19.rész

 Niall Horan

Egészen idáig azt hittem, hogy már részesültem mindenféle furcsa gratulációból attól kezdve, hogy az első dalunk azonnal a listák élén landolt egészen a "Miam" névre keresztelt műalkotásomig, mégis talán a mostaniakat érzem a legfurcsábbnak, és erre is vagyok a legbüszkébb, ugyanis a templomba beáramló családtagok, barátok, fontos ismerősök mind azért állnak meg előttem, hogy gratuláljanak ahhoz, hogy a mai napon Aria keresztapukájává válhatok. A mosolyom beteríti az egész képernyőmet, és legalább olyan izgatott vagyok, mint mielőtt először játszottunk igazán nagy közönség előtt, bár ez az izgalom teljesen más. Természetesen ez a cím nem fog óriási változásokat hozni, ettől még tennem kell érte, hogy ez a kislány a jövőben is szeressen és mindig tudja majd, hogy rám számíthat, de számomra ez mégis nagy dolog, mert keresztapa még nem voltam, és nagy dolognak tartom, hogy a legjobb barátaim megfelelőnek tartanak arra, hogy betöltsem ezt a pozíciót a lányuk életében.

Toporogva várom, hogy végre megérkezzen mindenki és megkaparintsam a keresztlányom, de az emberek nem akarnak sietni, és még Liam sincs itt, mert a nővére a szó legszorosabb értelmében az utolsó pillanatban fog befutni, nélküle pedig nem kezdhetjük el.

- Ugye ezt nem lehet elrontani? - oldalazok a bátyám mellé.

- Nem hinném, de te úgyis képes vagy rá - bök oldalba nevetve, a szúrós pillantásom, és anya jól hallható felháborodott "Greg!"-je után viszont átkarol, és kis híján összeborzolja a hajamat. - Nyugi, öcskös, nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit elronthatsz.

- Hát persze, hogy nem rontja el! - harcol továbbra is az én oldalamon az édesanyánk.

- Ez megnyugtató - motyogom, és kibontakozok a bátyám karja alól, hogy helyette az unokaöcsémmel foglalkozzak, aki szerencsére rám ütött, és sokkal kedvesebb, mint ő. Megállok, és nyomok egy puszit anya arcára, majd eloldalgok Theo felé

aki, mint egy apró felnőtt, Louisval beszélget, és szüntelenül mosolyog a megszeppent 2 évesre.
Furcsa ezt látni, hiszen nem olyan régen még az ő apró, esetlen kis testét tartottam a karjaimban, kis híján tönkretéve a gerincét, most pedig Lux után ő a legidősebb, és hirtelen fogalmam sincs, hogy mikor történt ez az egész.
- Niall! - Mira kiáltására felkapom a fejem, és éppen időben kapom el a kis híján hasra eső Noah-t.
Bár nem üti meg magát, a hirtelen mozdulatomtól és a rémülettől sírni kezd, ezzel együtt pedig engem is óriási sokk ér, mert a templom ajtaján Liam és Ruth között Hazel sétál be bizonytalanul.
Az állam leesik egy pillanatra, azonban nem foglalkozhatok a lánnyal úgy, hogy közben egy síró kisgyerek van a kezemben.
- Semmi baj nem történt, pajti - simogatom a hátát, miközben a fejét szipogva hajtja a mellkasomra, és az apró kis kezével megmarkolja az ingem. Az édesanyja halálra rémült arccal száguldik mellém Ariával a karjai közt, a szemével tüzetesen átvizsgálja másodpercek alatt a gyermekét, majd megkönnyebbülten, és kissé bosszúsan sóhajt fel.
- Nem ütöttük meg magunkat, ugye? - beszélek hozzá csendben, és puszit nyomok a kis buksijára. - Lesz még rá alkalmunk bőven, ha nagyobb leszel, és beszállsz hozzánk focizni. Elviszlek majd magammal golfozni is, amikor az apád nem figyel.
Felém fordítja a krokodilkönnyektől maszatos arcát és huncutul elmosolyodik, amitől nekem is mosolyognom kell.
- Szóval máris ellenünk lázítod - kuncog az oldalamon Mira.
- Persze, ez a dolgom, majdnem én vagyok a keresztapja - mosolygok rá, de a pillantásom átvándorol a távolabb álló lányra, aki épp összeszereli a fényképezőgépét. - Mi ez az egész, Mack? Miért van itt Hazel? - kérdezem a hangom lehalkítva, a tekintetem az ikreken tartva.
- Mert a barátnőm - biccenti fel büszkén a fejét - és ő fog fotózni.
- Mack, amikor legutóbb egy helyiségben voltam vele elájult - pislogok rá kétségbeesetten.
- Az akkor volt - jelenti ki magabiztosan - most pedig most van, itt egy újabb lehetőség, úgyhogy kapd össze magad, akármi is történt felejtsd el, és csak legyél az, aki vagy. Imádni fog - mosolyog rám sugárzóan, és nyom egy puszit az arcomra.
- Kösz - húzom mosolyra a szám, és még mielőtt túl messzire menne megpuszilom a homlokát - fantasztikus vagy.
- Szeretném, ha boldog lennél - néz a szemembe, és ettől a mondatától egyszerre szorul össze a torkom, és lágyul el a szívem - bírom ezt a csajt, Niall, de meg fogom verni, ha még egyszer megbánt.
Annak ellenére, hogy a karjai közt az alig egy éves lányát szorongatja, és a haragos arca kimerül a dacosan összeszorított ajkaiban, felbiccentett fejében, és összehúzott szemeiben, tudom, hogy halálosan komolyan gondolja.
- Reméljük, hogy nem kerül rá sor - nevetem el magam.
Egy pillanatig még komolyan néz rám, majd ellágyul az arca, és visszatér a tündéri, gondtalan mosolya.
- Vigyázol Noahra, vagy átvegyem?
- Maradhat - mosolygok rá a már teljesen megnyugodott, nézelődő babára, és az ujjammal megsimogatom az arcát.
Vele a karjaimban még jobban vonzom az embereket, mint általában, főleg a nőket, csak azt az egyet nem, akit igazán szeretnék a közelemben tudni. Ő rá sem néz, pedig tudja, hogy itt vagyok, mióta belépett az összes érzékszervem ráhangolódott, a hangok közt keresem az övét, a pillantásom folyton rajta lenne, és szeretném megérinteni, de visszafogom magam, és inkább a karjaimban ficánkoló gyereknek szentelem a figyelmem. Megunja, hogy csak nézelődik, úgyhogy leteszem, és miközben az apró kezével belekapaszkodik a mutatóujjamba, ingadozó léptekkel végigsétálunk azon az úton, amin pár éve az édesanyja lejtett végig.
Szép lenne, ha egyszer itt venné majd feleségül ő is a szerelmét.
Egyszerre kapjuk fel a fejünket a kis kattanást követő fényáradatra, az arckifejezésünk is valószínűleg ugyanolyan meglepett, bár teljesen más okok miatt. A tekintetem egyenesen rászegeződik a fényképezőgépet szorongató lányra, akinek mintha a szája sarkában megjelenne egy kis félmosoly, amikor visszanézi az elkészült képet.
Mosolyog.
Ez, és hogy önszántából fotózott le Noahval egy pillanatra minden másnál fontosabbnak tűnik, és alig tudom visszafojtani a kitörni kívánkozó örömmámorom, amit az okoz, hogy talán mégsem gyűlöl annyira.
- Készen állsz? - lép hozzánk Liam, és szinte ösztönös mozdulattal azonnal megsimogatja a fia szőkésbarna haját, amikor az ujjamat elengedve inkább a lábába kapaszkodik.
- Persze - vigyorgok rá. Az hiszem, hogy a keresztelőre gondol, de azzal a fél pillantással, amit Hazelre vet, és az arcára kiülő mindent tudó mosollyal teljesen összezavar.
- Menj oda hozzá - emeli fel a nadrágját rángató kisfiút.
- Nem - rázom a fejem. Kínomban, mert nem tudok mit kezdeni a végtagjaimmal igazgatni kezdem a ruháim. Leporolom a zakóm, piszkálom a nyakkendőm, egy láthatatlan foltot kapargatok az ingemről, csak hogy ne kelljen Hazelre néznem, aki már rég mással foglalkozik. - Majd ha vége beszélek vele, most még nem akarok ezzel foglalkozni.
- Ahogy gondolod - vonja meg egy kicsit a vállát - figyelj csak, nem lenne kedved már ezen a hétvégén teljesíteni az egyik keresztapai kötelezettséged?
Nem tudom megakadályozni az arcomra kiülő vigyort, mert tudom, hogy mi lesz ezen a hétvégén, és alig vártam, hogy valamelyikük megkérdezze.
- De - vágom rá habozás nélkül. - Mira tudja?
- Muszáj tudnia, nem biztos, hogy beleegyezett volna, ha aznap közlöm vele a terveimet, így is sokáig győzködtem, mire beadta a derekát - finoman eltolja Noah mutatóujját a szemeitől, mielőtt megvakítaná, helyette belepuszil az apró tenyérbe.
- Nekem rendben van, ha szerintetek jó ötlet velem hagyni őket.
- Te voltál az első, aki szóba jött - veregeti meg bizalmasan a vállam - de ugye tudod, hogy éjjel is neked kellene velük lenni?
- Reménykedtem benne - vigyorodok el annak ellenére, hogy kissé megijeszt, hogy minden felelősség rám fog hárulni, és az én hibám lesz, ha történik velük valami.
- Kösz szépen, tesó - ölel magához fél kézzel, lelkesen - majd megbeszéljük a többit később, most már ideje kezdeni.
Bólintok, és ahogy végignézek a templomon rájövök, hogy a legtöbben már valóban arra várnak a helyükön, hogy kezdjünk, úgyhogy Liam mellett lépdelve elindulok, hogy megszerezzem a keresztlányom.
A szertartás nem egy nagy durranás, Aria viszont felettébb szórakoztatóvá teszi, mert mivel fogalma sincs, hogy pontosan mi történik, ugyanolyan izgága, mint mindig. Az ölemben üldögélve lóbálja a lábait, időről időre felém fordul, vagy a karomba kapaszkodva huncutul mosolyogva pillantgat a szüleire, emiatt valaki mindig elneveti magát, és halk morajlás támad az amúgy is visszhangzó helyen. Amikor felemelem, hogy egy kis vizet öntsenek a buksijára boldogan visongani kezd, mert azt hiszi, hogy játszok vele. Majdnem kirúgja a pap kezéből a kelyhet, az pedig olyan szerencsétlenül csorgatja a fejére, hogy az összes Aria szemébe és arcára folyik. Más gyerek egy ilyen tortúra miatt már torka szakadtából üvöltene, ő azonban csak becsukott szemekkel, nagyra nyitott szájjal, grimaszolva vesz levegőt, és nyalogatja a vizet, majd tündéri arccal felpislog rám, és kacagni kezd.
Nevetve ölelem magamhoz, puszit nyomok a dundi kis arcára és behunyt szemekkel szívom magamba az illatát. Megfogadom magamnak, neki, és a testvérének, hogy bármi is lesz rám mindig számíthatnak, mindig itt leszek nekik, és igyekszek olyan keresztapa lenni, akinél jobbat nem is kívánhatnának. Én pedig azt kívánom, hogy bár megoszthatnám valakivel ezt a pillanatot, és azt az élményt, hogy megkapom a lehetőséget arra, hogy nagy szerepet játsszak ennek a fantasztikus kislánynak, és a testvérének az életében.
Egyenesen Hazel kamerájába mosolygok, látom az arcára kiült félmosolyt, miközben megpróbál éles képet készíteni a karjaimban vidáman tapsikoló gyerekről és rólam. Remélem, hogy minél többet csinált erről a néhány percről, mert a jövőben szeretném majd megmutatni Arinak, hogy milyen büszkén és boldogan tartottam őt, miközben elmesélem neki, hogy életem legnagyobb kitüntetése a mai nap.
Mivel ő a fotós, muszáj őt néznem, így képtelen vagyok megfékezni a gondolataimat, amiket egészen idáig háttérbe szorítottam.
Megint nagyon csinos, egyszerű, háromnegyedes ujjú, rozsdabarna ruhát visel fekete harisnyával, mert annak ellenére, hogy ezt az évszakot nyárnak becézzük, hűvös van. Ha lennénk olyan kapcsolatban, hogy megtehetném, kézen fognám és a tiltakozása ellenére kierőszakolnék egy képet, amin mellettünk áll, de nem tehetem. Az agyamba éket ver annak az emléke, amikor elájult a karjaim között, előtte pedig amikor az arcomba vágta az ajtaját, és újra előszedem azt a régi cikket a Hazel nevű elrabolt kislányról.
Nem lehetett ő, nem, mert bár vannak furcsaságai, nem hiszem, hogy az a gyerek egy ilyen lánnyá tudott válni, mert hiszen Hazel mosolyog, a maga módján ismerkedik, barátkozik, iskolába jár, és biztosan volt már szerelmes is. Az a kislány viszont valószínűleg sosem tudta feldolgozni a vele történteket, képtelenség, hogy ő legyen az.
- Köszönöm - veszek nagy levegőt és szólok végül hozzá, amikor az utolsó családi kép is elkészül, Aria pedig elkezd nyűglődni, és az apja karjaiba kéreti magát. - Megkaphatom majd őket?
Döbbenten néz fel a gépéből, az arcán egy pillanat alatt milliónyi érzelem suhan át, zömében a meglepettség különböző fokozatai, végül aprót bólint.
Idétlenül vakargatom a tarkóm, mert szeretnék mondani neki valamit, olyat kérdezni, amire nem tud csak a fejével válaszolni, de semmi nem jön a számra.
- Gratulálok - szólal meg hirtelen, amikor már majdnem rászánom magam arra, hogy eloldalogjak.
- Köszönöm - derül fel az arcom, melyre válaszul az ajkai egy apró félmosolyra húzódnak. Már másodjára mondtam ezt a szót 1 percen belül. - Jól vagy? - bukik ki belőlem a kérdés.
Szeretném, ha tudná, hogy mennyire pocsékul éreztem magam az utóbbi időben, és csak arra tudok gondolni, hogy én rontok el valamit állandóan az akaratomon kívül, de ilyesmit nem közöl csak úgy egy normális ember, és nem is lenne jó húzás ezzel indítani ezt a rettentően

