2016. december 29., csütörtök

28.rész

Sziasztok! :)
Remélem, hogy mindenkinek jól telt a Karácsony, és a nagy ünnepi körforgásban sikerült pihennetek is. A résszel kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy ez tulajdonképpen csak egy fél rész, mert bár viszonylag hosszú lett, az nem igazán fért bele, amit akartam, szóval ne haragudjatok, ha unalmas lett, de bőven tartogatok még eseményeket a következőbe.
Nagyon Boldog,, Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánok nektek előre is! <3 Remélem, hogy itt lesztek velem 2017-ben is legalább néhányan. :)
N.x
 Hazel Clark

Napfény égeti a retinámat, valami idegen érzés kerít hatalmába, miközben lassan magamhoz térek, mintha valami nem stimmelne, furcsán érzem magam. Az első, ami feltűnik, amikor kipattan a szemem, hogy nem vagyok zaklatott, a szívem nyugodtan ver, kapok levegőt, nem sikoltozok, és hogy nem volt rémálmom, de ez annyira nem furcsa, időnként megesik, hogy van 1-2 nyugodt éjszakám. Ami furcsa az az, hogy rendkívül kellemetlenül ég a gyomrom, a számnak ismeretlen, szörnyen rossz íze van, és a tegnapi ruhámat viselem, azt amiben vacsorázni mentem Niallel. A szememet dörzsölgetve ülőhelyzetbe küzdöm magam, ekkor azonban a gyomrom felkavarodik, és tompa fájdalom hasít a fejembe, úgyhogy visszahanyatlok a párnákra, és összegömbölyödök. Furcsa, homályos emlékeim vannak az estéről, a csupasz lábszáraimat nézegetve próbálom kitalálni, hogy pontosan mi volt, mert nem emlékszek semmi különösre, csak vacsoráztunk, és beszélgettünk, ami nagyon kellemes volt. A szám kellemetlen íze az végül, ami rádöbbent arra, hogy Niall kért egy üveg bort a vacsora mellé, én pedig megkóstoltam, és ízlett, életemben először került alkohol a szervezetembe, pont ezért valószínűleg most én is megtapasztalom az iskolatársaim által oly sokszor emlegetett, leginkább szidott másnaposságot. Szörnyen kínosan érzem magam, valószínűleg Niallnek kellett ágyba dugnia, és ki tudja, hogy miket mondtam neki, most pedig felkelni is képtelen vagyok, pedig olyan lelkesen tervezgette, hogy ma elvisszük a gyerekeket az állatkertbe, hogy a barátainak legyen egy kis ideje egymásra, és megbizonyosodjanak arról, hogy minden készen áll Noah holnapi keresztelőjére. Újra megpróbálkozok a felüléssel, ezúttal lassabban és óvatosabban, ez alkalommal viszont a fejemet megrohanó emlékektől leszek kis híján rosszul, mert ahogy meglátom az ajtót, eszembe jut a tántorgásunk, az ajka a számon, a nyakamon, a ruhám kivágásánál, a csípője a... a lábaim között, hogy úgy lógtam rajta, mint azok az idétlen mágneses kezű majmok a kisgyerekek nyakában. Felhúzom a lábaim, és a kezeimet az arcom elé emelve összegörnyedek, a rosszullét környékez attól, amit csináltam, mégis honnan volt bátorságom hozzá? Miért nem ájultam el, lettem rosszul, akadtam ki? Hová tűntek az emlékeim, amikor olyan közel került hozzám? Mindent tönkretehettem volna, ha nem utasít vissza, a törékeny kapcsolatunkat, a kialakult barátságszerű valamit köztem és a barátai között, és magamat, megint. De visszautasított, minél erősebben gondolkozok, annál jobban fáj a fejem, de képes vagyok felidézni a szavait, a gyengéd visszautasítását, ahogy saját magával küzdve elmondta, miért nem teljesítheti azt, amire kérem, miközben én gyerekes, és undorító módon