16.rész

Sziasztok! :)
Bár viszonylag késő van, de azért még mindig péntek, szóval most végre nem csúsztam. 
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket, hamarosan mindegyikre válaszolok, és reménykedek benne, hogy ez a rész is tetszeni fog nektek.
 Mostanában a blogger eléggé meg van bolondulva, előfordulhat, hogy egyes részletek kisebb betűméretben jelennek meg, ezzel hiába próbálok bármit is csinálni, a rendszernek lehet valami dilije, szóval ne haragudjatok ezért a kis szépséghibáért. 

N.x

 

 Hazel Clark

Az ismerős rándulás végigfut a testemen, az izmaim pillanatok alatt húzódnak össze és görcsbe merevednek, a tüdőm nehézzé válik, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna.

A tudatalattim ébren van, de valamiért sosem tudok testileg is magamhoz térni, minden alkalommal megélem tehát újra ugyanazt, azok közül a napok közül az egyiket, a legrosszabbakat.

A szemeim fájdalmasan tágulnak ki, kétségbeesetten keresnek fényt a koromsötétben, viszont amikor egy éles, csikorgó hangot követően megjelenik a téglalap alakú nyílás, amin fény szűrődik be, azt kívánom, bár inkább örökké itt maradhatnék a feketeségben, egyedül. Az emberalak megjelenik, de csak egy pillanatig látom, amíg besurran a nyíláson, majd becsapja maga mögött az ajtót. A közeledését csak az ósdi lépcsőfokok nyöszörgése jelzi, a hangok szinte segélykérően sikoltoznak az egyre gyorsuló, zihálássá változó légzésem mellett.

Úgy csap le rám, mint a gyanútlan pocokra a magasban hangtalanul köröző sas, figyelmeztetés nélkül. Üvöltök, ahogy a torkomon kifér, de mindez rövid ideig tart, a mocskos kéz rátapad a számra és fojtóan szorítja, a fejem fájdalmasan belenyomódik a matracba. A szemeim égetni kezdik a könnyek, zörgés, csörgés kíséri, ahogy küzdök az életemért és dobálom magam értelmetlenül, túl kicsi vagyok, és túl gyenge, a testem viszont nem adja fel még. A kéz ellenére tovább sikítok, démoni hangon hörgök, a démon azonban nem bennem lakozik.

Az ütéstől, ami a fél fejemet éri elkábulok, a végtagjaim cserben hagynak, a testem további küzdelem helyett egyszerűen megdermed, ez azonban nem zavaja Őt, ahogy tulajdonképpen semmi más sem. Hallom, ahogy nevet, és gúnyos hangon tündérekről, angyalokról, édes kislányokról beszél, a pokoli fájdalmat követően viszont már semmi mást nem hallok, csak zihálást, a saját öntudatlan kiáltásaim, láncok zörgését, és a matrac panaszos nyöszörgését.

Minden mozdulat kegyetlen fájdalmat von maga után, még csak azt sem tudom, hogy mi történik valójában, az elmém leghátsó zugába menekülök, és belekényszerítem magam az emlékeimbe, a napokba, amikor lisztes kézzel sütiket formáztam az anyukám mellett, vagy a mólón üldögéltem apával, és a horgászbotjával. A hűvös óceánra gondolok, ahogy simogatja az apró lábamat, és a lábszáram száraz területeit kellemetlen, tűszúrásszerű fájdalom önti el minden alkalommal, amikor megcsapják a hideg hullámok. A sós víz és a halak illatát akkor is az orromban érzem, amikor zihálva, a saját véremben fekve újra egyedül maradok, mint egy darab megrágott, majd kiköpött hús. A testemet nem tűszúrásszerű fájdalom kínozza, hanem olyan, mintha darabokra szabdaltak volna, elviselhetetlen, pokoli tűz lángol bennem a csípőmtől lefelé, a bőrömet hideg veríték borítja. A sötétségnek most megnyugtatónak kellene lennie, ehelyett azonban baljósan ölel körbe, és azzal az ígérettel takargat be, hogy nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. Nem is az első.

A valóságban az egyik rándulás ülőhelyzetbe rántja a testem, kipattannak a szemeim, és a reflexeim ezúttal nem hagynak cserben, a gyomrom egy határozott rándulással felfelé küldi a tartalmát de még épp van annyi időm, hogy elérek a wc kagylóig, és az utamba kerülő összes villanykapcsolóra erőteljesen rávágok.

Belelóg a hajam, és a tincsek ráragadnak az izzadt arcomra, amikor távozik belőlem minden. A testem perceken keresztül ráng még akkor is, amikor már nincs semmi bennem, és amikor ez elmúlik nem marad más, csak az a borzalmas üres, értéktelen, és undorodó érzés. Utálom, hogy a végtagjaimban nincs erő, hogy a lábaim csak vonszolásra képesek, a karjaim tehetetlenül lógnak, és csak a sokadik próbálkozásra sikerül lenyomnom a wc lehúzóját, hogy eltüntessem a gyengeségem bizonyítékát. Utálom, hogy könnyek marják a szemeim és szorítják össze fojtogatóan a torkom. Ilyenkor annyira, és úgy utálom az életemet amennyire csak lehet, nem jut eszembe az, hogy végül megmenekültem, annak a kislánynak a darabjaiból, aki maradt belőlem felépítettem egy új valakit, azt, aki most vagyok, és akinek ma muszáj bemennie az egyetemre és jelesre vizsgáznia.

Elbotorkálok a mosdókagylóig és anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetnék saját magamra a tükörben megmosom hideg vízzel az arcom, és hosszú percekig sikálom a fogaim. Büdösnek, mocskosnak, és elhanyagoltnak érzem magam, úgyhogy másodpercek alatt megszabadulok a pizsamámtól és beállok a zuhany alá. Fogalmam sincs hogy hány óra lehet, kint még teljes a sötétség, úgyhogy valószínűleg az éjszaka közepe van, mégis tudom, hogy már nem fogom tudni lehunyni a szemem. A lehető legalaposabban szappanozom be magam, kétségbeesetten keresem a tiszta bőrömön azokat a foltokat, amiket odaképzelek. Néha teljesen összezavarodok, nem tudom, hogy mi a jelen, a valóság, és mi a múlt, az agyam képtelen arra, hogy a rémálmaimat már "csak" rémálmokként kezelje.

Mire elzárom a vizet tudatosítom magamban a mai dátumot, a nevem, hogy hol vagyok, és miért, így előcsalogatom saját magamat a csigaházamból, ahová menekültem.

Körbetekerem magam a törülközőmmel, a pizsamám és a fehérneműm elsüllyesztem a mosnivaló ruhák közé, majd visszaandalgok a szobámba, közben pedig iszom magamba a mesterséges fényt. Tiszta ruhát veszek elő, egyszerű pólót és cicanadrágot, majd miután felöltözök lehúzom az ágyneműhuzatom is, helyette pedig kénytelen vagyok felhúzni azt a drágát, ami a beköltözésem előtt volt rajta az ágyon.

Összeszedek mindent, és azokat is beviszem a fürdőszobába, hogy a pizsamámmal együtt kimossam, de az egész nem több, mint kényszercselekvés, muszáj kimosnom, mert mocskosnak érzem, és mert nem tudok más elfoglaltságot találni, amivel most leköthetném magam. Hajnali 3 van, a vizsgám fél 10-kor kezdődik, ha csak úgy megébredtem volna most örülhetnék, mert bőven lenne még időm aludni, de ez nálam nem így működik.

Az ágy mellett elhagyatottan fekszik arccal lefelé a Nialltől kapott kis papagájom, mióta megkaptam úgy alszok, hogy ott pihen mellettem, úgyhogy valószínűleg lelöktem szegényt. Felemelem a padlóról és a mellkasomhoz szorítom, így ballagok le a lépcsőn, miközben mögöttem le, előttem pedig feloltom a villanyokat. Egyetlen másodpercet sem vagyok hajlandó sötétben tölteni.

Töltök magamnak a megmaradt teából, amit még korábban, lefekvés előtt készítettem, hogy miközben még egyszer átlapozom az anyagokat legyen mit kortyolgatnom, majd a bögrét és a papagájt szorongatva letelepedek a kanapéra. Megpróbálhatnék tanulni, de felesleges, különben is már napokkal ezelőtt fújtam az összes anyagot, mással kell elütnöm az időt. Annak a gondolata, hogy visszamenjek a hálószobámba egyszerre vonz és taszít, egy ideig csupán kortyolgatom a teámat és simogatom a plüss madár fejét. Mióta megkaptam azon jár az eszem, hogy miért pont őt választhatta, ahhoz azonban még nem volt elég bátorságom, hogy megkérdezzem tőle, pedig biztos vagyok benne, hogy válaszolna, de nem tudom, hogy akarom-e tudni választ.