kezdetleges beszélgetést.
- Igen - pillant rám tétován, és mintha habozna, hogy mondjon-e még valamit, vagy visszakérdezzen, de végül egyik sem történik meg.
Annyira szeretném, ha tudnánk beszélgetni, ha nem csak én próbálkoznék folyton, hanem egy kicsit ő is, de néha már reménytelennek tartom ezt a helyzetet. Ha tudnám, hogy mi áll a viselkedése mögött talán képes lennék ahhoz alkalmazkodni, tudnám, hogy hogyan közeledjek felé, de így ez nem megy, mert minden próbálkozásom sorra kudarcba fullad.
- Beszélek Louisval és hamarosan elköltözök - szólal meg hirtelen, nekem pedig azonnal elkerekednek a szemeim. - Nem fair amit csinálok veled.
- Tessék? - szalad ráncokba a homlokom. - Miről beszélsz, Hazel?
- Arról, hogy jobb lesz, ha kihátrálok ebből az egészből. Én nem tudok a barátnőd lenni, Niall, csak a barátod pedig végképp nem. Elvállaltam ezt a fotózást, mert Mira megkért rá, de utána visszaadom a kulcsokat és lelépek. Nem akarlak kihasználni sem téged, se pedig a barátaidat, bántani pedig főleg nem akarlak.
Tátott szájjal, sokkosan nézek rá, az arcán látom, hogy minden szavát komolyan gondolja, ez nem csak arról szól, hogy feszegesse az idegeim. Hirtelen olyan dühös leszek rá, mint amilyen még sosem voltam, elfeledkezek róla, hogy egy templomban vagyok, hogy körbevesz a családom, és a barátaim, a hetek óta bennem növekvő feszültségbuborék felrobban.
- Jobb lesz? - harsogom. - Kinek lesz jobb? Neked? Nem az nem fair, hogy a legjobb haverom lakásában laksz, hanem az, amit velem csinálsz, Hazel! A pokolba is, miért nem jó neked semmi?!
Látom, ahogy az arca elfehéredik, hirtelen mindenki elhallgat és minket bámul, a szemem sarkából még látom is, ahogy anya először meglepődik, majd talán egy kicsit elszégyelli magát a viselkedésem miatt, és értetlenül kérdez valamit Zayntől, Mira arca pedig egy pillanat alatt kővé válik.

- Csinálj csak amit akarsz, nekem már rohadtul elegem van! - vágom a fejéhez, majd igénybe veszem az egyetlen lehetőséget, hogy most azonnal kiszabaduljak ebből a helyzetből, és ne kelljen hallanom a válaszát. Szapora léptekkel elviharzok a nyitott ajtó irányába, végül mégiscsak belerondítok ebbe az alkalomba, de amíg Mira utol nem ér nem tud foglalkoztatni a dolog, az egyetlen amit akarok, hogy minél távolabb kerüljek Hazeltől és az összes érthetetlen problémájától.

A legjobb barátom szokásához hűen egyetlen szót sem szól, csupán a törékeny testalkata ellenére erősen megragadja az ingem és visszaránt, csak akkor veszem észre, hogy sírok, amikor a nyakamba kapaszkodik és a hajamba túrva a saját vállában rejti el az arcom. Szorosan átölelem a derekát és dühtől rázkódva temetem még jobban az arcom a ruhájába és a hajába, remélve, hogy senki sem fogja meglátni a szememből csordogáló tehetetlen könnyeket. 

- Minden rendben - motyogja a fülembe, közben gyengéden simogatja a hátam.

- Elszúrtam - szipogom - tönkretettem Aria keresztelőjét.

