7.rész

Sziasztok!
Először is, kezdeném azzal, hogy ezzel együtt az utóbbi 1-2 rész annyira nem volt eseménydús, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Nem ezek a legjobban megírt részek, ezt én is tudom, mert mostanában elég rendesen megküzdök minden mondatért, azonban azt megígérhetem, hogy ez nem lesz így végig, csak bele kell rázódnom ebbe a történetbe, még nekem is ismerkednem kell Hazellel. A következő résszel már elkészültem, és remélhetőleg az nektek is jobban fog tetszeni, mint mondjuk ez, vagy a legutóbbi, csak legyetek egy kis türelemmel. 
A másik dolog, amiről szót szeretnék ejteni, az igazából egy kérés lenne. Az előző blogjaimon sokan kértetek linkcseréket, viszont itt majdhogynem teljesen üres az a modul, ahogyan a chat is, így most én szeretnék mindenkitől linkcserét kérni, akinek van blogja. Ha benne vagytok, küldjétek el a blogotok linkjét kommentben, vagy chaten, örülnék néhánynak. :)

N.x

Egészen péntek reggel 6 óráig nem értem, hogy a lányok miért vernek olyan nagy dobra mindent, ha egy randiról van szó, elvégre ha szerencséjük van, valaki olyannal találkoznak, akinek akkor is tetszeni fognak, amikor tátott szájjal, madárfészek frizurával alszanak mellettük. Férfi létemre megvilágosul bennem, hogy miért van ez, kell hozzá egy átvergődött éjszaka, hogy egy órán keresztül a plafont bámuljam. Hosszasan kiszülődök, alaposabban, mint bármelyik nőnemű, akit ismerek, gondosan simára borotválom az arcom, addig fésülgetem és fújkálom lakkal a hajam, amíg vállalható formát nem ölt, perceken keresztül sikálom a fogaim, kivasalom az ingem, megfelelő nadrágot és cipőt választok hozzá, majd a tükör előtt illegetem magam, mint egy puccos hercegnő, csak azért, hogy eldöntsem, hogy begyűrve, vagy kint hagyva néz-e ki jobban. Fogadni merek rá, hogy az összes napszemüvegem felpróbálom, mire végre kiválasztom azt, amelyiket először vettem fel, és igazából nem is napszemüveg, hanem csak egy RayBan keret, benne üveglappal. Mire végzek már bőven elegem van magamból, mert bár adok a külsőmre, ez mégis túl sok, nem egy divatmodell vagyok, hanem csak egy ír kölyök, aki szereti a sört, a golfot, és a bandáját. Kirántom az ingem a gatyámból, felkapom a telefonom és lerobogok a lépcsőn, nehogy véletlenül elkezdjem kikenni magam valami hülyeséggel. Nagyon szeretnék tetszeni Hazelnek, szeretném, ha azt gondolná, hogy elég jó vagyok hozzá, ugyanakkor nem akarok olyan lenni, amilyen nem vagyok, mert az nem Niall Horan lenne, és legyen akármilyen meglepő, egész jól kijövök magammal.
Még csak 8 óra van, túl korai lenne azért elindulni, hogy legalább egy órán keresztül egyedül üldögéljek és várjam, hogy megérkezzen, úgyhogy bekapcsolom a tévét a nappaliban, és azt hallgatva rászánom magam, hogy elpakoljam a konyhában szétszórt cuccokat. A piszkos edényeket bepakolom a mosogatógépbe, néhány poharat elöblítek, majd kiveszek egy joghurtitalt a hűtőből, és miközben lehuppanok a kanapéra jó reggelt kívánok a követőimnek twitteren. Végignézem a híreket, szokásukhoz hűen ismét van valamilyen értelmetlen trend velünk kapcsolatban, úgyhogy jót röhögök a rólunk szerkesztett reakcióképeken, ezzel elterelve a figyelmem az idegeskedésről. Imádom a rajongóinkat, mindig képesek mosolyt csalni az arcomra, és szerencsére ez általában kölcsönös, úgyhogy reagálok néhány tweetre, majd figyelem, ahogy mindenki, akinek válaszoltam felbolydul és értelmetlen, a billentyűzet püfölése által létrejött "szavakkal" árasztja el a profilját. a többiek pedig gratulálnak (?). Csinálok magamról egy szelfit, hogy tovább  fokozzam a hangulatot, majd magamban nevetve dőlök el, és az italomat kortyolgatva valami buta mesét kezdek el nézni. Mire eljön az idő, hogy indulnom kell, sikerül lenyugodnom, úgyhogy nem rohangálok bepánikolva, és vezetés közben sem hoznak ki a sodromból a katasztrofálisan vezető belvárosiak, szép nyugodtan odaérek a már-már törzshelyemmé vált kávézóhoz, és még parkolót is találok elérhető helyen.
- Kezdtem azt hinni, hogy vége a reggeli látogatásaidnak - mosolyog rám Meghan a pult mögül. Szeretem ezt a helyet, nem kezelnek úgy, mintha más lennék, bejöhetek anélkül, hogy a személyzet arca lesápadna, majd hebegve-habogva megkérdeznék, hogy mit hozhatnak Mr. Horannak.
- Soha - mosolygok rá, majd kérek egy karamellás macchiatót.
- Láttalak ám azzal a lánnyal - meséli, miközben az egyik gépből kiengedi a sűrű, fagylaltszerű folyadékot - ő volt akit kerestél legutóbb? Hannah?
- Hazel - javítom ki, válaszul bocsánatkérően bólint egy aprót. - És igen, ő volt.
Azon kívül, hogy tudom ennek a lánynak a nevét, és viszonylag sokat beszélgetünk, ha bejövök, nincs köztünk túl nagy kapcsolat, de ettől függetlenül nyugodt szívvel megosztom vele még ezt is, mert tudom, hogy nem adná tovább.
- Kedvesnek tűnik - fúj tejszínhabot az italomra, majd ráteszi a műanyagpohár tetejét, és beleszúr egy szívószálat. A nevem gyöngybetűkkel és egy mosolygós arccal ugyanúgy ott van a pohár oldalán, amikor elveszem, mint mindenki másnál.
- Az is - nyújtom felé a pénzt - várhatóan hamarosan betoppan - az arcomon szélesebb lesz a mosoly, amikor ezt kiejtem a számon.
- Sok sikert! - visszacsúsztatom az aprót a kis tálcára, amikor felém nyújtja, majd jókedvűen helyet foglalok ugyanannál az asztalnál, ahol a legutóbb is ültünk.
Nem kell túl sokat várnom, alig szívok bele a hideg italba, amikor kitárul az ajtó és beviharzik. A haja kócos kontyban ül a feje tetején, jóganadrágot visel egy fehér pólóval, az oldalához minden lépésénél egy jól megtömött táska csapódik, és az arcán valamiért nagyon dühös kifejezés ül, ennek ellenére olyan gyönyörűnek tartom, mint egy mesebeli hercegnőt. Míg én órákig készülődtem, ő valószínűleg csak magára kapta azt, ami először a keze ügyébe került, nem fordítothatott túl sok időt készülődésre, de ez tetszik.
- Szia - cövekel le előttem, és kirángatja a pulcsimat a táskájából - kösz a múltkori fuvart, most rohannom kell - hadarja, majd az ölembe dobja a ruhadarabot és már sarkon is fordul.
Néhány másodpercen keresztül megkövülve ülök, mire magamhoz térek már az ajtónál van és éppen arra készül, hogy feltépje, de még időben magamhoz térek és a cuccaimat felnyalábolva utána indulok, pontosabban rohanok.
- Hazel! - a kávézótól néhány lépésnyire érem be, az ajkait szorosan összeszorítja és az arca kipirult, elakad a lélegzetem, mert úgy tűnik, hogy másodperceken belül sírva fakad. - Hé, minden rendben?
- Nem - vágja rá nagyon hirtelen, a hangjából süt a cinizmus és a harag, de nem mondd többet.
- Megbántottalak valamivel? - rohanok utána. - Hazel?
- Nem! - kiáltja, lefordul a sarkon, és az egyik tömbház felé igyekszik, a táskájából kirángat egy kulcscsomót, én pedig sokadjára is ledöbbenek. London ezen környéke elég öreg, és nem fordítanak túl sok pénzt arra, hogy felújítsák a régi házakat, mert nem a központban vagyunk, hogy az odaérkező turisták miatt mindennek a legtökéletesebbnek kell kinéznie. Az itt lakók általában minimálbérért dolgozó külföldi munkások, akik éppen csak megtudnak fizetni maguknak vagy a családjuknak egy kis lakást, Hazel pedig éppen egy ilyen felé igyekszik.
- Kérlek, meséld el, hogy mi történt, hátha tudok segíteni - loholok utána reményvesztetten. Lesimít néhány elszabadult apró hajszálat, ami kibújt a kontyából, vagy talán soha nem is ért addig, és egy merev bólintás után betör az egyik épületbe. Nincs lift, úgyhogy két emeletet sietek fel utána a lépcsőn, mígnem megtorpan az egyik ajtó előtt, és heves mozdulattal beledöfi a kulcsot a zárba, majd szinte berúgja.
Elém tárul az aprócska lakás egy része, a konyha, ahol néhány kopottas bútoron és asztalon kívül egy öreg tűzhely és hűtő van, a nappali pedig mindössze egy ízléstelen kanapéból, és egy apró, dobozos tévéből áll.
A táskáját ledobja a komódra és kibújik a cipőjéből, gyors mozdulattal ledobom a sajátomat is és utána sietek, leomlik az asztalhoz és a fejét a kezei közé véve nagyon sóhajt, a szemeim óriásira nyílnak, amikor elkezd sírni. Összeszorul a torkom és nyomni kezd a mellkasom, letérdelek elé és nem törődök vele, hogy az összes testrészem libabőrös lesz, mikor megfogom kezét és óvatosan megpróbálom elhúzni az arcától.
- Haze - a hangom rekedt, mikor megszólítom. - Mi történt?
- Felemelték a lakbért - hüppögi dühösen és elkeseredetten. - Hatszáz fontot kérnek ezért! - tesz dühös mozdulatot a kezével. - Két hetet kaptam, hogy összeszedjem pénzt, különben csomagolhatok, már meg is van helyettem az új lakó. Háromszáz fontot is alig bírtam egyedül, erre szándékosan megduplázzák nekem!
Olyan elkeseredett és szomorú, megszakad a szívem attól, hogy az eddig vidám csillogó barna szeméből könnyek peregnek egymást sűrűn követve Lényegében előtte térdelek, mégis megpróbálok közelebb húzódni, de más lányokkal ellentétben ő nem borul rá a vállamra és ölel át, hogy támaszt nyújthassak.
- Diákhitelből fizetem az egyetemet, fotózásokból próbálok megélni, de a családomnak így is mindig segítenie kellett a lakbérrel - mondja remegő ajkakkal. - Nem tudom ezt kifizetni minden hónapban!
- Megoldjuk valahogy, rendben? Nem kell elköltöznöd.
- Ha valahogy most össze is szedem, hosszútávon nem fog menni - kezeivel eltakarja az arcát és hangosan hüppög, amivel annyira, de annyira Mirára emlékeztet, én pedig egyszerűen képtelen vagyok ezt elviselni.
- Találunk neked egy lakótársat, vagy egy másik albérletet, közelebb az egyetemhez, vannak kapcsolataim, segíthetek. Kifizetem neked a mostani lakbért, és a következő hetekben pedig keresünk neked egy otthonosabb helyet, olyat amivel nem lesz gondod.
Az agyam folyamatosan azon kattog, hogyan találhatnék megoldást erre a problémára, elvállalnám, hogy ezentúl állom én a lakbérét, de biztos vagyok benne, hogy nem egyezne bele, és általában ha két ember harmadjára fut össze valahol, nem tesznek ilyen ajánlatokat, talán csak kiborítanám, még ennél jobban.
- Szó sem lehet róla, hogy te fizeted ki! - pattan fel, ezzel kis híján felborít, de az utolsó pillanatban visszanyerem az egyensúlyom és nem terülök ki a kőpadlón. - Nem szorulok jótékonykodásra, és nem tudom a közeljövőben visszafizetni.
- Nem úgy gondoltam... - nyitom el a szám.
- Majd megoldom - törli le az arcáról a makacs könnycseppeket. - Bocsánat, amiért kiborultam, épp azelőtt közölték ezt velem, mielőtt elindultam.
- Semmi baj - tápászkodok fel - én viszont komolyan gondoltam, segíthetek neked találni egy másik albérletet, vagy munkát, ha akarod, bár a fotósok akiket ismerek modelleket fényképeznek, de talán egyikőjüknek jól jönne egy segéd, vagy az ismeretségi körükben van valaki, aki olyan munkát tudna találni neked, ami közelebb áll hozzád.
- Miért? - néz a szemembe, karjaival átöleli magát és csendesen szipog.
- Mit miért? - ráncolom a homlokom.
- Miért akarsz segíteni nekem, amikor nem is ismersz? - barna szemeivel az arcomat fürkészi gyanakvóan.
- Mert szeretek segíteni - pislogok nagyokat értetlenül - szerinted képes lennék arra, hogy itt hagyjalak a gondjaiddal, amikor tudom, hogy tudnék megoldást találni rá?
- Ezt teszik a híres emberek, nem? - a táskájához sétál és kivesz belőle egy zsebkendőt.
- Nem- nyelem le az epés megjegyzésem - azok nem, akiket én ismerek.
Lehajtja a fejét, kifújja az orrát, és látom, hogy közben újra megremeg a teste. A karjaimba akarom venni, magamhoz ölelni, simogatni a haját, az arcát, megnyugtatni, elmondani neki, hogy minden rendben lesz. Csak az marhára idegesítő, hogy nem tudom, miért akarom ezt tenni, amikor valójában tényleg nem ismerem ezt a lányt.
- Mit akarsz cserébe?
- Tessék? - értetlenkedek, olyan kérdésekre akar választ kapni, amiket fel sem fogok. - Ezt hogy érted?
A karjait a mellkasán összefonva áthatóan méreget, majd megrázza a fejét és elfordul tőlem.
- Majd beszélek az egyetem rektorával, hátha van hely a kollégiumban - a kezében gyűrögetett zsebkendővel megtörli az arcát, majd hátratúrja a haját, de nem hajlandó rám nézni.
- De Hazel...
- Nem akarom, hogy segíts - vág a szavamba. - Nagyon kedves tőled, de mindössze most látlak harmadjára, és te talán nagyon közvetlen vagy, de én nem. Számomra furcsa, hogy itt ácsorogsz a lakásom közepén készen arra, hogy munkát meg lakást szerezz nekem, már az is furcsa volt, amikor megálltál előttem a kávézóban, mert te mégiscsak Niall Horan vagy!
Nagyot nyelek, tudom, hogy nem bántani akar, de az utolsó néhány szavával jó nagyot rúg belém. Mégiscsak Niall Horan vagy.
Nem tudtam, hogy Niall Horannak lenni rossz dolog, vagy valami olyasmi, amiért furcsa lehet, hogy szeretnék megismerni egy lányt. Rájövök, hogy ő semmi mást nem lát, amikor rám néz, csak a színpadot, újságcikkeket, és lesifotósokat, a felszínt, meg sem próbál esetleg ezek mögé nézni.
Haz szavai jutnak eszembe, hogy milyen boldogan újságolta el, hogy a barátnője nem Harry Stylest látja benne, a One Direction kiemelt tagját, hanem csak Harryt.
- Megértem - bólintok aprót, a hangom furcsán halk, majd elkeseredettségemben felemelem a fejem és kibököm azt, ami azóta ott motozik a gondolataim közt, mióta először megpillantottam. - Szerettelek volna megismerni.
Végre hajlandó rám nézni, a szembogarai óriásira tágultak, és kissé elnyílt ajkakkal pislog nagyokat, egyenesen a szemeibe nézek amolyan "már minden mindegy" alapon, és meg sem lepődök a reakcióján.
- Én nem... - összezárja az ajkait és zavartan a fejét rázza. - Nagyon kedves vagy, de...
Persze, én mindig nagyon kedves vagyok, és mindig ott van az a "de".
De nem vagy elég jó.
De csak a barátod akarok lenni.
De nekem más tetszik.
De, de, de, de, de!
- De Niall Horan vagyok - vonom meg a vállam sértetten, bár a hangom teljesen közömbös marad. Belenyúlok a táskámba, az egyik jegyzetfüzetemből, amit arra az esetre tartogatok, ha esetleg összefutok egy rajongóval, aki szeretne aláírást, de nincs nála papír, kitépek egy lapot, majd filctollal ráfirkálom a telefonszámom és leteszem az asztalra. - Hívj fel, ha mégis szükséged van egy lakásra.
