12.rész

Sziasztok!

Valószínűleg már túl lesztek az első napon, amikor olvassátok ezt a részt, de azért mindenkinek kitartást, és sok sikert kívánok ehhez a naphoz, és az egész évhez egyaránt. Igyekezni fogok az iskola, és minden ellenére ugyanúgy frissíteni, ahogy eddig is, és megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Reménykedek benne, hogy képes leszek egy kis kikapcsolódást nyújtani nektek a részekkel, amikor igazán beindul a szekér. :/

Legyetek rosszak, és ügyesek a helyen, amiről nem beszélünk. 

N.x

Niall Horan

A klub semmit sem változott azóta, mióta utoljára itt jártam, a zene pokolian hangos, a fények elvakítanak, emberek vonaglanak egymás hegyén-hátán, és egy pillanatra ugyanúgy fontolóra veszem, hogy távozok, mint a legutóbbi néhány alkalommal. 
Átvágok az ismerős arcok között, de nem állok meg bájcsevegni senkivel, helyet foglalok az egyik bárszéken, és intek a pultosnak, kapásból két pohárral kérek. A lelkemben annyiféle érzelem dúl, hogy nem tudok mást megoldást találni, hogy véget vessek neki, muszáj volt lelépnem otthonról, mert különben magamat hibáztatva forgolódnék az ágyamban egész éjszaka, és hívogatnám Hazelt, egyelőre azonban itt sem érzem jobban magam. Úgy ülök a pultnál, mint egy alkesz, sorra döntöm magamba a tisztítószer ízű italokat, és fokozatosan egyre lejjebb bukik a fejem. Egy órával később már szédelgek, és homályos a látásom, a kedvem viszont csak rosszabb lett, mert továbbra sem tudom kiverni a fejemből a lányt. 

Mit csinálok rosszul? Mi olyan rossz bennem, amiért kis híján sikoltozva tépte ki magát a karjaimból?

Egy szarkasztikus nevetés szökik ki az ajkaim közül, dühösen végigszántok a hajamon, a következő italt azonban elutasítom. Tudom, hogy mire van szükségem. Csessze meg Hazel! Csessze meg, ha neki nem kellek, millióan lennének a helyében! Nem tudja, hogy mit veszít.

A lépteim bizonytalanok, egy kicsit ingadozok, de céltudatosan indulok be egyenesen a tömeg közepe felé. A vonagló testek magukkal sodornak, a színpadon egy DJ ugrálva, a mikronfonjába üvöltve biztatja bulizásra az embereket egy felismerhetetlenségig torzított számra. A mellkasom hirtelen szorítani kezd, túl sokan vannak körülöttem és én egyedül vagyok. Valaha nagyon jól tudtam érezni magam az ilyen helyeken, de akkor sosem egyedül voltam, és sosem azért jöttem, hogy elkeseredettségemben leigyam magam egy lány miatt. Ha tehetném visszamennék az időben, nem sokat, mindössze néhány évet, vagy talán csak hónapot, és ebből a borzalmas estéből egy óriási bulit csinálnék, aminek a végén a fiúkkal egymás nyakába kapaszkodva tántorognánk haza, Mirát pedig Liam cipelné a karjaiban. Nem lenne velünk egyetlen csaj se rajta kívül.

Vagy ami még jobb, visszavinném magunkat addig a nyárig, amit szinte végig fesztiválozással töltöttünk. Mira óriási koncerteket adott, aztán ahogy leugrott a színpadról ő is csak egy fesztiválozó lett a sok közül velünk együtt. A karunkon mindenféle karszalaggal bevetettük magunkat a tömegbe, gumicsizmában gázoltunk át a sáros talajon, ugráltunk a tócsákban, és amikor a nagy nehezen felépített sátraink teljesen eláztak futva mentettük a cuccainkat. Az volt életem egyik legjobb nyara, közvetlenül azelőtt, mielőtt a legjobb barátom terhes lett. 

Lassan mindenki megállapodik és családot alapít, csak én lézengek a világban egyedül. Még mindig.

A tömeg szinte kilök magából, botladozva kapaszkodok meg az egyik kanapé szélében, és hebegve-habogva kérek elnézést a rajta turbékoló pártól, bár a turbékolás elég gyenge kifejezés arra, amit pontosan csinálnak. Én is ezt tervezem.

Levetem magam az egyik üres fotelbe, a klub ezen része teljesen más, mint a bár, itt a lányok falatnyi szoknyácskákban, és olyan felsőkben hozzák ki az italokat, amikből majd kiesik a mellük. Normális esetben ezeket a lányokat kerülöm el a lehető legmesszebbről, mert valószínűleg az én terveim a jövőre nézve nem egyeznek az övékével, azonban 1-2 kósza éjszaka erejéig képes nagyon egy rugóra járni az agyunk. Régebben visszajáró vendég voltam, sok egyéb híres emberrel együtt, mert innen valahogy sosem szivárognak ki a mocskos kis titkaink, most azonban nagyon kényelmetlenül érzem magam. Hazel utálná ezt a helyet, de ezt nem tudom, hogy honnan veszem, mert nem mondott nekem semmit sem arról, hogy szokott-e bulizni járni. Ha belegondolok, azon kívül, hogy egyetemre jár, és művész, nagyon kevés dolgot osztott meg velem, szinte semmit. Semmit sem tudok róla, és már így is szánalmasan belé szerettem. Csessze meg, Hazel! 

CSESSZE MEG, HAZEL!

A lány, akit összeszedek, nem rántja el a fejét, amikor megcsókolom, nem néz rám rémülten, és nem menekül el, hogy ajtókat csapjon a képembe. Bár valószínűleg nem is rohannék utána könyörögve, ha mégis megtenné. Készségesen simul a karjaimba, az ölemben ül, és egyedül az én testem az, ami eltakarja mások elől a bugyiját. Ha most felállnék, és hátravinném, 20 másodperc alatt levarázsolhatnám róla anélkül, hogy akár a kisujjamat is megmozdítanám, nem kéne otthont adnom neki egyetlen éjszakára sem, nem kellene lakást szereznem neki, és virággal meg fagyival kedveskedni egyetlen aprócska mosolyért cserébe. 

- Haza akarlak vinni - dünnyögöm kábultan a nyakába, az ujjaim belemélyednek a puha combjába ott, ahol a szoknyája elkezd vészesen felcsúszni. A mellkasa megrázkódik a nevetéstől, megtámasztja az egyik magassarkúba bújtatott lábát a cipőm mellett, és egy könnyed mozdulattal átlendíti a másikat fölöttem. Dús, barna haja természetellenes hullámokban omlik a hátára, a sminkje túl erős, minden egy kicsit "túl" rajta, vagy csak az a baj, hogy ő nem Hazel.

A kezét fogva, dühösen vágok át a tömegen, valahogyan mellém sodródik, és a vörösre mázolt ajkait a nyakamra nyomja, eltalálva egy olyan helyet, amire különösen érzékeny vagyok, innen tudom, hogy valószínűleg nem először járna a lakásomon. Kajánul, bár a legkevésbé sem őszintén vigyorogva fogom át a derekát, kint csíp a hideg tavaszi levegő, a fülem még zúg a benti hangzavar miatt, de megingathatatlanul törtetek előre vele az oldalamon az egyik sárga taxi irányába. Egészen addig győzködöm magam arról, hogy helyesen cselekszek, amíg be nem ül a hátsó ülésre, és megpróbál magával húzni a nadrágom sliccénél legyeskedve

- Sa-sajnálom - ugrok el mielőtt megérinthetne, a térdemet teljes erőből beütöm az ajtóba. - Én nem... nem megy - bököm ki nagy nehezen, és beiszkolok a klubba,

A kanapén fekve térek magamhoz arra, hogy egy apró ujjacska az orrom környékén motoszkál, és amikor résnyire nyitom a szemeim Aria tündéri kis arcával találom szembe magam. Próbálok kierőszakolni magamból egy mosolyt, de a fejembe szúró fájdalom hasít, és végül grimasz lesz belőle. A kezemet a szemeim elé emelem, mert a napfény kegyetlenül égeti a retináim, a keresztlányom azonban továbbra is bökdösi az arcom, hogy felhívja magára a figyelmem. 

- Szia, Manó - nyúlok felé csukott szemekkel, és a hasogató fejem ellenére a mellkasomra emelem. hálát adok Istennek azért, mert nem kezd el ugrálni rajtam, hanem békésen lefekszik. Erőm sincs arra, hogy megkérdezzem, mit keres itt, és hol vannak a szülei, csak magamhoz ölelem és behunyom a szemeim, hátha tovább aludhatok.

- Niall! - tör át az agyamat beborító ködön Mira hangja. Újból résnyire nyílnak a szemeim, és ezúttal felfedezem őt, ahogy a karjaiban tartva Noah-t szinte reszketve álldogál alig néhány méterre tőlünk. Zaklatott, a haja nem olyan tökéletes, mint mindig, hanem zilált copfban lóg rá az egyik vállára, a ruháit is valószínűleg csak magára kapta, és nincs kisminkelve. Az arcáról egyszerre tükröződik düh, aggodalom, és fáradtság. - Hol a pokolban voltál?! - szegezi nekem a kérdést vádlón, a hangja viszont kissé elcsuklik. 

Feljebb húzom magamon a kislányt és belélegzem a kellemes babaillatot, ami árad belőle. Megpróbálom összerakni magamban a történteket, de a gondolataim zavarosak, és csak képek ugranak be arról, hogy milliónyi telefonhívás után dühösen leléptem, és megpróbáltam felszedni egy csajt éjszakára, de egyszerűen képtelelen voltam megtenni, amiért mentem, faképnél hagytam, amikor már beszállt a taxiba, és visszamentem, hogy folytassam az ivást.

- Egész éjszaka téged hívogattalak, Niall! Elküldtem Liamet, hogy nézze meg, itthon vagy-e, de nem voltál, és egy szemhunyásnyit sem aludtam! Azt hittem, hogy történt veled valami! - kissé felemeli a hangját, ami miatt erősödik a sajgás a fejemben, de figyelmen kívül hagyom, mert Mira hangja elcsuklik, és amikor ránézek az arcán óriási könnycseppek gördülnek le.

- Sajnálom - dünnyögöm, és óvatosan felülök, többet nem kockáztatok meg Ariával az ölemben. Kinyújtom felé az egyik kezem, ő pedig szinte elmarja, és heves léptekkel közeledve az oldalamhoz bújik. Összeszorítom a szemeim, amikor meghallom a hüppögését, még a tegnapinál is dühösebb leszek saját magamra, mert Hazel után őt is sikerült kiborítanom.

- Soha többet ne csináld ezt velem! - mér apró csapást a karomra, közben az arcát a mellkasomba temeti és fél kézzel átölel. 

Nem válaszolok, belepuszilok a hajába és magamhoz szorítom abban a reményben, hogy néhány percen belül megnyugszik. Noah nyöszörögni kezd a karjaiban, halkan szipogva leteszi a padlóra, de a húga ezúttal nem követi, hanem aggodalmas tekintettel figyeli a karomba simulva az édesanyját, és kinyújtja felé az egyik kis kezét, hogy megsimogassa.

- Mi történt? - kérdezi, miután kicsit összeszedi magát, és a röntgenszemeivel átfésüli a nappali egész területét, nehogy Noah találjon valami olyat, amitől megsérülhet, vagy a szájába vehet.

Megvonom a vállam, megpróbálom a kezébe adni Ariát, amíg felállnék, hogy előtúrjak néhány szem gyógyszert a konyhában, de a kislány nyafogni kezd, és belekapaszkodik az ingembe, ami büdös, és mocskos, úgyhogy kénytelen vagyok magammal vinni, bár kétség kívül jólesik a ragaszkodása. Felültetem a konyhapultra és az egyik kezemmel őt tartom, a másikkal a konyhaszekrényben kutakodok, majd amikor megtalálom amit keresek azonnal elmarja, és a szája felé irányítja a dobozt.

- Ezt nem szabad, bogárka, nem való ilyen kislányoknak - feszegetem ki türelmesen az ujjai közül, és igyekszek a lehető leggyorsabban eltüntetni a szeme elől, miután lenyelek egy pirulát. 

Apró kis kezeivel a nyakamba kapaszkodik és a fejét a vállamra hajtja amikor újból felemelem, mintha csak tudná, hogy mennyire szükségem van most erre. Akkor sem kezd el ficánkolni, amikor leülök vele a kanapéra, és látja, hogy a testvére már a szőnyeg rojtjaival játszik Mira felügyelete alatt.

- Sajnálom, Mack, nem akartalak megijeszteni - fordulok a lány felé, és éberséget erőltetek magamra, pedig nem aludhattam többet néhány óránál - valószínűleg nem vettem észre, hogy hívtál.

- Mi történt? - ismétli meg a nemrég elhangzott kérdést. - Azt hittem, már nem bulizol így, Niall. 

- Nem is - hajtom le a fejemet - nem akartam.

- Valami van azzal a lánnyal, ugye? Csinált valamit - jelenti ki, és a hangjában düht fedezek fel.

- Ez nagyon zavaros, Mira - próbálom ennyivel letudni a magyarázkodást, de ismerem annyira, hogy tudom, hiábavaló a próbálkozásom. 

- Azért próbáld csak meg elmondani - fonja össze a karjait a mellkasán, és várakozva hátradől. 

Az egyik kezemmel végigszántok a hajamon, tudni sem akarom, hogy hogy nézek ki, de a szagomból ítélve csoda, hogy még nem fakadtak sírva az apróságok. Nagy levegőt veszek, nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó alkalom, hogy Mira kierőszakol belőlem valamit, amit úgyis elmondanék, de most nem tudom, hogy hogyan kezdhetnék hozzá. Lenézek az ölemben ülő kislányra és valami mosolyféleségre húzom a szám, mert láthatólag jól érzi magát a karjaim között, a szemeimet hirtelen mégis elöntik a könnyek.

- Niall - csuklik el a hangja, miközben megfogja a kezem és közelebb húzódik - mi bánt ennyire?

Benedvesítem a kiszáradt szám, hozzá akarok kezdeni, de nem tudom, hogy hogyan csináljam, most először az életben nem tudom, hogy hogyan mondhatnék el valamit a legjobb barátomnak.

- Megcsókoltam - bököm ki végül. A mellettem ülő lány lélegzete elakad egy pillanatra, és az ujjai biztatóan szorulnak meg az enyémek körül - vagyis még annak sem nevezhető, csak megpróbáltam, ő pedig felugrott, elszaladt, és... úgy nézett rám, mintha bántottam volna - pakolgatom nagy nehezen egymás után a szavakat, de igazán nem merülök el a gondolataimban, gyengéden ringatom Ariát, és a tekintetem a szőnyegen játszó kisfiún tartom. - Nem tudom, hogy miért, vagy hogy mit csináltam, de elrohant, bezárkózott a szobájába, és hiába könyörögtem, nem volt hajlandó meghallgatni. Ennyire szörnyű ember vagyok, Mack? Hogy halálra rémül attól, mert tetszik nekem?

- Mióta ismered ezt a lányt, Niall?

- Körülbelül két hónapja - húzom össze a szemöldökömet, mert nem éppen erre a kérdésre számítottam - kisebb-nagyobb kihagyásokkal.

- És mennyire ismered? - fürkészi az arcom. - Nem akarlak megijeszteni, Ni, de szerintem történt valami ezzel a lánnyal.

- Milyen valami? - nyílnak nagyra a szemeim, eddig nem gondoltam semmi ilyesmire.

- Nem tudom - rázza meg a fejét, és az ölébe veszi a lábába kapaszkodó kisfiút, így már mindketten babákkal az ölünkben ülünk egymás mellett. - Azt mondod, hogy megrémült, és elszaladt, pedig nem adtál okot rá, csak arra tudok gondolni, hogy talán történt valami, durván bánt vele egy előző barátja, rossz tapasztalata van. Nem tudom, Niall, de biztos vagyok benne, hogy te nem csináltál semmit, és ez a lány nálad jobbat nem is kívánhatna.

- Erre még nem is gondoltam - veszem a tenyerembe Aria egyik apró lábacskáját, a kislány elmosolyodik, de olyan érdeklődéssel figyel, mintha csak értené, hogy miről van szó - talán jobb lenne, ha inkább velem lenne baj.

- Lehet, de te tökéletes vagy - ölel át az egyik karjával, az arcát a nyakamhoz simítja, míg én nagyot sóhajtva hajtom a fejem az övére - csak kérlek, legközelebb mielőtt elmész bulizni, szólj nekem, vagy valakinek. Tudom, hogy nem kötelességed, és semmi közöm hozzá, hogy mit csinálsz, de halálra aggódtuk az éjszakát, nem csak mi, hanem a fiúk is.

- Sajnálom - mondom már sokadjára, és megsimogatom Noah kis buksiját - kiborultam, nem gondolkodtam, csak szerettem volna elfelejteni.

- Tudom, de nem bírnám elviselni, ha történne veled valami - futják el a szemeit a könnyek ismét. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy a barátomnak nevezhetem ezt a lányt, de sokadjára is hálát adok érte, hogy ad nekem helyet a szívében.

- Tudom, Mira, és szándékosan sosem tenném ezt veled. Mostanában minden túl zavaros, nem tudom, hogy mit érzek, annyira idegen ez az egész, és hiába teszek egy lépést felé, ha utána kilométereket rohan előlem. Szerettem volna megfeledkezni róla, hogy minden olyan legyen, mint régen, és ne érezzem nélküle azt, hogy üres vagyok, és elégedetlen az életemmel, de még ez sem megy, Mack. Azért mentem oda, hogy felszedjek egy lányt éjszakára, de otthagytam, mert... mert egyszerűen nem ő volt az - hitetlenkedve, elkeseredetten rázom a fejem, csak azért nem ugrok fel és kezdek el járkálni, mert Aria a hasamnál pihenteti a fejét, és a kis ujjával egy kilógó cérnaszálat piszkál a kényelmetlen nadrágomon.

