2017. július 24., hétfő

52.rész

Sziasztok! :)
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, azt hittem, hogy könnyű lesz ennek a résznek a megírása, és talán az is lett volna, ha akadt volna rá elég időm. Úgy hiszem, ha most otthon lennék egy ennél sokkal jobb részt tudnék megosztani veletek, de sajnos nem vagyok, megvárakoztatni pedig nem akarlak titeket annyira. Remélem, hogy a célnak ez is megfelel azért.
N.x 

 Hazel Clark

Már a zuhany alatt állva is tudom, hogy ő van az ajtóban, sőt, meggyőződésem, hogy attól a perctől kezdve érzem a jelenlétét, mióta leparkolt a lakás előtt. Ledúrok annyi sampont a hajamról amennyit éppen sikerül, majd elzárom a vizet és kiugrok alóla, magamra kapva a köntösöm. Nem hallottam, hogy kopogott volna, ha kinyitom az ajtót és nem fog előtte állni az jobban fog fájni bárminél, és ráadásul még hülyét is csinálok magamból, de inkább ez, mint az, hogy megvárakoztassam.
Nincs időm gondolkodni, sem idegeskedni, pedig rengeteg kérdés van a fejemben. Miért van itt, amikor a kiállításról csak úgy eltűnt? Mit akar tőlem? Hogyan fogom elmondani azt, amit akarok?
- Szia - azonnal megszédülök a látványától, ugyanazt azt inget és nadrágot viseli, ami a megnyitón is volt rajta, de kicsit gyűröttek, a haja zilált, most még jobban néz ki, mint néhány órával ezelőtt. Eláll tőle a lélegzetem.
Köszönés nélkül bedurakszik a résen, és belém fojtja a szót, még mielőtt egyáltalán kitalálnám, hogy mit akarok mondani.
- Nem megyek el - néz egyenesen a szemembe olyan elszántan, mint még egyszer sem - addig nem, amíg végig nem hallgatsz.
Felgyorsul a szívverésem, mert pont azt akarom, hogy ne menjen el, és hogy végighallgasson engem.
- Hol van a barátnőd? - bukik ki belőlem.
- Itt előttem - megroggyan a térdem attól, ahogy a szemembe nézve ezt mondja. - Szakítottam Celeste-tel, ha rá gondolsz, és soha nem is voltam vele együtt igazán, csak megpróbáltam a lehetetlent, hogy továbblépjek. Hazel, engem nem érdekel, hogy mennyire nehéz lenne veled, nem érdekel már az sem, ha örökké csak ketten lennénk, mert nem tudok élni nélküled. Megpróbáltam, és minden egyes nappal egyre rosszabb lett, ne várd el tőlem, hogy ezt csináljam, mert ez így nem élet. Tudom, hogy jót akartál, azt, hogy olyan családom legyen, mint Liamnek, de nem lesz, nélküled nem, és nem is akarom, hogy legyen, ha te nem vagy a része.
Érzem, ahogy maró könnyek kúsznak fel az összeszűkült torkomon. Itt áll ez a fiú, és én mindvégig azt hittem, hogy túllépett rajtam, hogy végül nem kell még csak elgondolkodnom se azon, hogy mit fogok neki mondani, mert boldog nélkülem, ennek ellenére most itt van, hónapok teltek el, mióta utoljára láttuk egymást, és még mindig úgy néz rám, mint azon a reggelen, amikor elmondtam neki az igazat.
- Nem szeretnél leülni? - nem akarok suttogni, mégis nagyon halkan beszélek, és valamiért kinyújtom a kezem, hogy megfogjam az övét. Amikor összefonódnak az ujjaink megfogalmazhatatlan módon elönt a melegség, oda akarok fordulni hozzá és a mellkasához bújni, közelről beszívni az illatot, amit áraszt magából, helyette leülünk a kanapéra, és még mindig fogjuk egymás kezét.
- Nem akarom hogy kifogásokat keress - mondja, miközben szétnyitja a tenyerem az ölében, és a mutatóujjával elkezdi átrajzolni a vonalakat rajta. - Most az egyszer ne, csak hidd el, hogy én nem akarok annál többet, amink Sydneyben volt, nekem elég vagy egyedül te, és nem félek szembenézni azokkal a terhekkel, amik nyomják a vállad. Veled akarok lenni, bármi áron.
A szívem a fülemben dobog, elszédülök, de nem azért, mert megijeszt amit mond, hanem mert pontosan ezt akarom hallani, de nem hiszem el, hogy megtörténik.
- Hadd mondjak el valamit - bököm ki halkan, közben a hüvelykujjammal megsimogatom a kézfejét. Az ujjbegyei érdesek a gitározástól, az arcomon akarom érezni őket, és a köntösöm alatt, a csupasz derekamon.
- Nem akarom hallani, ha nem az, hogy te is együtt akarsz lenni velem.
- De az - pillantok fel rá - viszont van néhány dolog, amit tudnod kell.
- Nekem bármit elmondhatsz - húzza a kezem az ajkához, és belecsókol a nyitott tenyerembe. Minden testrészem libabőrössé válik, és ölni tudnék azért, hogy ezeket az ajkakat végre a sajátomon érezzem. - Mindig is elmondhattál.
- Elmentem egy orvoshoz - veszek nagy levegőt - és pszichológushoz is jártam, hogy túllépjek a múlton. Nem vagyok még tökéletes, de tudok aludni, többnyire, és...
- Hazel, én akkor is mindennél jobban szerettelek, amikor nem tudtál.
- Hagyd, hogy elmondjam, hetek óta tervezem - nevetem el magam az összefonódó kezünket nézve. Nem hiszem el, hogy ez történik, valami nincs rendben, velem nem ilyen egyszerűek a dolgok.
- Ne haragudj.
- Elmentem orvoshoz, mert Gigi azt mondta, hogy vizsgáltassam ki magam, mivel 15 évvel ezelőtt mondták azt, hogy sosem lehet gyerekem, és néha történnek csodák. Azt hiszem, nekem ez az egyetlen csoda az életemben, és te, mert azt mondta az orvos, hogy bár nem vagyok teljesen ép és egészséges, bármi megtörténhet, még az is, hogy egyszer gyerekem szülessen.
Visszafojtja a lélegzetét, majd kapkodni kezdi, látom rajta hogy nagyon nehezére esik csendben maradni, de megteszi, csak mert tudja, hogy még mondani fogok valamit.
- Azt akartam, hogy amikor megtudod ne oda térjünk vissza, ahol tartottunk, oda, hogy Hazelt sajnálni kell azért, ami történt vele, és mert még mindig nem tudja feldolgozni. Nagyon nehéz volt, néha még mindig az, és azt nem ígérhetem, hogy minden a lehető leggördülékenyebben fog menni, vagy hogy sosem borul el az agyam, de próbálkozom, jobban mint bármikor. Én is azt szeretném, amit te, és mindent megteszek érte amit csak tudok - mire befejezem őrülten dobog a szívem, a görcsösen egymásba fonódó kezeinket bámulom, és várom, hogy mondjon valamit.
- Hogyan? - szólal meg végül döbbenten. - Azt mondod, hogy lehetne?
- Talán - harapdálom az ajkam - de nem zökkenőmentesen.
- Hazel, ugye tudod, hogy engem nem érdekelnek a nehézségek? - maga felé fordítja az arcom és a kezébe veszi. - És mi lenne, ha mindig csak a jelennel foglalkoznánk? Majd ha ott leszünk, akkor törődünk vele, de addig minek?
- Hiányoztál - szakad ki belőlem, az arcom a tenyerébe hajtom és beszívom az alsó ajkam. Sírni fogok, és most eszem ágában sincs visszafojtani, megtanultam, hogy az csak ront mindenem, és rendben van, ha az ember néha kiborul, ezért vagyunk emberek.
- El kellett volna mondanod, már akkor, amikor megtudtad. Annyira szenvedtem nélküled, Hazel.
- Nekem ez fontos volt, hogy összeszedjem magam.
- Tudom - halványan mosolyogva megsimogatja az arcom, elrendezi a csöpögő, előrehulló tincseim - de többet ne csináld, akármi is történik, együtt fogjuk megoldani, mindent.
Bólogatok, hiszen pont ezt akarom, Niall adott nekem valamit amit korábban senki más nem, egy biztos pont lett az életemben, és szeretném, ha örökre az is maradna, a pontom akihez mindig visszatérhetek, és aki visszatér hozzám.
- Haze? - közel húzódik hozzám és laposakat pislogva a szemembe néz, a szívem a torkomban dobog és a gyomrom összeszűkül az izgatottságtól, alig várom, hogy megcsókoljon, olyan lesz mint egy tündérmese, amiben a herceg csókja feloldozza a lányt valami szörnyűség alól. A valóság ennél azonban még sokkal jobb, jobb bárminél, amit eddig megéltem. Először gyengéden érinti hozzá a száját az enyémhez, puhatolózva, hogy vajon mit reagálok, végül pedig a reakcióm mindkettőnket meglep. Viszonzom az apró, puha puszijait, majd a hajába túrva húzom igazán magamhoz, hátradőlve a puha, de néha kényelmetlen kanapén. A szájának jobb íze van mint bárminek, amit valaha ízleltem, az érintése pedig sosem tapasztalt módon égeti a bőröm. Minden apró szőrszálam égnek mered, megborzongat a közelsége, amit most nem érzek elégnek. 
- Elakarom felejteni a korábbi hónapokat - suttogja behunyt szemekkel az ajkamra, a mellkasunk egymáshoz feszül és legszívesebben visszahúznám magamhoz, beletemetkeznék - Hazel én nem tudok élni nélküled.
Belém szorul a levegő, soha nem fogtam fel igazán, hogy mennyit jelenthetek Niallnek, túl későn jöttem rá arra is, hogy mennyire szeret, arra pedig végképp, hogy én mennyire szeretem őt. Sokáig ő volt az egyetlen ember az életemben, akinek igazán fontos voltam, most viszont olyan, mintha rajta kívül más nem is létezne, ha neki az vagyok, már nem érdekelnek a szüleim, vagy hogy mit fognak gondolni rólunk az emberek, ha kiderül, hogy újra együtt vagyunk. Miatta teljesen jól leszek, annyira hogy soha ne kelljen egymás nélkül élnünk, mert én sem tudok nélküle, még egyszer nem, és nem is akarok.