- Dehogy tetted tönkre - mosolyodik el, a kezével lopva letörli az arcomon tanyázó vízcseppeket, és direkt úgy áll, hogy a templomból leselkedők ne lássák az arcom - aki tönkreteszi az én leszek, hogyha visszamegyek - mormolja dühtől villogó szemekkel.
- Jobb, ha hazamegyek - dörzsölöm meg az arcom.
- Nem - néz rám elkerekedett szemekkel - nem hagyhatod cserben a lányomat, Niall! Ez az egész miattad van, mert tudtuk, hogy szeretnél a keresztapja lenni, és mi is szerettük volna Liammel, ha az leszel, mert  fontos vagy nekünk! Nem hagyom, hogy hazamenj csak azért, mert ez a csaj nem látja, ami az orra előtt van! - a mutatóujjával megböki a mellkasom, bár normál hangerővel beszél hozzám mégis olyan, mintha kiabálna. - Nem engedem, hogy megint hazamenj, és a sebeidet nyalogasd! Ilyen közel állok hozzá, hogy bemenjek, és jól beolvassak neki - az ujjai között egy halszálnyi rést mutat - megteszem, ha nem szeded össze magad.
- Csillapodj le, Mack - túrok a hajamba - ott leszek, de én most indulok.
Szigorú arccal bólint, majd amikor elindulok, hogy megkeressem a kocsim utánam szalad, és még egyszer a nyakamba csimpaszkodik, hogy szorosan magához öleljen, abban viszont nincs igaza, amit a mellkasomba motyog, nem érdemlek Hazelnél jobbat, őt sem érdemlem meg.

 Hazel Clark

 Sosem éreztem még ennyire pocsékul magam, teljesen biztos vagyok benne. Az emberek engem néznek, és a fiút, aki az utolsó hozzám vágott mondata után sarkon fordul és elrohan, én pedig tátott szájjal, döbbenten nézek utána. Örülnöm kellene, mert úgy tűnik, tényleg elértem amit akartam, de a legkevésbé sem érzem boldognak magam emiatt, és ami a legrosszabb, hogy úgy tűnik, az emberek többsége engem sajnál, kivéve azokat, akik tudják az okát Niall kirohanásának. Érzem magamon Mira gyilkos pillantását, mielőtt a mellette álló testvére kezébe nyomná a fiát, és a legjobb barátja után nem rohanna.
Az összes többi emberrel együtt halálos csöndben nézem, hogy mi történik, amikor utoléri, azonban muszáj elfordulnom, amikor látom, hogy a fiú milyen elkeseredetten omlik a vállára és kapaszkodik belé. Én tettem ezt vele.
Lehajtom a fejem és úgy teszek, mintha valami fontos dolgom lenne, pedig csak remegő kezekkel kikapcsolom a fényképezőgépem és a beleteszem a táskájába, mielőtt elejtem, és ezt is tönkreteszem.
- Nem gondolta komolyan - összerezzenek, a mellettem álldogáló apró asszonyról szinte azonnal tudom, hogy kicsoda, hiszen pont ugyanolyan kék szemei vannak, mint a fiának, és a vonásaik is nagyon hasonlóak.
Nem tudom, hogy hogyan kellene válaszolnom, vagy hogy mit, és a torkomat egyszerre szorongatja egy idegen, és mégis nagyon ismerős érzés, úgyhogy csak aprót bólintok, és igyekszek nem nézni senkire sem, legfőképp nem hátra. Szeretném, ha megnyílna alattam a föld és elnyelne, de ez alkalommal úgy, hogy senki se találjon meg.
A hölgy óvatosan megsimogatja a hátam, biztos vagyok benne, hogy még mosolyog is egy kissé, majd magamra hagy.
Van egy bizonyos hangja a magassarkúban való dühös trappolásnak, ebből tudom, hogy mikor jön vissza Mira, Niall viszont nincs vele, és valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem figyelt, és nem tudja, hogy hová tűnt. Minimum arra számítok, hogy ezúttal ő fakad ki, és kicsit sem visszafogva magát leordítja a fejem, amiért a kérése ellenére újra fájdalmat okoztam a legjobb barátjának, és talán ez csak azért nem történik meg, mert Aria torka szakadtából üvölteni kezd Liam kezében.
- Niall egy kicsit előre ment - mondja, miközben átveszi a síró gyereket. Úgy közli ezt, mintha minden rendben lenne, és nem is történt volna semmi, amiért tulajdonképpen hálás vagyok, mert az emberek mintha újra magukhoz térnének, beszélni kezdenek, és visszatér a zsibongás a helyiségbe.
Az emberek elkezdenek kifelé áramlani, azonban én nem érzem úgy, hogy velük kellene tartanom, ráadásul mindezek után bekéredzkedni a családi autójukba.
- Gondolom, szeretnél hazamenni - közeledik felém a tarkóját vakargatva Liam, látszólag kínosan érzi magát, és talán sajnál is.
- Igen - motyogom az orrom alatt.
- Zayn mindjárt elvisz, én nem tudlak, haza kell vinnem a családom - aprót bólintok, bár nem tudom, mennyire szívesen szeretnék beülni az említett fiú mellé, még úgy sem, hogy pont ugyanolyan rendes és kedves lehet, mint a barátai. - Sajnálom, hogy így alakult.
- Jobb így - húzom halvány mosolyra a szám - elküldöm a képeket, ha kiválogattam őket.
- Köszönjük - mosolyog rám derűsen.
- Mira nagyon dühös, ugye? - kérdezem csendben, és lopva vetek egy pillantást a lányra, aki higgadtságot erőltetve magára kifelé igyekszik, magához szorítva a még mindig keservesen síró kislányt.
- Majd megnyugszik, szüksége van egy kis időre, de minden rendben lesz, nem kell aggódnod - aprót bólintok, de képtelen vagyok a szemébe nézni. - Nem rád haragszik, csak azt hiszem, nem igazán tudja kezelni, hogy nem hullik minden Niall ölébe annak ellenére, hogy jobban megérdemli, mint itt bármelyikünk.
Mielőtt elmenne óvatosan, vigasztalóan megdörzsöli a felkarom és biztosít arról, hogy továbbra is szeretnék, ha velük tartanék Sydneybe, és ott is én fotóznék, én azonban már teljesen biztos vagyok benne, hogy nemet fogok mondani.
- Kész vagy? - lép mellém a tetovált srác, Zayn, miközben a barátnője Louis barátnőjével beszélgetve épp kivonul a templomból.
Aprókat bólintok, megigazítom a táskám a hátamon, és a kezemet a fényképezőgépemet rejtő tatyón pihentetve elindulok utána. Nem tűnik túl közvetlennek, kedves, de nem beszédes, ezt határozottan megállapítom, amikor a kezét a hátamra helyezve kísér az autójához, majd kinyitja előttem az ajtót. Örülök, hogy ilyen, mert nincs kedvem beszélgetni, az egyetlen amit igazán szeretnék, hogy végre hazaérjek, és elfelejtsem ezt a szörnyű napot.
- Biztos, hogy haza szeretnél menni? - a feltételezéseim ellenére szinte azonnal megtöri a csendet, amikor elindulunk.
- Igen - piszkálok egy kiálló cérnaszálat a ruhámból - azt hiszem, ez a legjobb döntés, amit most hozhatok.
Az utat figyelve bólint egy aprót, de az arckifejezéséből ítélve nem ért velem egyet, én azonban nem kérdeztem a véleményét, amit egyébként nem is közöl velem.
Csendben vezet, az ujjaival dobol a kormányon, talán egy dalt dúdolgat magában, míg én a karomon támaszkodva bámulok ki az ablakon és igyekszem kiüríteni a fejemet, hogy eltűnjön az a kellemetlen érzés, ami most uralkodik a belsőmben.
- Köszönöm, hogy hazahoztál - pillantok rá, amikor leparkol a ház előtt.
Úgy tervezem, hogy egyszerűen kiszállok a kocsijából és bemegyek, de ezt keresztbe húzza azzal, hogy amint kinyitom az ajtót és kiteszem az egyik lábam az autójából újra megszólal.
- Tudod, talán adhatnál neki egy esélyt - egy pillanatra behunyom a szemeim, csak ezután nézek rá. Talán az a terve, hogy ő megmondja nekem, amit Liam, vagy sokkal inkább a felesége nem tett meg, de a hangja nem rosszindulatú, és az arcáról is kedvesség árad, segíteni akar. - Egyszerűbb lenne, ha engednéd magadnak, hogy megismerd, és csak azután döntenéd el, hogy akarsz-e tőle valamit, magadat és őt is megkímélnéd.
Bólintok, tudom, hogy igaza van, de neki arról fogalma sincs, hogy miért nem tehetem, hogy mi nem engedi, hogy megtegyem.
Anélkül sétálok be, hogy visszanéznék rá, ő azonban addig nem hajt el, amíg be nem megyek, és tudom, hogy figyel. Talán azon tűnődik, hogy mégis mi az, ami felkeltette irántam a barátja érdeklődését, és ezt én is igazán szeretném tudni, de már felesleges lenne, hiszen elértem amit akartam, valószínűleg sosem látom viszont Niall Horant.

18.rész

Sziasztok! 

Még egyszer bocsánatot szeretnék kérni a múltheti kimaradásért, most azonban itt vagyok, bár nem a legjobb résszel, de perpillanat örülök, hogy legalább ez megvan. Jövőhéttől szerencsére elkezdődik az őszi szünet, amit arra fogok fordítani, hogy megírjak néhány részt előre, és így ne legyenek csúszások, valamint pocsék fejezetek a közeljövőben. Elnézést kérek azért is, mert ilyen váltakozóak a betűtípusok/méretek, egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele, hiába próbálom átállítani, így adja ki a rendszer, szóval bocsánat, remélem, hogy nem túl zavaró.

