2016. június 29., szerda

3.rész

Sziasztok! :)
Végre, végre feltehetem ezt a részt! Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egész héten erre a pillanatra vártam, mert valami csoda folytán még nekem is tetszik, és alig vártam, hogy végre megosszam veletek, hiszen egy ideje már a gépemen lapult. Remélem, hogy ti is annyira szeretni fogjátok, mint amennyire én, kivételesen. :D
N.xx 

Éjjel negyed 1-kor emelem fel a fejem a telefonom max hangerőn felordító csengőhangjára, és a szokásomtól eltérően azonnal magamhoz térek, hiszen hosszú hónapok óta ezért a hívásért izgultam, és ezért nem alszok normálisan. Meglátom Mira nevét a kijelzőn, és a sejtésem beigazolódik, mire elhúzom a zöld ikont már kint vagyok az ágyból, és az első kezem ügyébe kerülő pólót rángatom ki a szekrényemből.
- Szia, Niall - hallom a hangját, teljesen nyugodt, higgadt, míg nekem azonnal az egekbe szökik a pulzusom. - Csak szólni szeretnék, hogy a babák úton vannak.
- Szia - nyelek nagyot - indulok be a kórházba.
- Feküdj csak vissza, minden rendben, a szüleim és Luke hamarosan jönnek utánunk.
- Ne várd el tőlem, hogy nyugodtan aludjak! - horkantok fel, belebújok a pólómba, és felkapok a földről egy nadrágot. - Jól vagy?
- Igen - vágja rá gondolkodás nélkül, a hangja viszont kissé fojtott, és élesen vesz levegőt. A háttérből hallom Liam hangját, cifrán káromkodik, majd vadul dudálni kezd, Mira pedig mintha halkan nevetne. - Jól vagyok, elhúztam ameddig tudtam, de már rendszeresek a fájások, és elment a magzatvíz, anya pedig megparancsolta, hogy jöjjünk.
Megszédülök egy pillanatra, eddig azon kívül, hogy Mira hasa óriásira kerekedett, és ha rátettem a kezem mozgolódást éreztem, nem igazán tudatosult bennem a helyzet valódisága, hogy tényleg gyerekük lesz, nem is egy, hanem egyszerre kettő.
- Leteszem, mielőtt balesetet szenvedünk - kuncog halkan, Liam jól hallhatóan elküld a pokolba egy sofőrt, közben a családja egészségéről a hadovál. A szám megrándul, rettenetesen stresszes óráknak néz elébe mindannyiunk, de ettől még nem hazudtoljuk meg magunkat.
- Tarts ki - mosolygok - várni foglak titeket.
- Igyekszem - sóhajt nagyot, most először hallok ki némi idegességet a hangjából. - Szeretlek.
- Én is, Mack - túrok a hajamba, ezzel elrendezve a tincseim, és a kocsikulcsot felmarkolva lefelé csörtetek a lépcsőn. - Vigyázz magadra, kérlek, most az egyszer hagyd, hogy megmondják mit csinálj!
Bár mellettem nem ül egy vajúdó terhes lány, mégis átérzem, mit érezhetett vezetés közben Liam. A forgalom ugyanolyan, mint bármikor máskor, magamban mégis szidok mindenkit, amiért behajt elém, vagy mert a lámpa pirosra vált. Egy örökkévalóság, mire végre leparkolok a kórház parkolójában, és futva indulok befelé. Egyenesen Luke mellkasába rohanok, mindketten kissé szétesve pislogunk egymásra, majd elmosolyodunk, és karon ragadva magával húz Mira szobája felé. Az, hogy az a két ember, a testvére és a barátja, nekem pedig a két legjobb barátom összekötötte az életét, egy nagy családot formált a társaságunkból.
- Hol vannak? - kérdezem, válaszul Luke a száját összeszorítva bök az ajtó felé. Jól tudom, Mira mennyire tiltakozott a kiváltságos bánásmód ellen, végül mégis Liam nyert, és most a tömött szülészeti osztály helyett egy magánkórház egyik szobája előtt ülünk.
- Hogy van? - foglalok helyet Mrs. Hemmings jobb oldalán.
- A körülményekhez képest jól - mosolyodik el, én pedig megnyugszok, hogy Mira nem csak engem akart megnyugtatni. - Szerintem Liam jobban fél.
Csak mosolygok, nem mondom el, hogy mennyire nem lennék annak a sofőrnek a helyében, aki ma este megelőzte őket. Órák telnek el, befutnak a többiek is, valamint Liam szülei és az egyik nővére, így egy kisebb tömeg várja köröm rágva, hogy mikor lép ki egy orvos, karján két kisbabával.
Reggel 8-ra már patakokban folyik a hátamon az izzadtság, egyszerre átkozom a vastag ajtót és falakat, és adok hálát azért, mert nem hallom, hogy mi történik a másik oldalon. Mindenki sorra dönti magába a kávét, Luke nyughatatlanul járkál fel-alá, próbálunk beszélgetni, de valahogy mindig a szülésnél lyukadunk ki. Mrs. Hemmings könnyekkel küzdve meséli el, milyen volt, amikor az ő ikrei megszülettek, majd belecsimpaszkodik Luke nyakába és millió puszival halmozza el, ezután Liam születésének történetét is végighallgatjuk.
Délben már azt hiszem, egyedül a szülők azok, aki nem bolondulnak bele lassan a várakozásba. Izzadok, a hajam úgy áll, mint egy őrültnek, és valamelyik testrészem folyton mozgásban van, nem tudom elképzelni, hogy mi tarthat ennyi ideig, de már órák óta pánik szorítja össze a mellkasom, viszont mielőtt ez kitörhetne végre kitárul az ajtó. Egyszerre ugrunk fel, az egyik kis csomag torka szakadtából üvölt a kilépő ápolónő kezében, a másiknak egy hangja sincs. Nem mutatják meg nekünk őket, de a nővér úgy tartja mindkettőjüket, hogy láthassuk az apró arcocskákat, és levegőt markolászó kezecskéket. Nagy szemekkel nézek magam elé, mindenki kissé megszeppentnek tűnik, a két friss nagymama egymás vállára borulva zokog, míg a nagypapák viccesen pacsiznak egymással, Luke-kal pedig tátott szájjal bámulunk. Egyszerre kezd el mindenki beszélni, gratulálunk a nagyszülőknek, a bőszen vigyorgó vér szerinti nagybácsinak, azután pedig csak várunk, nem igazán tudja senki, hogy mire. Az ajtó legközelebbi nyílásakor Liam esik ki rajta, sokkos állapotban támaszkodik neki a falnak, és könnyek csordogálnak az arcán. Elszorul a torkom a halálfélelemtől, hogy valami történt, a következő percben viszont megdörzsöli az arcát, és a hajába túrva, könnyes szemekkel mosolyog fel ránk. Mindenki egyszerre indul meg felé, a fiúkkal hátul maradunk, amíg a családja gratulál, majd sorra pacsizunk le vele, és öleljük át.
- Üdv a büszke apák klubjában - szorongatja meg Louis, mire mindannyiunk halkan felnevet. - A lányod az én fiam felesége lesz!
- A lányom 10 perce született meg, lehetne, hogy erről úgy 20 évig még nem beszélünk? - túr bele nevetve a csapzott hajába.
- Milyenek? - kíváncsiskodik nagy szemekkel Harry, míg Liam Zaynre támaszkodva próbálja összeszedni magát.
- Csodálatosak - mosolyog, a szemébe újra könnyek gyűlnek. Elereszti Zaynt és helyette a nyakamba borul, meglepődve helyezem a kezem a hátára és ügyetlenül paskolgatom.
- Nélküled ez az egész nem történt volna meg - szipogja, és szorosabban ölel át - Köszönöm.
Szorosan ölelkezve állunk néhány másodpercig, felesleges lenne azt mondanom, hogy nekem semmi közöm az egészhez, mert szerintem számukra örökké én leszek a Cupidójuk.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezi Luke óvatosan, letelepedünk a székekre, míg Louis elszalad neki egy kávéért. Furcsa módon most senki nem mondja, hogy menjen érte ő maga, de ez csak a kivételes alkalom miatt van.
Maga elé meredve, összeszorított szájjal rázza a fejét, majd összeszalad a szemöldöke és Luke-ra néz.
- A nővérednél makacsabb ember nincs a világon - mindenki felnevet, hiszen ez egy köztudott információ Miráról. - Én nem is tudom, hogy mi történt - temeti az arcát a tenyerébe, és lassan ingatja a fejét. - Nagyon sokáig kínlódott, nem tágult, de egyszerűen nem volt hajlandó engedni, hogy kivegyék őket, mert a picik nem kerültek veszélybe.
- Nem is az én lányom lenne - mosolyog Mrs. Hemmings a fejét ingatva.
- Hogy van? - kérdezi Zayn aggódva.
- Jól, azt hiszem - árad szét mosoly az arcán. - Visszamegyek, ha végez az orvos.
- Mikor láthatjuk őt és a kicsiket? - mondja ki a saját fejemben is megfogalmazódott kérdést Luke.
- Nem tudom - rázza a fejét. - Azt hiszem, ha kialudta magát.
Mira szobájából kilép a szülészorvos, Liam pedig a fénynél is gyorsabban terem ott mellette.
- Gratulálok, apuka - szorítja meg a kezét. - A felesége igazán kemény nő.
- Túlságosan is - motyogja, de közben mosolyog. - Bemehetek hozzá?
- Természetesen, a gyermekeiket pedig a vizsgálatok és mérések után bevisszük. Mondja meg annak a makacs lánynak, hogy pihenjen! - mondja szigorúan, de mosolygós arccal, viszont Liam addigra már az ajtónál van.
Órákkal később, miután Mira aludt egy kicsit, sorban állunk hozzá, hogy bemehessünk. Szándékosan utoljára maradok egyedül, hogy senki miatt ne kelljen sietnem, így én csak akkor megyek be, amikor már mindenki az apróságok gyönyörűségéről áradozik, és éppen Louis és Zayn lép ki elvarázsolt arccal.