 Niall Horan

Az utóbbi hónapokban úgy éreztem, minden normálisnak mondható érzelem kiszorult belőlem, valamennyire még azt is elhittem, hogy a csókok pont olyan hidegek és érzelemmentesek, mint amilyenek Celeste-tel voltak, erre azonban most rácáfol minden. Mintha az egész testem lángba borulna csupán attól, hogy a kezével az enyémet szorongatja, majd egy kitörésre készülő vulkánná változok, amikor végre megcsókoljuk egymást. Őszintén nem tudom, hogy hogy éltem túl az utóbbi időszakot nélküle, és ezt nem azért mondom, hogy drámai legyek, hanem mert vele lenni annyira más, mint bárkivel. Jó érezni egy csók és egy érintés jelentőségét azok után, hogy heteken keresztül ezek nem jelentettek számomra semmi többet, mint kényszert, olyan dolgokat, amiket nem azért teszek, mert akarom, szükségem van rá, és jó nekem is, hanem mert muszáj, hogy ne bántsam még jobban a lányt, akit összeszedtem azért, hogy pótoljon valakit, akit nem lehet. Ezek után felüdülésként élem meg a felgyorsuló pulzusom, az elakadó lélegzetem, és a kellemesen szorító érzést a gyomromban. Pozitív katarzisélmény a karját érezni a nyakam körül, és a kis testét az enyémhez közel, a meleg lélegzetét összefonódva az enyémmel.
Szeretném, ha közelebb lenne, sokkal, de sokkal közelebb, és ezen nem segít, hogy csak egy köntös van rajta, de én nem az a fajta ember vagyok, aki kihasználná ezt a helyzetet, az ő esetében pedig főleg nem.
- Annyira hiányoztál - motyogom szinte önkívületi állapotban az ajkára. Az "annyira" szó közel sem megfelelő annak kifejezésére, hogy valójában mennyire hiányzott, arra nincsenek is szavak. - Soha többet ne csináld ezt velem.
- Nem fogom - ígéri meg, a hangjában elszántság bujkál. Eszembe jut az a pillanat, amikor először megláttam, és tudtam, hogy egy napon a feleségem lesz, most megint ezt érzem, mindegy hogy mit mond, mi történik, mindegy hogy hány akadály fog még elénk gördülni, vagy vele élem le az életem, vagy egyedül, más opció nincs.
- Van még valami amit el kell mondanod? - motyogom apró puszikat helyezve az arcára. - Bármi, nagyon apró vagy nagyon nagy dolgok.
- Hogy szeretlek - húzódik el, és úgy mondja ezt, hogy közben a puha kezével megsimogatja a borostás arcom. A szívem ide-oda ficánkol a mellkasomban, a kezem az egyik hosszú combjára csúszik, és az ölembe vonom, hogy egymással szemben legyünk - jobban mint bárkit vagy bármi mást.
A nedves hajánál fogva húzom magamhoz az arcát és megcsókolom, újra meg újra, addig amíg égni nem kezd a tüdőm és vele együtt mindenem. Ha tudná, hogy én mennyire szeretem, ha képes lennék szavakkal kifejezni, vagy valahogy megmutatni!
- Vegyél fel valamit - motyogom végül, amikor a fejét a vállamra hajtva nekidől a mellkasomnak, a kezeimet pedig a hátán nyugtatom és próbálok véletlenül sem illetlenül hozzáérni.
Illetlenül. 
Mégis hogy érhet hozzá az ember illetlenül a barátnőjéhez? 
Akkor, amikor kiderült az igazság, a titka amit mindvégig rejtegetett előlem sokkot kaptam, attól, hogy valaki ezt tette vele, bűntudatom lett gondolatoktól amik időközönként ellepték az agyam vele kapcsolatban, és a helyzetek miatt, amikbe kerültünk. Sosem hittem volna, hogy egy nap majd nem akarom megérinteni ezt a lányt, és nem akarok vele lenni, de akkor ezt éreztem, azért, mert nem tudtam kezelni azt a sok szörnyű információt, ami a nyakamba zuhant,  meg az "új helyzetet" ami felállt köztünk, és igazán még most sem tudom, mindenképpen beszélnünk kell majd erről, de nem most. 
Fészkelődni kezd, a köntöse kicsit félrecsúszik és kivillan a bronzos barna bőre, Celeste esetében azért éreztem magam szemétül, mert sosem ragadtatott el igazán a látványa, most meg azért, mert ennek a lánynak egyetlen milliméternyi bőrfelületétől is hanyatt vágom magam. 
Az ujjaimmal megigazítom a puha plüss anyagot rajta, majd egy félszeg mosollyal az arcomon felnézek rá. Őszinte leszek vele, mindig is az voltam, de ezentúl még őszintébb leszek, tudnia kell, hogy mi jár a fejemben, és nekem is, hogy mi van az övében, csak így működhet igazán jól a kapcsolatunk. Ő már elkezdett megbirkózni a saját démonaival, de nekem is meg kell velük, és a félelmekkel amiket okoztak bennem. Most, hogy újra közel van hozzám, érezhetem a száját a számon, eszembe jut, amikor sikoltozni kezdett alattam, vagy amikor éjszakánként megrándult mellettem, és elveszett az a varázslatos lány, akibe fülig beleszerettem, a helyébe pedig egy összetört gyerek lépett.
- Itt maradsz? - kérdezi, miközben feltápászkodik. Érthetetlen módon nem szorítja magához szégyenkezve a ruháját, ahogy azt bárki más tenné, és erről eszembe jut, hogy soha nem is tette, és ez mindig elgondolkodtatott.
- Szeretnéd? - igazgatom lefelé pislogva az ingem mandzsettáját. Megértem, ha azt válaszolja, hogy nem, hónapokig nem voltunk együtt, nekem lett valaki másom, akivel kb 4 órával ezelőtt szakítottam, de mindennél boldogabb lennék, ha bólintana.
- Igen - válaszolja végül, nekem pedig ismét felszökik a pulzusom. Még akkor is, ha rosszul alszik, ha sikoltozni, sírni fog, vele akarok lenni, ez egyértelmű.
A tekintetem a macskájára siklik, aki éppen a hátát begörbítve nyújtózkodik, majd összegömbölyödve lefekszik a helyére. Emlékszem arra, amikor Hazel kihalászta a lenti szeméttárolóból, majd arra is, amikor Zayn lakásában leügetett a lépcsőn, és már akkor sem ismertem rá, most meg még annyira sem. Nagyon emlékeztet a gazdájára, aki ugyanilyen nagy változásokon ment keresztül viszonylag rövid időn belül.
Felém nyújtja a kezét, én pedig azt megfogva feltápászkodok, és követem a lépcsőn felfelé a kis galériába. Még a lakása is sokat változott, látszik rajta, hogy él itt valaki, ahogy az is, hogy ez nem Haze végleges helye, még a falakból is az az érzés sugárzik, hogy bármikor összepakolhat és elmehet innen, nincsenek annyira szétszórva a dolgai, hogy bármit is itt felejtsen, hogy egyáltalán nyoma legyen annak, hogy valaha is itt élt volna ez a lány. Kicsit elszomorít a gondolat, hogy még mindig nem találta meg a helyét, ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök annak, hogy nem láncolta hozzá magát ehhez a helyhez. Mellettem van a helye, az én házamban, és Istenemre mondom, hogy heteken belül elérem, hogy oda is költözzön, és az otthonává váljon, én fogom neki azzá tenni, mi.
- Mindjárt jövök, felöltözök - pillant rám a fürdőszoba előtt. Az ujjai már a köntösön vannak, úgy oldja ki a megkötőjét, hogy nem is számít arra, hogy ez belőlem bármiféle reakciót fog kiváltani. De kivált, és néha megijedek saját magamtól, mert tudom, hogy mi történt vele, és nem érzem helyénvalónak a saját vágyamat iránta.
- Hazel, ezt ne csináld - fogom meg a kezét, és összehúzom a köntöst, még mielőtt szétnyílna rajta. Meglepődve néz rám, míg én a szavaimat keresve próbálok magyarázatot adni arra, hogy miért ne. - Ne vetkőzz le előttem, légyszíves.
- Oké - pislog nagyokat - bocsi, nem is figyeltem.
- Tudom - döntöm neki a homlokom az övének - de ne csináld, mert így is megőrülök attól, hogy nincs rajtad semmi, csak ez a cucc, nem bírnám, ha levennéd és aztán elsétálnál. Ne haragudj rám, tudod, hogy nincs semmi hátsószándékom, és sosem tennék semmit, amit nem akarsz, de te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam, kérlek ne várd el tőlem, hogy ne vegyem ezt észre.
Tágra nyílt pupillákkal fürkészi a tekintetem, azon gondolkodok, hogy hogyan magyarázhatnám ezt el neki úgy, hogy ne az jöjjön le, hogy én is ugyanolyan szar alak vagyok, mint azok a férfiak, akik kapva kapnak bármilyen lehetőségen, akik már rég kibontogatták volna őt a ruhájából. 
- Bocsánat, én csak...
- Nem vagy szégyenlős? - a szám apró kis mosolyra húzódik, miközben eltűrök egy megszáradt, kissé göndörödő tincset az arcából.
- Nem - fonja maga köré a karjait. Utálom amikor ezt csinálja, úgyhogy megfogom őket és inkább közelebb húzódok hozzá, hogy engem öleljen körbe. -  Tudom, hogy kellene, de nem vagyok, mert nekem ez nem jelent semmit. A pszichológus azt mondta, hogy nem tisztelem a testem, és ez így is van tulajdonképpen, de lehetne rosszabb, mások máshogy dolgozzák ezt fel, tudod, öncsonkítással meg azzal, hogy odadobják magukat bárkinek, én csak így. Ez annyira nem rossz, ugye? - reménykedve néz rám, én meg sokkosan nézek vissza rá. Hallani sem akarok ilyenekről, és az ok miatt ezt is pontosan annyira rossznak találom, mint a további lehetőségeket.
- De - túrok a hajamba - pont annyira rossz, azért, ami történt veled. Senkinek nem lenne szabad átélni valami hasonlót
sem. Ne tarts nekem ilyen orvosi kiselőadásokat, Haze, szörnyű, hogy mások mit hogyan dolgoznak fel, de engem te érdekelsz, és elérem majd, hogy ugyanannyira tiszteld magad, amennyire én tisztelem minden kis vonásod - halálosan komolyan gondolom amit mondok. Látom, hogy sokat változott, hogy még erősebb mint volt, és hogy ő is komolyan gondol mindent, amit elhatározott, de most már én is itt vagyok, és segíteni fogok neki minden módon, ahogy csak tudok.
Óriási meglepetésként ér, amikor elpityeredik, egy pillanatra a szám is tátva marad, mielőtt magamhoz húznám. Eszembe jut, hogy mennyire furcsának tartottam, hogy sosem sírt előttem, akármi is történt, néha amikor felébredt a rémálmaiból, és akkor, amikor elmondta a történetét, de azok nem egyszerű elérzékenyülések voltak, és nem is olyanok, mintha Hazel sírna, hanem valaki más. Most viszont aki a karjaim közt sírdogál tényleg a barátnőm, és nem fuldoklik önkívületi állapotban, hanem csak halkan szipog mialatt meleg könnyek csordogálnak az arcán.
Nem mondom neki azt, hogy ne sírjon, magamhoz ölelem és vele vagyok, végül ez az, ami megnyugtatja.
- Fantasztikus vagy - mormolom a fülébe - ezért értem meg, hogy miért nem mondtad el azonnal.
- Nagyon nehéz volt - törli meg az arcát a kézfejével - azonnal szólni akartam neked, alig bírtam ki, ha nincs Gigi és Zayn el sem mentem volna se oda, se a pszichológushoz. Muszáj volt egyedül túltennem magam rajta, azért, hogy ne minden erről szóljon köztünk, ha újra együtt leszünk.
- Sosem szólt erről - rázom meg a fejem.
- De nekem igen, sokszor - nyel nagyot - mindig ott volt a háttérben.
Kegyetlenül rossz ezt hallani, de megértem, belevágott valamibe amitől mindig is tartózkodott, félt, a nyakába zúdult egy rakás olyan dolog, amiben sosem volt része, azzal együtt, hogy az én életem sem mondható átlagosnak, és ezekkel egyedül kellett megbirkóznia amellett, hogy titokban tartotta előttem azt az eseményt, ami az egész életét meghatározta.
- Megígérem, hogy most máshogy lesz - kecses kis ujjaival végigsimít a hajamon, majd levezeti őket az arcomra.
Megfogom a kezét és a számhoz húzom, egy pillanatra elfog az az érzés, mintha sosem váltunk volna külön, és még mindig Sydneyben lennénk, ahol a maga módján mindent tökéletesnek éreztem.
Elengedem, hogy végre elmenjen felöltözni, én pedig bemegyek a szobájába. Az sem teljesen olyan már, mint amilyen volt, festékspray-k hevernek elszórtan a néhol festékpöttyös padlón, egy félig elkészült kép hever a falnak támasztva, az ágya melletti szekrénykén pedig képek vannak, róla és Zaynről, Gigiről, Mirával és a gyerekekkel, és rólunk, kettőnkről. Az üvegfal elé sétálok és kibámulok rajta keresztül az éjszakai Londonra, ami még mindig elvarázsol minden alkalommal, pedig évek óta csodálhatom. Vékony kis karok fonódnak körém hátulról, és még sosem örültem ennyire egy ölelésnek mint most. A fejét a hátamnak dönti, hallom ahogy mély levegőt vesz, magába szívja az illatom, valósággal beletemetkezik, annyira hogy szinte bűntudatom van attól, hogy megfordulok, de látszólag a mellkasom ugyanúgy megfelel számára, mint a hátam.
Lehajolok, a hajába túrva magamhoz irányítom és megborzongok amikor összeérnek az ajkaink. Annyira jó érzés érezni, eufórikus állapotba kerülök csupán attól, hogy újra vannak érzelmeim egy csók közben, és hogy végre nem gondolok senki másra rajta kívül.
- Annyira szeretlek - mormolom az ajkára szinte önkívületi állapotban - mindennél jobban.
- Én is téged - gyűlölöm az "én is" kezdetű válaszokat, de most ezzel is beérem, mert a szívem mélyén nagyon jól tudom, hogy pont annyira komolyan gondolja, mint én. Miattam küzdött, miattam küzd még mindig, azért, hogy tökéletes kapcsolatunk legyen, olyan, amit nem árnyékol be egy rossz múlt, és ezért hálás vagyok, úgy is, hogy én már akkor is pont ennyire szerettem, amikor még nem értettem a furcsaságait, és az égvilágon semmit sem akarnék megváltoztatni rajta, egyedül annyit szeretnék, hogy boldog legyen.
- Lezuhanyozhatok? - annyira béna egy ilyen kérdést feltenni egy ilyen csók után, de úgy érzem muszáj megfürödnöm, még akkor is, ha nincs nálam tiszta ruha, mert olyan mintha még egy másik lány nyomait viselném magamon.
- Persze - húzódik el tőlem, de előtte ad még egy puszit az arcomra. Üvöltözni tudnék a boldogságtól.
Olyan gyorsra fogom a zuhanyzást és olyan alaposra amennyire csak lehet, ami úgy néz ki, hogy őrülten gyorsan sikálom magam, majd a zuhanyfejjel hadonászva megpróbálom eltüntetni az összes maradék habot, egyszer még le is ejtem, és a leérkezés olyan hangos, hogy bizonyára Hazel is hallja. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, de amikor letörlöm a párát a tükörről hónapok óta most először nézek szembe önmagammal, azzal a Niallel, akinek idegesítően pirospozsgás az arca, és vibrál a jókedvtől. Furcsa ilyet mondani, de hiányoztam magamnak, gyűlölöm azt a búskomor seggfejet akivé válni tudok, ez a kétballábas bénaság aki néha alig találja a szavakat sokkal jobb.
A ruháimmal a kezemben, alsónadrágban sétálok vissza hozzá, ez mindvégig olyan érzés, mintha apró hangyák mászkálnának a bőröm alatt, alig várom hogy bebújjak mellé, és egész éjjel éberen élvezzem a közelségét, és újra magával ragadjon egy egyszerű együtt alvásnak a varázsa. Celeste mellől mindig kimásztam, idegennek hatott minden érintés, már-már az is kellemetlen volt, ha csak szuszogott mellettem, az pedig valósággal megfojtott, ha átölelt, Hazelhez viszont valószínűleg nem fogok tudni elég közel kerülni.
A látványa olyan érzéssel tölt el, mintha a forróságban beleugrottam volna egy jéghideg vízzel teli medencébe, pedig csak az ágyán elnyúlva, nem csinál semmi különöset. Más a pizsamája, mint korábban, a látszólag selyemből készült rózsaszín rövidnadrágot fekete szívecskék díszítik, és egy kis fekete szalaggal van megkötve, a spagettipántos lenge kis felső része szabadon hagy egy darabot a hasából, ami szintén más lett, mint amire emlékszek, izmosabb, olyan módon, hogy összefut a nyál a számban. Tudom, hogy sokat bokszol Zaynnel, és ezt már az első pillanatban láttam is rajta, mert megváltozott a tartása,  és egy kicsit az amúgy is nagyon csinos teste még csinosabb lett. Az arcomra akaratlanul is kiül egy béna félmosoly, miközben ledobom a cuccaim az első utamba kerülő székre, majd odalépdelek hozzá, és lehasalok mellé. Felgyorsul a szívverésem attól, hogy a teste azonnal igazodik az enyémhez, úgy simul a karjaimba, hogy a lehető legkevesebb távolság legyen közöttünk, és az egyik karját a nyakam köré fonja.
- Szia - nézek a szemébe mosolyogva, és apró kis csókot nyomok a pisze orrára - hiányoztál.
- Te is nekem - biccenti fel egy kicsit a fejét, és a száját az enyémhez érinti. Olyan jó ezekben a dolgokban, abban, hogy hogyan érintsen meg, és mikor, hogy néha elgondolkodok azon, hogy vajon ennyire jó tanár vagyok-e, vagy mégis volt már valakije előttem. Természetesen tudom, hogy nem, úgyhogy marad az első lehetőség.
Halk nyávogás töri meg a köztünk beállt pillanatnyi csendet, majd bekocog a macskája, és gond nélkül felugrik a fejem felett az ágyra, hogy odadörgölőzzön a gazdája arcához.
- Hello, haver - piszkálom meg az egyik fülét, miközben Hazel halkan kuncog. Jobban szeretem ezt a hangot, mint bármi mást a világon. - Te csak így feljöhetsz ide?
- Igen, nagyon tiszta - nyújtja ki az egyik kezét Haze, és közénk rakja a macskát. - Én mentettem meg.
- Tudom - simogatom meg az arcát, mármint az övét, és nem a szőrmókét. - Láttam.
- Hogyan? - nyílnak nagyra meglepetten  a mogyorószín szemei.
- Itt voltam, amikor lejöttél, egy bérelt autóban ültem és azon gondolkodtam, hogy feljövök. Tudom, hogy ijesztően hangzik, főleg azután ami veled történt, de nekem...
- Niall - vág közbe, pedig korábban talán sosem csinált ilyet. A kezeibe veszi az arcom és a homlokát az enyémnek dönti, elakad a lélegzetem a közelségétől - nem akarom, hogy mindenhez hozzátedd ezt, nem kell, mert már nincs jelentősége. Próbáld meg elfelejteni, jó? Nem szeretném, hogy máshogy kezelj, mint ahogy bárki mást kezelnél csak azért, ami velem történt. Tudom, hogy te nem vagy olyan, ismerlek, és nem félek tőled, nincs szükség arra, hogy mindig megnyugtass, nem érne semmit az, amit csinálok, ha még mindig elájulnék a csókjaidtól. Az elején fogalmad sem volt róla, hogy ki vagyok, és működött, ott akarom folytatni, rémálmok meg hülye kiborulások nélkül.
- Megpróbálom - bólogatok aprókat kábultan - de beszélgess velem, mindenről, akármiről.
- Fogunk beszélgetni  - mormolja szinte bele a számba - de nem most, most nem akarok semmit azon kívül, hogy veled lehessek.
- És vele - kezdek el nevetni, amikor a macskája a kis tappancsait emelgetve megjelenik köztünk.
- Igen - mosolyodik el ő is - így pont jó.
Szerintem is minden így "pont jó", főleg amikor milliónyi borzongató csók után a mellkasomon fekve, oldalán a doromboló macskájával elpilled, és miközben a haját simogatva nézem a kisimult gyönyörű arcát, megígérem mindkettőnknek, hogy nem hagyom, hogy a múltja valaha is befolyásoljon bármit közöttünk. Akkor is itt lennék most, ha tényleg nem lehetne sosem saját gyerekünk, és itt leszek mindig, akkor is, ha lesz, akkor is, ha nem, viszont az elsődleges célom most csupán annyi, hogy a kapcsolatunk tökéletesen normális legyen, az első lépés efelé pedig az, hogy egyetlen rezzenés nélkül átalussza az éjszakát rajtam, tudom, mert végig benne gyönyörködök.