A gondolataim szárnyra kapnak egy olyan emlék felé, amit amikor ébren vagyok igyekszek teljesen kizárni és elfelejteni. A testem rándulásokkal reagál, érzem, ahogy elnehezedik mindenem és elönt a pánik, ekkor azonban rákényszerítem magam arra, hogy Niallre gondoljak, párhuzamba állítom a legrosszabb emlékeimet vele, és a néhány hetes "barátságunk" alatt született emlékekkel. Az évek alatt tudatosítottam már magamban nem egyszer, hogy nem minden férfi kegyetlen, és a félelem, amit érzek a közelükben nem normális, ezért tudok iskolába járni, és egyáltalán létezni, de nehezen tűröm a túlzott közelségüket, Niall azonban valamiért más. Felelevenítem magamban a kedves szavait, a lopott, óvatos érintéseit, az őszinte bűntudatot és rémületet, ha azt látta rajtam, hogy valamivel megijesztett, és a gondoskodását, a figyelmes gesztusait. Ő, és az az ember, aki örökké megváltoztatott engem és az életemet nem említhető egy lapon, hiszen Niall a tökéletes férfi megtestesítője. Kedves, vicces, életvidám, gondoskodó, családcentrikus, imádja a gyerekeket, a családját, a barátait, és figyelmes, mindenkivel törődni akar a rajongóitól kezdve egy ismeretlen emberig, egy olyanig, amilyen én is voltam számára. Utólag már nem tartom véletlennek a megismerkedésünket, ahogy azt sem, hogy pont akkor raktak ki a lakásomból, amikor vele kellett találkoznom, az élet talán adni akar nekem egy második lehetőséget, egy jobb sorsot, és ha lenne bátorságom, valamint önző lennék, akkor gondolkodás nélkül kapnék az alkalmon, azonban nem vagyok bátor, önző pedig végképp nem. Neki egy normális lányra van szüksége, normális lányt érdemel, olyat, akivel tökéletesen megértik egymást, minden működik közöttük, és mindent megkaphat tőle, nem pedig egy olyat, aki éjjelente sikoltozva, izzadtságban fürödve ébred fel, erőszakkal tartja egyben a saját elméjét, és arra sem képes, hogy rendesen megcsókolja. Nem tehetem ezt vele, és magammal sem, mert sosem tudnám feldolgozni, hogy tönkreteszek egy ilyen kivételes embert. Jól kellene éreznem magam, mert helyes döntést hozok, megkímélem őt valamitől, amire nem áll készen, mert nem lehet rá felkészülni, és magamat se sodrom egy olyan helyzetbe, amibe talán végleg beleroppannék, de egy csöppet sem érzem jobban magam.

Az ölembe veszem a laptopomat, hogy kiválogassam az ikrek születésnapján készült fotókat, és a beállított családi, baráti fotókat megszerkesszem, de hamar rájövök, hogy ez sem a legjobb módszer a gondolataim elterelésére, mert a képeken egy tökéletesen boldog család szerepel, olyan, amilyen nekem nem biztos, hogy valaha is volt, azonban az annál inkább, hogy nem lesz sosem. Néhány kivételével majdnem az összes kép éles lett, és igyekeztem kiragadni a fontos pillanatokat, nagy nevetéseket, öleléseket, elvétett könnycseppeket. Külön mappába rakom azokat, amiket elküldök majd, a többit pedig törlöm, azonban a kezem mozdulatlanná dermed, amikor a csoportképen megpillantom magamat Niall mellett, mert a fiú nem a kamerába néz, hanem rám. A testtartása bizonytalanságot tükröz, mintha nem tudná, hogy mit kezdjen a kezeivel, és míg én magamat idétlenül átölelve mosolygok, ő az arcomat fürkészi helyes kis gödröcskékkel a szája sarkában. Le sem tudom venni róla a szemeim, nagyokat pislogva bámulom, ránagyítok, perceken keresztül vizsgálom úgy, mintha azt várnám, hogy a kép bármelyik pillanatban megváltozik és ő is, mint mindenki más, a kamerába fog nézni, de nem történik semmi.

Behunyt szemekkel dőlök hátra és veszek egy mély levegőt, tudtam, hogy sosem szabadott volna hagynom ezt az egészet idáig fajulni, mert Niall az első pillanattól kezdve nyílt lapokkal játszik, konkrétan kijelentette az első találkozásunk alkalmával, amikor olyan bunkón viselkedtem vele, hogy maga sem tudja, miért ült oda hozzám, egyszerűen odavonzotta valami. Valami, amit én is éreztem.

Miután megpróbált megcsókolni, én pedig bepánikoltam, végül mégis ő alázkodott meg és kért bocsánatot akkor sem mondta azt, hogy nem fog tovább próbálkozni. Egyetlen egyszer sem tagadta le a szándékait, csak azért használja a barátság szót, ha szeretne valamit, hogy ne rémisszen meg.

Az ajkamat harapdálva lépek tovább, ezután azonban nem tudok nem rá gondolni, a képeken őt keresem, amiken rajta van, azokat hosszasan nézem, de mindössze azt érem el vele, hogy a mellkasom erősen nyomni kezd. Egy kapcsolat rengeteg mindennel jár, olyanokkal, amikről nekem sejtelmem sincs, és valószínűleg képtelen lennék rájuk, nem tudnám őt boldoggá tenni, ahogy valószínűleg én sem lennék boldog, csak újabb és újabb megpróbáltatások elé állítanám magam.

Megdörzsölöm az arcom, hirtelen rettenetesen fáradtnak érzem magam, de félek elaludni, úgyhogy feltápászkodok és megmelegítem a teám, hogy legalább az ébren tartson ameddig csak lehet. A konyhaasztalnál ülve várom, hogy kivilágosodjon, és elkezdődjön egy újabb nap, tovább rendezgetem a képeket, majd elkezdem retusálni a kiválasztottakat, bár túl sok munkám nincs velük. Eltüntetem a háttérben elszaladó embereket és a rosszcsont kutyát, állítok a fényeken, de nem változtatok semmi máson, hiszen ezeken a képeken nem az a lényeg, hogy mennyire hibátlanok a rajtuk lévő embereket.

Néhány órával később elmentem a kész munkákat két mappába, és úgy döntök, most azonnal el is küldöm őket, ehhez azonban muszáj elmennem itthonról. A születésnapi "buli" után, amikor Liam hazavitt a kezembe nyomott egy borítékot, benne egy bizonyos összeggel, és amíg engem az ájulás környékezett ő azt kérdezte, hogy elég-e annyi, amennyi benne van, arról pedig hallani sem akart, hogy nem fogadom el. A pénz mellett egy papírlap pihent, rajta mindkettőjük e-mail címével, és néhány sorban még egyszer, ezredjére is megköszönték a munkámat. Azt ígértem, hogy az utolsó vizsgám után elküldöm a kész képeket, valószínűleg meglepődnek majd azon, hogy már ma megkapják őket, ráadásul ilyen korai időpontban.

Még 7 óra sincs, amikor bezárom magam után a lakást, és a laptopommal, meg a táskámmal az oldalamon beszállok a liftbe. A költözésem miatt új helyeket kellett keresnem a környéken, ahol van ingyen wifi, és zavartalanul üldögélhetek egy finom kávé társaságában akár órákig is. Szerencsére Londonban tömegesen vannak Starbucksok, szó szerint minden sarkon, úgyhogy nem volt nehéz megtalálni a legközelebbit itt sem.

A pultnál álló baristák elég meglepett arccal néznek rám, amikor belépek, mint a nap első vendége, de nem szólnak semmit. A kávém pillanatok alatt elkészül és letelepedhetek az egyik üres asztalhoz, hogy a képek elküldése mellett elintézzem az összes többi dolgom, amihez internetre van szükség, innen pedig azonnal mehetek majd be az egyetemre.

Beletelik néhány percbe, mire sikerül feltöltenem a mappákat csatolmányként, majd néhány sor kíséretében elküldöm őket a megadott címekre, azonban a Niallnek szánt képek felett percekig ülök. Ő is megadta a címét, előkapott egy kis füzetet a tatyójából és ráírta egy kitépett lapra, majd a kezembe nyomta egy mosoly kíséretében.Végül nem írok semmit, mert a többszörösen megfogalmazott szövegeim fele túl hivatalos, a másik fele pedig idétlen, úgyhogy csak elküldöm a képeket, mielőtt azonban kilépnék felvillan a képernyőn, hogy új levelem érkezett. Megfagy a vér az ereimben, amikor meglátom, hogy tőle érkezett.

Niall Horan: Hűha, jó reggelt, mit csinálsz ilyen korán? 