Bátortalanul nyitok be hozzá, a szívem csordultig van szeretettel, amikor meglátom, hogy párnákkal körberakva, félig ülve, félig fekve fogja a kezében az egyik kisbabáját, és sugárzik belőle a boldogság. Az arca felderül amikor meglát, tétova lépésekkel közeledek felé, és az ágy mellett bekukkantok az inkubátorban alvó kisbabára.
- Kiveheted - mosolyog rám, a szemeim mégis rémülten kerekednek el. Annyira pici és törékeny, félnék, hogy valami bajt okozok, úgyhogy csak távolról csodálom. Látom a vonásaiban Mirát és Liamet is, és csak tátom a szám, hogy mégis hogyan lehetséges mindez.
A kezében pihenő kislány halkan nyöszörögni kezd, mire óvatosan megigazítja a karján, és miközben bedugja a szájába a fejéhez képest óriási cumit kinyitja a szemeit, és lustán pislákolni kezd.
Leülök az ágy legszélére, alig foglalok el egy kis helyet, és iszom magamba a csöppség látványát.
- Aria, ő itt Niall bácsi - simogatja meg a baba kis arcát, és mesélős hangon beszél. - Szeretnél odamenni?
- Mack, ez nem jó ötlet - nézek rá rémülten.
- Dehogynem - beszél sokkal inkább az óriási kék szemeknek, mint nekem. - Gyere közelebb.
Közelebb húzódok, eszem ágában sincs megsérteni, és szeretném megfogni az apróságot, de nagyon félek. Visszafojtom a lélegzetem, miközben óvatosan elhelyezi a karomban, majd elengedi, és egyedül ölelem magamhoz a szuszogó kis csomagot, aki a cumiját szívogatva pislog rám a hosszú szempillái mögül.
Mira arcán könnyek gurulnak le, óvatosan az ölébe veszi a kisfiút, és szipogva gyengéden megcsókolja a homlokát.
- Hogy érzed magad? - kérdezem rekedt hangon, miközben iszom magamba az apróság vonásait.
- Tökéletesen - ringatja lágyan a kisfiát. - Minden fájdalmat megértetek, ugye? - simogatja meg a gömbölyded kis arcot, míg a sajátján könnyek csordogálnak, de szüntelenül mosolyog.
A kislány mozgolódni kezd a karomban, rémülten pislogok fel, de csak kinyújtóztatja az aprócska rugdalózóba bújtatott lábait, és elégedetten felsóhajt. Mosolyogva simogatom meg az ujjbegyemmel a pelyhes szőke haját, majd óvatosan megérintem a pici, husis kezét.
- Mit gondolsz? - kábultan pislogok fel, először nem igazán tudom, hogy mire gondol, majd leesik, hogy a kisbabáira. - Kire hasonlítanak?
- Nem tudom eldönteni, mindkettőtökre - csodálom az apróság kerek arcát. - Gyönyörűek.
- El sem hiszem, hogy ez velem történt - motyogja alig hallhatóan. A karjában fekvő baba a mutatóujját szorongatja, közben percenként felhangzik egy-egy cuppanás, vagy halk nyöszörgés.
- Kézzelfogható bizonyíték van rá - húzódok közelebb hozzá, és mosolyogva puszit nyomok a homlokára.
- Köszönöm, Niall - dől neki óvatosan a mellkasomnak.
- Abbahagyhatnátok már ezt - nevetek fel halkan, nehogy megijesszem a piciket - nekem semmi közöm az egészhez.
- Te is tudod, hogy de - csodálja félig lehunyt szempillákkal Noah-t - annyira élvezni fogod, ha saját babáid lesznek!
Csak mosolygok, valószínűleg így lesz, csak hát magamnak elég nehezen hoznék össze kisbabákat.
Liam táskákkal, szatyrokkal felpakolva csörtet be az ajtón, a homlokán végigszaladó izzadtságcsepp elárulja, hogy nagyon sietett, most azonban, hogy ideért, az arca teljességgel meglágyul, és elbűvölten, a karját nyújtva lépked felénk. Mira átnyújtja neki a kisfiút, aki gond nélkül ugyanúgy, kényelmesen befészkeli magát Liam karjai közé is.
- Megyek, azt hiszem - mosolygok, és felé nyújtom Ariát, aki viszont hangot ad annak, hogy rövid időn belül többször is megbolygatták. - Szólj, ha szükségetek van valamire - simítok végig a haján.
- Bejössz holnap? - emeli rám a kék tekintetét.
- Ki nem hagynám - mosolygok, és megveregetem Liam vállát, közben még egyszer megcsodálom a kis manót a karjában. Mielőtt még kilépnék, és becsuknám magam mögött az ajtót, a szemem sarkából pont látom, ahogy Liam óvatosan leül melléjük, és az arcát belefúrja Mira leomló szőke hajzuhatagába. Ha tényleg van közöm ehhez, akkor igazán jó mindenható vagyok, nem? Lassan ideje lesz behajtanom a díjam, nekem köszönhető, hogy két új kisember van a világon, ez azért elég jó teljesítmény.
Ezzel ellentétben azonban a saját szerelmi életem alakítgatásában nem remekelek, lányok jönnek-mennek, egyik sem marad tovább néhány óránál. Nem tudom, miért van ez, de igazából egészen jól elvagyok így is, nem érzem úgy, hogy hiányzik valami az életemből, kivéve talán akkor, amikor a nagy összegyűlős estéket követően, amikor együtt van a banda, Mira, és a gyerekek, én az üres házba érkezek meg. Meleg kaját is azt hiszem, csak azért eszek, mert Mira túlzottan gondoskodó, korábban is az volt, de mióta anya lett még inkább, és ha stúdiózunk mindig beküld valamit Liammel, szabadnapokon pedig sűrűn megjelenek náluk, mert imádom a kis totyogókat.
A mai nap nem ilyen, és ezzel a nappal kezdem el nem Miráék életét élni, hanem a sajátom.
Gyűlölöm a korán kelést, háromszor nyomom ki az ébresztőm, negyedjére pedig ki is kapcsolom, és visszazuhanok a puha párnára. Másfél órával később Louis ébreszt, és a hangját meghallva azonnal észbe is kapok, már mindannyian a stúdióban vannak, csak én fetrengek az ágyneműmbe gabalyodva, mint egy partra vetett hal. Sűrű bocsánatkérések közepette ugrok fel, és gondos válogatás helyett azokat a ruhákat kapom magamra, amik először az utamba kerülnek. Egyszerre mosom a fogam, és próbálok az elcseszett, kanárisárgára szőkített hajamból valami elfogadhatót kihozni, miközben már azt tervezgetem, hogy a kocsiból felhívom Lou-t. Rossz döntés rajta kívül más fodrászhoz mennem.
Felkapom a tatyóm és kiszórom a tartalmát a kanapéra, hogy azután visszahányjam bele a szükséges dolgaim. Pénztárca, tiszta zsebkendők, a koszosakat természetesen ott hagyom, ahová estek, rágó, spray, és már féllábbal kint vagyok az ajtón, amikor rájövök, hogy nincs nálam a telefonom, úgyhogy visszasprintelek az emeletre.
London belvárosában járva félszemmel megpillantok egy Starbucks-t, és úgy döntök, hogy ha már kések, késhetek akár 10 perccel többet is, csak amíg veszek egy kávét magamnak, így hát keresek egy üres parkolóhelyet, és a kocsikulcsot dobálgatva lépek be kávézóba. Megpróbálok észrevétlen maradni a napszemüvegem árnyékában, de persze igazából ez a szemeimen kívül semmit nem rejt el a külsőmből, a rajongóink pedig híresek arról, hogy akár a körmünk formájáról is felismernek minket. Ők észrevesznek, én pedig észreveszem, hogy ők észrevesznek engem, de próbálok úgy tenni, mintha ez nem így lenne, és elmélyülten fürkészem a választékot, közben a tarkóm folyamatosan bizsereg. Úgy döntök, kedves leszek, és viszek valamit a többieknek is, időközben azonban ismét rezegni kezd a nadrágzsebemben a telefonom, és rájövök, hogy talán mégsem volt annyira jó ötlet még többet késni. Kikérem az italokat, és miközben várakozok összeszedi magát az a néhány lány is, aki meglátott, szóval a pult kopogtatása helyett fotókat készítek velük és aláírom a poharaikat, majd a saját tálcáimat megragadva kedvesen elbúcsúzok, és az ajtó felé igyekszem. Nem tudom, mennyi egy másodpercnek az egynyolcada, de körülbelül ennyi időt vesz igénybe, hogy az ajtóból 180°-os fordulatot vegyek, és egyenesen rábámuljak az egyik asztalnál ücsörgő lányra. Az ég világon semmit sem csinál, egy rakás könyv között üldögél, és rágcsálja a szívószálát, nekem azonban minden szőrszálam égnek mered, és a pulzusom az egekbe szökik. Azonnal tudom, hogy ki ez a lány, és a lábaim maguktól visznek oda hozzá. Tátott szájjal bámulok, idétlenül egyensúlyozom a súlyos műanyagpoharakat a tálcán, miközben iszom magamba a látványát.
- Szia - bököm ki, mire a tudatom egyik fele tágra nyílt szemekkel üvölteni kezd azzal, amelyik kábultan rogyadozik, hogy mégis mi a fészkes francot művelek. Mert halvány lila gőzöm sincs róla.
- Nem ülhetsz le - jelenti ki anélkül, hogy felpillantana. Szó szerint leesik az állam, nagyokat pislogva rázom meg a fejem, hátha magamhoz térek.
- És miért nem? - köszörülöm meg a torkom. Össze kell szednem magam, nem lehetek ilyen szánalmas, úgyhogy az elutasítása ellenére kihúzom az asztal másik felénél betolt széket, és magabiztosságot erőltetve magamra lehuppanok rá.
- Mert tudom, hogy miféle vagy, és semmi szükségem arra, hogy lefotózzanak veled - pillant fel a szemüvege mögül, nekem pedig nagyokat dobban a szívem a szépséges mogyoróbarna szemeit, és hosszú szempilláit látva. Szent Isten. - Kérlek, menj el.