2017. július 12., szerda

51.rész

Hazel Clark

Az idegességem a tetőfokára hág, amikor belépnek az egyetemi tanáraim, és néhány ismeretlen ember, akiket Zayn hívott meg, Még mindig a szüleimet várom, hogy annak ellenére amit mondtak betoppannak majd, meglepve engem, és bebizonyítva azt, hogy igenis érdekli őket amit csináltam, és látni akarják, hogy az egész életében szenvedő, összeroppant gyerekük alkotott valami nagyot, valakivel, akivel sosem gondolták volna.
A galéria elképesztő, és az, hogy az én, és Zayn műveivel van telve csak még elképesztőbbé teszi, a mellkasomat feszíti valami új érzés, valami, amit akkor is érzek, ha zsinórban átalszok néhány éjszakát, vagy teszek valami olyat, amit korábban sosem tettem volna, de ez mégis különbözik egy kicsit attól, még jobb érzés, mert ez maradandó, és nem csak én fogok tudni róla, vagy a barátaim, hanem az egész világ, emberek, akiket nem is ismerek, és ők sem ismernek igazán engem, csak tudnak valamit rólam. Folyamatosan az ajtó felé pillantgatok, várok valakit, akit jelenleg próbálok kizárni a gondolataimból, pedig sokkal jobban érdekel, hogy itt lesz-e, valóban eljön-e, mint az, hogy vajon a szüleim végül jönnek-e. A lelkem mélyén tudom, hogy ők nem lesznek itt, ahhoz a cuccaikat le kellett volna tenni az otthonomban, kimenni értük a repülőtérre, a dolgok nem úgy működnek, hogy egyszer csak beugrik ide a családom az összes cuccával, és egy gyerekkel felszerelkezve, ennél az élet bonyolultabb, a dolgok nem olyan zökkenőmentesek, mint ahogy néhányan elképzelik.
- Szóval, Hazel, mi inspirált abban, hogy elkészítsd ezeket a képeket? - fogalmam sincs róla, hogy ki az az ember, aki felteszi nekem ezt a kérdést a New Yorkban készült képeim előtt állva, és egy rövid pillanatig értelmezni sem tudom a mondatot, csak bámulok értetlenül pislogva, ha Zayn nem állna mellettem megszólalni sem tudnék.
Mi inspirált? Tulajdonképpen semmi, én csak fotózok, nem keresem tudatosan a szép helyeket, nem követek semmilyen alternatív stílust, sem szabályokat, csak lefotózom azt, ami tetszik, úgy, ahogy nekem tetszik, és ebből néha születik valami olyan, ami tetszik másoknak, a tanáraimnak, Zaynnek, a többi barátomnak, Niallnek. Úgy döntök, hogy őszintén fogok válaszolni, nem találok ki semmit, nem próbálom eltúlozni az igazságot.
- Semmi - nyögöm ki, és mellettem Zayn szinte azonnal elneveti magát. Tudta, hogy ezt fogom válaszolni, mert a fotóim mögött többnyire nincs semmi, csak a pillanat varázsa, hogy mit éreztem amikor felnéztem a lefotózott épületre, vagy amikor lekaptam, hogy Gigi nevet valamin, és hogy mennyire elvarázsoltak az elsuhanó taxik, városnéző buszok, a reggelnte kávéval a kezükben munkába siető emberek. - A pillanat, amikor készültek. Nincs mögöttük semmi tudatos, csak hogy megörökítsem az emlékeimet, és a gondolataimat.
A férfi úgy bólint, mintha valami filozófiai választ adtam volna, és pont olyan tekintettel nézi a képeimet, mintha mégis lenne mögöttük valami olyan tartalom, amit nem osztottam meg, mintha az alulról lefotózott felhőkarcolóval megpróbálnám bemutatni, hogy mennyire eltörpülünk mi, emberek, az általunk felépített dolgok mellett, vagy az egész jelképezne valamit a világ monumentalitásáról, pedig nem, csak egyszerűen abban a pillanatban, amikor felnéztem elvarázsolt a tudat, hogy itt vagyok, látom ezt, és emlékezni akarok rá.
Tovább ballagunk, és igazából nem is értem, hogy miért kell itt állnom, amikor mindenki más képes nélkülem is megtekinteni a műveinket, bármilyen kérdésre szívesen válaszolok persze, de úgy gondolom, az idegenvezetésem nélkül is sikeresen végig lehet sétálni a galérián. Nagyon furcsa összképe van az én fotóimnak, festményeimnek, rajzaimnak Zayn műveivel szemben, néha még engem is ledöbbent. hogy mennyire mások vagyunk, és mégis mennyire hasonlók, hogy mennyire összeillenek az én lágyabb, finomabb vonásaim és mintáim az ő hirtelen mozdulatokkal alkotott figuráival, és hogy  milyen szép kontrasztja van annak, hogy szembe, vagy egymás mellé állítottuk az ő rajzait az én festményeimmel. Máshogy látjuk a világot, mégis ugyanúgy, ugyanolyannak.
A tarkóm bizseregni kezd, és valami ismeretlen erőtől vezérelve az ajtó felé fordítom a fejem. Megérkezett Niall, és mintha minden elsötétülne körülöttem, egyedül ő lenne a fény, olyan erős, hogy nem tudok nem hunyorogni, ha ránézek, azt sem látom egy ideig, hogy áll mellette valaki. Összetalálkozik a tekintetünk és kiszárad a szám, felgyorsul a szívverésem, egy pillanatra még el is szédülök. Nem csak én változtam meg az utóbbi hónapok alatt, hanem ő is, a haja barna és kócos, a bőre kicsit sápadtabb, mert már rég véget ért a nyár, de a szemei ugyanolyanok, és ugyanúgy néz rám, ahogy mindig is tette, attól a pillanattól kezdve, hogy először megszólított. Nem tudom elfordítani a fejem, levenni róla a tekintetem, és ő sem teszi, ezáltal pedig mintha az egész világ elcsendesedne és eltűnne, csak mi léteznénk, és soha nem is létezett volna semmi más rajtunk kívül. Összerezzenek, amikor Zayn óvatosan megérinti a kezem a kisujjával, és mióta ismerem most először átkozom ezt a fiút, mert kizökkent, visszaránt a valóságba, amiben Niall kezét egy másik lány szorongatja, aki sokkal szebb mint én, sokkal magabiztosabb, és sokkal jobban mutat mellette, mint én valaha is. Most arról nem tudom elszakítani a tekintetem, ahogy a szépen manikűrözött ujjai körbefonják a kezet, ami képes volt biztonságba helyezni akkor, amikor semmi más nem, az ujjakat, amik letörölték a könnyeim, körbefogták az arcom, és közelebb irányítottak hozzá. Annyira fáj, hogy elfelejtek lélegezni, elfelejtem hogy hol vagyok, miért, kivel, és hogy mennyi munkám van ebben az egészben. Haza akarok menni, és hagyni, hogy minden amit eddig tettem romba dőljön, és újra az a lány legyek, akitől többé-kevésbé sikerült megszabadulnom.
- Haze - ahogy az előbb kizökkentett, most úgy ránt vissza Zayn a valóságba azzal, hogy megfogja a kezem, és a fülemhez hajol. - Nézd meg Niallt, Hazel, szerinted szereti azt a lányt?
Nem akarom megint feléjük fordítani a fejem, bár minden porcikámmal érzem, hogy Niall még mindig engem néz, a tudatomba beleégett annak a látványa, hogy egy másik lány fogja a kezét, nem én. Vissza akarom kapni, jobban, mint bármikor. Bárhogyan.
- Nem tudom - nyelek nagyot. - Miért hozta magával ide?
- Mert mondtam neki, hogy hozhatja - teljesen sokkot kapok ettől, és tágra nyílt szemekkel meredek a fiúra. Kíváncsi voltam erre a lányra, de mégsem, legfőképp pedig nem itt és most, a kiállításunk megnyitóján akartam szembesülni azzal, hogy mennyivel szebb, csinosabb, és jobban illik Niallhöz, még így is, hogy sokat változtam.
- Később megköszönöd - mosolyog rám azzal a bizalmas mosollyal, amit mindig arra használ, hogy meggyőzzön, és mindig sikerül is neki. - Sőt, lehet hogy hamarabb, mint gondolnád. Csak legyél önmagad, ne is foglalkozz velük, ez most nem rajtad múlik.
- De még nem tud semmit - meredek rá nagy szemekkel.
- Nem is kell - rázza meg a fejét, és hirtelen bölcsebbnek tűnik számomra, mint bármikor máskor. Annyira, hogy nagyon nem tudok már kiigazodni rajta. - Ha te akkor nem hagyod ott, akkor még mindig együtt lennétek - mondja ki azt, amit a lelkem mélyén én is mindig tudtam. Niall nem az a típusú srác, aki csak úgy lelép, mindig mindenkit saját maga elé helyez, és én ezt nem akartam, úgyhogy leléptem én, azzal a határozott elképzeléssel, hogy jót cselekszek.
Visszatérek az ismeretlen emberekhez, és az ismerősökhöz, próbálok a képeimre, és arra koncentrálni, hogy most főként én vagyok a középpontban, és az emberek tőlem várnak válaszokat, de akármennyire is igyekszek figyelmen kívül hagyni, frusztrál, hogy Niall valaki más kezét fogva járja végig a kiállításom, és elmélkedik a fotók, festmények előtt, melyeknek készítése közben vagy mellettem volt, vagy ő járt a fejemben.
Valósággal sokkot kapok, amikor végül keresztezzük egymás útját, és nem tér ki előlem, hanem közelről is ugyanúgy fürkészi az arcom, ahogy távolról, közben pedig megpróbál valami mosolyféleséget erőltetni az arcára. Ezen az egész kiállításon ő az egyetlen ember, aki értheti, hogy mi van a műveim mögött, még ha azt is mondom, hogy semmi, mert valójában többnyire ő az, a háttértartalom, a múzsa, és amikor közelről is egymás szemébe nézünk tudom, hogy tud mindent, és ért is.