hisztiztem valami olyanért, amit sosem akarok átélni. A szégyen mellett viszont megjelenik egy másfajta érzelem is bennem, ami melegséggel tölt el, ha arra gondolok, amiket mondott, hogy többet jelentek neki valami másnál, és hogy tökéletessé szeretné tenni minden pillanatát az együttlétünknek. Nem tudom, hogy hogy lehetne valami ilyesmi tökéletes, de a hangjából, és legfőképpen a tekintetéből őszinteség sugárzott, és úgy tűnt, rettentően biztos abban, hogy az egyszer megtörténik köztünk, akkor, amikor én úgy döntök.Közölnöm kellene vele, hogy ez sosem fog bekövetkezni, de már most, egy helyben ülve is tudom, hogy nem leszek képes ezt mondani neki, mert azzal mindent tönkretennék, de az idétlenségem, az érthetetlen és a kínos viselkedésem ellenére nem akarom még, hogy vége legyen a kapcsolatunknak. Szeretek vele lenni, szeretem, hogy kedves és figyelmes, türelmes, és megértő, ha egyszerűen elnézést kérek tőle a viselkedésem miatt, és megmondom, hogy nem gondoltam komolyan, elfogadja, ahhoz azonban, hogy ezt megtegyem, elég bátorságot kell gyűjtenem a szeme elé kerüléshez, ami nem lesz egyszerű.
Olyan lassú mozdulatokkal, mint egy háromlábú teknős kimászok az ágyból, még a megszokottnál is rosszabbul érzem magam a bőrömben, aminek az egyik oka, hogy alkohol szagot árasztok magamból, és a tegnapi ruhámban aludtam. Bemegyek a fürdőszobába, ahol mereven levedlem magamról a ruháim, és nekidőlök a hűvös csempének, miközben forró vizet folyatok magamra. A víz nyugtatóan hat az idegeimre, az elmémre, és a testemre, bár még mindig azon tűnődök, hogy mi a fenét gondolhattam a karjaiban, amitől úgy éreztem, képes vagyok rá. Ami tényleg mindennek a teteje az az, hogy még akkor sem érzem rosszul magam, ha visszagondolok arra, hogyan értünk egymáshoz, mert bár a gyomrom összerándul, társul mellé egy kellemes, szokatlan érzés is, mintha nem egy szörnyű helyzetbe akartam volna sodorni magam, hanem valami igazán jó várt volna rám.
- Hazel? Zuhanyzol, Kicsim? - a szemeim tágra nyílnak a hangjára, a gyomrom pedig nagyon is helyeslően összerándul a kedves becézésre.
- Igen, egy perc! - kiáltok vissza remegő hangon, egy mozdulattal megszabadulok a hajamban maradt samponmaradéktól, és felmarkolom az egyik puha szállodai törülközőt.
- Maradj csak nyugodtan, megv... - mielőtt egyáltalán befejezhetné a mondatot a szörnyű, mentális fájdalmaim ellenére csurom vizesen, csúszkálva kivágom az ajtót, és hadarni kezdek.
- Niall, nagyon-nagyon sajnálom a tegnapi esti szörnyű viselkedésem, rém kínos amit csináltam, nem is tudom, hogy miért tettem, de nem gondoltam komolyan. Ne haragudj, kérlek, többször nem fordul elő, én csak még... még sosem ittam, és még sosem viselkedett úgy senki velem, ahogyan te, ezért... - figyelmen kívül hagyom a többszöri gyengéd megszólítását, és hogy a száját egyfolytában kinyitja és megpróbál közbevágni, míg a tekintete vadul ugrál a vizes hajam, a szemem, és aközött a szabad, vizes terület között, amit nem takar el a fürdőlepedő. Csak beszélek és beszélek, mígnem elkezd megértően bólogatni, az ujjaival végigsimít a vállamon, egészen a tarkómig, ahol gyengéden ráfog a csöpögő tincseimre, és magához húz. A mondatom legközepe egy nyögésként elfúl a szájában, miközben a törülközőm egyre lejjebb való vándorlását megakadályozza a kezével.