Nem tehetem meg, hogy nem válaszolok, telefonon másodpercek alatt utolér, ahhoz viszont nem érzem elég magabiztosnak magam jelenleg, hogy beszélgessek vele, úgyhogy ahelyett, hogy normális választ írnék egy kérdéssel felelek.

Hazel Clark: Jó reggelt. TE mit csinálsz ilyen korán?

Úgy, ahogy sms-ben, itt is pillanatok alatt válaszol, ezúttal azonban én is sokkal gyorsabb vagyok.

Niall Horan: Dolgozok, tudod, elfoglalt ember vagyok. 

Hazel Clark: Én is dolgozok.

Niall Horan: Azt látom, de mióta? Aludtál egyáltalán valamit? Mikor lesz a vizsgád?

A szám akaratlanul is megrándul ettől a kérdésáradattól, mert tájékozottabbnak tűnik, mint amilyennek hittem, hiszen tudja, hogy ma van az utolsó vizsgám, és aggódik értem. Az utóbbi évek során rengetegen aggódtak már értem, közölték is ezt, de mindegyiket tehernek éreztem, mert sajnálatból eredtek, az ő kérdésében viszont nem érzem ezt, egyszerűen tudni szeretné, hogy miért reggel 7-kor készülök el a munkámmal.

Hazel Clark: Nem tudtam aludni, úgyhogy megcsináltam most. Fél 10-kor.

Rápillantok az órámra, még mindig több, mint 2 órát kell elütnöm valamivel, és mivel még nem hatott a kávémban lévő koffein kezdem egyre álmosabbnak érezni magam, viszont legalább egyre többen lépnek be a kávézóba, a város kezd igazán életre kelni.

Niall Horan: Mit szólnál egy ír ebédhez utána? Megünnepelhetnénk, hogy egy évvel közelebb kerültél ahhoz, hogy pofi fotós legyél. Köszönöm a képeket egyébként, Mira odáig lesz, nekem viszont van egy kis problémám.

Összeráncolt szemöldökkel és kiugró szívvel bámulok a képernyőre, nem tudom, hogy milyen problémája lehet, de ha neki van, akkor nagy valószínűséggel Mirának is lesz, hiszen a saját szememmel láttam, hogy olyan  hasonlóak, mintha Niall lenne a harmadik Hemmings iker. Ennél azonban jobban idegesít a meghívása, mert tudom, hogy valamilyen indokkal muszáj visszautasítanom, a lelkem azonban tombol azért, hogy ne csináljam, és adjak egy esélyt neki, és magamnak is.

Hazel Clark: Nem tudom, hogy mikor fogok végezni. Mi a baj velük?  

Niall Horan: Ez helytelen válasz volt. Semmi baj nincs velük, a problémám az, hogy rólunk nincsenek képek, rólad és rólam, pedig én szeretnék.

A számhoz emelem a kávém és a szívószálon keresztül nagyot kortyolok belőle, hogy csírájában elfojtsam a kikívánkozó mosolyom. 

Hazel Clark: Nem is tudom, hogy hányszor lett volna alkalmad mondani.
Niall Horan: Most mondom akkor. Ebédnél találkozunk, sok sikert a vizsgádhoz, fotós lány. 

Hitetlenkedve, tátott szájjal meredek magam elé, hiszen esélyt sem ad arra, hogy tiltakozni kezdjek, vagy csupán csak válaszoljak, egyszerűen közli velem a terveit minden információ nélkül, majd lelép.
Mérgesen pötyögöm vissza, hogy szó sem lehet róla, üzenetekkel bombázom, de nem hajlandó válaszolni, pedig tudom, hogy elolvassa őket, és kinevet. Pontosan ezért kellene határozottan közölnöm vele, hogy köztünk semmi sem lehet, mert magától nem adja fel, és nem érdeklik a finom célozgatásaim.

Összepakolom a cuccaim és a megmaradt kávéval a kezemben elindulok, hogy tegyek egy sétát mielőtt bemegyek az iskolába, hogy kiszellőztessem a fejem és valamelyest felélénkítsem magam, a városnak ez a része azonban nem a nyugodtságról híres. Az emberek össze-vissza rohangálnak, sietnek a munkába, iskolába, hozzám hasonló egyetemisták futnak táskával a hátukon, hogy elérjék a buszt vagy metrót, de én szeretem ezt a pörgést is. Ha magammal hoztam volna a fényképezőgépem most a legtökéletesebb képeket készíthetném London reggeli életéről, és az emberek forgatagáról. 

Szeretem ezt a várost, nem mondom, hogy nincs jobb hely nála, mert bizonyára van, de számomra tökéletes, mert nem jönnek velem szembe ismerős arcok, csak egy vagyok a rengeteg ember közül, jelentéktelen és szürke.

1 óra céltalan kóválygás után végül elindulok az egyetem felé, de furcsa módon sikerül nyugodtnak maradnom úgy is, hogy körülöttem mindenki ideges, és aggódik, vagy már éppen falfehér arccal csoszog végig a folyosón. Én nem aggódok a vizsgám miatt, eddig sikerült az összes, ez a tantárgy sem fog kifogni rajtam, az egésznek annyi a titka, hogy rendszeresen tanulni kell, és igazán elhivatottnak lenni, én pedig elég határozottan biztos vagyok benne, hogy ezt akarom csinálni, mert a fotózáson, és az egyéb művészkedéseken kívül semmi másban nem találom a helyem. Egyszerűen csak leülök a tanár elé, és úgy, ahogy az eddigi összes vizsgámon tettem, itt is kizárom azt a merev tekintetet, amivel bámul, és elkezdek beszélni a kapott témáról. Néha megszakít a kérdéseivel, belevág a mondataimba, hogy kizökkentsen, de pontosan tudom, hogy mikor, mit hagyok félbe, úgyhogy miután válaszolok ott folytatom, ahol abbahagytam, a végén pedig hátradőlök a széken és felemelem a fejem.

- Rendben, köszönöm - mondja anélkül, hogy egyáltalán felpillantana a jegyzeteiből. 

Elköszönök, majd kimegyek a teremből. Egyrészt megkönnyebbülést jelent, hogy túl vagyok mindenen, és hogy a hátam mögött hagyhatom ezt a tanévet, másrészt viszont nem a nyár a kedvenc időszakom az évben, hirtelen túl sok szabadidő szakad a nyakamba, amivel nem mindig tudok megbirkózni. 

Abban a reményben sétálok haza, hogy nem fog senki sem az ajtóm előtt ácsorogva várni, ez a reményem azonban már az utca sarkán szertefoszlik, mert már azelőtt égnek mered az összes szőrszálam, mielőtt meglátnám a túlzottan ismerőssé vált autót, amiből kipattan a szőke srác.

- Hazel! -árad szét mosoly az arcán, és integetni kezd, mielőtt kivenne egy egy jól megtömött papírzacskót a hátsó ülésről.

Lopva körbenézek az utcában, hogy nincs-e itt egy azok közül a paraziták közül, akik általában a nyomában járnak, de az, hogy tiszta a terep nem nyugtat meg eléggé. - Sikerült a vizsgád? - csapja be a csípőjével az ajtót, és a legvidámabban mosolyogva siet felém.

- Nem tudom még az eredményt - dörzsölgetem a karom. Hirtelen rettentően zavarban érzem magam előtte, ahogy mindig, mert folyton váratlanul, bejelentés nélkül toppan be hozzám, és mindig ilyen ragyogó mosollyal, kicsattanó vidámsággal. 

- Biztos remek voltál - futtatja végig rajtam lopva a tekintetét, amitől lángolni kezd az arcom.- Hoztam ebédet - emeli meg a szatyrot, mintha nem látnám elég jól.

- Gondolom esélyem sincs azt mondani, hogy nem - sóhajtok nagyot.

- Soha nem is volt esélyed, Haze - jelenti ki vicceskedve, azonban azt nem tudja, hogy ez a mondat ennél igazabb nem is lehetne. Soha nem volt esélyem senki, és semmi ellen.

- Menjünk fel - húzom mosolyra a szám, és vele szorosan a nyomomban elindulok befelé.

- Sajnos arra már nem volt időm, hogy én magam főzzek, és a recepteket böngészve nem tartottam jó ötletnek belevágni valami ismeretlenbe, de mindenképpen szerettem volna, hogy velem ebédelj. 

Erre nem tudok válaszolni, lesütöm a tekintetem és kinyitom az ajtót, felajánlom, hogy elveszem tőle a zacskót, de úgy néz rám egy pillanatra, mintha teljesen elment volna az eszem.

- Miért? - bököm ki végül.

- Mit miért? - ráncolja a szemöldökét, és gyakorlottan megnyomja a legfelső emelet gombját a liften. 

