt számára, hogy ha én jövök, akkor a macskám is jön. Kizárom azokat az emlékeket, amik nem a legkellemesebbek, és a nappali közepén elnyúló kanapéra pillantva inkább arra gondolok, hogy a kapcsolatunk legelején mennyi időt töltöttünk csupán azzal, hogy ott faltuk egymást, és eszembe jut az az este is, amikor ír ételeket ettünk, és megpróbált annyira megismerni, amennyire csak tudott. Aznap, amikor kilakoltattak, és a félelmeim ellenére őt hívtam fel, hogy segítséget kérjek, mert nem volt más lehetőségem.
- Emlékszel, milyen undok voltál velem, amikor először idehoztalak? - kuncog halkan, és maga felé fordítva a mellkasához húz. Válaszul elnyújtva hümmögök, és beletemetem az arcom a vállába.
- Akkor még tartottam tőled.
- Most már tudom - simogatja meg a hajam - de akkor egyáltalán nem tűnt fel, csak azt láttam, hogy akármennyire teperek, mindig van valami, ami miatt elutasítasz.
- Még jó, hogy kitartottál - felbiccentem a fejem, és a számat az övéhez érintem, csak egy pillanat az egész, de olyan megható, hogy mindenem bizseregni kezd. 
- Még jó - ért egyet, és lehunyt szemekkel aprót bólint.
Kicsit később, miután kipakolom Szergej cuccait, a sajátjaimat pedig leteszem Niall hálószobájában, ahol aludni fogok, a korábban már emlegetett kanapén henyélünk, jobban mondva ő a kanapén, én pedig rajta.
- Mit akartál kérdezni a kocsiban? - kérdezem, a tekintetemmel a cicámat követem, aki borzasztóan jól szórakozik azzal, hogy a nappaliban rohangálva pofozgatja a macskamentás egerét. Már többször rászóltam, Niall viszont még akkor sem mond semmit azon kívül, hogy nevet, amikor a polcok alá berobbanva felborít néhány képet.
- Már el is felejtettem - piszkálgatja elgondolkodva a hajam - csak azt szeretném tudni, mivel vészesen közelednek az ünnepek, meg minden, és nem tudom, hogy neked mik a terveid... - kezd el össze-vissza beszélni.
- Niall - támasztom meg a fejem a mellkasán.
- Igen - nyel nagyot - szóval, hogy esetleg, ha még nem terveztél mást, szeretnéd-e velem, és a családommal tölteni a karácsonyt? Mullingarben.
Kiszárad a szám, nem azért, mert ez az ötlet megijeszt, vagy bármi hasonló, hanem mert nem erre számítottam, és a legvadabb álmaimban se hittem volna, hogy azt szeretné, ha bemutathatna a családjának, és egy állítólag fontos ünnepet velük töltenék el. 
- Igen - bököm ki, még mielőtt túl sokat gondolkodnék. - Nagyon szeretném.
Megilletődve pislog, majd aprót biccentve rám mosolyog.
- Oké - próbál úgy tenni, mintha ettől nem lenne szörnyen boldog és izgatott, de az élénken csillogó szemeit és a kipirult arca másról árulkodik, de én sem tudom teljesen elrejteni a kirobbanó örömöm és az izgatottságom.
- Köszönöm - mászok fel hozzá, az orrát az enyémhez érinti, mire mindketten elmosolyodunk, majd a szája megtalálja az enyém, és belefeledkezünk a pillanat varázsába.
- Érdekelne még valami - szólal meg néhány pillanatnyi csend után. - Te bokszolsz?
- Aha - válaszolok - heti kétszer-háromszor eljárok Zaynnel.
- Nahát - pislog meglepetten.
- Nem mondta neked?
- Nem, nem igazán - rázza meg a fejét - miután összejöttem Celeste-tel nem nagyon beszéltünk rólad, és úgy igazán másról sem.
Akárhányszor kimondja annak a lánynak a nevét marni kezd a féltékenység, bár egyáltalán nem kellene, hiszen én mondtam le Niallről, normális, hogy megpróbálta mással, mégis rosszul vagyok a gondolattól, hogy néhány nappal ezelőtt talán még ő volt itt, ő pihent a mellkasán, ő aludt vele egy ágyban, és kapta meg a csókjait, az érintéseit, Őt.
- Haze? - zökkent ki a gondolataimból. - Szeretlek.
Tudom, hogy azért mondja, mert látja az arcomon, hogy elkalandoztam, és azt is tudja, hogy milyen irányba, de ez nem változtat a szó jelentésén és azon, hogy mennyire gondolja komolyan.
- Én is szeretlek téged.
- Mutatsz nekem pár ütést? - ül fel, magával húzva engem is. - Biztos vagyok benne, hogy néha jól elvered Zaynt.
- Nem - nevetek rá - csak a bokszzsákot.
- Az is valami - pattan fel olyan hirtelen, hogy ha nem tartana erősen, akkor gyorsan a padlón találnám magam, így viszont gyengéden leereszt.
- Nem akarlak megütni, Niall.
- Ez pont úgy hangzott, mint egy fenyegetés - provokál - gyerünk bébi, üss meg! - kihívó mozdulatokat tesz, amivel leginkább megnevettet, de tudom, hogy úgysem fog leszállni rólam addig, amíg be nem húzok neki egyet.
Finoman a hasába bokszolok, már felkészül arra, hogy drámázzon, ordítson a fájdalomtól, összeessen, meg minden ilyesmi, végül csak értetlenül néz rám.
- Ennyi? Nemár, Hazel! - a hisztizése közepén lendítem meg az öklöm, és bár nem adok bele mindent, sőt, de megütöm, úgy, hogy megérezze, és ne kérjen többet ilyesmire.
Ezúttal nem reagál azonnal, egy pillanatig értetlenül néz, és csak utána borul el, olyan élethűen alakítva azt, hogy borzasztó fájdalmai vannak, hogy elhiszem, és ellep a bűntudat.
- Úristen, Niall, ne haragudj! - omlok le mellé, mialatt ő a kezét a hasára szorítva, magzatpózban nyöszörög.
- Nagyon fáj - kapkod levegőért, nekem meg elöntik a szemeim a könnyek.
- Ne haragudj, kérlek! - simogatom az arcát és a haját a nyakához hajolva. - Nem akartam!
Ezúttal engem ér váratlanul, hogy megragadja a csuklóim és szinte ledobva magáról fölém kerekedik, egy időre belelökve valamibe, vagy valahova, ahol már rég nem jártam huzamosabb ideig.