- Oh - meresztem rá a szemeim, valószínűleg ez nagyon ciki, úgyhogy elkapom róla a tekintetem, és helyette a kezére vezetem, a poharára az van írva, hogy Hazel. Hazelnek hívják. Tudom, remekül tudok következtetni, nem kell a tapsvihar. - Értem.
- Még mindig itt ülsz - kezdi el nyomkodni a tolla végét. Megvizsgálom minden vonását, legyen szó bármelyik testrészéről, és minden sejtemben valami érthetetlent, szavakkal kifejezhetetlent érzek, nem akarhatja, hogy lelépjek. 
- Én ő... izé - nyelek nagyot, és beletúrok a hajamba. - Niall vagyok.
- Tudom ki vagy - emeli fel végre a fejét, és hajlandó a szemembe nézni. Az arcán mintha zavartság futna át egy pillanatra, de ahhoz képest, hogy én elnyílt ajkakkal leplezetlenül gyönyörködök benne, ő egyszerűen végighúzza a kezét a hosszú, felül barna, alul szőkés haján, és semleges arckifejezést ölt. Megint. - Ezért nem ülhetsz itt.
- Honnan? - tátom el a szám, majd a zavartan felvont szemöldökéből, és a pillantásból, amit vet rám, kapcsolok.  - Értem - a csalódottságom mögött van valami olyan érzés, amit még sosem éreztem. Nem tudom, hogyan, milyen szóval lehetne definiálni azt az érzést, hogy tulajdonképpen mondhat akármit, nem fog megszabadulni tőlem, és nem azért, mert értetlen és rámenős vagyok, hanem azért, amiért egyetlen tizedmásodperc alatt idevezéreltek a lábaim. 
- Tulajdonképpen miért akarsz ideülni? Van még hely - pillant körbe a kávézóban, megakad a tekintete azokon a lányokon, akik néhány perccel korábban odajöttek hozzám, és kissé dacoskodva biggyeszti le az alsó ajkát. Képtelen vagyok értelmes választ adni a kérdésére, de a szám előbb jár el már megint.
- Nem tudom - észrevétlenül felkapom a kezem, és az ütést amit mérek rá, annak álcázom, hogy nekitámasztom a homlokom a csuklómnak, és néhány másodperc alatt kilométernyi hosszú sorokat igényelő káromkodás áradatot zúdítok magamra. - Én csak... nem tudom, tulajdonképpen sietnem kellene, aztán itt álltam.
- Aha - pislog rám nagyokat. - Nos, ha azt várod, hogy sikoltozzak a jelenléted miatt, nem fog megtörténni, és nyomatékosítanám, hogy nem szeretném, ha lefotóznának veled, szóval légyszíves, tedd meg, hogy felállsz, és elsietsz a dolgodra - a mondat végére ismét a könyveibe bámul, és random bekarikáz egy szót a szöveg közepén. Látom rajta, hogy nem akar bunkó lenni, ha azért küldene el, mert gyűlöli a képemet, akkor nem kerülné a pillantásom.
- Oké - bököm ki, és ügyetlenül feltápászkodok. - Viszlát, Hazel.
Felkapja a fejét, és miközben teszek egy lépést a kijárat felé, meredten bámulunk egymás tekintetébe. Oké, tudom, hogy ez így nagyon nyálasnak tűnhet, és nagyon szürreális helyzet, tulajdonképpen az egész helyzet nagyon szürreális, de én mondom, hogy így történik, egy belső hang pedig vigasztalóan böködve elárulja számomra, hogy ez a viszlát csak egy nagyon rövid időre szól.
Sietnem kell most már, tényleg, de természetesen az összes lámpa akkor vált pirosra, amikor én hajtanék el. Amikor végre beesek a stúdióba jóval a megbeszélt időpont után, világosan érzem a haragos tekintetekből, hogy a békítéshez ide nem elég a kávé.
- Jó reggelt Csipkerózsika, épp időben! - jegyzi meg Louis kissé csípősen.
- Meg tudom magyarázni - hadarom, és lerakom a kávés tálcákat a hozzám legközelebb eső asztalra.
- Inkább menj a helyedre - utasít Julian szemforgatva, és elmarja az egyik kávét.
Bólogatva, szapora léptekkel suhanok a mikrofon mögé, míg a többiek elnyúlnak a kanapékon a poharaikkal, előttem viszont egyetlen pohár lebeg, rajta az agyamba beleégett Hazel névvel.
30 perccel ezelőtt egyáltalán nem volt semmilyen Hazel az életemben, esetleg csak Hazel nevű rajongók, de ezt a lányt sosem láttam még, és sosem reagáltam így sem fizikailag, sem lelkileg senki jelenlétére, főleg nem olyanra, akit először látok. Nem tudom, érdemes-e elmondanom bárkinek is a történteket, hiszen elég valószínű, hogy csak nevetnének a bénaságomon. Ha jól belegondolok, én is nevetnék magamon, hosszú idő után végre felkelti valaki az érdeklődésem, nem is akárhogy, és ilyen szerencsétlen vagyok... nevetséges.
- Oké srácok, mára ennyi volt - jelenti be kb 1 órával később Julian, nekem pedig kerekre nyílnak a szemeim.
- Ezért kellett annyira siettetni?
- Igen - röhögik el magukat, azonban most ezt nem tartom olyan viccesnek, maradhattam volna még.
- Oké, én leléptem - kapom fel a táskám, és az ajtó felé viharzok.
- Hé, Niall - kiált utánam Liam, és akármennyire is nincs ínyemre, pofákat vágva megfordulok.
- Nincs kedved átjönni? Jönnek a többiek is - bök Harry irányába - grillezhetnénk.
- De, persze - enyhülök meg, sosem tudnék nemet mondani a grillezésre. Meg egy meghívásra hozzájuk sem.
- Oké - mosolyog, és a kulcsaival csörögve utánam iramodik. - Minden rendben? - kérdezi, miközben együtt kilépünk az ajtón.
- Persze, bocs, hogy elkéstem - túrok a hajamba, és elmosolyodok, amikor megvonja a vállát.
- Előfordul, jelenleg én mindent megadnék azért, hogy elaludhassak, Mira főleg - lépdelünk egymás mellett az autóink irányába.
- Rosszul alszanak? - célzok a két kis pelenkásra.
- Nem, szó sincs róla, csak nagyon korán ébrednek, és nagyon sok energiával - neveti el magát.
- Ha bíztok bennem annyira, szívesen vigyázok rájuk - ajánlom fel. - Elmehettek valahova, ott maradok velük, vagy átviszem őket magamhoz.
- Azt hiszem, még túl kicsik ahhoz, hogy Mira nélkül legyenek, de később talán jó lenne.
- Oké - veszem elő a kulcsom, és kinyitom a kocsim ajtaját.
A belvárosból kiérve egészen elfeledteti velem a reggeli eseményeket, hogy kisebb autóversenyt rendezünk, azonban amint négyen leparkolunk Liamék óriási családi háza előtt, Louis pedig tovább hajt Freddie-ért, a lány újra visszafúrja magát a gondolataim közé. Nem tudom, hogy mi ez az egész, miért nem szabadulok a gondolatától, de zavar, mert kb mindössze 5 percet beszéltem Hazellel, aki még csak nem is volt igazán kedves hozzám, mégsem tudom kiverni a fejemből. Utolsóként, már-már kissé dühösen vágom be a kocsim ajtaját, mert nem vagyok képes megfogalmazni, hogy miben más ez a lány, mint a többi, miért különlegesebb.
- Sziasztok! - suhan elénk fülig érő szájjal Mira, azonban ez a mosoly, és a meleg fogadtatás hosszú másodpercekig csupán Liamnek szól, mintha ezer éve nem látták volna egymást, nem kb 3 órája. Mögötte a nappaliból felbukkan a két kis totyogó, illetve ahhoz képest, hogy milyen aprók voltak, amikor először a kezemben tartottam őket, annyira már nem kicsik. A kislány lendületesen törtet előre, majd belecsimpaszkodik az apja lábába, aki azonnal fel is kapja, és kisbabás kacagás tölti meg a házat. A kisfiú megfontoltabb, lassan lépdel, végigmér mindenkit, apró, pufi kis mancsaiban zsírkrétát szorongat.
- Szevasz, haver! - rohanja le vidáman Harry, a kissrác pufi arcára pedig gödröcskés mosoly ül ki.
- Louis hol van? - néz körbe kissé rémülten Mira, miközben nyom egy nagy puszit az arcomra.
- Elment Freddie-ért - tájékoztatja Zayn, és rákoppint Aria pisze orrocskájára. Tényleg elképesztő, hogy néhány kisember mennyire megváltoztatott mindent, és teljesen pozitív irányba, Mira és Liam között évek óta nem hangzott el egy hangos szó sem, és az elmondásuk alapján az egyetlen problémájuk csupán annyi, hogy kevesebbet vannak együtt, és fáradtak, de nincs olyan nap, amit Mira nem mosolyog végig. Ezek a kis lurkók bármikor képesek mosolyt csalni bárkinek az arcára, az enyémre főleg.
A szöszi kislány fészkelődve szabadul ki az apja karjaiból, és négykézláb indul meg felém.
- Szia, Szerelmem - mosolygok le rá őszinte örömmel és rajongással, és mielőtt kinyújtaná felém a kezeit a karjaimba veszem. - Mi újság?
Apró kis kezeit az arcomra helyezi, grimaszolok, panaszosan nyöszörgök, amikor kissé talán nyálas kezével jól megtapogatja a szemem, és élvezem, ahogy olyan igazi kisbabás hangon kacag a karjaimban.
Leülök vele a szőnyegre, és ahogy földet érek megindul, lepakol elém egy rakás rózsaszín és lila építőkockát, majd lehuppan és elkezdi összerakosgatni őket, az pedig teljesen egyértelmű, hogy beszállok a játékba, és amíg van elfoglaltságom nem gondolok a lányra a kávézóban, azonban ha már csak egyetlen pillanatig nem tart szóval valaki, vagy nincs amivel foglalkozhatnék, a gondolataim visszakalandoznak hozzá, és ez bosszant, mert valami olyasmit érzek, amivel nem tudok mit kezdeni.