- Elégedetlen vagy az életeddel? - kérdezi döbbenten, és szomorúan.

- Nem, én... nem értheted, Mack, most először nem. Nektek megvan mindenetek, rajtam kívül mindenkinek van kihez hazamennie, ti nem vagytok folyton magányosak - hadarom egyre zaklatottabban. - És én sem voltam! Utálom, hogy ezt érzem, utálom, gyűlölöm, hogy rosszul érzem magam itthon, és hogy féltékeny vagyok rátok meg a boldogságotokra, mert nem tudok rájönni, hogy velem vajon mi lehet a baj! - szinte már kiabálok, a mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, csak később jövök rá, hogy azért, mert sírok. Nem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, vagy hogy egyáltalán csináltam-e, de most nem tudom megállítani a könnyeimet, akármennyire is szégyellem magam miattuk. Eluralkodik rajtam az elkeseredettség, és hirtelen úgy érzem, én cipelem a hátamon a világ összes szomorúságát és reménytelenségét. Szeretem magam, szeretem az életem, a barátaimat, a családomat, mindent és mindenkit, boldog volta így, de mióta Hazel megjelent ezek eltörpültek amellett, hogy az ő szeretetéért teperek, mert szükségesnek érzem őt, és vele együtt mindent a teljes boldogsághoz.

Úgy zokogok, mint egy gyerek, az összes testnedvem a számban gyűlik össze, nehezen kapok levegőt, és úgy érzem, mintha az egész világ összeomlott volna körülöttem, pedig ez nem így van, és ezt én is tudom. Megpróbálom visszaadni Ariát az édesanyja kezébe, de sikoltozni és sírni kezd, apró kezével belemarkol a ruhámba és felküzdi magát a vállamig, hogy a nyakamba kapaszkodva bújjon hozzám, ugyanúgy, ahogy néhány perc múlva Mira is teszi. Úgy fog át, mintha olyan kicsi lennék, mint a gyerekei, magához szorítja az arcom és szinte tart a karjaiban, miközben újra és újra mély levegőt véve megrázkódok. Nem hittem volna, hogy valaha is eljön az a nap, amikor ő fog azért küzdeni, hogy a földön tartson. A hangja bár néha-néha megremeg, nyugodt, és higgadt, így mondja el azokat a dolgokat, amikkel évekkel ezelőtt én vigasztaltam őt, de már tudom, hogy akkor mennyire üresnek hathattak ezek számára. Kedvem lenne felpofozni magam azért, amit csinálok, mert nem érzem elégnek azt, amim van, pedig én nem akarok így érezni, szeretném visszakapni azt a Niallt, aki Hazel megismerése előtt voltam.
- Jobban érzed magad? - kérdezi óvatosan végigsimítva a hajamon, miután elcsendesedek. Megkockáztatok egy apró bólintást miközben idétlenül szipákolok, de Aria a nyakamhoz bújik, így tényleg igazán pici mozdulatot teszek a fejemmel. Észreveszem, hogy Noah a szőnyeg szélén üldögélve figyel, egy hirtelen mozdulattal előredől, a kezeivel megtámasztja magát és feláll, hogy ingadozó lépéseket tegyen felém, amíg el nem éri a lábam, hogy megkapaszkodjon. Az ölembe húzom, megpróbálom leültetni mellé a húgát, de nyöszörögni kezd, úgyhogy nem piszkálom, csak hátradőlök, és fáradtan magamhoz ölelem a két csöppséget.
Elfogadom a felém nyújtott zsebkendőt, de két babával a karomban csak bénán megtörlöm vele az orrom, hogy ne csöpögjön. Szólásra nyitom a szám, hogy ma már sokadjára elnézést kérjek a viselkedésemért, de megelőz.
- Ne merd még egyszer kimondani azt a szót, Niall Horan - néz rám összehúzott szemekkel. Szigorú akar lenni, de valójában a legkevésbé sem az, sajnál, csak megpróbálja ezt leplezni, mert tudja, hogy utálom. - Rendben van, ha néha szomorú vagy, és sírni sem szégyen.
- Én nem ilyen vagyok - motyogom.
- Nem, valóban nem - hajol az arcomhoz, és puszit nyom rá - de ez is te vagy, és mi így is szeretünk - gyengéden végigsimít mindkét csemetéje fején, a szívemet megmelengeti, hogy vigasztalóan bújnak hozzám. Az ilyen kicsi gyerekeket még nem rontotta el semmi, a lehető legtisztább érzelmekkel és gondolatokkal rendelkeznek, és ezt a saját bőrömön tapasztalom most. - Csinálok teát, utána kitaláljuk, hogy hogyan puhíthatnád meg ezt a lányt.
Mosolyra húzom a szám, figyelem, ahogy a konyhába megy, és otthonosan mozogva kinyitja az egyik szekrényt a vízforralóért, egy másikból pedig kivesz egy filtert a kedvenc teámból, amit ő utál.
Aria felemeli a fejét a vállamról és néhány pillanatig komolyan néz rám a fivérével együtt, Liam barna szemeinek halálpontos másai szinte a lelkembe látva vizsgálgatnak, végül szorosan magamhoz ölelem mindkettőjüket, és puszit nyomok a pufók arcocskáikra.
Az ajtónál hagyott babakocsiból kiveszem a táskáikat és a kezükbe adom a cumisüvegjeiket, amikor Mira letelepedik mellém két bögrével a kezében. Élvezettel vizsgálják meg a táskák tartalmát, pelusokkal hintik be a padlót, és együttes erővel próbálnak kinyitni egy gyerekzáras tégely popsikrémet.
- Liam hol van? - kérdezem, amikor a kezembe adja az egyik forró bögrét.
- Valami dolga van a saját kiadójával, írt néhány új dalt, de inkább eladná őket, és talán van is vevő rájuk. Szeretett volna beugrani, de sietnie kellett, úgyhogy csak lerakott minket, de már megírtam neki, hogy rendben vagy, munka után valószínűleg benéz - az arca akaratlanul is teljesen felderül és kisimul azért, mert beszélhet róla, de ezt valószínűleg észre is veszi, mert bűntudatosan fordítja el a fejét és kortyol bele a teájába. Rámosolygok, mert attól, hogy jelen pillanatban nyomorúságosnak érzem az életemet, neki még nem kell szégyellnie magát a boldogsága miatt. - Szeretnék találkozni vele.
- Liammel? - húzom fel az egyik szemöldököm értetlenül.
- Nem - neveti el magát - Hazellel.
- Ó - hajtom le a fejem, és inkább iszok egy jó nagy kortyot a teából, bár kegyetlenül égeti a szám - nem hinném, hogy jó ötlet lenne most, ha odavinnélek és bemutatnálak neki, valószínűleg nem akar látni engem.
- Nem is kell odavinned, csak a címet mondd el, és hívok taxit, vagy megvárom Liamet és elmegyünk együtt, majd azt kitalálom, hogy mit mondok neki.
- De miért? - kérdezem, miután a torkomat végigégetve a tea a gyomromba érkezik.
- Csak szeretnék találkozni vele - vonja meg a vállát - nem akarok kerítőnőt játszani, ha ettől félsz, viszont arról szeretnék megbizonyosodni, hogy nem szórakozik veled.
- Azért mentem oda hozzá tegnap, hogy megkérjem, fotózzon az ikrek születésnapján - bököm ki idétlenül, a legjobb barátom szemei pedig kérdőn nyílnak el. - Szerettem volna, ha ezzel az ürüggyel elhívhatom, és így megismerhet titeket, de persze úgy gondoltam, hogy előtte találkoztok vele, és megnézitek, hogy nektek tetszik-e a munkája - magyarázkodok, mert hirtelen már nem tartom olyan jó ötletnek, hogy önkényes célokból elkezdtem szervezkedni, amikor senki sem kért meg rá.
- Persze, ez jó ötlet - bólogat, és iszik egy kortyot a teájából, de az arca kicsit megvonaglik. Tudom, hogy nem szereti, rajtam kívül nagyon kevesen szeretik a citromos-gyömbéres teát, nem is értem, hogy miért ilyet csinált magának. Kis ideig tűnődve, mosollyal az arcán nézi a csöppségeket a szőnyegen, ahogy látom, kezdenek elfáradni, mert mindketten elég laposakat pislognak. - Elmehetnék hozzá már csak ezért is.
- Ha szeretnél - vonom meg kicsit a vállam - nem tudom, hogy ezek után is vállalná-e.
- Rábeszélem - mosolyog rám, a szemeiben elszántság csillog, úgyhogy tudom, hogy Hazel ott lesz a bulin, hiszen Mira mindig eléri, amit akar. - Ne haragudj, muszáj letennem őket aludni - áll fel, és gyakorlott mozdulattal a karjaiba veszi mindkét csemetéjét.
Felállok, hogy segítsek, leeresztem a babakocsi mindkét részének az alját, hogy fekvő helyzetben legyen, majd kiveszem a kezéből Noah-t, és amíg elhelyezi a félálomban lévő lányát én is lefektetem a kisfiút.
- Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz Ari keresztneve? - fordul felém mosollyal az arcán. - Amit tőled kap - teszi hozzá az értetlenségemet látva.
- Én... én választhatok neki egy második nevet? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Miért, mit gondoltál? - fojtja el a nevetését. - Te leszel a keresztapukája.
- Még nem gondolkodtam - jelentem ki megdöbbenten - de eldöntöm.
- Arra gondoltam, hogy az ő keresztelője itt lenne Londonban, kitűzhetnénk egy dátumot a születésnapjukon, vagy lehetne akár utána pár nappal is, hogy mindenki részt vegyen rajta. Ragaszkodok hozzá, hogy elhívd a családodat, és elhozhatnád Theo-t a bulira, talán élvezné annak ellenére, hogy ő már nagyfiú.
- Oké - bólogatok hevesen, de leplezni sem tudom a döbbenetem.
- Mivel Noahnak Luke lesz a keresztapja, szeretnénk, ha az övé Sydneyben lenne - osztja meg velem, majd hirtelen felderül az arca, még a megszokottnál is jobban. - Tudom már, hogy mit fogunk csinálni, Niall!
- Igen? - szalad fel mindkét szemöldököm, mert most nem tudom, hogy mire gondol.
- Hazel fog fotózni! - jelenti ki elszántan és izgatottan. - Mindkettőn! Magunkkal visszük Sydneybe, és ha addig nem omlik a karjaidba, majd ott! - az arca kipirul és nagy mosoly ül rajta, hisz abban, hogy ez az egész sikeres lehet.
- Imádná - mosolyodok el.
- Még szép, hogy imádni fogja! - lelkesedik, majd rémült pillantást vet a babakocsi felé, amikor rájön, hogy kissé hangosan örömködik. - Tökéletes lesz, majd meglátod!
A nyakamba borul, ahhoz képest, hogy milyen törékeny, erősen szorít, szőke hajszálak kerülnek a számba, miközben a mellkasomhoz préselődve biztosít arról, hogy majd ő elintézi, hogy minden rendben legyen.
- Nem kellene ilyesmivel törődnöd, Mack - hajtom a fejem az övére - kisebb gondod is nagyobb az én szerelmi problémáimnál.
- Fogd be - mormolja az ingembe, én pedig akaratlanul is elnevetem magam, és szorosan köré fonom a karjaim.
- Köszönöm - ejtem ki egészen halkan - hogy itt vagy, és mindent.
- Szeretlek, Niall - emeli a fel a fejét, és a szemembe néz. Ez nem az a fajta "szeretlek", amit Liam fülébe mormol, és nem is szeretném, ha olyan lenne, még mielőtt bárki félreértené, ezen a szón kívül máshogy egyszerűen nem lehet kifejezni azt a kapcsolatot, ami köztünk van, az erős, megingathatatlan, örökké tartó barátságot. - Nem akarlak többé úgy látni, ahogy az előbb.
- Igyekszem - simítok végig a haján. - Én is szeretlek, Mackenzie - belepuszilok a hajába, néhány percen keresztül csak állunk így ölelkezve, mert egyikünk sem akarja megtörni a pillanatot.
Kihasználjuk azt azt időt, amíg az ikrek alszanak, és miközben ő elfoglalja a konyhámat azzal a céllal, hogy normális reggelit készít nekem, én az asztalra borulva pihenek, és válaszolok a kérdéseire, de zömében inkább csak őt hallgatom.
- Luke már egy ideje rágja a fülem azzal, hogy jönnek a Wembleybe koncertezni, és ott akarja látni a babukat, szerinted felelőtlenség lenne elvinni őket?
- Nem hiszem - hümmögök - Freddie talán 9 hónapos volt, amikor Briana először elhozta az egyik koncertünkre, kapnak egy szép nagy fejhallgatót, és nem fogja bántani őket a hangzavar.
- Velünk jössz, ugye? - csúsztat elém egy tányért rajta tojással, baconnel, és bundás kenyérrel. - valakinek muszáj lepasszolnom egyiküket, amíg én kitombolom magam a következő néhány évre - nevetgél vidáman.
- Köszönöm - mosolygok rá hálásan - persze, veletek mehetek, talán a többieknek is lenne kedve hozzá.
- Luke nagyon boldog lenne, ha mindannyian eljönnétek - foglal helyet azon a széken, amin néhány nappal ezelőtt Hazel üldögélt, előtte azonban rápillant a babakocsira.
- Megbeszélem a srácokkal - ígérem, és a számba lapátolok egy adag tojást. - Hogyan ünneplitek az évfordulótokat idén? - érdeklődök. Nem is tudom, hogy pontosan miért teszem fel a kérdést, hiszen ez még kicsit odébb van.
- Valószínűleg úgy, mint tavaly - nevetgél. Tavaly mindössze talán 5 hetesek voltak az ikrek, így érthető okokból kihagyták azt a néhány napos "eltűnést", amit addig minden évben megtettek. - Most már nem olyan az életünk, mint a gyerekek előtt, nem léphetünk le Barcelonába, vagy Budapestre csak azért, mert évfordulónk van.
- Dehogynem - nyelem le a számban lévő falatot, és felemelem a fejem, hogy ránézzek. - Jó, amíg ilyen kicsik nyilván nem, de valahová a közelbe elmehetnétek, szívesen vigyázok rájuk.
- Nem tudom, Niall, sosem hagytuk még őket másnál hosszabb időre - ahogy elgondolkodik látom az arcán, hogy szeretne igent mondani, de talán annak az anyukának, akivé vált, a féltés mellett bűntudata is van emiatt.
- Beszéljétek meg, én itt vagyok, ha kellek - úgy mondom, mintha annyira nem érdekelne, holott nagyon is, mert szeretném, ha beleegyezne. A szemei alatt sötét karikák húzódnak, amelyeket nem csak a miattam álmatlanul töltött éjszaka okozott, és az ikrek sem szoktak ilyenkor aludni, de nem csupán ezekről van szó, Liam maga is elmondta, hogy az éjszakáik nem a legjobbak, mióta intenzíven fogzanak a kicsik. Szüksége van arra, hogy kikapcsoljon, egy nap nem a világ vége.
- Te nem vagy éhes? - kérdezem egy óriási falat kenyéren rágódva.
- Reggeliztük - rázza mosolyogva a fejét, de azért ellop egy kis darab bacont. - Mit gondolsz, Hazel kedvelne minket?
- Titeket mindenki kedvel, Mack.
- Szeretnék jóban lenni vele - rágcsálja a szalonnát - főleg, ha a barátnőd lesz.
- Már nem vagyok biztos ebben - sütöm le a tekintetem, és a figyelmem a maradék néhány falatnak szentelem.
- Nem adhatod fel - kapja fel a fejét - megteszek mindent, amit tőlem telik, hogy minél több időt tölthess vele, de akkor elvárom, hogy küzdj érte, Niall! Világos?
A szám megrándul és felfelé húzódik az akaratos hangjától, végül bólintok, és az arcán újra szétterül az angyali mosolya, ezzel fogja meggyőzni Hazelt arról, hogy érdemes vagyok arra, hogy adjon nekem egy esélyt, vagy inkább még egyet.

11.rész

Sziasztok! :)

Bármennyire is utálom még csak leírni is, de sajnos egy ideig ez az utolsó, hogy ebben az időpontban teszem fel az új részt, hiszen mindenki tudja, hogy jövőhéten kezdődik az, amiről nem akarunk beszélni. Én legalábbis nem akarok. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan elrepült ez a szünet, jövőhéten pedig már úgy fog tűnni, mintha sosem lett volna. Ennek ellenére azonban igyekezni fogok, hogy mindig időben érkezzenek a részek, és a lehető legjobbak legyenek, de sajnos nem ígérhetek semmit, mert elég kemény év vár rám.

Pihenjetek jó sokat a hátralevő néhány napban! 

N. xx

Niall Horan

Nem tudom, mi jár a fejemben, amikor egy csokor virággal, és egy doboz fagyival a kezemben becsapom magam után a kocsim ajtaját, és elindulok az elegánsan nyújtózkodó épület bejárata felé. Ideges vagyok, a liftben egy ritmust ütök az egyik tornacipőbe bújtatott lábammal, és kis híján dúdolgatni is kezdek, csak hogy eltereljem valamivel a gondolataim arról, hogy másodperceken belül kinyílik az ajtó, és hívatlan vendégként fogok álldogálni Hazel lakásának ajtajában. 3 nap telt el a legutóbbi találkozásunk óta, néha váltottunk 1-2 csipkelődő üzenetet, bátor módon minden nap megkérdezem, hogy nem akar-e mégiscsak hozzám költözni, de nem veszi komolyan a szavaimat, pedig őrült módon én mégsem viccelek. Kinyílik az ajtó, akkorát sóhajtok, hogy kifújásnál a levegő meglibbenti az egyik kissé túlságosan megnőtt tincsemet. Fontolóra veszem, hogy sarkon fordulok és visszaiszkolok az autómhoz, mintha itt sem jártam volna, de a fagylalt kellemetlenül hideg a kezemben, és mire hazaérnék elolvadna, nem azért vettem, hogy a kukában végezze.