Az ujjai bőrbe vájó bilincsekké válnak, háromszor nehezebbnek érzem, mint valójában, és hiába meredek rá nyitott szemekkel, csak sötétséget látok, és mintha az egész világ összeszűkülne körülöttem. Felkészülök arra, hogy most bevessek mindent, amit az edzéseken tanultam, és emlékeztetni akarom magam a pszichológus szavaira, de nincs szükség egyikre sem, mert a sötétségen áttör a hangja, és a gyengéd érintése az arcomon. Nagyokat pislogok, mire kitisztul előttem a kép, és már őt látom, csak őt, és semmi mást.
- Bocsánat - motyogom. - Azt hiszem... Azt hiszem, egy kicsit nem itt voltam. 
- Nem, te ne haragudj, nem akartam durva lenni, csak elfelejtettem, és játszottunk... - magyarázkodik, és elengedi a csuklóm.
- Minden oké - szakítom félbe - itt vagyok, sehol máshol.
- Az jó - árad szét mosoly az arcán, miközben a nógatásomra lehajol, és a száját az enyémhez érinti. - Adnod kellene egy puszit a hasamra, oda ahol megütöttél.
- Még meggondolom - kuncogok, és a borzas hajába túrva visszahúzom magamhoz. Rájövök arra, hogy mennyi minden múlik azon, hogyan ér hozzám, hogy fog meg, mert mint kiderült, a durva mozdulatokat még úgy sem tudom teljesen elviselni, hogy tudom, csak bohóckodik velem, viszont érdekes módon az cseppet sem zavar, hogy az egész testével az enyémen gyengéden, mégis éhesen csókol, és az ujjaival simogat egy aprócska területet a derekamon, ahol felcsúszott a pulcsim. Régen ettől iszonyatosan bekattantam volna, most viszont nem érzek mást, csak forróságot, és valami ismeretlent, vágyat valami több után, és minél inkább belefeledkezünk a dolgokba, ez annál jobban erősödik bennem.
- Ki kell mennem - húzódik el kínlódva, és esetlenül feltápászkodik.
Gyorsan ülőhelyzetbe tornázom magam, kába vagyok, és mintha a szám a duplájára vastagodott volna.
- Miért? - pillantok rá értetlenül, a válasza viszont nagyon nem kielégítő.
- Csak - hajol le, és mosolyogva hosszú puszit pihentet a számon, mielőtt pólóban kisétálna az udvarra.

2017. július 28., péntek

53.rész

Niall Horan

Patakokban folyik rólam az izzadság, de a világ összes kincséért sem másznék ki mellőle, vagy húznám lejjebb róla a takarót. Az egész testével rajtam fekszik, a feje a mellkasomon pihen, ujjaim a rövid, barnából fokozatosan szőkébe váltó hajában vannak, a lábai közrefogják az én egyik lábam, mindezt azonban akármennyire is szeretném nem láthatom, mert az egyik kezével magához öleli a nyakáig felhúzott takarót. Egész éjszaka nem ébredt fel, meg csak egy igazán nyugtalan mozdulata sem volt, figyeltem, láttam hogy egyszer idegesen rezzentek meg a szempillái, megfeszült a kis teste és egy pillanatra szaporábban vette a levegőt, de aztán vége is lett, kisimult az arca, és békésen simult bele a karjaimba. Olyan büszke vagyok rá, és alig várom hogy felébredjen, és elmondhassam ezt neki is.
Miközben őt néztem rengeteget gondolkoztam, bár néha-néha elpilledtem. Kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan csinálta ezt, mivel érte el, hogy most már tud aludni, és milyen meglepetéseket tartogat még számomra. Rengeteget gondolkoztam az elmúlt hónapokon, azon, hogy mennyire nem voltam önmagam Celeste mellett, és most mennyire természetesen árad belőlem a törődés. Mellette rákényszerítettem magam arra, hogy simogassam, megpusziljam, és hagyjam hogy a karomban aludjon, Hazel esetében azonban még az sem lenne elég, ha beleolvadhatnék. Lényegében egész éjjel rajta csüngök, simogatom, az arca minden szegletére apró csókokat helyezek, és rásegítem arra, hogy közelebb araszolgasson. Ezek mellett azt is átgondoltam, amit arról mondott, hogy nem szeretné, ha máshogy bánnék vele, és bár valószínűleg azt sosem fogom tudni kiverni a fejemből, hogy mi történt vele, nem fogom úgy kezelni, mintha az érintéseimtől bármelyik pillanatban összeomolhatna, ő ennél erősebb. Biztos vagyok benne, hogy az életünk együtt teljesebb lesz mint bármi más a földön, egy napon, hamarosan feleségül fogom venni, csodálatos kis porontyaink lesznek, mindegy milyen módon, és beállok majd azoknak a férfiaknak a sorába, akiket mindenki irigyel a gyönyörű családjuk miatt. Alig várom, de mint már mondtam, most a jelenlegi helyzettel is beérem, sőt, több mint beérem.
Szívesen készítenék neki reggelit, palacsintát, rántottát, különféle tojásokat, bundáskenyet, amit aztán itt megehetnénk, és láthatnám a csodálkozó arcát, de nem tudok kimászni mellőle, képtelen vagyok rá, ráadásul kegyetlenül rossz belegondolni abba, hogy ha előbb ébredne fel, akkor egyedül lenne. Itt kell lennem, amikor kinyitja a szemeit, látni akarom az arcát.
Figyelem ahogy ébredezik, édes látványt nyújt, ahogy laposakat pislog, majd néhány percen keresztül még kissé üres tekintettel néz rám, míg én a kezemet az arcára vezetem, és megsimogatom a hüvelykujjammal.
- Szia Szépségem - szólítom meg nagyon halkan.
- Tényleg te vagy az? - pislog kissé hitetlenkedve.
- Tényleg - mosolygok rá, és feljebb húzom magamon, hogy az arca egy magasságban legyen az enyémmel, és a számmal megérinthessem az övét. Azonnal éberebbé válik, viszonozza a bátortalan csókom, és a kezét felcsúsztatja a mellkasomon.
Átfogom a derekát, az egyik karomat a vékony kis pizsamája alatt felvezetem a hátán, és óvatosan megfordítom, hogy helyet cseréljünk, és ő legyen alattam. Nem bánok vele máshogy, szeretném neki megmutatni, hogy amit átélt az nem a valóság, és hogy amikor két ember együtt van az nem is hasonlít semmire, amire emlékszik, ezért bűntudat nélkül simulok hozzá, és vezetem át a kezemet a hátáról a hasára. Tudni fogja, sőt már most is tudja, hogy bennem megbízhat, mert ahelyett, hogy esetleg eltolna, vagy bármi olyan reakciója lenne, ami azt mutatja, hogy nem tetszik neki a közelségem, az ujjait a hajamba vezetve kissé hátradönti a fejét, és halkan hümmög.