Niall Horan

Nem tudom azt mondani, hogy nem szándékosan andalgok szépen lassan Hazel irányába. Már amikor megérkeztünk oda kellett volna mennem hozzá, gratulálni a kiállításához, meg mindenhez, amit elért, és sok szerencsét kívánni a jövőjéhez, de ez nem megy nekem úgy, hogy ennyi ember veszi körül, és mert sokkal többet akarok mondani neki, mint ez, de az csak és kizárólag kettőnkre tartozik.
Jól megfigyelem az alkotásait, minden festményt, rajzot, fotót, annak ellenére is, hogy igyekszem szemmel tartani őt. Sajog a szívem, és mindenem, mert látom a képekben az emlékeit, lefestette Sydneyt, a látképet az ablakából, napfelkeltét a tengerparton, rajta két összebújt személy sziluettjével. Képek vannak a kalandjainkról, és olyanokról, amikben én már nem vettem részt, mégis tudom, hogy van valami közöm hozzájuk. Mindenhez van, Zayn az én barátom volt először, és most olyan neki Hazel, mint nekem Mackenzie. Mindig lesz közünk egymáshoz, ha csak ennyi is, de valami mindig. Megbolondít a tudat, hogy ezen a helyen Hazel összes műve valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, és most mégsem úgy vagyunk itt, mint egy pár, pedig így lenne helyénvaló. Megfojt, hogy a kezemet egy másik lány fogja, aki kérdéseket tesz fel, én pedig igyekszek kitérni a válaszok alól. Gyűlölök itt lenni, elképesztően, és gyűlölöm, hogy egy helységben tartózkodunk, de csak lopva bámuljuk egymást. Tudom, hogy ő is figyel engem, érzem minden sejtemben, úgyhogy csak azért is "véletlenül" belé botlok.
- Szia - emelem rá a tekintetem. Még soha nem esett ennyire nehezemre kimondani ezt a szót, és beszélgetést kezdeményezni, és még Celeste jelenléte sem zavart soha annyira, mint most, pláne az nem, hogy angyali mosollyal az arcán barátságosan köszön, és a kezét nyújtva bemutatkozik.
Szeretem benne, hogy kedves, nem vagyok szerelmes belé, de mint egy barátban, szeretem, hogy hihetetlenül kedves, mosolygós, és mindig barátságos mindenkivel.
- Szia! Te vagy Hazel? Celeste Martins vagyok, csodásak a műveid!
Az a lány, akire emlékszem, mindig csodásan tudta leplezni az érzelmeit, most azonban, ha csak néhány pillanat erejéig is, de kiül az arcára a meglepetés, és még valami fura érzelem is, amit nem igazán tudok hova sorolni, végül ő is kinyújtja a kezét. Nem tudom nem bámulni az apró karikát az orrában, a szőke hajvégeit, melyek minden mozdulatnál a vállát söprögetik, és a sokkal élettel telibben csillogó szemeit, még úgy is, hogy látom bennük a leheletnyi szomorúságot, és fájdalmat. Nem kellett volna idehoznom Celeste-et, és ha már idehoztam nem kellett volna a közelébe engednem, mert nem azért szakítottunk, mert már nem szeretett engem, vagy én őt, nem gyűlöljük egymást, és nem akarom semmivel sem büntetni azért, mert elhagyott, most mégis azt teszem, mert itt vagyok egy másik nővel az oldalamon, úgy, hogy még mindig egymást szeretjük. A levegő vibrál köztünk, ha megérinteném biztos vagyok benne, hogy kis elektromos kisülések csattannának el az ujjaink végében, zizegünk az izgatottságtól, és szinte hallom, hogy kalapál mindkettőnk szíve. Kíváncsi vagyok rá, hogy vajon ezt mások is érzik-e, hogy Celeste érzi-e, és ha igen, akkor most mennyire haragszik rám.
- Szia, Niall - szólal meg feszengve, de tudatosan akadályozva azt, hogy védekezőn maga köré fonja a karjait. Olyan más, máshogy néz ki, másmilyenek a ruhái, máshogy viselkedik, mégis ugyanolyan, ez a kicsit magabiztosabb és bátrabb nő még mindig az én Hazelöm, és egy fikarcnyit sem akarok kevésbé vele lenni, mint akkor, amikor az első találkozásunk után minden reggel felkeltem és elmentem a kávézónkba abban a reményben, hogy újra látni fogom. - Örülök, hogy eljöttetek.
Gyűlölöm, hogy többesszámban beszél, és azt is, ahogy leplezi, hogy fáj neki Celeste-et velem látni. Vagy inkább engem Celeste-tel látni.
- Örülök, hogy meghívtál - mosolygok rá, vagy legalábbis próbálok valami hasonló grimaszt vágni, de közben legszívesebben a falba verném a fejem ezért a hülye, sablonos válaszért. Nem akarok udvariaskodni, nem akarok ilyen szar válaszokat adni, nem akarok így beszélgetni vele, ennyi ember tekintete előtt, mert semmi mást nem akarok, csak hogy ott folytassunk mindent, ahol abbamaradt, azzal a változtatással, hogy aznap reggel nem próbál meg szó nélkül eltűnni, hanem egymás mellett ébredünk, és együtt megoldunk mindent. Nem akarok elmenekülni a rossz dolgok elől, hanem vele akarom elviselni, átvészelni őket, mindent, ami csak jöhet.
- Jól megváltoztál - bököm ki annyira idétlenül, hogy azonnal homlokon akarom csapni magam.
- Aha - bólint aprót - jobb így, Zayn sokat segített - keresi meg a tekintetével a barátját, aki az egyik sarokban egy pezsgőt, és Gigi kezét szorongatva úgy tesz, mintha nem minket figyelne.
- Örülök - rándul meg a szám. Hallgass már el, Horan, hallgass el. - Nagyon király ez a kiállítás, mindig tudtam, hogy egyszer összejön, és sokra fogod vinni.
Észreveszem, hogy Celeste elfordítja a fejét, látványosan nézelődik és próbál nem minket nézni. Egyre rosszabb vagyok, béna dolgokat mondok, és mindkettőjüket bántom, őt azzal, hogy Celeste kezét szorongatom, Celeste-et azzal, hogy mindeközben le sem tudom venni a szemem Hazelről, majd felfalom, idétlen megjegyzéseket teszek, és hamarosan, ha nem megyek el innen elkezdem felidézni a közös emlékeinket.
- Tudom - válaszolja aprót bólintva - mármint azt, hogy te megmondtad - édes kis mosolyra húzza a száját, ezzel kicsit kevésbé kínossá téve számomra a helyzetet.
- Gratulálok - mondom végül, és kinyújtom felé a kezem, amire mindketten értetlenül nézünk. Mit művelek már megint? Kezetfogni azzal a nővel, aki után életem minden percében vágyakozok? Miért vagyok ennyire szerencsétlen?
Végül, éppen akkor, amikor már elhúznám, a kezét az enyémbe csúsztatja, ő visszatartja a lélegzetét, az enyém meg elakad, mert ugyanolyan puha a bőre, formás kis körmein az a sötét színű, galaxis hatású lakk van, ami aznap is volt, amikor megismertem. Beleégett a tudatomba.
Legszívesebben magamhoz húznám, nem csak a kezét akarom fogni, nem akarok kezet rázni vele, mintha valami üzleti partnerek lennénk, hiszen ő a szerelmem.
Pocsékul érzem magam, amikor végül mindketten, illetve hárman tovább sétálunk, mást vártam ettől a találkozástól, de lehetett volna sokkal rosszabb is, most egyszerűen csak még jobban hiányzik, mint máskor.
- Menjünk oda Miráékhoz - javaslom, és azonnal el is indulok feléjük, de Celeste nem jön velem.
- Kijönnél előtte egy kicsit velem? - furcsa a hangja, és amikor visszafordulok látom az arcán, hogy tud mindent. Kicsit túl jó emberismerő vagyok, ez sokszor az előnyöm, sokszor pedig a hátrányom, most meg nem tudom eldönteni. Bólintok, és továbbra is a kezét fogva, anélkül, hogy bárkitől is elköszönnénk kimegyünk. Hideg van, és kabátom még mindig nincs, úgyhogy beülünk a kocsimba, de abban pillanatban, hogy becsukódnak az ajtók rájövök arra, hogy ez mennyire rossz ötlet volt.
Csendben ülünk, ami zavar, mert egy ideig nem néz rám, elfordítja a fejét és kibámul az ablakon, a sötét parkolóba.
- Cel? - szólítom meg végül. Mindketten tudjuk, hogy miről lenne szó, és jelen pillanatban hiába érzem borzasztóan magam, a tudat, hogy ezután lekerül majd rólam a jelenlegi legnagyobb terhem sokat segít abban, hogy elkezdjem ezt a beszélgetést.
- Lehet hozzád egy kérdésem? - kérdezi csendben, válaszul pedig bólintok. Nem köntörfalazik, azonnal felteszi, és nem hagy időt arra, hogy gondolkodjak. - Még szereted ezt a lányt, ugye?
Aprót bólintok, nincs miért hazudnom, és nem is akarok, most az egyszer teljesen őszintének kell lennem vele, ha már eddig nem voltam az.
- És engem?
Ez az a kérdés, amire fogalmam sincs, hogy hogyan kellene válaszolnom, mert nem lehet úgy, hogy ne bántsam meg. Idióta vagyok, mert ő tényleg szerelmes belém, én pedig kihasználtam ezt, még úgy is, hogy nem akartam.
- Cel, te egy nagyon bonyolult időszakban léptél be az életembe - magyarázkodok - azt hittem, idővel majd én is annyira foglak szeretni téged, mint amennyire te engem, mert fantasztikus lány vagy, és ezt nem csak úgy mondom, de nem megy. Szeretlek, mint egy barátot, de én még mindig Hazelbe vagyok szerelmes, akárhogy is próbálok túllépni rajta. Ne haragudj rám, esküszöm, hogy nem akartalak bántani, sosem használtalak ki, és felhasználni sem akartalak semmire. Próbálkoztam, tényleg, és nem értem, hogy miért vagyok olyan hülye, hogy nem szeretek beléd, amikor fantasztikus vagy, gyönyörű, és kedves, de megőrülök nélküle, minden nappal egyre jobban, még úgy is, hogy tudom, vele a nehezebb utat választom.
- Megígérsz nekem valamit? - kérdezi, ezzel belém fojtva az értelmetlen hablatyolást.
- Bármit.
- Szeretném, ha újra együtt lennétek - miközben kimondja ezt nem néz rám, helyette az ölébe ejtett kezeit bámulja. Nehéz neki, pont annyira, amennyire Hazelnek volt nehéz minket nézni, mégis elmondja amit szeretne, mert olyan ember, mint én, aki mások érdekeit sokkal előbbre helyezi a sajátjánál.
- Én is szeretném - megfogom a kezét, és megsimogatom, jobb, ha nem mondok ennél többet. - Annyira sajnálom, Cel, ne haragudj rám, kérlek!
- Semmi baj - még úgy is mosolyra húzza a száját, hogy remegnek az ajkai. Lehajolok, és a kezeit fogva az ölébe hajtom a fejem. Pocsék érzés ezt csinálni, fájdalmat okozni neki, mert pontosan tudom, hogy milyen. Mindketten szótlanok vagyunk, én meg sem mozdulok, ő gyengéden simogatja a hajam, más már rég itthagyott volna, bosszúból minimum még a kocsim kerekeit is kilyukasztja, de ő nem ilyen, én meg tényleg egy igazi balfék vagyok.
- Hazaviszlek - emelem fel a fejem, válaszul csak aprót bólint. Soha nem tűnt még olyan hosszúnak egy út, mint ez, és a kocsim se ilyen szűknek, mégis amikor megérkezünk leállítom, és hátradőlök az ülésben.
- Azon gondolkodok, hogy ha velem így viselkedtél úgy, hogy nem is szerettél, milyen lehetsz, amikor tényleg szerelmes vagy - szólal meg halkan.
- Egy utolsó szarházinak éreztem magam végig - mondom ki a lehető legőszintébben. Így volt, mert mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég, nem próbálkozok eléggé, pedig mindent bevetettem, de nem tudtam nem Hazelre gondolni közben.
- Nem voltál az - rám mosolyog, majd kinyitja az ajtót, mielőtt lenne időm kiugrani, hogy kinyissam neki én - remélem, hogy boldog leszel, Niall.
- Én meg azt, hogy találsz valakit, aki jobb, mint én.
A mosolya most azt tükrözi, hogy nem hisz ebben, én viszont tudom, hogy igenis megtalálja majd a számára tökéletes párt, és egy napon hálás lesz majd azért, hogy én most itt visszavonulok, és nem használom többet fel őt arra, hogy elfelejtsek egy lányt, akit nem lehet.
- Majd beszélünk, ha akarsz - mondja, és kiszállna, de utána nyúlok, és nyomok egy puszit az arcára, mert bár sokszor tehernek éreztem mindent köztünk, és rengeteget rágódtam, rengeteget segített, és ez az egész amúgy sem az ő hibája.
- Persze, hogy szeretnék - rámosolygok, majd megszorítom a kezét és elengedem.
Megvárom, hogy bemenjen, és csak utána indítom be az autóm, bár az első pillanatban fogalmam sincs, hogy hova menjek, és mit csináljak. Végül úgy döntök, hogy hazamegyek, jobb lesz ha tiszta fejjel keresem meg Hazelt, és nem most, amikor 10 perccel ezelőtt szakítottam a barátnőmmel, ő pedig még mindig a kiállításán van.
Írok egy sms-t Mirának, rövid és lényegretörő, lényegében egy szó: "szakítottam". Hosszú ideig nem érkezik válasz, pedig reménykedek abban, hogy talán felhív, vagy átjön hozzám beszélgetni, de Mira még mindig elsősorban anyuka, és feleség, akkor is, ha ugyanúgy a barátom, mint régen.
Végül, órákkal később érkezik tőle egy sms, abban is egyetlen szó áll, az, hogy Hazel hazament. Ebben az egyetlen szóban benne van minden, Mira üzenete, hogy mit kell csinálnom, és hogy ebben vele az élen mindenki támogat. Összeszedem magam, már ha azt, hogy a hajamba túrva nagy levegőt veszek, felkapom a kocsikulcsom, és mint egy elmebeteg behajtok a belvárosba nevezhetjük összeszedésnek. Ennyit arról, hogy lehiggadok és hagyom kitisztulni a fejem. Egyáltalán nem gondolkodok tisztán, akkor nem vágtatnék fel a 8. emeletre lépcsőn, és kopognék be hangosan a barátnőmhöz éjfél után néhány perccel. Tulajdonképpen nem is kopogok, sokkal inkább dörömbölök, legszívesebben a kilincset is rángatnám, és két perc elteltével kedvem lenne berúgni a tömör fa ajtót, végül mégis ajtót nyit. Puha plüss köntöst visel, a hajából pedig csöpög habos a víz, de nem tűnik meglepettnek a látványomtól, ahogy én sem az övétől, sőt, kis híján elröhögöm magam, mert ez annyira tipikus.
- Szia - pislog nagyokat rám, és a kezét végihúzza néhány csöpögő tincsen.
Beengedem magam a lakásba, amit én szereztem neki. Ha nem tudnám, hogy min ment keresztül, most nem is szólnék hozzá, mert felkapnám és addig csókolnám, amíg mindkettőnk tüdeje égni nem kezd, így viszont halkan becsukom az ajtót, és nekidőlök.
- Nem megyek el - mondom ki legelőször ezt, bár azt nem tudom, hogy miért - addig nem, amíg végig nem hallgatsz.