Szó nélkül megfordulok és kisétálok az ajtón, akármennyire is szeretném megismerni ezt a lányt, nem fogom ráerőszakolni magam, arra pedig nem vagyok képes, hogy más emberré változzak, és ne az legyek, aki vagyok.
Behúzott nyakkal, lehajtott fejjel hagyom el a lakást, és visszasétálok a kávézó előtt parkoló autómhoz, mire odaérek már bánom, hogy csak úgy otthagytam Hazelt, viszont nem akartam hallani a kifogást arra, hogy ő miért nem kíváncsi rám. Úgy teszek, mintha nem érezném a szorítást a torkomban és az égető érzést a szemeimben, mintha nem sértett volna vérig és rúgott volna oda egy óriásit, ahol a legjobban fáj. Felhangosítom a rádiót, és egyenesen Hampstead azon részére indulok, amelyik az én házammal pont ellentétes irányban van, nem szándékosan teszem, csak vezetek, majd a nagy ház előtt kiugrok az autóból, beütöm a kapukódot, és mielőtt észbe kapnék már a kerten vágok át, az ajtó viszont már azelőtt kitárul, mielőtt felemelhetném a kezem.
Néha úgy érzem, Mira megérzi a jelenlétem, és emellett a gondolataimban is tud olvasni. Egy szót sem szólok, csak rendületlenül törtetek felé, a pillantása megtalálja az enyém és aprót rándul az arca, mielőtt a karjait szorosan a nyakam köré nem fonná. Beletemetem az arcom a hajába és átölelem, nem akarok semmit se mondani, nem akarom elmesélni, hogy az első lány, aki hosszú idő óta komolyabban felkeltette az érdeklődésemet ugyanúgy elintézett volna egy egyszerű "de"-vel, mint ahogy az összes többi is tette.
- Gyere be - húzódik el, és a kezemnél fogva húz az ajtó felé, melyen egy másodperc alatt kisurran Arthur és veszett tempóban rohangálni kezd a makulátlan pázsiton.
Ahogy belépek megcsap a kellemes légkör, ami mindig uralkodik náluk, és ami miatt olyan jó itt lenni.
- Ki az, Cica? - hallom a nappaliból Liam hangját, majd egy perccel később a hanghoz arc is társul, amikor a karjában mindkét kisbabával kilép. - Jól vagy, tesó? - hervad le a mosolya és aggódva mér végig.
- Persze - mosolygok rá, és az ujjaimmal integetek a kezével hadonászó kislánynak.
- Készítek teát, menjetek be - simít végig Mackenzie a vállamon, majd puszit nyom Liam arcára, miközben elindul a konyha felé.
Az apróságok fészkelődni kezdenek az apjuk karjai közt, úgyhogy Liam óvatosan leteszi mindkettőjüket, és meglepődve látom, amiről Mira olyan sokat beszélt az elmúlt napokban, ugyanis segítség nélkül tesznek néhány lépést, mielőtt lehuppannának, és ezzel a frászt hoznák rám.
- Ne aggódj, nem történt semmi - nevet rám.
A nappali szőnyegén szétszórva csörgők, rágókák, és játékok hevernek néhány puha fedelű, kissé megrágott könyv társaságában, melyek közül az egyik nyitva van, valószínűleg épp azt olvasták, mielőtt betoppantam.
- Zavarok? - kérdezem halkan, hátha kicselezem Mira denevérhallását.
- Dehogy, miért zavarnál? - ráncolja a homlokát, és elkapja a lányát, mielőtt elveszítené az egyensúlyát. - Mindig szívesen látunk, tudhatnád már.
Megrándul az arcom, néha hajlamos vagyok nagyon feleslegesnek érezni magam, zavaró tényezőnek, főleg úgy, hogy nagyon úgy néz ki, ötünk közül már csak egyedül nekem nincs barátnőm. Elmosolyodok, a kisebb-nagyobb esések és huppanások ellenére nem adják fel a próbálkozást, Noah a szűk nadrágomban nem tud megkapaszkodni, de még úgy is felhúzza magát, és a lábamnak támaszkodva álldogál.
- Nem vagytok ti még túl aprók ahhoz, hogy ilyesmit csináljatok? - guggolok le elé, mire a kisfiú arcára széles mosoly ül ki. A karjaimba veszem, mert akármennyire is bátrak, engem a szívbaj környékez minden alkalommal, amikor megbillennek. Aria négykézláb indul meg néhány játék felé, majd leül, és a szájába vesz egy zselés rágókát, így némileg biztonságban tudom őket.
A kanapé helyett Liam a szőnyegre ül, óvatosan lerakom a kisfiút a testvére mellé, majd helyet foglalok mellette.
- Történt valami? - kérdezi aggódva, egy kissé meglep, hogy nem hozza fel egyből Hazel nevét, és von kérdőre azért, hogy neki miért nem beszéltem róla.
- Csak a szokásos - vonom meg a vállam, mintha nem érdekelne.
- Szokásos? - húzza fel a szemöldökét.
- Mira nem mondta el? - kérdezem, a számhoz emelem a jobb kezem és rágni kezdem a bőrt a gyűrűsujjamon. Válaszul megrázza a fejét, ezzel bizonyítva, hogy nem a semmiért bízok meg Mirában. Neki elmondhatná, nem haragudnék meg miatta, és nem is kérném arra, hogy titkolózzon az egyik legjobb barátom, a férje előtt, de egy szót sem szólt.
- Ugye nem feltételezed rólam, hogy rajtad kívül bárki mással megbeszélem a titkaidat? - viharzik be Mackenzie a kezében két bögrével, majd miután a kezünkbe nyomja őket visszasiet a konyhába saját magának is egyért.
- Eszembe sem jutott - jegyzem meg, és rámosolygok. - De ez nem titok.
Liam elveszi tőle a bögréjét, míg lehuppan mellénk és kényelmesen elhelyezkedik.
- Amiről beszélünk, az kettőnk között marad - veszi el egy mosoly kíséretében a teáját, és az arca elé emelve élvezi a forró gőz simogatását.
Nagy vonalakban elmondom az utóbbi másfél hetemet, majd amikor a mai naphoz érek meglepően nehezen csúsznak ki a számon a szavak.
- Segíteni akartam - motyogom, és beszéd helyett inkább belekortyolok a teámba, majd néhány másodpercig a nyugodtan játszó gyerekeken pihentetem a tekintetem. - Nem fogadta el, és amikor elmondtam , hogy mindössze megismerni szerettem volna, ugyanazt akarta mondani, amit már milliószor hallottam, úgyhogy inkább eljöttem.
A vállamat vonogatom, mintha nem lenne nagy ügy, és nem is érdekelne, holott valami miatt még sokkal rosszabbul érzem magam, mint máskor.
- Ezt hogy érted? - kapja fel a fejét Mira, és összehúzott szemekkel mered rám. - Mit akart mondani?
- Tudod, hogy nagyon kedves, vagyok, de nem elég jó, vagy valami ilyesmi - újból megvonom a vállam, ezúttal viszont amikor felnézek Liam is pont olyan arccal bámul, mint az ölébe telepedett lány. - Most meg mi van, miért néztek így?
- Te túl jó vagy mindenkihez, Niall, ennek a lánynak pedig fogalma sincs róla, hogy mit hagyott elmenni - mondja kissé ingerülten, a száját szorosan összezárja és hitetlenkedve rázza a fejét.
- Én is így gondolom - kortyol bele a teájába Liam. - Ha nem látja azt, aki valójában vagy, akkor menjen csak, az egyetlen aki bármit is veszít, az ő, nem pedig te.
Megrándul az arcom, hálás pillantást vetek rájuk, de az igazság az, hogy nem érzem jobban magam attól, mert ilyeneket mondanak, holott tudom, hogy komolyan gondolják. Bánt, hogy Hazel nem tud csak Niallként kezelni, meg sem próbál elvonatkoztatni a médiától, ezzel pedig tulajdonképpen esélyt sem ad nekem.
Egy apró, pufi kezecske jelenik meg a combomon, mosolyra húzom a szám és felé fordítom a fejem, óriási barna szemek fürkészik az arcom, és amikor finoman megsimogatom mosolyogni kezd. Az ölembe veszem a kislányt, belepuszilok a puha, vékony szálú hajába és egy kicsit több ideig ölelem magamhoz, mint máskor.
- Ha ettől jobban érzed magad, úgy néz ki, hogy Arinak elég jó vagy - lök meg finoman Liam, mire mindannyian felnevetünk.
Noah a kezecskéit erőteljesen a padlóhoz csapkodva közeledik, kis híján felborít egy fél bögre teát, de Mira reflexei elég gyorsak ahhoz, hogy elvegye az útból, majd mosolyogva az ölébe veszi a kisfiát.
- Már azt hittem, hogy nem szeretnétek beleszólni a beszélgetésbe - nevet rá az apróságra, majd puszit nyom az arcára. - Most már elmondhatom? -néz tündéri arccal, a szempilláit rebegtetve a másik felére.
Fogalmam sincs, hogy miről beszél, de nem is igazán ezzel foglalkozok, a figyelmemet leköti az ölemben ülő apróság, aki különleges odaadással és megdöbbenéssel tanulmányozza a kezemet, majd a szájához irányítja, és felnevetek, amikor belemélyeszti a mutatóujjamba az erős kis fogait.
- Neveld meg a lányod, Payne! - húzom el a kezem a lehető legóvatosabban, hogy még véletlenül se sértsem meg Ariát azzal, hogy nem engedem tovább rágódni az ujjamon.
- Tökéletes nevelésben részesül, pont olyan, mint az édesanyja - vigyorog rám, a következő pillanatban pedig Mira finoman oldalba vágja.
Nevetek a civakodásukon, de a tekintetemet nem nagyon veszem le a kisbabáról, az ujjaimmal végigsétálok a rövid, husis kis lábán, majd óvatosan megcsiklandozom a kis pocakját és belőlem is kirobban a nevetés, amikor visongva felkacag.
- Hé, Horan - löki meg a lábával az enyémet Mackenzie - tudsz figyelni egy kicsit ránk is, vagy nagyon elfoglalt vagy?
- Sajnos nem érek rá - dőlök végig a szőnyegen és a fejem fölé emelem a nevető kislányt.
- Akkor nagyon úgy tűnik, hogy új keresztapát kell találnunk Arinak - sóhajt nagyot, Liam pedig sajnálkozó arckifejezéssel bólogatni kezd.
Leeresztem a mellkasomra Ariát és homlokráncolva fordítom feléjük a fejem.
- Miről beszéltek?
- Szerintem Harry elvállalná - mondja Liam anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rám. - Vagy Zayn, elég komoly tervei vannak Gigivel, akkor már meglenne a keresztanya is.
Mira hamarabb észreveszi a döbbent arckifejezésem és az elkerekedett szemeim, mint ő, feltápászkodok, és a mellkasomhoz fogom a ficánkoló apróságot, aki huncut tekintettel figyeli, hogy a testvére épp a teáskanalat próbálja megszerezni a bögréből.
- Mi? - pislogok nagyokat, a szám döbbenten nyílik el.
A barátaim végre felém fordítják a fejüket, Mira arca sugárzik, a szemei boldogan csillognak, valószínűleg ez azt jelenti, hogy megunta a velem való tréfálkozást.
- Szeretném azt mondani, hogy rengeteget gondolkoztunk azon, hogy kik lennének a megfelelő keresztszülők a gyerekeink számára, de igazából éppen csak szóba jött, mert Karen rákérdezett. Egyetértünk abban, hogy te, és Luke tökéletes keresztapák lennétek, és mivel láthatod is, hogy Aria mennyire imád téged, úgy gondoltuk, hogy talán el is vállalnád a szerepet - kissé bizonytalanul, de reménykedve pislog rám, én viszont egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek, tátott szájjal jártatom a tekintetem kettőjük között.
- Komolyan? - tátogom bizonytalanul.
- Persze - bólogat Liam - szóba se jött más, mindketten azonnal rád gondoltunk.
- Ha elvállalod - teszi hozzá Mira, de valószínűleg nem ismer elég jól, ha azt feltételezi, hogy nemet mondok.
- Még szép! - vigyorodok el, és ha nem épp ülnénk, a nyakukba ugranék. - Hát persze, hogy elvállalom!
A szám fülig ér, magamhoz ölelem Ariát és boldogan nyomok puszit a kerek arcocskájára, míg az édesanyja gyorsan átszeli a köztünk lévő távolságot, és szorosan magához ölel.
- Köszönjük - motyogja a fülembe - remélem tudod, hogy milyen sokat jelent ez nekünk, Niall.
- Inkább neked kellene tudni, hogy nekem mennyit jelent - húzom magamhoz őt is, és a kislányát is. - Megtiszteltetés.
Liamre pillantok, mosolyogva felmutatja a hüvelykujját, én pedig a pillantásomba megpróbálom belesűríteni a hálát, amit érzek.
A tudat, hogy most már nem csak nagybácsi vagyok, hanem keresztapa is, nagyjából elfeledteti velem a Hazellel történteket, főképp azért is, mert engedélyt kapok arra, hogy ezt a hírt megosszam a rajongóinkkal is, akik folyamatosan gratulálnak, és különböző képek árasztják el rólunk a twittert. Számukra is ez egyfajta nagy dolog, mert ezzel ismételten azt bizonyítjuk, hogy valójában is barátok vagyunk, nem csak látszat az egész.
- Elmehetnétek inni egyet, hogy megünnepeljétek ezt - meglepetten emeljük fel a fejünket mindketten, a szám közben megrándul egy kissé, mert Noah követi az apja mozdulatát és ugyanúgy fürkészi Mirát, ahogy ő.
- Komolyan mondod? - kérdezi döbbenten Liam.
- Persze, úgy csinálsz, mintha nem engedném, hogy a barátaiddal legyél - kacag fel a lány, közben felnyúl az asztalra és levesz róla két cumisüveget, letekeri róluk a kupakokat és egyet-egyet a babák kezébe nyújt. Néha az is ledöbbent, hogy milyen önállóan és ügyesen iszik ez a két apróság, mert alig pár hónappal ezelőtt még megérinteni is alig mertem őket, olyan törékenyek voltak. - Hívjátok össze a bandát és menjetek el valahova.
- Benne vagy? - vigyorog rám a barátom, ha nem látnám rajta, hogy van kedve hozzá, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy nem, legyen csak a családjával, így viszont bólintok.
- Nem gond? - kérdezem óvatosan Mackenzie-től.
- Miért lenne? - mosolyog, és elveszi a kezemből Aria kiürült cumisüvegét. - Menjetek, kapcsolódjatok ki, legyetek együtt-
- És te mikor kapcsolódsz ki? - vonja kérdőre Liam, bár ugyanezt a kérdést akartam én is feltenni.
- Körülbelül úgy 20 év múlva - nevet fel vidáman. Sürgősen beszélnem kell a makacs fejével arról, hogy bízza rám a kicsiket, és legalább csak néhány órára elmenjenek kettesben valahová.
Az igazi meglepetés akkor ér, amikor győzködés nélkül mindenki rávágja, hogy lemondja az esti programját, pedig azt még el sem mondjuk, hogy mi az oka az ünneplésnek.
Néhány óra múlva egy rekesz sörrel a csomagtartómban leparkolok Zayn házánál, ahogy látom, az udvaron már áll néhány autó, úgyhogy nem én érkezek elsőnek. Liam azt ígérte, hogy amint elalszanak a gyerekek már jön is, és tekintve, hogy fél 10 körül jár az idő, hamarosan betoppan.
A kertben már szép kis társaság verődött össze, jelen van a házigazda, Harry, Sandy, Josh, és Julian, a kikészített grillezőből ítélve valószínűleg sütögetni fogunk, és inni is, tekintve, hogy rajtam kívül más is hozott sört, és néhány üveg töményet is felfedezek. Magamban hálát adok ezért, mert nem akarom, hogy miközben a barátaimmal vagyok Hazel jusson eszembe, gyorsan le kell zárnom magamban ezt az ismeretségnek alig nevezhető dolgot, és túllépni a történteken. Nincs szüksége rám, rendben, elfogadom, és valójában amikor mindannyian egy kupacba verődve a sülő hús kellemes illatával magunk körül, hangosan szóló zene mellett nagyokat röhögünk, a legtöbben sorban pusztítjuk el az italokat, tehát minden olyan, mint néhány évvel ezelőtt, azt is elfelejtem, hogy a világon létezik bárki más rajtunk kívül.