- Igen, tényleg - a legszebb mogyoróbarna tekintet mélyed bele a pillantásomba, miközben nyugtázza, hogy valóban jelen vagyok.
- Olyan büszke vagyok rád - hajolok a nyakához, és gyengéd csókokat adok a puha bőrére. Az őrületbe kerget. - Átaludtad az egész éjszakát gond nélkül.
- Tudom - ül ki egy lágy kis mosoly az arcára. - Most már szinte mindig.
- Ez fantasztikus - simítok el egy kósza tincset a homlokából. Tényleg sokkal kipihentebbnek tűnik, nincsenek sötét karikák a szépséges szemei alatt, az arca kisimult, virul az egészségtől. - Hogy csináltad?
Lemászok róla, de csak annyira, hogy az oldalunkra fordulva, összebújva tudjunk beszélgetni. Elhatározom, hogy kikapcsolom a telefonom, és nem megyek ma sehova, beszélni sem akarok senkivel rajta kívül, sőt, kimozdulni sem innen. 
- A pszichológus tanított meg rá - kicsit lejjebb rúgja a takarót rólunk, végre, majd a csupasz, puha kis kezét a mellkasomra helyezve apró mintákat kezd rajzolgatni a mellkasomra. - Az elején kegyetlen volt, azt hittem, hogy nem leszek képes végigcsinálni, végül mégis sikerült. Rengetegszer kellett felidéznem a történteket, és megpróbálni elképzelni, hogy fellépek ellenne, ez elképzelve még egész egyszerű volt, de az álmaimban nem, és azért, mert naponta többször is felidéztem az emlékeket azok még élénkebbek lettek, és még jobban elnyeltek, ha nincs Gigi, és Zayn, nem tudom, hogy mi lett volna velem. Z sokszor itt aludt, lent a kanapén, és akárhányszor meghallotta, hogy mozgolódok felrohant hozzám. Szörnyű volt, rosszabb mint korábban bármikor, sikoltoztam, teljesen elveszítve magam sírtam, hánytam, téptem a hajam, pánikrohamaim voltak, hiába próbálkoztam mindennel egyszerűen nem ment. Egyedül azért nem adtam fel, mert te jártál a fejemben, az, hogyha így maradok esélyünk sem lenne, úgyhogy tovább csináltam, és néha elkezdtek elmaradni ezek a dolgok, vagy hát nem elmaradni, mert emlékszem, hogy ma éjjel is elkezdődött, csak már nem hagyom kibontakozni. Néha azt képzelem el, hogy én mentem meg saját magam valamilyen szupererővel, néha Zayn repül értem Supermannek öltözve, van, hogy Gigi, de azért leggyakrabban egyszerűen csak te sétálsz be, és emlékeztetsz arra, hogy annak amit átélek már rég vége, és volt valamink, ami össze sem hasonlítható semmivel amit átéltem.
Figyelmesen hallgatom, magával ragad, hogy milyen őszintén beszél, hogy annyira a bizalmába fogad, hogy megosszon velem ilyen dolgokat, az pedig méginkább, hogy a képzeletében engem használt arra, hogy segítsen önmagán.
- Bármikor emlékeztetlek rá - megfogom a kezét és a számhoz húzva belecsókolok - és ígérem, hogy ami köztünk van az a továbbiakban sem fog hasonlítani ahhoz.
- Biztos vagyok benne - imádom a lágy kis mosolyát, ahogy azt is, hogy felnyúl az arcomhoz és megsimogatja, miközben a tekintetével fürkész. - Nem mondtál semmit a kiállításomról - várt hirtelen témát, mindezt úgy teszi, hogy közben tanulmányozva simogatja a felsőtestem - nem tetszik?
- Őszinte leszek - pislogok laposakat az érintése alatt - semmit sem tudtam igazán megnézni, zavart hogy valaki más kezét fogom, miközben le sem tudom venni a tekintetem rólad.
- Hogy szakítottál vele? - kérdezi halkan, de olyan hangsúllyal, hogy tudjam, ha nem akarok válaszolni nem kell, viszont akarok, mert végre tesz fel nekem kérdéseket, végre szeretne tudni dolgokról, és nem hagyja csak rám azokat, ahogy többet én sem fogok csak úgy ráhagyni. 
- Nem kellett túl sokat magyarázkodnom, miután beszéltünk kihívott, és megkérdezte, hogy szeretlek-e még, én pedig elmondtam mindent. 
- És ő? - szívja be az alsó ajkát. - Haragudott?
- Nem - simogatom meg az arcát mosolyogva - azt mondta, szeretné, ha együtt lennénk. Celeste fantasztikus lány, Haze, nagyon megértő és kedves.
- Igen? - látom, hogy nagyot nyel, és rájövök arra, hogy talán nem kellett volna ezt mondanom. Együtt voltam vele, az idő alatt, amíg ő azon dolgozott, hogy miattam, kettőnkért elengedje a múltját.
- Aha - hümmögök a szájára, hogy mentsem a helyzetet. Olyan egy hülye vagyok - az egyetlen baj az volt vele, hogy nem Hazel Clark, úgyhogy akárhogy is próbálkoztam nem tudtam szeretni, mégis reménykedtem, hogy talán majd egyszer sikerül, és a többieknek is szerettem volna ezt bebizonyítani. Végig tudták, hogy nem szeretem, és minél tovább húzom ezt a dolgot, a végén annál jobban fog fájni neki, amikor kiderül az igazság, de nekem akkor teljesen elment az eszem, amikor kisétáltál azon az ajtón, senki sem tudott hatni rám, se Mira, se Zayn, senki. 
- Sajnálom - néz a szemembe. Olyan komolyan gondolja, hogy a tekintete már-már fátyolos, azt hiszi, hogy tönkretett, de csak jót akart nekem, én voltam az, aki tönkretette saját magát.
- Nekem akartál jót - úgy mondom ezt, hogy közben az ajkaink súrolják egymást, és a szemeim csukva vannak - csak azt nem hallottad meg, amit én mondtam, és egy idő után elkezdtem elhinni, hogy igazad van, csak mostanában jöttem rá arra, hogy akármit csinálok, akármi történik az életemben, ha te nem vagy a része, akkor nem tesz boldoggá.
- Szóval azt mondod, hogy ha született volna egy gyereked mondjuk attól a lánytól, akivel együtt voltál, akkor nem lennél boldog?