N.x

 

Hazel Clark 

Az elkezdődött nyári szünetem első napján még annyira sincs kedvem az élethez, mint máskor. Karikás szemekkel, borzos hajjal, és úgy összességében teljesen csapzott és szétesett külsővel dugom ki az orrom a szobámból, és vánszorgok le a konyhába, hogy megnyugtassam valamivel az ételért tomboló gyomrom. Ismételten órák óta ébren vagyok, a mai rémálmom azonban más volt, mint az eddigiek, új, mert ezúttal arcot kötöttem a személyhez, aki 8 éves korom óta kísért, mégpedig Niallét. Nagyon jól tudom, hogy ennél nagyobb hülyeséget már nem szülhet az elmém, és bár nem tudatosan csináltam, haragszom is magamra emiatt, de nem tudok gátat szabni ennek, sosem tudtam, az elmém és az emlékeim saját életet élnek.

Kinyitom a hűtőt, és az első dolog, amivel szembesülök a tegnapi ebédünk ugyanabban az állapotban, ahogy már akkor is volt, csak valamikor bevághattam a fölső polcra. Óriásit sóhajtok, ez a mai nap első jele, hogy jobb lett volna, ha fel sem kelek,.

Kiveszek egy joghurtot és bevágom a hűtő ajtaját, a nap további részében próbálok majd nem gondolni az ételre, amit magában rejt, és amit nyugodtan, egy kellemes beszélgetés során, egymás társaságában elfogyaszthattunk volna, ha képes vagyok befogni a szám. 

Levágódok a kanapéra, ezzel együtt pedig eldöntöm, hogy itt fogom tölteni a napom, és semmit sem fogok csinálni, mindenki jobban jár, azonban ez a semmittevés nem tart túl sokáig, és a gyomrom feszülten ugrik össze, hogy visszaküldje az alig megevett joghutot, amikor halkan kopognak a bejárati ajtón.

Elgondolkodok azon, hogy egyszerűen nem nyitom ki, inkább pakolom össze a cuccom és élem mostantól a hajléktalanok életét, mint hogy Niall szemébe kelljen néznem és ismét megmagyaráznom a történteket. Némi gondolkodás után viszont rájövök, hogy Niall valószínűleg látni sem akar, abból ítélve, ahogy elment innen, de ez így a legjobb, talán rájött, hogy nem akarja, hogy bármi köze is legyen hozzám, egy ilyen reménytelen lányhoz. 

Összeszedem magam, talán csak a postás az, valami olyan levelet hozhatott, amit alá kell írni, vagy Louis, mert szeretné megnézni a lakást, vagy csak akar valamit ezzel kapcsolatban. Az ujjaimmal fésülgetve a kócos hajam úgy közelítem meg az ajtót, mintha bomba lenne rászerelve.

- Szia! - megdöbbenve nézek az ajtóban álló mosolygós lányra, és a szívem legmélyén azonnal tudom, hogy mit keres itt, a torkomban pedig a háromszorosára duzzad a benne tanyázó gombóc. - Bejöhetek?
- Persze - motyogom, az arcomat megdörzsölve lépek hátrébb és tárom szélesebbre az ajtót. Keresem a kezében a gyerekeit, még a folyosóra is kinézek, hogy nincs-e ott a férje a két kis aprósággal, de csak a tátongó üresség fogad. Feszengve fordulok meg, legszívesebben konkrétan megkérdezném tőle, hogy mit keres itt, mit akar tőlem, de nincs bátorságom hozzá, helyette zavartan végigsimítok a csapzott hajamon. Szégyellem a külsőm, ma még csak igényem sincs arra, hogy rendesen felöltözzek és összeszedjem magam, ő viszont gyönyörű, pedig két kisgyereket kell ellátnia, és jogosan lehetne szétesett, nem úgy, mint én.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék, egyre kínosabban érzem magam, de megtöri a csendet, és annak ellenére, hogy azt hiszem, azért van itt, mert dühös, a hangja barátságos.
- Megiszunk egy teát? - mosolyog rám, eltűr néhány szőke tincset az arcából és barátságosan a szemembe néz.
Aprókat bólintok és remélem, hogy arra gondol, hogy itt bent teázzunk, mert nem akarok sehová sem menni. Elsétálok mellette és a konyhába megyek, hogy vizet forraljak, és két bögrébe teafüvet tegyek, közben hallgatom a szűnni nem akaró barátságos fecsegését a lakásomról és a beilleszkedésemről, amivel az a célja, hogy feloldódjak.
Összerándul a gyomrom, amikor sípolni kezd a teafőző, higgadtságot erőltetve magamra vizet öntök a bögrékbe, és az asztalra helyezem őket a citromlé és édesítő társaságában.
- Tejet kérsz hozzá? - intézek most először egy egész mondatot hozzá.
- Nem, köszönöm, sosem értettem, hogy ti, angolok, hogy tudjátok ezt meginni - nevet, de nem bántó szándékkal.
- Én ír vagyok - emelem fel kicsit a fejem, és elfogadom a felém nyújtott citromlevet. Lehet, hogy a hazámból elmenekültem, de sosem tagadtam meg a származásom.
- Bocsánat, biztos említette Niall, de teljesen kiment a fejemből - a bűntudata valódi, pedig igazán nem nagy dolog a tévedése, az jobban zavar, hogy felhozza a fiú nevét.
Csendesen beízesítem a teám, ellenben ő leteszi a kanalat a bögréje mellé, és a halk, fémes csilingelés belehasít a csöndbe.
- Nézd, Hazel, azt hiszem, tudod, hogy miért vagyok itt - fog bele, én pedig szólásra nyitom a szám, bár nem tudom, hogy mit akarok mondani. Hogy sajnálom? Nem akartam bántani a barátját, épp ellenkezőleg, megvédeni akartam saját magamtól és attól a rengeteg rossztól, amit cipelek a hátamon. - Nem tudom, hogy mi történt - rázza a fejét, és a hangjában némi keserűség bujkál - de látom, hogy a legjobb barátom hibáztatja magát valamiért, és elzárkózik tőlünk, én pedig nem fogom ezt hagyni. Ne hidd azt, hogy haragszom rád, mert nem, és nem is azért vagyok itt, hogy meggyanúsítsalak bármivel is, csupán egy dolgot szeretnék mondani. Niall a legjobb barátom, sőt, annál sokkal több, és még sosem láttam ilyennek. Elfogadom, ha nem akarsz vele lenni, bár meg nem értem, ő is elfogadja, csak légyszíves ezt finoman közöld vele, mert nem olyan kemény fiú, mint amilyennek mutatja magát - amikor óvatosan ránézek látom, hogy tényleg csak a jóság, és az vezérli, hogy megvédje a barátját, de a tekintetében ott van valami, amit talán egyszer láttam az anyám arcán. Ez a valami az, hogy képes lenne foggal-körömmel küzdeni érte, és az élete árán is megvédeni bármitől, ha kell, akkor tőlem is, és ezt jól teszi. Ha valaki távol tudja tartani Niallt tőlem, akkor az ő.
- Nem akartam megbántani - szalad ki a számon, és ezt követően legszívesebben azonnal leharapnám a nyelvem.
- Tudom - mosolyog, és belekortyol a teájába. Talán nekem is ezt kellene tennem, de a kezeim működésképtelenek, újra és újra lejátszom magamban azt a pillanatot, amikor folyamatosan beszélve hozzám egyre közelebb hajolt, és akartam hogy megtegye, egészen addig a pillanatig, amíg az agyam át nem kapcsolt kattant funkcióba. Attól kezdve már csak a félelemre emlékszek, arra a fajtára, amikor a védtelen kiskutya összepisili magát, én pedig elájulok. Amikor magamhoz tértem nem rá haragudtam, hanem magamra, mert beleláttam egy sötét, fájdalmat és szenvedést hozó alakot abba a fiúba, aki a megismerkedésünk első pillanatától kezdve a kívánságaimat lesi, és aki meglátott bennem valamit.
Magamat nem menthetem meg, de őt igen, és ezért kell minél messzebbre löknöm, elérni, hogy csak egy kellemetlen emlék legyek számára, nem több.
- Nem bánnád meg, ha adnál neki egy esélyt - hirtelen mintha ledobná magáról a komolyságot, hogy ő egy anya, feleség, és előbújik az a huszonéves lány, amilyen akár én is lehetnék - Niall fantasztikus srác, csak ismerd meg egy kicsit jobban.
Belenézek a görcsösen reménykedő szempárba, és megdöbbenten látom, hogy ez a lány valamiért mennyire akarja, hogy esélyt adjak a barátjának.
- Nem vele van a baj - tördelem a kezeimet, ennél többet nem tudok mondani.
- Nem, vele tényleg nincs semmi baj, de veled sem - nagyot kortyol a teájából és olyan bizalmasan néz rám, mintha nem csak Niall barátja lenne, hanem az enyém is. - Tényleg nem azért jöttem, hogy beleszóljak bármibe is, mert ez a ti dolgotok, és a te döntésed, hogy mit szeretnél, csak néha úgy érzem, hogy muszáj megvédenem őt. Nélküle nagyon sok minden nem úgy lenne most az életemben, ahogy van, és ezt viszonozni szeretném, még úgy is, hogy ő ezt nem várja el.
- Szerencsés, hogy ilyen barátja van - szólalok meg, mert úgy érzem, hogy muszáj reagálnom valamit, ezzel együtt viszont még jobban elönt a bűntudat.
Ha Mira úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, valószínűleg szörnyen magára vette a tegnapi viselkedésem. Tönkre fogom tenni, már most elkezdtem, és ha nem távolodok el tőle amennyire csak lehet, akkor ez csak rosszabb lesz.
- Neked is lehet - költözik át a szemben lévő székről mellém. - Ha nem akarsz tőle semmit, akkor legyetek csak barátok, mindenki nagyon kedvel téged, Hazel, én a legjobban, és szeretném, ha jóban lennénk. Pizsibulikat nem garantálok, hacsaknem te alszol nálunk, és megbocsájtod, hogy néha berohanok a fogzó gyerekeimhez, a másik dolog pedig, hogy mivel nekem egy öcsém van, aki az idióta haverjaival megkeserítette a gyerekkorom, nem vagyok túl jó a lányos dolgokban. Kivéve a hisztiben, azt hiszem, abban még mindig kiemelkedően teljesítek, bár a lányom talán hamarosan beér - magamat is meglepem azzal, hogy hangosan nevetni kezdek, ő pedig csatlakozik hozzám - egyébként azt mondják, hogy egész jó barát vagyok, de lehet hogy csak félnek tőlem.
- Nem hinném - dörzsölgetem az arcom, ami kicsit megfájdult a nevetéstől. - Hol vannak egyébként a kisbabáid?
- Apucival, van egy kis dolga a stúdióban, úgyhogy amíg én itt vagyok ők elintézik azt, és elmennek bevásárolni. Kaptam egy kis szabadidőt - mosolyog, és bár azt várnám, hogy aggódni kezd, vagy legalább látok valami olyat az arcán, ami erre utal, ő csak nyugodtan megissza az utolsó korty teát a bögréből.
- Nem furcsa, hogy nincsenek veled? - szakad ki belőlem. - Nem aggódsz miattuk?
- Egy anya mindig aggódik - mosolyog lágyan - de a lehető legjobb kezekben vannak, nincs mitől félnem, Liam egy percre sem veszi le róluk a szemét.
Rólam egészen pontosan egyetlen percre vette le a szemét anya, életre szóló leckét kapott ő is, és én is. Bár sosem lesz gyerekem, biztos vagyok benne, hogy ha lehetne, még azt sem engedném senkinek, hogy megérintse őket, vagy túl közel menjen hozzájuk 