6.rész

Sziasztok! :)
Az első dolog, amit valószínűleg megláttatok, amikor megnyitottátok a blogot, az a csodaszép új design! Nagyon szépen köszönöm Perrie-nek a Paparazzi Blog Design-ről, hogy időt szánt rám, és a blogomra! :) 
Nektek pedig köszönöm a kommenteket, amelyeket az előző részhez érkeztek, örömmel láttam, hogy kezditek megkedvelni Hazelt. 
Remélem, hogy jól telik a nyaratok! <3 

N. x 

Az normális, hogy néha úgy érzem, Mira az én anyám is, nem csak a törpiké? Szeretném felhívni, vagy egyenesen hozzá rohanni, hogy megosszam vele a fejleményeket és tanácsot kérjek, azonban ezt most nem tehetem meg. Szabadnapunk van, és akkor se zaklatnám őket,ha éppen nem utaztak volna el Wolverhamptonba. A legjobb barátom azonban tud a reggeli magánakcióimról, és ha nem én hívom fel őt csalódottan, akkor ő hív fel esténként, hogy megkérdezze, van-e valami fejlemény, és biztat, hogy ne adjam fel.

Beugrok hazafelé az egyik útba eső Sainsbury's-ba, hogy a következő néhány napban ne nagyon kelljen kimozdulnom a házból azon kívül, ha golfozni támad kedvem. A bevásárlókosarat tolva magam előtt megállok minden polcnál, és belepakolom a szükséges élelmiszereket, meg azokat is, amik annyira nem szükségesek, mindeközben idiótán mosolygok magam elé. 

- Bocsi - hallok meg egy bizonytalan hangot a hátam mögül, miközben épp egy krémsajt hátulját olvasgatom. Amikor megfordulok az előttem álló lánynak elakad a lélegzete, és jól észrevehetően összerándul.

- Szia - mosolygok rá, és arrébb húzom a kocsit, bár eléggé valószínűtlen, hogy azért szólított meg, mert nem fér el tőlem. 

Kezeit a szája elé emeli és sírni kezd, tágra nyílt szemekkel, rémülten pislogok rá, nem ez az első eset persze, hogy ilyesmi történik, de ez általában akkor van, ha mindannyian egy helyen vagyunk, vagy pedig Harryvel fordul elő, én nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez.

- Jaj, ne sírj, kérlek! - ölelem át tétován, ami talán nem a legjobb döntés, mert még jobban zokogni kezd, azonban amikor hátrébb húzódnék szorosan átölel, és belefúrja az arcát a mellkasomba.

Elszorul a torkom, utálom, ha egy lány sír, sosem tudtam kezelni, viszont mióta ismerem Mirát mindig az ő keserves sírása jut eszembe, és olyasmit senkiből sem akarok kiváltani. - Nyugodj meg - simogatom a haját. 