- Miért akarsz mindenképpen velem ebédelni? 

- Azért, mert kedvellek - a lift hirtelen fojtogatóvá válik, miután becsukódik az ajtó és elindulunk felfelé. - Nagyon, és egy részem tudja, hogy te is kedvelsz engem, csak nem vagy hajlandó bevallani magadnak.

Az arcom hirtelen lángba borul, ő azonban úgy beszél, mintha teljesen normális lenne megvitatni ilyesmit, továbbra is azzal a néha idegesítően boldog és kedves mosolyával néz rám, majd finoman oldalba bök, és elneveti magát a zavaromon. Nem is tudja, hogy mekkorát téved, mert már rég bevallottam magamnak, hogy kedvelem őt, az ok, amiért távolságot tartok teljesen más.

Niall Horan 

- Felmegyek, átöltözök gyorsan - közli velem csendesen, majd a válaszomat meg sem várva felsiet a lépcsőn.
Tudom, hogy zavarba hoztam, és ezzel átléptem egy olyan határt, amit én magam állítottam fel, de tudnia kell, hogy, mik a céljaim. Azt, hogy ő is kedvel engem csak azért mondtam, hogy kiderítsem, valóban így van-e, a reakcióját látva pedig most már biztosra tudom, hogy igen, igazam van.
Zavartalanul sétálok a konyhába és veszek ki két tányért, majd a lehető legszebben kiszedem az ételeket a dobozból. Egy átlagos ebéd helyett jobban szeretném elvinni őt egy elegáns étterembe, egy olyanba, ami bármelyik lányt leveszi a lábáról, de sosem egyezne bele, úgyhogy kénytelen vagyok egyelőre beérni ezzel, hiszen már ez is jóval több a semminél, ahonnan indultunk.
Farmer helyett a már jól megismert fekete jóganadrágjában lépdel le a lépcsőn, a nadrág minden része, és még az egyszerű, fehér atlétája is olyan tökéletesen áll rajta, mintha a legszebb, legelegánsabb koktélruhában vonulna elém. El sem tudom mondani, hogy egy nap hányszor képzelgek erről a tökéletes testről, és erről a tökéletes lányról, akitől egyre türelmetlenebbül sóvárgok valamiért. Beérném azzal, ha csak megfogná a kezem, vagy önszántából adna egy puszit az arcomra, de még ezekért is óriási küzdelmet kell vívnom. 
- Nagyon csinos vagy - mosolygok rá. Komolyan gondolom, a gusztustalannak titulálható gondolataim mellett, amiket ráfogok a túltengő hormonjaimra, nagyobb mértékben van ott a csodálat az iránt, hogy mennyire szép minden apró kis vonása. A testem majd' megpusztul azért, hogy valamilyen fizikai kapcsolatba kerülhessen vele, én azonban más akarok, egy olyan valós kapcsolatot, ahol az egyik lépcsőfokról lassan felkúszhatunk a másikra, akár hónapok, vagy évek alatt. Nem tudom, hogy mindez hogy fér össze a türelmetlen természetemmel, és hogy néha egyszerre akarok mindent, de így van.
- Niall, nem tudom, mennyire jó ötlet ez.
- Micsoda? - vonom fel már sokadjára a szemöldököm. Letelepedik az asztalhoz, de hirtelen olyan kicsinek tűnik, miközben a kezeit tördeli.
- Ez - néz fel rám végül. - Nem kellene itt lenned, egyáltalán nem kellene ide járnod, az lenne a legjobb döntés, ha most elmennél, és nem jönnél vissza többet. Pontosan tudom, hogy hogy hangzik ez, de nem bántani akarlak, csak... csak megkímélni valamitől.
- Nem kell aggódnod miattam, Hazel, tudom, hogy mit csinálok.
- Nem, nem tudod - makacskodik.
Ellököm magam az asztaltól, a hirtelen mozdulatomtól és attól, hogy közelebb lépek hozzá megrémül, tisztán tükröződik rajta, engem pedig ez annyira összezavar, mert néha magabiztosnak tűnik, máskor teljesen védtelennek, megrémül a mozdulataimtól, az érintéseimtől, látom rajta, hogy mikor gondolja át ezerszer a mondataim, mintha valami burkolt jelentésük lenne. Leguggolok elé, csupán abból a célból, hogy a szemébe tudjak nézni, de elkezd szaporábban lélegezni, zaklatottan.
- Hazel - kinyújtom a kezem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Óvatosan megsimogatom az arcát, mire hosszan lehunyja a szemeit, és csak másodpercek elteltével hajlandó rám nézni, amikor az ujjaimat az állára vezetem és gyengéden felbiccentem a fejét. - Nem kell megkímélned semmitől, azt hiszem, elbírok egy olyan lánnyal, mint te.
- Nem érted - rázza hevesen a fejét - nagyon sok minden van, amiről nem tudsz.
- Akkor avass be - érintem meg újra az arcát, hogy megnyugtassam. A haját a füle mögé tűröm, és rajta tartom a kezem, mert olyan puha és selymes, az első pillanattól kezdve szeretném megérinteni és belefúrni az arcom, megtudni, hogy milyen illata van. - Mondd el, amit szerinted tudnom kell, és majd én eldöntöm, hogy mit akarok azután, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs semmi, amivel elérhetnéd, hogy meggondoljam magam.
Nem csinál mást, csak rázza a fejét, nekem pedig kedvem lenne megfogni az arcát és magamhoz húzni, hogy megmutassam, mindketten ugyanazt akarjuk, csak ő ellene küzd.
- Nézd, Hazel - sóhajtok nagyot - tudom, hogy van valami a háttérben, ugyanaz a dolog, ami miatt annyira megijedtél a múltkor, de ha... ha esetleg rossz tapasztalatod volt valakivel, egy exbarátoddal, megígérhetem, hogy jobb leszek nála.
Ahogy ezt kimondom ezer meg ezer rémkép jelenik meg előttem arról, hogy miért lehet ilyen, hogy valami seggfej durván bánt vele, nem figyelt rá, talán megütötte, és ettől elönt a méreg, vele azonban türelmes maradok.
- Megengedsz nekem valamit? - simítok végig a térdén. Nagyot nyel, hallgat, és ezt beleegyezésnek veszem, még ha nem is mondja ki konkrétan.
Ezúttal tudom, hogy milyennek kell lennem, lassúnak, óvatosnak, időt kell adnom neki, hogy rájöjjön mit akarok, és ha nem akarja, akkor megakadályozza. Lassan közeledek felé, valószínűleg az első apró kis mozdulatom első pillanatában rájön arra, hogy mit akarok, mert kitágulnak a pupillái, az ujjai pedig megmarkolják a nadrágját, de nem ugrik fel és rohan el, hogy az arcomba vágjon egy ajtót.
- Haze - szólítom meg, hogy rám figyeljen, mert gondolatban valahol teljesen máshol járhat. - Nagyon szeretnélek megcsókolni, attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttalak.
Érzem a kapkodó lélegzetét az arcomon, nekidöntöm a homlokom az övének, az orrommal véletlenül megbököm az ő kis pisze orrát, nagyon igyekszek higgadt maradni, holott a szívem majd kiugrik a mellkasomból.
- És nagyon szeretném, ha te is akarnád - suttogom - éppen ezért tudok várni rá bármeddig.
Apró puszit nyomok a szája sarkába, várok egy pillanatot, hogy ha menekülni akar, akkor megtegye, de nem történik semmi ilyesmi, csak kapkodva lélegzik, és tovább markolássza a nadrágját. Megmozdítom a fejem, hogy legalább egyetlen másodpercre összeérjen a szánk, hogy megmutathassam, nem kapkodni akarok, és nem várok el tőle semmi nagy dolgot, ekkor azonban egyszerűen elernyed, és ha nem guggolnék mellette, akkor lefordulna a székről.

15.rész

Sziasztok!
Ismét 1 nap késés után, de itt vagyok. Szeretném ha tudnátok, hogy mennyire sajnálom, amiért kezdek megint ilyen rendszertelen lenni, rajtam kívül senki sem utálja ezt jobban, de az iskola sajnos mindent bezavar, kicsit túlvállaltam magam mellette, és ezt a hetet betegen csináltam végig. Ez a rész nem lett a legjobb, kifejezetten nem olyan, mint ahogy elképzeltem, de úgy érzem, nem is tudnám jelen pillanatban máshogy megírni, örülök, hogy sikerült befejeznem.
Mától fogva péntekenként fognak érkezni az új részek, és ígérem, hogy nem fogok csúszkálni, addig nem fekszek le aludni egyik pénteken se, amíg itt nem frissítek.