 - Átjöhetnél valamikor, ha nincs más dolgod, és persze van kedved - bár valószínűleg sosem fogom elfogadni a meghívását, azért bólintok egy aprót és visszamosolygok rá. 

- Tetszettek a képek? - dobom fel az egyetlen témát, amiről tudok, és szeretek is beszélni, a fotózást.

- Igen, nagyon! - derül fel az arca. - Sajnálom, eddig még nem is volt alkalmam rendesen megköszönni, de fantasztikusak lettek, és szeretném, ha te fotóznál a keresztelőkön is, ha elvállalod. 

Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, de gyorsan rendezem a vonásaim és higgadtságot varázsolok az arcomra, hogy ne látszódjanak az agyamban vadul pörgő fogaskerekeket. Visszagondolok a borítékra, amit egy kis vita után Liam végül ellentmondást nem tűrve a kezembe nyomott, és ezzel elrendezték több hónapra a megélhetésem körülményeit. Az az énem, aki mindenképpen szeretne kivergődni abból az életformából, amit folytat, gyorsabb, mint a józanul gondolkodó.

- Persze - vágom rá - nagyon szívesen.

- Tényleg? - kérdezi meglepetten. - Csodás, nem is tudod, hogy mennyire örülök ennek, Hazel! - borul a nyakamba hirtelen, és megölelget.

Ekkor jövök rá arra, hogy amit vállaltam, az egy újabb közös esemény Niallel, nem is akármilyen, hiszen ő lesz az egyik büszke keresztapa.

- Természetesen minden költséget mi állunk, az utazást és a szállást is, és ugyanúgy, ahogy a születésnapjukon, itt is szeretném, ha nem csak dolgoznál, hanem vendég is lennél - hadarja olyan izgatottan, mint egy kisgyerek

- Utazás? - kérdezem megszeppenve. - Szállás?

- Az öcsém, Luke lesz Noah keresztapukája, és szeretnénk, ha otthon, Sydneyben lenne a keresztelő, hiszen mi ott nőttünk fel, és mégiscsak csörgedez egy kevés ausztrál vér is a kis ereikben.

Hirtelen minden vér kifut a fejemből és lesápadva nézek rá, életemben egyszer ültem repülőn, és utaztam a szülőhazám határain kívülre, azóta pedig nem mentem haza, most meg hirtelen az ölembe esik egy ingyen ausztráliai utazás?

- Ezt nem fogadhatom el - rázom a fejem. - Sajnálom, így nem vállalhatom...

- Még szép, hogy vállalhatod - háborodik fel kissé, és meglátom benne a sokat emlegetett, de jól elrejtett énét, aki mindig eléri amit akar. - Ez igazán nem nagy dolog, Hazel, szeretnénk, ha te fotóznál, és ahogy az összes vendég költségeit mi álljuk, úgy a tieidet is, erről nem nyitok vitát sem én, sem Liam.

Szerencsére a telefonja közbeszól, és ad nekem egy kis időt a gondolkodásra, a füleim azonban pofátlanul jól működnek, és amíg az ajkamat harapdálva próbálok kiagyalni most már valami elfogadható kifogást, elcsípek néhány szót, és boldog babanevetést a telefonból. 

- Sajnálom, de lassan mennem kell, végeztek, és hamarosan megéheznek a manók - mosolyog kissé kipirult arccal. - Később felhívlak, vagy megírom neked a dátumokat, és megbeszélünk mindent.

- Rendben - bólintok aprót.

- Nagyon örülök, hogy tudtunk beszélgetni egy kicsit, és köszönöm a teát - ölel át ismét, amikor felállok, hogy kikísérjem az ajtóig. - Tényleg bármikor nagyon szívesen látunk, csak írj egy üzenetet, vagy csörögj rám, és valaki érted jön, hogy elhozzon.

- Köszönöm - paskolom meg tétován a hátát.

- Akkor majd találkozunk - húzódik el, és vidáman integet, miközben kilép az ajtón.

Ezek után még fáradtabbnak érzem magam, mint amilyen eddig voltam. Felsétálok az emeletre anélkül, hogy elpakolnék magunk után, és elöblíteném a bögréket. Szeretnék bebújni az ágyamba és aludni egy kicsit az ablakon besütő napfényben, de ahogy belépek megtorpanok, mert innen pont rálátok arra, amikor Mira kilép a házból. A kocsi vezetőülés felőli oldala azonnal kitárul, ő azonban már félig bemászott a hátsó ülésekre, hogy köszönjön a csemetéinek, csak ezután omlik úgy a férje karjaiba, mintha időtlen idők óta nem találkoztak volna. Nem is tudom igazán, hogy mit érzek, miközben nézem őket, bűntudatom van amiatt, mert kukkolok, mégsem tudom elfordítani a fejem. Már-már irigykedve nézem, ahogy a fiú szeretetteljesen magához öleli és puszit nyom a feje búbjára, majd kissé elhúzódva a száját is az övéhez érinti, hogy azután a kezét szorongatva odakísérje az autó másik oldalához, és udvariasan kinyissa neki az ajtót.

Kíváncsi lennék rá, hogy vajon milyenek lehetnek otthon, amikor csak négyen vannak, és nem látja őket senki, bár valószínűleg nem érne meglepetés. Kívülről a kapcsolatuk tökéletesnek tűnik, boldognak, harmonikusnak, a gyerekeik kiegyensúlyozott, mosolygós babák, akiket mindennél jobban szeretnek a szüleik. Nem értek a szerelemhez, a házassághoz és gyerekekhez pedig még annyira sem, de ha lenne lehetőségem, hogy egy új életet válasszak magamnak, ilyen lenne, de sajnos mesék és csodák nem léteznek, én pedig nem felejtek.

Niall Horan

Újabb sort húzok le, hogy aztán valami értelmetlent firkáljak a helyére, és 5 perc múlva visszaolvasva azt is átsatírozzam. A forgós szék óriásit nyög, amikor tehetetlenül hátravágom magam benne és a papírt galacsinná gyűrve a falhoz a vágom. Azt sem tudom, hogy mit keresek itt, egyszerűen meguntam a csendet és az egyedüllétet otthon, ezért eljöttem ide, hogy itt legyek csendben és egyedül, miközben dalírás címszó alatt baromságokat firkálgatok egy papírlapra, majd fecnikre tépem.

A gitárom biztonságos távolságban, a sarokból figyeli a dühkitöréseim, szerencsére az még nem akadt a kezeim közé, bele is pusztulnék, ha tönkretenném.

A lábammal meglököm magam, és a szék mindössze másodpercekig tartó erőtlen forgásba kezd, mióta Liam elvágódott vele még kelletlenebb és nyöszörgősebb lett, mint amilyen addig volt, csak a szeretetünk tartja életben.