Amikor elhúzódik kómás tekintettel, elnyílt, bizsergő ajkakkal, értetlenül bámulok rá, míg ő az ujjával óvatosan betűri a törülköző csücskét, majd gyengéden megsimítja a fölötte lévő bőrt, amitől kellemes borzongás rázza meg a testem.
- Már a második alkalommal rángattalak ki a zuhany alól - vigyorodik el. - Mi a fenéről beszélsz, Hazel? Mit sajnálsz?
- Amit csináltam - dörzsölöm meg az arcom kínosan - nem is tudom, hogy miért volt...
Nagy meglepetésemre felnevet, nem bántóan, hanem aranyosan, mely közben szeretetteljes csókot nyom a számra.
- Én egyáltalán nem bántam - mosolyog rám - azt mondtad az előbb, hogy nem fordul elő többet? - biggyeszti le az alsó ajkát csalódottan, amivel valamiért szörnyen zavarba hoz.
- Én...
- Nincs semmi baj, Haze - megfogja az egyik kezem, a lélegzetem elakad, amikor a szájához emeli és gyengéd csókot nyom a tenyerembe - megértem.
Erről beszéltem.
Közelebb lépek hozzá, annak ellenére, hogy vizes vagyok, ő pedig már teljesen felöltözött körém fonja a karjait. A fejem még mindig hasogat, de a karjai közt, az arcomat a mellkasához nyomva sokkal jobban érzem magam, és nem is akarom, hogy elengedjen, képes lennék visszaaludni ebben a helyzetben.
- Menj, fejezd be a fürdést, mert olyan ízed van, mint egy flakon tusfürdőnek, addig kérek reggelit, és áthozom az ikreket - a kezét végighúzza a vizes, csomós hajamon, és az ízemtől függetlenül nyom egy puszit a homlokomra.
Visszatántorgok a fürdőszobába, szédítő a kedvessége ilyen korán reggel, pláne az én állapotomban. Ezúttal rendesen, alaposan lemosok magamról mindent, mielőtt kilépnék a zuhany alól, de ruha hiányában kénytelen vagyok ismét törülközőben megjelenni előtte. Szárazra törlöm magam, kifésülöm a hajam, majd kilépek, de a szoba üres, csak egy nagy tálca gőzölgő reggeli pihen az ágyamon, ami időközben úgy tűnik, bevetette magát. A táskámhoz sétálok, gyorsan belebújok a fehérneműmbe, majd kiveszek egy egyszerű rövidnadrágot és atlétát, éppen annak az alját húzom le, és igazítom, el magamon, amikor belép Liam egy jól megpakolt táskával, és az iker babakocsival, mögötte pedig beoldalaz a felesége, és végül Niall, a karjaiban a két kicsivel.
- Szia, Hazel! - derül fel a lány arca.
- Sziasztok - mosolyodok el, és sután felemelem a kezem.
- Nagyon köszönjük, hogy vigyáztok ma a kisbabáinkra - elővesz két cumisüveget a táskából, és egy-egy puszi kíséretében a kezükbe nyomja.
- Mondtam már, hogy semmiség - szól közbe Niall, és leteszi őket a padlóra.
- Ki szólt hozzád? - nehezen fojtom vissza a nevetésem, amikor Mira felvont szemöldökkel felé fordul. - Hazelhöz beszéltem, neki lehet, hogy nem semmiség.
- Jól van na, Főnökasszony, bocsánat - vágja rá duzzogva, míg Liam nyíltan kineveti őket.
- Nekem sem okoz problémát - kuncogok, és leguggolok a felém lépdelő kisfiú elé. A szemét érdeklődve jártatja a szobán, miközben hátrahajtott fejjel, a teáját kortyolgatva, csálén botladozik felém, mígnem megdöbbentő lazasággal és természetességgel a térdemnek dől.
- Ha van valami gond csak hívjatok, béreltem egy autót, ha a közlekedés is engedi, akkor értetek megyek bárhol is vagytok - mondja Liam, miközben kihajtogatja a babakocsit.