Felemelem a kezemet és bátortalanul bekopogok hozzá, amíg várom, hogy kinyíljon az ajtó megpróbálom összekapni magam, és elővarázsolni a lehető leglazább és legbarátságosabb énemet, mintha nem azért állnék most itt, mert napok óta álmatlanul forgolódok azon gondolkodva, hogy én vajon mikor szervezhetek születésnapi bulit a gyerekeimnek, és azért, mert őt szemeltem ki arra a célra, hogy életet adjon nekik. Emiatt kezdem úgy érezni magam, mint aki megkattant, ezt azonban Mira megcáfolta, később pedig, amikor újra bevonultunk a stúdióba a srácokkal, Liam mondott valamit, ami befészkelte magát a gondolataim közé.

- Csak felnőttél, Ni, ez nem olyan ijesztő, mint amilyennek tűnik, mindössze már nem bulikra és csajokra vágysz, hanem családra és gyerekekre.

Én azonban valami oknál fogva sokkal jobban éreztem magam a bőrömben még a "felnövésem" előtt, és beértem azzal, hogy kedvemre ugrálhatok át a legjobb barátaimhoz, ha babázni támad kedvem.

Hiába szuggerálom az ajtót, nem nyílik, úgyhogy kopogok még egyszer, ezúttal hangosabban, és pillanatokon belül meghallom a mozgolódás hangjait a lakásból, viszont még mielőtt felkészülhetnék Hazelre az ajtó szó szerint kicsapódik. Hátrahőkölök, az agyamnak beletelik néhány másodpercbe amíg feldolgozza a hirtelen kialakult helyzetet, hogy a lány, aki után a nyálamat csorgatom pihegve, egy szál törülközőben áll előttem, és csöpög a hajából a víz. A szám elnyílik, és most először, mióta világ a világ, zavartan kapom el a tekintetem a vízcseppekkel tarkított csupasz válláról, miközben az arcom forróvá és vörössé válik.

- Én őő... - idétlenül szorongatom a fagyis dobozt és a virágcsokrot, miközben az ajtófélfát vizsgálgatom. - Bocsánat, elmehetek, ha zavarok - intek végül a lift felé, kis híján elejtem a dobozt, amit nagyon szeretnék már letenni végre, mert lassan jégcsapokká változtatja az ujjaim.

- Nem, nem - rázza meg egy kicsit a fejét, látszólag őt is meglepte az érkezésem. Hát még engem, amikor a hazafelé vezető út helyett erre fordultam. - Gyere be - tárja ki az ajtót, amely mögé a hirtelen kinyitása után megpróbál elbújni.

- Köszi - oldalazok be óvatosan a lakásba, amely ugyanolyan patyolat tiszta, sőt, talán még tisztább, mint legutóbb.

- Mit keresel itt? - kérdezi, mindkét karjával a törülközőjét szorítja magához, és lassan helyes kis tócsát ereszt a padlóra.

- Hát, jöttem felavatni a lakásod - bököm ki, és felemelem a fagyit, a virágot pedig szinte az arcába tolom. Zavart arckifejezését felváltja egy bájos mosoly, bár az arca rózsaszín árnyalatából ítélve még mindig zavarban van, ahogy én is.

- Köszönöm, mindjárt... azt hiszem, előbb jobb, ha felöltözök - int az egyik kezével az emelet felé, válaszul aprókat bólintok. Apró létekben, mégis sietve iszkol fel a lépcsőkön vizes lábnyomokat és cseppecskéket hagyva maga után.

Azon kapom magam, hogy addig bámulom, amíg be nem siet a fürdőszobába, tátott szájjal veszem szemre a lábait, és a pillantásom egyre feljebb vándorol. A legkevésbé sem akarok bunkó lenni, de akármennyire is erőlködök nem tudom elfordítani a fejem, és a gondolataimat sem tartom féken túl sokáig. Valójában él bennem egy kósza remény arra, hogy lecsúszik a törülközője, de talán azzal romba dőlne minden, ami eddig kialakult köztünk, úgyhogy egyelőre hálát adok a remek időzítésemért, és beérem ennyivel, hiszen már ez is sokkal több a semminél.

A fagyit a konyhapultra helyezem, a virágot azonban még mindig szorongatom, mert szeretném normálisan odanyújtani neki, mintha tényleg egy úriember lennék, nem pedig csak egy szerencsétlen, aki folyton elszúr valamit ha zavarba jön. Néhány perc múlva már felöltözve lépdel le a lépcsőn, ha nem rá várnék, akkor észre sem venném, hogy közeledik, olyan csendes. Vizes haja egy kontyban pihen a feje búbján, egyszerű fehér pólót visel, rajta az iskolája címerével, és szürke cicanadrágot, ami általában nem tetszik, de rajta tökéletesen áll. Lágyan elmosolyodik, úgy lépdel felém, mintha régi barátok lennénk.

- Bocsánat az előbbiért, nem számítottam látogatóra - mintás zokniba bújtatott lábujjait édesen mozgatja, és idegesen játszik a kezeivel is.

- Nem, én kérek bocsánatot amiért csak úgy megjelentem - felé lépek, és ezúttal egész óvatosan nyújtom oda a csokrot, nem tolom az arcába.

- Köszönöm - fonja köré az ujjait, és ezúttal nem csak én hajolok felé, hogy gyorsan nyomjak egy puszit is az arcára, hanem ő is az irányomba mozdul és megölel. A szívem vadul verdes ide-oda a mellkasomban, óvatosan belepuszilok a hajába, és csak ezután húzódok el.

- Hoztam fagyit is, és az ünneplés mellett akartam beszélni veled valamiről, de ha esetleg nem érsz most rá, akkor ráér máskor is.

- Nincs semmi dolgom - mosolyog, és ellép mellettem. Figyelem, ahogy egy vázába teszi a csokrot, és némi tétovázás után kivesz két műanyag kistányért az egyik szekrényből. Valamivel otthonosabban mozog, mint legutóbb, de erre számítottam is, mert elmondta, hogy kezdi megszokni az életet itt.

Felém nyújtja az egyik tányérkát, amibe szedett az összes ízből, majd letelepedünk a kanapéra. Ezúttal úgy ül, hogy a testével felém fordul, kényelmesen elhelyezkedik, és nem igyekszik a lehető legtávolabb lenni tőlem, ezeket látva rám tör a vigyorgás, mert úgy érzem, nem hiábavalóak a próbálkozásaim és ha így haladok, akkor lassan talán esélyem lesz úgy elhívni egy randira, hogy nem utasít vissza élből.

- Miről szeretnél beszélni? - kérdezi, miután lenyalogat egy kis adagot a kanaláról. Elbűvölőnek találom, a haja kezd megszáradni a kontyban, és az apró hajszálak kibújnak a gumi tartása alól, néhány tincsecske pedig az arcába hullik, ami patyolat tiszta, a legkevésbé sincs kikenve semmivel, a bőre pedig tökéletes, egyetlen aprócska hibája sincs.

- Ja, igen - kapok a fejemhez - arról lenne szó, hogy a barátaim gyerekei, a kisbabák, akikről mutattam a képeket is most lesznek egy évesek, Liam pedig szeretne egy nagyobb családi összejövetelt szervezni, és szükségük lenne egy fotósra, aki megörökíti a fontos pillanatokat. Arra gondoltam, hogy te esetleg elvállalnád - mosolygok rá. Az igazság az, hogy nem csak azért szeretném, ha ott lenne, hogy fotózzon, hanem mert rengetegen lesznek jelen a számomra fontos emberek közül, kezdve mondjuk a legjobb barátaimmal, Mirával, és az ikrekkel. Minden vágyam, hogy ott lássam őt köztük, összebarátkozzon velük, és idővel teljesen a részéve váljon a társaságunknak, a terveim szerint úgy is, mint Aria keresztanyja.

- Miért pont én? - ejti vissza a kanalat a tányérba, és döbbenten néz rám.

- Hát, mondjuk mert fotós vagy - mosolygok rá, és megvonom a vállam, miközben egy kanál fagyit a számba helyezek - és valószínűnek tartom, hogy a te gépedről nem küldenék át magukat a képek egyetlen újságnak sem, meg ilyesmik.

- De én nem vagyok profi - mondja úgy, mintha kicsit szégyellné magát - és a gépem sem a legtökéletesebb.

- Nem járnál művészeti egyetemre, ha nem lennél tehetséges - fordulok felé.

- Megmutatok néhányat a képeim közül - tápászkodik fel fürge mozdulatokkal, és felszalad az emeletre. Békésen eszegetem tovább a fagyimat, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy a képeivel ugyanúgy elbűvöl majd, mint a személyiségével. Amikor visszatér úgy szorongatja a kezében a fényképezőgépét, mintha valami felbecsülhetetlen értékű tárgy lenne, de amikor eszembe jut a legutóbbi felfedezésem vele kapcsolatban, rájövök, hogy számára talán valóban az.

Letelepedik a kanapéra, közvetlenül mellém, úgy, hogy a lábaink összeérnek, az illata pedig az orromba szökik, ami enyhe kábultságot vált ki belőlem. Gyakorlott mozdulatokkal kapcsolja be a fényképezőgépet, aminek a kijelzőjén először az összesimuló lábunk jelenik meg, majd a már elkészült fényképek. Elmosolyodok, amikor rájövök, hogy a legutóbbit innen készítette, jobban mondva a hálószobájából, mert Londont ábrázolja, pontosan ugyanazt, amilyen a kilátás onnan fentről.

- Ezek a nyers képek, a retusáltak a laptopomon vannak - közli velem, és lépegetni kezd a képek között. Olyan közel hajolok hozzá, hogy a fejünk majdhogynem összeér, de ezúttal ezt nem azért csinálom, hogy a lehető legközelebb férkőzzek hozzá, hanem mert rendesen szemügyre akarom venni a képeit, hogy ezzel is belelássak egy kicsit a személyiségébe. Nagyon keveset mond róluk, csak lépeget, ha egy konkrét személyt fotózott akkor elmondja, hogy ki az, a többit viszont rám bízza.

Nem vagyok túl jártas ebben a témában, hiszen én többnyire csak a telefonommal fotózok, és nem művészi célból, de azért néhány dolgot én is képes vagyok megállapítani, leginkább azt, hogy ő nem tanulta a fotózást, hanem egyszerűen érzéke van hozzá.

- Hazel - pislogok nagyokat, még mindig lapozgat a képei között, de valószínűleg ha az összeset megszeretné mutatni, akkor holnap reggelig itt ülnénk - fantasztikus vagy.

- Igen? - kapja felém a fejét, a szemében reménykedés csillan. Talán ő is szeretné elvállalni az ikrek szülinapját, nem csak én akarom, hogy ott legyen, hanem ő is szívesen megismerné a barátaimat.

- Gyönyörűek ezek a képek - mosolygok rá, az arca olyan közel van az enyémhez, hogy ha kicsit előrehajolnék, akkor összeérne az orrunk. - Elvállalod?

- Ha valóban engem szeretnétek, akkor igen - bólint, az arcomon pedig szélesedik a mosoly.

- Elvihetlek hozzájuk, hogy megmutasd a munkáidat, és megismerkedj velük - lelkesedek - imádni fognak!

Elneveti magát, lehajtja a fejét, de a haja most nem hullik az arcába, hogy eltakarja, viszont így már majdnem olyan a helyzetünk, mintha hozzám bújna, vagy talán csak én képzelem így.

- Köszönöm - érintem meg a kezét, amiben még mindig a gépet a szorongatja. Szégyellősen emeli fel a fejét, a pillantása összetalálkozik az enyémmel, és fogalmam sincs, hogy miért, de hosszasan nézzük egymást. Szemügyre veszem a vonásait, feltérképezem az arcának minden pontját a homlokától az álláig, de megragadok a szájánál, hosszasan tanulmányozom a dús, különleges színű ajkait, aztán már csak azon kapom magam, hogy a kezemmel megérintem a haját, és a távolságot kettőnk között milliméterekre csökkentem. A szívem a torkomban dobog az izgatottságtól, mert hetek óta ez az a pillanat, amire várok, de túl korai még örülnöm. A szám éppen csak súrolja az övét, puszinak is alig nevezhető az, amit én a fejemben hosszan tartó, szenvedélyes csóknak képzeltem el. Néhány másodpercig még lehunyva tartom a szemeim hogy időt adjak magamnak elfogadni a kudarcom, közben pedig érzem, és a lépteiből hallom is, hogy egyre távolodik tőlem.

A halálra rémült pillantása az, amit először meglátok, amikor végre hajlandó vagyok visszatérni a kegyetlen valóságba, ez azonban sokkoló, mert a szemeiben valódi félelem ül.

- Nagyon sajnálom - pattanok fel, és utána sietek, de ha egy lépést teszek előre, ő kettőt lép hátra, méghozzá úgy, mintha menekülni akarna, de én gyorsabb vagyok, úgyhogy beérem, és finoman megérintem a karját. - Sajnálom, Hazel, azt hittem, hogy te is szeretnéd.

Tágra nyílt szemekkel mered a karjának arra a pontjára, ahol az ujjaimmal óvatosan megérintem, és ezzel megrémiszt, mert soha nem láttam még senkit sem így viselkedni, főleg nem egy apró kis puszi miatt.

- Nem akartam semmi rosszat, én csak... sajnálom, túl gyors vagyok, megértem, ha ez furcsa neked és nem akarod - folyamatosan magyarázok, mindent összehordok ami eszembe jut, ő pedig csak néz rám a rémült tekintetével. - Könyörgök, mondj valamit!

- Menj el, kérlek - ejti ki szinte suttogva, kihúzza a kezét az enyémből, és a lépcső felé indul, ahová eddig is igyekezett.

- Mit csináltam rosszul? - loholok utána, tudni akarom, hogy mivel ijeszthettem meg ennyire. - Mitől rémültél meg, Hazel? Bántottalak?

- Légyszíves, Niall - motyogja, közben a korlátot szorongatva igyekszik felfelé.

- Csak azt hittem, hogy szeretnéd - beszélek tovább kétségbeesetten - mert nem húzódtál el, és beleéltem magam, hogy végre megtörténhet, hogy lehet nálad esélyem.

Az utolsó néhány méternél fürge léptekkel beelőz, és mielőtt egyáltalán esélyem lehetne bevágja maga mögött a hálószoba ajtaját, ezt halkan követi a zár kattanásának hangja. Reményvesztetten ütöm a homlokom a kemény fához, nekidőlök az ajtónak és annak ellenére, hogy hallottam bezárulni lenyomom a kilincset.

- Sajnálom - ejtem ki halkan, de azért úgy, hogy hallja. - Nem akartalak felzaklatni, Hazel, ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor nem teszem.

Nem válaszol, még percekkel később sem, pedig tudja, hogy még nem mentem el. Fogalmam sincs, hogy végül mikor szánom rá magam a távozásra, csak egyszer megérzem az elkeseredettségem mögött felbugyogni a dühöt azért, mert nem magyarázza meg, hogy mi történt, és ismerem magam annyira, hogy tudom, jobb elmennem még mielőtt kitör a vulkán.

Jól hallhatóan csukom be magam után a bejárati ajtót, csak hogy tudja, eltűntem a lakásából, majd erőteljeset csapok a lift gombjaira, és reménykedek benne, hogy az elkövetkezendő 3 percben, amíg leérek, és beülök a kocsimba, nem találkozok össze senkivel. Érzek egy óriási gombócot a torkomban, amit képtelen vagyok lenyelni, és kellemetlenül összeszorítja a mellkasomat. Dühös vagyok rá, mert nem mondott semmit, de legfőképp magamra vagyok az, mert talán csináltam valamit, amit nem is vettem észre, de elég volt ahhoz, hogy megijesszem, és mindent tönkretegyek.

Szinte fejjel vetem bele magam a kocsimba, de egyelőre nem indulhatok el, mert esélyes, hogy balesetet okoznék, úgyhogy néhány percen keresztül mélyeket lélegezve, a tarkómat masszírozva ülök, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy nem tettem semmi rosszat. Végül nem tudom, hogy hogyan vezetek haza, de ez lényegtelen, mert mindenki egyben maradt, én, és a többi sofőr is, azonban ahogy behajtok az utcába felfedezek a házam közelében egy idegen kocsit, és amikor közelebb érek megpillantok az egyik fa lombjai között egy embert, aki az udvaromat fotózgatja. Erősen szorítom a kormányt, nehogy kipattanjak és üvöltözni kezdjek vele, mert ezt még akkor se viselném túl könnyen, ha nem történt volna semmi. Behajtok a kapun és a lehető leggyorsabban bezárom, majd leparkolok a kocsival és átvágok a kerten, azonban a bejárati ajtó felé igyekezve megtorpanok, és a fán egy pillanatra felvillanó fény felé fordulok, jó magasra emelve a középső ujjam. Remélem, hogy a legnagyobb újságok fogják lehozni a legfőbb hírek között, hogy nem tolerálom, ha seggfej fotósok tobzódnak a házam körül, és nem tartják tiszteletben a magánéletem.