Előhalászom a telefonom a táskámból és kisajátítok egy fejhallgatót, mivel nincs más ötletem, amivel elüthetném az időt, hazamenni pedig nem akarok, úgy döntök, hétezredjére is végighallgatom az új dalainkat, ezzel legalább lekötöm a gondolataimat is, hiszen ha hallom őket még mindig azon gondolkodok, hogy hogyan lehetnének még jobbak. Nem számítok arra, hogy megzavarnak, hiszen a fiúknak van programjuk, ezt a stúdiót pedig egy ideje csak mi használjuk, a bagázsunk csak akkor jön ide, ha valamelyikünk kitalálja, hogy akar még változtatni valamit. Úgy tudtam, hogy az enyém lehet mára ez a hely, éppen ezért nem fogadom szívesen a látogatómat egészen addig, amíg meg nem látom, hogy Liam oldalazik be. A keresztlányom éles, boldog visítást hallat amikor megpillant, és az apró kezeit kinyújtva hajol felém. Az egyetlen nő, aki ilyen kitörő örömmel és lelkesedéssel fogad.

- Sziasztok - húzom mosolyra a szám, és elveszem Ariát az apja kezéből, mielőtt kiugrana. - Szia Manó - simogatom meg a kevésbé lelkes, de mosolygó kisfiú arcát, majd a figyelmemet kiharcoló kislány felé fordítom a fejem és megpuszilom a dundi kis arcát.

- Csá - veregeti meg a vállam Liam, és elfoglalja a másik, jobb állapotban lévő gurulós széket, amit még nem tett tönkre. Nem úgy tűnik, mintha lenne valami különösebb oka annak, hogy itt van, főleg úgy, hogy a gyerekei is vele vannak, ebből pedig azonnal levágom, hogy valami lehet a háttérben, de nem szándékozok felhozni a témát azzal, hogy rákérdezek, mit keresnek itt. 

 - Mi az, Nyuszi? - pillantok az apróságra, amikor a mutatóujját célirányosan a pultra szegezve ficánkolni kezd a karjaimban. Természetesen tudom, hogy a gombok nyomkodásával és tekergetésével egy teljesen úgy zenei stílus mellett egy egészen más gépezetet tudna létrehozni a szerkezetből, ennek ellenére lehuppanok a már jól felmelegített helyemre és engedem, hogy apró kis tenyereivel csapkodni kezdje a kikapcsolt számítógép billentyűzetét, és mindent tanulmányozzon, ezzel felkeltve a testvére figyelmét is.

- Még most állítsd meg őket, ha van valami fontos ezen a gépen, mert még kikapcsolt állapotban is képesek törölni bármit - figyelmeztet Liam, de azért közelebb húzódik, hogy Noah is hozzáférjen. A zaj, amit csapnak egészen megnyugtató, főleg a nevetésükkel elegyedve. - Dolgozol valamin? - fog bele végül. Túl jól ismerem őt, és ő is engem ahhoz, hogy mindketten tudjuk, a beszélgetésünk értelmetlen, úgyis tudja, hogy mi a helyzet, ennek ellenére válaszolok.
- Csak próbálkozok - vonom meg a vállam - Mira otthon van?
A válaszul kapott fejrázás jobban meglep, mint az, hogy itt vannak.
- Van néhány elintéznivalója, utána elmegyünk bevásárolni, addig meg gondoltuk, hogy beugrunk hozzád.
- Ide? - vonom fel a szemöldököm, mert már unom, ahogy kerülgetjük a témát. Úgyis tudja, hogy már megint elcsesztem, én is tudom, és éppen erről szeretnék elfeledkezni ahelyett, hogy a barátaim lelkisegélyesdit játszanának.
- Nem voltál otthon, és mostanában mindig itt kötsz ki - azzal a mozdulattal, amit Mira a mai napig utál megvonja a vállát, majd kivesz egy zsebkendőt a nadrágjából és letöröl egy adag nyálat a fia arcáról.
- Ja - morgom ellenségesen, és a tekintetem Ariára szegezem, aki szünetet tart a billentyűzet tönkretételében, és az arcomat fürkészi. Lehajolok hozzá, hogy megpusziljam a feje búbját, végül mégis a karomba véve, a mellkasomhoz ölelve dőlök vele hátra ameddig biztonságos.
- Talán nem ő a megfelelő lány számodra, Ni - fog bele végül Liam, belőlem pedig akaratlanul is ellenséges, ingerült sóhaj távozik.
- Mint ahogy a többi sem volt az - jegyzem meg magamban dörmögve. - Te már könnyen beszélsz.
- Ha gondolod szólok Harrynek, és beszélgethetsz vele a problémáidról, ha szerinted én nem vagyok alkalmas már rá csak azért, mert családom van - jegyzi meg csípősen, és a karjaiban Noahval felemelkedik. Megbántottam, akkor viselkedik így, és ez emlékeztet arra, ahogy Mirát leráztam, este pedig minden ok nélkül rácsaptam a telefont Loura csak azért, mert megkérdezte, hogy Hazel beilleszkedett-e lakásba, vagy még mindig úgy viselkedik, mintha egy múzeumban lenne.
Nem akarok beszélni róla, sem hallani a nevét, mert kiborít, és nem tudok mit kezdeni vele. Szentül hiszem, hogy az a kislány, akiről a cikket találtam nem ő volt, ezért a viselkedését ráfogom arra, hogy egyszerűen ilyen a természete, mert a művészek furák. Haragudni szeretnék rá, de nem tudok, mert szándékosan nem lehet elájulni egy ártatlan kis puszi miatt, úgyhogy inkább magamra haragszok, és mindenki másra.
- Ne haragudj - motyogom, és leeresztem a lányát a combomra - nem úgy értettem.
Szerencsémre visszaül a helyére és legalább olyan gondterhelten sóhajt nagyot, és túr bele a hajába, mint ahogy érzem magam.
- Mi van veled, Niall?
Megvonom a vállam, és ahelyett, hogy a szemébe néznék, a tenyeremre helyezem Ari pici kezecskéit, és játszani kezdek velük. - Ne beszélj róla velem, ha nem akarsz, de Mira aggódik, mindannyian aggódunk.
- Miért?
- Mert elkezdted azt csinálni, amit ő csinált, ellököd magadtól a barátaidat - magyarázza. Nagyot sóhajtok, a vigyor, amit a keresztlányom intéz felém mosolygásra ösztönöz, de ez csak neki szól.
- Nem tudom - motyogom - te honnan tudtad, hogy Mira az igazi?
- Nem tudtam, addig nem, amíg el nem veszítettem. Nézd, tesó, mindannyian látjuk, hogy ez a csaj komolyabb, mint az eddigiek, és talán éppen azért adod fel minden egyes alkalommal, amikor akadályba ütközöl, mert eddig könnyen megkaptál mindenkit. Már elmondtam, de ha kell, akkor még többször elmondom, hogy döntsd el, hogy valóban akarod-e Hazelt, és ha igen, akkor kösd fel a gatyád és küzdj meg érte. Talán csak makacsabb, mint a többi lány, vagy olyan, mint Miranda, és a lelkedet is el kell adnod azért, hogy jó legyél neki - neveti el magát - de ha ő az, akit keresel, akkor megéri. Én is azt akarnám, hogy a lányom megválogassa majd, hogy kivel áll szóba, és az vegye el tőlem, aki igazán megérdemli, nem valami agyalágyult jöttment.
Aria mintha csak tudná, hogy róla van szó, egy erőteljes csapás, és kiáltás után az apró fogait kivillantva az apjára vigyorog.
- De azt hiszem, nem lesznek ilyen gondjaink - neveti el magát, és megsimogatja az arcát - a fiatal úr is megtanulja majd, hogy hogyan kell bánni a nőkkel - csiklandozza meg ezúttal Noah oldalát. A kisfiú nyálbuborékokat fújva, nevetve hanyatlik a karjai közé, míg Ari felhúzott orral vicsorog rám. Nevetni kezdek, hiszen olyan mókás kis teremtések, ők a tökéletes példái annak, hogy megéri küzdeni valakiért. Testközelből néztem végig a harcokat, amiket a barátaim vívtak, láttam, és hallottam őket sírni, és most látom, hogy boldogok egymással. Megküzdöttem velük értük, most pedig adjam fel a saját boldogságomat azért, mert nem hullik azonnal az ölembe?
Nem, én nem ilyen ember vagyok.
- Mit csináljak? - nézek rá Liamre, remélve, hogy ő tud mondani valami hasznosat, egy új utat, egy helyesebb irányt, amerről elindulhatok Hazel felé.
- Várj - paskolgatja meg nemes egyszerűséggel a vállamat - és szedd össze magad, mert szerintem pont olyan nehéz esetet fogtál ki, mint én, de ők a legjobbak.

Sziasztok!

Ne haragudjatok, de ezen a pénteken sajnos elmarad az új rész. Tulajdonképpen már a hét elején számítottam rá, hogy nem lesz időm megírni, de nem akartam elsietni ennek a közlését, mert reméltem, hogy mégis tudok majd időt szakítani rá, ez azonban most nem sikerült, összecsapni pedig most sem akarok semmit.
Ígérem, hogy jövőhéten egy extra hosszú fejezettel várlak titeket, és kérek mindenkit, hogy nézze ezt el nekem, mert nem ok nélkül, és lustaságból történik ez a kis kihagyás.