N.x 

 

 Niall Horan

Az utolsó becsomagolt dobozt is berakom az autómba, majd becsukom az ajtót, és mély levegőt veszek. Az elmúlt 3 hét történéseire talán az érdekes a legjobb szó, legalábbis ha arra az időre gondolok, amit Hazellel együtt töltöttem, ugyanis néha meglepően sokat, néha pedig kibírhatatlanul keveset voltam vele, de a lényeg, hogy töltöttünk együtt időt, és ha más nem is, valamiféle barátság elkezdett kialakulni kettőnk között, és bár ez számomra édeskevés, mégis beérem vele, és alkalmazkodok az ő igazán lassú tempójához. Tudom, hogy hamarosan felgyorsulnak az események, a mai nappal eldől Noah keresztelőjének az időpontja, Mira néhány nap, vagy talán csak óra múlva megkapja a fotókat a mai nap eseményeiről, és ha tetszenek neki, márpedig tetszeni fognak, akkor megkéri Hazelt arra, hogy fotózzon mindkét csemetéje keresztelőjén. Egy kiruccanás Ausztráliába a legjobb alkalom számomra arra, hogy elmélyítsem azt a kimondatlan dolgot, ami minden alkalommal ott lebeg köztünk, amikor összefutunk, én legalábbis mindent megteszek majd érte, hogy egy párként jöjjünk vissza Londonba.
Még egyszer, utoljára megigazgatom magam, majd beszállok a járgányba, más esetben simán átsétálnék hozzájuk, most viszont teli vagyok dobozokkal, többször is fordulnom kellene, hogy mindent átvigyek, és nem szívesen sodornám veszélybe egyiket se, így hát körülbelül másfél percig vezetek, majd megállok a ház előtt parkoló autók sokasága között. Utoljára akkor láttam ennyi autót a Payne rezidencia előtt, amikor az esküvőjük volt, úgyhogy kissé déja vu érzésem van, bár tisztában vagyok vele, hogy azóta már egy egészen más szakaszban van a barátaim élete, az enyém viszont kisebb változásokkal még mindig szinte ugyanolyan, mint amilyen akkor volt.  Felmarkolom azokat az ajándékokat, amelyeket annál jobban nem tudtam becsomagolni, minthogy a lehető leggondosabban mintás tasakokba helyeztem, majd széles mosollyal az arcomon beengedem magam a kapun. A ház előtt minden olyan, mint amilyen mindig, leszámítva azt, hogy hangos beszélgetés, és nevetés hangja szűrődik hátulról. Megszaporázom a lépteim, mert több dolog is van ott, aminek örülhetek, az ikrek, olyan barátok, akikkel időtlen idők óta nem találkoztam, és Hazel.
- Niall! - üvölti át a hátsókert teljes egészét Luke, és faképnél hagyja a társaságot, akikkel éppen beszélgetett, és kitárt karokkal elindul felém. Mielőtt összeborulunk érzékelem a szemem sarkából a felvillanó fényt, és a zsibongás közepette talán még a gép kattanását is hallom, elsősorban azonban a hátamon végigfutó hideg, és a karomon égnek meredő szőrszálak tájékoztatnak arról, hogy már jelen van a fotós is.
- Szevasz, tesó! - paskolom meg a hátát a kezem mellett egy ajándéktasakkal is. Megszorongatjuk egymást, mintha legalább évezredek óta nem találkoztunk volna, majd nekünk csapódik Arthur is, aki izgatottan szaglássza a karjaimon lógó ajándékokat. - Mi a helyzet? Rég láttalak - mosolygok rá Luke-ra, bár jócskán fel kell billentenem a fejem ahhoz, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Nincs semmi különös, jó végre itt lenni - vigyorog szélesen, majd egy pillanat alatt kiszúrja a hozzám hasonlóan ajándékokkal teli kezű Harryt, aki után ott lépdel a barátnője, és egy gyors intés után elnyargal az irányába.
A tekintetem azonnal megtalálja a lányt, amikor elfordítom a fejem, épp elcsípi Luke és Harry drámai összeborulását, majd megérzi, hogy figyelem, és felém fordítja a fejét. A lélegzetem is eláll egy pillanatra, a megszokott farmer helyett egy szürke ruhát visel, aminek a szoknyája sokkal bővebb, mint a felső része, és szabadon hagyja a lábait. A haja gyönyörűen omlik a hátára, a szívem pedig meglódul, amikor felemeli a kezét, és tétován integet. Legszívesebben odarohannék hozzá, de vissza kell fognom magam, hiszen ez a nap nem rólam és a vágyaimról szól.
Elindulok, hogy megkeresem a születésnaposokat, közben boldogan üdvözlök mindenkit, a Payne és Hemmings szülőket, Liam nővéreit, Mira olyan családtagjait, akikkel csak futólag találkoztam néhányszor.
- Niall! - hallom meg a lány hangját, majd kissé szétoszlanak az emberek körülöttük, és megpillantom őket. A karjaiban Aria azonnal sikongatni és fészkelődni kezd, előrenyújtott karokkal kapkod az irányomba, az arcomon pedig azonnal szélesedik a mosoly. Liam karjai között Noha inkább meglepődve, és érdeklődve figyeli a rengeteg embert színes dobozokkal és tasakokkal a kezükben, igyekszik feldolgozni a rengeteg hangot körülötte
- Sziasztok! - vigyorgok, gyorsan leteszem az első szabad helyre az ajándékaimat, és kiveszem Mira kezéből a keresztlányom. - Szia, Szerelmem! - nevetek rá, és megpuszilgatom a pufók kis arcát. Fodros, tüllös kis rózsaszín ruhát visel, amiben olyan, mint egy aprócska tündér. - Boldog Születésnapot, Gyönyörűség! - ölelem magamhoz, és mivel a szavaimat nem érti, az ölelésembe próbálom belesűríteni minden szeretetemet iránta.
Egyelőre nem vagyok hajlandó visszaadni az édesanyjának, úgyhogy vele a karjaimban lépek oda a testvéréhez.
- Szevasz kisöreg - mosolygok rá szélesen a vizsgálódó kisfiúra. Lehajolok, és Liam segítségével őt is átveszem, hogy egyszerre öleljem magamhoz mindkettőjüket. - Hoztam ám ajándékokat - közlöm velük, de nagyobb érdeklődést mutatnak az emberek iránt, mert ide-oda fészkelődve forgolódnak, és megnéznek mindenkit.
- Van még egy adag a kocsiban, egy perc és visszajövök - nyújtom vissza őket a szüleiknek, és igyekszek figyelmen kívül hagyni Mira fejrázását. Nem csak órákat, napokat töltöttem azzal, hogy kiválasszam a tökéletes ajándékokat számukra, készségfejlesztő játékokat, ruhákat, cipőcskéket. Egy percig sem gondolkodtam azon, hogy pontosan mennyi ajándékot akarok venni, egyszerűen betettem mindent a kosaramba, amit hasznosnak találtam, és végül ennyi lett.
Gyorsan visszaszaladok a kocsimhoz, intek a fiúknak, és Freddie-nek, aki Louis mellkasához bújva bizonytalanul fürkészi a körülötte állókat, majd az összes gondosan becsomagolt dobozzal a kezemben visszatérek, és lerakom őket a többi ajándék közé. A testem érzékeli Hazel jelenlétét, és úgy reagál, mint egy mágnes, közelebb szeretnék férkőzni hozzá, megkérdezni, hogy kér-e valamit, hogy érzi magát, és a fiúk bemutatkoztak-e már neki.
- Ő az? - lép mellém Zayn egy pohár üdítővel a kezében. Zavartalanul méri végig Hazelt, ami miatt egy pillanatra végigperzseli a mellkasomat a féltékenység, csak ezután veszem észre, hogy Gigi épp a maga tündérien kedves módján üdvözli Caseyt néhány lépésre tőlünk.
- Ő - bököm ki, és akaratlanul is elmosolyodok. Bár nem szűk a ruhája, mégis látom a testének minden formáját, a cipőjének enyhén magas a sarka, ami meghosszítja a lábait, a ruhája hátul kissé rövidebb, mint elől a feneke miatt. A ruha minden része tökéletesen simul rá fölül, és rövid ujjakban végződik, a dekoltázsának legtöbb részét a képzelőerőmre bízza, amire nem igazán lehet panaszom. Visszafogott, elegáns, különleges, és a maga szürkeségében ő az én kis papagájom, aki minden porcikájával kitűnik az emberek közül.
- Mit is mondtál? - emelem fel a fejem, és ráhunyorgok a mellettem álló barátomra. Érzékeltem, hogy beszél hozzám, de nem tudom, hogy mit mondhatott.
- Nagyon csinos lány - ismétli meg. - Menj oda hozzá.