Amíg először el nem mondta valaki, hogy miért vált ki a látványuk ilyesmit a lányokból, mindig csak úgy gondoltam, hogy ez valamiféle fangirl szokás, sírni kell, ha meglátnak, vagy az izgatottság vált ki belőlük ilyesmit. Az utóbbi évek alatt azonban rengeteg üzenetet kaptunk mindannyian, és egyszer egy lány maga mesélte el egy ilyen keserves sírást követően, hogy mennyit jelentünk neki, és mi miatt, ezeket tudva azonnal aggodalom ébred bennem.
- Bocsánat - zokogja a pólómba - olyan egy lúzer vagyok!
- Nem vagy az - a fejemet az övére hajtom és próbálom a "higgadtságommal" megnyugtatni, kizárom, hogy a vásárolgató emberek kíváncsiskodva bámulnak ránk, és vele együtt próbálok meg nagyokat lélegezni.
- Ne haragudj - szipog fel végül kissé nyugodtabban, és megdörzsöli a szemét. Nagyon apró, azonban nem kislány, 15-16 éves lehet, és olyan vékony, mint a papír, nagyot nyelek, mert tudom, hogy ez nem egészséges.
- Rendben vagy? - simogatom meg a haját. Azért merek ilyen közvetlen lenni, és így hozzáérni, mert nyilvánvalóan tudja, hogy nem fogdosni akarom, és nincs semmilyen hátsószándékom, csak segíteni szeretnék.
- Igen - nyel nagyot, majd felém fordítja az arcát, és kék tekintetével hitetlenkedően pislog rám. - Én csak... csak annyira szeretlek - mondja, és elcsuklik a hangja.
Mindkét karommal szorosan ölelem, és lehajtott fejem szinte az arcához préselem, holott a nevét sem tudom, de ez nem zavar, ő csak egy lány, akinek valamiért sokat jelentek, és szüksége van rám.
- Én is szeretlek - nyomok puszit a hajára. Vicces, mert komolyan is gondolom, minden egyes rajongót, mindenkit, aki valaha is akár egyetlen üzenetet írt nekem, de nem is láttam, vagy belekerült a látóterembe egy koncert alatt szeretek, nekik köszönhetem az életem, azt, aki most vagyok. Az ő szavainak is jelentése van, és az enyémeknek is, nem lehet csak úgy félvállról venni az ilyesmit.
- Sajnálom - húzódik el, és zavartan dörzsölgeti az arcát. - Nem akartalak így letámadni.
- Semmi baj - mosolygok rá - csinálunk egy képet?
- Igen! - csillannak fel a szemei, és valahonnan a táskájából előtúr egy füzetet meg a tolltartóját.
Jó nagy betűkkel Ravennek címezve ráfirkantom a nevem a papírra, majd direkt úgy állok, hogy a háttérben jól láthatóak legyenek a különböző felvágottak, sajtok, és valahogy elérem, hogy szélesen mosolyogjon a képünkön.
- Köszönöm- szorítja magához a cuccait hálásan. Kitárom a karjaim és ezúttal én ölelgetem meg, remélve, hogy elég erőt tudok neki adni ahhoz, hogy ne sírva búcsúzzon el.
- Örülök, hogy találkoztunk - simogatom meg a hátát. - Vigyázz magadra, Raven!
Figyelem ahogy távolodik, és egyre vékonyabbnak látom, a combjai pont olyan vastagok, mint a vádlija, csontos hátát hosszú, hullámos, barna haj fedi be, a válla újra megremeg, és elszorul a szívem, amikor felemeli az egyik kezét, hogy eltakarja a száját. A legtöbb lány, akivel véletlen összefutok, végig a telefonjával hadonászik, felhívja a barátait és belevisít, de ő nem tesz ilyet, csak elballag, miközben maga után húzza a kosarát. Nagyot nyelek, magamból kiindulva valószínűleg órákig ezen fogok kattogni, mindenféle borzalmas történetet találok majd ki. Az arcomat dörzsölgetve haladok tovább, majd miután a a pénztárhoz kerülök, és a továbbra is szüntelenül szakadó esőben bepakolok a kocsiba, a kezembe veszem a telefonom. Most találkoztam egy anorexiás fiatal lánnyal, egy gyerekkel, és akármennyire is nem akarom tudomásul venni, tudom, hogy nem ő egyetlen a világon. Kiírok néhány mondatot a profilomra, majd hátradőlve meredek ki magam elé az esőbe, tudom, hogy most vennem kell egy nagy levegőt, és ha nem is elfelejteni, de berakni ezt a találkozást a többi ilyen közé, és túllépni rajta, máskülönben felemésztene. Bekapcsolom a rádiót és a BBC-t hallgatva indulok haza, jókat derülök a dalok közt elhangzó beszélgetéseken és poénokon, a gondolataim pedig újra elkezdenek Hazel irányába kalandozni, ma sokkal többet értem el, mint amire számítottam.
Az ujjaimmal dobolok a kormányon, amíg várom, hogy kinyíljon a kapu, majd egyenesen a garázsba hajtok. Mielőtt kipakolnék bedobok egy mirelit pizzát a sütőbe, bekapcsolom a tévét a nappaliban és valamelyik idétlen sorozat folytatását hallgatva pakolom el a cuccokat a konyhában. Hogy őszinte legyek, nem szeretek túl sok időt itt tölteni, turné után jólesik  magány, vagy ha sokat voltam távol, sok ember között, de hosszútávon annyira nem élvezetes, legszívesebben mindig talpon lennék és mennék valahová.
Megvárom, míg elkészül a pizza, majd egy csomag chips kíséretében lehuppanok a kanapéra, a lehető legtunyább és legkényelmesebb pózban nyúlok el, egy szelettel a számban kezdem kapcsolgatni a tévét. Éppen egy óriási falaton rágódok hátrahajtott fejjel, hogy a nyúlós sajt ne landoljon  pólómon, mikor megcsörren a telefonom. Nyugodt szívvel veszem fel még így is, mert látom, hogy csak Harry az.
- Szeva' - csámcsogom a fülébe, majd jól hallhatóan nyelek egy nagyot.
- Ki volt az a lány? - vág azonnal a közepébe kíváncsian,
- Ezt én is kérdezhetném tőled - harapok bele újra a pizzába. - Veled van? Mert ha nincs, gyere át.
- Oké - a rendkívüli beszélgetésünk itt be is fejeződik, tudván, hogy 15 percen belül személyesen folytatjuk.
Idejét sem tudom már, hogy mióta voltam kettesben csak úgy a srácok közül valakivel, általában mindannyian együtt vagyunk, és általában Miráéknál, ha munkán kívül találkozunk. Szó sincs arról, hogy eltávolodtunk egymástól, vagy bármi ilyesmi, sőt, csak egyszerűen mindenki éli a saját életét is, függetlenül a másiktól, és mindannyiunknak vannak barátai a bandán kívül, akikkel néha jó együtt lógni, főleg ha úgy érezzük, hogy túl sokat vagyunk együtt, de kivel kellene megbeszélnem a nem létező szerelmi életemet, ha nem az egyik legjobb barátommal, aki éveken át ugyanúgy csak lézengett, mint én? Louisnak mindig van barátnője, azt hiszem, kicsit kapcsolatfüggő, vagy valami ilyesmi, mert ha szakítanak az aktuális barátnőjével, pár héten, vagy napon belül mindig lesz neki új, Danielle-lel azonban nagyon jól megvannak, és ne felejtsük el, hogy egy komoly(talan), családapáról is beszélünk a személyében. Zayn miután kihátrált a Perrie-vel való kapcsolatából, lefújták az esküvőt, meg az összes ezzel járó cuccot, a kicsinyes viták és Pezz hisztijei után valahogy találkozott Gigi Hadiddal, aki totálisan elcsavarta a fejét, úgy, ahogy eddig még senki, Liamről pedig nem is tudom, hogy érdemes-e egyáltalán szót ejtenem, hiszen mindenki tudja, hogy mi van az ő megingathatatlanul stabil szerelmi életével, és annak apró, nyáladzó gyümölcseivel.
Mi Harryvel viszont más világ vagyunk, azt hiszem, bár az utóbbi években ő is rengeteget változott, a komolytalan, minden lányra szemet vevő Hazzából komoly férfi érett, és még mi sem tudunk igazán arról, hogy kivel jár össze, már ha van ilyen, vagy mondom úgy inkább, hogy volt. És itt vagyok én, a totálisan reménytelen, aki néha, bulik alkalmával összeszed egy csajt, majd reggel lelép, mielőtt az magához térne. Nem tudom, hogy miért alakult ez így, vagy hogy egyáltalán hogyan, egyszerűen csak meguntam a folytonos csalódást magamban, vagy a lányban, akibe éppen belezúgtam, és inkább egy olyan életforma mellett döntöttem, amit nem szeretek, viszont hasznos, bizonyos szempontból. Viszont most az hiszem, ennek az életmódnak hamarosan vége szakad, vagy legalábbis reménykedek benne.
Haz beengedi magát anélkül, hogy kopogna, hallom ahogy lerúgja a cipőjét és felakasztja a kabátját, majd besétál a nappaliba és lehuppan az egyik fotelbe, míg én a mutatóujjamat feltartva rágódok az utolsó falat pizzán.
- Kérsz egy sört? - állok fel az üres tányérral a kezemben, és a konyhába megyek.
- Inkább vizet, vezetek - dől hátra, és felpakolja a lábát az asztalra. Nem szólok, nincs miért, az az asztal eddig mindannyiunk lábszagát elviselte.
- Persze - rándul meg az arcom. Nem akarom kritizálni, igazából tök jó, amilyen életmódot folytat, nem iszik alkoholt, csak nagyon ritkán, nem eszik cukros ételeket, odáig van a zöldségekért meg a gyümölcsökért, sokat sportol, egyszerűen csak néha eszembe jut az a srác, akivel egymást támogattuk, hogy megtaláljunk a súlypontunkat, aki képes volt nyilvános helyen az ölébe kérni egy táncoslányt, miközben folyton újratöltette a poharát, és a turnék alkalmával minden reggel fánkkal, vagy valami édes dologgal a kezében lehetett látni. Már akkor is Harry volt az egyik legrendesebb krapek az egész világon, de nem volt mindig ilyen szent. Ha belegondolok, jó rég volt már az, amikor ilyeneket csináltunk, el sem hiszem, hogy mennyi minden történt azóta, hogy először álldogáltunk megszeppenten egymás mellett, mielőtt kimondták volna az ítéletünket.
Kiveszek a hűtőből egy üveg vizet és egy doboz sört, majd miután átadom neki az innivalóját hozzá hasonlóan levágódok a kanapéra.
- Szóval, mi újság? - érdeklődök, közben kibontom a söröm, melyből egy adag szénsav sziszegve távozik. - Nagyon meglepődtem, ki ez a lány? Teljesen más, mint akikkel eddig láttalak.
- Tudom, - kortyol bele a vizébe, az arcán félmosoly bujkál. - Ő... nagyon különleges, tudod? Néha azon kapom magam, hogy tátott szájjal hallgatom amit mond, míg más lányoknál egyszerűen kikapcsoltam az agyam és csak bólogattam meg hümmögtem. Tudok vele beszélgetni, és megmondja, ha nem ért velem egyet, nem pedig csak helyesel, vitatkozik velem - neveti el magát, és beletúr az ég felé meredő se nem rövid, se nem hosszú tincseibe, miközben a kezében tartott üveg címkéjét kapargatja.- Közben viszont olyan ártatlan és elveszett, azt hiszem, valami nincs rendben a családjában, és hozzám menekül, ha zaklatott. Órákig képes lenne egyetlen szó nélkül csak ölelni, és nekem ez nincs ellenemre, minden porcikájával szeretetért kiáltozik, és én képes vagyok neki megadni, pedig nem csinálok semmi különöset, csak létezek. Tudod, hogy milyen jó érzés ez? Nem kell másnak lennem, nem kell jól kinéznem, ugyanúgy bújik hozzám akkor is, ha órákig készülődök, és akkor is, ha éppen az ágyból vergődök ki, amikor betoppan. Nem azt akarja, hogy Harry Styles legyek, beéri csak Harryvel.
- Miért nem meséltél eddig róla? - pislogok nagyokat, az államat pedig darabonként szedem fel a földről, persze csak képletesen.
- Talán mert én magam sem hiszem el - rázza meg a fejét, és kissé megvonja a vállát.
- Szóval, akkor a barátnőd?
- Nem mondtuk még ki - kortyol bele ismét a vízbe, és az ujjai közt forgatja a kupakot. - De nagyon szeretném, ha az lenne.
- Hű - pislogok nagyokat, és az ő példájára én is nagyot húzok az italomból. - Mondd ezt el neki is, és nyert ügyed van.
- Nem tudom, haver, félek hogy félreértek valamit, és ő nem is akar semmi komolyat, vagy esetleg megijesztem.
- Te hallod amit beszélsz? - szalad össze a szemöldököm. - Ez a lány egy főnyeremény, Haz! Ha jól értettem, most nem egy új Kendall Jennerről van szó, és láttam, hogy hogy néz rád, nem megijedne, hanem a karjaidba omolna!
- Úgy gondolod? - pislog rám, én pedig el sem hiszem, hogy a híres és magabiztos Harry Styles fél megkérdezni egy lányt, hogy lenne-e a barátnője, holott a Föld teljes női populációja gondolkodás nélkül vállalkozna a feladatra.
- Holtbiztos - mosolygok rá, és a lábammal meglököm az övét biztatásképpen. - Hol találkoztatok?
- Na nem, most te jössz, Horan! - kapja fel a fejét. - Ki volt az a csaj? Tátott szájjal bámultad, amikor belépett, aztán leléptél vele!
- Te figyeltél minket? - háborodok fel.
- Ember, végig ott ültünk a sarokban Casey-vel, persze, hogy figyeltünk, amikor konkrétan lefagytál, ahogy megjelent a csaj!