2017. július 9., vasárnap

50.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, mint múlthéten mondtam, végre kaptam munkát, és jelenleg még nagyon az írást összeegyeztetnem ezzel, meg a kikapcsolódással. Ez a rész kb mindenhol született, munka után, közben, kocsiban, elalvás előtt, nem is lett a legjobb, de igyekezni fogok, sajnos annyira váratlanul jött ez az egész, hogy esélyem se volt előre megírni 2-3 részt, de próbálom a legtöbbet kihozni magamból még így is.
N.x 
Hazel Clark

Talán most először vagyok izgatott a szüleim hívásától eddigi életem során, és anélkül kapom fel a telefont, hogy gyomoridegem lenne.
- Szia, anya! - a készüléket a vállammal a fülemhez szorítom, miközben megkeresem a bekészített nedves kendőket, és letörlöm a festéket az ujjaimról.
- Szia, Kicsim! - mindig így köszön, de még sosem melengette meg annyira a lelkem, mint most. - Kaptunk egy levelet tőled, ez igaz, Hazel? Tényleg lesz egy kiállításod ezzel a fiúval?
Az "ezzel a fiúval" rész egy kicsit furcsán hangzik a szájából, a lelkesedésemet azonban nem tudja megölni. Én szinte sosem hívom fel őt, nem akarok zavarni, de ő havonta legalább egyszer hív, és ezt az alkalmat igenis szeretném kihasználni arra, hogy beszéljek a kiállításunkról, Gigiről és Zaynről, valamint arról, hogy használnak a már csak telefonon folytatott beszélgetéseim a pszichológusommal. Még mindig vannak rossz pillanataim, de néha már az álmaimban is tudom alkalmazni azt, ami képzeletben már nagyon jól megy. Kezdenek megint nyugodtabbak lenni az éjszakáim, és jobban kezelem azokat az alkalmakat, amikor mégsem én nyerek. Valószínűleg ennek sokkal inkább Zaynhez van köze, aki heteket töltött a kedvemért a kanapén alva, hogy amikor szükségem van rá, akkor magamhoz térítsen, visszahozzon a valóságba, segítsen az egyenletes légzésben meg mindenben, amit tanácsolt a pszichológus.
- Igen, anya - válaszolom lelkesen - ugye eljöttök? Küldtem repülőjegyet is, azt is megkaptad, ugye? Zayn segített a diákhitelben, és mostanában sok munkám volt, tudtam félretenni egy kis pénzt, úgyhogy megvettem nektek.
- Nagyon örülök neked, Hazel, de nem tudom, hogy el tudunk-e menni, én és apád dolgozunk, Raven iskolában van...
- De...
- Megpróbálom megoldani, Kicsim, de nem ígérek semmit - a háttérből hallom a húgom hangját, ahogy kérdez valamit, de nem tudom, hogy mit, mert csak döbbenten bámulok magam elé.
- De megvettem a jegyeket - motyogom.
- Tudom, édesem, megteszek mindent amit tudok. Most le kell tennem, a húgod ujjába beleakadt egy horog, és nem engedi apádnak, hogy kivegye.
- Rendben - nyelek nagyot. - Szia, anya.
Letesszük mielőtt egyáltalán felfoghatnám, hogy mi történik, vagy akár egyetlen számomra fontos dolgot is elmesélhetnék a velem történtekből. Nagyot nyelek, megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy nem gond ami történt, nem is történt semmi, és anya talán tényleg megoldja, valójában azonban bánt, hogy nem borított fel mindent azért, hogy itt lehessen, és talán képes lenne arra is, hogy elpazarolja a repülőjegyeket, amiknek az árát tényleg én kerestem meg, a két saját kezemmel, azért, mert azt gondoltam, hogy a szüleim talán büszkék lesznek rá, hogy a beteg gyerekük alkotott valamit, amit nem tud mindenki.
- Haze? - gyorsan megtörlöm az arcom a kézfejemmel, amikor meghallom Zayn hangját, és hogy becsukja maga mögött az ajtót.
- Fent vagyok!
Hallom ahogy felcsörtet a kis lépcsőn, valamit megint hozva magával, és megpróbálok úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne, mintha nem épp szipognék és a csordogáló könnyeimet rejtegetném, ő azonban ennél már sokkal jobban ismer engem.
- Mi a baj? - guggol le elém, és a tenyerébe fogja az arcom.
- Semmi - próbálok mosolyogni - semmi, csak festek...
- Haze - a hangja, és a pillantása együttesen rábír bármire, úgyhogy elfordítom a fejem és nagyokat pislogva nézem a város azon részét, amire kilátás nyílik az üvegek által. Csukott szemmel is halálpontosan letudnám rajzolni ezt a képet, annyit néztem már.
- Mondd el nekem - simít egy tincset a fülem mögé.
- Felhívott anya - hüppögök halkan - hogy megérkezett a meghívó, meg a jegyek, de nem biztos, hogy eljönnek, mert a munka, meg Ravennek a suli... Bármit csinálok, bármit, az sosem elég fontos - a vállának dőlök, de nem is kell igazán dőlnöm, mert húz ő is, átfogja a fejem és lehuppan a padlóra, hogy az ölébe vegyen.
- Nem tudják hogy mit veszítenek - rázza meg a fejét, és az arcát az enyémhez simítja. Korábban hányingerem lett volna a borostái érintésétől, sőt, elvesztettem volna a fejem, önmagam, és mindent, most viszont én magam dörgölöm hozzá az arcom, mert ennek a fiúnak a borostái a biztonságot jelentik számomra.
- Azt akartam, hogy itt legyenek - motyogom - mert végre csináltam valamit.
- Lesznek itt mások, akik fontosak - próbál vígasztalni - itt lesz Niall.
- Megkapta? - emelem fel a fejem szipogva.
Hangtalanul bólint, miközben mindkét karját körém fonva majdhogynem ringat.
- Felhívott - mormolja a hajamba - és eléggé meglepte a dolog, de azt mondta, hogy itt lesz, ki nem hagyná. Mondd majd el neki, Haze.
- Még megvan a barátnője?
- Nagyon erős túlzás annak hívni, de meg, viszont ezzel te ne törődj, nem határoz semmit.
- Persze, hogy határoz! - háborodok fel kissé.
- Nem, mert ezt Niall dolga elrendezni, nem a tiéd - rázza meg a fejét. - Te csak saját magaddal törődj, azzal hogy te mit akarsz. Néha önzőnek kell lennünk, Haze.
- De mi van, ha szereti?
- Akkor nem téged választ - annyira szíven üt ez a lehetőség, hogy szinte elakad a lélegzetem. Rengeteget gondolkozok ezen, de így még senki sem mondta a szemembe ezt a lehetőséget, mint most Zayn. Nem akarom elképzelni ezt, leginkább pedig átélni nem akarom, és remélem, hogy nem is kell.
- Te kit hívtál meg? - kérdezem, csak mert nem tudok jobbat.
- A megnyitóra családomat, meg a srácokat és Gigit, mást nem, akit érdekel az úgyis eljön - vonja meg a vállát. - Ugye elmondtad a tanáraidnak?
- Még nem - húzom el a szám. - Valószínűleg úgysem érdekelné őket sem.
- Hazel, hagyd abba! - csattan fel kissé. - Persze, hogy érdekli őket, a diákjuk vagy! - Szerintem a nevemet sem tudják - nevetek fel kedvetlenül.
- Majd megtudják! - morogja, és vizsgálni kezdi a képet ami félkészen mellettünk hever a padlón, a ledobott csomagjaival párhuzamosan. - Miért festesz ausztrál látképet, amikor London van előtted?
- Nem tudom - vonom meg a vállam - mert ha nem ezt festem, akkor valami szörnyűt rajzolok.
- Inkább gyere el velem valahová - tápászkodik fel, és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen a padlóról.
- Bokszolni akarsz menni? - engedem, hogy felhúzzon.
- Nem, tetováltatni.
- És kísérjelek el? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Ha van kedved - von vállat, és átlendíti a karját a nyakam körül - hoztam neked festéksprayket meg vásznat.
- Miért? - kapom fel a fejem.
- Mert szeretsz velük dolgozni, és mert te nem fújod össze a saját falad - villantja rám a mosolyát. - Na, elkísérsz?
- El - bólintok eltökélten, végül is ez is egyfajta művészet, egy különleges ága, és így megfigyelhetem, hogy mi a folyamata, a tetoválószalonhoz érve azonban kicsit inába száll az érdeklődésem és a bátorságom is.
Sosem láttam még tetoválószalont, sem tetoválókat, úgyhogy amikor szorosan Zayn nyomában belépek akaratlanul is keresem a közelségét a tetőtől talpig tetovált férfiakat látva. Nem vagyok előítéletes, azok után nagyon nem, hogy a mellettem álló félig arab, tetovált férfit a legjobb barátomnak nevezhetem, és itt a 'férfi' szót emelném ki a legjobban mind közül, mégis még bizonytalan vagyok idegen emberek közelében, Zaynben azonban bízok, és úgy tűnik, hogy ő már régóta ismeri ezeket az embereket, akik szokatlanul barátságosan köszöntenek engem is annak ellenére, hogy én bizonytalanul leskelődök a háta mögül, és nem akarok tetoválást.
Figyelmesen nézem, ahogy felrakják a mintát, amit Zayn magával hozott, majd amikor a gép rezegni kezd, és hozzáér a bőréhez, ő pedig megugrik és felordít csak azért, hogy szívasson, ijedtemben én is hátrahőkölök és sikkantok egy aprót, mire az egész szalon nevetésben tör ki.
- Nem vagy vicces! - csapok arra a karjára, amit nem tetoválnak.
- Szerinted így néznék ki, ha annyira fájna? - pillant le magára nevetve. - Már meg sem érzem.
- Tényleg? - döbbenek le, látva, hogy a munkálkodó művész néha letöröl egy kis vért a karjáról.
- Tényleg, már annyi van, hogy teljesen megszoktam az érzést. Te nem akarsz egyet?
- De, lehet - tűnődök. Néha, főleg mostanában eljátszottam a gondolattal, hogy valamit magamra varratok majd, miután rendben leszek, de igazából a folyamatot látva már annyira nincs kedvem hozzá, még akkor sem, ha Zayn azt mondja, hogy nem fáj.
- Komolyan? - kapja fel a fejét egyszerre a művész fiúval. - Gyerünk akkor!
- Nem - dörzsölgetem a karomat kínosan érezve magam. - Most nem, majd máskor.
- Biztos? - kérdezi a srác, akinek mindkét karját, és talán az egész felsőtestét tetoválások borítják, és az arcán olyan helyeken is vannak piercingek, ahová fogalmam sincs, hogy hogy lehetséges.
- Még nem tudom, hogy mit szeretnék, meg hogy hová, ha kitaláltam visszajövök Zaynnel.
- Szerintem szúratnod kellene egy piercinget - szólal meg tűnődve a legjobb barátom. Díjazom ezeket az ötleteit.
- Neked is - pillantok rá, és megbököm a mellkasát - a cicidbe.
- Olyan nekem nincs - neveti el magát - de amúgy sem szeretnék oda. Komolyan mondtam, jól állna egy karika az orrodban.
A tetováló haverja ismét felpillant, vizsgálgatja egy ideig az arcom, majd egyetértően bólint.
- Olyan, mint amilyen a marháknak van? - fintorgok. - Vidéki lány vagyok, Zayn, tudom, hogy hogy néznék ki egy olyannal.
- Nem, te buta! - kacag fel vidáman, hátrahajtott fejjel. - Oldalt, ide - mutat rá a jobb orrlyukára.
- Ja - hümmögök - nem tudom.
- Ha bevállalod én is csináltatok.
- Most viccelsz velem - nézek rá hitetlenkedve.
- Én soha - rázza a fejét, és az állával a pult felé bök - menj oda, és válassz egyet magadnak.
Magam sem tudom, hogy miért, de szót fogadok, talán azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy Zayn soha nem próbálna meg rábeszélni valami olyanra, ami szerinte nem jó nekem. Ha ő úgy gondolja, hogy ez az izé jól nézne ki rajtam, akkor ez az igazság.
- Azt mondtad, hogy karika? - pillantok rá, mire bólít, és érdeklődve szemléli, ahogy elkezdem nézegetni, és az ujjammal piszkálgatni az elém kipakolt kis ékszereket.
Választok egy aprót, nincs rajta semmi, csak egy egyszerű, kicsi ezüst karika, a legkisebb mind közül.
- Gyere, már jöhetsz is, 2 perc alatt berakjuk - int az egyik itt dolgozó lány egy szék felé.
- Nem - nyílnak nagyra a szemeim - nem, ráér, majd ha Zayn kész lesz - hátrálok vissza a karikát szorongatva a barátomhoz, akinek a karját borító kusza feketeségek között már egészen feltűnő az új.
- Mutasd, mit választottál? - hajtogatja szét az ujjaim, és megnézi a kis karikát. - Szép, illik hozzád - mosolyog rám barátságosan.
- Nem vagyok biztos ebben a cuccban, Zayn. Olyan lesz mint a fülbevaló? Ha kiveszem, mert mégsem tetszik, akkor beforr?
- Persze, de tetszeni fog, megígérem.
Van valami abban, amikor Zayn megígér nekem valamit, talán ez az amivel igazán kivívta magának a bizalmam, mert még sosem csalódtam benne, amikor ezt mondta, meg úgy egyébként sem.
Amikor befóliázzák az elkészült tetkóját a gyomrom görcsbe ugrik, mert tudom, hogy most rajtam a sor. Félek, de izgulok is, ez megint egy olyan dolog, amire a régi Hazelt sosem lehetett volna rábírni, az új viszont beül abba a székbe, még akkor is, ha remegnek a lábai, és a barátja kezét szorongatja, aki beszélni kezd, amikor a korábban említett lány fölém hajol a bazinagy tűjével.
- Zayn?! - nyüszítem a tűt szugerálva, minden erőmmel a kezét szorongatva.
- Hé, Haze, amúgy meséltem már, hogy amikor a farmon voltunk a srácokkal meg Mirával, egyszer felmásztam egy óriási fa tetejére telefonálni?
- Mi? - nevetek, megpróbálva nem elrántani a fejem.
- Ja, akkor még jegyben jártam Perrie-vel, alig volt térerő, csak ott találtam, szóval felmásztam a fa tetejére és onnan hallgattam az ilyen esküvős dolgokat, aztán Louis valahonnan berobbant visítozva, és leejtettem a telefont, meg majdnem én is leestem - érzem, hogy megszúr a tű, összeszorítom a szemeim és visszatartom a lélegzetem, miközben a hangjára, és arra koncentrálok, ahogy mindkét kezével fogja az enyém, és megnyugtatóan simogatja.
- Kész is vagy - hitetlenkedve nyitom ki a szemeim, és tapogatom meg az orrom, amiben valóban ott van a kis karika. Zayn felé kapom a fejem, az arcán kíváncsiság ül, majd mikor felméri az arcom elmosolyodik, ami talán jó jel.
- Milyen? - keresem a tekintetét.
- Nagyon menőn nézel ki, Haze - húzza igazán széles, már-már büszke mosolyra a száját.
Hogy menőn? Én?
- Adok hozzá egy krémet, azzal kend be minden nap, és mozgasd meg egy kicsit - mondja a lány, és Zaynnel a nyomában elkísér a tükörig. Amikor meglátom magam kikerekednek a szemeim, és újból megdöbbenve tapogatom meg a kis karikát az orromban. Megint egy kicsit máshogy nézek ki, és ez megint jobban tetszik annál, mint amilyen voltam.
-Mit gondolsz? - kérdezik kíváncsian, és Zaynre nézve látom, hogy igazán nagyon szeretné, ha tetszene nekem amit látok.
- Tetszik - mosolygok rá elővéve a legszebb, legragyogóbb mosolyom, és a nyakába borulok. Nem igazán vannak szavaim arra, hogy hogyan, és mennyire szeretem ezt a fiút, de annyi biztos, hogy nagyon.
- Komolyan? - tol el egy kicsit magától.
- Igen, komolyan - fordulok vissza a tükör felé. Talán akkor is ezt mondanám, ha igazából nem tetszene, csak azért, hogy ne érezze rosszul magát, mert rávett erre, de tényleg tetszik, az összkép magamról főleg.
- Most én jövök - sétál a pulthoz, és a tekintetével pásztázni kezdi az ékszereket.
- Nem kell, ha nem akarod - loholok utána.
- De, egy ideje már szeretném - dobja át az egyik karját a vállamon - meg amúgy is, legyen ez a barátságunk jelképe.
Elakad a lélegzetem, számára ez olyan természetes, de számomra nem az, miattam nem csinál ilyesmit a legtöbb ember, még csak a barátjuknak sem neveznek.
- Fogod közben a kezem? - nyújtja felém azt, amin friss a tetkó, miközben helyet foglal a székben, ahol percekkel korábban még én reszkettem. Ő nem karikát választott, hanem csak egy kis ezüst pöttyöt, de hozzá pontosan ez illik, ahogy ezek szerint hozzám a karika illett. Tudom, hogy neki nincs szüksége arra, hogy fogjam a kezét, de azért fogom, miközben nézem, hogy hogy is működik ez a szúrós dolog. Még gyorsabb, mint amilyennek a székben tűnt, és mindössze néhány másodperc múlva meglátom az ő orrában is az apró kis ezüstbogyót.
- Nagyon jól áll - mosolygok rá, miközben nézegeti magát a tükörben. - Hadd fizessek én, jó?
Összeráncolt homlokkal fürkész, élből elkezdene tiltakozni, végül mégsem teszi, hanem beleegyezően bólint, én pedig jobban örülök ennek bármi másnál.
- Szerinted Niallnek tetszeni fog? - hajtom le a napellenzőt a kocsijában, hogy tovább nézegessem magam. - Ő nem igazán szereti az ilyesmit, ugye?
- Csak fél tőle - vonja meg a vállát - rajtad szeretni fogja.
Olyan magabiztosan mondja ezt, hogy teljesen elhiszem, és már-már megnyugodva dőlök hátra az ülésben. Ha szeretni nem is nagyon fogja, legalább látja majd, hogy tényleg változok, és szerintem ez nagyon is jó dolog, és amúgy meg nekem tetszik, ami szerintem egy picit most az egyszer fontosabb.