Köszönöm szépen a megértést! ❤

Még arra szeretnélek megkérni titeket, hogy jelentsétek ezt a felhasználót wattpadon, és ha gondoljátok, nyugodtan intézhettek hozzá 1-2 kedves szót is, ugyanis a nevemet, a bemutatkozásomat, és a Secret, which changed my life című történetemet is lopja.

https://www.wattpad.com/320840970-a-titok-ami-megv%C3%A1ltoztatta-az-%C3%A9letem-marc-bartra-1/page/2

N.x

17.rész

Egy pillanatra lefagyok, végigpörög a szemem előtt az az évekkel ezelőtti borzalmas emlék, amikor Mira csuklott így össze, de nem merenghetek túl sokat ezen. Elkapom a lányt, mielőtt lebucskázna a székről, és gyorsan a karjaimba emelem, bár a szívem a torkomban dobog, amit pánik szorít össze, valahogy sikerül higgadtnak maradnom. A kanapéhoz rohanok és óvatosan lefektetem rá, lélegzik, és pulzusa is van, bár az orvostudományom nem terjed ennél többnek a megállapításáig, de nem tűnik úgy, hogy komoly baja lenne, engem azonban hirtelen elönt a tömény keserűség. Találkoztam már furcsa esetekkel, önkívületi állapotba került, pánikrohamot kapott rajongókkal, akik nem tudták abbahagyni a sírást, hiába beszéltem hozzájuk, és néha teljesen erőtlenül, máskor mind a tíz körmükkel belém kapaszkodva préselődtek hozzám, de eddig egyetlen lány sem ájult el, amikor megpusziltam, mert ez nem nevezhető csóknak, még mindig nem.Nem tudom, hogy pontosan mi miatt, de magamat kezdem hibáztatni, hiszen úgy tűnik, hogy akármennyire is igyekszek, ez a lány minden próbálkozásom alkalmával csak egyre távolabb kerül tőlem, egyre elérhetetlenebbé válik.
A konyhába rohanok, jobb híján legörgetem a fél guriga papírtörlőt és hideg vizet folyatok rá, közben a fél kezemmel a telefonomat nyomkodva riasztom Mirát, hogy segítséget kérjek.
- Szia, Niall! - szól bele csilingelő hangon, ebből tudom, hogy egy fél pillanattal ezelőtt még a gyerekeihez beszélhetett.
- Szükségem van rád - hadarom, a vállammal a fülemhez szorítom a készüléket, hogy két kézzel foghassam az eláztatott, szétmálló szalvétákat, amikből csöpög a víz. - Hazel... Hazel elájult, Mack.
A hangom remeg, pont emiatt veszem észre, hogy a kezeim, és az egész testem is. Leguggolok a kanapé mellé és a homlokára teszem a rögtönzött borogatást, de nem történik semmi sem.
- Tessék? - hallom a legjobb barátom döbbent hangját a fülemben. - Oké, próbálj megnyugodni és figyelj rám! Fektesd le, és polcold fel a lábait, ezután pedig nyisd ki az ablakokat, minél több oxigénre van szüksége!
Szó nélkül teszem, amit mond, felkapom a párnákat a fotelekből és a lábai alá teszem őket, ezután pedig kinyitom az összes ablakot.
- Nem történik semmi - a hangom úgy cseng, mint egy hisztis gyereké, türelmetlenség és rémület árad belőle.
 - Megütötte magát? - kérdezi szigorúan higgadt hangon.
- Nem - túrok zaklatottan a hajamba.
- Nyugodj meg, Ni, adj neki néhány percet. Minden rendben lesz.
- Az én hibám - motyogom elfúló hangon - miattam történt.
- Fejezd be ezt a hülyeséget - förmed rám olyan igazán Mirásan, ezzel együtt pedig Hazel megmozdul.
Nem válaszolok, mozdulatlanná dermedve figyelem, ahogy megrebbennek a szempillái, az arca értetlenül édes grimaszba torzul, majd kinyitja a szemeit. Szó nélkül kinyomom a telefonom, pofátlanságnak tűnik, de a legjobb barátom szavak nélkül is tudni fogja, hogy mi történt, később pedig úgyis náluk fogok kikötni.
- Ne! - nyúlok felé, amikor megpróbál felülni. Az arcáról értetlenség, rémület, néhány másodperccel később pedig amikor rám néz, szégyen sugárzik. - Maradj így egy kicsit, légyszíves.
Megtapogatja a homlokára helyezett papírtörlő darabokat, amiből nagy cseppekben csorog le a víz az arca mentén, majd eltakarja a szemeit az apró kis kezeivel.
- Annyira sajnálom, Hazel - szólalok meg rekedt hangon. - Nem tudom, hogy mi történt, de én nem akartam... Nem akartam semmi rosszat - rázom a fejem, és legszívesebben megfognám a kezét, de nincs bátorságom hozzá, azok után nem, hogy már másodjára történik valami megmagyarázhatatlan ezzel a lánnyal miattam.
- Menned kéne - szólal meg végül, de a kezét nem veszi el a szemei elől.
- Én...
- Nem! - kiáltja, a hangja éles, és végre felfedezek benne egy érzelmet, a dühöt. Hirtelen felül, egy pillanatig azt hiszem, hogy az egyik apró, remegő kéz valamelyik testrészemen fog csattani, de nem akar megütni, csak túl élesek a mozdulatai. - Menj el, Niall!
- De... - a szám elkeseredetten mozog, de értelmes hang nem jön ki rajta, csak tátogok idétlenül, és nézem, ahogy a lány, akit szeretek, egy romhalmazzá válik. Kapkodva vesz levegőt, a kezei megállíthatatlanul mozognak, mintha egyszerre szeretné átölelni magát, befogni a füleit, eltakarni a szemeit, és mindent eldobálni maga körül.
Eddig a furcsa lányos reakciók szakértőjének tartottam magam, mert tudtam kezelni Mirát a legérzékenyebb pillanataiban, amikor úgy érezte, hogy az élete darabokban hever, de most meg sem tudok mozdulni, csak tanácstalanul nézek Hazelre, és próbálom kideríteni, hogy mi okozta ezt.
- Hazel...
Elindul a lépcső felé, én pedig tudom, hogy ha utána megyek, akkor ismét az arcomba fogja vágni az ajtót, és akkor végleg kicsúszik a kezeim közül. Nem tudnám elviselni, ha megint megtenné, és a kétségeim közt hagyna, de ez sem jó.
- Kérlek! - sietek utána.
- NEM! - pördül meg, és a szemembe nézve kiabál. - Megmondtam neked, hogy tartsd magad távol tőlem! Már az első pillanatban megmondtam!
Egyetlen könnycseppet sem ejt, ami furcsa, mert én ahhoz vagyok szokva, hogy a lányok sírnak, méghozzá nem is akárhogy, és bár sosem birkóztam meg vele igazán, most azzal nem tudok megküzdeni, hogy ő nem sír.
- Nem fog menni - suttogom. Egy fél pillanatig megfordul a fejemben, hogy egyszerűen kimondom amit érzek. Azt, hogy mióta megláttam nem tudom kiverni a fejemből, állandóan körülötte forognak a gondolataim, és mást sem akarok, csak vele lenni. Hogy szeretem, akkor is, ha undok, félénk, ajtókat vág az arcomba, és nem engedi, hogy megcsókoljam, mert ő a legérdekesebb lány, akivel valaha is összehozott a sors, és egyszerűen muszáj, hogy közel engedjen magához.
Kinyitom a szám, hogy utat engedhessek a kavargó gondolataimnak, végül mégis szó nélkül becsukom, mert csak rontanék a helyzeten, ha mindent bevallanék. Hazel nem az a fajta lány, akit ez meghat, csak még dühösebbé válna. Lesújt a felismerés, hogy nem tudok anélkül előre lépni, hogy ne tennék valami rosszat vele, ékes példája ennek a mai eseménysorozat, és a múltkori.
- Jobb, ha most megyek - motyogom, de szinte csak magamnak, hogy a saját hangomat hallva mozdulásra bírjam a testem. - Sajnálom - fordítok hátat neki, és elindulok az ajtó felé, hogy ezúttal én lehessek a menekülő alany.
A műtött térdem erősen tiltakozik, amikor szinte futva indulok le a lépcsőn, a negyedik emeletnél pedig meg is adja magát, és éles fájdalom kíséretében kifordul.
- A pokolba! - kapok a lábamhoz, közben az egyensúlyomat is próbálom megőrizni. Lebotorkálok az utolsó néhány lépcsőfokon, majd a lifthez sántikálok, és megnyomom a lehívó gombot. A kezeim remegnek a zaklatottságtól, és kezdődő pánikroham jeleit produkálom, amit általában a klausztrofóbiám szokott kiváltani. Erőteljesen érzem azt a gyerekes érzést, hogy haza akarok menni, nem érdekel, hogy hogyan, de otthon akarok lenni most azonnal, és a fejemre húzni a takaróm.
Minden egyes lépésnél fájdalom önti el a lábamat, ennek ellenére céltudatosan rontok ki a liftből, és sietek a kocsimhoz. Lehet, hogy úgy tűnik, feladom, és talán így is van, de most már kicsit sok nekem ez az egész, nem szeretem, ha ilyesfajta hideg-meleg játékot játszanak velem, még úgy sem, hogy nem direkt csinálja.
Lehajtott fejjel vágom ki a kocsim ajtaját és tűnök el a sötétített ablakok mögött, még mielőtt bárki is meglátna, mert igazán nincs hangulatom ahhoz, hogy irritáló fotósokat próbáljak levakarni magamról, és órákon keresztül körözzek a városban, hogy ne tudják meg a címem.
Erőteljesen rávágok a kormányra, a karom egy pillanatra teljesen elzsibbad azonban a mellkasomat összeszorító feszültség egy pillanatra mintha enyhülni kezdene, úgyhogy még többször rávágok a kormányra mindkét kezemet használva. A feszültség enyhül, a helyét viszont átveszi a düh, mert nem értem, hogy mit csinálhatok ennyire rosszul, miért lehetséges az, hogy az általam megtervezett kellemes kis ebédből ez süljön ki.
Nagyokat lélegzek, végül sikerül valahogy megnyugodnom, úgyhogy beindítom a kocsit, hogy hazahajtsak és eltűnjek néhány napra a világ szeme elől. Addig, amíg meg nem csörren a telefonom rá sem jövök, hogy mennyi idő telt el, csak akkor tudatosul bennem, amikor látom, hogy Mira az. Mielőtt felvenném óriásit sóhajtok abban a reményben, hogy talán sikerül elrejtenem az újabb kudarcom egyértelmű jeleit a hangomból, csak ezután hangosítom ki.
- Hahó, minden oké? Nem akarlak zavarni, csak tudni szeretném, hogy jól vagytok-e - a hangja ismét olyan nyugodt, mint amilyen általában. Valószínűleg abban a hitben van, hogy Hazel magához tért, és minden megoldódott, a valóság viszont sosem ilyen egyszerű, és ezt ő is tudja, én azonban megpróbálkozok a hazugsággal még úgy is, hogy Mira jobban ismer engem, mint bárki más.
- Persze - mondom mosolyt erőltetve a fejemre és lelkesedést a hangomba, hátha nem figyel eléggé, és elhiszi.
- Niall?
Csendben maradok, legszívesebben újra rávágnék a kormányra, de nem tehetem meg, hogy a legnagyobb forgalomban kezdek el tombolni.
- Miért hazudsz nekem? - a legrosszabb ebben az egészben, hogy Mirát valóban bántja, hogy nem vagyok őszinte vele, nekem viszont most nincs kedvem magyarázkodni, és feleleveníteni magamban az elmúlt óra eseményeit.
- Nem akarok most erről beszélni, Mack - túrok a hajamba - éppen vezetek.
- Ugorj be hozzánk egy teára - ajánlja végtelen kedvességgel, abban a reményben, hogyha átmegyek tud segíteni rajtam, és őt ismerve biztos is, hogy addig szónokolna, amíg jobban nem érzem magam, de most nem akarom. Én magam unom már, hogy amikor valami nem úgy alakul a saját életemben, ahogy szeretném, akkor belemenekülök az övékébe, holott épp itt lenne már az ideje annak, hogy egyedül nézzek szembe a problémáimmal.
- Nincs kedvem most hozzá - csak akkor jövök rá, hogy mit mondok, amikor már az utolsó szó is elhagyja a számat, és azonnali válasz helyett néhány másodpercen keresztül csak a csendet hallom, és az ingerült autósok dudálását.
- Rendben - motyogja. - Szia!
- Nem úgy gondoltam, Mira - hadarom gyorsan, még mielőtt kinyomná a telefont, és nem válaszolna  a hívásaimra néhány óráig. Tudom, hogy ő hogy fogja fel ezt a mondatot, és az én számból milyen különösen rondán hangozhat számára, mert olyan, mintha egyébként nem szívesen időznék náluk, és nem lennék kíváncsi rájuk.
- Tudom - válaszolja kissé csípősen - de én csak segíteni akarok, Niall.
- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni - sóhajtok nagyot ismét, de most megremeg a hangom - nem tudom, hogy mi történik.
- Bármikor felhívhatsz, vagy átjöhetsz, ha szükséged van ránk - biztosít arról, amit amúgy is tudok.
- Oké - bólintok aprót - most leteszem, káosz van a városban.
Az előttem álló kocsi hirtelen megindul, úgyhogy rányomok a gázra én is, és követem, néhány méter megtétele után viszont élesen lefékez, és kis híján beleszaladok, úgyhogy a pillanatnyi  türelmemet elveszítve hangosan káromkodni kezdek, nem is hallom, hogy a legjobb barátom csendben elköszön.
Mire hazaérek fizikailag, és lelkileg is fáradtnak érzem magam, bevágom magam mögött a szeretett kis házam ajtaját, ekkor rájövök, hogy ez ma már a sokadik dolog, amit szeretek, és mégis bántom valahogy, kezdődött Hazellel, majd a kocsimmal, Mirával, most pedig a házamat is romba akarom dönteni. Bár a bűntudat erősen mardos, a hűtőmet mégis ugyanolyan ingerülten csapom be, amikor szembesülök azzal, hogy néhány üdítőn, és egy fél paprikán, meg egy szelet sajton kívül semmi sincs benne, mivel abban a reményben léptem le itthonról, hogy Hazellel ebédelek, de most még az én kajám is nála van.
Előkapok egy csomag fagyasztott hasábkrumplit a fagyasztóból, mert a gyomrom követelőzik némi ételért, bár ez a fél fogamra se lesz elég, ahhoz viszont nincs kedvem, hogy újra beüljek a kocsiba és emberek közé menjek.
Fél órával később egy tál krumplival és ketchuppal vágódok le a kanapéra, szeretném bekapcsolni a tévét és eltölteni úgy a nap további részét, ahogy azt korábban is tettem, de képtelen vagyok leállítani az agyam, és nem szabadulok attól a rossz érzéstől sem, ami tanyát vert bennem. Hirtelen felindulásból a kezembe veszem a telefonom és bepötyögöm a keresőbe Hazel nevét, hiszen az internet az én világomban rengeteg dolgot rejt bizonyos emberekről, olyanokat is, amiket nem akarunk, hogy tudjanak mások.
Nem kémkedni akarok, nem is tudom igazán, hogy miért csinálom ezt, csak minden egyes találkozásunk alkalmával egyre jobban összezavarodok, és szeretnék magyarázatot kapni a kérdéseimre.
Az első néhány találat zömében az egyetem oldala, ahol különböző fülecskék alatt megjelenik Hazel neve és fényképe, de semmi több ennél, a többi Hazel Clark, akit kidob a kereső nem is hasonlít rá, viszont még mielőtt kilépnék megakad a tekintetem a keresztnév mellett szereplő Dublin szón. Egy évekkel ezelőtti cikk az, aminek a címétől végigfut a hideg a karomon és elsápadok.
Megtalálták a 6 hónappal ezelőtt eltűnt dublini kislányt.
Szeretnék kilépni anélkül, hogy elolvasnám, mert nem bírom az ilyen híreket, valami azonban nem hagyja, hogy ezt megtegyem.