- Én is bérelek egy autót, de azért köszi - nagyokat pislogok Niallre, közben lehuppanok a padlóra, Noah pedig önkényesen helyet foglal az ölemben, míg a húga a keresztapja lábába csimpaszkodik.
- Még egyszer nagyon köszönjük, hogy vigyáztok rájuk - Mira felkapja Ariát, aki automatikusan kacagni kezd, és puszit nyom a kis arcára. - Jut eszembe, Hazel, az egyik kedvenc darabomat fogják ma játszani az Operaházban, van kedved velem tartani? Elhívjuk Casey-t is, és csapunk egy csajos estét - miközben beszél leguggol elém, és csókot nyom a kisfia arcára.
- Jól hangzik - az arcom érezhetően felderül, miközben bólintok.
- Csodás, akkor szerzek jegyeket! - szélesen elmosolyodik, és gyorsan megölel. - Érezzétek jól magatokat!
Liam valamivel hosszasabban búcsúzkodik, mint ő, magához öleli mindkét csemetéjét, akik a vállára hajtják a fejét, és behunyják a
szemeiket.
- Viselkedjetek rendesen - nyom puszit mindkettőjük buksijára, majd leguggol, és leülteti őket.
Mindannyian csendben figyelünk, fura lágyságot érzek magamban, valószínűleg ez a közelébe sem ér Mira érzelmeinek, miközben őket figyeli, de azt én is látom, hogy ez a férfi szerelmes a gyerekeibe, és ez különös érzést ébreszt bennem.
- Na, tündéreim, ki kér egy kis repetát? - Niall még azelőtt felkapja őket, mielőtt az apukájuk egyáltalán az ajtó közelébe érne, így nem látják, amikor a szüleik kioldalaznak a szobából.
Még mindig hasogat a fejem, de azért mosolyogva felállok, és leülök melléjük az ágyra, míg Niall előszed két kiskanalat a babás táskából.
- Odaülsz keresztanyu ölébe, nyuszikám? - hajtja le a fejét, hogy Ari szemébe nézhessen. - Kényelmesebb lesz úgy enni.
A kislány valószínűleg tökéletesen érti a szavai jelentését, tudja, hogy ki az, akit Niall keresztanyuként emleget, és szót is fogad, mert a kezecskéire billenve átmászik a combján, és megérinti a csupasz lábam. Elbűvölve nézem, az apró, rózsaszín száját barátságos mosolyra húzza, barna szemeivel tűnődve szemlél, és csöppnyi kis kezével söprögető mozdulatot tesz, de tudom, hogy ez simogatás, és az én szám is fölfelé görbül.
- Nagyon okos kislány vagy - felé nyújtom a kezem, végigsimítok a puha, pufók arcocskáján, az ujjaim hozzáérnek a tarkóján kunkorodó selymes, szőkésbarna. tincsecskékhez. Az ölembe ültetem, elveszem a rózsaszín villácskát, és a tálca felém eső oldalán pihenő tányérból kihalászok egy falat tojást. Váratlanul ér az a gyengéd puszi, amit Niall helyez az arcomra, meglepődve fordítom felé a fejem, így egyenesen a sugárzó tekintetébe nézek.
- Nagyon jól bánsz velük - mosolyog rám - szeretnek téged.
Megdöbbenek, ugyanakkor valamiért zavarba is jövök, ami miatt kuncogni kezd, felbiccenti a fejem, és a száját az ajkaimra illeszti.
- Jól érzed magad? - érdeklődik, a hüvelykujjával még egyszer megcirógatja az állam, mielőtt ő is a villára vesz egy kis tojást, és gyakorlott mozdulattal Noah szájába helyezi.
- Egy kicsit fáj a fejem, és a gyomrom - Aria hümmögve nyammog az ételen, az apró kezeivel össze-vissza hadonászik, amivel mosolyt csal az arcomra.
- Egyél, utána adok egy aspirint, az segíteni fog - az arcomra valószínűleg kiül a hála, mert elmosolyodik, ezzel együtt viszont visszatérnek a fejembe a tegnap este emlékei.