- Nem akarom zavarni, különben sem arról szól ez a nap, hogy őt fűzögessem.
- Ugyan már, Niall, fogj egy italt és vidd oda neki, még mielőtt Mira intézkedik helyetted, vagy odaküldöm G-t - pillant mosollyal az arcán a szőke lányra, aki mindenkivel beszédbe elegyedik.
- Meggyőztél - vágok egy tettetett grimaszt, majd a büszke vállveregetése után az italok felé lépek, és hideg rostost töltök egy hercegnős papírpohárba, magamnak ugyanolyat, csak szuperhősösbe.
A pillantásommal követem azt az irányt, ami felé kiengedi az objektívet, és a kattanás hangjából ítélve tökéletesen elkapja azt a pillanatot, amikor Liam odasúg valamit Mirának, majd puszit nyom a szájára, mindezt a karjaikban a két aprósággal.
- Helyesek, ugye? - lépek oda mellé, rémülten ugrik egyet, ami miatt nem tudom visszafojtani a nevetésem. - Bocsi - kuncogok úgy, mint egy csaj.
- Aha, igen - vágja rá zavartan, az ujjai elfehéredve szorongatják a gépét.
- Hoztam neked üdítőt - nyújtom felé a rózsaszín poharat. Az arcán egy pillanatra döbbenet és felismerés suhan át, mert emlékszek rá, hogy amikor a lakásomban aludt akkor is rostost ivott. Ki sem nézné belőlem, hogy képes vagyok megjegyezni ilyeneket, bár én sem néztem volna ki magamból azelőtt, hogy megismertem.
- Köszönöm - fogadja el, de előtte megfordítja a fényképezőgépet, hogy a hátára lógjon le.
Egyelőre nem tudok igazán a szemébe nézni, mert félek, hogy ostobaságokat mondanék, vagy csinálnék, úgyhogy továbbra is abba az irányba nézek, amerre fotózott.
- Nagyon boldognak tűnnek - állapítja meg halkan, és kortyol egyet az üdítőjéből. Óvatosan rápillantok, a tekintetem azonban rögtön a nedves, puha ajkaira szegeződik, úgyhogy gyorsan el is kapom a fejem, még mielőtt megbámulnám.
- Azok is - emelem a számhoz hozzá hasonlóan a poharat. - Az én művem - büszkélkedek el viccesen, úgyis olyan rég vágtam már fel vele.
- Tudom - emeli rám a pillantását, majd megválaszolja a kérdésem, még mielőtt feltehetném - hallottam róla, a legendás barátságotok híre eljutott Waterfordig.
- Ja, persze, néha elfeledkezek róla - mosolygok rá, ő azonban elmerengve figyeli a barátaimat.
- Szerencsések - jegyzi meg szinte csak magának, a hangjába azonban enyhe szomorúság vegyül, és ez kőkeményen belevág a szívembe. Az utóbbi hetekben rengeteget készült a vizsgáira, néha csak úgy váratlanul beugrottam hozzá egy kis aprósággal, valami rágcsálnivalóval, jégkrémmel, és bár mindig vonakodva fogadott a tanulásra hivatkozva, megpróbált hűvös lenni, a végén én nyertem. Nem egyszer vettem észre átsuhanó szomorúságot az arcán, ha néha túlzottan elmerengett magában, de hiába próbálok rájönni ennek az eredetére, nem megy, és amúgy sem mondana még nekem semmi olyat, ami túl belsőséges, hiába puhatolózok. Most viszont, hogy itt állunk, képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem, és megfékezni a gondolataim. Fogalma sincs róla, hogy ő is lehetne olyan boldog, amilyen Mira, én azzá tehetném, megadnék neki mindent, amit csak akar, nekünk is lehetnének ilyen gyönyörű kisbabáink, zakkant kutyánk, óriási családi házunk.
Megissza az utolsó kortyot is, ami a pohárban van, majd újra átlendíti a vállán a fényképezőgépet, és gyorsan csinál egy képet Arthurról, aki a virágágyásban Mack egyik rémisztő kerti törpéjét molesztálja.
- Figyeld - bököm finoman oldalba, éppen akkor, amikor a lány észreveszi, hogy a kutyája ismét a virágoskertje tönkretételén dolgozik.
- Arthur! - kiáltja el magát, mire a kutya megdermed, de közel sem a félelemtől. Ariát gyorsan Casey karjaiba helyezi, majd csípőre vágott kezekkel elindul Arthur felé. Megrázkódik a vállam a visszafojtott nevetéstől, hiszen egy pár ilyen jelenetet láttam már, ez a kutya rettentően ráfüggött a virágágyásra, talán éppen azért, mert tudja, hogy Mira napokon keresztül mást sem csinált, miután elkészült az udvar terve, csak túrta a földet és mindenhová nagy megfontolással virágokat ültetett, ezért aztán szörnyen érzékeny rá.
- Nem szabad, buta kutya vagy! - lengeti a mutatóujját és csúnyán néz az álltra. Ha nagyon naiv lennék azt hinném, hogy Arthur azért hajtja le a fejét, mert elszégyelli magát, én azonban túl jól ismerem ezt a kutyát, és a huncut mozdulatait, miközben a lompos farkát lengeti.
Hallom, ahogy Hazel halkan nevetni kezd mellettem, a masináját szorosan fogja és kattintgat, elkapja a pillanatot, amikor Arthur felkapja a fogaival a törpét, egyenesen átgázol egy sárga virágokkal beborított bokron, és beveti magát az emberek közé.
Hangos, morajló nevetés és gyereksikongatás árasztja el a kertet, míg a legjobb barátom először döbbent tekintettel nézi a tönkretett növényét, és a kutyát, aki magában morogva a lehető legnagyobb köröket futja a ház körül. Egy pillanatra előbukkan az a rég elfeledett Miranda Mackenzie Hemminngs, aki mérgében óriásit dobbantana, és talán még utána is eredne, ha nem bukkanna ki az emberek lábai közül az apró, pici lányka Harry ujjába kapaszkodva, ahogy kinyújtott kézzel szólítgatja a száguldozó állatot a maga kis nyelvén, a testvére pedig ugrálva ficánkol Liam karján. Tökéletesen látom azt a pillanatot a legjobb barátom arcán, amikor megüti a felismerés, hogy szemben áll a családjával, az összes emberrel, aki jelen van, és a saját kis apróságaival. Amikor furcsán megvillan a tekintete vele együtt jut eszembe az az 1 évvel ezelőtti procedúra, amin keresztülmentünk, az aggódás, a türelmetlenkedés, a félelem, hogy valami nincs rendben, aztán az a pillanat, amikor a tiltakozásom ellenére a kezembe adta a gyerekeit. Tudom, hogy ami közte és Liam között megy végbe ebben a néhány pillanatban, az nem is hasonlít az én gondolataimra, de én is megélem azt, amit ő, csak a saját szemszögemből, abban reménykedve, hogy nem kell már nekem sem túl sokat várnom arra, hogy ezek megtörténjenek velem is úgy, ahogy Liammel történt, azzal a lánnyal, aki mellettem álldogál, és elérzékenyült arccal lefotózza, amikor Mira a férje mellkasára borul. Nyelek egy nagyot, és elfordítom a fejem, mert túl intimnek érzem a helyzetet kettőjük között ahhoz, hogy bámuljam őket. Egyszer nekem is lesz egy ilyen családom, nem is olyan soká, csak az ilyesfajta boldogság nem terem minden fán, egy egész esőerdőn kell átgázolni érte, de én készen állok erre.
Hazel pillanatok alatt eltűnik mellőlem, méghozzá olyan hangtalanul, mint egy macska, de próbálom mindennek a pozitív oldalát nézni, így legalább nem nekem kell valami kínosat mondva eloldalogni, plusz ő azért van itt, hogy dolgozzon, nem zavarhatom minden pillanatban.
Ide-oda kóválygok az emberek között, váltok néhány szót mindenkivel, viccelődök, kérdéseket teszek fel és válaszolok meg, mellette pedig néha követem a tekintetemmel őt.
- Niall - félbehagyom a megkezdett mondatom, és Liam felé fordulok - tudnál jönni egy pillanatra?
- Persze - bólintok, és gyorsan elnézést kérek Mira nagyijától.
- Kihoznánk a tortát, légyszíves addig ülj oda melléjük, Ari mostanában rászokott arra hogy felteszi az egyik lábát az etetőszékre, félek, hogy kiesne.
- Oké - mosolygok rá - menj csak - nyújtom ki a kezem, és elveszem tőle Noah-t, majd gyorsan körbepillantok az ikre után, akit Luke éppen beleültet az egyik etetőszékbe a hosszú asztal mellett.