Alig lépek be, a telefonom a fülemhez emelem, bár a lelkem mélyén tudom, hogy nem fogja felvenni, én viszont nem fogom feladni. Sorra küldöm a bocsánatkérő üzeneteket, megpróbálom megmagyarázni a történteket és kérem, hogy válaszoljon. Hiába tudom, hogy nem fogja megtenni, nem adom fel, mert nem tudom, hajt a remény és a bűntudat, mert bántottam, és kísért az a tekintet, amivel meredt rám. 

Hazel Clark

Talán még soha nem éreztem olyan gyengéd és puha érintéseket, mint amilyeneket tőle kapok. A kezemet finoman az övé közé zárja és hálásan mosolyog rám, míg én pirulva fordítom el a tekintetem. Általában nem szoktam ennyire közel kerülni az emberekhez, főleg nem ellenkező neműekhez, de most nem érzem rosszul magam ettől, helyette valami furcsa, ismeretlen lappang bennem. A szemébe nézek, de óriási hibát követek el, mert a tekintete úgy nyel el, mint a legmélyebb óceán, nem tudom elfordítani a fejem és máshová nézni, mert sose láttam még ilyen különleges, őszinte szempárt. Amikor hozzáér a kontyomból kibújt tincsekhez olyan, mintha csak egy lenge kis szellő érintené meg a bőröm, a közeledésétől pedig eláll a lélegzetem, de ha egyvalamit biztosra tudok az életben az az, hogy nem minden olyan, mint amilyennek látszik, és hogy a biztonságérzet nem más csupán, mint egy illuzió. Egészen addig a pillanatig akarom, amíg a szája hozzá nem ér az enyémhez, ez az apró érintés mindent felborít, mert a fejemben az apró érintések erőszakossá válnak, az  ujjbegyei az államon szorítanak, lefognak. 

Elrántom a fejem és felugrok, amikor ránézek nem őt látom, ahogy elkeseredetten mély levegőt vesz, hanem egy teljesen más ember, aki erőszakosan préseli egymáshoz az ajkait és a teste megfeszül, hogy üldözőbe vegyen. A torkom összeszorul, a szemeim tágra nyílnak, amikor feláll, és gyors lépésekkel halad felém. Mindkét fülem sípolni kezd , az egyetlen amit érzek az a színtiszta pánik, ami menekvésre kényszerít. Néha kirajzolódik előttem a valóság, és meglátom az aggódó kék szempárt, amiben elmerengtem néhány perccel ezelőtt, de valami nem hagy nyugodni, úgyhogy sietve kérem, hogy menjen el. 

Bevágom magam után a hálószoba ajtaját és ráfordítom a kulcsot, a hátam szorosan a a falnak vetem és fokozatosan egyre lejjebb csúszok, mígnem a padlón ülök magamat átölelve, a kezemet a számra tapasztva, és előre-hátra dőlök kifelé bámulva az ablakon. A kilincs újra meg újra megmozdul, az ajtó túloldaláról hallom a tompa hangot, ami könyörögve kéri, hogy engedjem be, de túlságosan magába szippant valami. ami miatt ezt az egészet veszélyhelyzetnek élem meg. A kilincs mozdulása valójában erőteljes rántások miatt van, az ajtó túloldalán pedig dühösen ordít az illető, ököllel üti a fát, és fenyeget. 

Nem tudom, mennyi idő telik el, amíg vége nem lesz, csupán egyszer arra emelem fel a fejem, hogy teljes a csend, csak én remegek még mindig a padlón, és félelem helyett lassan elönt a szégyen. Az arcomat dörzsölgetve tápászkodok fel, remeg a kezem, amikor óvatosan kinyitom az ajtót, majd lassú, apró léptekben, össze-összerezzenve járom végig a lakást, hogy megbizonyosodjak arról, egyedül vagyok. A nappali dohányzóasztalán a két tányérkában olvadt fagyi van, az egyik kanál ragacsosan hever mellettük, a fényképezőgépem kikapcsolva pihen a kanapé egyik sarkában, normális esetben sosem hagynám így szét a dolgaimat, pláne nem a fényképezőgépem, most viszont nem tudom, hogy mi történt, sosem csináltam még ilyesmit, bár ha belegondolok, soha nem is próbált megcsókolni senki. A konyhapulton hagyott telefonom megállás nélkül rezeg, de kinyomom, és kikapcsolom anélkül, hogy megnézném, ki próbál ennyire utolérni, nem mintha túl sok lehetőség lenne. Leomlok a kanapéra, az arcomat a tenyerembe temetve próbálom összeszedni a gondolataimat, de ez nem túl sikeres. Összezavarodtam, és hiába gondolok arra, hogy Niall mozdulataiban és tetteiben nem volt semmi rossz, az agyam mindent összekever, és végül nem marad meg bennem semmi más a történtekből, csak a szégyen. Nem tudom, hogy ezek után hogyan kerülhetnék újra a szemei elé, hiszen megaláztam saját magam, és talán őt is a viselkedésemmel, magyarázatot pedig nem tudok adni rá, képtelen vagyok. Ha nem ő intézte volna el, hogy legyen tető a fejem felett, nem is akármilyen, akkor gondolkodás nélkül megszakítanék vele minden kapcsolatot, mindegy, hogy mennyire kedveltem meg az utóbbi napokban, így azonban nem csinálhatom, mert talán ő hagyná, hogy itt lakjak, de az én lelkiismeretem nem tudna megküzdeni azzal, hogy keresztülnézek rajta azok után, amiket tett, és tesz értem. Az egyetlen, amit csinálhatok, hogy minimálisra csökkentem a vele való találkozások számát, és nem hagyom, hogy egy semleges kapcsolaton kívül bármi is kialakuljon köztünk. Bármi olyan, ami érintkezéssel jár.
Életemben először, és utoljára sírok valaki után. Összegömbölyödök a kanapén, és hónapok, vagy talán évek után kiengedem azokat a könnyeket, amik nem törnek utat maguknak álmomban. Nem adok ki semmilyen hangot, esetleg csak halkan szipogok, de nem üvöltök és bömbölök úgy, ahogy szeretnék, mindössze csak hagyom legördülni a könnycseppeket az arcomon, de már ez is óriási lépés. Már az első pillanatban rosszul fogadtam ennek a fiúnak a közeledését, pont azért, mert tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle, és most, hogy kezdtem elhinni, barátok vagyunk, ez be is következett. A kezemet a számra tapasztom, hogy elfojtsak egy halk, ironikus és elkeseredett hüppögést, de itt abba is hagyom, és nem ejtek több könnycseppet, helyette megfogadom, hogy minden áron távol tartom őt magamtól, és magamat is tőle. 

10.rész

Sziasztok! 

Ne haragudjatok, amiért a szokásos időponttól eltérően, csak most, másfél órával később teszem fel az új részt. Szombaton jöttem haza a nyaralásomról, és aznap este, meg még vasárnap is eléggé kipurcant állapotban voltam, úgyhogy nem tudtam annyi időt szánni erre a részre, amennyit szerettem volna, főleg úgy, hogy ma meg egész nap dolgoztam, talán ez a legfőbb oka a késésnek. Bocsánatot kérek azoktól, akik esetleg miattam maradtak fent sokáig, ne haragudjatok. A rész sem lett most a legtökéletesebb, de jelen pillanatban én most örülök annak, hogy befejeztem, és mehetek aludni. :D

N. x

Hazel Clark

Az utolsó ruhadarabot is bepakolom a szekrénybe, egy ideig ácsorgok, és nézem az óriási, tágas polcon szinte elvesző dolgokat, mielőtt óvatosan becsuknám az ajtaját. Úgy érzem magam, mintha egy múzeum tiltott részén lennék, egy olyan helyen, ahol semmihez nem szabad hozzáérni, én mégis mindent megfogdosok, és ettől kellemetlenül érzem magam. Az ágy széléhez hátrálok, leereszkedek a puha matracra, és végighúzom a kezem a mintás ágytakarón, valószínűleg már az is többet ér, mint az én összes "vagyonom". Egyelőre nem tudok mit kezdeni azzal a környezettel, amiben vagyok, Niallnél megszokottnak éreztem a körülményeket, tudtam, hogy valószínűleg egy szép házba fog vinni, tele drága dolgokkal, de ez... ezt a helyet nem érzem a sajátomnak, valószínűleg azért, mert nem is az, soha nem is volt, és nem is lesz. Óvatosan felemelkedek, és rémülten rezzenek össze, amikor halkan reccsen egyet a bútor, másodperceken keresztül tágra nyílt szemekkel, halálos csendben figyelem, és várom, hogy mikor hullik darabokra. Ahogy egyedül maradtam belém költözött ez a kellemetlen érzés, hogy itt semmi sem az enyém, így még jobban kell vigyáznom, mert csakis az én hibám lesz, ha tönkremegy valami. Amíg itt volt Niall nem éreztem ezt, olyan otthonosan mozgott, bátran tárta ki az ajtókat, és az orra majdnem megérintette az üvegfalat, olyan közel hajolt hozzá, én azonban csak távolról csodálom, mert félek tőle, hogy kitörik, ha egy lépéssel is közelebb megyek, úgyhogy csak óvatosan leülök a puha szőnyegre és a lábaimat átölelve nézek ki a városra. Az elmúlt napban nem egyszer éreztem azt, hogy ez a fiú tud valamit, amit nem akarok, hogy tudjon, mert úgy beszélt hozzám, és úgy viselkedett velem, mintha évek óta közeli ismerősök lennénk, és anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna arról, hogy szeretem a magasságot, és felülről nézni a városokat, elhozott egy olyan lakásba, ami egy épület legtetején van, a hálószobában teljes üvegfallal.

Az utóbbi néhány napban a tegnap éjszaka kivételével nem aludtam túl sokat, rendszerint csak dobáltam magam az ágyban és megoldást próbáltam találni arra, hogy ne legyek hajléktalan, de az utolsó pár este már inkább csak megpróbáltam elfogadni, hogy márpedig az leszek. 1 átaludt éjszaka nem volt elég arra, hogy kipihentnek érezzem magam. Óvatosan végigdőlök a szőnyegen, a puha fodrok szinte átölelnek, az arcomat az ablak felé fordítom és a tekintetem a távolban kecsesen kiemelkedő Gherkinen pihentetem, nem kell túl sokat várnom arra, hogy elnyomjon az álom.

Az egész egy rándulással kezdődik, egyetlen ideg miatt az egész testem megvonaglik, és már megint ott vagyok. Körülölel a nyugtalanító, félelmetes sötétség, a fülemben hallom a saját kapkodó lélegzetvételeim, hiába tágulnak ki a szemeim nem látok mást, csak a feketeséget. Tudom, hogy jönni fog, úgy közeledik, ahogy gyorsul a szívverésem, és amikor a vérem már a fülemben dobol elkapja a lábam. Érzem, ahogy görcsösen összerándulnak az izmaim, a testem egy feszes, ellenkező pozícióba görnyed, hogy megvédjem magam, de ez soha nem ért semmit, mert még egyszer sem sikerült kővé válnom. A rémület tiszta szaga fojtogatja a légutaimat, izzadtság, vér, és pisi, a csuklómon megérzem a hideg fémet, rúgok, vergődök, dobálom magam, de esélyem sincs, soha nem is volt. 

Fülsüketítő sikítás oszlatja fel előttem a sötétséget, a füleimre tapasztom a kezeim, de nem szűnik, csak percekkel később jövök rá, hogy azért nem, mert a hangot én adom ki. Izzadtságban úszva, négykézláb menekülök az egyik sarokba, összehúzom magam, és a homlokom a hűvös üvegnek döntöm nem törődve azzal, hogy nyomot hagyok rajta. Megint azon kapom magam, hogy a térdeimet átölelve előre-hátra hintázok, és egyenesen a napba nézek, hogy minél több fényt szívjak magamba. Amikor tudatosul bennem, hogy mit csinálok, abbahagyom, és kinyújtóztatom a görcsöktől kemény lábaim, minél több idő telik el, annál józanabban tudok gondolkodni ismét, tudatosítom magamban, hogy nem fenyeget veszély, nem vagyok védtelen és kiszolgáltatott. Úgy állok fel, mintha semmi sem történt volna, sem most, sem máskor. Egy mozdulattal letörlöm a könnyeim, és nem engedem, hogy még több kicsorduljon a szememből, még úgy sem, hogy kegyetlenül csípnek. Kinyitom a szekrényt, ami valószínűleg az életemnél is többet ér, és kiveszek néhány tiszta ruhát, muszáj lezuhanyoznom, mert érzem, hogy a hátamhoz tapad a pólóm, és további izzadtságcseppek folynak le a nadrágomig. Valószínűleg nem megyek ma már sehova, úgyhogy felmarkolom a kényelmes jóganadrágom és egy kinyúlt, fehér pólót, amit ingyen adtak még valamilyen egyetemi rendezvényen, az arcomra viszont kiül a döbbenet, amikor belépek a fürdőszobába. Kisebb sokkhatásként ér, hogy nem a rozsdás zuhanyrózsa, és repedt falú zuhanykabin néz szembe velem, hanem az egyik sarokban tágas zuhanyfülke, a másikban pedig egy óriási sarokkád, amihez három lépcsőfok vezet.. Hirtelen elbizonytalanodok a fürdést illetően, csak álldogálok a ruháimat magamhoz szorítva az ajtó előtt, és jobbra-balra tekintgetek, végül a kíváncsiságom, és a bennem bujkáló izgatott kislány eluralkodik rajtam, és megközelítem a kádat. Azt tudom, hogy hogyan kell vizet engedni bele, viszont a benne lévő szürke akármicsodákkal egyelőre nem tudok mit kezdeni, hiába vizsgálgatom, nem tudom, hogy mi célt szolgálhatnak.

Megengedem a vizet, rakok bele a tusfürdőmből, majd kissé aggódva nézem, hogy milyen vészesen gyorsan telik meg, és bár a fejemben egy hang ott kiabál, hogy ne pocsékoljak, nem tudom elzárni, annyira hívogató. Kibújok a ruháimból, majd óvatosan fellépek a lépcsőfokokon és beleereszkedek a gőzölgő, habos vízbe. A görcsös izmaim szinte azonnal ellazulnak, hátradöntöm a fejem és behunyom egy pillanatra a szemeim, valószínűleg itt nem fog egyik pillanatról a másikra jéghideggé válni a víz, mint a másik albérletben, ott akárhányszor lehúzta valamelyik szomszéd a wc-t eltűnt a meleg, és hideg zúdult a nyakamba, télen nem egyszer lettem beteg is miatta. Akármilyen ellazító is ez a környezet, ezúttal nem engedem meg magamnak, hogy elaludjak, csak kavargatom a kezemmel magam körül a habokat és nézek ki a fejemből azon gondolkodva, hogyan kerültem a lepukkant, rossz környékű albérletből egy luxuslakásba London belvárosában.
Magam köré tekerem a kissé kopott, megviselt törülközőmet, és apró kis tócsákat hagyva magam után a fürdőszobafal majdhogynem felén végighúzódó tükör elé lépek. Copfba fogott hajam vége egy kicsit nedves lett, és halvány, fekete csík húzódik az arcom mindkét felén a szemceruzámtól, ami így kissé erősíti a táskákat szemem alatt. A törülközőm sarkával letörlöm a festéket, majd lépek egyet hátra és szemügyre veszem saját magamat abban a környezetben, amiben vagyok. Nem illek ide, ez teljesen biztos, ebbe a lakásba egy olyan lány való, aki nem saját magának festi a haját, nem olcsó dolgokkal sminkkel, turkálóból öltözködik, és diákhitelből fedezi a tanulása költségeit, erre a helyre egy gazdag örökösnő való, vagy egy olyan fiú, mint Niall vagy Louis. Én azonban soha nem illettem igazán sehová, ide pedig pláne nem.
Hátat fordítok magamnak, és felhúzom a ruháim, lényegesen kényelmesebben érzem magam a saját testemben a pihentető fürdő után. Leengedem a vizet, a fürdés és a kényelmes ruhák miatt kicsit olyan érzésem van, mintha már este lenne, és épp lefekvéshez készülődnék, ezért váratlanul ér a beáramló napsütés, amikor benyitok a hálószobába. Valójában egész szívesen befeküdnék az óriási franciaágyba, de több dolog is visszatart ettől, köztük az, hogy holnap hétfő, lesz három elméleti órám egymás után, és egy gyakorlati késő délután. Felveszem a szekrény előtt heverő iskolatáskám, és úgy döntök, a nappaliban fogok tanulni, mert itt valószínűleg semmi mást nem csinálnék, csak a tankönyvek fölül bámulnék ki az ablakon. A táskám első zsebéből a szőnyegre pottyan a telefonom, amikor felveszem hirtelen elönt a bűntudat, mert napok óta nem beszéltem a családommal, most pedig itt vagyok, egy ilyen lakásban, amíg ők otthon talán azt próbálják kitalálni, hogy mivel spóroljanak még azért, hogy nekem tudjanak egy kis pluszt küldeni, holott ez már inkább az én feladatom lenne. Amíg lelépdelek a lépcsőn végig a kezemben szorongatom a készüléket, végül mégsem hívok fel senkit, hanem csak letelepedek a kanapéra, és magam mellé helyezem. Ha most felhívnám anyát valószínűleg utána órákon keresztül gondolkodnék, amire most úgy érzem, nincs szükségem, így is van elég dolog, amin kattoghat az agyam. Kinyitom az egyik vaskos könyvet, szerencsére viszonylag jól fog az agyam, jók az eredményeim, így van esélyem arra, hogy esetleg átvegyenek államira, ami óriási megkönnyebbülés lenne. Ceruzával rajzolgatok a jegyzeteim sarkába amíg magamban mondom fel az anyagot, nem sokkal később viszont megrezzen a telefonom a combom mellett. A szemöldököm összeszalad, és a szívverésem kicsit felgyorsul, amikor meglátom Niall nevét az apró kijelzőn, nem tudom eldönteni, hogy izgatott vagyok-e, vagy azért szorul el a torkom, mert attól félek, hogy az üzenetében arról értesít, hogy mégiscsak pakolnom kell innen is. Ilyenről azonban szó sincs, mert miután megnyitom az üzenetet látom, hogy csak kedvesen arról érdeklődik, sikerült-e berendezkednem. Még mindig nem tudom hova tenni a kedvességét, de már nem akarok teljesen elzárkózni tőle azért, aki, a közelében lenni valamiért megnyugtató volt, nem tett fel tolakodó kérdéseket, és nem nézett rám furcsán egyszer sem, úgy tűnt, örül a társaságomnak, és nehéz beismerni önmagamnak, de én is jól érzem magam vele, még úgy is, hogy a fejemben akkor megállíthatatlanul szólnak a vészharangok, mert nagyon könnyen lavinát zúdíthat a nyakamba.
Megírom neki, hogy már mindent kipakoltam, bár ez egyébként nem meglepő, mivel nincs túl sok cuccom, de ezt nem teszem szóvá, csak biztosítom róla, hogy imádom a lakást. Nem reménykedek válaszban, azonban éppen csak leteszem a készüléket és újra a kezembe veszem a jegyzeteimet, amikor ismét megrezzen a telefonom.