2016. június 23., csütörtök

2.rész

Sziasztok! :)
Nálam jobban azt hiszem, senki nem várta a csütörtököt, mert legszívesebben az eddig megírt összes részt megosztanám veletek most azonnal. 
Mielőtt félreértés történne, vagy ilyesmi, szólni szeretnék, hogy a történet nem Niall szemszögéből fogja bemutatni Miráék további életét, és nem is tervezgetek semmiféle pofátlan házasságtörést, csupán egy kicsit várni kell még a igazi főszereplőre, de nem sokat ígérem. :)
Felmerült egy olyan ötlet egyébként, hogy csináljak egy írói facebook profilt/oldalt. Ti mit szólnátok hozzá? Követnétek? Érdekelne titeket? 
Valamint megragadnám az alkalmat, hogy kifejezzem a büszkeségemet, hiszen a Magyar válogatott óriásit alkot az EB-n. Hihetetlenül büszke vagyok rájuk! #HUN
N. x

A látásom homályos és a lépteim bizonytalanok, az egyetlen hang amit képes vagyok kiadni magamból, az a véget nem érő röhögés, miközben Louis vállába kapaszkodok, de ő is eléggé kileng. A hátam mögül hallom Mira hangját, ahogy vidáman énekel, kis idő elteltével pedig Harry is csatlakozik hozzá, én pedig rettentő jól szórakozok ezen, főleg, hogy hátrapillantva azt látom, hogy a szőke lányt szinte a hátán cipeli Liam.
Oké, ez most úgy hangzik, mintha egy semmirekellő alkoholista banda lennénk, akiket most azonnal vissza kellene vinni a farmra, de ez nincs így, tényleg nem, annak ellenére sem, hogy az ilyen esték eléggé rendszeressé váltak. Csak jól érezzük magunkat, turnézunk, velünk van Mira, minden a legnagyobb rendben van.
- Pisilni kell - engedem el Louis-t, és a sliccemet húzogatva elindulok az egyik lámpaoszlop irányába.
- Haver, ne oda már! - ragad vállon Zayn, botladozva, fél kézzel már a gatyámban matatva követem, és engedelmesen befordulok a fal felé.
Mosolyogva pillantok hátra, hallva a visongó nevetést, emiatt kis híján lepisilem a nadrágom, de az utolsó pillanatban ugrok egyet, mondjuk így meg majdnem elesek, de mindegy.
- Hozzám ne merj érni! - hátrál kiáltozva, fújolva Louis, amikor segítség reményében nyúlok felé.
- Húzd fel a cipzárt - rázkódik szüntelenül Liam válla, vigyorogva rángatom fel a szűk nadrágom sliccét, nem törődve azzal, hogy kissé becsípi a fehér alsónadrágom.
- Nyuszi - dünnyögi Mackenzie, orrát a férje nyakához dörzsölgetve, csak akkor becézi ilyen idiótán, ha részeg. Nagyon részeg. - Hányingerem van.
- Mindjárt otthon vagyunk - húzza közelebb magához, annak ellenére, hogy Mira épp most jelentette ki, hogy hányni fog.
A hatosunkból tulajdonképpen mindenki képes kettőnkön kívül normálisan közlekedni, bár az tény és való, hogy a többiek is jócskán dülöngélnek, mindössze ők jobban bírják a piát, mint mi ketten.
- Hé, srácok - vetődik félig az én, félig Zayn nyakába Harry, elvesztem az egyensúlyom, és elvágódnék, ha valaki nem kapná el a pólóm és rántana vissza. - Baromira szeretlek titeket.
Cuppanós puszit nyomok az arcára, óriási röhögés és dünnyögés hangzik fel, miközben belépünk a szálloda előcsarnokába, és elindulunk a lift felé.
- Jól vagy, Mack? - kérdezem nevetve, az arca elég bágyadt és fehér, de mosolyra húzza a száját és bólint.
- Persze, Niall Shizzle - nyúl felém, és megveregeti a fejem. A többiekből kitör a röhögés, eközben Liam óvatosan felemeli a lányt, aki félig belefúrja az arcát a nyakába és összekucorodik. - Hányni fogok - suttogja.
- Mindjárt, Bébi - puszilgatja az arcát szinte már józan tekintettel. Eltűnődök azon, hogy vajon én is képes lennék-e tiszta gondolatokat és testi erőt erőszakolni magamra, ha valaki olyan szinten rám szorulna, mint most őrá Mira. Előre engedjük, és amikor kitárul a lift ajtaja, a kulcsokért a hátsó zsebében matatva egyenesen a szobájuk felé indul, az ajtó tárva nyitva marad mögöttük, így mindannyian tisztán halljuk, ahogy a cél előtt néhány méterrel Mackenzie kidobja a taccsot. Elnémulunk, és kissé rémült tekintettel igyekszünk a nyitott ajtó felé, melyen benézve tökéletesen láthatjuk a szoba közepén elterülő hányástócsát, és a szemben lévő félig nyitva hagyott fürdőszobaajtón át Mirandánkat, ahogyan fejjel a vécécsészébe lóg, mellette ott guggol Liam, felfogja a haját, és a hátát simogatva szüntelenül beszél hozzá.
- Liam - szólítja meg Lou, de a fiú csak félig pillant fel rá mindössze egy pillanat erejéig, csak hogy jelezze, hallja amit mond. - Segítsünk?
- Nem szükséges - rázza a fejét. - Menjetek csak.
Ennek ellenére mindannyian jó darabig állunk még az ajtóban, nem igazán tudom, a többiek miért nem mennek a szobáikba, de én azért nem teszem, mert szeretem nézni, hogy Liam milyen odaadóan gondoskodik Miráról, boldoggá tesz a boldogságuk. Elmosolyodok, amikor óvatosan felhúzza a lányt, miután gyengéden megtörli a száját lehúzza a vécét, és a karjaiba véve odalép vele a mosdókagylóhoz. Azt nem látom, hogy ott mit csinál vele, de amikor percekkel később újra megjelennek, Mira porcelánbaba arcán nyoma sincs a sminknek, és azt hiszem, bármennyire is szeretik egymást, Liam nem igazán csókolgatná, ha nem mosták volna meg valahogy együttes erővel a fogát. Óvatosan leteszi az ágyra, és az arcát végigsimítva olyan halkan mond valamit neki, hogy nem halljuk, azután mosolyogva, egyik kezével beletúrva a hajába hozzánk lép.
- Minden oké, srácok, rendben lesz - pillant hátra a nyilvánvalóan utána nyöszörgő lányra. - Nem tudjátok, hol van itt egy felmosó?
- A folyosó végén, asszem - nyom el egy ásítást Haz, és ahogy becsukja a száját egy elegáns böfögést is elfojt.
- Kösz - veregeti meg a vállát Liam - menj a saját szobádba most már, mert a te hányásodat nem takarítom fel.
Mosolyogva búcsúzunk el, és a többiek elindulnak, én viszont ott maradok az ajtófélfának dőlve.
- Jól vagy? - lengeti a kezét az arcom előtt a barátom.
- Hm? Ja - bólogatok, de ez a gyomromnak annyira nem tetszik.
- Ha nem vagy jól, alhatsz itt - int a fejével befelé, az ágyon Mira elfehéredett arccal öleli magához az egyik párnát.
- De, jól vagyok -dörzsölöm meg az arcom, és rámosolygok. - Csak azon gondolkoztam, hogy milyen jó titeket így látni.
- Részegen? - nevet vissza rám, én pedig tétován helyeselni kezdek, és rögtön meg is magyarázom, hogy miért.
- Mert most mindannyian azért vagyunk részegek, mert boldogok vagyunk, nem azért, mert hiányzik valami az életünkből, nem?
- De, azt hiszem igazad van, Niall - nyúl a hónom alá, és lassú léptekben segít eljutnom a saját szobámig, kihalássza a zsebemből a kulcsot, és beterelget a szobába. - Szólj, ha szükséged van valamire - segít el az ágyhoz, én pedig ruhában, cipőstől végigheveredek rajta.
- Lima - dünnyögöm félig a párnába. - Vigyázz rá!