- Hát - túrok a hajamba, és nyelek egy nagyot. Tudom, hogy nem nevetne rajtam, ahhoz már túl sok mindenen mentünk keresztül, és amúgy sem csinálunk viccet ilyen dolgokból egymás között, de így, hogy én sem tudom mi folyik, nehéz megfogalmazni. - Aznap reggel, amikor elaludtam, bementem egy kávéért, úgy voltam vele, hogy ha már úgy is kések, nem számít az a pár perc pluszba. Nem is igazán tudom, hogy mi történt, kifelé tartottam, a következő pillanatban pedig már ott álltam előtte, ő pedig közölte velem, hogy nem ülhetek le, mert tudja ki vagyok.
Felpillantok rá, valami olyasmit várok, hogy épp a nevetését próbája visszatartani, vagy legalább elfojt egy mosolyt, ehelyett viszont érdeklődve vizsgálgat, és a homlokát ráncolja.
- Beszélgettem vele pár szót, a poharán megláttam a nevét, de semmi többet nem tudtam meg róla, és mennem is kellett. Ezután egész héten keresztül minden reggel bementem és vártam, hogy felbukkanjon, de ez csak ma történt meg, amit láttatok is.
- Azt mondtad, nem akarta, hogy odaülj, viszont ma ő ült le hozzád - magyaráz közbe, viszont feltartott kezekkel megállítom.
- Nem figyelt, azt mondta, mindig ahhoz az asztalhoz ül, megszokásból foglalta el azonnal a helyet, viszont ha lett volna szabad asztal biztos, hogy átül. Próbáltam vele beszélgetni, felajánlottam, hogy a kocsiból hozok neki törülközőt, mire megint közölte velem, hogy nem barátkozik hírességekkel. Azt hiszem, látta, hogy megbántott, és végül mégis szóba állt velem, még azt is megengedte, hogy kocsival elvigyem az egyetemhez, ahova jár - a hangom fokozatosan egyre lelkesebb lesz, és amikor felnézek rá érzem, hogy az arcom kipirult az izgatottságtól. - Felvette a pulcsim, mert megázott, és pénteken találkozik velem újra, hogy visszaadja.
Amikor befejezem óriásit kortyolok a hideg sörömből, hogy lehűtsem az időközben forróvá vált arcom és fülem. Várom, hogy mondjon valamit, de csak lehajtott fejjel gondolkozik.
- Mi a neve? - kérdezi végül.
- Hazel - a szám valósággal belebizsereg abba, hogy kiejtem rajta a nevét. - Tudom, hogy hülyén hangzik ez az egész, de... nem is tudom, valamiért úgy érzem, hogy muszáj megismernem, akkor is, ha nem akarja.
- Furcsa - jelenti ki végül - de azért örülök neked, és remélem, hogy sikerül jobban megismernetek egymást.
Rámosolygok, vele és a szűkszavú megállapításaival ellentétben Mira már ugrálna örömében, megmondaná, hogy ő tudta, hogy ha türelmes leszek újra találkozni fogok Hazellel, és valószínűleg kioktatna arról, hogy a megismeréséhez semmit sem kell tennem, csak önmagamat adnom.
- Miért nem meséltél róla nekünk? - teszi fel szinte ugyanazt a kérdést, amit én kérdeztem tőle néhány perccel ezelőtt.
- Mindenki elvan a maga dolgaival, Louisnak ott van Freddie és Danielle, Zaynnek Gigi, Liam élete tökéletes, te is mindig rendben vagy, nem akartam csak úgy benyögni, hogy én meg napok óta egy lány után koslatok a kávézóban, Mirának mondtam el egyedül.
- Szerintem ha a srácok ezt hallották volna, megsértődnek - nevet fel, és a fotelból átül mellém. - Mindenkinek megvan a maga élete, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarjuk tudni, hogy mi van a másikkal, főleg ha rólad van szó - löki meg a vállam - időtlen idők óta nem randizol.
- Ahogy te sem, legalábbis én ebben a tudatban voltam - vetek rá egy szúrós pillantást. - Én egy hete ismerem Hazelt, sőt, túlzás azt mondani, hogy ismerem, te viszont mióta is rejtegeted előlünk Casey-t?
- Nyertél - sóhajt nagyot, és elneveti magát. - Csak nem akartam elszúrni.
- És azt gondoltad, hogy mi elszúrnánk neked? - nyílik el döbbenten a szám.
- Nem! - kap a fejéhez - Te jó ég, Niall, dehogy! Egyszerűen csak nem hittem volna, hogy eljutunk odáig, hogy felmerüljön annak a lehetősége, hogy bemutassam nektek, mert valljuk be, ez nem túl gyakori, és Caseynek nincs köze semmi olyasmihez, hogy a nevéből tudjátok, ki ő és mit csinál. Nem akartam, hogy az legyen, hogy bemutatom nektek, majd 1-2 hét múlva eltűnik, mert megun, nem csinálhatom ezt, amikor már kisgyerekek is vannak az életünkben, nem lenne helyes, összezavarodnának.
- Ez igaz - tűnődök el, a helyében valószínűleg én is így tennék, sőt, így is fogok tenni. Totálisan összezavarnám a kicsiket, ha minden alkalommal, amikor találkozok velük, egy új lány lenne az oldalamon, rég túl vagyunk azon a korszakon, amikor még rendben volt az, hogy minden buli alkalmával valamelyikünk egy új barátnővel jelent meg. - Mira elsírná magát, ha ezt hallotta volna - mosolyodok el, mert tudom, hogy valóban így lenne, szinte már-már hálás azért, hogy mindannyian imádjuk a gyerekeit. El sem tudom képzelni, hogy mit művelne, ha tudná, hogy mindannyiunk gondolkodás nélkül akár az életét is kockáztatná miattuk, őt is beleértve. Mira nem csak Liam barátnője, vagyis már a felesége, hanem része a családunknak, mégpedig az egyik legszervesebb része, aki összetartja az egészet.
- Tudom - mosolyog rám.
- Nem vagy éhes? - kínálom felé a chipsem, de elutasítja - Most voltam bevásárolni, találsz kaját a hűtőben, ha kérsz.
A tévét kapcsolgatom valami nézhető műsor után kutatva, vagy legalább egy olyanért, ami háttérzajnak megfelel, míg ő a hűtőmben turkál, majd egy banánnal, és egy tál megpucolt almával az ölében huppan le mellém.
- Van valami terved, hogy hogyan akarod megismerni? - kérdezi, miközben gondosan kibontja a banánt, majd beleharap.
- Hát, gondolom úgy, mint mindenkit - vonom meg a vállam, és felkapom egy szelet almát. - Reménykedek benne, hogy amikor visszaadja a pulcsim beszélgetünk majd, és megpróbálhatom elhívni valahová. Művész, fotózást tanul a Művészeti Egyetemen, és fest is - osztom meg vele teli szájjal, bár ezt nem kérdezte.
- Érdekes lehet - mosolyog rám, én pedig legszívesebben elkezdenék áradozni arról, hogy Hazel valóban milyen érdekes és okos lány, holott még mindig nagyon keveset tudok róla.
Egy ideig elnyúlva beszélgetünk mindenféléről, megosztom vele a találkozásomat azzal a lánnyal a szupermarketben, ezáltal szóba jönnek a rajongóink. Eldöntjük, hogy valamivel épp ideje lesz meglepni őket, lehetőleg az éjszaka közepén, mert vicces, ahogy néha azon bosszankodnak, hogy nem tudnak tőlünk rendesen aludni.
Haz este 8-kor dönt úgy, hogy ideje távoznia, addigra már mindkettőnk arca kipirult a rengeteg röhögéstől. Miután becsukom mögötte az ajtót rádöbbenek, hogy mennyire hiányzik a turnézás, és azok az esték, amiket kénytelenek voltunk egymás társaságában eltölteni a turnébuszban, miközben az egyik helyszínről a másikra utaztunk. Soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt, és akármennyire is hiányoznak azok az idők, valahogy ki vagyok békülve azzal is, hogy egy kétszer akkora buszt szerezzünk be legközelebbre, és csak akkor foglaljuk be mi öten a busz nappaliját, amikor már mindenki más elaludt. Valószínűleg ugyanúgy fogjuk élvezni egymás társaságát akkor is, ha egy óvodányi gyerekkel, és Mirán kívül még négy lánnyal fogunk együtt utazgatni, én pedig már alig várom, hogy ez eljöjjön, bár valószínűleg még nem mostanában lesz.
A következő néhány órában a gitárommal foglalom el magam, végre eláll az eső és kint egész kellemes az idő, ha felveszek egy pulcsit, úgyhogy leülök Barack mellé a teraszra, és mindenféle cél nélkül csak pengetem a kedvenc hangszerem, néha lejegyzek egy-két akkordot, és dúdolok rá egy dallamot, de nem írok dalt tudatosan, vagy bármi ilyesmi, az idő azonban közbeszól, és muszáj bemenekülnöm a házba, amikor a távolban egy villám szeli ketté az eget.
Fél 10 körül megrezzen a telefonom, én pedig azonnal tudom, hogy Mira az, hiszen ilyenkorra már túl vannak a fürdetésen, vacsorán, és az elalváson is. Hosszasan beszélgetünk, megosztja velem a napjukat, és én is elmondom a velem történteket, lelkesen kér, hogy meséljek el mindent részletesen, a beszélgetésünknek csak az vet véget, hogy felhangzik Noah sírása.
Elalvás előtt perceken keresztül pislogok magam elé a sötétben, annyi minden történt ma, Hazel mellett nem tudom kiverni a fejemből azt a lányt sem a boltban, így egyszerre keverednek bennem a nagyon pozitív érzések, és az aggodalom, ezt azonban elfojtom abban a reményben, hogy valamit segített neki esetleg a mai találkozásunk.
Magamban mosolygok, miközben felidézem a délelőtt eseményeit, végre úgy érzem, hogy nem hiába csináltam bolondot saját magamból, hiszen azért, mert Hazel ma az autómban ült, elvihettem az egyetemre, beszélgetett velem, és végül a pulcsimat viselve búcsúzott el tőlem, akár heteken keresztül is ültem volna annál az asztalnál.
- Mit művelsz velem? - suttogom magam elé. A hátamról az oldalamra fordulok és a nyakamig húzom a takaróm, kint eszeveszetten tombol a vihar, mégsem emiatt vergődök órákon keresztül.

~Hazel Clark~

A pulcsi lötyög rajtam miközben a kapucnit a fejembe húzva bemenekülök az első utamba kerülő tető alá, majd lopva visszanézek az autóra, amelyből kiszálltam. Nem látom a fiú arcát, mégis érzem magamon a pillantását, mielőtt elhajtana, a tarkómon égnek merednek az apró hajszálak. 

Szapora léptekkel rohanok át a kampuszon, és szinte berontok az épületbe, ahol az órám lesz. Szerencsére itt senki sem vet rám furcsa pillantásokat azért, mert a méretemnél egy csöppnyivel nagyobb férfi pulcsiban esek be az épületbe, itt akár cirkuszi jelmezben is megjelenhetnék, maximum megállítana valaki, hogy megdicsérje az egyedi stílusom.

Az előadóterem felé igyekezve betérek az első női mosdóba, ami az utamba kerül, és az egyik üres fülkébe zárkózva megszabadulok a pulcsi alatt lévő vizes ruháimtól, törülköző hiányában pedig némi toalettpapírral próbálom megszárítani magam. Miután végzek újra felveszem a Nialltől kölcsönkapott ruhadarabot, melynek furcsa, de kellemes aromájú férfiparfüm illata van, engem pedig elkap a kísértés, hogy belefúrjam az orrom. Megrázom a fejem, kicsavarom a vizet a ruháimból, majd a táskám egy külön rekeszébe gyömöszölöm őket, igaz, hogy a nadrágom még mindig kényelmetlenül vizesen feszül rám, de legalább felül száraz vagyok. Lehúzom a wc-t, majd a táskámat a vállamra vetve kilépek a fülkéből, és a tükörben szembesülök a félig száraz, félig csöpögő hajkoronámmal, szörnyen nézek ki, ahhoz képest, ahogy elindultam, most borzasztó állapotban festek, és én így ültem be Niall Horan kocsijába. 

Beültem Niall Horan kocsijába.

Félreértés ne essék, nem ragadott magával a fangirl hajlam, sokkal inkább az idegesség, mert beülni Niall Horan kocsijába egyet jelenthet azzal, hogy a következő vele kapcsolatos pletyka másik főszereplője én leszek, ami határozottan nem akarok lenni. A mellkasom összeszorul egy pillanatra, mert az, hogy ma (is) vele találtam szembe magam nem hagyott hidegen a legkevésbé sem. Eddig is tudtam, hogy ki ő, valószínűleg alig van olyan ember a világon, aki nem tudja, de egészen más az újságokban és a tévében látni az égkék szemét és a vidám mosolyát, mint közvetlenül előttem, arra pedig soha még csak nem is gondoltam, hogy a pulcsiját fogom viselni, vagy hogy az egész testem belebizsereg abba, ahogy szórakozottan vizsgálgat. 

Nagyot sóhajtva hagyom el a mosdót, az előadóban óriási hangzavar uralkodik, nem nagyon veszi észre senki sem a megérkezésem, csak azok, akik mellettem ülnek. Zavartalanul lehuppanok Leah mellé, akinek átlagban minden héten más színű a haja, míg a másik oldalamon egy afrikai származású fiú rajzolgat a vázlatfüzetébe, mindössze egy pillantást vetek a munkájára és ezáltal megbizonyosodok róla, hogy a kedvenc művésze valószínűleg Jean-Michel Basquiat.