Nem reggelizünk négyesben túl hosszú ideig, körülbelül a harmadik falatnál mindkét kicsi nyűglődve fordítja el a fejét, vagy tolja el az evőeszközt, úgyhogy nem erőltetjük tovább az evést, helyette letesszük őket a padlóra, hadd cirkáljanak.
- Ugye nem gond, hogy elvállaltam őket? - szólal meg bátortalanul.
- Dehogy, miért lenne az?
Megvonja a vállát, a szájába vesz egy falatot, és rágás közben a két pakolászó kicsit figyeli szeretetteljes és óvó tekintettel.
- Talán érdemes lenne behúzni a bőrönd... - még a szót sem fejezi be, Aria egy könnyed mozdulattal kivágja a bőrönd tetejét, és a testvérével együtt, édesen gagyogva elkezd kotomászni benne.
- Nincs benne törékeny dolog? A fényképezőgéped?
Nevetve megrázom a fejem, a kislány úrinőhöz illő módon, két ujja közé csípve hajigálja ki a ruháimat a padlóra, amit a bátyja oldalra döntött fejjel figyel, majd meglódul, és az apró kezével felkapja a földre dobott tolltartómat. Egy picit összerándulok, annak a tolltartónak a tartalma nem volt olcsó, legalábbis az én pénztárcámhoz viszonyítva nem volt az, tűfilcek vannak benne, szénceruzák, pasztellkréták, színes és grafitceruzák, a sniccerem, amivel akár meg is sértheti magát, ha kinyitja.
- Aria - szólítja meg dorgáló hangon Niall, mire a kislány a válla fölött, majdhogynem felvont szemöldökkel pillant rá - nem szabad kidobálni a dolgokat a táskából, ezek nem a tieid.
Ezúttal ügyet sem vet rá az apróság, ami majdhogynem megnevetett, mígnem kikapja a vázlatfüzetemet a bőröndből, és keményen elhajítja.
- Aria Miranda Payne! - ezúttal kicsit erőteljesebb a megszólítás, de még így sem haragos, vagy durva, a kislány azonban most abbahagyja a rosszalkodást, és nagy szemekkel pislog. Zavar, hogy a vázlatfüzetem összegyűrődve hever a padlón, és a gyomrom görcsbe ugrik, amikor Noah leguggol mellé. A húgom egyszer atomjaira szaggatott egy ugyanilyen füzetet, amikor pici volt, azt várom, hogy ez is arra a sorsra jut, helyette viszont Noah óvatosan felveszi, magához szorítja a tolltartómmal együtt, és elkezd felém lépdelni. Megilletődve megáll előttem, és kinyújtja a kezét, benne a fényképezőgépem után a legértékesebb dolgaimmal, és amikor elvenném őket hallat egy erőteljes hümmögést, és az apró lábaival mellém siet.
- Szeretnéd megnézni, hogy mik vannak benne? - mosolyodok el. Válaszul kiad egy ugyan olyan hangot, mint az előbbi, és nagyot bólint. Miközben lecsúszok az ágyról, hogy leüljek a földre, és szemmagasságba kerüljek vele, a bőröndömből ezúttal fehér és fekete fehérneműk záporoznak a padlóra.
- Ari, nem szabad! Nagyon sajnálom, Haze, egy perc és összepakolunk - pattan fel Niall, de csak nevetve leintem, miközben kinyitom a tolltartóm, és felcsapok egy üres oldalt a füzetemben.