A rendőrség hétfő hajnalban bukkant rá a hónapokkal ezelőtt eltűnt 8 éves gyermekre, miután egy névtelen bejelentő pontos címet és nevet megadva kérte a rendőrséget arra, hogy kutassák át a megadott házat az onnan szűrődő furcsa hangok miatt. Hazelt, aki 2002. augusztus 13-án a Liffey Valley bevásárlóközpontban tűnt el az édesanyja mellől, megtalálták az említett ház pincéjében, a körülményekről azonban nem nyilatkozhatunk. A gyermek külső, és belső sérüléseket szenvedett, elrablóját a helyszínen lelőtte a rendőrség, miután menekülni akart, és szúróeszközzel megtámadta az egyik helyszínen tartózkodó nyomozót. 
A kislány kihallgatásra jelenleg nem alkalmas, sokkos állapotban, rohammentővel szállították  a Beaumont kórházba, ahol a vizsgálatok után újra találkozhat a szüleivel.

Leeresztem a telefonom, mert képtelen vagyok tovább olvasni, miután a cikket megszakítja egy kép, amin egy egyenruhás rendőrnő egy apró, rózsaszín plédbe bugyolált gyerek formájú csomagot szorít a mellkasához, és eltakarja a tolakodó fotósok elől. 
Hányingerem van, minél messzebb próbálok húzódni a készüléktől, hátha elfelejtem az olvasottakat, ezután mégis újra megfogom és elolvasom többször is a cikk ezen kis részét. Azon kívül, hogy a gyereket Hazelnek hívják, és több mint valószínű, hogy ír állampolgár, nincs semmi egyezés közte, és az én Hazelöm között, hiszen ő Waterfordban nőtt fel, valamint a cikkben nem írnak vezetéknevet sem. Borzalmas, hogy ilyenek történnek a világban, és az én szeretett kis országomban, de határozottan biztos vagyok benne, hogy az a kislány nem Hazel Clark volt. Nem lehetett ő.