Niall Horan

Az utolsó pillanatban már egyáltalán nem tartom jó ötletnek Celeste-et magammal vinni a megnyitóra, sőt, a világ leghülyébb ötletének tartom, hogy elvigyem a barátnőmet, akit nem is szeretek igazán az exbarátnőm művészeti kiállításának megnyitójára, aki után még úgy is veszettül vágyakozok, hogy hónapok óta nem láttam, de ezt már nem csinálhatom vissza. Igazából amikor megkérdeztem, hogy lenne-e kedve velem jönni, arra számítottam, hogy nemet fog mondani, mert mégiscsak tudja mindenki, hogy ki az exem, miről híres, és valószínűleg annak is tudják egy kis részét, hogy miért szakítottunk, illetve szakított ő velem, de Celeste nem problémázott, ezen sem, mint ahogy egyébként máson sem. Furcsának találta a meghívásomat, és feltett néhány kérdést, de összességében boldogan rábólintott, és most, amikor megállok az otthona előtt, hogy felvegyem, amikor kilép szinte sugárzik. Még mindig nem értem magam, és valószínűleg soha nem is fogom megérteni, hogy azon kívül, hogy csinosnak és igazán gyönyörűnek látom, miért nem vagyok képes bármiféle gyengédebb érzelmet táplálni iránta. Látszik rajta, hogy igazán komolyan veszi ezt a dolgot, a haját gondosan feltűzte, és egyszerű, mégis nagyon szép fekete ruhát visel, ami kiemeli a délies vonásait, és a kabátja alól kilógó barna lábszárait. Hideg van, tulajdonképpen szétfagyok, ha kabát nélkül, csak ingben teszem ki a lábam a kocsiból, de nem találtam az alkalomnak megfelelő kabátot a szekrényemben, az ilyen eseményekre nem kellene magamtól felöltözni, szólnom kellett volna Lounak, hogy segítsen, és hozzon valamit, de már ehhez is késő, így inkább bevállalok egy tüdőgyulladást. Bármit, csak azért, hogy Hazel tudja, érdekel amit csinál, és tisztelem annyira, hogy ne vegyek fel farmerdzsekit.
Kipattanok a kocsiból, és készségesen kitárom az ajtót Celeste előtt, közben puszit nyomok az arcára, mint egy igazán jó barát, aminek megpróbálok tűnni. Már megint sugárzóan boldog, és ez néha átragad rám is, szeretek vele beszélgetni olyan dolgokról, amikhez nekem nincs közöm, de ezen kívül többnyire kényelmetlenül érzem magam a közelében, nem mintha ennek lenne bármi köze hozzá. Próbálkozok, még mindig, fáradhatatlanul, áthívom magamhoz, átmegyek hozzá, elviszem helyekre, próbálom azt csinálni, amit mindig, ha a barátnőm kedvében akarok járni, de máskor ez természetes, most pedig erőltetem, agyalok azon, hogy mit kellene tennem, hogy mindkettőnknek jó legyen, beszélgetési témákat találok ki, csak hogy elkerüljük a kínos csendeket, vagy a kellemetlen kérdéseket, de kezdek elfáradni. 
- Voltál már ilyen helyen korábban? - kérdezem, miközben a tekintetem az útra szegezem. Muszáj beszélgetnem vele valamiről, mert különben Hazel körül fognak forogni a gondolataim, és azon, hogy miért hoztam magammal ezt a lányt, amikor legszívesebben egész este az ő sarkában loholnék, és küzdenék a figyelméért. 
- Nem, nem igazán, sosem értettem az ilyesféle művészethez, de Zayn munkái nagyon szépek, már amiket eddig láttam.
- Valóban - hümmögök, és tulajdonképpen örülök annak, hogy az ő nevét hozza fel, és nem Hazelét, mert elég kellemetlen lenne újra lefolytatni azt a beszélgetést, amit korábban már megejtettünk nagyvonalakban.
"És tényleg ilyen szörnyűségek történtek vele?" "De jó, hogy te itt voltál neki, Niall, nagyon szerencsés lány, és milyen jó, hogy így próbálkozik." "Nagyon nehéz döntést hozhatott meg, amikor szakított veled azért, hogy ne kelljen lemondanod semmiről."
De jó, hogy az egyetlen lányt a világon, akibe valaha is igazán szerelmes voltam, vagyis még mindig az vagyok, egy féreg bántotta, visszacsinálhatatlan módon. Milyen jó nekem. Nekünk. 
- Te voltál már ilyesmin? - érdeklődik, és közben a váltón a kezét az enyémre helyezi. Reflexből megsimogatom, mintha egy robot lennék, amibe beletáplálták az ilyesmit. Fogd meg a kezét, simogasd meg, adj neki puszit, tegyél úgy mintha halálosan szerelmes lennél belé, és nem egy másik lányba. 
- Aha - hümmögök - de nem megnyitón, és annyira sosem keltette fel az érdeklődésem, de Z miatt most igen.
Persze, csak és kizárólag Zayn miatt, véletlenül sem egy lányért, akit sokszor órákig néztem, miközben rajzolt, és fotókat készített rólam, meg a családtagjaimról. És ha már a családtagoknál tartunk, ha a ma este véletlenül rosszul sülne el, legalább Mira is díszvendég, belé még mindig kapaszkodhatok. 
- Rendes tőle, hogy összefogott ezzel a lánnyal. 
- Hazellel - valahogy az "ez a lány" kifejezés nem tetszik, mert Haze nem csak egy lány, ő A Lány. - Nem csak összefogtak, Zaynnek Hazel olyan, mint nekem Mira. 
Barátságosan mosolyog rám, és tudom, hogy mindjárt mond valami olyat, hogy milyen jó ezeknek a lányoknak, hogy ilyen barátaik vannak, mint mi. 
Egy kicsit összeugrik a gyomrom, amikor megérkezünk a galériához, amit Zayn kibérelt. Igazán kitett magáért, mert ez az egyik legnevesebb hely ebben az ágban, olyanok is eljönnek majd ide, akik számára Zayn csak egy fiúbanda énekese, semmi több, vagy éppen ugyanannyira nincs fogalmunk Zayn Malikról, mint Hazel Clarkról. 
Az a célja, hogy befuttassa, és úgy mentorálja, mint ahogy minket mentorált Simon, és bár egy napon nagyon-nagyon fog fájni, hogy mindenhol szembetalálom magam vele, vagy a nevével, hálás lennék azért, ha a segítségével Hazel híres lenne, sosem szenvedne hiányt semmiben, és a neve nem csak az "elrabolt lány" és a "Niall Horan exbarátnője" jelzőkkel olvadna össze.
Borzasztóan kellemetlenül érzem magam, amikor kinyitom az autó ajtaját Celeste előtt, és  kisegítem, majd egymás kezét fogva beandalgunk a galériába. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok izgatott amiatt, hogy újra láthatom, de félek attól, hogy ez mit fog kiváltani belőlem. A tekintetemmel a parkolót pásztázom ismerős autók után kutatva, már szinte mindenki itt van, aminek nem örülök, mert nem akarok utoljára betoppanni Cellel az oldalamon. Nem szégyellem őt, fikarcnyi okom sincs rá, de mégis inkább azt szeretném, ha elvegyülnénk a fontos emberek között, akik azért jöttek ide, hogy a műalkotásokat csodáljanak meg, és nem az alkotót. A torkomban dobog a szívem, amikor belépünk, már a parkolóban éreztem a jelenlétét, az ismerős bizsergést ami mindig eláraszt, ha a közelében vagyok, amikor pedig belépünk a galériába olyan, mintha egy egész méhkas költözne belém. Nem is kell keresnem, a fejemet reflexből azonnal felé fordítom, és a lélegzetem abban a pillanatban elakad, amint ő is felemeli a fejét, és összetalálkozik a tekintetünk. Szédülök, egyszerre szűkül össze és tágul ki a mellkasom, összefut a nyál a számban, mintha hónapok óta éheznék valamire, amit most végre megkapok, és valósággal csillagokat látok. Sokkal szebb, mint amire emlékeztem, teljesen máshogy néz ki, de még így is mindent megmozgat bennem. Zayn mellett állva olyan, mintha épp egy címlapfotózásról jött volna, a ruhái, a haja, és az egész lénye teljesen megváltozott, mintha nem ugyanaz a lány nézne rám, aki korábban nézett, hanem egy teljesen új, aki hasonló hozzá.
Celeste ránt vissza a valóságba, és hogy Hazel megszakítja a szemkontaktust köztünk azzal, hogy a tekintetét a kezemre vezeti, ami körül ott vannak a gondosan manikűrözött hosszú ujjak, pedig még sosem vágytam ennyire egy puha, folyton festékes és grafitos észre. 
Elfordul, és Zayn kezével a hátán egy számomra idegen férfi felé fordul, engem pedig egyszerre mar a gyilkos féltékenység, és a harag önmagamra, mert idehoztam Celeste-et, és mert hagytam azt megtörténni, hogy kilépjen az életemből, holott akár lehetne a későbbiekben családunk, akár nem, mindenki tudja, a legjobban pedig én tudom, hogy minket egymásnak teremtettek. 