- Hagyd csak, később összepakolok én, most már nincs benne semmi értékes, nyugodtan pakolhat a kisasszony - rájuk mosolygok, felkönyökölök az ágyra, és Noah érdeklő tekintete előtt kiveszek mindent, ami a tolltartóban található, kivéve a sniccert. Az egybe tartozó dolgokat befőttes gumival összefogtam, külön a sima filceket és a tűfilceket, a grafit és színes ceruzákat, hogy ne egy kavalkád uralkodjon benne, hanem rend, és mindent megtaláljak azonnal. - Nézd csak, ezeket pasztellkrétáknak hívják - kiveszek egy kéket a dobozból, és végighúzom a lapon - nagyon szépen lehet velük rajzolni és színezni. Ezek itt pedig tűfilcek, szépen körbe lehet rajzolni velük a tárgyak és az emberek körvonalait a papíron, a feketével pedig pontozott rajzokat szoktak készíteni, ami nagyon sok időbe telik, viszont nagyon szép az eredmény. A szénnel teljes műveket lehet csinálni, létezik fekete szénceruza, szürke, és barna is, nekem viszont csak fekete van sajnos, de nem bánom annyira, mert jobban szeretek ceruzarajzokat készíteni, így annyira nincs is szükségem rá.
Nem tudom, hogy miért beszélek ennyit ezekről a tárgyakról egy alig 1 éves kisfiúnak, de érdeklődő tekintettel figyel, a kis ujját végighúzza a vonalakon, amiket húzok, mindent a kezébe fog és megvizsgál, de szigorúan csak szemmel, eszébe sem jut a szájába venni őket.
- Ha majd nagyobb leszel megtanítom neked, hogy hogyan kell használni ezeket - nem gondolkozok, csak kimondom ami a fejemben van, és reménykedek benne, hogy így lesz, az azt jelentené, hogy évekig Niall mellett maradok.
Közelebb lép hozzám, az egyik kezemet a hátára simítom, miközben felskiccelem a fejformáját a papírra, majd hangosan beszélve hozzá elmondom, hogy mikor mit csinálok, és az ujjammal megérintem az arca egyes részeit. Észre sem veszem, hogy mögöttünk leguggol Niall, és a nyakát nyújtogató keresztlányát az ölébe véve legalább olyan érdeklődéssel, és ámulattal figyel, mint Noah, teljese azt hittem, hogy kiment a folyosóra, hogy telefonon intézzen a mai napra egy autót, de ezek szerint már végzett is.
- Na, ki van itt? - megemelem a füzetet, így Noah függőlegesen is láthatja a gyorsan elkészített portrét. Látszólag felismeri magát, és zavarba jön, mert a kezeit az arca elé emelve, kacarászva belefúrja magát az oldalamba. - Tetszik? - nevetek fel, köré fonom az egyik karom, és megpuszilom a feje búbját.
- Megnézhetjük? - kúszik mellém Niall, és a kezét nyújtja a vázlatfüzetért.
A kezébe adom, majd az ölembe húzom a kisfiút, és mindkét karommal átölelve dédelgetem.
- Ki van a képen, szívem? - tartja Aria elé, aki a mutatóujjával rábök a rajz közepére, majd tündéri hangon "megszólal":
- Noo.
- Noah van rajta? - nyitja nagyra a szemeit, és csodálkozva fordul az apróság felé. - Látod, milyen ügyes barátnője van a te tökéletes keresztapádnak? Szerencsés vagyok, nem? - a nyakamon felkúszik a forróság, Aria nevetve, tapsikolva helyesel, míg a tökéletes keresztapja tökéletesen lágy csókot helyez az arcomra. - Nagyon tehetséges vagy, mutasd meg Mirának később, teljesen odáig lesz.
- Csak gyorsan összedobtam - összecsukom a füzetet és az ágyra csúsztatom.
- Akkor is ügyes vagy - simít végig a karomon - nem beszélve arról, hogy tüzes is - teszi hozzá halkabban, mire valósággal elsápadok, ő viszont jót nevet, és a gyerekkel a karján felpattan.
- Nem vicces - motyogom, de a kacarászását hallva nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak.