Nem is tudom, hogy hogyan, és mikor, de véget érnek ezek az éjszakák, szinte egyik pillanatról a másikra. Először elkezd egyre kevesebb ilyen lenni, azután valaki már tart velünk, például Zayn, mert Gigivel akar lenni, vagy Lou, mert Freddie épp nála van, ilyenkor pedig Mirát erőszakkal sem lehetne elrángatni a kisfiú közeléből. Ez rendben van így, mindannyian éljük a saját életünket is amellett, hogy rengeteget lógunk együtt, mint a régi szép időkben, összegyűlünk valamelyikünknél sörözni, csajok nélkül, focit nézünk és megbeszéljük az élet nagy problémáit, melyekből számunkra egyre kevesebb és komolytalanabb van.
Egy vasárnap reggelen, percre pontosan 6:32-kor megcsörren a telefonom, és nem is hajlandó abbahagyni, ebből tudom, hogy valami történt. Mindenki aki ismer, tudja, hogy a vasárnap szent és sérthetetlen számomra, éppen ezért pattannak ki a szemeim, és illan el minden fáradtságom, amikor meglátom Mira képét a telefonomon.
- Jól vagytok? - ülök fel azonnal, és megdörzsölöm a szemem.
- Igen - mondja, de a hangjában érzek valami furcsát. - Tudom, hogy nagyon korán van, de ide tudnál jönni? - kérdezi kissé félve.
- 20 perc - ugrok ki azonnal az ágyból. - Liam veled van?
- Persze - dünnyögi.
Igazság szerint 15 perc sem kell, és már javában befelé csörtetek, kopogás után rögtön lenyomom a kilincset, és nagy meglepetésemre nyitva is találom az ajtót, pedig ők nem szokták csak úgy nyitva hagyni. Arthur jól láthatóan örül a megjelenésemnek, körberajong és nyüszítve hisztizik simogatásért, de most közel sem fordítok rá annyi figyelmet, mint máskor, helyette berontok a kis előszobába. Lerúgom a cipőm, és csak akkor nyugszok meg minimálisan, amikor meglátom őket a nappaliban, egymás mellett ülnek, Liam Mira kezét szorongatja, aki fog valamit a markában. Egyszerre több érzelmet is leolvasok róla, örömöt, de félelmet is, amikor egymásra pillantunk egy szót sem szól, csak óvatosan elengedi Liam kezét, és kinyitja a markát, de azt hiszem, tudom előre, hogy mit fogok látni. 5 db terhességi teszt van a kezében, és a fejem egy pillanatra megszédül, egyetlen kivételével az összes pozitív, előttük a dohányzóasztalon van még két bontatlan.
Megmarkolom a kanapé karfáját és döbbenten meredek rájuk, kinyitom a szám, de nem jönnek ki rajta hangok, belülről őrjöngök az örömtől, ahogy valószínűleg ők is, és már annak is tudom az okát, hogy miért félhet, ugyanez az emlék szorítja össze egy pillanatra a tüdőm.
- Azt akartam. hogy legyél itt, amikor megcsinálom a többit - tördeli kissé idegesen a kezét. Látom rajta, hogy mennyire ideges, mosolyog, és a szemei csillognak, ugyanakkor könnyek is ülnek benne, és a hangja nagyon halk, elcsuklana, ha többet beszélne. Össze kell szednem magam.
Bólintok, és mielőtt bármit is csinálna átöleljük egymást, végigpörög a szemem előtt a legutóbbi alkalom, amikor valami hasonló történt, de nem gondolok erre, az a múlt, és mégis mennyi esélye lehet annak, hogy megismétlődik az a borzalom? Belefúrja az arcát a pólómba, én pedig döbbenten pislogva hajtom a fejem az övére, a legjobban azt hiszem, Luke-ra lenne most szüksége, de ő épp Ázsiában turnézik, így a testvére helyett is testvérének kell lennem.
- Menj, csináld meg a többit is - tolom el magamtól, és mosolyogva puszit nyomok a homlokára.
- Akármi is lesz, minden rendben van - simogatja az arcát Liam - és még ma bemegyünk egy orvoshoz, hogy biztos legyen az eredmény.
- Rendben - sóhajt nagyot, majd eltűnik a fürdőszobaajtó mögött, a  férje pedig a falnak dőlve, tágra nyílt szemekkel beletúr a hajába. Tudnék róla, ha tervben lenne egy baba, de Mira még csak nem is nagyon beszél gyerekekről jó ideje, az egyetlen, amiből mindenki tudja, hogy mennyire vágyik egy saját kisbabára, az az, ahogy Freddie-vel bánik. Hiába Louis gyereke, és Freddie-nek tulajdonképpen már most két anyukája van, a vér szerinti, és Louis jelenlegi barátnője, Danielle, ő is gondoskodik róla, ringatja, játszik vele, és pont annyira imádja, ahogy mindenki.
- Mondd, hogy nem akarsz megfutamodni - nézek szigorúan Liam arcába, csak akkor döbbenek rá, hogy milyen közel hajoltam hozzá, amikor kissé hátrébb tol.
- Mi? - pislog nagyokat. - Nem, nem, dehogyis! - háborodik fel, majd ellöki magát a faltól és a lábát rázogatva várja, hogy kinyíljon az ajtó.
- Ötből négy az elég biztos - suttogom, és rágni kezdem a körmöm, pedig hónapok óta nem csinálom már.
- Tudom - pillant rám óvatosan. - Nagyon szeretném, ha pozitívak lennének, de nagyon félek.
- Én is - motyogom rekedten.
- Nem élné túl, ha elveszítené - nyel nagyot, válaszul én is aprót biccentek. Jól tudom, hogy belerokkanna, ha elveszítene még egy babát.
Kitárul az ajtó, és talán egy pillanatra elfelejtkezik minden veszélyről, mert az arcán ragyogó, széles mosoly ül, az összes pozitív tesztet markolva, sikongatva omlik Liam nyakába, közben pedig valahogy az én kezemet is megragadja, és veszettül erősen szorongatja. Egy kicsit kellemetlenül érzem magam, felesleges harmadiknak, ugyanakkor örülök is annak, hogy láthatom ezt, és hogy a legjobb barátom azt szerette volna, ha velük együtt tudom meg. Túl korán van még számomra az efféle információk felfogásához, úgyhogy a falnak dőlve, hatalmasakat pislogva, darabonként juttatom el az agyamba a tényt, hogy Mira terhes, és elűzök minden aggodalmat, és esetleges veszélyt. Amikor a nyakamba borul, hirtelen azt sem tudom, hogyan érjek hozzá, nehogy kárt tegyek benne, vagy bennük... Arcát belefúrja a nyakamba, és csak akkor veszem észre, hogy tulajdonképpen mindhármunk szeméből könnyek csordogálnak, amikor megérzem a nedvességet a bőrömön.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek - szipog, elfogadja a felé nyújtott zsebkendőt Liamtől, és megtörölgeti az arcát - csak szerettem volna, ha itt vagy.
- Köszönöm - bököm ki még mindig döbbenten - és gratulálok.
- Köszönjük - öleli át hátulról Liam, és máris látom, hogy mennyivel óvatosabb ő is, egyszerre minden megváltozik, mégsem tudom konkrétan megmondani, hogy mik azok, amik mások lesznek.
Úgy érzem, jobb lenne eltűnnöm, hogy átgondolják ezt az egészet és kettesben örüljenek, de együttes erővel kezdenek marasztalni, mellé pedig a kutyájuk is folyton a kezem alatt van.
- Csinálok reggelit nektek - nyom puszit Liam arcára, és mosolyogva a konyhába megy. - Kérsz kávét, Niall?
- Igen, légyszi - dörzsölgetem a szemem, majd egy ásítást elfojtva megsimogatom a szinte már az ölembe mászó kutyát. - Mi van, haver? Érzed a veszted, ugye? - vakargatom nevetve a fülét, és mintha csak értené amit mondok, elhúzott hangon nyüszít.
- Ne mondj ilyeneket neki!  - kiáltja Mack a konyhából.
Nevetve paskolom meg Arthur fejét, majd amikor felpillantok olyasmivel szembesülök, ami megérdemelne egy sor színészkedést a magam fényezésére, valamint agyonra cikizhetnénk Liamet a többiekkel, mégsem szólok egy szót sem. Azt hiszem, senki nem okolhatja őt azért, mert reménytelenül szerelmes tekintettel, arcán apró mosollyal figyeli a konyhában ténykedő lányt.
- Nem tudom elhinni - suttogja maga elé, és kissé megrázza a fejét. A kutyájuk velem együtt megérzi a sülő szalonna illatát és a keresésére iramodik. - Mikor történt ez?
- Erről ne engem kérdezz - hőkölök hátra nagyra nyílt szemekkel. Nevetve túr bele a hajába, ezúttal mindketten a konyha felé fordítjuk a fejünket, amikor meghalljuk Mackenzie halk hangját, ahogy szeretetteljesen beszél Arthurhoz, és simogatja.
- Végre igazi családunk lesz, Arthur - guggol a nagydarab állat mellett, és azt hiszem, fogalma sincs róla, hogy rá figyelünk. - Minden rendben lesz - mondja inkább saját magának, mint a kutyának, aki viszont közelebb lépve hozzá végighúzza a nyelvét az arcán, és felhangzik Mira csilingelő, igazán boldog nevetése.
Félszemmel látom, hogy Liam feláll, de azt már tényleg nem akarom pofátlanul kukkolni, ahogy megcsókolja, úgyhogy csak mosolygok magam elé.
- Szerinted mit fognak szólni a többiek? - kérdezi kissé idegesen, miután kipakolja az asztalra az elkészült tojást, szalonnát, zöldségeket, teát, kávét, és frissen facsart narancslevet, mindent tehát, ami a tökéletes angol reggelihez szükséges. Néha még mindig meglepődök, hogy mekkora fordulatot vett Mira minden téren, hozzá kell szoknom ahhoz, hogy ilyen reggeliket dob össze percek alatt.
- Repesni fognak az örömtől - vigyorgok, és belekortyolok a kávémba. - Ha fiú lesz, Briana rátok sózza Freddie összes kinőtt ruháját.
Kuncogva érinti az arcát Liam nyakához, kényelmesen helyet foglal az ölében, a lábánál ott hever Arthur néhány elkószáló falat reményében, az egyik kezét pedig a hasán pihenteti, ugyan valószínűleg ezt észre sem veszi. Tényleg olyanok, mint egy család, ráadásul egy olyan, amilyet bárki megirigyelne.
- Remélem, hogy tényleg örülnek majd - tölt magának egy pohár narancslevet a szokásos kávéja helyett, tudom, hogy ez miért van, az agya azonnal elfelejti a szokásokat, és a benne növekvő kis életre összpontosul.
- A babánknak már most elkönyvelhetünk Luke mellett még négy nagybácsit - nyom puszit a vállára Liam, és végigsimít Mira lapos hasán, én pedig helyeslően, teli szájjal bólogatok.
- Lehetne, hogy még ne mondjunk senkinek semmit? - pillant körbe az alsó ajkát rágcsálva. - Előbb beszélni szeretnék egy orvossal.
- Ez természetes - egyezünk bele mindketten. Látom rajta, hogy nem akarja magát nagyon elbízni, ugyanakkor máris máshogy viselkedik, más a testbeszéde, az amúgy is folyton csillogó szemei most még élénkebbek, én pedig anélkül, hogy bármit is kérdeznék tudom, hogy mi jár a fejében, elég mindössze egymásra néznünk.
- Hívj fel, ha végeztetek - ölelem szorosan magamhoz, és puszit nyomok a feje búbjára.
- A kérésed nélkül is így lenne - mosolyog rám, leakasztja a kabátját a fogasról, és belelép egy topánkába. - Elkísérlek a kapuig, és kiviszem Arthurt is.
- Vegyél fel még valamit - figyelmeztetem a csupasz lábaira bökve.
- Csak néhány perc - makacskodik, és kitárja az ajtót, a skót juhász pedig mindenki előtt kiiramodik.
Pacsizok Liammel, majd magam elé engedve Mirát én is kilépek.
- Tényleg örülsz? - kérdezi kissé elbizonytalanodva, miközben az autóm felé sétálunk.
- Hát persze, Mack! - nézek rá meglepetten, néha furcsa dolgokat feltételez.
- Nagyon félek - harapdálja az alsó ajkát - nem akarom, hogy...
- Nem fog - torpanok meg, és magamhoz húzom. - Minden rendben lesz, ne gondolj semmi rosszra, oké?
Az arcát belefúrja a dzsekimbe és szorosan ölel, majd amikor felpillant ismét mosolyog, boldogan, izgatottan.
- Köszönöm, hogy eljöttél, és tényleg ne haragudj, hogy ilyen korán felvertünk.
- Nem számít, hogy mikor és mi miatt hívsz, Mack - mosolygok rá - számíthattok rám, a kis bogyó is.
Szeretetteljesen elmosolyodik és maga köré fonja a karjait, elrévedő tekintettel nézi a tiszta zöld gyepet megrongáló kutyát. Ha megkérdezném, akar-e még valami mást azon kívül, amije ebben a pillanatban van, tudom, hogy nemmel felelne, mert ő az a fajta ember, aki bármit megkaphatna, mégsem akar többet a boldog családján és barátain kívül, ami végre hiánytalanul megvan.
Beszállok az autóba, és a saját életemet is hiánytalannak, teljesnek érzem, csupán mert az övé az, viszont az életének gyorsan bekövetkező apró változásaival az akaratán kívül is beleszól a miénkbe.Végignézem, ahogy óriási pocakot növeszt, látom a boldogságtól ragyogó szemeit és hallom a sikkantását, amikor közlik vele, hogy nem is egy babát vár, hanem kettőt. A legjobb barátomból a szemem láttára válik érett nő és felelősségteljes anya, aki nevet azon, hogy fájnak a lábai, a háta, a legnagyobb örömmel fogadja, ha belülről tapossák oldalba, szégyelli magát a néha előtörő könnyei miatt, és sosem mondaná ki, hogy mennyire nehéz neki, de szerencsére nincs egyedül. Mira terhessége miatt nem áll meg az élet, és akármennyire is szeretnénk többen csak vele és a babáival foglalkozni, dolgoznunk kell, Liam viszont gyakran korábban lelép, vagy be sem jön, mindezt büntetlenül, talán ha egyetlen beszólást is kapna miatta, négyen ugranánk rá az illetőre, hogy hagyja békén.
- Hahó! - kiáltom el magam, azonban a boldogan csaholó kutyán kívül senki nem siet elém ezúttal, én viszont nyugodtan beengedem magam. Lerúgom a cipőm és egyenesen az emeletre vezető lépcső felé indulok, Arthur nem ugatna és randalírozna, ha a gazdája aludna, szóval nincs miért aggódnom. Ahogy felérek hangokat hallok, szóval csak a fülemet kell követnem, hogy megtaláljam a barátaimat, akiknek látszólag fogalmuk sincs róla, hogy önkényesen beinvitáltam magam.
Liam egy szekrény utolsó darabjait csavarozza össze a lehető legnagyobb precizitással és fegyelemmel, a szoba közepén pedig a kis felesége az óriási pocakjától alig férve körülbelül hatszázadik alkalommal hajtogatja újra a babaruhákat, és ugyanolyan csodálattal az arcán simít végig rajtuk, mint először.
- Kész is - jelenti be mosolyogva Liam, és büszkén kitárt karral mutat a munkájára.
Együtt festettük ki ezt a szobát, másnap pedig öten erőszakoltuk rá az egyik falra a mintás tapétát, most pedig már majdnem teljesen készen várja a heteken belül megérkező lakókat. Minden két babára van tervezve, a kiságy, a bútorok, és mindent a leendő apuka szerelt össze, nem azért, mert muszáj volt, hanem mert ő akarta csinálni.
- Köszönöm - mosolyog rá gyönyörűen Mira, és kinyújtja felé a kezét. Majdnem elnevetem magam azon, hogy egyedül még felállni is alig bír. - Tudom, hogy ott vagy, Horan! Nem vicces! - kapja felém a fejét, és kinyújtja a nyelvét. Hiába próbálok elbújni, kitör belőlem a nevetés.
- Kiabáltam, de csak Arthur nyitott ajtót - lépek be a szobába, s mintegy végszóra a kutya is bekocog utánam, hogy megszaglássza az új bútort, és az öblítő illatú apró rugdalózókat.
- Nem szabad - hessegeti el a kíváncsi kutyát, és a mellkasához szorítja a ruhácskákat.
Belecsapok Liam kezébe, és lehajolok, hogy puszit nyomjak a feje búbjára.
- Hogy van az anyuka? - játékosan rácsap a vádlimra, majd nagyot sóhajtva pillant fel ránk, fölülnézetből olyan, mint egy kis gombóc. Liam óvatosan felhúzza, én pedig ismételten rácsodálkozok arra, hogy ezt a kis vékony lányt hogy nem rántja el az a plusz teher, amit hónapok óta cipel.
- Elég rosszul alszok, de minden oké - az oldalához bújik és hálás puszit nyom az arcára a szekrényke miatt, közben szinte vibrál az izgatottságtól, mert elkezdheti belepakolni a ruhákat, pelenkákat, mindent, amire szükségük van a babáknak. Az "elég rosszul" az ő esetében valószínűleg azt jelenti, hogy semmit, vagy csak keveset, hiszen mióta ismerem mindig hason elterülve aludt, most pedig ez már nagyon nem lehetséges. - Köszönjük a szerelést, Apuka - dörgöli az arcát a nyakához, és boldogan megsimogatja a pociját. - Hogy-hogy erre jártál? - mosolyog rám.
- Bevásárolni voltam, gondoltam benézek, hogy még egyben vagy-e.
Tulajdonképpen legszívesebben a kutyájukkal együtt itt lébecolnék egész álló nap, nem azért, mert nem bízok Liamben, vagy valami ilyesmi, hanem mert belépett a 9. hónapba, és nem is tudom, féltem.
- Nagyon jól érzik magukat még odabent - mondja, és elkezdi megtölteni az egyik fiókot a ruhácskákkal.
A büszke apuka arcán amolyan valódi apukás mosoly ül, habár még Mira ekkora hasát látva is nehéz elképzelnem, hogy heteken, vagy talán napokon beül igazán szülővé válnak, én pedig ha nem is vér szerint, de ismételten nagybácsivá. Furcsa érzés, de jó, a lehető legjobb.