- Nem - nézek a szemébe - mert nem te lennél az anyukája. Szeretném, ne érts félre, mert akkor is az én gyerekem lenne, de beleőrülnék a bűntudatba, amiért nem vagyok halálosan szerelmes az édesanyjába, és ebből előbb-utóbb kimenekülnék, úgyhogy sosem lenne olyan családom, mint Liamnek. Tegnap este azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam neked, úgyhogy remélem tudod, hogy most nem azért vagyok itt, mert már tudom, hogy talán lehet családunk, jelenleg engem ez érdekel a legkevésbé. Vagy veled vagyok, vagy egyedül, számomra nincs más lehetőség, nem tudok mást szeretni, pedig hónapokon keresztül mindent megpróbáltam. Abban a pillanatban ahogy megláttalak elfelejtettem mindent és mindenki mást, gyerekes, hülye érzéseknek tűntek azok, amikre azt hittem, hogy szerelem, és most talán megijesztelek, vagy csak egyszerűen azt hiszed, hogy megőrültem, de azonnal tudtam, hogy egy napon feleségül foglak venni, már másnap megtettem volna, és most, ebben a pillanatban is megtenném.
- Sosem hinném azt, hogy megőrültél - a szembogarai olyan nagyok, miközben rám néz, hogy képes lennék elveszni bennük - bár megérteni talán sosem foglak, de én lennék olyan igazán őrült, ha még egyszer megpróbálnálak rábeszélni arra, hogy jobb neked nélkülem.
- Nem jobb - ölelem magamhoz - még a poklot is szebb helyként képzelem el.
Abból ítélve, hogy a szemei fátyolossá válnak ez a mondatom, és talán az egész köztünk lezajlott beszélgetés érzékenyen érinti, és sosem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom gondolni, de örülök ennek, mert végre nem nyomja el az érzéseit, végre igazán kimutatja őket.
- Elmegyek majd újra a kiállításodra, és mindent megnézek úgy igazán - térek vissza az eredeti kérdéséhez - velem jöhetnél, tarthatnál nekem tárlatvezetést.
- Meggondolom - kuncog, és kicsit még közelebb bújik, én meg kicsit még közelebb húzom, ha ez egyáltalán lehetséges. 
- Milyen visszajelzéseket kaptál eddig? - érdeklődők a haját simogatva.
- Nem igazán tudom - hümmög halkan - néhány tanárommal beszélgettem, ők pozitívak voltak, megdícsértek, de az idegenekkel inkább Zayn beszélgetett. Fel kell majd hívnom. 
Erről eszembe jut, hogy talán nekem is fel kellene hívnom a barátaim, és elmondani, hogy mi zajlott le az elmúlt néhány órában, de talán ez még ráér, az nem, hogy milliónyi csókkal halmozzam el a lányt, aki hónapok óta nem feküdt a karjaimban. 
- Ráér még, ugye? - kérdezem, miközben apró csókokat nyomok a szájára. 
Piciket bólint, aztán közelebb húz magához, és kicsit az egész világról elfeledkezünk, aminél jobb dolog nem igazán lehetséges. Mintha az egész világ kikapcsolna, vagy rajtunk kívül senki nem létezne, belefeledkezek a csókjai ízébe, abba ahogy simul hozzám, a forró levegővételekbe, a hajamat birizgaló ujjaiba, nem hallok mást csak az ajkaink halk cuppanásait és a kis sóhajait, addig, amíg az ezen kívüli teljes csöndbe bele nem hasít a macskája eszeveszett nyávogása, bár ezeket az elnyújtott  hangokat a legnagyobb jóindulattal sem lehet annak nevezni. 
Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor elválik tőlem, és visszatér a valóságba, de ezt a változást érdeklődve nézem, mert egy kicsit Mirára emlékezet.
- Éhes - bújik ki mellőlem még kissé pihegve, és a tekintetével megkeresi az ajtóban álló macskát. A kis dög direkt feljött, és amikor látta, hogy milyen jól elvagyok a gazdájával közbelépett. 
- Remek időzítés - morgolódok kicsit, és a hasamra fordulva utána nyújtom a kezem, de már fel is áll, és a karjaiba veszi a zúgolódó állatot. Ennyit rólam. 
Nem sokáig durcázok azonban, mert a barátnőm épp előttem változik olyanná, mint egy gondoskodó anyuka, és ezt látni akarom. Úgy sétál le a lépcsőn azzal a macskával, ahogy Mira szokott, karjában az egyik túl korán felébredt babájával, aminek egyszer a szemtanúja voltam, nem sokkal azután, hogy megszülettek az ikrek, és munka előtt beugrottam felszedni Liamet, mert az éjszakai műszak után úgy döntött, hogy inkább nem vezet. 
Már-már irigy vagyok a macskára, mert egy kis vernyogással meg dorombolással képes magára vonni az összes figyelmét, nem mintha egyébként nekem lenne okom panaszra, sőt, talán a macskának kellene utálnia engem, amiért idejöttem, és elvettem a gazdáját.
Szorosan a nyomukban lépdelek, Hazel gyengéden simogatja a kis szőrgombócot, és biztosítja arról, hogy mindjárt kap enni, még azért is bocsánatot kér, mert nem ébredt fel hamarabb, és készítette el előre a reggelit. 
Hirtelen látom őt néhány év múlva a saját házamban egy babával a kezében, ezzel a kis nyávogós döggel a lábainál, és a szívem mintha megolvadna. Egy percig sem gondolkodok el azon, hogy az a baba akit elképzelek hogy lenne a miénk, hogy a kettőnk véréből lenne-e, vagy valaki máséból, aki nem tudta eléggé megbecsülni. Nem érdekel, a mi gyerekünk lenne. 
Természetesen az, hogy egy tálkába konzervet kanalaz össze sem hasonlítható azzal, ahogy Mira szokta sterilizálni a cumisüvegeket, vagy gondosan összeválogatni a maximálisan egészséges és természetes babareggeli hozzávalóit, de a maga módján elbűvölő, nagyon is, mert minden figyelmét ennek szenteli. 
Nagyon szeretném megosztani vele a fejemben elképzelt képet, és hogy úgy gondolom, egyszer fantasztikus anya lesz, de talán ma reggelre ez már túl sok lenne, úgyhogy csendben maradok helyette odalépek hozzá, és a fejem a nyakához simítva hívom fel magamra a figyelmét.
- Teljesen biztos vagyok benne, hogy direkt csinálta - motyogom, melyre válaszul kuncogva körém fonja a karjait, és újra kapok a figyelméből én is. 
- Még az is lehet, felborult a reggele miattunk. Csak szólt, hogy éhes, és viszonylag sokáig is bírta.