Feltűröm a pulcsi ujját és kipakolom magam elé a szükséges füzetet és a vaskos tankönyvet, körülöttem szinte mindenki a laptopját vagy tabletjét készítette elő az órára, egyeseknek, mint például nekem, viszont nincs pénze ilyen drága kütyükre, marad a füzet és a toll.

Általában élvezem az órákat, még akkor is, hogy ha egyes tárgyaknak köze sincs ahhoz, amit tanulok, ennek ellenére igyekszek jól teljesíteni és minden tudást magamba szívni, hiszen a tandíj nem olcsó, most viszont erőszakkal sem tudom rávenni az agyam arra, hogy a művészettörténelem professzorra figyeljek. Érzem a pulcsiból áramló parfüm illatát, és az agyam újra lejátssza előttem a történteket.
Az egyetlen oka annak, hogy nem akarom megismerni a fiút, az az a csöppnyi kis dolog, hogy híres, méghozzá nem is kicsit. Nem szeretem a híres embereket, vagyis tulajdonképpen nem velük van a problémám, hanem önmagában a hírnévvel, és azzal, amivel jár, ha valaki híres, milliónyi művész bukott bele abba a nyomásba, amit gyakoroltak rá, rengetegen nyúltak kábítószerekhez, mert nem tudták elviselni ami körülöttük van. Emellett gusztustalannak tartom, hogy az újságok gondtalanul kiteregetik más emberek magánéletét, mi több, pénzt csinálnak belőle, éppen ezért nem akarom, hogy bármi közöm is legyen Niall Horanhoz, könnyen én lehetnék a következő, akit szétszednek.
A fejembe viszont senki sem lát bele, úgyhogy egy kicsit talán megengedhetem magamnak, hogy odáig legyek a történtektől.
Különböző mintákat kezdek firkálgatni a füzetem sarkába, onnan pedig egyre beljebb haladok, habár eközben bűntudatom van, mert figyelnem kellene, viszont amikor felpillantok látom, hogy nem csak az én gondolataim járnak messze.
A péntekre gondolok, és elszorul a torkom, mert azzal, hogy már a harmadik alkalommal fogok egy asztalnál ülni vele komoly veszélybe sodrom magam. Csak egyetlen embernek kell észrevennie, hogy sokadjára találkozunk, de egyetlen lesifotós miatt is megvan a baj, azt viszont ezek ellenére sem tudnám megtenni, hogy nem megyek el, mert valami azt súgja, hogy ő ott fog ülni rám várva. Valószínűleg nem tudnék megküzdeni a gondolattal, hogy felültettem, van valami a szemében, ami miatt nagyon nehéz elutasítóan viselkedni vele, és ma, amikor beszélgetni próbát velem világosan kiült az arcára az is, amikor megbántottam, később pedig úgy derült fel, mint egy lelkes kiskutya, csupán azért, mert végül elfogadtam az ajánlatát.
Anélkül, hogy észrevenném magam, egész órán ő jár a fejemben, a lelkes, tiszta kék tekintete, hogy mennyire törte magát azon, hogy beszélgessen velem, és mégis végig távolságtartó maradt. Nála furcsább emberrel azt hiszem, nem hozott még össze a sors, holott nap mint nap különcök között járok-kelek, ő azonban valami egészen másért más. Épeszű ember azt várná, hogy legalább egyszer említést tesz az életéről, céloz arra, hogy ő jobb, tehetségesebb, gazdagabb, ellenben ő nem tette ezt, őszinte érdeklődéssel kérdezett rólam, és ez teszi furcsává. Milyen az a híres ember, akit más átlagos, és unalmas élete érdekel? Magáról kellett volna beszélnie, az lett volna a normális, nem az, hogy érdeklődéssel teli tekintettel végigmér, megkérdezi, hogy miket fotózok, később pedig azt is megjegyzi, hogy szívesen megnézné a fotóimat. Mégis milyen hírességet érdekelnek amatőr fotók egy egyetemista kezéből?
A választ azonban már akkor tudom, mielőtt igazán megfogalmazódna bennem a kérdést.
Niall Horant érdekli.
Engem pedig ez zavar, mert ha nem fejezi ezt be, megkedvelem, vele akarok lógni, amit nem lehet anélkül, hogy valamilyen újság le nem hozná, hogy új ismerősre tett szert, és ezzel a nyakamba nem zúdítaná a világ összes tolakodó riporterét.
Nincs szükségem erre.
Arra eszmélek fel, hogy körülöttem mindenki pakolászik, úgyhogy lerakom a ceruzám és megdörzsölöm az arcom. Talán sosem volt még olyan, hogy egy egész előadáson keresztül máshol jártam, most azonban még csak arra sincs tippem, hogy milyen anyagot kellene bepótolnom.
Összeszedem a cuccaim és elsüllyesztem őket a táskámban, ezen kívül még két órám lesz ma, az egyik a következő, a másik viszont csak délután négykor kezdődik.
Összefutok néhány fotós csoporttársammal, akikkel általában a gyakorlati óráim vannak, és eltöltöm velük az időt a délutáni órámig, azonban végig csak fizikailag vagyok jelen, a fejemben újra és újra lejátszom a ma reggelt, legutóbb is ez volt, csak akkor azt próbáltam kitalálni, hogy mégis mi vette rá Niall Horant arra, hogy hebegve-habogva megálljon mellettem, majd önkényesen helyet foglaljon a szemben lévő széken, amikor szóltam, hogy nem kérek a társaságából.
Nagyokat pislogva nézek fel, amikor Emily állítólag már harmadjára szólít meg.
- Van barátod, Hazel? - kérdezi mosolyogva.
- Tessék? - ráncolom össze a homlokom. Tekintetét a pulcsimra vezeti, és ahogy lepillantok magamra már értem, miért tette fel a kérdést. - Nem, összefutottam reggel egy barátommal, addigra viszont eléggé megáztam, ő pedig kölcsönadta a pulcsiját - csípek bele az anyagba, játékosan meghúzom a hasamnál és rámosolygok. Ennél szebben nem is lehetett volna megfogalmazni, hogy Niall Horan lovagiasan felajánlotta nekem a ruháját, majd a méregdrága kocsijával még el is hozott.
- Milyen kedves! - néznek egymásra mosolyogva a lányok, én viszont csak megvonom a vállam, mintha ez természetes lenne számomra.
Az órámra megemberelem magam, és céltalan firkálgatás, valamint agymenés helyett sikerül jegyzetelnem, most először azonban a szó legszorosabb értelmében végig szenvedem az órát, és elsőként sóhajtok fel megkönnyebbülten, amikor a professzor engedélyt ad a távozásra.
Az eső nem olyan rég hagyhatott alább, mert az aszfalt még nedves, amikor kilépek az épületből, és a közlekedő autók felcsapják a vizet. Szapora léptekkel indulok a legközelebbi buszmegálló felé, viszont az igyekezetemet nem értékeli a buszsofőr, mert alig pár méterre a céltól becsapja az ajtót, és elhajt. Magamban a Pokol legmélyebb bugyráig átkozom, és a táskámat a lábam mellé lökve leomlok az egyik székre, hogy megvárjam a következő járatot, viszont bár az eső már elállt, hűvös van. Vacogva húzom le a karomom a pulcsim ujját, és behúzom a nyakamat, így viszont közvetlen közelről érezhetem a férfias illatot. Emlékeztet valamire, de nem tudok rájönni, hogy mi az, még úgy sem, hogy ezt érezve a lelkembe valamiért megingathatatlan nyugalom költözik.
15 percet kell várnom, ezalatt az idő alatt elátkozom magamban London összes buszosát, és magát a várost is, holott életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy végül ideköltöztem, még úgy is, hogy a családomat alig láttam, mióta itt vagyok.
Vár még rám egy kis séta, miután leszállok a buszról, de az már meg sem kottyan, lehajtott fejjel vágok át az öreg panelház földszinti részén, és szapora léptekkel mászok fel a lépcsőn a harmadik emeletig. Az egyik oka annak, hogy nem járok bulizni, az ez a ház, pontosabban a lakói, mert bár a legtöbbjük, akikkel összefutottam, normális, de az éjszakai zajokból ítélve van 1-2 zűrös alak köztük, nem kockáztatnék meg egy találkozást velük az éjszaka közepén.
A zár kattanva enged a kulcsomnak és nyikorogva kitárul az ajtó, akármennyire is lepukkant ez a hely, egy kicsit az otthonomnak érzem, ide térek haza már hónapok óta.
Ledobom a konyhaasztalra a leveleket, melyeket befelé jövet vettem ki a postaládámból, és lerúgom a cipőm. A szokásos szórólapok és egy telefonszámla mellett feltűnik még egy levél a kupacban, a feladó neve pedig a főbérlőé, de azon kívül, hogy értesít a pénteki díjfizetésről, és hogy tájékoztatna néhány változással kapcsolatos információról, nem ír semmi lényegeset.
A hűtőben található néhány hozzávalóból kaját csinálok magamnak, majd a fényképezőgépemet piszkálgatva leülök az asztalhoz, és elfogyasztom. Nem érzem túl gyakran egyedül magam, holott viszonylag sok időt töltök egymagamban, rendszerint azonban lefoglal a tanulás, vagy a várost járom a fényképezőgéppel a nyakamban, próbálom megtalálni az ingyenesen elérhető legmagasabb pontot, hogy végre felülnézetből is készíthessek egy képet Londonról, most viszont egyedül érzem magam, de ez még semmi ahhoz képest, ami akkor kap el, amikor a sötétben összekucorodok a takaróm alatt, és a kint tomboló vihar hangjaitól folyton összerezzenek. Olyan, mintha valaki ülne a mellkasomon, és fojtogatna. Valahol valami óriásit csattan, és szinte azonnal hosszan tartó dörgés követi, ekkor felpattanok, és a fürdőszobába nyargalva elmarom a mosásra váró ruhák közül Niall pulcsiját. Fogalmam sincs, hogy mit művelek, és mégis miért, de magamra rángatom a ruhadarabot, és újra befészkelem magam az ágyamba. Betegesnek és bizarrnak tartom, de a szívverésem fokozatosan lelassul, és az arcomra akaratlanul is mosoly kúszik, amikor az óriási kék szemekre gondolok, és arra, hogyan próbálta Niall Horan leplezni előttem a zavarát.

5.rész

Sziasztok! :)
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, hihetetlen örömmel tölt el a biztatásotok, és hogy a néhány felkerült rész alapján elnyerte a tetszéseteket ez a történet is. Remélem tudjátok, mennyire hálás vagyok, és mennyire imádok nektek írni, főleg, amikor így megháláljátok. 