 Niall: Kár, pedig reménykedtem benne, hogy utálni fogod, és nálam maradsz még néhány napra. Imádtam a sütidet, és azt sem bánnám, ha minden nap meleg reggeli fogadna. 

Elfojtok egy halk nevetést, az arcom furcsán felforrósodik, néhány órával ezelőtt még arról győzködött a barátjával, hogy maradjak itt, most pedig nyíltan leírja nekem, hogy azt szerette volna, ha nála maradok. 

Hazel: Sütiről lehet szó máskor is, életed végéig süthetek neked cserébe a lakásért. 

Meglepődök, mert amíg én perceken keresztül pötyögök a nyomógombos telefonomon, ő szinte azonnal válaszol.

Niall: Talán ezt az ajánlatot elfogadom, de csak ha velem tartasz. Egyébként nem vagy fent egyik közösségi oldalon sem? Próbáltalak megkeresni, de az akcióm sikertelenül zárult. 

Hazel: Talán. Add fel, nem találsz meg sehol. 

Azt nem említem, hogy azért nem, mert a havi keretembe nem fér bele az internet előfizetés. Az iskolai dolgokat, mint például az órák felvétele év elején, általában internetkávézókban intézem, de túl sok minden miatt amúgy nincs szükségem internetre, a laptopomon anélkül is működnek a szükséges programok. Válaszul egy szomorú arcocskát küld, viszont az első rezzenést követi egy újabb.

Niall: :(

Niall: Pedig reménykedtem, hogy láthatom a képeid, honnan tudjam, hogy tényleg fotós vagy, ha nem mutatod meg a munkáidat? 

Felnevetek, a válaszomat azonban megszakítja a hívása. Sokáig nézem a kezemben tartott vadul rezgő készüléket, melyből hangosan árad a gyári csengőhang, valamiért elbizonytalanodok, de végül felveszem.

- Valld be, hogy valójában csak el akartál kápráztatni azzal, hogy fotós vagy! - mondja tetetett vádaskodással a hangjában.

- Sikerült? - nevetem el magam.

- Abszolút - vágja rá kissé durcásan. - Mikor tartjuk a házavató bulit? - kérdezi könnyedén.

- Micsodát? - szalad össze a szemöldököm.

- Hát a házavató bulidat, megünnepeljük, hogy új otthonod van, tudod, összehívod a barátaidat, köztük engem is, jól berúgunk és szétverjük a bútorokat, meg ilyesmi.

- Azt hiszem, én nem igazán szeretem az ilyesmit -  nyílnak nagyra a szemeim, és a hangom egy picit meg is remeg, amikor arra gondolok, hogy ebben a lakásban törött bútorok és részeg emberek hevernek.

Hangosan, jókedvűen felnevet, és jó ideig nem is hagyja abba, míg én csak értetlenül nézek magam elé, és próbálom kitalálni, hogy mi szórakoztathatja ennyire.

- Miért? - kérdezem óvatosan. - Felétek ez így megy? Szétveritek a bútorokat?

- Nem - nyögi ki két levegővétel között. - Csak vicceltem, nem gondoltam, hogy komolyan veszed.

- Ó... - sütöm le a tekintetem, és zavaromban gyűrögetni kezdem a pólóm alját, most biztos azt gondolja, hogy buta vagyok, vagy hogy nem értem a vicceket.

- Édes vagy - mondja még mindig halkan nevetve, de meleg, kedves hangon, nekem mégis keserédes érzésekkel ugrik össze a gyomrom. - Remélem, tényleg jól érzed ott magad.

- Igen, minden fantasztikus - a jegyzeteimet és a könyveimet az ölemből az asztalra helyezem, majd kissé lejjebb csúszok a puha ülőgarnitúrán, és kényelmesen elhelyezkedek. Annak ellenére, hogy alig néhány órával ezelőtt távozott, úgy beszélgetünk, mintha a tegnap este sosem ért volna véget, oldottabb is vagyok, mert nem ül mellettem, és fürkészi az arcomat, nem látom a reakcióit. Azon kapom magam, hogy hátrahajtott fejjel, félig lelógva a kanapéról nevetek, mint egy gondtalan tinilány. Nem tudom, mennyi idő telik el, csak egyszer a kanapéról átköltözök a hálószobába, és miközben arról beszélek, hogy mennyire félek attól, hogy bármit is tönkreteszek, ő arról győzköd, hogy nyugodtan érjek csak hozzá mindenhez, és ugráljak az ágyon. Végül ő nyer, és óvatosan befészkelem magam az ágyba, miután félkézzel felrángatom a paplanra a saját ágyneműm. Szinte összegömbölyödök, úgy fekszek, hogy a plafon, vagy a falak helyett a szemben lévő ablakot lássam, és azon keresztül a fényekben pompázó Londont.

- Hagynom kellene téged aludni - szólal meg, miután közlöm, hogy elfoglaltam az ágyat - órák óta feltartalak, és holnap iskolába kell menned - akaratlanul is halkan felnevetek, mert úgy beszél, mintha egy apa lenne, aki épp magát korholja egy ilyen hatalmas bűn miatt. - Megleszel, ugye?

- Nem kell aggódnod - mosolygok magam elé - egy ideje egyedül élek.

- Rendben - sóhajt, és egy kicsit úgy érzem, hogy ott lebeg köztünk valami, amit ki akar mondani, de mégsem teszi. - Barátok vagyunk, ugye, Hazel?

- Igen, azt hiszem - bököm ki, miután túlteszem magam a kisebb sokkon, amit a kérdésével okoz. - Elég bunkó lenne tőlem, ha leráználak, miután elintézted ezt nekem.

- Csak biztosra akartam menni - válaszolja, és érzem a válaszából, hogy mosolyog. - Még senkivel sem indult ilyen nehezen egy barátság.

- Sajnálom, én...

- Ne - szakít gyorsan félbe. - Jó éjszakát, Haze.

- Jó éjt, Niall - köszönök el csendesen. Kikerekedett szemekkel nézem a kijelzőn villogó számokat, amelyek azt mutatják, hogy mennyit beszéltünk. Ha azt az összeget, amibe ez a telefonhívás került, nekem kellene kifizetni, valószínűleg nem nagyon ennék ebben a hónapban, így azonban a bűntudattal kell megküzdenem, bár nem úgy tűnt, hogy annyira szeretne megszabadulni tőlem.

A telefont óvatosan az éjjeliszekrényre helyezem, majd magamra húzom a takarót, és egy ásítást elnyomva a tekintetem a London Eye beszűrődő fényeire szegezem. 2 éve most először érzem úgy, hogy nem vagyok itt teljesen egyedül, nem csak saját magamra számíthatok, és egy kicsit megijeszt az a rengeteg érzelem, ami eláraszt emiatt, talán épp azért, mert még sosem éreztem ennyi mindent egyszerre.

Niall Horan

Bár ezúttal nem fogad meleg reggeli, és egy csinos, pizsamás lány, amikor lebotorkálok a lépcsőn, az arcomon mégis mosoly ül, és magamban dudorászva szórok kávézaccot a kávéfőzőbe. A tegnapi hosszas telefonálásunk még mindig hatással van rám, és kis híján táncra perdülök a boldogságtól, mert az utóbbi 2 napban óriási lépésekkel kerültem közelebb Hazelhöz. A telefonom megrezzen a konyhapulton, és akármennyire is reménykedek abban, hogy tőle érkezett üzenem, csak Liam kérdezi meg már harmadjára, hogy akkor ráérek-e délután. Gyors választ pötyögök, sokadjára is biztosítom róla, hogy még mindig nem változott a programom, majd a kávésbögrémmel a kezemben letelepedek az asztalhoz, és végiggörgetem a híreket, amíg elkortyolgatom a benne lévő keserédes folyadékot. Bár a híreket nézem, akarva akaratlanul is mindig belépek az üzenetekbe, és a híváslistámba, hogy újra és újra megbizonyosodjak arról, hogy nem csak álmodtam a tegnap estét, Hazel valóban addig beszélt velem, amíg ágyba nem bújt, és én legalább annyira élveztem ezt a fajta csevegést is, mint amikor mellettem ült. Furcsa módon hiába csak 1 napot töltött nálam, mégis hiányzik a jelenléte, hogy elnézést kérjen mindenért, úgy érjen a tárgyakhoz, mintha a királyi család vagyonai lennének, és édesen felnevessen a bugyutaságaim miatt. Belekóstoltam a jóba, és most valószínűleg kemény szenvedés vár rám, mert csak ennyit kaptam belőle, legalábbis egy időre.

Összedobok magamnak egy szendvicset, és a kanapén elnyúlva majszolgatom, míg a szokásos délelőtti műsorok között kapcsolgatok. Ritkán tudom hasznosan eltölteni egymagamban a szabadnapokat, éppen ezért nem is vagyok itthon általában, mindig találok valakit, aki vevő rám, és a hülye ötleteimre, most szerencsére nem küzdök ezzel az eget rengető problémával, Liam ugyanis napok óta azt szervezi, hogy a csemetéivel együtt mi is elmenjünk az egyik közeli játszótérre, amíg ő lepasszolja Mirát az egyik szépségszalonba kicsit kikapcsolni. Szerintem nem él a világon még egy olyan felelősségteljes és túlféltő apa, mint amilyen ő, mert valószínűleg egyetlen ikerpárra sem vigyáz homokozás közben három nagybácsi, egy tökéletes keresztapa, és egy sereg testőr.

Jelentéktelen dolgokkal ütöm el a délelőttöt, felöltözni is csak közvetlenül indulás előtt vagyok hajlandó, bár nem viszem túlzásba, mert magamat ismerve én is a homokozóban fogok fetrengeni. 

Kocsi helyett ezúttal a sétálás mellett döntök, egy zsebre dugott kézzel vágok át azon a néhány utcán, ami elválaszt minket egymástól, félúton viszont lelassít a hátam mögött egy fekete kocsi, majd Zayn lehúzza az ablakot és ezerwattos mosolyt villant rám a vezetőülésből.

- Pattanj be!

Vigyorogva foglalom el az ülést mellette, és kissé szabálytalankodunk, mert a fennmaradó minimális távolságra már nem kötöm be magam. Szinte egyszerre futunk be Harryvel, majd amikor behajtunk Liamék udvarába mindkettőnk arcán megjelenik egyfajta sokkos kifejezés, mert Louis már Freddie mellett guggolva dajkálja Arthurt. 

- Korábban érkeztél? - szántja át Harry nagy léptekben, elkerekedett szemekkel az udvart. 

- Bizony - vigyorog körbe. - Liam már elvitte Mirát, mindjárt visszaérnek. 

- Szevasz öcsi! - nyújtja Zayn az egyik kezét Freddie felé, aki szélesen elvigyorodik és a saját méreteihez képest óriásit ugrik, miközben belecsap.

- Szeva tesó - mondja kissé sejpítve, mire mindannyian felnevetünk, Louis pedig büszke mosollyal az arcán, felvont szemöldökkel várja az elismerést azért, hogy milyen vagány gyereket hozott össze, és ami azt illeti, meg is érdemli, hiszen Brianával nincsenek együtt, Freddie zömében az édesanyjával van Los Angelesben , ennek ellenére mégis jól ismer mindannyiunkat, és tökéletes kapcsolatban van az apjával. 

Néhány perc várakozás után valóban begördül a családi autó a srácok sportkocsijai közé, és Liam egy gyors intés után a hátsó ajtóhoz siet, hogy kivegye az ikreket. Feltápászkodok a lépcsőről és amíg ő Ariát csatolja ki, én a másik oldalon szélesen mosolyogva kiveszem Noah-t. 

- Hahó nagyfiú - ölelem magamhoz, és puszit nyomok a homlokára. Mosolygás közben megvillantja a néhány kibújt fogacskáját, és az egyik nyálas kis kezével megtapogatja a homlokomat, miközben a húga boldogan sikongatva ugrál Payno karjaiban. 

- Nem tűnik úgy, hogy annyira rosszul érzik magukat Mira nélkül - állapítja meg Haz, és mosolyogva megbökdösi Noah arcát, aki ezért nevetve fúrja bele magát a vállamba.

- Remélhetőleg ez így is marad - fújja ki magát Liam, és leteszi a fűbe a kislányt, ezt látva Noah is rúgkapálni kezd a karjaimba, főleg miután Arthur is odakocog mellé. Óvatosan leeresztem, és közben puszit nyomok Ari feje búbjára, de most a kutya érdekesebbnek bizonyul, mint én. - Kihozom a babakocsit és mehetünk.

Észreveszem Freddie-t, ahogy Louis lábai mögé húzódva pislog a fűben játszó apróságokra, minden alkalommal amikor találkoznak egy kicsit megszeppent, talán neki is meglepő, hogy milyen gyorsan nőnek és változnak.

- Menj oda - noszogatja Lou. - Gyerünk, fiam, itt az alkalom.

- Pontosan mire is? - zárja be maga után az ajtót Liam, majd gyakorlott mozdulattal leemeli a babakocsit a teraszról, míg Zayn különböző pofákat vágva nevetteti a kicsiket, Harry pedig Freddie körül legyeskedik.

- A családjaink egyesülni fognak, Lima Bean, én mondom neked, az unokáid a Tomlinson nevet fogják viselni.

- Ez ellen nincs semmi ellenvetésem, de legalább 25 évig hallani sem akarok unokákról - mondja anélkül, hogy felpillantana, túlságosan lefoglalja, hogy leellenőrizze, a babakocsi egyik csavarja sincs meglazulva. - Jelenleg Mirával mindketten megelégszünk azzal, hogy a szüleink unokáit neveljük. 

20 perccel később végre kijutunk a kapun, és elindulunk a közeli játszótér felé, nyomunkban két civil testőrrel, és egy sötétített ablaküvegű autóval, amelyben még ketten ülnek. A babakocsiból bekötve nézelődik a két apróság, Aria folyton lerúgja valahogy az egyik cipőcskéjét, nagy valószínűséggel azért, hogy szórakozzon velünk, mert akárhányszor felveszi valamelyikünk és megpróbálja visszahúzni a lábára, veszett módon csapkodni és rugdalózni kezd, miközben hangosan kacag, le sem tagadhatná, hogy Hemmings vér folyik az ereiben.

- Berendezkedett a barátnőd, Niall? - érdeklődik sunyi arckifejezéssel Lou. 

- Milyen barátnő? - kapja felém a fejét Zayn, és hirtelen mindkét oldalamon felvont szemöldököket látok.

- Aha - válaszolom bájos mosollyal az arcomon. - Tökéletesen.

- Kicsoda? - lépked úgy Zayn, hogy kiszorítsa mellőlem Harryt, és ő kerüljön a helyére. 

- Az a lány? - érdeklődik a válla fölött vigyorogva az egykori göndör. 

- Megismerkedtem egy lánnyal - sóhajtok fel - Hazelnek hívják, egyetemista, kirakták a lakásából és segítettem találni neki egy másikat. 

Egészen addig, amíg oda nem érünk a játszótérhez még ha akarnék se beszélhetnék másról, csak Haze-ről, mert szinte záporoznak rám a kérdések róla, gondolatban azonban egy kicsit máshol járok. Jól megfigyelem magunkat, Liamet, ahogy tolja maga előtt a babakocsit, Louis-t, ahogy fogja Freddie kezét és igazodik a kisfiú apró lépteihez, Harry felderülő arcát, amikor megrezzen a zsebében a telefonja, és Zaynt, aki akaratlanul is mindig a nyakában lógó G betűhöz nyúl. Most először majdnem mindannyiunk életét és boldogságát meghatározza egy lány, a nyakamat teszem rá, hogy a következő esküvő Zayné lesz, és valószínűleg a trónörökösök tábora is bővülni fog rövid időn belül, bár tippem sincs, hogy ki részéről. Ők már megkapták, amit akartak, míg én csak az első lépéseket próbálom megtenni, holott már legalább ott szeretnék járni, ahol Liam van.

Lehajolok, és harmadjára is felveszem Ari lerúgott cipőcskéjét, majd megkerülöm a babakocsit, és mosolyogva nézek a kislányra.

- Parancsoljon, Hamupipőke - fogom meg finoman a lábát, és ráhúzom a cipőt, még mielőtt alkalma lenne arra, hogy kiszúrjon velem.