- Szóval a macskádnak napirendje van - húzom piszkálódó mosolyra a szám. - Tipikusan olyannak néz ki, aki nem úgy néz rád, mint a gazdájára, hanem mint a szolgájára. 
- Ez nem igaz - nevet fel - nála hálásabb cica nincs, majd meglátod.
- Oké - bólintok elfogadóan. Tényleg meglátom majd, mert bár nem vagyok tipikusan egy macskás ember, nincs az a pénz amiért megfosztanám a kis barátjától, vagy egyáltalán bármitől, akár pókjai is lehetnének, vagy kígyói.
De remélem nem lesznek. 
- Éhes vagy? - fordít hátat nekem, és kinyitja a hűtőt. - Csinálok neked reggelit.
- Nem - lépek mögé, és a karjaim a vékony dereka köré fonom, majd megpuszilom a fejét - a művésznő csak üljön le, vagy bújjon vissza az ágyába, majd én csinálok reggelit.
Néhány másodpercig fürkészi az arcom, mintha arra próbálna rájönni, hogy viccelek-e, aztán végül bólint egy aprót, és mielőtt visszamenne a szobájába megpuszilja az arcom. Ez könnyebb volt, mint hittem.
Még az is teljesen elbűvöl, ahogy felfelé lépdel a kis fa lépcsősoron, le sem tudom venni a tekintetem róla addig, mígnem egy huncut pillantást vetve rám eltűnik a szobájában, és egyedül maradok a macskájával. Talán Szergejnek hívják, de erről még meg kell kérdeznem Hazelt. 
Magamban dúdolgatva nézek szét, végül is megvalósítom a tervem, mert reggelit is készítek neki. A palacsinta mellett döntök, elképzelem hogy milyen jó étvággyal fog nekilátni és nem is kérdés, hogy minden "fáradozást" megér, bár talán ugyanúgy örülne annak is, ha csak összedobnék egy kis rántottát. Hónapok óta nem dúdoltam, most meg nem tudom abbahagyni, legszívesebben táncolnék is, miközben összeügyeskedem a tésztát, majd elkezdem kisütni. Kicsit összerezzenek, amikor egy szőrös kis test dörgölőzik a lábaimhoz hangosan dorombolva, és amikor lepillantok rá bekövetkezik az a pillanat, amikor legalább annyira beleszeretek a kis szarosba, mint Hazel, mert a nagy kék szemeivel már-már vidáman és szeretetteljesen figyeli, hogy mit művelek. 
Nem tudom, hogy szabad-e, de az elsők közt megsült palacsinták közül egyet elkezdek tépkedni, és ledobni neki a padlóra. A nőket ismerve Haze kiakadna ezen, vagy ha ő nem, akkor Mack biztosan, de amiről nem tudnak az nem fáj nekik, és amúgy is ki kell engesztelnem, amiért éheznie kellett, míg én kisajátítottam a gazdáját. Végül egy nagy tálca palacsintával, és mindenféle édes dologgal, amit bele tudunk pakolni csörtetek fel a galériára, és közben hívogatom magam után Szergejt. A belepésünknél jobbat rendezni sem lehetne, mert a macska úgy dönt, hogy nem adja meg az elsőbbséget nekem, és miközben lépek a lábaim közt átsurranva felvágtat a helyemre, míg én kis híján felbukok és leejtem a tálcát. 
- Látom összebarátkoztatok - mosolyog rám ragyogóan a barátnőm, ölében az elnyúló kiskedvencével.
- Aha - fészkelem be magam mellé, és kettőnk közé helyezem a tálcát. Találtam a tatyómban egy csomag M&M's-t, úgyhogy a kakaópor, kétféle lekvár és nutella között az is ott hever. 
- Sütöttél palacsintát? - csillannak fel a szemei. - Egy szendviccsel is tökéletesen megelégedtem volna, Niall.
Van valami abban, ahogy kiejti a nevem, valami amitől képes vagyok teljesen elalélni, főleg ha a formás kis szája mellé társul a szikrázó, boldog, és nagyon szerelmes tekintete. Úgy néz rám, ahogy Mira Liamre, és ha ezért a pillantásért mindent fel kellene adnom, megtenném, mert tulajdonképpen ez a mindenem, és valósággal fürdőzök a boldogságban miatta. 
- De én nem azt akarom, hogy csak megelégedj - megpuszilom a pisze orrát, és a szemébe nézve elmosolyodok. - Ha nem akarnék egész nap az ágyban lenni veled, elvittelek volna reggelizni, így viszont ezt el kell halasztanunk, mert nem fogsz megszabadulni tőlem.
- Nem is szeretnék - a karjait a nyakam köré fonja, és csak most veszem észre, hogy nem a pizsamáját viseli, hanem az én ingem. 
Nem emlékszem rá, hogy valaha is belebújt-e az én ruháimba, úgyhogy ez valósággal sokkhatásként ér, és a tálcát félretéve, vigyázva, hogy ne zavarjam meg túlságosan Szergejt lejjebb húzom rajta a takarót, és szemügyre veszem.
- Milyen csinosak vagyunk ma reggel - jártatom rajta a tekintetem, és nagyot nyelek. Összefutott a számban a nyál, mintha nem egy ember, egy gyönyörű, csodálatos nő lenne előttem, hanem egy nagy tányér sütemény, vagy fagyi, valami étvágygerjesztő.
- Hiányoztál - miközben ezt mondja végighúzom a kezem a derekán, valósággal elbűvöl, hogy milyen nagy rá az ingem, pedig nem számítok nagydarabnak én sem. - Az enyém lehet? - dönti oldalra a fejét, a szemeiben huncutság csillog, valami amit szintén nem láttam korábban, vagy csak alig-alig. 
Gyengéden megfogom Szergejt és leteszem a földre, egy darabig néz, én meg reménykedek benne, hogy jó cica lesz, és elmegy, egy idő után pedig valóban hátat fordít és elballag a kis ágyába, vagy akárhogy is hívják a területét, így anélkül húzhatom az ölembe Hazelt, hogy összenyomnánk a macskáját. 
Szavakkal kifejezhetetlen módon tölt el jó érzéssel, ahogy a hosszú, vékony combjai elnyúlnak az oldalamon, és megpihentethetem rajtuk a kezeim. Tudom hogy hol a helyem, de azért még mindig férfiból vagyok, normális férfiból, és alig tudom megfékezni a gondolataim, meg egyes testrészeim. 
- Nem - hümmögök, és elgondolkodva félredöntött fejjel piszkálom az ing gallérját. Nyakig begombolta, pedig most talán nem zavarna annyira, ha csak 1-2, vagy egyetlen gombot se bújtatott volna át a kicsi lyukakon. - Ezt az inget nem.