N.x 

Szabadnapunk van, ennek ellenére reggel ugyanúgy felkelek, hosszú időn keresztül készülődök, majd hülyét csinálok magamból azzal, hogy az ajtót lesve egyedül üldögélek a kávézóban.
- Eddig nem jártál ide ilyen sűrűn - jegyzi meg Meghan - nem mintha zavarna - mentegetőzik, de csak fanyarul elmosolyodok és megvonom a vállam, nem tudok semmit sem válaszolni, ráadásul nem is most vagyok a legboldogabb.
- Köszi - veszem el hálásan az elkészült kávémat. Kint zuhog az eső, és hideg van, úgyhogy a szokásos jeges italt lecseréltem melegre.
- Jól vagy azért? - pislog rám aggodalmasan a pultos lány.
- Minden oké - mosolygok rá, és szokásomhoz hűen legyintek, amikor a vissza akar adni.
Mintha az emberek tudnák, hogy az egyik hely foglalt, mert sosem ül senki annál az asztalnál, ahol először, és talán utoljára láttam Hazelt. Letelepszek a székre, amibe szinte már belenyomódott a hátsó felem formája, és kedvetlenül belekortyolok az italba. Alapvetően szeretem a Starbucksot, jó hely, de egy hét alatt bőven volt időm megunni a helyet meg a kávékat is.
Minden alkalommal, amikor nyílik az ajtó, reménykedve kapom fel a fejem, azonban egyszer sem az a személy menekül be az eső elől, akire várok. A negyedik napon felmarkoltam egy könyvet a polcomról, hogy legalább úgy tűnjön, mintha azért járnék ide, mert itt békén hagynak. vagy valami ilyesmi, ami tulajdonképpen nem igaz, mert 5 percenként megkocogtatja valaki a vállam, vagy remegő kezekkel megáll mellettem.
Tátva marad a szám, amikor nevetve beszalad egy lány, majd Harry követi széles mosollyal az arcán, azután magához öleli. Isten tudja mióta nem láttam őt így viselkedni egy lánnyal, aki nem tűnik rajongónak. Haz körbepillant a helyiségben, lustán felemelem a kezem és intek neki, közben az arcára mosoly szökik, súg valamit a lány fülébe, majd elindul felém.
- Van valami mondanivalód? - emelem rá a tekintetem, és elvigyorodok. A válla fölött végigmérem a sorban álló lányt, nem olyan, mint Harry eddigi csajai, kezdjük mondjuk ott, hogy kicsi, ezáltal nincsenek olyan hosszú lábai, mint mondjuk Kendallnek, és nem is olyan deszka, mint Taylor. Barna haja a vállát söpri, miközben a szemüvegét törölgetve, hunyorogva fürkészi a választékot, összességében nagyon cukinak tűnik, szép arca van, mindössze azért szokatlan Harryvel látni, mert nem szerepel egyik újságban sem, valószínűleg tehát nincs saját tévéműsora, nem is színész, vagy énekes, legalábbis nem befutott, és mert tényleg még csak nem is hasonlít Haz ex barátnőire.
Megvonja a vállát és csak mosolyog, amiből túl sok mindenre nem tudok következtetni azon kívül, hogy Harry talán pont úgy érez, mint én, és egyelőre inkább megtartaná magának a szerelmi életének alakulását, csak akkor nem tudom, hogy mit keres nyilvános helyen vele.
- Nem tudtam, hogy újabban kávézni viszed az egy éjszakás barátnőidet - nevetek rá.
- Ő nem... - beletúr a hajába és hátrapillant a válla fölött, a kis mókuslány épp Meghantől rendel. - Szeretnéd megismerni?  - vágja rá hirtelen.
- Ilyen komoly a dolog? - nyílnak nagyra a szemeim, leplezetlen a meghökkenésem.
- Nem tudom - láthatóan feszeng, és én nagyon nem ehhez a Harryhez vagyok hozzászokva. - Szeretném, ha az lenne.
Nagyokat pislogok rá, a tarkóját vakargatja, a háta mögött pedig megjelenik a csajszi, kezében két pohárral, zöld tekintetét bizonytalanul jártatja kettőnk között, bátorítóan mosolygok rá, mire közelebb lép és Harry felé nyújtja az egyik poharat.
- Köszönöm - mosolyog rá csillogó szemekkel, melyekbe legszívesebben belevilágítanék, hogy minden rendben van-e odabent. - Ne haragudj, amiért nem mentem veled.
- Én raboltam el - szólok közbe, hogy ne kezdjen el hülyeségeket beszélni. - Niall vagyok - nyújtom felé a kezem, ő pedig gyorsan legyűri a meglepettségét, és megfogja.
- Casey - aranyos mosolya van, de mielőtt túl sokat megtudhatnék róla, a háta mögött belép valaki az ajtón, és már azelőtt érzem a jelenlétét, mielőtt megpillantanám.
Teljesen elázott, a hajából és a ruháiból csöpög a víz, fogvacogva gázol előre a pulthoz, én pedig nagyra nyílt szemekkel bámulom. Egy hete várok erre a pillanatra, most viszont földbe gyökereznek a lábaim, és fogalmam sincs, hogy milyen ürüggyel kellene megszólítanom, hiszen az elég pszichopatán hangzana, ha megmondanám, hogy minden egyes nap abban a reményben ültem itt, hogy megjelenik.
- Mit nézel? - ráncolja a szemöldökét Harry, majd zavartalanul, jó hangosan megkérdezi: - Azt a lányt?
Tágra nyílt szemekkel kapom felé a fejem, legszívesebben ráugranék és a tenyerem a szájára szorítanám, neki viszont fel sem tűnik ez a hajlamom, csak érdeklődik.
- Szerintem mi menjünk - fogja meg a kezét Casey, és finoman húzni kezdi.
- Várj - vizsgálja átható tekintettel az arcom. - Van valami mondanivalód? - ismétli a korábban elhangzott szavaim, közben vidáman megrándul a szája  és a szeménél összegyűlnek a szokásos nevetőráncok.
- Szeretném, ha lenne - fojtom belé ennyivel a szót, majd egy intés után gyorsan leülök az asztalhoz.
A számat belülről rágcsálva, lehajtott fejjel nézegetem a magammal hozott könyv lapjait, hogy legalább úgy tűnjön, mintha olvasnék, közben azonban elég sűrűn felpillantok, és alaposan végigmérem a lányt. Nagyon vékony, de nem csont és bőr, sokkal inkább egészséges, és úgy tűnik, mintha edzene, legalábbis a vízcseppek miatt sötét, farmerba bújtatott formás lábaiból ítélve. Hosszú hajából csöpög a víz a padlóra, és kisebb pocsolyát ereszt, amikor kicsavarja. Észre sem veszem, hogy Harry és a barátnője engem, és őt bámulnak, mert le sem tudom venni a tekintetem Hazelről, aki épp hálás arccal fizeti ki a kávéját, majd miután megigazítja a vállán a táskáját, és előtúrja a telefonját, elindul felém, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is felnézne.
Elakad a lélegzetem, amikor leomlik pontosan oda, ahol a minap is ült, és kissé gondterhelt arccal megdörzsöli a homlokát.
- Nyugodtan helyet foglalhatsz - szalad ki a számon, és elmosolyodok.
- Jaj, elnézést, mindig ide ülök és nem figyeltem - pattan fel, majd amikor végre felemeli a fejét és a pillantása találkozik az enyémmel, az ajkai résnyire nyílnak és zavartan ráncolja a homlokát.
- Semmi baj - mosolygok rá, magamban pedig hozzáteszem, hogy egész héten azt vártam, hogy lehuppanjon arra a székre.
- Nem, bocs, tényleg - kapja fel a táskáját, és zavartan körbetekint, most azonban minden asztal foglalt az eső miatt. Az arcán egy pillanatra reménytelenség suhan át, hátradobja a szemébe lógó vizes tincseket, és óvatosan felém pillant.
- Nekem nem gond - kínálom felé ismételten az üres helyet, melyre nagy megkönnyebbülésemre végre sóhajtva lehuppan.
- Köszönöm.
Megrándul a szám, és csak most veszem észre, hogy a szívem milyen heves ütemben pumpálja a vért az ereimbe. Felemelem a poharam, hogy igyak a kávémból, azonban szembe kell néznem azzal a problémával, hogy a papírpohárban mindössze néhány csepp ital lötyög.
- Kérsz valamit? - kérdezem, miközben előhalászom a pénztárcám.
A táskájából épp a vizes könyveit rángatja ki, mindössze egy fejrázással válaszol a kérdésemre, majd lecsap az asztalra három vaskos tankönyvet, melyeknek szélei teljesen átnedvesedtek.
Azt hiszem, az túl sok lenne, ha az elutasítása ellenére vennék neki is egy szelet sütit, nem csak magamnak a kávém mellé, úgyhogy bármennyire is szeretném megajándékozni valamivel, visszafogom magam. Amikor elfoglalom a helyem vele szemben, épp a szalvétatartóból markolja fel az összeset, és kétségbeesetten törölgeti a könyveket.
- A kocsimban előfordulhat, hogy van törülköző - jegyzem meg, közben a villámmal letörök egy falatot a sajttortából, és a lehető legkulturáltabban a számba helyezem. A kocsim csomagtartójában igazából van minden, a legtöbbje szemét, de rémlik, hogy egyszer bedobtam egy törülközőt is, és talán száraz ruha is van benne, mivel errefelé elég sűrűn esik az eső.
- Megoldom - motyogja az orra alatt anélkül, hogy felpillantana.
- Egyetemre jársz? - érdeklődök, és egy újabb falatot nyomok a számba. Nem faggatózni akarok, csak beszélgetni, valami témát találni, ami miatt megeredne a nyelve, de csak egy kurta bólintás a válasz. - Nem nagyon akarsz beszélgetni, ugye? - akármennyire is igyekszek, a hangomból kicsendül a csalódottságom, ezúttal viszont hajlandó felemelni a fejét.
- Már a múltkor is mondtam, hogy nem szeretnék semmilyen pletyka főszereplője lenni, azért ültem ide, mert nincs máshol hely, nem azért, hogy celebekkel barátkozzak.
Ha lenne egy csepp méltóságom, most egyszerűen felállnék és itthagynám, valami mégis odaragaszt a székhez.
- Bocsánat, hogy próbálok kedves lenni - jegyzem meg sértetten, és a torta maradék részét a számba tömöm. Elkapom, ahogy zavartan, lesüti a tekintetét, és kevésbé vehemensen szárítgatja tovább a cuccait. Egy szót sem szólok, a könyvem elejére lapozok és elkezdem olvasni, közben bele-belekortyolgatok a kávémba, habár már egyáltálán nem kívánom. Bosszant, hogy valami itt tart, haza akarok menni, és elfelejteni ezt a lányt, miután kidühöngtem magam, de nem vagyok rá képes.
- Azt hiszem, mégis szükségem lenne egy törülközőre - töri meg a köztünk beállt csendet. Meglepetten nézek rá, apró mosolyt erőltet az arcára és hosszú szempillái mögül egyenesen a szemembe néz, egy fél pillanat múlva viszont elkapja a tekintetét.
- Hozom - állok fel kissé sokkosan, és a cuccaimat otthagyva azonnal elindulok a kijárat felé.
Kint még mindig szakad az eső, a fejemre rántom a kapucnim és a kocsimhoz szaladok, remélve, hogy nem hazudtam, és valóban van nálam valami, amivel felitathatná a hajából a vizet. Amikor megtalálom úgy érzem magam, mint aki a jackpotot nyerte meg, kis híján ugrálni kezdek örömömben. Beletúrok még néhány ruhadarab közé, és találomra felmarkolok egy szürke pulcsit, hátha legyőzi a makacsságát, és az elázott pólója helyett felveszi ezt. Visszasprintelek a kávézóba, és mit sem törődök azzal, hogy bőrig áztam, egyenesen az asztalunkhoz megyek.
- Tessék - nyújtom felé a törülközőt - hoztam egy pulcsit is, valószínűleg nagy rád, de száraz - a vonakodó arckifejezése ellenére mosolyogva nyújtom oda.
- Öö, köszi - veszi el óvatosan, és valami mosolyféle kerül az arcára, miközben szárítgatni kezdi a haját.
A bájvigyoromat takargatva egy rövid időre hátat fordítok neki, majd lehuppanok a helyemre. Meglep, amikor újra megszólal.
- Sajnálom, ha úgy tűnik, hogy bunkó vagyok, nem veled van bajom, csak nem szeretem az olyan dolgokat, amik téged körbevesznek - böki ki, miután néhányszor megáll gondolkodni, hogy hogyan is fejezhetné ki magát a legkevésbé bántó módon.
- Megértem - bólintok aprót - viszont nem üldöznek minden pillanatban fotósok, itt elég megszokott jelenség vagyok - mosolygok rá, hogy megnyugtassam. Nem akarom bajba keverni, vagy valami olyat tenni, ami nem jó számára.
- Amúgy Hazel vagyok, Hazel Clark - nyújtja felém a kezét. Az ujjain valamiféle művészi manikűr van, míg Mirának általában fehér, virágokkal díszített, az övé fekete, zöld és kék árnyalatokban pompázik, melyek együtt olyan hatást keltenek, mintha a körmei apró galaxisok lennének.
- Niall Horan, de úgyis tudod - mosolygok rá vidáman, visszagondolva arra, hogyan is közölte ezt velem egy héttel ezelőtt. Megfogom a kezét, azonban nem sok hiányzik, hogy elrántsam, a karomon furcsa érzés áramlik végig és tudom, hogy ő is érzi, mert mindketten elnyílt ajkakkal nézünk fel a másikra, ő pedig el is kapja a kezét, és zavartan megmarkolja a törülközőmet, hogy tovább szárítgassa a tincseit.
- A művészeti egyetemre járok - köszörüli meg a torkát, meglep, hogy a kérdezésem nélkül kezd el beszélni magáról.
- Szóval művész vagy - állapítom meg roppantul bölcsen. Felkelti az érdeklődésem, mert nem olyan, mint az "átlagos" művészpalánták, nincs színes haj, piercingek, tetkók, furcsa ruhadarabok, amik azt próbálnák közvetíteni, hogy az illető, aki viseli őket, nagyon egyedi és különleges. Ő viszont egy átlagos lány, aki farmernadrágot visel a bokáján feltűrve, egyszerű, fekete pólót, és vékony dzsekit, még csak a cipője sem ormótlan, telitalpú magassarkú, hanem egy sima tornacipő, az olcsóbb fajtából. - Mit tanulsz?
Belekortyol a kávéjába és a szívószálat piszkálgatva válaszol.
- Fotózok - az ajkai kissé felfelé görbülnek, miközben kiejti a szót - és festek is, de fotózást tanulok.
- És embereket fotózol, vagy tájképeket készítesz? - az arcán kis meglepettség játszik, valószínűleg nem készült fel arra, hogy van némi fogalmam arról, mi fán terem a fényképezés művészete.
- Hát, egyelőre csak az alapot végzem, még nem döntöttem el, hogy a diplomámban mi fog szerepelni, szeretek képeket készíteni a városról, a természetről, és emberekről is, a divatfotózás viszont nem áll közel hozzám, nem szeretem a beállított képeket, számomra azok nem őszinték.
- Azt hiszem, tudom mire gondolsz - viszonozza a mosolyom, ami kiül az arcomra. Alapvetően úgy gondolom, a mi fotósorozatainkkal nincs gond, hiszen az esetek többségében őszintén tudunk mosolyogni a kamerába, poénnak fogjuk fel az egészet és nevetünk, de nem egyszer toppantunk már be úgy egy fotózásra, hogy előttünk modellekről készítettek képeket, akiknek mereven kellett tartani a pozíciójukat, megőrizni ugyanazt az arckifejezést órákon át, és hasonlók. - Mára már végeztél, vagy még most fogsz órára menni?
- Most lesz - érinti meg a telefonját, hogy rápillantson az időre - háromnegyed óra múlva.
Aggodalmasan pillant ki az ablakon, kint azonban még mindig úgy esik az eső, mintha dézsából öntenék.
- Ha gondolod elvihetlek - a szám előbb cselekszik, mint az agyam, és a szemeim elkerekednek a bátor tettemtől, amiért kimondtam ezt. Nagyot nyelek, mindennél jobban szeretném elvinni, hogy kettesben maradhassak vele, és talán nyitottabban beszéljen magáról.
- Nem is tudom - hajtja le a fejét, és azzal, hogy a hajával takarja az arcát, nagyon emlékeztet a legjobb barátomra - még van idő, átgondolom, rendben?
- Nem vagyok emberrabló - szalad ki a számon, amiért legszívesebben arcon csapnám magam, ő viszont csilingelően felnevet, az egyik leggyönyörűbb hang, amit valaha hallottam. Kissé hátrahajtja a fejét, megvillantja a tökéletes fogsorát, a szemei úgy húzódnak össze, mint egy kis manga lánynak, nekem pedig elakad a lélegzetem. Mégis mi a franc folyik?
- Attól nem is tartottam - fürkészi az arcom csillogó szemeivel, melyeknek olyan színe van, mint a feketekávénak, vagy az étcsokoládénak. - Mi történik, ha elviszel?
- Hát, beszállsz a kocsimba, és megmondod, hogy milyen úton van az iskolád, én beírom a GPS-be, elviszlek, ha odaértünk pedig kiszállsz - gondolatban hozzáteszem, hogy megajándékoz a telefonszámával, vagy legalább megbeszélünk még egy találkozót, kimondani azonban nem merem.
- Mennyi az esélye annak, hogy paparazzik vannak a nyomodban?
- Jelenleg nulla, észrevenném, ha itt volnának, mindig vakuznak, és hangosan kattan a gépük, de ezt úgyis tudod, azt hiszem - zavartan vakargatom a karom, nem merem elbízni magam, a mellkasom azonban egyre inkább összeszűkül az izgatottságtól, hogy belemegy - nem hinném, hogy ilyen ítéletidőben az az álmuk, hogy engem fotózzanak kávézás és vezetés közben.
- Oké - ejti ki tökéletes ajkain - ha neked nem baj, akkor elfogadom.
- Nem baj! - vágom rá kissé talán túl hirtelen.
Észreveszem, hogy a fogait kissé belemélyeszti egy pillanatra az alsó ajkába, ezt látva pedig minden porcikám bizseregni kezd, a képzeletem mélyéről pedig feltör egy kép arról, hogy ezt esetleg én teszem meg, nagyon finoman, vigyázva, nehogy felsértsem a puha ajkát. Elhomályosult tekintettel emelem fel a fejem, semmit nem vesz észre a fantáziálásomból, elpakolja a vaskos tankönyveket a táskájába, és az ujjaival végigszánt a száradásnak indult haján.
- Szeretnél menni? - kérdezem óvatosan, az egyik felem remegve várja a bólintását, a másik azonban kicsit összerándul, mert az az jelentené, hogy hamarosan muszáj elköszönnünk egymástól.
- Igen - húzza be a cipzárt a táskáján, a vállára veti, majd magához öleli a pulcsimat és a törülközőmet.
- Vigyek valamit? - tápászkodok fel én is, és felszedem az elszórt cuccaimat, valamint a szemetet is, hogy kidobjam a kukába.
- Nem kell, köszi - elfogadom a mosolygó elutasítást, habár mindennél jobban szeretném levenni a válláról a nehéz tatyót.
- Az autóm itt áll nem messze, egy fekete Range Rover - halászom elő a kulcsokat a zsebemből - kinyitom az ajtót, fuss oda, és ugorj be.
- Szóval engedélyt adsz arra, hogy elkössem a kocsidat? - nevet rám, amitől bár nem látszik, de elalélok.
- Hát, van benne egy pár személyes cucc, ha engeded, hogy kivegyem őket...
- Nem tudok vezetni - vigyorog, és engedi, hogy kinyissam előle az ajtót.
- Siessünk - nyomom le a gombot a slusszkulcson, majd futásnak eredünk.
Nagyjából egyszerre érünk oda, azonban mire beugrunk a fedett autóba mindkettőnkről újra csöpög a víz. Hazel hangosan nevet azon, hogy a nagy sietségben inkább kecsesen beesett az autómba, mintsem beült, és ez belőlem is kacagást vált ki.
- A Picadilly-n van az egyetem - dörzsölgeti a már nedves törülközővel a karját, majd felém nyújtja.
- Hű, az messze van - pislogok nagyokat, és elveszem tőle - hogy-hogy akkor errefelé vagy?
- Csak itt találtam megfizethető albérletet - vonja meg a vállát - többnyire buszozok, úgy nincs olyan messze.
Bólintok, ezzel az egy mondattal több információt is kiszolgáltat számomra, például azt, hogy itt lakik valahol, ezáltal pedig azt is, hogy a lakása nincs túl messze az én házamtól, és valószínűleg nem Londonban nőtt fel.
- És van lakótársad? - érdeklődök, bármennyire is szeretném, már nem tudom az arcát nézni, az útra kell figyelnem.
- Jól jönne, de sajnos nincs - sóhajt fel. - Nem itt születtem, szóval nem nagyon ismerek itt senkit az egyetemi csoporttársaimon kívül, pedig ez már a második évem.
- Ez furcsa - ráncolom a homlokom - nem jársz szórakozni? Nincsenek nagy egyetemi bulik?
- De, biztos - vonja meg a vállát - de én nem vagyok az a típus, akinek önmaga kifejezéséhez fűre és alkoholra van szüksége.
Felnevetek, nem is tudom, hogy erre miért nem jöttem rá előbb, hiszen ez a lány másabb, mint az összes többi a világon, számomra senkire sem hasonlít azok közül, akikkel eddig találkoztam.
- Szóval igazak a sztereotípiák? Furcsa stílus, és züllött életvitel?
- Vannak ilyenek - pillant ki az ablakon, és észreveszem, hogy közben fázósan átöleli magát, holott az ölében ott pihen a pulcsim - de nem mindenki. Tulajdonképpen két véglet van, ahogyan én látom, a feltűnőek, harsányak, bulizósok, és a csendesek, akik inkább meghúzódnak a háttérben.
- Te is ilyen vagy? - annyira, de annyira szeretnék ránézni, ebben a borzalmas forgalomban viszont azzal az életünket veszélyeztetném.
- Én nem vagyok művész, csak egy kezdő fotós.
- Szívesen megnézném egyszer a képeid - csúszik ki ismét a számon, mire ő döbbenten pislog rám.
- Valóban?
- Igen - bólintok teljesen őszintén - nem adom ki őket a médiának, meg semmi ilyesmi, csak kíváncsi vagyok - mosolygok az útra. - Sokat tudsz amúgy rólunk? Legutóbb elég tájékozottnak tűntél.
- Hát, csak amit a legtöbben - vonja meg a vállát - nem mászok bele a sztárok életébe, de néhány pletykáról én is értesülök, viszont nem nagyon hiszem el őket.
- Azt jól teszed, többnyire a fele sem igaz azoknak, amiket írnak. Vedd fel nyugodtan a pulcsim, ha fázol, azért adtam - tekerem feljebb a fűtést, mert rossz nézni, hogy reszket. - Mira régen mindig itt hagyta a cuccait, de most semmit se találtam Aria egyik lehány kardigánján kívül, az pedig azt hiszem, hogy még neked is kicsi.
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e...
- Senki sem fogja tudni, hogy az enyém - próbálom meggyőzni, mert amellett, hogy nem szeretném, ha megfázna, a jelenlegi legnagyobb vágyam, hogy a ruhámban lássam. Elég perverz, nem?
- Visszaadom majd - hajtogatja ki végül, és átkozom a katasztrofális londoni forgalmat az esővel együtt, amiért nem láthatom, hogy hogy néz ki benne.
- Oké - csupán azért nem mondom, hogy tartsa meg, mert az, hogy szeretné visszaadni, azt jelenti, hogy láthatom még.
Elszorul a torkom, amikor befordulok a Piccadillyre, azt pedig már könnyen kitalálom, hogy melyik az egyetem épülete, parkoló viszont nincs szabad, hogy egyenesen előtte tegyem ki.
- Köszönöm, hogy elhoztál - csatolja ki magát, és elkezd szedelőzködni. Lehúzódok egy olyan helyen, ahol amúgy tilos lenne, és végre megnézem magamnak.
Nem vagyok egy túl nagy termetű ember, ő viszont még az én pulcsimban is aprónak néz ki, a jobb szeme sarkában kissé elmosódott az enyhe fekete szemfesték, én pedig akármennyire is szorítom a saját kezeim, végül nem tudom megállni, hogy ne nyúljak oda, és töröljem le. Érzékelem, hogy elakad a lélegzete, míg én lázba borulok az apró érintéstől. Felé mutatom a maszatos hüvelykujjam, majd elhúzom a kezem. Nagyokat pislog, összezárja elnyílt ajkait, és rám mosolyog, a tekintete olyan, mint a kavargó forrócsoki, melyben szeretnék megmártózni.
- Találkozunk holnap? - szalad ki a számon, amikor meglátom, hogy kiszállni készül.
- Nem jó, délelőtt elméleti óráim vannak, délután gyakorlatom, ez az egyetlen nap, amikor van időm reggel kávézni.
Ez megmagyarázza, hogy miért egy hetet kellett rá várnom.
- A péntek viszont jó - szólal meg hirtelen - mi lenne, ha délelőtt találkoznánk? 10 körül.
10 körül, mert addigra már mindenki iskolában van, vagy dolgozni, kevesebb az esélye annak, hogy együtt látják velem. Nem mondom, hogy ez nem esik rosszul, de megértem, teljes mértékben, és annál jobban szeretném újra látni, hogy húzzam a szám bármi miatt is.
- Oké - bólintok rá. Biztos vagyok benne, hogy akármilyen időpontot mondana, beleegyeznék, ha kell, akkor lemondok miatta bármit.
- Köszi még egyszer a fuvart - pillant rám hálásan. - Viszlát, Niall.
- Szia, Hazel - bököm ki, addigra viszont már megkerüli a kocsit és teljes sebességgel az épület bejárata felé sprintel, miközben lötyög rajta az én pulcsim.
Miután eltűnik a látóteremből ráomlok a kormányra és a fejemet a műanyaghoz ütögetem, egyrészt azért, mert boldog vagyok, a szívem ide-oda cikázik a mellkasomban, kedvem lenne kiugrani az esőbe és táncot járni, másrészt viszont érzem, hogy valami történik velem, valami, ami eddig még sosem, és ez az új érzés félelemmel tölt el, mert úgy érzem, hogy már most sem tudom kezelni.