Szerencsénk van, mert nincsenek túl sokan a játszótéren, mindössze néhány anyuka, akik a padokon üldögélve, babakocsit tologatva beszélgetnek, és nagyobb gyerekek játszanak a tér másik felében, a nagyobb játékokon. 

- Apu, hintázhatok? - pislog fel vágyakozva Loura Freddie. 

- Persze - mosolyog rá, és megigazítja a sapkát a kisfiú kobakján, majd felkapja, és elindul vele az egyik hinta felé, míg Liam kiveszi a kocsiból az apróságokat. 

- Megtennétek, hogy vigyáztok rájuk? - emeli ránk a tekintetét, közben mindkét csöppség magabiztos, ámde kissé még imbolygó léptekkel útnak indul. - Muszáj elintéznem néhány telefont, hogy Mirának már ne legyen gondja vele.

- Hogyne - vágja rá mindannyiunk nevében Harry, de Zaynnel együtt én is bőszen bólogatok, és gyorsan elkapom Noah-t, mielőtt fenékre esne. 

- Kösz, srácok - sóhajt nagyot, és hátratúrja a haját. - Csak figyeljetek, hogy ne vegyenek semmit se a szájukba, ne érjenek hozzá fura dolgokhoz, és...

- Oké, nyugodj le, apuci, vigyázunk rájuk - löki oldalba Harry. - Néha rosszabb vagy, mint Mira.

- Majd megtudod - nevet fel, és kissé megrázza a fejét. Mielőtt leülne az egyik padra telefonálgatni puszit nyom mindkét baba feje búbjára, teljesen úgy viselkedik, mintha a világ másik felére menne, nem pedig körülbelül 6 méterrel távolabb. 

Egy ideig minden rendben megy, óvatosan hintáztatjuk őket, míg Freddie visongva suhan a levegőben, csúszdázásnál valamelyikünk mindig tartja őket hátulról, a csúszda végén pedig ott áll egyikünk. Kipróbáljuk az összes kisbabáknak való játékot, a kis Tomlinson pedig egyre bátrabban mászik fel a többire, természetesen úgy, hogy Louis ott liheg mögötte, és a nagyoknak való csúszdára csak úgy hajlandó felengedni, hogy ő is megy, úgyhogy elképedve végignézhetjük, ahogy a legidősebb bandatársunk egy csapat 4-5 éves között felmászik a csúszdára, karján a 2 éves fiával, kivárja a sorát, aztán együtt lecsúsznak. A játszóteret az édes, babás kacajok mellett betölti a mi hangos röhögésünk, úgy veszem észre, hogy nem csak én élvezem azt, hogy néhány óra erejéig apát alakíthatok, hanem a többiek is.

Liam körülbelül másfél órával később fújtatva huppan le közénk a homokozóba, míg a lánya békésen homokot lapátol az ölembe, Freddie maszatos arccal nyammog egy tejszeleten, Noah pedig az egyik apró kis mutatóujjával egy bogarat próbál összenyomni, míg a másik kezével tartja a cumisüvegét, amiből teát iszik. 

- Sikerült elintézni amit akartál? - érdeklődök, miközben egy halacska alakú formába szórom a homokot, amivel Ari megajándékoz.

- Fogjuk rá - morogja, mégis rámosolyog a kisfiára, amikor felé nyújtja a kiürült cumisüveget. - Nagy nehezen sikerült megértetnem egy állítólag profi, és neves mestercukrásszal, hogy milyen tortát akarok.

- Tortát? - szalad fel Zayn szemöldöke. - Mit ünneplünk? - én azonban azt hiszem, már azelőtt tudom, mielőtt válaszolna.

- Egy hónap múlva lesz az első születésnapjuk, és emlékezetessé akarom tenni. Tudom, hogy ők nem fognak emlékezni rá később, de nekünk ez fontos, tökéletes babazsúrt akarok szervezni nagy tortával, játékokkal, és mindenkivel a családunkból. Nem akarom, hogy Mirának még ezzel is foglalkoznia kelljen amellett, hogy mást se csinál 11 hónapja, csak főz, mos, takarít, pelust cserél, nyálat törölget, és néha felveszi a telefont 1-2 normálisabb újságírónak. Néhány napja az éjszakáink is nyűgösebbek, erőteljesen fogzanak mindketten, és rosszabbul alszanak, tegnap éjjel legalább négyszer ébredtek fel, és hiába keltem fel hamarabb, mint ő, akkor is utánam jött. Látom rajta, hogy fáradt, még akkor is, ha letagadja, ezért küldtem el abba a szépségszalonba, és ezért nyaggattalak titeket napokig azzal, hogy biztosan jöttök-e. Muszáj ezeket most elintéznem, de még mindig nem végeztem, meghívókártyákat kell rendelnem, és kell találnom egy fotóst is, aki ráér aznap. Már rég meglenne minden, ha nem értetlenkedik háromnegyed órán keresztül a cukrász. Mondtam, hogy emeleteset szeretnék, és az egyik fele kislányos legyen, a másik pedig kisfiús, és olyan hozzávalókat használjanak, amikkel nem mérgezik a gyerekeimet, erre elkezdett olyan kérdéseket feltenni, hogy hol válassza el a torta két felét, milyen stílusú legyen, és ahelyett, hogy megállapodtunk volna valamiben közölte, hogy majd elküldi a vázlatait a tortáról.

Nem tudom miért, de Harry elkezd nevetni, és szépen sorban mindannyian csatlakozunk hozzá, még Liam is, aki inkább kínjában nevet már.

- Ne panaszkodj, ezek a legjobb dolgok az apaságban - vigyorog rá Louis, és egy zsebkendővel megtörli Freddie maszatos arcát. - Egyszer hiányozni fog még ez, főleg úgy, hogy neked lányod is van.

Hosszasan felsóhajtva bólint, és játékosan kissé előre dől, hogy megszemlélje mit dolgozik Aria. 

- Mit építesz Nyuszi? - kérdezi gyerekesen huncut hangvétellel, és valószínűleg mindannyian tudjuk Ari sunyi mosolyából, és a pillantásából a leeresztett szempillái alól, hogy készül valamire. Ahogy kissé közelebb mozdul hozzá a homokkal teli lapáttal csapkodni kezd, és a tartalmát Liam arcába szórja. 

Levegőért kapkodva dőlök el a homokban, a kezemet a hasamra szorítva rázkódok, és egy idő után az arcom is belefájdul a nevetésbe, ez azonban egy pillanat alatt véget ér, amikor Noah először sikoltozni, majd keservesen sírni kezd. Mire felülök addigra Liam már talpon van vele, a hirtelen hangtól viszont először a kislány, majd Freddie is sírva fakad.

- Mi a pokol történt? - ugrik fel Zayn, és mindenkit megelőzve kapja fel Ariát.

- Hangyák! - kiáltja el magát Harry, és oda mutat, ahol az előbb még Noah üldögélt.

Egy pillanat alatt holtsápadttá válik Liam arca, de szerencsére gyorsan reagál, és a legközelebbi padhoz sietve elkezdi levetkőztetni az üvöltő kisfiút. Zayn utána siet, de sokkal lassabban bontogatja ki Ariát, úgyhogy gyorsan kiveszem a kezéből és bátor, de óvatos mozdulatokkal bújtatom ki a kis ruháiból, mellettünk Louis is alaposan átnézi Freddie-t. Mire végzünk már mindannyian csak szipognak, négy hangya került elő Noah ruhái alól, egy Ari nadrágján tanyázott, Freddie pedig inkább csak megijedt a hirtelen támadt hangzavartól és rémülettől, azért kezdett sírni.

- Hazamegyünk - veszi ki a kezemből a kislányt, és az arcából ítélve ő is közel áll a síráshoz, miközben a kisfia szipogva meg-megrázkódik a vállán, és félpercenként csuklik egyet. Csak egy bólintással felelünk, a háttérben maradunk, amíg beköti őket a babakocsiba, és Louis kisfiát próbáljuk jobb kedvre deríteni, de nem igazán vevő rá, csak az apja nyakába kapaszkodik és belefúrja az arcát a pulcsijába, ilyenkor vág szinte fejbe a felismerés, hogy hiába tűnik sokkal nagyobbnak, mint ikrek, még ő is nagyon kicsi, az pedig, hogy 3 nap kihagyás után kérni kezdi a cumiját, csak megerősíti ezt. 

Az első néhány métert kínos csendben tesszük meg, míg végül Liam nagyot sóhajt, és eltűri a homlokából az izzadtságtól hozzátapadt haját.

- Rendben vagy? - kérdezi óvatosan Harry, a választ mindannyian feszülten várjuk.

- Persze - dörzsöli meg az arcát - halálra rémültem,

- Mi is - motyogjuk szinte teljesen egyszerre, ami még így évek után is néha kicsit kísérteties. 

Viszonylag szótlanul tesszük meg az utat visszafelé, a babakocsiban mindketten elalszanak, és Freddie is egyre laposabbakat kezd pislogni Lou karjaiban.

- Addig még itt maradtok, amíg elmegyek Miráért? - kérdezi halkan, miután a lehető legóvatosabban felemeljük a kocsit a teraszra. - Ti menjetek csak haza - simogatja meg Freddie hátát, a kisfiú ugyanis mér összekucorodva, mégis kicsit ernyedten alszik.

- Nem gond? 

Most először nem értem azt a pillantást, amivel egymásra néznek, valószínűleg azért nem, mert én nem vagyok apa, de Louis végül búcsút int nekünk, és beülteti a kisfiút a kocsijába, nekünk pedig nincs más feladatunk, csak az, hogy ugrásra készen üldögéljünk a nappaliban, ha esetleg felsírna az ikerpár egyik tagja, amíg haza nem érnek a szüleik, az izmaim mégis úgy feszülnek meg, mintha az lenne a dolgom, hogy mindenkit, aki akár csak a lépcső közelébe is megy kihajítsak az ablakon. 

- Ezek után kétszer is meggondolom, hogy mikor akarok gyereket - motyogja maga elé Harry. 

- Én még azt is, hogy akarok-e - rázkódik meg egy kicsit Zayn válla - az én idegzetem gyenge az ilyen helyzetekhez, pedig ezek csak hangyák voltak. 

Halkan egymásra nevetünk, a téma miatt azonban újra beférkőzik a fejembe Hazel, aki a rengeteg esemény miatt kicsit kiszorult a gondolataim közül, pedig egészen a hangyatámadásig szinte mindenről ő jutott eszembe. Úgy tűnik, megbosszulja a kimaradt időt. Hirtelen elönt valami furcsán negatív érzés, mert amíg a többiek esetében szóba jöhet a gyerekvállalás, vagy legalább van esély arra, hogy gyerekük legyen, én maximum a jobb kezemet ejthetném teherbe, és ezt most nem találom viccesnek.

9.rész

Sziasztok! :)
Szerencsére sikerült megoldanom, hogy még most felrakjam a részt. Bevallom, a hét elején kicsit csalódott voltam, mert elég kevés komment érkezett, viszont ahogy teltek a napok, úgy lett egyre több, szóval örülök, és köszönöm szépen, hogy írtatok. :)
Ha esetleg kíváncsiak vagytok a mai napra a Szigeten, írjatok itt, vagy askon, és szívesen válaszolok a kérdéseitekre, osztok meg veletek képeket, de akár élménybeszámolót is írhatok. 
Plusz információ még, amit szeretnék megosztani veletek, hogy Sarah L. James megkért, hogy írjak vele egy rész erejéig a blogján, elvállaltam, és a közös kis alkotásunkat ITT olvashatjátok el, ha gondoljátok, osszátok meg velünk a véleményeteket. 
Remélem, tetszeni fog a rész, jó olvasást nektek! :)

N.x 

Teljesen szétszórtan, félálomban, résnyire nyitott szemekkel botladozok ki a szobámból, túl korán van még ahhoz, hogy észnél legyek, kávéra van szükségem. Kisebb- nagyobb megingásokkal, botladozva, de végül leérek a lépcsőn, és az arcomat dörzsölgetve belépek a konyhába, azonban egyszerre több dolog is elég hirtelen ér. A levegőben sült szalonna és tojás illat terjeng, hallom a sercegésüket a serpenyőben, és a vízforraló hangját, majd amikor teljesen magamhoz térek és kinyitom a szemem, megpillantok egy gyönyörű lányt a konyhámban, a tűzhely előtt.

- Jó reggelt! - szökik mosoly az arcomra, rég nem fogadott ilyen szép látvány reggel. A hangom még kissé rekedt, Hazel pedig valószínűleg nem hallotta a közeledésem, mert ijedten összerezzen. - Bocsánat - fojtok el egy halk nevetést.

- Nem hallottalak - pislog nagyokat most már nyugodtabban - jó reggelt neked is, készítek reggelit.

- Jó illata van - huppanok le az egyik székre, a szemeimet akaratlanul is végigfuttatom rajta. A feltételezésem arról, hogy a ruhái alatt izmos, formás testrészek lapulnak helyesnek bizonyult, csupán rövidnadrágot visel, szabadon feltárva előttem hosszú, vékony lábait. Valószínűleg ez a pizsamája, mert amikor felém fordul a pólóján egy alvó macskát pillantok meg, és csak most látom, hogy a nadrágját is macskák díszítik.

- Bocsánat, hogy csak úgy lejöttem és használom a konyhád, meg ilyesmi - néz rám kissé feszengve, előrehúzza a hosszú copfját és piszkálgatni kezdi a végét.

- Nem bánnám, ha minden reggel erre ébredhetnék - szökik ki a számon, az arcán pedig szinte azonnal végigterjed egy helyes kis rózsaszín folt. Esküszöm, hogy ez nem volt szándékos, csak kicsúszott, túl korán van még ahhoz, hogy normálisan kontroll alatt tudjam tartani a gondolataim.

Kávé reményében kukkantok bele a kávéfőzőbe, de üresen találom.

- Azt elfelejtettem, ne haragudj!

- Semmi baj - fojtok el egy ásítást - kérsz te is?

- Nem szeretem - csóválja a fejét - csak az olyan krémes-fagyis kávékat iszom meg, mint amilyenek a Starbucksban vannak.

- Én sem rajongok ennek az ízéért - szórok kávézaccot a gépbe, majd töltök bele vizet, és elindítom.

A fészkelődéséből és a kissé ideges mozdulataiból látom, hogy legszívesebben feltenne egy kérdést, én pedig a lelkem mélyén nagyon is tudom, hogy miről szeretne érdeklődni.

- Reggeli után körbetelefonálok - szólalok meg - ebédidőre meglesz az új otthonod.

- Köszönöm - néz rám kissé döbbenten, és nagyon hálásan, viszont nem élvezhetem túl sokáig a pillantását, mert a serpenyőhöz kap és kiszedi az elkészült tojásokat.

- Van valami különleges kívánságod? Mondjuk... nem tudom, jakuzzi?

A kacagása hirtelen ér, két tányérra teszi a tojásokat az elkészült baconök mellé, nekem négyet, magának csak hármat, miközben a kávégépből fröcsögve távozik a barna folyadék.

- Legyen olcsó - nyújtja felém nagy mosollyal az egyik tányért, míg én elveszem a bögrémet, és a forró, keserű folyadékot nyakon öntöm tejjel.

Bólintok, olyan olcsón fogok lakást szerezni neki, hogy hinni sem fog a szemének.

Letelepedek az asztalhoz és örömmel nyugtázom, hogy ő is így tesz, ráadásul nem az asztal másik felén, hanem velem szemben. Kér egy bögrét, majd az asztal közepére helyezett kancsóból teát tölt magának, és a tegnap látott jó étvággyal fog bele a reggelijébe.

- Jól aludtál egyébként? - kérdezem, miután lenyelem a számban forgatott falatot.

- Igen, végre - bólint, és a megkönnyebbült sóhajából ítélve ez elég régóta nem történt meg, viszont ahelyett, hogy erre rákérdeznék a lehető legnagyobb beleéléssel előadom az őrült álmomat, amelyben egy kisbuszban ültünk a srácokkal, valószínűleg épp egy koncertre vittek minket, amikor a semmiből feltűnt egy zsiráf, és megállíthatatlanul rohant a kocsi után. Az álmomat összefüggésbe hozom azzal a videóval, amit néhány nappal ezelőtt Zayn küldött, úgyhogy átülök mellé és megmutatom neki. Boldoggá tesz a nevetése, az egyik karomat megpihentetem a széke háttámláján, amikor kacagva hátradől a haja végigsimítja a bőröm, és minden szőrszálam égnek mered, de ez fel sem tűnik neki, mindössze én tartom vissza kissé a lélegzetem.

A közös reggelink után nem engedek a makacskodásának, és végül én pakolok bele a mosogatógépbe, míg ő visszavonul a szobájába hogy elkészüljön.

Nehezen veszem rá magam, hogy megfogjam a telefonom, tulajdonképpen tegnap délután óta alig volt a kezemben, így rengeteg értesítéssel és nem fogadott hívással kell szembenéznem, de csak gyorsan végiggörgetek rajtuk. Elgondolkodok azon, kit hívhatnék, rajtam kívül mindenkinek van legalább egy lakása Londonban, sőt, Zaynen kívül mindenkinek több van, csak én nem érzek magamban üzleti érzéket ahhoz, hogy lakásokat vásároljak, mert egyelőre nem tudom, mi olyan jó abban, hogy üresen állnak. Elsősorban azt veszem számon, hogy kinek a lakása(i) vannak a legközelebb a Piccadilly-hez, vagy van a közelben buszmegálló vagy aluljáró, de egy kis önzőségből még azon is elgondolkodok, hogy melyik van a legközelebb hozzám.

Végül Louis-t hívom, mert ő az egyedüli, aki a belvárosban is vásárolt lakásokat, nem csak a külvárosban.