- Miért? - addig piszkálom a gallért, mígnem felnyúl és kigombolja. Kíváncsi vagyok rá, hogy direkt csinálja-e, és ha igen, akkor miért. Beszélnem kell vele erről, őszintén, arról hogy meddig mehetünk el, és mennyi idő alatt, nem mintha ez számítana. Ha azt mondaná, hogy 10 évet kell várnom rá, akkor annyit várnék, bár néha biztos úgy érezném, hogy belepusztulok, de a lényeg nem ez. 
- Mert ebben mentem a kiállításra Celeste-tel - a karjait a nyakam köré fonja és simogatni kezdi a tarkóm, a név hallatára megrándul egy kicsit az arca, de gyorsan rendezi a vonásait. - Majd adok olyat, aki nem volt rajtam vele. 
- Nekem ez is jó - dönti a homlokát az enyémnek - mert ezt viselted, amikor visszajöttél hozzám.
- Tulajdonképpen te jöttél vissza énhozzám - nem tudom, hogy miért okoskodok ilyenekkel, de kedvem lenne megrúgni magam. 
- Egymáshoz - a szája súrolja az enyém miközben beszél, és ezzel az őrületbe kerget, azzal meg főleg, hogy milyen bátran csókol meg, milyen gyakran, és milyen jól. 
- Hazel - motyogom, amikor fél pillanatra elválunk, hogy azért vegyünk levegőt is - beszélnünk kellene.
- Tudom - válaszolja szinte a számba mormolva, aztán végül ennyiben is maradunk. Nem tűnik úgy, hogy zavarná a helyzetünk, vagy ahogy hozzáérek, ő maga gombolja ki az inget, én csak segítek levenni. Végig a tudatában vagyok annak, hogy mit csinálok, és hogy legfeljebb meddig mehetek el, még mielőtt beszélnénk bármiről is, de nekem ez most sokkal több, mint amiben valaha is reménykedtem az elmúlt hónapokban. A tenyeremet a csupasz derekára és a hátára simítom, az ajkaink elválaszthatatlanok, mintha összeforrtak volna, megőrülök attól, ahogy a bőre érintkezik az enyémmel, és a mellkasa hozzám préselődik, de nem próbálok ennél tovább menni, akkor se tenném még, ha azt mondaná, hogy próbáljuk meg, mert ez nem a megfelelő alkalom, hely, és időpont. Amikor együtt leszünk minden tökéletes lesz, minden, de tényleg minden, hogy egyetlen pillanatig se féljen, eszébe se jusson az, ami történt vele, egyelőre azonban nekem eszembe jut, úgyhogy szépen lassan elszakadok tőle, bár a testünk nem távolodik el egymástól, csak az arcunk.
- Te vagy a leggyönyörűbb nő az egész univerzumban - pislogok laposakat miközben a fejem a kulcscsontjának döntöm, és megcsókolom - és a legbátrabb. 
- Nem kell bátornak lennem ahhoz, hogy csókolózzak a barátommal, akit szeretek - dönti oldalra a fejét. Nem tudok betelni azzal, ahogy azt mondja, hogy szeret, mindegy milyen formában teszi, akkor is hihetetlen, ahogy az is, hogy a bizalmába fogadott. 
- Dehogynem - mormolom - az elején annak kellett lenned, mikor még alig ismertél. 
Lusta mosoly ül ki az arcomra, miközben rám pillant, és végighúzza a mutatóujját a hátam mentén.  
- Még szükségem van egy kis időre - mondja elgondolkodva, mire megemelem a fejem, és ránézek, hogy tudja, érdekel amit mond, és a legkevésbé sem veszem félvállról.
- Tudom - a füle mögé tűröm a kusza kis tincseit, majd végigsimítok a nyakán, le a lapockáira. - Miattam semmit sem kell megtenned, amit nem akarsz 100%-ban, ugye tudod? Évekig, sőt, évtizedekig várnék rád, ha kellene.
Komolyan gondolom, komolyabban, mint ahogy bárki hinné, de igazat mondok, bármire képes lennék érte. 
- Igen - az orra az enyémhez ér, mire mindketten automatikusan elmosolyodunk. Szeretem ezt a lányt, mindennél és mindenkinél jobban. - Ha biztos lennék benne, hogy nem kattanok be, már most szeretném - mondja, mire szinte fizikailag érzem, hogy kitágulnak a szembogaraim, és kiszárad a szám. 
- Ne hívd bekattanásnak - motyogom rekedten - nem vagy őrült. 
- Pedig néha annak érzem magam - hunyja be a szemeit, és a fejét a vállamra hajtja. Köré fonom mindkét karom, elmondhatatlan nyugodtsággal és békével tölt el a helyzetünk, ahogy együtt lélegzünk, bőr a bőrhöz ér, a bizalma pedig szinte tapintható kettőnk közt.
- De nem vagy az, csak történt veled valami szörnyű, amit nehéz feldolgozni, sőt, ha nem ismernélek, azt gondolnám, hogy lehetetlen. 
- Én is - biccenti fel a fejét, az ajkain helyes kis mosoly játszik - ha nem ismernélek. 
Már-már szinte zavarba hoz, érzem ahogy kipirul az arcom, pedig ilyen nem történik túl gyakran. 
- Ki fog hűlni a reggelink - megint azt érzem, hogy legszívesebben arcon csapnám, vagy megrúgnám magam azért, mert ilyen hülyeséget mondok, de ha valamilyen módon én kerülök a figyelem középpontjába, még ha ez csak az ő figyelme is, akaratlanul is kimenekülök belőle, pedig szeretek Hazel figyelmének tárgya lenni.
Halkan kuncogva megpróbál kicsúszni az ölemből, ezt viszont nem engedem, helyette a palacsintát helyezem el úgy, hogy hozzáférjen anélkül, hogy elmozdulna, de az ingem még így is visszavarázsolja magára, ami bár szép látvány, mégsem olyan szép, mint amilyen nélküle volt. 
Nincs igényünk semmi másra, mint amink ebben a szobában van, és a lakásban van, emiatt pedig úgy érzem magam, mintha ismét Sydneyben lennénk, ahol a napot heverészéssel és pihenéssel töltöttük, éjjel pedig elindultunk felfedezni a környezetünket. Amikor onnan hazajöttünk a nyakunkba zúdultak a rossz dolgok, és esélyünk sem volt megtapasztalni, hogy itthon is lehet-e minden olyan, mint amilyen ott volt, de most már tudom, hogy lehet. Sokáig egymáshoz bújva halkan beszélgetünk, rengeteget csókolózunk és nevetünk, Szergej valamikor befészkeli magát közénk, és én ennél elégedettebb nem is lehetnék. Engem nem rémítenek meg az érzéseim, mindig is ilyen voltam, és legszívesebben ki is mondanám azt a rengeteg mindent ami a fejemben kavarog, de az Hazelnek talán még túl sok lenne, úgyhogy inkább csendben maradva élvezem, hogy hónapok óta most először a karomban tartok mindent, amire szükségem van a tökéletes boldogsághoz, csak arra kell figyelnem, hogy ne fojtsam meg az érzelmeimmel, és hogy akármennyire is nehezemre fog esni, adjak neki saját teret és időt, amit eltölthet másokkal, egyelőre azonban, ebben a pillanatban ezt nem igényli, úgyhogy kihasználom a helyzetem. 