Rettentően gyakorlatias mozdulattal, mintha csak évek óta apa lenne, megbizonyosodik róla, hogy nem kell egyik kicsinek sem kicserélni a pelusát, bekeni őket napolajjal, bár teljesen biztos benne, hogy erről a szüleik már korábban gondoskodtak, közben végig arról hadovál, hogy megyünk az állatkertbe, megnézzük a koalákat, a kengurukat, cápákat, és pingvineket. Őket elnézve ismét elönt a bűntudat, mert tudom, még úgy is, hogy sosem beszél róla, hogy az életben talán arra vágyik a legjobban, hogy saját gyerekei legyenek, és apa legyen, én viszont ezt nem tudom megadni neki. Ha nem hátrálok ki időben, egyszer eljön majd az a nap, amikor kénytelen lesz választani aközött, hogy mit akar, engem, vagy családot, gyerekeket, boldog életet egy normális lánnyal. Ha van egy kis esze, márpedig van, akkor még azelőtt rájön, hogy rossz embert választott, mielőtt ez bekövetkezik. 
- Indulhatunk? - csatolja be mindkét gyereket a babakocsiba, majd felegyenesedve rám pillant.- Jézusom, teljesen elfelejtettem a gyógyszered! Jól érzed magad? 
Eltűnődök azon, hogy vajon mennyire nézhetek ki szörnyen, ha mindössze egy pillantás kell ahhoz, hogy rájöjjön, mit felejtett el, de mentségére szóljon, hogy nekem is teljesen kiment az eszemből.
- Már nem szükséges, minden oké - mosolyra húzom a szám, közben leveszem a fényképezőgépem akksiját a töltőről, és a helyére teszem, hogy aztán az egész cuccost biztonságba helyezzem a táskájában, és a nyakamba akasszam. - Megvan minden? 
- A hűtőtáskát eltettem, abban van bébiétel és innivaló - guggol le, és gondosan végigmegy mindenen - a pelenkázó táskában van mindkettőjüknek legalább 4 pelenka, ahogy Liam mondta, váltásruha, hintőpor, krém, törlőkendő, a cumijuk, két kis takaró, játékok, és a papírjaik, igen - valahonnan előránt két kis sapkát, egy nagyon hasonlót ahhoz, amit ő visel, ha kimegyünk, és egy helyes, pöttyös kis kalapot, mindkettőt gondosan ráhúzza az apró fejecskékre, és mellékel hozzájuk egy-egy puszit.
- Rendben, akkor azt hiszem, mehetünk - biccentek, és a biztonsági kedvéért még egyszer körülnézek az igencsak kupissá tett szobában, ahol még mindig szerteszét hevernek a ruháim, de számomra is úgy tűnik, hogy minden megvan, úgyhogy követem őket.
- Beugrok Lou szobájába, ott felejtettem néhány dolgot - mielőtt reagálhatnék Niall már el is tűnik, magamra hagyva a két kicsivel, azonban ez nem tart túl sokáig, mert megjelenik Louis. 
- Hazel - szólít meg nagyon komolyan - Niall többet nem aludhat velem egy ágyban. 
- Hallgass el! - kiáltja az említett.
- Miért nem? - pislogok nagyokat, míg ő kissé elfeledkezve a komolyságáról lehajol, és megsimogatja a két kicsi arcát, akik roppantul örülnek neki, hogy láthatják, mert majd kiugranak a kocsiból. 
- Azért - egyenesedik fel  - mert amikor bejött...
- Te élvezed, hogy hülyét csinálhatsz belőlem, ugye? - rongyol ki a barátom napszemüvegben, sapkával a fején. Úgy tűnik, nagyon nem szeretné, hogy Louis megossza velem amit szeretne, mert hátulról gyengéden tarkón is húzza. 
- Borzalmas traumát szenvedtem! - hisztizik, én viszont még mindig csak értetlenül jártatom köztük a tekintetem. - Hozzám ért a micsodád!
- Lépj túl rajta! - kiabálja túl, voltaképpen feleslegesen, mert tökéletesen hallottam, amit Lou mondott. - Ha nem tűnt volna fel, itt gyerekek is vannak, haver! 
- Akkor is - makacskodik, de a szemei vidáman, piszkálódva csillognak - ezennel hivatalosan is kilakoltatlak, főként azért, mert Danielle hamarosan megérkezik - ezzel sarkon fordul, és boldogan visszaszökdécsel a szobájába.