- Mi a hézag hapsikám? - lököm meg finoman a tarkóját, tudva, hogy a keresztlányom ezt rettentően viccesnek fogja találni, és igazam is lesz, amikor gurgulázva felnevet.
Gyakorlott mozdulattal ültetem a másik etetőszékbe Noah-t, majd úgy ülünk le két oldalra, mintha testőrök lennénk. - Emlékszel, hogy tavaly ilyenkor mit csináltunk? - pillant rám mosolyogva Luke.
- Sose felejtem el - horkantok, és a két csöppség szemébe nézek - akkor már 10 órája kapartuk a falat.
- Mira nagyon jó a dátumokban és az időpontokban is - ennek a mondatnak az üzenetére csak akkor jövök rá, amikor a hátsó ajtón kilép Mackenzie egy óriási tortával a kezében, rajta Noah nevével, egyetlen szál gyertyával, és marcipánból készült apró autókkal és mesefigurákkal, miközben a Happy Birthdayt énekli. Legszívesebben azonnal felugranék néhány másik emberrel együtt, hogy elvegyem tőle a tortát, de nem engedné, úgyhogy csak csatlakozok az éneklők közé. 2 perc múlva Liam következik, az ő tortáján Aria neve áll, apró hangjegyekkel, hercegnőkkel, kiscicákkal és kiskutyákkal, ugyanúgy egyetlen egy gyertyával a tetején. Majd kiszakad a torkom, olyan hangosan éneklek, Luke-kal együtt kihátrálok a képből, amikor egy hálás pillantás után kiveszik őket a székekből, és együtt elfújják a két kis gyertyát. Ez a pillanat egyszerre nagyon megható, és egy kicsit vicces is, mert az ikrek csupán értetlen tekintettel nézelődnek, nem értik, hogy mi ez a hangzavar körülöttük, miért nézi őket ennyi ember, míg a szüleik egy kicsit elérzékenyülve tartják őket, és az utolsó pillanatban berobban Arthur is, hogy megnézze mi folyik itt. Zúgó tapsvihar tör ki, amikor befejezzük a dalocskát, és a kis család az őrült kutyájukkal együtt összeölelkezik. A tekintetem akaratlanul is a fotós lányra vándorol, hosszan nézem őt azt remélve, hogy ő is arra gondol, amire én, de az arca kifejezéstelen marad, csak a munkáját végzi.
Beállunk egy csoportképre, de ahelyett, hogy azonnal kattintgatni kezdene elkezdi beállítani az embereket, hátra a magasokat, előre az alacsonyabbakat, majd odaszalad a felállított állványhoz, és addig helyezkedik, állítgatja a kamerát, amíg minden tökéletes nem lesz.
- Állj ide közénk, Hazel! - szalad elé Mack, és a választ meg sem várva megragadja a kezét, és húzni kezdi felénk. A lány szemei elkerekednek, és megtorpan, de ő nem ismeri még Mira akaratos személyiségét, és hogy mindig, mindenre van válasza.
- De én nem... ez a te családod.
- És a barátaim, úgyhogy állj csak be közénk - mosolyog a lehető legbarátságosabban, míg Haze bizonytalanul fürkészi az embereket.
- Gyere, Hazel - biztatja Liam is, mellette pedig többen bólogatni kezdenek, velem az élen.
- Beállítom az időzítőt - motyogja, és visszaszalad az állványhoz. A háta mögött a legjobb barátom huncut pillantást vet rám, és felmutatja a hüvelykujját, ami miatt kisebb morajlás és kuncogás tör fel mindenkiből, néhányan hátulról meg is böknek. Az arcom felforrósodik és megint úgy érzem magam, mint egy kislány, erre csak rátesz egy lapáttal, hogy Mira szinte a karjaim közé taszítja Hazelt, majd visszasiet a helyére a fiával a karjai között.
- Állj csak ide - húzom óvatosan magam mellé. Megfordul a fejemben, hogy nem engedem el a derekát egészen véletlenül pont addig, amíg el nem készül a kép, de amikor ránéznék mindig tudnám, hogy csak én mesterkedtem össze ezt a pózt, nem igazi, úgyhogy úgy döntök, inkább türelmesen várok arra a napra, amikor majd önként simul hozzám, egyelőre viszont a kép elkészülte után szinte azonnal el is menekül, vissza a kis masinájához.
- Ki ez a csaj? - hajol Luke a fülemhez. - A nőd?
- Nem, még nem - a nézéséből tudom, hogy érti, amit közölni akarok, és szélesen vigyorogva az áldását is adja.
A fiúkkal ösztönösen egymás felé húzunk, úgyhogy egy csoportba verődve, viszonylag közel Liamhez helyet foglalunk asztalnál. Kicsit a saját gyerekkoromra emlékeztet az, ahogy adogatjuk egymásnak tányérokon a tortaszeleteket, és egymás szavába vágva beszélgetünk, majd előrehajolva, kiguvadó szemekkel figyeljük, ahogy a kicsik megkóstolják a tortát. Hazel bizonyára tökéletes képeket készít a szájukból kihulló falatokról, arról, ahogy belemarkolnak a süteménybe, összekenik magukat és a szüleiket, a fogacskáikat megvillantva szélesen vigyorognak, és az arcukat belenyomják a krémbe. Boldognak érzem magam, mert jó részese lenni ennek, nézni, ahogy felcseperednek ezek az apróságok, és szeretem, hogy úgy érzem, én, és mi mindannyian egy nagy család vagyunk. Szeretek ide tartozni, de egy részemben ismét megjelenik a vágyódás az iránt, hogy létrehozzam a saját kis családom, boldoggá tegyek egy lányt, és valakinek az apukája legyek.
- Hahó, emberek - hívja fel magára Liam mindenki figyelmét. - Csak szeretném megköszönni, hogy eljöttetek, és velünk ünneplitek a kisbabáink első születésnapját, nagyon hálásak vagyunk mindenért, legfőképp azért, hogy ilyen családunk van - pillant végig az embereken. - Nagyon sok fontos, és emlékezetes nap van az életemben, események a gyerekkoromból, az a nap, amikor megismertem a legjobb barátaimat, koncertek, utazások, amikor megismertem Mirát, és az esküvőnk. Nem tartom magam rossz férjnek azért, mert azt mondom, hogy a legfontosabb dátum mégis az számomra, amikor ez a lány, akivel olyan sok mindenen mentem keresztül az évek alatt, életet adott a gyermekeinknek. Nem tudom, hogy hogyan tudtam eddig nélkülük élni, tényleg nem, mert apának lenni a legjobb érzés a világon. Én csak... tudom, hogy utálod, amikor te vagy a középpontban, és mindenki téged néz, mert a családunk nem a közönségünk, de szeretném, ha mindenki, legfőképp pedig te tudnád, hogy hálás vagyok mindenért, amit teszel értünk, legfőképpen pedig azért, mert én lehetek ezekben a társad.
A beállt csendet több szipogás is megtöri, elsősorban Miráé, és a büszke anyukáké, mígnem Freddie suttogva megkérdezi Louistól, hogy mikor folytathatja a tortája elfogyasztását, és mindenki újra kacagni kezd, egyedül Hazel néz maga elé megdöbbenten. Észreveszi, hogy figyelem, a tekintetünk összetalálkozik egy pillanatra, az arcáról teljes zavarodottság sugárzik, míg én mosolyra húzom a szám, de nem viszonozza, amibe nem vagyok hajlandó belenyugodni. Egy ideig mindenkivel együtt ott ülök az asztalnál beszélgetek, büszkén mesélek Luke-kal együtt arról, hogy hamarosan keresztapákká lépünk elő, azonban egy idő után, amikor a hölgyek elkezdik összeszedni a koszos tányérokat feltápászkodok, elveszek két nagy szelet tortát. 
Félfüllel hallottam, amikor nem egyezett bele abba, hogy leüljön közénk, de arról szó sem volt, hogy mellettem nem hajlandó megenni.
- Halihó, fotós lány - lépdelek oda mellé, és óvatosan megbököm a vállát a mutatóujjammal - ideje szünetet tartani - nyújtom felé a jól megpakolt tányért.
- Ne...
- Nem fogadok el semmiféle kifogást, Liam megsértődik, ha nem eszel a tortákból, amiket ő rendelt. Ott voltam, hallottam, hogy milyen hosszadalmas és szenvedésekkel teli procedúra volt.
- Köszönöm - sóhajt nagyot, és elveszi a tányért.
- Ha gondolod odaadhatod addig a géped Haznak, konyít valamit a fotózáshoz - a szemei kissé rémülten kerekednek el, valószínűleg nagyon félti a nyakában lógó masinát, úgyhogy próbálom menteni a menthetőt - de ha nem akarod, nem kell, amúgy is nagyon furcsa képeket készít, biztos elkezdené valami nyakatekert pozícióban fotózgatni a kicsiket.