Hazel Clark

Nem tudok elmenni amellett, hogy most mennyivel érdeklődőbb a kiállításom iránt, mint kevesebb mint 24 órával korábban volt. Le sem tudom venni róla a szemeim, miközben egymás kezét fogva andalgunk, és minden fotómat, festményemet, rajzomat percekig vizsgálgat, kérdéseket tesz fel, majd elmélázik a válaszomon. Nem tudom, hogy mások hogyan mennek végig ezen a galérián, hogy ők is így elmélkednek-e közben, de ahogy Niall csinálja az teljesen elbűvöl, talán azért, mert annyira szép látvány, hogy olyan, mintha ő is egy kiállítási tárgy lenne, a festményeim közül az egyik. 
Figyelem az arcát, miközben ő valósággal feltérképez egy képet, amit Zayn festékspray-ivel készítettem, és le sem tudnám tagadni, hogy kettőnkhöz kötődik. A teliholdas tengerparti tájban a homokban két szerelmes ül, kettőnkre gondoltam közben, és arra a pici szállodai szobára, amiben összekötözte az ágyakat, hogy kényelmesen elférjünk egymásmellett. Azon az estén azt mondta, hogy talán mindenbe fejest kellene ugranom, amitől egy kicsit is félek, ekkor pedig elhatároztam, hogy megteszem, mindegy mit érzek közben. Az emlékképektől elönt a forróság, és emlékszem, hogy akkor sem éreztem semmi kellemetlent, amikor egymásba gabalyodtunk, erről pedig eszembe jutnak Gigi szavai, és hogy elhitettem magammal, hogy Niallel lenni pont olyan fájdalmas lenne, mint ahogy az az ember bánt velem.
Még hogy nem vagyok őrült. 
- Erre emlékszem - ránt vissza a valóságba a hangja, és a féloldalas kis mosoly a szája sarkában - az az este, amikor szétesett alattunk az ágy. 
- Igen - hümmögök a fejemet a vállára hajtva, miközben ő édesen nevetgél.  
Kíváncsi vagyok, hogyan alakult volna az az este, ha ez a kis incidens nem következik be, bár azt hiszem, sehogy, vagy úgy, ahogy nem sokkal azelőtt, a medencézős esténken, hogy kiborulok, és még inkább elijesztem. 
Még egy ideig nézi a képem, látom az arcán, azon ahogy elréved a tekintete, hogy visszaemlékezik a Sydneyben töltött napjainkra, hiszen ez már a sokadik hozzánk köthető kép volt. Tulajdonképpen a kiállítás felém eső része több, mint 50%-ban erről szól, csak rólunk, róla, Sydneyről, életem legszebb napjairól. 
- Olyan, mintha két különböző személy készítette volna ezeket a képeket, és azokat a városokról - szemléli a Gigiről készült fotóimat, közben hátra-hátrapillantgat az említett képekre.
- Más portrét és látképet fotózni - picit nekidőlök a testemmel, a karját azonnal a derekam köré fonva az oldalához húz, és belecsókol a hajamba. Tegnap ilyenkor még nem volt az enyém, még egy másik lánnyal volt, most viszont itt van velem, és mintha nem is azok az emberek lennénk, akik egy nappal ezelőtt voltunk. 
- Melyiket szereted jobban? 
- G előtt nem nagyon fotóztam beállított, műtermi portrét, még sokat kell tanulnom, úgyhogy most ez nagyon érdekel, de nem szeretem jobban, mint azt, hogy a várost járva lefotózom azt, ami tetszik, úgy, ahogy tetszik. Nem is vagyok igazán fotós, én nem keresem tudatosan a szépet vagy az érdekeset, csak emlékeket örökítek meg. 
- És ezért vagy fantasztikus - fordít maga felé - ezért fognak felfigyelni rád, mert a valóságot fotózod a saját szemszögedből, és azt is fested vagy rajzolod le. Annyira tehetséges vagy, Haze, és olyan büszke vagyok rád - megroggyannak a térdeim, amikor a szemembe nézve ezt mondja, majd a homlokát az enyémnek döntve magához húz. Elkábulok tőle, mintha egyfajta drog lenne.
- Csak Zayn miatt jött ez létre - nyögöm ki miután elválunk - nélküle sosem sikerült volna.
- Nem az a lényeg, hogy hogyan sikerült, hanem hogy sikerült, és innen már csak felfelé lesz - megsimogatja az arcom, én pedig belehajtom a fejem a tenyerébe.
- Nem akarok örökké az "elrabolt lány" lenni - vallom be neki halkan.
Mindig ez jár a fejemben. Valaki más akarok lenni, Hazel Clark a fotós, a festő, a grafikus, még ha csak arról ismernek, hogy én vagyok Niall barátnője, már azzal is jobban megelégszek, mint azzal, hogy a nevem mindenkinek csak annyit mond, hogy én voltam az a kislány, aki 8 éves korában fél évre eltűnt Dublinban, és a poklok poklát élte át. 
- Nem leszel, a nyakamat teszem rá - a szájához húzza a kezem és belepuszil a nyitott tenyerembe. Imádom amikor ezt csinálja - már most sem vagy az, rég kitörtél belőle.
Megpróbálom elhinni amit mond, de miközben tovább sétálunk, és azért, hogy igazán őszinte válaszokat tudják adni a kérdéseire jobban megnézem a műveim, mint korábban bármikor, rájövök arra, hogy igenis sok képemen felfedezhető a múltam ezen részére való utalás. Nem festettem vagy rajzoltam le konkrétan az eseményeket, de azokon, amik nem köthetők igazán kettőnkhöz felfedezhetőek baljós árnyékok, alakok. 
Sosem alkotok igazán tudatosan, az elmém legmélyéből festek, elvesztem közben az időérzékem, abszolút kizárok szinte mindent, és nem gondolkodok. Ha a pszichológusom megnézné a képeim valószínűleg azonnal rájönne arra, hogy néha még mindig úgy érzem, hogy követnek, és annak ellenére sem érzem magam biztonságban egyedül, hogy már rég legyőztem a férfiakról alkotott sztereotípiáim.   