2017. június 30., péntek

49.rész

Sziasztok!
Csak azért írok, mert szeretnék szólni valamiről. Egy ideje, tulajdonképpen hónapok óta vadászok magamnak nyári munkát, és néhány órával ezelőtt hívtak az egyik helyről, hogy kiesett valaki, mehetek a helyére, így ma délelőtt indulok a Balatonra dolgozni. Még nem tudom, hogy ott leszek-e egész nyáron, vagy csak egy hónapot, nem is ez a lényeg, csak azért írom le, mert valószínűleg ez kicsit megint belezavar majd a részek érkezésébe. Szerencsére nagyon jó a munkaidő, és van heti 2 szabadnapom, de nyilván alkalmazkodnom kell majd az ottani dolgokhoz, talán lakótársam is, nem tudom, hogy hogy fogok tudni írni. Lényeg a lényeg, hogy szeretném, ha nem vennétek biztosra a pénteki részeket, ezt amúgy sem tudom tartani mostanában, mert már megint szombat éjszaka fél 1 van. Egyezzünk meg abban, hogy hétvégente fogok frissíteni, vagy éppen akkor amikor sikerül, de a heti 1 részt mindenképp tartani akarom.
Köszönöm, ha megértitek!
N.x 
 Hazel Clark

A New York-i tartózkodásomra végül erősen rányomja a bélyegét, hogy beleegyezek a kezelésbe, vagy nevezzük akárhogy azt a kínzást, amin keresztülmegyek. Lehet, hogy nem kellett volna nekivágni addig, amíg itt vagyok, lehet, hogy egészen addig nem kellett volna, amíg be nem fejezem az egyetemet, de akkor még nem tudtam, hogy mindössze néhány alkalom után is ennyire szörnyű és kimerítő lesz. Erre sosincs jó alkalom, és amúgy is jobb, ha most esek túl rajta, mert annál hamarabb kaphatom vissza Niallt.
Az utolsó éjszakám sem különb, mint a korábbiak, az üvöltésembe beleremeg az egész épület, a térdkalácsom majd' eltörik, amikor sietve leomlok a wc elé, hogy belelógassam a fejem, és kiadjam a bőséges, egészséges vacsorám felismerhetetlen változatát. Gigi a világ legjobb barátnője, erre minden egyes alkalommal rájövök. A keze kellemesen hűvösnek érződik a bőrömön, amikor összefogja a hajam a tarkómon, ő helyettem is cselekszik és gondolkodik, míg én homályos tekintettel próbálok magamhoz térni. Egy adag papírt nyom a kezembe, majd segít felállni, és eltámogat a mosdóig. Szörnyen megalázottnak érzem magam azért, mert lát így, ő viszont fel sem veszi, úgy csinál, mintha teljesen mindennapos dolog lenne, hogy segít megmosni a bekómált, rázkódó barátnőjének az arcát, aki egy ideig fel sem ismeri.
- Sajnálom - nyöszörgöm a csordogáló könnyeimet törölgetve.
- Semmi baj - válaszolja egyszerűen, majd megfogja a kezem és visszatámogat a helyemre.
Olyan, mintha a nővérem lenne, méghozzá a világ legkedvesebb, gondoskodó, figyelmes nővére, aki kissé erőszakosan próbálja tartani a lelket a kishúgában.
Mindjárt fel kell kelnünk, és elindulni a repülőtérre, én pedig már előre rettegek a hosszú úttól, és attól hogy otthon egyedül leszek. Bűntudatom van azért, mert Gigi része az én szenvedésemnek, és hogy miattam ugyanolyan fáradt napközben, mint amilyen én vagyok, mert nem elég, hogy összekapar, utána még órákig beszélget velem, hogy aztán reggel könnyedén kipattanjon az ágyból, és nekivágjon az új napnak. Mindent úgy igazít, és úgy csinál, hogy nekem a legjobb legyen, és hogy szórakozzunk is. Ugyanúgy elvisz magával fotózásokra, elmegyünk vásárolni, kirándulni, enni egy jót, beleráncigált a baráti társaságába is, viszont az én időpontom mindig az utolsó a pszichológus naptárában, hogy utána egyenesen haza tudjunk jönni.
Napjában legalább háromszor átélem a múltat, egyszer akkor, amikor vele van találkozóm, de ezek után mindig egy kicsit könnyebbnek érzem magam, mert mindig rábírni arra, hogy megváltoztassam a végkimenetelt, az éjszakák azonban mások, az álmaim felett még nincs irányításom, akkor mindig a szörnyű valósággal nézek szembe, azzal, hogy ha nem találtak volna meg, akkor meghaltam volna.
- Szerinted meddig fog tartani? - kérdezem a szemeimet dörzsölgetve, halkan szipogva.
- Nem tudom - motyogja - de akármennyire is szörnyű, ne siettesd.
- Nem tudom hogy egyedül menni fog-e - fúrom bele az arcom a párnába. Jó, hogy sötét van, mert hiába tudok mindenről úgy beszélni Gigivel, hogy a szemébe nézek, így kényelmesebb, főként hogy a félelmeimnél jobban semmiről nem utálok beszélni.
- Nem leszel egyedül - vágja rá - Zayn már otthon van, ha kell odaköltözik hozzád. Tudod, hogy itt vagyunk neked, Hazel, segítünk.
- Nagyon nem szeretnék hazamenni - nevetek fel halkan. - Annyira más itt minden.
- Én sem szeretném, hogy hazamenj, te ide tartozol, Hazel, maradj itt fotósnak, akár modellkedhetnél is, óriási sikered lenne.
Ezúttal hangosan kezdek el nevetni, elképzelem magam olyan címlapokon, mint a Vogue, Gigi mellett felvonulva Channel és Dolce&Gabbana kifutókon, és hiába hiszem el minden egyes szavát, ezt elképzelhetetlennek tartom.
- Ha nem jön össze újra Niallel, akkor ideköltözök.
- Mert ha összejön Niallel akkor miért nem? Szerintem örömmel jönne veled.
- Nem - rázom meg a fejem - mert a többiek Londonban vannak, szüksége van Mirára, nem tudnám elszakítani onnan, és hogy őszinte legyek, ha visszakapnám már mindegy lenne, hogy hol vagyok, ha ő is ott van.
- Tudom, hogy minden rendben lesz - keresi meg a kezem a sötétben, és megszorítja - ti ketten összetartoztok.
Pontosan így éreztem én is, amikor együtt voltunk, de nem voltam hajlandó beismerni, mindig letagadtam, pedig nyilvánvaló volt.
Lassan újra elnyom az álom, és amikor néhány órával később szinte egyszerre szólal meg az ébresztőnk pont annyira a pokolba kívánom, mint akkor, amikor Ausztráliából utaztunk haza. Korábban London tűnt számomra az álom helynek, bár lehet hogy csak azért, mert az volt az egyetlen nagyváros amit elérhetőnek tartottam, most azonban tényleg nem akarok hazamenni, mert felélednek bennem az emlékek a legutóbbi alkalomról, amikor megérkeztem a Heathrowra.
Fáradt vagyok, és a szemeim majd' leragadnak, ennek ellenére teljesen biztos vagyok benne, hogy egyetlen pillanatot sem fogok aludni a repülőn, mert a business osztály nem olyan, mint egy magángép, senki sem fogja tolerálni a sikoltozásom és a pánikrohamaim.
A világ összes koffeinjét magamba kell zúdítanom, hogy ébren tudjak maradni.
A cuccaim összekészítve sorakoznak a fal mellett, bizarr, hogy sokkal többel megyek haza, mint amennyivel jöttem, és mintha egy teljesen más ember is menne haza. Egyetlen bőrönddel utaztam ide, amiben benne voltak a jobb olcsó, turis cuccaim, és macskahordozót szorongattam a kezemben, most pedig hazamegyek két nagy bőrönddel, és egy táskával, ami roskadozik a designer cuccoktól, kezdve Gigi kollekciójával, és azokkal a darabokkal, amiket kiszelektált a szekrényéből azt állítva, hogy neki nem tetszenek, és ingyen kapta őket, valamint azokat a darabokat is megtarthattam, amiket a fotózáson adtak rám. Egy ősrégi farmerban, tornacipőben, és egy London Art University feliratos pulcsiban utaztam ide, és most hazamegyek egy Versace nadrágban, Tommy Hilfiger croptopban, ami bár nem az én stílusom, de Gigi ragaszkodik hozzá, és egy Channel dzsekiben, csak hogy ne fázzak. A hajam rövidebb, a vége frissen szőkített, lezseren omlik a vállamra, a körmeimen csillog az őszi divattrendeknek megfelelő manikűr, és bár a szemeim karikásak a kialvatlanságtól, amikor Gigi mellé állok nem egy csóró egyetemistának nézek ki, hanem valaki olyannak, aki érdemes arra, hogy egy társaságban mozogjon ezzel a lánnyal, és egy olyan férfi barátnője legyen, mint Niall Horan. 
- Muszáj hazamenned? - biggyeszti le az ajkát, amikor elérünk arra a pontra, amikor muszáj elköszönnünk, mert csak az mehet tovább, akinek van jegye.
- Bár ne kellene - mosolygok rá - vagy holnap vissza is jöhetnék.
- Visszajöhetsz! - kapja fel a fejét, mire mindketten elnevetjük magunkat. - Ide bármikor visszajöhetsz, Hazel.
- Legközelebb te jössz Londonba, ugye? Küldök neked tiszteletjegyet a kiállítás megnyitójára.
- Ott találkozunk - fonja körém a karjait - tegyél még ennél is büszkébbé.
- Igyekszem - szorítom magamhoz. - Köszönök mindent, Gigi, megváltoztattál. 
- Nem - rázza meg a fejét, a szőke tincsei röpködnek az arca körül - csak kezdesz önmagad lenni. 
Nagyon nehezen engedjük el egymást, és a szívem fizikailag fáj, amikor átlépek a jegyellenőrző kapun, magam mögött hagyva G-t, aki megpróbálja elrejteni a krokodilkönnyeit. Én is sírdogálok, de a hajam most nem takarja el az arcom, kénytelen vagyok megdörgölni a drága dzsekibe bújtatott karommal, és ez rádöbbent arra, hogy tényleg egy másik ember száll most fel a Londonba tartó járatra. Egy olyan ember, aki eltöltött majdnem 2 csodálatos hetet New Yorkban a világ egyik legsikeresebb modelljének a társaságában, aki megismertette még több ilyen emberrel, és aki által olyanokat tanulhatott, amik még a legszerencsésebbeknek is alig-alig adatnak meg. Útinaplót vezettem ezekről a napoktól, hogy biztos minden pillanatra emlékezzek, de azt hiszem, ezt a szokásom megtartom ezentúl is, mert furcsán jó érzés papírra vetni a gondolataim. Remélem, hogy nem valaki olyan fog mellém ülni, aki kíváncsian figyeli, hogy mit írok, vagy rajzolok, esetleg pedig még beszélgetni is akar, mert ahhoz túl fáradt vagyok, és a gondolataim amúgy is csak rám tartoznak. A Londonból New Yorkba tartó járaton kifogtam egy német turistát, aki a repülés előtti első 5 percben levágta, hogy velem nem fog tudni kommunikálni, ezért inkább aludt és filmet nézett, talán most is ekkora szerencsém lesz. 
A repülőre felszállva az első dolgom kérni egy kávét, és talán életemben először nem foglalkozok azzal, hogy mennyibe kerül, mert szükségem van rá, akkor is, ha felháborítóan drága.Szerencsére ezúttal egy idős, japán hölgyet fogok ki, aki egy kicsit töri az angolt, de amikor összeráncolt homlokkal próbálom kitalálni, hogy mit mondhatott el már sokadjára borzasztó akcentussal az anyanyelvemen feladja a próbálkozást, átvált japánra, és nem törődve azzal, hogy nem válaszolok, hevesen elkarattyolgat mellettem. Legalább nem kell válaszolnom, és azt sem fogja érteni, amit írok.
A felszállás megint eszembe juttatja azt, amikor Niallel utaztam haza Syndeyből, arról kérdezgetett, hogy hova szeretnék menni legközelebb, lelkesen mesélt egy fesztiválról, ahová velem akart menni, és már akkor is azt mondta, hogy rengeteget változtam, talán ha most látna meg sem ismerne, pedig a célom még messze van. Aztán megint álmodtam, és ő megígérte, hogy gondoskodik arról, hogy elmúljanak, ennek ellenére a helyzet még rosszabb, mint bármikor, és kávéval tartom magam ébren, hogy a többi utast ne rémisszem halálra azzal, ha elalszok, és üvöltözni kezdek. Azon az úton rajzoltam neki egy rókát, mert ez volt a kívánsága, és hogy odaírjam fölé, hogy "Egyetlen szerelmemnek, Niall James Horannek". Nem tudom, hogy hol lehet most az a rajz, de remélem, hogy ha egyszer megtalálja, tudni fogja, hogy a nevetésem ellenére minden egyes leírt betűt a lehető legkomolyabban gondoltam, és még most is így gondolom. Ezek voltak az utolsó közös, boldog pillanataink, és a fél életemet odaadnám azért, hogy újra átélhessem őket, hogy újra a karjai között fekhessek, miközben halkan szuszog a nyakamba, és később az állítja, hogy nem aludt, pedig még horkolt is. Bármit megtennék azért, hogy még egyszer halljam ahogy azt mondja, hogy szeret engem, és az érzelmekkel teli tekintetét megpihentesse az arcomon, miközben a szájához emeli a tenyerem, hogy belecsókoljon. Ha nem lettem volna meggondolatlan és hülye, most nem egy másik lány élné meg vele ezeket a pillanatokat, hanem én.
Nyitok egy új oldalt a füzetemben, amit kijelöltem a naplómnak, és ahelyett, hogy folytatnám a leírását az utolsó Amerikában töltött éjszakámnak, felidézem azt a pillanatot, amikor először néztünk egymás szemébe. A pszichológus azt mondta, hogy az jót fog tenni, ha leírom az emlékeim, és a gondolataim, bár nem ezekre gondolt, a lényeg mégis ugyanaz. Nem fogom egy repülőnyi ember előtt felidézni a legrosszabb emlékeim, amikor lehet a jókat is, a legjobbakat, és bár visszaemlékezésnek indul az egész, mégis valami teljesen más lesz, mert képes vagyok leírni a változásokat, amik végbementek bennem az idő alatt, és itt-ott beleszövöm a rossz emlékeket is. Ha nem hoznának néha ételeket, először reggelit, majd egy kis innivalót és nasit, majd ebédet, és uzsonnát, megállás nélkül írnék, így azonban nem kapok ínhüvelygyulladást, egy idő után pedig a füzetem is betelik. Talán ez lesz az egyik új szenvedélyem, az új Hazel szenvedélye.
Mire leszállunk égnek a szemeim, laposakat pislogok, és olyanokon gondolkozok, hogy kitámasztom a szemhéjaim az elszórt, egyenként becsomagolt fogpiszkálókkal. Szinte mindenki átaludta az utat, csak én körmöltem megállíthatatlanul, rendeltem újra és újra kávét, iszogattam a bedobozolt narancsleveket, majszoltam muffint, és habzsoltam be az előregyártott ételeket, és ez még nehezebbé tette néha az ébren maradást, főleg miután elfogytak a lapok.
Azt tervezem, hogy busszal, vagy metróval megyek haza, bár amikor levadászom a csomagjaimat, és magam után rángatom őket már tényleg úgy érzem magam, mint egy élőhalott. Egy élőhalott, aki abban a pillanatban életre kel, amikor meglátja a legjobb barátját, ahogy kapucnival a fején félénken integet. Azonnal könnyekben török ki, mert hónapok óta nem láttam Zaynt, és addig a pillanatig, míg a karjai közé nem vetődök rá sem jövök arra, hogy mennyire nagyon hiányzott ez a fiú, aki heteken keresztül minden egyes nap magával rángatott bokszolni, majd nálam tanyázott, és együtt vacsorát főztünk.
- Hiányoztál! - tör fel belőlem köszönés helyett, miközben a lehető legóvatosabban leteszem a macskám a földre, és végre mindkét karom a nyaka köré fonom. Nem hallom a válaszát, de nem is igazán van rá szükségem, mert az ölelése, és hogy addig ő sem enged el engem, amíg én óvatosan el nem húzódok mindent elárul számomra. 
- Szia kishaver! - emeli fel a földről a macskahordozót, benne Szergejjel, és az arca elé tartva óriási mosollyal üdvözli a macskám, míg én visszamegyek a csomagjaimért.
- Jól utaztál? - veszi el tőlem az egyik bőröndöt, látványosan elcsodálkozva azon, hogy mennyi cuccom van. - Nagyon csinos vagy, Hazel! - nyom sétálás közben egy kissé béna puszit a fejemre. Repesek a boldogságtól, csak mert itt van, és még mindig ugyanolyan, mint amilyen akkor volt, amikor legutóbb találkoztunk, talán csak van 1-2 új tetoválása. 
- Igen, csak nagyon fáradt vagyok - mosolygok rá. - Köszönöm!
- Először meg sem ismertelek - nevet rám. - Kint van a kocsim a parkolóban, hazaviszlek, útközben bevásároltam neked, mivel gondolom kiürítetted a hűtőt mielőtt elutaztál. Jól érezted magad? G nagyon az agyadra ment? 
Amíg ki nem érünk a kocsihoz, és még utána is folyamatosan fecsegek, pedig a nyelvem össze-összeakad a fáradtságtól. Majdnem minden nap beszéltünk, mégis elmesélek mindent ami velem történt, ő pedig úgy hallgatja, mintha a saját élete nem ilyen lenne, mintha nem csak miatta és a barátnője miatt élhettem volna ezt át.
- És te jól érezted magad? Milyen volt a promózás? - furcsa kimondani ezt a szót, mert korábban fogalmam sem lett volna róla, hogy mit jelent, most meg egy kérdésembe fogalmazom.
- Jól, aha - hümmög már kissé kevésbé lelkesen, de azért villant rám valami mosolyféleséget. - Volt egy-két zavaró tényező, de mindegy.
- Zavaró tényező? 
- Semmi lényeges, ne törődj vele, inkább mesélj még, csináltál képeket a kiállításra? - próbálja átterelni a beszélgetésünket egy másik síkra, de ő is tudja, hogy engem nem ilyen könnyű elhallgattatni. 
- Igen, majd megmutatom őket - bólintok, majd konkrétan rákérdezek arra, ami igazán érdekel. - Niall hogy van? 
A válaszul kapott hümmögés nem valami biztató, és összerándítja a gyomrom. Akárhányszor belegondolok abba, hogy egy másik nő van az én helyemen görcsbe ugrik a gyomrom, nem akarom figyelembe venni a létezését, de Niall érdekel, jobban mint bármi, vagy bárki. 
- Elvan - válaszolja végül - neki nem úgy sült el ez az időszak, ahogy tervezte.
- Hogy érted ezt? - kapok levegőért, hiszen abban a műsorban, amiben elmondta, hogy új barátnője van olyan boldognak tűnt. 
- Sokat veszekedtek Mirával - mondja el végül lassan, megfontolva minden szavát. - De erről ne velem beszélgess, Haze, én csak azt tudom elmondani amit láttam.
- Mi van azzal a lánnyal? - kérdezem, és közben a mutatóujjam bedugom a macskahordozón, hogy legalább így simogassam a kis barátom.
- Őszinte legyek, vagy próbáljam szépíteni a dolgokat? 
- Az első - motyogom.
- Nekem nem változott a véleményem, Haze, szerintem Niall még mindig nem szereti őt, csak egy pótlék számára, és sajnálom azt a lányt, mert igazán kedves, szereti azt a lükét, de ami a köztük van az nem más, mint Nialler önámítása. 
- Vissza szeretném kapni - bököm ki hirtelen. Zaynnel még nem közöltem ezt, ahogy azt sem, hogy nem vagyok selejtes, és hogy elkezdtem pszichológushoz járni. Sok dolgot kell még megosztanom vele, mert megérdemli hogy tudja, és mert szükségem van rá, a segítségére. 
- Az jó - jelenti ki aprót bólintva - ideje volt már. 
- Sok dolgod van ma, vagy ráérsz egy kicsit? - pislogok rá bizonytalanul. 
- Reménykedtem benne, hogy nem vagy túl fáradt ahhoz, hogy beszélgessünk - jutalmaz meg egy félmosollyal 
Igazából annyira fáradt vagyok, hogy néha azon is elgondolkodok, hogy mi a nevem, de sosem ráznám le Zaynt, pláne úgy nem, hogy én hívom. 
- Ezekben a táskákban a te cuccaid vannak, vagy G máris elküldte az egyik bőröndjét? - kérdezi, amikor nagyot nyögve kiveszi a bőröndöket a csomagtartóból.
-Az enyémek - veszem el az egyiket mosolyogva. - Ha hozod Szergejt felviszem én őket.
- Még mit nem! - indul el előttem. 
Végül is a liftig, majd a lakásomig elsétálni nem egy bonyolult művelet még két nagy táskával, és egy nyűgös macskával sem, aki látszólag jobban örül annak, hogy végre szabadon lehet a saját területén, mint a rég látott barátjának, nem mintha ezt Zayn annyiban hagyná, mert amint tudja felkapja, és megszorongatja a kis szőrmókot.
- Kérsz valamit inni? - botorkálok a konyhába.
Csak 2 hétre hagytam el a lakásom, de kicsit megint olyan érzés, mintha idegen környezetben lennék, hiába néz ki minden ugyanúgy, és még az utolsó pillanatban a pulton felejtett pohár is ugyanott van. Hiányzik Gigi állandó jelenléte, és már most félek az egyedülléttől, pedig korábban csak azt ismertem, és pont a társaságot nem vágytam.
- Nem, köszi - telepedik le a kanapéra, míg én csinálok magamnak egy kávét, és pötyögök egy üzenetet a barátnőmnek arról, hogy épségben megérkeztem, és Zayn meglepett. 
Utálom a kávét, mindegyiket a Starbucksban kapható habosakon kívül, de ma muszáj ezt zúdítanom magamba.
- Mióta iszol ilyen kávét? - kérdez rá azonnal Zayn, amikor letelepedek mellé a bögrényi keserű löttyömet kortyolgatva. 
Válaszul csak megvonom a vállam, mert úgyis mindjárt elmagyarázom neki, hogy mibe vágtam bele.
- Van néhány dolog, amit még nem mondtam el neked - eresztem le a bögrét, és kinyújtom a kezem, hogy megvakargassam az ölében elnyúló állat füle tövét. - De csak azért, mert nem telefontéma.
- Hallgatlak - tornázza feljebb magát érdeklődést sugallva felém. 
- Gigi rábeszélt, hogy járjak pszichológushoz, hogy segítsen feldolgozni a dolgokat, és megszabaduljak az álmaimtól - vezetem fel a mondandóm, mire szinte egyből közbevág.
- Ez fantasztikus, Hazel!
- Igen - mosolygok rá - azért egyeztem bele, mert egy orvoshoz is elmentünk, aki megvizsgált. Egész életemben tévhitben éltem, Zayn - tördelem a kezeim, és rágcsálom az ajkam, miközben kimondom.
- Hogyan? 
- Azt mondta, hogy látja, hogy megsérültem, de ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egyszer legyen gyerekem. Valószínűleg nehéz lesz, és veszélyes, de...
Nincs időm végigmondani, mert a levegő beszorul a mellkasomba, amikor hirtelen magához húz, jobban mondva inkább ránt, és szorosan átölel. Belefúrom az arcom a vállába és viszonzom a szorítását, már meg sem lep, hogy félelemérzet helyett csak kellemes borzongást érzek, és a mellkasom azért szorít, mert annyira szeretem, és úgy hiányzott.
- Segítened kell nekem - motyogom - nem tudom egyedül végigcsinálni, Zayn.
- Itt vagyok - nyomja az ajkait a homlokomra - nem vagy egyedül, és amíg én élek nem is leszel többé. 
Még egy ok, amiért ő és Gigi annyira jó párost alkotnak, mindkettőjüknek óriási szíve van, és szorítanak benne helyet nekem is. 