- Még alszom - dörmögi, már amennyire Louis képes erre a hangképzésre.

- Szükségem van rád - vetem be a fegyverem, még mielőtt egy gombnyomással megszabadulna tőlem.

- Hallgatlak - sóhajt nagyot, az arcomon pedig elégedett vigyor terül el. Képtelen nemet mondani nekem, egyszerűen odáig van értem.

- Szükségem lenne egy lakásra, bent a belvárosban, megveszem.

- Miről beszélsz? - a nyögdécseléseiből ítélve éppen ülőhelyzetbe tornázza magát. - Minek neked egy lakás?

- Mert... - akár hiszitek, akár nem, még mindig nem szóltam egy szót sem Hazelről. Annyit tudnak, hogy volt egy lány, akinek 2 héten keresztül vártam a hívását, de semmi egyebet nem voltam hajlandó mondani, mivel én magam sem hittem, hogy lehet még ebből valami - egy ismerősömnek szüksége lenne rá, egyetemista, az előző lakásánál a tulaj megduplázta a lakbért, szüksége lenne olcsón és gyorsan egy másikra.

- És venni akarsz neki egyet, Ni? - kérdezi, a hangjából süt a döbbenet. - Mióta barátkozol egyetemistákkal? Várj... - ez az egy szó elárulja számomra, hogy már el is kezdi a szokásos agymenését, de ezt egyelőre nem hagyhatom.

- Azt nem engedné - fojtok el egy helytelenítő nevetést - de megveszem tőled, és megegyezek vele valami jelképes lakbérben.

- Ezt én is megtehetem - kacag fel jókedvűen - nincs szükségem a barátod pénzére, mondd meg, hogy melyik lakás kell, és odaadom a kulcsot.

- Köszönöm, jövök neked eggyel, tesó - sóhajtok nagyot.

- Ez a barátod - kezdi, jól megfontoltan kiejtve minden szót - egy lány? Esetleg az a lány, aki miatt mostanában hülyén viselkedsz?

- Igen - ejtem ki röviden, tömören, mert hallom a lépcső felől közeledni Hazel puha lépéseit. - Később mindent elmondok, mikor tudnád ideadni a kulcsokat, és megmutatni a lakást? Olyan kellene, ami közel van a Piccadilly-hez.

- Megadom a címet, találkozzunk ott 2 óra múlva.

Beleegyezek, majd lefirkálom egy papírdarabra amit diktál, mire elbúcsúzok Louis-tól Hazel már kíváncsi szemekkel, szinte vibrálva az izgatottságtól fürkészi az arcom, és várja a fejleményeket.

- Megvan - mosolygok rá, és játékosan meglengetem a telefonom két ujjam közt, de nem is én lennék, ha nem csúszna ki, és csattanna nagyot a konyhapulton. A kezét a szája elé kapja, a szemei rémülten kerekednek el, én viszont csak egy vállvonással nyugtázom magamban, hogy megrepedt a kijelző, már megint. - Működik - kapom fel a készüléket, és magabiztos mosolyt villantok a lányra.

Kissé meglepetten néz rám, majd az alsó ajkába harapva próbálja elfojtani a nevetését. Gyorsan végigmérem, az édes kis pizsamáját szűk farmerre cserélte, és egyszerű, fehér pólóra, a haja helyes kis kontyban ül a feje búbján, így láthatóvá válik, hogy valóban mennyire természetesen szép az arca, semmi mű nincs rajta.

- Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg ezt neked - válik egy másodperc alatt gondterheltté az arca -ha te nem vagy, valószínűleg az utcán éjszakáztam volna.

- Semmivel, Hazel, a legnagyobb örömmel tettem - hazudok, mert annak örülnék a legjobban, ha nálam kényszerülne lakni. Egy pillanatra azt kívánom, bárcsak az összes barátom bunkó lenne, és senki sem engedné, hogy egy idegen lányt cuccoltassak a lakásába majdhogynem ingyen.

- Ha bármikor is bármire szükséged lenne, bár ezt nem hiszem, de ha mégis, rám számíthatsz - vakargatja a karját szégyellősen, majd bátortalan mosolyra húzza az ajkát.

- Szóval barátok vagyunk? - igyekszek lazának tűnni, de megfeszülve várom a válaszát.

- Azt hiszem - vonja meg a vállát, és magabiztosabban mosolyog rám. Legszívesebben örömujjongásban törnék ki, de visszafogom magam, bár a széles vigyoromat nem tudom megakadályozni.

- 2 óra múlva találkozunk Louval, megmutatja a lakást, és ha tetszik, akkor a kulcsokat is megkapod, vihetjük magunkkal a táskáidat, hogy azonnal pakolni tudj, de akár itt is maradhatsz, ha szeretnél - az utolsó néhány szó gondolkodás nélkül csúszik ki a számon, bár valószínűleg nem tartja másnak, csak egy kedves felajánlásnak.

- Louval? - ráncolja a homlokát - Louis Tomlinsonnal?

- Aha, az övé a lakás - lököm el magam a pulttól, mert a konyha helyett akár beszélgethetnénk a nappaliban is.

- Mennyibe fog ez kerülni? - követ aggodalmas arckifejezéssel - Sokan tudják, hogy az övé a lakás?

- Mondtam neki, hogy mi a helyzet, nem gond, majd megállapodtok egy fix lakbérben, de szerintem akár ingyen is lakhatnál ott. Szerintem senki nem tud róla, Louis valószínűleg sosem járt ott, csak megvette.

Ledobom magam a kanapéra, törökülésben letelepedik a másik végébe és az ölébe ejtett kezeit tördeli.

- Senki sem fogja megtudni, hogy Tommo a főbérlő - kinyújtom a kezem, és bátortalanul megbököm a térdét - Biztonságban leszel, nem fognak zaklatni - mondom ki azt, amit valószínűleg hallani szeretne, mert amikor felsóhajt a vállai kissé megereszkednek.

Szívem szerint amíg csak lehet elhúznám az indulást, de muszáj bepakolnunk a kocsiba, és a forgalom kiismerhetetlen a városban, így akármennyire is szeretnék a kanapén üldögélni vele, sztorizgatni, és a tegnapi almás pitét falatozgatni, indulnunk kell, nem lehetek önző.

- Biztos, hogy nem szeretnél itt maradni? - fordulok felé, mielőtt beindítanám az autót. - Nem kell fizetned lakbért, együtt megoldjuk a kaját, reggelente elvihetlek kocsival az egyetemre - érvelek szinte magamból kifordulva, majdhogynem könyörögve. Nem szeretek egyedül lenni, az elmúlt néhány órában pedig a fellegekben éreztem magam, amiért itt volt velem ez a lány, aki után hetek óta ácsingózok. Kellemetlen helyzetbe hozom, látom rajta, és engem is frusztrál az a rengeteg hülyeség, amit összehordok, legszívesebben arcon csapnám magam, de csak reménykedve pislogok rá.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne - összezárom a szám, még mielőtt ismét valami baromságot mondanék, és csak mosolyogva bólintok. Folyamatosan emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez a lány nincs hozzászokva az én izgő-mozgó életvitelemhez és személyiségemhez, és egészen más a felfogása az engem körülvevő dolgokról, mint másoknak.

- Bocsánat, nem akartam nyomulni - motyogom.

Mosolyogva megrázza a fejét, beindítom a kocsit, majd amikor a motor már hangosan berreg kiengedem a megkönnyebbült sóhajom, mert úgy tűnik, nem hoztam rá a frászt.

Beszélgetést kezdeményezek, talán arra már ő is rájött, hogy nem igazán szeretek csak csendben üldögélni, főleg nem a társaságában, és nem most. Próbálom értelmes dolgokról kérdezni, hogy ne tűnjek olyan butának mellette, hiszen én még a középiskolát sem végeztem el - nem mintha ezt annyira bánnám - ő pedig egyetemre jár. Megtudom, hogy nincs kedvenc fotósa, vagy egyéb művésze, mert általában az alkotás bűvöli el, és nem az alkotó, ellenben imádja F. Scott Fitzgerald regényeit, és annyit még én is tudok, hogy ő írta a Benjamin Button különös életét, bár én csak a filmet láttam. Addig győzköd és érvel, mígnem eléri, hogy megígérjem, elolvasom a könyvet, majd megpróbálom bevezetni a saját világomba és a golfról beszélek, a zenéről, a srácokról, az életünkről, ami néha egyre nagyobb és izgalmasabb fordulatokat vesz, kezdve mondjuk azzal, hogy elkezdtünk megállapodni, én mondjuk nem, de a többiek egyre inkább, és úgy érzem, a családunk bővülése még nem ért véget. Elújságolom neki a már nem is annyira új hírt, hogy keresztapa leszek, majd bolondozva megpróbálok idézni néhány mondatot a híres filmből, ő viszont kijavítja a hibáim, és a nevetéstől felrántja a lábait, amikor olaszul kezdek hablatyolni, bár a tudásom nagyjából kimerül abban, hogy buongiorno, grazie mile, és mi amo.

Annyira élvezem a társaságát, sosem éreztem úgy, hogy valami hiányzik belőlem, elfogadom és szeretem önmagam, de általa mintha a helyére kerülne bennem valami, aminek a hiányát nem vettem észre, amíg meg nem láttam őt, most már viszont sajog, ha nincs a közelemben. Mint a kirakós, amiből hiányzik egy darab, nem tud addig tökéletes és egész lenni, amíg az az egy nincs a helyén, hiába van ott 999.

A GPS szerint megérkezünk a célállomásra, amiért legszívesebben megragadnám a szerkentyűt, kidobnám az ablakon és ugrálnék rajta, hogy a lehető legapróbb darabokra törjön, amiért idehozott.

- Megérkeztünk? - pislog kifelé megdöbbenten az ablakon, és kicsatolja a biztonsági övet.

A bérház még csak nem is hasonlít arra, ahol eddig lakott, ez az épület kecsesen terül el a város központjához nagyon közel, óriási ablakokkal, melyeknek a párkányain zöld növények vannak, és makulátlan fehér falakkal rendelkezik.

- Úgy tűnik - mosolyodok el, mert a hangjában izgatottság bujkál - ott parkol Louis kocsija - mutatok előre a tőlünk alig néhány méterrel arrébb parkoló fekete Audi A8-ra.- Maradj itt egy kicsit - nyitom ki az ajtót, és egy másodperc alatt kisurranok az autóból. Teszek egy lépést Lou járgánya felé, de mintegy végszóra megrezzen a telefonom a zsebemben.

- Gyertek fel a legfelső emeletre, az ajtó nyitva van, úgyhogy megtaláltok - tájékoztat gyorsan, közben úgy sejtem, épp fentről leskelődve próbálja megtudni, hogy ki ül a kocsimban.

Körbefuttatom a pillantásom a területen, az emberek rezzenéstelen arccal elsétálnak mellettem, és nem észlelek gyanús alakokat a közelben, úgyhogy kinyitom az ajtót Hazel oldalán, és a lány egy pillanatra nagy, bociszemekkel néz rám.

- Fent vár minket - az izgatottság, ami belőle sugárzik átragad rám is. Akár most rögtön Louis kezébe nyomnám a bankkártyám, hogy vigye csak az összes pénzem, ha akarja, de hadd vegyem meg a lakást, ha az is így elbűvöli, ahogy az épület.

A kezemet a hátára helyezem, gyengéden terelgetem magam előtt, amíg ő úgy nézelődik, mint egy gyerek a vidámparkban, talán még arról is elfelejtkezik, hogy nem akarja, hogy együtt lássanak minket.

Még a lélegzete is elakad, amikor belépünk az épületbe, bár a korábbi után nem is csodálkozok, hiszen fényévnyi távolságok vannak a kettő között.

- A házamtól nem voltál így elájulva - jegyzem meg tettetett sértettséggel, és finoman oldalba bököm.

- Dehogynem, csak arra számítottam, hogy szép lesz, erre nem igazán.

Magamban sorra veszek olyan kérdéseket, hogy talán azt hitte, képes lennék egy ugyanolyan lyukat szerezni számára, ahonnan épp kiszabadult, vagy talán rosszabbat. Mielőtt összeesküvés elméleteket kezdenék gyártani belépünk a liftbe, és ahogy bezárul mögöttünk az ajtó rajta kívül minden más elhalványul, és kevésbé fontossá válik.

- Szóval akkor a környék tetszik? - érdeklődök kicsit félve, bár a reakciójából ítélve ez teljesen felesleges.

- Ezek után a lakásba már nem merek bemenni - neveti el magát, és egy kósza hajtincsét a füle mögé simítja. - Nem akarlak kihasználni titeket, valószínűleg ami fent vár túl szép az én pénztárcámhoz.

- És senki nem használja - jegyzem meg úgy, mintha ez csak mellékes információ lenne. - Ez nem kihasználás, Haze, szükséged van egy otthonra, ilyet tudok biztosítani neked, és szerintem Louis-t egyáltalán nem érdekli, hogy fizetsz-e lakbért, úgyhogy nem kell aggódnod.

A lift ajtaja egy hangjelzés után kinyílik, és a mellettem álldogáló lány a tekintetét az emeleteket jelző gombokra kapja. A folyosó másik végén az egyik ajtó valóban nyitva van, úgyhogy bátorkodok finoman kézen fogni, és magam után húzni a lakás felé. Szinte csak az ujjbegyeink hegye érintkezik, de mintha az egész karom forróságba borulna, és ez a forróság felmelegíti az egész belsőm a fejem tetejétől a lábujjaim végéig.

- Tomlinson! - kiáltom el magam, és gyorsan kopogok egyet, a barátom viszont a fénysebességet meghazudtolva terem előttünk, a hirtelen megjelenésére a mögöttem álló lány rémülten rezzen össze, és a keze szorosan az ujjaim köré zárul. Érzékelem, hogy közelebb húzódik hozzám és talán megpróbál elrejtőzni mögöttem, bár csak Louis ijesztette meg az ugrándozásával, kedvem lenne szorosan magamhoz vonni és megnyugtatni.

- Hahó! - vigyorodik el az előttünk álló felelősségteljes, komoly apa, aki legalább úgy próbálja lopva felmérni Hazelt, mintha én lennék Freddie, aki hazaviszi bemutatni az első barátnőjét.

- Szia - lép ki kissé bátortalanul a hátam mögül. Erősen szuggerálom Louis arcát, de szerencsére uralkodik a vonásain és nem mutatja semmi jelét annak mennyire érdekli a lány, akit velem láthat.

- Hazel Clark vagyok - némi tétovázás után kinyújtja a kezét, és barátságosan, bátran Loura mosolyog, aki elfogadja a felé nyújtott kezet, és a maga nagyon barátságos módján, mosolyogva megrázza és bemutatkozik.

- Gyertek be! - áll arrébb, és beengedi maga előtt a lányt, a háta mögött pedig elismerő pillantást vet rám, és a beleegyezése jeléül megpaskolja a vállam.

Óvatosan Hazel mellé oldalazok, a szemei nagyra nyíltak és szinte szikráznak a hatalmas ablakokon beáramló fényben.

A lakás még csak nem is hasonlít arra, amiben eddig élt, szűk előszoba és konyha helyett azonnal egy óriási, tágas nappaliba lépünk, amely összetalálkozik a beépített konyhaszigettel, a kettő között lépcső vezet fel a lakás többi részéhez. Azonnal látom rajta, hogy teljesen beleszeretett abba, amit lát, ennek ellenére kétkedve rázza a fejét, és felém fordul.

- Én nem...

- Nem tetszik? - szakítja félbe Lou. - Van még három, megnézheted azokat is, bár kicsit távolabb vannak a sulidtól.

- Szó sincs róla, nagyon szép - a testbeszéde és az arca mindent elárul számomra még úgy is, hogy alig mondd valamit. Átöleli magát, a tekintete mindenhol jár, csak ránk nem néz. Szégyelli magát, mert számomra nyilvánvaló, hogy nem tudná megfizetni azt az árat, amiért itt lakhatna - én csak nem tudok annyit fizetni érte, amennyi az értéke - ejti ki halkan, és míg nekem a szívem és a torkom egyszerre facsarodik össze, Louis beszélőkéjével most sincs probléma.

- Azt hiszed, hogy kifosztani szeretnélek? - mondja tettetett felháborodással, de Hazel nem ismeri úgy, mint én, és lesütött szemekkel fonja maga köré a karjait.

- Lou - szólítom meg halkan, jelezve, hogy vegyen vissza egy kicsit magából, míg én félreteszem a bátortalanságom, és Hazel mellé lépek. Megérintem a karját, óvatosan végigsimítok rajta, majd megfogom az apró kezét. Az arcát eltakarja a hajával, és amikor óvatosan felpillant olyan, mintha könnyek csillognának a szemében, egy szempillantás alatt megvilágosodik bennem minden. Nem a lakással van a problémája, nem is az árával, nem Louis néha kissé tolakodó és túl közvetlen személyisége rémíti meg, és talán velem sem az problémája, hogy híres vagyok. Végigfuttatom a pillantásom rajta, és ezúttal látom azt, ami eddig cseppet sem érdekelt, ezáltal nem is vettem észre, hogy a cipője talán már akkor is elnyűtt volt, amikor megvette, a nadrágja szárát nem divatból tűri fel, hanem mert túl rövid, és talán csak azért jelenik meg hetente egyszer a kávézóban, mert ennyit engedhet meg magának. Ez a lány nem az egyetemisták olykor hallható "híresen csóró" életét éli, akik poénkodva osztják meg egymással, hogy a legolcsóbb kajákat veszik meg, hétvégente mégis van pénzük a legdrágább italokra. Hazel szegény családból származik.