2016. június 15., szerda

1.rész

Sziasztok! :)
A prológusnál elfelejtettem mondani, hogy csütörtökönként lesznek részek, úgyhogy most mondom. :'D 
Legalább háromszor dolgoztam át ezt a részt, mindig bővítettem valamivel, és biztos vagyok benne, hogy ha még egy hetet kellene várnom, hogy feltehessem, legalább még ennyiszer belenyúlnék, jelen pillanatban azonban jónak látom így. 
Még annyit szeretnék mondani, hogy ne lepődjetek meg semmin, mert az első néhány részben eléggé ugrálni fogok az időben, valamint szükségem van egy kis időre, hogy igazán belejöjjek megint a rendszeres írásba, de igyekszem a legjobbat kihozni magamból.
N.x


Niall Horan

A résnyire nyitott ajtóból figyelem, ahogy rémülten fecseg arról, mi lesz, ha hoppon marad, ha Liam nem lesz ott a helyén, vagy ő esik pofára. Hiába próbálják csillapítani a szülei, Luke, csak beszél és beszél, a hangja pedig egyre jobban felveszi a pánik hangsúlyait.
Elnevetem magam, mire a csupa tüll ruhájában megpördül, és hiába próbál haragosan nézni, az arcáról megkönnyebbültség sugárzik.
- Sziasztok - köszönök a jelenlévőknek, mindenki mosolygósan válaszol, és talán egy kicsit örülnek is annak, hogy belefojtom a szót Mirába.- Mikkel rémisztgeted magad már megint? - mosolygok rá, óvatosan átfogom a derekát, és vigyázva a ruhájára bénán összeölelkezünk. Szinte vibrál az izgatottságtól, félszemmel felfedezem, hogy remeg a keze, és tulajdonképpen mindene, de ez egyelőre nem pozitív.
- Találkoztál vele? - kérdezi, kék tekintetével rémülten kutatja az arcom. Halálosan komolyan gondolja azt, hogy Liam esetleg nem lesz ott, ami esélytelen, ráadásul még hülyeség is, a legnagyobb a világon.
- Igen, és alig várja, hogy a felesége legyél - nyomok puszit a homlokára - szóval most már higgadj le.
Sóhajtva kifújja a levegőt, leejti a vállait, és az arcához nyúlna, de időben elkapja a kezét, amit nem értek igazán, hiszen a bőre smink nélkül is olyan, mint a porcelán, ha van is rákenve valami, nem vettem észre.
- Tegnap délután óta körülbelül két percre láttam - panaszolja, és grimaszt vág amiatt a hagyomány miatt, hogy külön kellett tölteniük az éjszakát, és Liam nem láthatja ebben a ruhában.
- Bőven lesz időd nézegetni, ne aggódj - nevetek, melyre válaszul a szemét forgatja.
- Kicsim, átmegyünk Liamhez, rendben? - szól közbe az édesanyja, és a kezét a vállamra helyezi. Egyeseknek talán furcsa, nekem viszont ez már teljesen természetes, valamilyen szinten része lettem a Hemmings családnak, úgy igazán, néha még én is úgy érzem, hogy én vagyok a harmadik iker.
- Persze - bólogat nagyokat - ez jó ötlet.
Elmosolyodok azon, ahogy egy-egy könnycseppet elmorzsolva végignéznek rajta, és még Luke szája is megrándul, amikor Mira a tükör felé fordulva idegesen végighúzza a kezét a ruháján, és óriásit sóhajtva leejti a vállait.
- Gyönyörű vagy - ölelkeznek össze, és Luke hosszasan az arcához érinti a száját. Látom a meg-megránduló arcát és a rezgő szempilláit, miközben a szemét lehunyva szívja magába a testvére illatát. - Nagyon szeretlek - súgja alig hallhatóan, habár a nagy nyelések hangjából, és a Hemmings szülők elérzékenyült arcából ítélve mindenki hallotta.
- Én is téged, te tökfej - csuklik el Mira hangja. - Menj, elkenődik miattad a sminkem - nevet fel kissé szipogva, és a plafon felé fordítja a tekintetét, nehogy leszaladjanak az arcán a könnycseppek.
Belecsapok Luke tenyerébe, miközben elindul az ajtó felé, a tekintetével tudomásomra adja, hogy amennyire csak tudom, nyugtassam le a testvérei idegeit, de a figyelmeztetése nélkül is rajta lennék az ügyön, sőt, már most azon vagyok.
- Mégis mi miatt izgulsz? - dőlök neki hetykén a falnak, és lazítok a nyakkendőmön.
- Mi miatt nem? - motyogja, a hangából némileg kicsendül az a bizonyos gúny, amit mostanában nem túl sokszor hallottam tőle. - Bármelyik pillanatban rájöhet, hogy nem is akarja ezt.
Felkacagok, nem azért, mert nem veszem komolyan amit mond, hanem mert annyira szürreális ez a képzelgés, Liam alig képes megülni a hátsó felén, és valakinek folyton vele kell lenni, hogy megakadályozza abban, hogy átlopakodjon Mirához. A tekintete szigorúvá válik, és az arckifejezése csalódottságot tükröz, holott messze áll tőlem, hogy megbántsam, épp ellenkezőleg.
- Hagyd ezt abba - mosolygok rá a lányra. - Ott lesz, és ez a legjobb dolog, amit csak tehet az életében, ezt ő is tudja.
Kezét idegesen végighúzza az arcán, és szemléli magát a tükörben, tüzetesen vizsgálja magát elsimít minden apró gyűrődést a ruháján, miközben jól láthatóan a gondolataiba merül.
- Mondd, hogy jó döntést hozok - nem néz a szemembe, a tekintetét lesütve igazgatja a ruhája szoknyáját. Szebb, mint bármelyik kitalált, vagy létező hercegnő.
- Még a végén te lépsz le - kuncogok, mellyel rábírom arra, felpillantson, és a tükörből visszamosolyog rám.
- Esélytelen.
- Nem fogod megbánni - lépek mellé, és úgy teszek, mintha a nyakkendőmet igazgatnám. - Tudom, hogy boldog leszel, enélkül a felhajtás nélkül is boldogok vagytok, szóval igazán nincs miért izgulnod, csak egy papírról van szó.
- Ez a felhajtás azzal a papírral fontos nekem - szívja be az alsó ajkát, majd megrémülve észbe kap, de addigra már lenyalogatta a szájfényét - és neki is.
- Tudom - veszem a kezeim közé az arcát, és atyáskodva nyomok puszit a homlokára, de akármennyire is bohóckodni szeretnék, az ajkaim hosszan ott tartom a bőrén, míg ő körém fonja a karjait. - Annyira örülök a boldogságotoknak, Mack.
- El sem hiszem, hogy ez velem történik - rázza mosolyogva a fejét, a hangja kissé elcsuklik.
- Srácok, idő van - nyit be Luke, és félszemmel látom, ahogy Mira arcából kifut a vér.
- Nyugodj meg - fogom a kezeim közé az arcát. - Vegyél egy nagy levegőt és kapd össze magad, nincs mitől félned, ígérem, hogy ott fog állni, amikor kilépsz, és minden a legnagyobb rendben lesz, Mack, most is, és ezután is.
Megszorítom a kezét, és ő is az enyém, majd nagyokat pislogva még egyszer a karjaimba veti magát, én pedig szorosan magamhoz ölelem. Csupa jó érzés van bennem, mert tudom, hogy csak boldogság vár rá, semmi más, és alig várom, hogy láthassam, ezt.
Hosszan összeölelkezik a testvérével, néma párbeszéd játszódik le köztük, majd ahogy mondtam, vesz egy mély levegőt, és bár enyhén remegő kézzel, de megigazítja a szájfényét. Mielőtt elhagynánk a szobát még visszanézek rá, kék tekintete rám villan a tükörből, én pedig elraktározom az agyamban ezt a képet róla. Az az elveszett, önmagával harcoló lány, akivel a farmon találkoztam, most végre megtalálta a számára kijelölt utat, az én kis megnyomorgatott, apró pillangóm szárnyai szépen lassan kisimultak, most pedig azt hiszem, készen áll arra, hogy repüljön, ami engem óriási boldogsággal tölt el.
A vendégek hangoskodnak, egymással beszélgetnek, minden oldalról Liam és Mira nevét kapom el, miközben beállok a helyemre. Itt van mindkettőjük családja, a Wood család a farmról, Simon, és még más hozzájuk közel álló munkatárs. A vőlegény perceken belül megérkezik, próbál komoly lenni, de a tekintete ide-oda ugrál a sorok között, hogy találjon valami megnyugtató látványt, miközben szinte rohan az oltár felé. Nevetve nézek rá, az arcáról mintha kétségbeesettség tükröződne, miközben hozzám lép, és pont olyan idegesség sugárzik belőle, miközben fél karral átölel, mint alig néhány perccel ezelőtt a nyakamban csüngő menyasszonyából.
- Hogy van? Akarja még? - mereszti rám a szemeit.
- Minden oké - mosolygok rá - csak ideges, de akarja.
Aprót biccent, egy pillanatra egymás szemébe nézünk, és mindketten elmosolyodunk.
- Nélküled ma nem állnék itt - nyel nagyot, és idegesen piszkálgatja a mandzsettáját. - Köszönöm.
Még egyszer összeölelkezünk, most viszont nem csak fél karral, pasisan, hanem igazán, majd amikor elhúzódunk megveregeti a vállam, ezáltal megkapom azt az elismerést, amely a tagadhatatlanul csodálatos mindenhatóságomért jár.
Ahogy megszólal a zene mindenki elnémul, tekintetünk a lassan kitáruló ajtóra szegeződik, én pedig nagyon remélem, hogy készül felvétel arról, amikor meglátják egymást. Mira arcát figyelem, rémült, amíg meg nem látja, hogy Liam a helyén áll, ezután mosoly árad szét rajta, és tudom, hogy alig bírja ki, hogy ne rohanjon oda hozzá. Liamnek jól hallhatóan elakad a lélegzete, és egy pillanatra elkapom, ahogy leesett állal mered a menyasszonyára, mire pedig odaérnek egymáshoz mindkettőjük arcán kövér könnycseppek szánkáznak végig.
Igazából nem túlzottan értem az esküvők lényegét, valamilyen szinten felesleges pénzkidobásnak tartom, mert hát ha két ember szereti egymást, nem kell ekkora ceremónia ahhoz, hogy együtt legyen, viszont az arcukat látva belátom, hogy nekik kell, nem csak Mirának, hogy teljesüljenek a gyerekkori vágyai, hanem mindkettőjüknek valóban szüksége van erre ahhoz, hogy megnyugodjanak. Persze, az a papír, és hogy Mira vezetékneve megváltozik nem jelenti azt, hogy örökké egymáshoz lesznek láncolva, és hogy mostantól nem történhetnek rossz dolgok velük, de azt hiszem, az esetükben még azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy márpedig ez így lesz, és részemről amit csak lehet, megteszek ezért.  Az utóbbi néhány hónap alatt, mióta minden a helyére került, a saját két szememmel követhettem végig, hogy az a két ember, aki az első perctől fogva köztudottan utálta egymást, majd kaptak néhány boldog hetet, mielőtt minden felborult volna körülöttük, most végre igazán kiélvezi azt, amiben részük van.
A fogadalmuk alatt mindkettőjüknek szüntelenül könnyek csordogálnak az arcukon, ugyanakkor minden porcikájukból a boldogság sugárzik, szorítják egymás kezét, és semmi pénzért nem néznének máshová egymás szemén kívül. Megtisztelőnek érzem, amiért én állhatok itt Mira tanújaként.
Óriási tapsvihar hangzik fel, amikor kibökik az utolsó szót is, és a gyűrűk felhúzása után másodperceken keresztül döbbenten néznek egymásra. A sorok közül valaki - feltételezhetően Stephen - jókedvűen egy "Csókold meg!" kiáltással zökkenté vissza őket a mi világunkba, addigra viszont már egymás karjaiban vannak, és nem úgy néz ki, mintha valaha is elszakadnának. Az emberekkel együtt kissé könnyezve felnevetek, hirtelen aprónak és törékenynek látom a legjobb barátom, miközben rázkódó vállakkal kapaszkodik a férjébe, szinte sugárzik, amikor felpillant, örömkönnyektől nedves mindkettőjük arca, Liam magához öleli és csókot nyom a feje búbjára. Egy pillanatra megsajdul a szívem, nem azért, mert esetleg elirigylem tőle Mirát, vagy a boldogságukat, hanem mert akármennyire is butaságnak tartom ezt a ceremóniát, nem bánnám, ha egyszer annyira szeretne valaki, mint ahogy ők szeretik egymást, és annyira boldog lenne attól, hogy a feleségem lehet, amilyen boldog most Mira.