Niall Horan 

Legszívesebben kikapcsolnám a telefonom és a világ elől is eltűnnék az első pár napban, amikor végre egyedül lehetek az otthonomban. Jobb így, hogy Celeste nincs minden pillanatban körülöttem, sem senki más, mert így tudok gondolkodni, és nem kell megjátszanom magam senki előtt. 
Ledobom a postát a nappali asztalára azzal a céllal, hogy majd átnézem őket, megint jött egy rakás csomag is, mert ha már valamilyen márkájú ruhát hordok, vagy egy interjú során ha megjegyzik, hogy jó az illatom kimondom a parfüm nevét, az felér azzal, mintha reklámoznám, és elhalmoznak ajándékokkal, amiknek általában izgatottan esek neki, most viszont figyelmen kívül hagyom. Egy dalon dolgozok, tulajdonképpen több dalon is már hetek óta, de ezt most úgy érzem, hogy muszáj befejeznem, pedig már órák óta nem találok normális rímet néhány szóra, csak firkálgatom a papírt és bambulok magam elé. Ahogy elnézem nem érkezett semmi érdekes, csak a szokásos a banki "tevékenységeimről" meg az egyenlegemről, meg egyéb hivatalos levelek, egy azonban felkelti az érdeklődésem, mert teljesen más, mint a többi, bár a boríték egyszerű fehér, a tartalma miatt keménynek tűnik. Egy esküvői meghívóra számítok, és tulajdonképpen kíváncsi is vagyok rá, hogy vajon melyik két barátom döntött úgy, hogy összeköti az életét, és emiatt hova kell majd utaznom, de vannak még meglepetések, mert bár azt eltaláltam, hogy meghívó, közel sem esküvőre szól, és tátva marad a szám. 

Tisztelt Niall Horan!
Szeretettel meghívjuk önt, és kedves családját, szeretteit november 8-án a művészeti kiállításunk megnyitójára, melynek bevételét jótékony célra fordítjuk.
Hazel Clark & Zayn Malik

Tudtam, hogy Zayn és Hazel valamit munkálkodik együtt, és amikor nem épp duzzogok, vagy csak simán ellep mindent a rosszkedvem, akkor igazán örülök annak, hogy ők ketten barátok, de ez teljesen lesokkol, mert bár tudtam róla, hogy készülnek egy kiállításra, elfelejtettem, és most olyan mintha egy szóval sem említette volna soha Zayn. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy fogok meghívót kapni a nyitóra, valószínűleg ha az eszembe jutott volna, vagy Z emlékeztet, akkor is csak belógtam volna egy olyan napon, amikor Haze nincs ott, így viszont biztos, hogy újra látni fogom, ráadásul úgy, hogy tündököl valami olyan között, amit ő alkotott. Nem tudom, hogy hogy fogom  ezt végigcsinálni, de ha belepusztulok is ott leszek, mert látni akarom az én kis művészem, ahogy megteszi az első nagyobb lépéseit annak érdekében, hogy sikeres legyen. 
Mielőtt észhez térhetnék már fogom a telefonom és hívom Zaynt, bár azt nem tudom, hogy mit is akarok mondani neki.
- Szeva Nialler! - a becenevem megmosolyogtat, jó tudni, hogy a baklövéseim ellenére neki még mindig ugyanúgy Nialler vagyok. 
- Szia - válaszolok - megkaptam a meghívót.
- Igen? Mondtam Haze-nek, hogy adjuk oda személyesen mindenkinek, de ragaszkodott a postához, mert nem lenne fair azokkal szemben, akik nem a közelben élnek. Eljössz, ugye? 
- Mindenképp - bólintok aprót - de jó ötlet ez? Szeretné Hazel hogy ott legyek, vagy csak azért kaptam meghívót, mert a többiek is? 
- Azért, mert olyan embereket hívtunk meg, akik mindkettőnknek fontosak, és a családjainkat. Na most, ez rád mindenhogyan igaz, mert fontos vagy nekem, mint barát, munkatárs, és testvér, azt pedig hadd ne én fejtsem ki, hogy neki mit jelentesz.
Szeretném megkérdezni, hogy mit, mert hónapok óta alig tudok valamit Hazelről, és azért, mert eltitkolta előlem azt az óriási dolgot teljesen összezavarodtam az érzelmeit illetően, de nem Zayn feladata, hogy tisztázza az érzelmeinket egymás iránt, úgyhogy befogom a szám.
- Ott leszek, és köszönöm a meghívást, alig várom hogy lássam, hogy mit alkottatok. 
- Kösz, tesó - érzem a hangján, hogy mosolyog - hozd el Celeste-et is.
Nagyokat kell pislognom, mert erre nem számítottam, és amúgy is... Vigyem el a barátnőm az exem kiállításának megnyitójára? A barátnőm, akit egyébként még mindig nem tudok úgy szeretni, ahogy kellene, mert a szívem és az érzelmeim valahol itt maradtak ezen a kanapén aznap reggel, amikor felébredtem arra, hogy Haze elcuccol?
Ez vajon azt jelenti, hogy már kicsit sem szeret engem? Hogy nem bánja, hogy van valaki másom, mert nem érdeklem többé?
- Átgondolom - préselem ki magamból, majd elköszönök. 
Vajon neki van valakije? Valaki, aki nem akar sosem gyereket, és ezért nincs bűntudata? Talán más már átsegítette azon, amin nekem kellett volna.
Nem.
Nem, mert akkor Zayn nem teperne ennyire, nem töltené minden szabad pillanatát vele, mert nem lenne rá szükség. 
Miközben hátradőlök, és feldobom az asztalra a lábaim lerúgom a dalszöveges füzetem, a belegyűrt papírok pedig szanaszét szóródnak a padlón. Nem szedném fel őket most azonnal, ha nem látnék meg néhány összefirkált kotta és szöveg között egy rajzlapot, rajta Haze cikornyás művészbetűivel. A szívem azonnal összerándul, amikor magam elé emelem a rajzot a rókáról, és eszembe jut az összes emlék arról a napról, amikor készült. Az aláírása, és a nevem mellett az van, hogy 'Egyetlen szerelmemnek' és ez rádöbbent arra, hogy ha nekem most kellene írnom, vagy adnom neki valamit, én is így írnám alá, még akkor is, ha az ő esetében én mondtam, hogy ezt írja. Pont ugyanezt írnám én is, mert nekem is ő az egyetlen szerelmem, mindig is ő volt, most is az, és örökké az is marad.