A felfedezésemtől megszédülök és kiszárad a szám, szerencsére azonban Louis még mindig jelen van.

- Ez a lakás egészen idáig üresen állt, ha kell én hozom fel a csomagjaid és pakolom ki őket. Nem érdekel, hogy mennyit fizetsz, megegyezhetünk 1£ lakbérben, ha nagyon ragaszkodsz ahhoz, hogy fizess. Niall a barátom, az egyik legjobb, és ha te beloptad magad a szívébe, akkor rossz ember nem lehetsz. Én magam szeretném, ha itt maradnál, semmit nem kérek cserébe, csak az alap dolgokat, amiket valószínűleg nem is kell elmondanom.

Szükségem lenne egy pohár vízre, de megmozdulni sem bírok. Néha még engem is hirtelen ér az a rengeteg jóság, ami az engem körülvevő emberekben lakozik, hiszen Lou a világon semmit sem tud erről a lányról azon kívül, hogy az ismerősöm, mégis épp a legőszintébb módon harcol azért, hogy a lakásában éljen.

- Nem fogadhatom el, ne haragudj - hirtelen visszaránt a valóságba Haze hangja, észre sem veszem, hogy még mindig a kezét fogom, csak akkor, amikor elhúzza, és az ajtó felé fordul. A reflexeimmel szerencsére sosem volt baj, úgyhogy elkapom a karját, mielőtt kiszaladna, és magam felé fordítom.

- De elfogadhatod - nézek a szemébe. Elnyílt ajkakkal pislog rám, nagy, barna szemei zavartan csillognak.

- Mi lenne, ha elugranál valami kajáért, Ni? - furakszik be közénk Lou. - Megmutatom Hazelnek a lakás többi részét, mire visszajössz megbeszéljük, hogy mi lesz.

- Jó - válaszolok bizonytalanul, és a lányra pillantok, aki lassan, vonakodva bólint - rendben - túrok a hajamba, és elhátrálok.

Azt nem igazán értem, hogy miért kell lelépnem, de ha ez szükséges ahhoz, hogy rábírja a maradásra, akkor megteszem. Figyelmeztető pillantást vetek rá, hogy bírjon magával, majd meg-megtorpanva, de végül kilépek, és behúzom magam mögött az ajtót. Tudom, hogy addig fog beszélni, amíg meggyőzi Hazelt, Louisnak az éneklés és a focizás mellett ez is egy nagy tehetsége, ha valakit arról kellene meggyőznie, hogy a Hold sajtból van, addig dumálna, érvelne, és győzködné, amíg az illető valóban megkérdőjelezi a bizonyított tényeket miatta.

Elgondolkodom, hogy hova mehetnék kajáért, nekem és Louisnak bármi megfelel, és valószínűleg Hazel sem utasítani vissza semmit, tekintve, hogy milyen jó étvágya van, de a kedvére akarok tenni, mielőtt elindulnék viszont csak ülök egy darabig a kocsiban, és bámulok magam elé. Ha eddig ránéztem nem gondoltam sosem róla, hogy valamiben hiányt szenvedhet, most viszont láttam, amit láttam, és még ha nem is tesz említést róla úgy sejtem, hogy nem lehet túl könnyű élete. Segíteni akarok, de valószínűleg, ha eddig nem tett említést a nehéz helyzetéről, nem akarja, hogy tudjak róla, az pedig valószínűleg túl tolakodó lenne, ha rákérdeznék, a köztünk kialakult kapcsolat még túl gyenge az egymás életébe igazán belemászós, lelkizős témákhoz. Összeszedem magam, beindítom a kocsim, és némi gondolkodás után már tudom, hogy hol fogok ebédet venni neki. Magamnak és Louisnak egyszerűen megállok egy McDrive-nál és betankolok sajtburgerből, sült krumpliból, és kólából, külön neki veszek egy Happy Mealt is, majd továbbhajtok Jamie Oliver egyik olasz étterméhez. Sokkal többet kell várnom, mint amennyit a Mekiben kellett, de egyetlen percet sem érzek elpocsékoltnak emiatt, paradicsomos raviolit veszek és pizzát, ráfogom arra, hogy esetleg nem szereti az egyiket, azonban van bennem egy olyan fura, és kellemetlen érzés, hogy valószínűleg nem válogat. Innivalóként néhány smoothie-nak becézett gyümölcslevet viszek, és belülről melenget a boldogság, amiért végre vehettem neki valamit, még ha ez csak étel is. 

A lehető leggyorsabban szeretnék visszaérni a lakáshoz, ennek ellenére mégis lassan hajtok, hogy Louisnak minél több ideje legyen elbűvölni, és meggyőzni arról, hogy senkinek sem okoz problémát azzal, ha beköltözik. Tudom, hogy néhány órával ezelőtt valószínűleg örömtáncot lejtettem volna, ha azt mondja, nem kér a lakásból, és nálam kényszerül maradni még egy ideig, a felfedezésem után azonban már azt szeretném, ha maradna, mert látom, hogy szüksége lenne egy szép otthonra, ahol megvan mindene, és nem kell aggódnia. Ez nálam is meglehetne, sőt, olyan biztonságot tudnék nyújtani neki minden szempontból, amilyet senki más, de nem akarom, hogy kényszerből éljen velem, azért, mert máshová nem tud menni.

Lift helyett a lépcsőt választom, hogy így is húzzam az időt, végül mégis felérek, és az érkezésemet egy gyors koppantással jelzem az ajtón, majd be is nyitok.

- Pizzafutár! - kiáltom el magam, néhány másodperccel később pedig feltűnik Louis feje a lépcső tetejéről. Vigyorogva felmutatja mindkét hüvelykujját, ebből arra következtetek, hogy a hadművelete valószínűleg sikeres volt, így én is elmosolyodok, és amilyen gyorsan csak lehet felszaladok a keskeny lépcsőfokokon. 

Hazelt a hálószobában találom, a városra néző óriási üvegfal előtt álldogál, és le sem veszi a tekintetét a kilátásról, ami valóban gyönyörű. Mögötte óriási franciaágy terül el, mellette helyes kis éjjeliszekrénnyel, a falon furcsa alakú könyvespolc függ üresen, és bár még elég lakatlan a szoba, mégis tökéletesen eltudom képzelni itt őt. 

És magamat is.

- Szép, ugye? - lépek mellé csendesen. Aprót bólint, túl bátortalan és visszafogott, de úgy látom, hogy legszívesebben rátapasztaná a kezeit az ablakra, és talán ég a homlokát is nekidöntené.

- Imádom a magasságot, szeretem így fotózni a városokat - elfordítja a fejét és apró mosolyra húzza a száját. Annyira gyönyörűnek látom, külsőleg és belsőleg is tökéletes, a személyisége magával ragadó, legyen épp akármilyen, kedves, visszafogott, vagy undok, mindenhogy megfogott, és azt akarom, szükségem van rá, hogy ez a lány része legyen az életemnek, a találkozásunk, és hogy végül a házamban kötött ki nem lehet véletlen. - Nem akarlak titeket kihasználni, Niall.

- Azt hittem, ezen már túl vagyunk - horkant fel Louis, és meglepetésként ér, hogy a mellettem álldogáló tündér nevetve pillant rá.

- Tudom - válaszolok, és az üvegnek dőlök. Azt akarom, hogy összemancsolja, hogy rátapassza a kezét, az arcát, tegyen meg bármit amit csak szeretne - és azt is, hogy számodra furcsa ez az egész, de értsd meg kérlek, hogy ezzel senkinek nem okozol gondot. Ha akarod, átveszem a lakást Louis-tól, és így rajtam kívül senki más nem lenne érintett, én pedig szeretném, ha ideköltöznél.

Megrázza a fejét és nagyot sóhajt, a vállai megereszkednek, elfordítja tőlem a fejét és újra a városra szegezi a pillantását.

- Nem erre számítottam - fonja maga köré a karjait is - nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy szupersztárokkal lógjak, akik lakást akarnak biztosítani nekem.

- Hol látsz te itt szupersztárokat? - húzom vigyorra a szám. 

- Itt vagyok! - dumál közbe ismételten Lou.

- Mi sem vagyunk hozzászokva az ismeretlen, kilakoltatott egyetemistákhoz - legszívesebben kinyújtanám a kezem, magam felé fordítanám az arcát, és nekidönteném a homlokom az övének.

A szemét forgatja, beletúr a hajába, és eltakarja az arcát. 

- Úgysem hagytok békén, ugye? - teszi fel a költői kérdést, melyre egyszerre válaszolok a bandatársammal.

- Nem! 

Halkan elneveti magát és elhúzza a kezét, már azelőtt tudom, hogy mi nyertünk, mielőtt kimondaná. Felemelem a kezemben tartott szatyrokat és meglengetem előtte.

- Felavatjuk az új otthonod? - a bólintására szélesedik a mosoly az arcomon, szeretnék eldobni mindent és magamhoz szorítani, de az furcsa lenne.
- Köszönöm - pislog Louisra, miközben lefelé lépdelünk a lépcsőn - ígérem, hogy vigyázni fogok mindenre,
- Ebben egy másodperce sem kételkedtem - nevet rá, és barátságosan kitárja a karját egy gyors ölelésre. Irigylem, mert ő megteheti ezt, még ha kissé kellemetlen érzéseket is ébreszt Hazelben, bár nem úgy látszik, neki ez fel sem tűnik, mert Louis mindenkivel ilyen, és neki nem kell a legóvatosabban megközelítenie, mert nem tudja azokat, amiket én, és mert vele sosem volt barátságtalan.
Lepakolom a szatyrokat a konyha és a nappali között elnyúló étkezőasztalra, amelyikben a Mekis kaja van Louis felé tolom, és nevetni kezdek, amikor örvendezve előkapja a Happy Meal menüjét,
- Nem tudtam,  hogy szereted-e a gyorskaját, úgyhogy neked mást hoztam - varázsolom elő a bedobozolt tésztát és pizzát - bár valószínűleg nem olyan finomak, mint az én főztöm - vonom fel a szemöldököm.
- Biztos vagyok benne - mosolyog rám hálásan. - Köszönöm.
Letelepedünk az asztalhoz, miközben mindössze 2-3 harapással tüntetem el a sajtburgereket figyelem, ahogy a már látott jó étvággyal nagyokat harap a pizzájából, és kortyolgatja a gyümölcslevét. Néha vissza kell fojtanom a nevetésem, amikor vitába száll Louval a lakbérről, ragaszkodik a minimum 300 fonthoz havonta, míg a barátom azon van, hogy ezt minél lejjebb vigye, és bár Hazel édesen durcázva morgolódik, végül megegyeznek havi 250 fontban.
- Hát, srácok, köszöntem a remek üzletet és a kaját, de sajnos most már ideje lelépnem - dől hátra Louis a hasát simogatva - Briana este érkezik Freddie-vel, bababiztossá kell tennem a nappalit.
- Ugorj át majd a kiskrapekkal - mondom egy darabin krumplin rágódva.
Belecsapok a kezébe, és kissé felemelkedek, hogy félkézzel átöleljük egymást, a lakáskulcsokat az asztalon hagyja, és elbúcsúzik a folyamatosan hálálkodó lánytól. Talán bunkóság, de egy icipicit örülök, amikor végre becsukódik mögötte az ajtó, de csak azért, mert így kettesben maradhatok Hazellel.
- Hány éves a kisfiú? - teszi fel a kérdést, miután lenyeli a szájában lévő falatot.
- Kettő - tolok a számba még egy krumplit, és belekortyolok az üdítőmbe. - Örökölte Louis természetét, nagyon huncut - mosolyodok el - most kezdett el beszélni.
Előhalászom a zsebemből a telefonom, és egy kis keresgélés után megtalálom azt a képet, ami Freddie legutóbbi londoni kiruccanásakor készült. A szőnyegen ülök, két karomon az ikrekkel, a kisfiú pedig széles mosollyal az arcán foglal helyet az ölemben, a babák között.
- De édesek! - tágulnak ki a szemei, két kezébe fogja a telefonomon, és hosszasan nézi a képet. Előbb kellett volna megmutatnom őket, és nem csak beszélni az apróságokról, tudhattam volna, hogy ezzel őt is "megvehetem", mint a legtöbb lányt. - Nem furcsa, hogy a barátaidnak gyerekei vannak?
- Nem, miért lenne? - mosolygok, épp arra készülök, hogy a számba tuszkoljam a kezemben tartott sajtburger utolsó darabját, de leeresztem. - Az elején az volt, Freddie elég váratlanul érkezett, de Miráéknál számítani lehetett rá, ettől függetlenül nyilván meglepett, és kellett egy kis idő, hogy hozzászokjak ahhoz, hogy a barátaim szülők lettek. Sok minden megváltozott, de a srácokkal élvezzük a nagybácsi szerepet, most már el sem tudom képzelni az életemet anélkül, hogy amikor belépek Liamékhez boldogan mosolygó kisbabák csattognak felém, vagy hogy a legváratlanabb alkalmakkor robbanjon be Lou, nyakában Freddie-vel, és próba helyett focizzunk az arénában.
Mosolyogva nyújtja vissza a telefonom, más már elkezdett volna kutakodni a képeim között, ő azonban még csak az ujját sem helyezte rá a kijelzőre.- A te családodban vannak kisgyerekek? - kérdezem óvatosan puhatolózva.
- Nincsenek - ingatja a fejét, a haja ide-oda mozdul vele együtt. - Van egy húgom, 6 éves, őt már nem szabad kislánynak hívni - mosolyodik el kissé szomorkásan.
Az alsó ajkamba harapok, van valami a tekintetében, lehajtja a fejét, és gyorsan beleharap a pizzájába. Egy pillanatra lehunyom a szemem és összeszorítom a szám, valamiért ebben a házban egyre több felfedezést teszek vele kapcsolatban, és ezek a felfedezések nem pozitívak, most éppen arra jöttem rá, hogy valószínűleg azóta nem járt a szülővárosában, mióta Londonba jött.
Gyorsan bekapom a maradék sajtburgerem, nehogy valami olyat kérdezzek, amire nem szeretne válaszolni, majd a falatot leöblítem egy korty kólával.
- Szeretnéd, hogy felhozzam a táskáid? - köszörülöm meg a torkom, ezzel magamra vonva a figyelmét.
- Megyek én - állna fel, de megelőzöm, és finoman visszanyomom a fenekére.
- Fejezd csak be az ebéded, néhány perc és megvagyok - a kezemet a vállán tartom néhány másodpercig, közben arról fantáziálok, hogy lehajolok, és szeretetteljes puszit nyomok a feje búbjára, vagy félresöpröm a haját és az ajkaim a nyaka puha bőréhez érintem. A gondolattól libabőrös lesz a karom, gyorsan elhúzóm, mielőtt meglátná, és teszek egy lépést hátra.
- Ezt már tényleg nem hagyhatom - pattan fel - ugrasz a telefonhívásomra, hagyod, hogy nálad aludjak, lakást szerzel nekem, nem hagyhatom, hogy te is költöztess be.
- Rajtad kívül eddig még senki sem panaszkodott azért, mert kedves vagyok - fojtok el egy mosolyt.
- Nem panaszkodom - lépdel az ajtó felé, szorosan a nyomába szegődök, és kinyitom előtte - csak nem hagyhatom.
- Én hagynám a helyedben - vonom meg a vállam.
Várnunk kell egy kicsit, amíg a földszintről felér ide a lift, játékosan civakodunk egymással a túlzott udvariasságom miatt, de nem hagyom magam vele szemben.
- Nincs valami dolgod egyébként? - érdeklődik, amikor végül kitárul a lift ajtaja a földszinten. - 24 órája az én kívánságaimat teljesíted, pedig híres vagy.
- Majdnem befejeztük az új albumot, promózni csak a megjelenés után fogunk, egyelőre a legkomolyabb feladatom az, hogy megjelenjek a fotózásokon, és ne adjak okot arra, hogy valami botrányos cikket írjanak rólam - a lehető legkáprázatosabb mosolyomat villantom rá, miközben kilépünk az épületből, és egy gombnyomással kinyitom a kocsimat.
Nem nagyon beszélünk, amíg pakolunk, mert a cuccai épp elég nehezek ahhoz, hogy kapkodnom kelljen a levegőt, miután leteszem őket, és nekidőlök a lift falának.
- Köszönöm - pillant rám a hosszú szempillái alól.
- Egyszer is elég lett volna megköszönni, de ezredjére is szívesen - magamra pakolom a cuccait, és követem az új lakása felé. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál inkább megvilágosodik bennem, hogy az én pályafutásom egy időre itt most véget ér, le kell lépnem, és hagyni, hogy berendezkedjen az új otthonába, ehhez valószínűleg nincs már rám szüksége. - Jobb, ha megyek - vakargatom a karom, miután lepakolom az összes táskáját - rendezkedj csak be.
Aprókat bólint, mindketten kissé tanácstalanul és kínosan érezve magunkat pislogunk egymásra.
- Tényleg nagyon hálás vagyok mindenért - kezdi ismételten, de csak mosolyogva ingatom a fejem, és gyorsan lehajolok, mielőtt túl sok ideje lenne reagálni. Csak egy apró puszit nyomok az arcára, de mintha erre a pillanatra megállna az idő.
- Tudom - motyogom közel az arcához - majd találkozunk - húzódok el, észre sem veszem, hogy a kezem az arcán pihen, de ha már ez így van, akkor kapok az alkalmon, és óvatosan megsimogatom a puha bőrét.
Leejtem a kezem, holott az álla tökéletesen illik a tenyerembe, és egy kis időre talán szándékosan hozzá is simította az arcát, de most már tudom, hogy hol kell megállnom, így a lehető legbarátságosabb mosollyal az arcomon hátat fordítok, és behúzom magam után az ajtót.