- Köszönöm - tátogja felém, miközben kifelé lépdelnek, az arca jobb oldalán leszalad egy kövér könnycsepp.
Mosolyogva rázom a fejem, Liam is hátrapillant rám és széles vigyorral felmutatja a hüvelykujját. A templom előtt bőven kapnak rizst az arcukba, köszönhetően a 1D és a 5SOS újraegyesülésének, részben tehát nekem is, majd beszállnak egy autóba, és eltűnnek annyi időre, amíg a násznép átvonul a buli helyszínére, azaz az amúgy is csodaszép kertjükbe, ahová most felállítottak egy óriási sátrat, virágokkal, szalagokkal, és minden olyannal, ami Mira álma volt.
Szélesen mosolyogva verődünk össze a srácokkal, és egy ideig mindannyian az autójuk után nézünk.
- Kirepültek - sóhajt fel drámaian Louis.
- Te csak ne beszélj, apuci - löki oldalba Harry, célozva Louis heteken belül megszülető kisfiára. Zsebre dugott kezekkel indulok Luke, és a szülei felé, mosolyogva ölelkezünk össze, majd gratulálok a szemüket törölgető családtagoknak.
- Vigyek valakit? - ajánlom fel az autóm szabad üléseit, melyekre felcsapott kézzel jelentkezik a 5SOS három tagja, Mackenzie ikrén kívül. Így belegondolva furcsa, hogy Ashton is itt feszít az öltönyében, és volt is némi bizonytalankodás abból, hogy kapjon-e meghívót, végül megegyeztek abban, hogy itt a helye, ha jelen akar lenni, és csodák csodájára itt van.
- Nem igazán bírom az ilyen felhajtásokat, de eskü, alig bírtam ki, hogy ne bőgjem el magam - engedi be magát a kocsimba Michael, Calummal hátra ülnek, Ash pedig a járműt megkerülve beül mellém.
- Ja, szép volt - kommentálja szűkszavúan Cal. - Luke végig szipogott.
- Szóval nem csak én hallottam - röhög fel Ashton. - Jó tanú voltál amúgy, haver - csap a vállamra.
- Ez nem meglepő - vágok önelégült arcot. - Nem érezted rosszul magad?
- Nem - vonja meg a vállát, és hátradől, miközben kiállok a parkolóból és elindulok a Payne rezidencia felé. - Azt hittem, hogy kellemetlen lesz, valójában viszont örülök neki, hogy Mira megtalálta a boldogságát, és Liamnek is megjött az esze.
- Hát, ez igazán diplomatikus válasz volt, tesó - mászik előre Mikey és beletúr Ashton hajába.
- Veled mi van, Niall? - kérdezi Calum, de hirtelen azt sem tudom, mire érti.
- Minden oké - pillantok rá a tükörből. - Az utóbbi néhány hónapban felcsaptam rendezvényszervezőnek - röhögöm el magam, miközben váltok, és a körforgalomból kiérve lefordulok balra. Jobb híján Mira mindenhová engem rángatott el, nekem kellett segítenem kiválasztani a ruháját, a tortát, a szalvétákat, szalagokat, mindent, aminek szükségét érezte élete nagy napjához. Megtanultam, hogy mi a különbség a fehér árnyalatai között, hogy milyen szabású menyasszonyi ruhák vannak, és segédkeztem a saját kezű, egyedi meghívók elkészítésében, bár meg is látszik, hogy melyiket csináltam én.
- A következő esküvő a tiéd lesz? - lök finoman vállon Ash.
- Nem hinném - nevetek fel. - Hacsak nem vehetem el saját magam, amit szerintem nem engedélyeztek még.
- Mirának csinos unokatestvérei vannak - közli velem Michael. - Ismered őket?
- Nem valószínű - vonom meg a vállam. - De ha arra célzol, nem tervezek kikezdeni Mira családtagjaival.
- Pedig tényleg jól néznek ki - bizonygatja Cal.
- Jól megvagyok egyedül - nem hazudok, tényleg így van, mostanában annyi mindennel foglaltam el magam, hogy eszemben sem jutottak a nők, meg amúgy is, semmi bajom a szingliséggel.
Sikeresen elkerülöm a forgalmasabb területeket, így az elsők között érkezünk meg Miráék óriási, csak néhány hete elkészült otthonához. Ha nem tudnám, kik laknak itt, akkor is simán rávágnám, hogy ők, mert már a kert is egyszerre tükrözi kettőjük személyiségét és ízlését, egyszerre visszafogott, mégis különleges és szép, az egész ház ilyen.
Mire kikászálódunk a vendégek nagy része megérkezik, kiveszem a csomagtartóból a nehézkesen becsomagolt ajándékomat, és elindulok a kert felé, ahol már mosolyogva fogadják a vendégeket, pincérek járkálnak pezsgőt és aprósüteményeket kínálva, a kutyájuk, Arthur pedig nyakkendőben túrja a virágágyást, de valamiért senki nem szól rá most ezért, Mira pedig, aki valószínűleg sokkot kapna, ha látná, mit művel a kutyája, épp Harry nyakában csimpaszkodik, mindketten nevetnek.
- Gratulálok - csap bele Liam kezébe, és összeölelkeznek.
- Niall! - az egyik pillanatban még óvatosan lépdel felém, a másikban pedig már szorosan magához ölel, kis híján kiverve a kezemből a dobozt. Igazából rettentő szerény az ajándékom, ami azért van, mert tudom, hogy mindenük megvan, így inkább valami olyat csináltattam, aminek az eszmei értéke nagy.
- Gratulálok, Mack - húzom szorosan magamhoz, és az időközben megjelenő Liam felé nyújtom az ajándékom fél kézzel egyensúlyozva.
- Köszönöm - szipogja, és miután megszabadulok a doboztól két kézzel ölelem át. - El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked - néz rám a könnyeit törölgetve.
- Tudod, hogy csak viccelek ezzel a Mindenható Niall dologgal - mosolygok rá, és óvatosan letörlöm az ujjammal a könnycseppeket az arcán.
- Tudom, de nekünk te tényleg az vagy - húzódik el, és megfogja Liam kezét.
- Sok boldogságot! -  vigyorgok szélesen, átöleljük egymást az újdonsült férjjel, közben a hangokból ítélve jön a bandánk néhány hiányzó embere is gratulálni, és mindössze néhány pillanat alatt kettőnk baráti öleléséből óriási bandaölelés válik.
- Sose hittem volna, hogy végül ez lesz - rázza a fejét hitetlenkedve Zayn . - De nagyon örülök nektek, szerencséd, hogy nem hallgattál ránk.
- Kösz, tesó - kacag fel Liam, és őt is átöleli.
- Üdv a családunkban, most már papíron is - szorongatja Louis Mirát, akinek emiatt még hevesebben folynak a könnyei, miközben nevet. Őszintén remélem, hogy életem végéig minden egyes pillanatban ilyen boldognak fogom látni ezt a lányt, mert sosem felejtem el, mennyire tud sírni, és soha többé nem akarom azt látni.
Az arcomon letörölhetetlen mosoly ül, miközben figyelem, ahogy felvágják a tortát, majd Liam egy pohárral a kezében feláll, és egyedül a felesége szemébe nézve mondja el a gondolatait, a nevem pedig többször is elhangzik. Azt hiszem, sosem fogom letörölni magamról a párkapcsolatguru szerepét, de ebben az esetben nem is bánom, mert kifejezetten jó érzés, hogy a barátaim boldogok egymással, és ennek részben én vagyok az oka. Életemben először jó érzés látni Mira könnyes arcát, mert ezúttal tudom, hogy a boldogság érzékenyíti el.
Ide-oda lődörgök az emberek között, mindenhol megtalálom a társaságom, főleg úgy, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki pár nélkül érkezett. Az egyik virágokkal, szalagokkal díszített oszlopnak dőlve nézem, ahogy először bátortalan lépésekkel, de eljárják az első táncukat házastársakként, Mira Liam vállára hajtja a fejét és nem tudom nem észrevenni, ahogy lehunyja a szemét, miközben a lassú dallamra lépegetnek egymáshoz igazodva. Minden porcikájából hála és szeretet sugárzik, ezt pedig senki sem akarja megtörni azzal, hogy lekéri a menyasszonyt, végül Luke lép ki a tömegből, míg Liam a könnyeit törölgető anyukájához sétál, csak sokadikként lépek elő, hagyom, hogy a családtagjai, és mindenki, akit fontosabbnak tartok magamnál táncoljon vele, csak ezután kérem le bizonytalanul a legjobb barátom Mr. Payne-től.
- Boldog vagy? - húzom magamhoz, és megpróbálok a zenére lépni, ami nem tartozik az erősségeim közé, viszont most nem is okoz problémát.
- Ez a világ legjobb érzése, Niall - az arca kipirult és a szemei csillognak, eszembe sem jut, hogy kételkedjek a szavában, sosem tettem - Remélem, hamarosan te is megtapasztalod.
- Egyszer biztosan - mosolygunk egymásra, kezeit lazán a vállamon pihenteti, sokkal inkább csak állunk és dülöngélünk, mintsem táncolunk, de ez jó így mindkettőnknek. Mielőtt átadnám Ashtonnak finoman megbököm az oldalát, és kacagva menekülök el, amikor összerándulva sikkant egyet, és belőle is kitör a nevetés. A ruhájában és abban a rettenetesen magas sarkú cipőjében, amit visel, esélye sincs ellenem, mégis futva menekülök az egyik oszlop mögé, ő pedig Ash válla fölött nevet rám.
Azt hiszem, az eddigi összes esküvő közül, amin voltam, az övéké a legjobb, és ez tényleg jó, a ceremónia megható volt, a bulin pedig jól láthatóan mindenki remekül érzi magát, nem csak ők. Bolondozunk, énekelünk, táncolunk, Arthur betalál a vendégek közé, és tetőtől talpig földesen, mancsnyomokat hagyva maga után megindul az ételek felé, és az egyik székre felugorva nyugodtan nekiáll elfogyasztani egy tálca húst, de még ezen is csak nevetni tudunk.
Hajnalban, kissé spicces állapotban kezdünk búcsúzkodni, Liam átöltözött, de Mira nem volt hajlandó, ezért halvány rózsaszín menyecskeruhában és magassarkúban indul el Kínába, a nászútra. Meg is lepődtem volna, ha valami hétköznapibb helyre mennek, de mivel Mira Ausztráliában nőtt fel, ezen kívül pedig mindketten rengeteg országot bejártak már, közös megegyezés alapján arra döntöttek, hogy egy olyan országba mennek, ahol még egyikőjük sem volt, ezért esett a választás Kínára, ezután pedig ki tudja, hol fognak még kikötni.
- Tudod, valami olyat érzek, amit nem kellene - huppan le mellém Luke az egyik székre, és beletúr Arthur dús bundájába, miközben elcsen egy furcsa, lila színű aprósüteményt, aminek a nevére már nem emlékszem. - Ne érts félre, mert nálam jobban senki nem örül annak, hogy boldogok, de egy kicsit irigy vagyok, te nem? Ennek a nőnek egyszerűen minden összejön, nekem meg egy normális barátnőm sincs - nevet rám jókedvűen és megrázza a fejét, a tekintetét a 2 perc, 54 másodperccel idősebb nővérére szegezi, aki bénázva, anélkül próbál bejutni az autóba, hogy összegyűrné a ruháját, és megvillantaná az alsóneműjét.
- Nem - vonom meg a vállam, és hagyom az arcomon szétáradni a mosolyom. A lány bejut a kocsiba félig-meddig, az utolsó pillanatban viszont leesik a cipője, és bár mi a teraszon vagyunk, innen is tisztán hallja mindenki a szitkozódását, lovagias férje azonban már a lábára is illeszti a cipőt. - Eljön a mi időnk is.
Szentül hiszek ebben, de nem üldözöm eszeveszett módon a szerelmet, azt az elvet vallom, hogy majd jön, ha jönnie kell. A lépcsőn üldögélve nézzük, ahogy zörgő konzervdobozokat és mindenféle szemetet maguk után húzva végre elindul velük az autó a repülőtér felé, nekem pedig leszakad valami a lelkemről, egészen idáig nem is éreztem olyan igazán, hogy mennyire nehéz súly volt az, hogy a szívemen viseltem a sorsukat és a boldogságukat. Az ég felé emelem a kezemben szorongatott pezsgős poharat, és iszok egyet magamra, mert igazán jó munkát végeztem, egy kicsit jobbá tettem a világot.