Megrándul a szája, még egy kis mosolyt is elfojt talán. A háta mögött vetek egy pillantást a kis kerti pavilonra, amiben kivételesen nem ül senki sem, tökéletes helynek tartom arra, hogy leüljünk, és beszélgessünk egy kicsit kettesben.
- Gyere, üljünk le oda -  intek a faház felé. Nem kérdésként teszem fel, nem akarom, hogy nemmel válaszoljon, vagy kifogásokat keressen, csak elindulok felé, és némi vacilálás után lépdelni kezd utánam. Udvariasan előre engedem, de sokkal több bújik meg emögött, mint puszta udvariaskodás, ha én ülnék le előbb, akkor holtbiztos, hogy velem szemben foglalna helyet, így azonban biztosítani tudom, hogy egymás mellett üljünk. Ő nem tudja még, de valamilyen úton-módon mindig elérem, amit akarok, és semmit sem csinálok ok nélkül, főleg akkor nem, ha róla van szó. 
 - Ez a sok ember, ők mind családtagok? - kérdezi, okos szemeivel érdeklődve megfigyel mindenkit.
- Igen, többnyire, és a legközelebbi barátok. Mira családja Ausztráliából utazott ide a hétvégére, Liam pedig megpróbált összeszedni mindenkit a saját oldaláról, akik igazán fontosak, azok itt vannak - mosolygok rá. - Neked nagy a családod?
- Nem - rázza meg a fejét, és gyorsan egy falat süteményt tol a szájába, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia. - Van egy húgom, a nagyszüleim meghaltak pár évvel ezelőtt mindkét oldalról, csak az egyik nagymamám él, a szüleim pedig mindketten egykék.
- Hogy hívják a húgod? - érdeklődök. Róla már ejtett pár szót, de csak annyit tudok, hogy 6 éves, és bizonyára pont olyan különleges kislány, mint amilyen a nővére.
- Raven  - pillant rám, és kissé elmosolyodik. Magában tűnődve tör le egy darabot a süteményből a villájával, de nem eszi meg, csak tovább szabdalja a tortaszeletet. Úgy érzem, hogy ezt muszáj megtörnöm, úgyhogy pofátlanul ellopok az ujjammal egy falatot, és beledobom a számba.
- Tudod, ahelyett, hogy elpusztítod ezt a sütit, add nekem inkább, ha már nem szeretnéd megenni.
- Bocsánat, csak elgondolkoztam - pirul el teljesen a füléig, és felszúrja a villájára a darabokat. 
- Megnézhetem a képeket amiket eddig készítettél? - piszkálom meg a nyakában lógó gép pántját. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy amikor az ujjaim súrolják a ruhája anyagát kissé összerezzen. 
- Persze - bólint aprót, eltünteti a tányérjáról az utolsó kis morzsát is, majd kiveszi a nyakából a gépet, és bekapcsolja úgy, hogy a kijelzőn megjelenik  Aria tortától maszatos kis arca. Az arcom megrándul és a szám mosolyra húzódik, közelebb hajolok hozzá, a kezem átlendítem a házikó másik oldalára, és megtámaszkodok mögötte, óvatosan közeledek hozzá, figyelve arra, hogy meddig mehetek el. 
- Ezek a képek nagyon jók - nevetek rá. Nem igazán értek a fotózáshoz, de a képei valóságosak, kiemelik a lényeget, és a legfontosabb pillanatokat örökítik meg, babás kacajokat, kicsúszó félig megrágott tortadarabokat az apró kezecskékből, öleléseket, vicces, és megható családi pillanatokat. Mira odáig lesz. - Megkaphatom őket én is? Kifizetem, természetesen,szeretném ha nekem is meglennének. 
- Persze, de nem kell fizetned értük - biccenti fel a fejét, és végre a szemembe nézve elmosolyodik - ez a minimum azért, amit eddig tettél értem.
- Szóval még mindig itt tartunk - viszonzom a pillantását - mit szólnál akkor hozzá, ha fizetség helyett meghívnálak akkor egy vacsorára? Csak és kizárólag ír étel jöhet szóba, a házamban, nem kell nyilvánosan mutatkoznod velem sehol, kettőnk között marad - sorolom fel az érveket, mert amint kiejtem a számon a "vacsora" szót, elkomorodik. 
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Niall...
- Azért gondold át - mosolygok rá kitartóan. Nem akarok nyomulósnak tűnni, azzal egyszer már bebuktam, alkalmazhatom azt a tecnikát is, hogy váratlanul beugrok hozzá, és véletlenül pont házi készítésű ír ételek vannak nálam. 
- Azt hiszem, vissza kell mennem, ha jól látom kibontják az ajándékokat - emelkedik fel, de miattam nem tud kimenni, én pedig ülve maradok. - Kiengednél, kérlek? 
- Nem - vigyorodok el, és lejjebb csúszok, hogy még jobban befoglaljam a helyet.
Összefonja a karjait a mellkasa előtt és lebiggyesztett ajkakkal néz rám, talán azt fontolgatja, hogy keresztülmászik rajtam, de az ő szempontjából ez talán nem lenne a legjobb döntés, én viszont nagyon is örülnék neki.  
- Lemaradsz arról, ahogy kibontják az ajándékaidat - mutat az asztal irányába. Amikor odafordítom a fejem valóban mindkét apróság olyan dobozt rágcsál, amit én csomagoltam be.
- Szóval tudod, hogy melyik ajándékokat hoztam én - húzódik szenvtelen mosolyra a szám. 
- Azokból van a legtöbb - tördeli a kezét, látszólag kínosan érzi magát azért, mert lelepleztem - én csak egy kis apró dolgot hoztam.
- Hoztál nekik valamit? - emelem rá a tekintetem döbbenten.
- Persze - bólint aprót - légyszíves engedj ki, én azért vagyok itt, hogy dolgozzak.
- Részben - emelkedek fel - részben pedig te is vendég vagy.
Még mielőtt tiltakozni kezdene megragadom a kezét, és magammal húzom az emberek irányába. Érzem, hogy szeretne elhúzódni, éppen ezért csúsztatom be az ujjaim az övéi közé.
- Egy kézzel nem nagyon megy a fotózás - jegyzi meg kissé bosszúsan, és egy erőteljes mozdulattal kihúzza a kezét az enyémből. Csalódottan pillantok rá, és magam elé engedem, pillanatok alatt beüzemeli a gépét, hangtalanul dolgozik, ügyesen, hol feláll, hol pedig leguggol, miközben a gyerekek kapkodó mozdulatokkal tépik le a sorra a csomagolást az ajándékokról, Arthur pedig gondoskodik róla, hogy a színes papírdarabok kellően szétszóródjanak az udvaron. 
- Nem könnyű eset - súgja a fülembe Louis. Hátrapillantok rá, és aprót bólintok, Hazel egyre messzebb araszol tőlem, ráfoghatnám a fotózásra, de nem tudom, hogy annak mennyire van köze hozzá. 
Liam elkap egy pár cipőcskét, mielőtt Noah eldobná őket, de csak akkor jövök rá, hogy azok nem átlagos cipők, amikor összenyomódik az ujjai között, és meglepetten néz rá. Szinte azonnal tudom, hogy ez lehet Hazel ajándéka, mert nincs dobozban, csak egy kis ajándéktasakban, nincsenek rajta címkék, árak, vagy márkajelzés, és az összes közül ez a legkülönlegesebb. Egy másik tasakból előkerül a párja, hófehér horgolt kis szandál, rajta apró, lila virágokkal, és lila szalag a fűzője, az egyetlen ember, aki képes ilyet kitalálni, és elkészíteni, az ő, kétségem sincs felőle, és erre Mira is rájön.
- Te jó ég - forgatja a kezei között az apró szandált. - Ezeket te csináltad, ugye? - pillant a lányra, és felemelkedik.
Látom az apró, bizonytalan bólintást, és a meglepett arckifejezést, mielőtt Mack a nyakába borul., tudom, hogy ha eddig még ez nem történt meg, most igazán a szívébe zárta Hazelt.
- Köszönjük - mosolyog rá szélesen - fantasztikusak, meg kell tanítanod ezt nekem. 
- Oké - nevet vissza, és miközben ránéz a babákra, és Liamre, aki csodálkozva húzogatja, forgatja az apró tornacipőt, a szemében mintha vágyódás csillanna. 
Szinte tarkón vág a felismerés, hogy ő is pont azt akarja, amit én, boldog családot, gyerekeket, egy társat maga mellé, de van köztünk egy óriási különbség. Ő csak akarja azt a családot, amit elképzel, nem hisz benne, hogy egyszer lesz is olyan, pedig lesz, főleg, ha rajtam múlik.