Felkavaró ilyen szemmel nézni a saját képeim, és mint egy ideje mindig, végül most is Zayn az, aki megnyugtat, mert a kiállítás azon része, ami az ő nevéhez köthető sokkal megnyugtatóbb, játékosabb, egyfajta kontrasztja az én baljós képeimnek.
- Furcsa látni, hogy milyen különbözőek, és mégis milyen hasonlóak vagytok - mondja el a meglátását Niall, miközben ugyanolyan érdeklődve nézi Zayn rajzfilmfigurás festéksprayvel fújt képeit, mint az én gondos ecsetvonásaimat, vagy a rendezettebben megalkotott festékspray műveim. Zayn határozottan határozatlan, egyértelműen graffitis mozdulatokkal alkot, én lassan, átgondoltan fújok, figyelve a rétegekre és a színekre. 
- Mindig Andy Warhol és Jean-Michel Basquat jut eszembe - nevetek fel halkan.
- Fogalmam sincs, hogy kik ők, Haze - mosolyog szinte elszégyellve magát. 
- Majd megmutatom - megsimogatom az arcát, és megcsókolom - sokan nem tudják, csak az olyan agyamentek, mint én.
A szemét forgatja, majd a hajamba túrva visszahúz magához, és mélyen megcsókol. Mindenem beleremeg abba, ahogy a nyelve megérinti, gyengéden simogatja az enyém, és ahogy becézgeti a szám az ajkaival. Nem tudom, hogy hogy voltam képes valaha is félni ettől, tőle, amikor ennél jobb érzést még nem gondolom, hogy tapasztaltam. Niall képes valahogy úgy csókolni, sőt, csak úgy nézni is, hogy tudjam, minden amit kimond, vagy éppen nem mond ki teljesen valós. Érzem hogy szeret, hogy hiányoztam neki, amikor egy-egy pillanata elválik tőlem érzem, hogy azért csinálja, hogy kicsit visszatérjen a valóságba, amiben még mindig retteg attól, hogy üvöltve fogom kitépni magam a karjaiból amint megpróbál megérinteni, de többet ilyen nem lesz. 
- A szüleid itt voltak tegnap? - összerezzenek, amikor már az autójában ülve felteszi ezt a kérdést. Egyáltalán nem számítottam rá, és nem tudom, hogyan kellene válaszolnom. 
- Nem - csatolom be a biztonsági övet. Végül az egyenes utat választom, az őszinteséget, mert tulajdonképpen itt nem nekem kell szégyellni magam, mert én elhívtam őket, ők azok akiknek minden más fontosabb a gyereküknél, aki végre elkezdte igazán élni az életét. - Megvettem nekik a repülőjegyeket, de végül nem jöttek el, fontosabb dolguk akadt.
A keze megdermed a sluszkulcson, leejti, és döbbenten fordítja felém a fejét.  
- Fontosabb dolguk akadt? - kérdezi döbbenten. - Micsoda?
- Munka, meg a húgomnak az iskola.
- Ezt nem mondod komolyan, ugye? - szorítja össze kissé az ajkait. - Ugye itt voltak, csak nem ismertem fel őket, mert még nem találkoztunk?
- Nem voltak itt - rázom meg a fejem. - Tényleg. 
- És valaki más a családodból? - reménykedik, én meg az ajkamba harapva halkan válaszolok.
- Te. 
- Hazel... - kezdené, de gyorsan megrázom a fejem, még mielőtt mondhatna bármit is.
- Nekem az volt a legfontosabb, hogy te itt legyél - mondom szinte hadarva - és így is sokkal többet kaptam, mert a többiek is eljöttek, és Gigi, Mira, Casey. Lehet hogy Zayn miatt voltak itt igazán, de...
- Miattad - vág ezúttal ő a szavamba - miattad voltak itt. 
- Nekem ez elég - nézek a szemébe - te egyedül is elég lettél volna, és amint beléptél elfelejtettem minden és mindenki mást. Már nem érdekel hogy nem jöttek el.
- Ez akkor sem szép - motyogja. 
- De nem számít - makacskodok a kezét szorongatva. - Kérlek hidd el, hogy nem, már megszoktam.
Hitetlenkedve rázza a fejét, látom hogy legszívesebben mondana valamit, végül mégsem teszi, helyette beindítja az autót és hazavisz, hogy aztán a lakásom előtt kivegye hátulról a kis hátizsákját, benne tiszta ruhákkal, amiket gyorsan beledobott otthon, majd a kezemet fogva feljöjjön velem, és sietve kinyissa előttem az ajtót, amikor meghallja az érkezesünkre egyre hangosodó macskanyávogást.
Hónapokkal korábban, a kapcsolatunk elején nem akartam vele aludni, bepánikoltam tőle, most viszont, amikor a macskámat felkapva belép a lakásomba az a gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy nem akarok még egy éjszakát nélküle tölteni, egyetlen napot, sőt, órát se. 
Miközben a hisztiző macskámnak gügyög arról, hogy egyedül hagytuk, én lerúgom a cipőm, majd szó nélkül odasétálok hozzá, és átölelem. Valamiért Miráék jutnak eszembe, az elmúlt hónapokban rengeteget beszélgettem vele, és a tanácsai hozzájárulnak a gyógyulásomhoz, de most nem ezért jut eszembe, hanem mert a sok rossz dolog után, ami történt kettőjük között, és velük, Arthur lett a családjuk első tagja. A mi családunké talán Szergej, és elmondhatatlanul tetszik a gondolat, hogy családként beszéljek hármunkról, mert eszembe juttat valamit, amiben csak egy egészen rövid ideig volt részem, de ha ránézek Niallre tudom, hogy ő a jövőben mindent ezerszeresen pótolni fog, amiből én kimaradtam. 
Este, vagy sokkal inkább éjjel ismét rajta alszok el az oldalánál a doromboló kis szőcsomónkkal, bár ezalkalommal ő bóbiskol el hamarabb, de az utolsó erejével még elhalmoz az apró csókjaival, esetlenül simogatja Szergit, és addig a pillanatig amíg álomba nem szenderül arról motyog, hogy mennyire hiányoztam neki, és szeret, pontosan emiatt pedig sosem cserélnék egyetlen olyan lánnyal sem életet, aki tökéletes családban nőtt fel, és sosem kellett semmi olyat megtapasztalnia, amit nekem. Életemben először nem akarok más lenni, mint aki vagyok, mert a világ legtökéletesebb embere engem szeret, és ezt végre elhiszem.