2016. június 12., vasárnap

Prológus

Kedves Olvasóim! 
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra itt leszek, viszont most, hogy ezt a bejegyzést írom, olyan érzés, mintha hazajöttem volna. Jó újra itt lenni, és remélem, hogy annyira ti sem sajnáljátok, hogy még mindig itt rontom a levegőt. :D 
Köszönöm az eddigi feliratkozókat, hihetetlen érzés, hogy egészen idáig konkrétan a semmi miatt iratkoztatok fel. Remélem, hogy hamarosan újra összegyűlik a 180+ fős kis bandánk, és hogy mindenkinek elnyeri majd a tetszését a történetem.  
Ha esetleg van valami kérdésetek, kommentben vagy askon nyugodtan tegyétek fel, és jólesne, ha megírnátok a véleményeteket is. :)

N.x

Niall Horan

Az embereket a kezdetek kezdete óta foglalkoztatja egy kérdés; Létezik szerelem első látásra?
A válasz relatív, van, aki váltig állítja, hogy nem, mert a szerelemhez szükséges megismernünk egymást, ami egy hosszú folyamat, és van, aki szerint igen, nem biztos, hogy azért, mert ilyesmi megtörtént már vele, lehet hogy csak azért, mert hisz a tündérmesékben. Hogy én mit hiszek? Szerintem létezik, hiszen senki nem kérdezte meg tőlem, hogy szükségem van-e rá, még csak nem is törtem magam azon, hogy megismerkedjek valaki hozzá hasonlóval, egyszerűen csak megjelent előttem, vagy én jelentem meg előtte, a lényeg, hogy mindent felforgatott bennem. Nem biztos, hogy ez azért van, mert a tündérmesék valósak is lehetnek, az én esetemben valószínűleg az a valami vagy valaki, aki a sorsomért felelős, egyszerűen megunta a világban való ügyetlen kallódásom, és ledobta elém őt, hogy legyen egy olyan értelme az életemnek, ami nem köthető másokhoz. Ha ez így történt, üzenem, hogy az akció sikeres volt.
Ő az, aki nem hagyja nyugodni a gondolataim, akire nem tudok nem gondolni.
Ő az, aki miatt álmatlanul hánykolódom.
Ő az, aki miatt elakad a lélegzetem, és aki képes kiváltani belőlem, hogy a legnagyobb hülyeségeket mondjam, amikor éppen értelmes akarok lenni.
Ő az, akinél szebbet még életemben nem láttam, és aki nem hagyja, hogy túl sokáig gyönyörködjek benne.
Ő az, akinek sosem hazudnék, mégsem hisz el nekem soha semmit.
Ő az, aki meglebegteti előttem annak az illúzióját, hogy milyen lehetne vele, hogy milyen lehetne, ha végre elkezdeném igazán a saját életemet élni, de csak elhúzza előttem a mézes madzagot, és hagyja, hogy hason csúszva próbáljam elérni, de akárhányszor megközelítem rálép a kezemre. A kezem azonban keményebb, mint amilyennek kinéz, és mindegy, hányszor tipor sárba, és hányszor cáfolja meg, amit mondok, tovább kúszok érte, mert feltettem az életem erre a játszmára, ha nyerek, megnyerem őt, ha veszítek, elvesztek mindent. Márpedig én nem szeretek veszíteni, és nem is fogok, mert Ő nem olyan, aki nélkül olyan könnyű létezni, miután megismerted, főleg, ha biztos vagy abban, hogy rá vártál egész életedben.