4.rész

Sziasztok! 
Nincs igazán semmi fontos mondanivalóm a rész előtt, talán csak annyi kérésem lenne, hogy lehetne egy icipicivel nagyobb aktivitás? Néha úgy érzem, hogy feleslegesen kezdtem bele a blogba, vagy nem is tudom, furcsa, hogy a megszokotthoz képest most "kevesen" vagyunk, érintetlen a chat, nincsenek cserék, pedig igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból, és folyamatosan azon töröm a fejem, hogy mikkel tehetném jobbá a történetet, és úgy a blogot összességében, valamint hogyan kerülhetnék minél közelebbi kapcsolatba veletek, mert akár hiszitek, akár nem, fontosak vagytok nekem. Mindegy, késő van, elég nyűgös is vagyok, nem kell komolyan vennetek. 
Remélem tetszeni fog nektek a rész!

N. x

Magam sem tudom igazán, hogy mit művelek, amikor másnap már korán reggel megszólal az ébresztőm, ellentétben más alkalmakkal most azonnal magamhoz térek, nem hunyorgok perceken keresztül értetlen arccal magam elé, és nem is nyomom ki morgolódva az ébresztőt, hogy aztán visszazuhanjak a párnára, úgy pattan fel a szemhéjam, mintha nem is aludtam volna. Talán azért, mert tulajdonképpen nem is aludtam valami sokat, az eszem órákig Hazel nevű, furcsán elutasító lányokon járt, mígnem arra az elhatározásra jutottam, hogy teszek egy próbát, hátha ma is ott fog ülni a kávézóban.
Gondosan válogatom a ruháimat, a végeredmény mégis ugyanolyan átlagos, mint az összes többi napon, szűk farmernadrág, fehér póló, a dzsekim, és az egyik magas szárú Nike cipőm, semmi különleges, mégis sokkal hosszabb ideig állok a gardróbomban, mint máskor. Zenét indítok el a telefonomon, majd dúdolgatva belépek a fürdőszobába, megmosom a fogaim, hosszú másodperceken keresztül vizsgálom a pelyhedző arcomat, mígnem úgy döntök, hogy nem borotválkozok, a hajamra viszont sok időt fordítok. Gondosan fésülgetem át, holott nem egy olyan hajtömegről beszélünk, mint mondjuk a Miráé, grimaszt vágok a tükörképemre, amiért nem állnak úgy a hajszálaim, ahogy azt elképzeltem, a próbálkozást viszont csak hosszú percekkel később adom fel, mégpedig azzal, hogy lecsapom a fésűt a mosdókagyló szélére, és bevágom magam után az ajtót. Nem hagyhatom, hogy a béna hajam elrontsa az esetleges találkozómat Hazellel, még azt is fontolóra veszem, hogy felhívom Lou-t és iderendelem, az ötletet azonban elvetem, és helyette inkább kétszer jól beleturkálok. Tegnap nem áldoztam ennyi figyelmet a külsőmre, amikor bementem, sebtében felvett ruhák voltak rajtam, melyeknek felét a földről kaptam fel, a hajammal pedig aligha foglalkoztam. Most kellene annak a résznek jönnie, hogy a különleges lány még így is el volt ájulva tőlem, de kit is akarok átverni? Mert nem volt, ezt az információt viszont kizárom egy időre, csak azért, hogy ne legyek még idegesebb.
Azt csinálom, mint aki egy randevúra készül valaki olyannal, akivel igazán komolyra fordulhatnak a dolgok, a valóságnak viszont aligha van köze az ilyesmihez, én azonban úgy indulok el, mintha lenne. A kocsikulcsom dobálva, elszántan lépdelek a garázs felé, útközben pedig azt tervezgetem, hogy mivel fogom megpuhítani ezt a lányt.
Nehezen találok parkolóhelyet, viszonylag messze a kávézótól, viszont ez nem ok arra, hogy lehervadjon az idióta mosoly az arcomról. Ahogy közeledek a Starbucks felé elfog az izgatottság, és valami más is, ami miatt a szívem felszökik a torkomba és ott dobog egyre ütemesebben, a borult idő ellenére pedig hirtelen nagyon melegem lesz. A kávézóban semmi nem változott, minden a megszokott ütemben megy, gyakran járok ide, szóval tudom, hogy reggelente munkába rohanó, ideges üzletemberekkel és álmos iskolásokkal van tele, a pultosoknak ez idő alatt pedig egyetlen szabad másodpercük sincs. A pillantásom végigjártatom az egész helyiségen, jól megszemlélem az összes asztalt, sarkot, de nem látom azt a lányt, aki engem érdekel.
- Nagyon sietsz, Niall? - fordul felém az egyik lány, Meghan, aki gyakran kiszolgál, úgyhogy egész jó ismeretségben vagyunk.
- Nem, csak nyugodtan - mosolygok rá, és elengedek magam előtt egy kapkodó nőt, aki elmarja a pultról a poharát, majd kirohan az ajtón, semmi köszönöm, vagy esetleg viszlát.
Meghan gyorsan megajándékoz egy hálás mosollyal, és habot fúj a kezében lévő kávéra. A pultnak dőlve szemlélem a kínálatot, úgy döntök, hogy kipróbálom a legújabb jegeskávék egyikét, majd a tekintetem a bejárara szegezem.
- Mit szeretnél? - fúj ki néhány hajszálat az arcából Meggie, és barátságosan mosolyog rám.
- Egy olyan csokisat - bökök a feje fölött lévő táblára, azonban anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rá, elkezdi elkészíteni. Szívesen megkérdezném, hogy ismer-e egy bizonyos Hazel nevű lányt, és ha igen, akkor mennyire gyakran jár ide és mikor, de mögöttem óriási sor van, úgyhogy nem húzom az idejét ilyesmivel.
- Köszönöm - mosolygok rá, és bőséges borravalót hagyok neki, mielőtt helyet foglalnék.
Az a jó az ilyen rohanós reggelekben, hogy szabad helyek mindig vannak, hiszen csak nagyon keveseknek jut ideje arra, hogy békében leüljön és elfogyassza a kávéját egy süti vagy szendvics kíséretében.
Jobb híján a telefonomat halászom elő, és miközben lassan szívogatom fel a jeges finomságot válaszolok néhány tweetre, a gondolataim viszont teljesen máshol járnak, a tekintetem pedig többet időzik az ajtón, mint a telefonom képernyőjén. Fogalmam sincs, hogy meddig várok, megiszom a kávém, majd kérek egy sütit is, csak hogy ne foglaljam az asztalt a semmiért, azonban ahogy telnek a percek úgy nő az elkeseredettség a mellkasomban.
- Vársz valakire? - érdeklődik kedvesen Meghan, amikor újra megállok a pult előtt. Már bőven lement a reggeli nagy forgalom, csak néha szállingózik be 1-2 ember.
- Nem, csak reménykedtem, hogy összefutok valakivel - dörzsölgetem a karom, és próbálom úgy megvonni a vállam, hogy ne érződjön a csalódottságom. - Mondd csak, nem ismersz véletlenül egy Hazel nevű lányt?
- Nem hinném - rázza a fejét, az arcáról viszont leolvasom, hogy azért kutat az emlékeiben. - Elég sok lány megfordul itt.
- Persze, nem gond - erőltetek mosolyt az arcomra - köszi a kávét.
Addig a pillanatig reménykedek abban, hogy esetleg belém szalad, vagy meglátom valahol az utcán, amíg be nem szállok a kocsiba. Nem történik semmi ilyesmi, mert az eddig történtek ellenére ez nem egy nyálas romantikus film, hogy csak úgy véletlenül összefussunk újra, vagy gond nélkül sikerüljön kiszúrnom 1000 ember között.
A jókedvem és az izgatottságom elillant, nyoma sincs már, amikor a stúdióhoz érek, és belépek annak az ajtaján.
- Sziasztok - dünnyögöm az orrom alatt, nem szándékozok hangot adni a csalódottságomnak, az érzelmeimnek azonban nem tudok gátat szabni, akárhogy is próbálkoznék, mindenki látná, hogy rossz kedvem van, mert ez nem túl gyakori.
- Hűha, valaki bal lábbal kelt - cukkol Louis, válaszul grimaszt vágok és ledobom a táskámat a kanapéra. - Ezúttal nem tudtad kialudni magad, Niall Shizzle?
- Nem - válaszolok tömören. Rajtam kívül persze mindenki elemében van, mint mindig, csak Liam pislákol maga elé kissé álmoskásan, de bekapcsolódik a beszélgetésbe, és együtt nevet a srácokkal, szöges ellentétben velem.
- Minden oké, Niall? - méregeti kutakodva az arcom Zayn.- Nem akarsz kijönni, amíg elszívok egy cigit?
- Persze, nincs semmi gond - enyhül meg egy kicsit a hangom, látva, hogy mindannyian engem méregetnek - nem szeretem a füstöt.
- Én viszont veled tartok - löki el magát a kanapéról Lou, majd együtt kimennek.
- Mikor kezdünk? - tekintek körbe Juliant keresve.
- Amikor megérkezik, szerintem nem te vagy az egyetlen, aki elaludt a héten - vonja meg a vállát Harry. - Szerintem lépjünk le, ha nem futnak be fél órán belül.
Amint megegyezünk ebben Zaynnel és Louis-val együtt Julian is beesik az ajtón, sűrű bocsánatkérések közepette gázol át a helyiségen és lehuppan a helyére, közben ő sem ússza meg Louis vicces megjegyzéseit.
- Kezdhetünk? - méri végig várakozóan a társaságunkat, mintha neki kellett volna ránk várnia.
- Fogkrémes a pólód - a srác grimaszolva dörzsöli meg a pólóján valóban ott éktelenkedő fogkrémfoltot.
Egymás hegyén-hátán eldőlünk a kanapén, amíg Harry felénekel 1-2 új dalt. Egy ideje már stúdiózunk, szerencsére nem kell rohannunk az új lemezzel, mivel nincs meghatározott időpont, hogy mikor legyen kész, így bár sűrűbben járunk stúdiózni, de kevesebb időt töltünk bent. A csontjaim ropogva tiltakoznak a felállás ellen, amikor helyet cserélek Zaynnel, és én lépek be a hangszigetelt szobába, majd veszem fel a fejhallgatót. Soha nem akartam még annyira máshol lenni, mint most, egyszerűen elment a kedvem mindentől, amit még én sem értek, hiszen nem egy megbeszélt találkozóról volt szó, csak én ringattam magam abba a reménybe, hogy Hazel rendszeresen jár ebbe a kávézóba, és talán ma is ott lesz, mert tegnap úgy tűnt, mintha rendszeresen járna.
- Megpróbálnád újra? A végénél kicsit vidd feljebb a hangodat - szakít félbe Julian én pedig csak szótlanul bólintok, a szólóm közepén viszont berekedek és a hangom jobban hasonlít egy beteg kecskéjéhez, mintsem az elismert bandánk egyik állítólag elismert tagjának hangjához.
Nem adom fel túl könnyen, lényegében soha, semmit nem adtam fel, most azonban szeretnék kihátrálni innen és visszaülni a Starbucksban elfoglalt helyemre, hogy várjam a csodát.
- Mi történt, haver? Nem szoktál ilyen lenni, beteg vagy?
- Lehet - köszörülöm meg a torkom, és talán kicsit rá is játszok a dologra.
- Jobb lenne, ha hazamennél és kipihennéd magad, mielőtt rosszabbra fordul - halkan hümmögve vonom meg a vállam.
- Nem gond?
Hátrafordul a srácok felé, de csak foszlányokat hallok abból, amit beszél velük, viszont kivétel nélkül mindegyikőjük arcára kiül az aggodalom és a megértés, miközben bólogatnak és mondanak valamit.
- Menj csak - mosolyog rám Julian. Hálás pillantást küldök feléjük, a helyére teszem a fejhallgatót és kilépek a szobából.
- Bocs, srácok - túrok a hajamba, majd leejtem a kezemet magam mellé.
- Ugyan már, tesó, lépj le és kapd össze magad - veregeti meg a vállam Zayn.
- Kösz - mosolygok rájuk, és felkapom a táskám.
- Mira otthon van, ugorj be hozzá, ha gondolod - fürkészi az arcomat Liam, valószínűleg előle nem fogom tudni elrejteni a valódi indokot, még ha most nem is akarom, hogy tudjanak róla, valószínűleg sejti, hogy nem is vagyok igazán beteg - biztos csinál neked teát, vagy amit akarsz.
Aprót bólintok, majd egy intéssel elbúcsúzok, és szinte menekülök az autóm felé, azt hiszem, felajánlás nélkül is azonnal Mirához hajtanék, szükségem van arra, hogy mondjon valamit, és biztos vagyok benne, hogy ő nem fog nevetni rajtam, hanem minden szavam komolyan veszi.
Már kissé döbbent és aggódó arccal, karján Noah-val a kitárt ajtóban áll, amikor megállok a feljárójukon.
- Szólt Liam, hogy jövök? - kérdezem, amikor hallótávolságba kerülök, a háta mögül pedig kiront Arthur és boldogan ugrál körbe.
- Nem - pislog meglepetten - láttam az autódat az ablakból. Jól vagy? - terel be maga előtt.
Több okból is szeretek itt lógni, talán többet vagyok ebben a házban, mint a sajátomban, mert olyan meleg, otthon érzésem van itt, mindig vannak hangok, most is a nappaliban a tévéből valamilyen gyerekműsor hangjai szűrődnek ki, és Aria babás kacaja. Ahogy belépek az orromat mindenféle illat csapja meg, melyeknek forrása a konyhában van, és azonnal összefut a nyál a számban, valamint itt mindig örömmel és mosolyogva fogadnak,
- Szia, kishaver - mosolygok a kisfiúra, válaszul pedig szélesen elvigyorodik, és megvillantja a szájában szétszórt néhány kis fogacskát. Megsimogatom a kis fejét, egyúttal puszit nyomok Mira homlokára, hogy eloszlassam az aggodalmas ráncokat rajta.
Az ikerpár másik fele a kezecskéit erőteljesen a padlóhoz csapkodva közeledik, aprócska, szőkés hajszálait az az édes kis fejpánt fogja hátra, amit valamikor még én hoztam. A látványomra, és mert Arthur a farkát csóválva megindul felé, a kislány sikongatni kezd és még inkább sietve közeledik, én azonban két lépéssel előtte termek és a karjaimba veszem. Imádom, ahogy a fejét a vállamra hajtja és a maga módján átölel, mosolyogva érintem az orrom a kis nyakához és beszívom a finom kisbaba illatát.
- Szia, kis tücsök - nyomok puszit husis arcára, válaszul a saját kis nyelvén gügyög valamit, a szívem pedig azonnal szétfolyik. Ilyenkor igazán irigylem Liamet, mert ő bármikor élvezheti ezeknek az apróságoknak a szeretetét.
- Éhes vagy? - gyönyörködi ki magát bennünk Mackenzie, és elindul a konyha felé. - Még nem vagyok kész teljesen, de a hűtőben biztosan találsz valamit.
A kislánnyal az ölemben letelepedek a konyhaasztal mellé, míg ő megkavarja a tűzhelyen rotyogó ételt, a kutyája pedig izgatottan szaglászva köröz a lábánál.
- Átvegyem Noah-t? - helyezem el úgy a karjaim közt Arit, hogy kényelmesen elférjen mellette a testvére is.
- Az jó lenne, valamiért olyan kis nyűgös ma - sóhajt nagyot, majd felém fordul és ölembe helyezi a kisfiút is. Kissé lekonyul a szája, úgyhogy a sírást megakadályozva rázni kezdem a lábaim, a kitörő vihar helyett pedig mindketten felnevetnek. - Szóval, mi szél hozott ilyen hamar?
Nem is tudom, hogyan kezdhetnék bele, egy ideig csak hallgatok és szórakoztatom a két kis trónörököst, azonban a tekintete elől nem menekülhetek el, valószínűleg ahogy rám néz, tudja, hogy egy lányról van szó, az arcára pedig leplezetlenül kiül a meglepetés.
- Hogy hívják? - húzza ki magának az egyik széket, és leül mellém.
- Hazel - néhány pillanatig ízlelgeti a nevet, valószínűleg végigfuttat az agyában egy keresést, hogy beszéltem-e már róla.
- Mostanában ismerted meg? - mosolyog rám, az ajka viszont egy kissé megrándul, bántaná, ha valami olyasmit mondanék, hogy egy ideje találkozgatok ezzel a lánnyal, de soha nem meséltem neki róla, viszont ilyesmiről viszont szó sincs.
- Nem is ismerem igazából - motyogom, és kissé feljebb húzom Ariát az ölemben. - Csak tegnap láttam, és beszéltünk pár szót.
- Lehetnél kicsit kevésbé szűkszavú - hajol felém, és játékosan meglöki a térdem, azonban ez nem biztos, hogy a legjobb döntés, mert Noah a kezecskéit felé nyújtva nyöszörögni kezd. Az anyai ösztönei előtörnek és gügyögve veszi ki az ölemből a kisfiút, majd úgy szorítja magához, mintha még mindig olyan aprócska lenne, mint amikor megszületett. - Ne haragudj, figyelek közben - nyom puszit a baba arcára, majd elhelyezi a karjaiban és felmosolyog rám.
- Hülyeség az egész - rázom a fejem, és a pillantásom a konyhából kivonuló kutyára szegezem.
- Nem, nem az, tudni szeretném! - erősködik. - Figyelj, ha akarod, elzárom ezt a cuccot, lerakom aludni a törpiket, és akkor semmi sem zavar meg, de muszáj elmondanod most már, hogy ki ez a lány, Niall. Nem szoktál így viselkedni.
Ezt én is pontosan tudom, ez a baj.
- Dehogy, nem kell...
- De igen! - ettől kezdve már nincs, amivel megállíthatnám, és azt is tudom, hogy mindent kiszed majd belőlem, amit tudni szeretne. - Felhoznád Arit, kérlek?
- Mack...
- Csak figyelmeztetlek, hogy egyedül is menni fog, szóval ha nem, akkor elveszem! - pattan fel, és egy karral szorítja magához a kisfiát.
- Jól van, anyuci, viszem én - sóhajtok fel, és a karjaimba veszem a kislányt. Az arcán elégedett mosoly terül szét, miközben elindul, hogy a nappalin átgázolva, megzavarva Arthur tévézését felcaplasson a lépcsőn a gyerekszobáig. Hűségesen követem, míg ő gyakorlott mozdulattal elhúzza a függönyt, így a szoba félhomályba borul, majd óvatosan beleteszi a kiságyba Noah-t, végül Ariát is, és gondosan betakargatja őket.
- Csak néhány perc - mondja úgy, hogy közben le sem veszi a pillantását a kis csöppségeiről. Az arcán nyugodt mosoly ül, nekidőlök a falnak és úgy figyelem, ahogy gyengéden simogatja a kis buksikat, a szájukba nyomja a cumikat, és elcsitítja a rugdalózó kisbabákat. Valóban csak néhány perc telik el, mire felegyenesedik, puszit nyom mindkét csemetéje homlokára, betakargatja őket, majd int, hogy kimehetek.
- Ugye nem hiszed azt, hogy zavartak? - ráncolom a homlokom. - Mert kicsit sem.
- Tudom, hogy nem - mosolyog rám, és nekidől a vállamnak. - Amúgy is aludniuk kell, és idejét sem tudom már, hogy mikor beszélgettünk utoljára csak mi ketten, Niall.
- Hát, ezt én sem - vonom meg a vállam. Amikor felpillant rám az arcán végigsuhan egy leheletnyi fáradtság, viszont enélkül is tudom, hogy fáradt, anyának és feleségnek lenni valószínűleg egy kisbabával sem könnyű, kettővel pláne nem, de sosem panaszkodna emiatt, hiszen a legnagyobb örömmel csinál mindent, amit csinál, és ennél többet is bevállalna azért, hogy a gyerekei számára minden tökéletes legyen.
Mosolyogva vesz ki egy üdítőt nekem, és egy üveg vizet magának a hűtőből, minimálisra veszi a gázon fővő étel alatt a lángot, majd felkap egy csomag állatos kekszet, és megragadja a karom.
- Hazel - huppan le a kanapéra, és megpaskolja a helyet maga mellett. Felbontom az üdítőt, míg ő bedob a szájába egy kekszet, és letekeri a vízről a kupakot. Attól eltekintve, hogy mennyire megváltozott az élete, Mira valahogy mégis Mira maradt, megmaradtak a szokásai, a stílusa, a személyisége, csupán felerősödött benne néhány dolog, és az értékrendje első helyén a családja szerepel. A fejében a "család" szó alatt nem csak a Payne és Hemmings vezetéknevű emberekre korlátozódik, hanem mindenkire, akit a szívében hordoz, beleértve engem, és minden barátját, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy itt ülne most az öccsével is, ha ő esik be az ajtón, nem én, és Zaynnel is, valamint az érdeklődése sem lenne egy fikarcnyit sem kisebb, mint most.
- Tegnap reggel elaludtam - köszörülöm meg a torkom, a tekintetét izgatottan szegezi rám, de soha, soha az életben nem szakítana félbe, hogy siettessen, vagy valami olyasmit mondjon, hogy ez őt nem érdekli, térjek a lényegre - de úgy voltam vele, hogy ha már úgyis kések, akkor van időm beugrani a Starbucksba egy kávéért, az a néhány perc nem nyom túl sokat. Nézd Mack, ez tökre nagy hülyeség, az egyik percben, miután megkaptam a kávémat sietni akartam a stúdióba, a másikban pedig ott álltam, egy lány előtt, akivel sosem találkoztam korábban.
A szája mosolyra húzódik, szempillái izgatottan megrebbennek.
- És mielőtt egyáltalán megkérdezhettem volna, hogy egyedül van-e, felnézett, és közölte, hogy nem ülhetek le hozzá.
Hangosan felkacag, olyan igazán jóízűen, amitől engem is elkap a nevethetnék.
- És mit csináltál? - fürkészi az arcom szélesen mosolyogva.
- Hát, leültem - vonom meg a vállam, mire a pillantásában büszkeség csillan. Néha még engem is elképeszt, hogy hogyan tudok olvasni minden kis mozdulatából vagy gesztusából, amit ő észre sem vesz, de azt is tudom, hogy én pont ugyanilyen nyitott könyv vagyok előtte.
- Beszélgettetek?
- Elmondta, hogy tudja ki vagyok, és ezért nem ülhetek le hozzá, majd megkérdezte, hogy egyáltalán miért oda akarok leülni, amikor rengeteg szabad asztal van, én pedig erre azt válaszoltam, hogy nem tudom - idegesen túrok a hajamba a bénaságom miatt, míg a lány arcán tovább szélesedik a mosoly. - Azután utasított, hogy álljak el és menjek a dolgomra, mert nem hozza lázba a személyiségem, és nem akarja, hogy lefotózzanak vele.
Végszóként nagyot kortyolok az üdítőmből, míg ő valószínűleg egy egész listát állít össze a fejében a felmerülő kérdéseiből, én pedig nagyon reménykedek benne, hogy mondani fog valami olyat, amivel tudok majd mit kezdeni.
- És tudod, hogy mit csináltam ma, Mackenzie? - kapom fel hirtelen a fejem, az ereimben pedig érzek szétáradni valami furát, ami felháborodást vált ki belőlem. - Felkeltem korán reggel, sokkal tovább készülődtem, mint egyébként, aztán ott ültem annál a nyamvadt asztalnál, és vártam, hogy jöjjön, de nem jött!
Nem tudom, hogy az eddig izgatott tekintete és a széles mosolya hová tűnt, de amikor legközelebb konkrétan rá nézek, nem pedig valami láthatatlanra a levegőben, tátott szájjal, döbbenten bámul rám.
- Mi az? - ráncolom a szemöldököm. A lábamat hirtelen elönti a meleg, amikor ráheveredik a bundás kutyájuk. - Őrültség, ugye? Nem is tudom, hogy mit gondoltam.
- Niall? - hümmögve, szinte magamat elszégyellve pislogok rá. - Milyen ez a lány? Hogy néz ki?
- Hát... nem tudom, nem is ezt figyeltem - vakargatom idiótán a karom. - Barna haja van, szemüveg volt rajta, olyan, amilyen neked is volt, és nagy, barna szemei vannak. Nagyon szép, tényleg, én... nem tudom, te is pont olyan szép vagy, mint ő, és nagyon sokan pont ugyanilyen szépek, de mégis... nem tudom.
Az arcomat tudnám karmolászni azért, mert ilyen szerencsétlenül hadoválok össze mindenfélét, aminek semmi értelme.
- És mi jutott eszedbe róla?
- Mire gondolsz? - értetlenkedek, az arcomról valószínűleg leolvassa a zaklatottságot, mert megfogja a kezem, amelyikkel ezek szerint a pólómba markoltam, és megnyugtatóan mosolyog rám.
- Nekem az volt az első benyomásom Liamről, hogy egy seggfej - vonja meg a vállát - szexi seggfej.
Nevetni kezdek, mire ő is szélesen elvigyorodik, de nem hagyja itt abba. - Ő meg azonnal az ágyába akart csalogatni.
Emlékszem erre, akkoriban annyira nem izgatott még, hogy mit művelnek egymással ezek ketten.
- Ha arra gondolsz, én nem azért mentem ma oda, hogy az ágyamba csalogassam.
- Hanem?
- Mert szeretném megismerni - nézek rá könyörgőn, hogy legalább ő ne értetlenkedjen ennyit, ha már én ilyen idétlen vagyok. - Nem tudom, Mack, tökre idióta vagyok, nem tudok semmi másra gondolni rajta kívül, pedig még a nevét is csak a poharáról tudom!
- Nem vagy idióta - hajol az arcomhoz, és puszit nyom rá, majd szeretetteljesen megölelget. - Aranyos vagy, nagyon.
- Köszi - horkantok fel, de azért magamhoz húzom, és egy kicsit megengedem magamnak, hogy a nem létező sebeimet nyalogatva átöleljem. - Ezen kívül?
- Azt nem mondom meg - mosolyog rám huncutul, vidáman, izgatottan, tele pozitív érzelmekkel. - Majd rájössz, csak tarts ki, egyszer ott fog ülni annál az asztalnál, bízz bennem!