- Jól hallottam? - tárja ki a szemben lévő szoba ajtaját Zayn. Úgy tűnik, csak most ébredt fel, mert csupán az egyik szemét nyitja ki, azt is csak résnyire, a haja borzas, az arca grimaszba torzul a fények miatt. 
- Nem! - válaszolja gyorsan Niall, és elindul a lift felé.
Zayn egy ideig értetlenül szemlélődik, a szemembe nézve felvonja a szemöldökét, de csak vállat vonok, és a lift érkezését jelző csengő halk hangjára megfordulok, és utánuk sietek.
 - Nem nagyon értem, hogy ez mi volt - állok meg kissé feszengve mellette.
- Semmi, általában úgy alszik, mint egy halott, ma reggel viszont rengeteget forgolódott, én meg aludtam, és mivel az estéről az utolsó emlékem te voltál, azt hittem, hogy te vagy mellettem, és átöleltem. Szörnyű, ugye? Életem végéig fizethetem a pszichiátriai kezelését - a gúnyos hangneme, és a grimaszok miatt, amiket vág, kirobban belőlem a nevetés. - Hónapokig ezen fog lovagolni - sóhajt nagyot.
Kuncogva puszit nyomok az arcára, majd gyorsan el is húzódok, mielőtt kinyílna a lift ajtaja, és szembe találnánk magunkat egy rakás emberrel, akiknek a szeme azonnal a babakocsiban gagyogó babákra, majd ránk szegeződik. Tudom, hogy az jár a fejükben, hogy milyen helyes pár vagyunk, és milyen szépek a gyerekeink, és valószínűleg ez egész nap így lesz, nem mintha bánnám, vagy valami ilyesmi, csak furcsa, és szívfájdító azzal a tudattal, hogy igazából ez sosem fog bekövetkezni.
- Megvársz itt? - cövekel le Niall az egyik fal mellett. - Leadták a kocsikulcsot a recepcióra, gyorsan elkérem, azután mehetünk.
- Persze - bólintok aprót, és átveszem tőle a babakocsit. Mielőtt elsietne szájon csókol, nem csak egyszerűen megpuszil, hanem szó szerint megcsókol ott mindenki előtt, majd mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordul, és elsiet. Nagyokat pislogva nézek utána, majd óriási sóhaj szakad ki belőlem, és szinte segélykérően pillantok a két kicsire, akik viszont ügyet sem vetnek rám, túlságosan lefoglalja őket a napernyő leszerelése.
El-vissza tologatom őket, csak hogy valamivel lefoglaljam magam, ezzel azt a felfedezést teszem, hogy sokkal nehezebb egy iker babakocsit kontrollálni, mint egy simát, majd éppen, mielőtt kezdenék kétségbeesni, hogy Niall itt hagyott, kissé kifulladva, de megérkezik a kulcsot lobogtatva.
- Szörnyű ami itt van - rázza a fejét bosszankodva - a folyosón fogok aludni, mert az hét szentség, hogy itt ma se lesz üres szoba. Menjünk gyorsan, mielőtt még többen jönnek - könnyedén kifordítja a babakocsit, majd az egyik karját a derekam köré fonja, és elindul kifelé, jobban mondva inkább menekül.
Döbbenten fordítom felé a fejemet, de a nagy rohanásban nem tudom megkérdezni tőle, hogy mégis miért kellene a folyosón aludnia, helyette elönt a bűntudat, mert ha valaki megérdemelné azt, hogy ott aludjon, az én vagyok.
A közeli parkolóban könnyen megtaláljuk a bérelt autót, ami sokkal kevésbé feltűnő, mint Niall saját kocsija, de még így is olyan drágának tűnik, hogy félek a közelébe menni, ő viszont könnyedén kitárja az egyik hátsó ajtót, és kicsatolja Noah-t a babakocsiból, hogy beültesse a bekészített gyerekülésbe.
- Beültetem Arit - szólalok meg gyorsan, hogy ne csak haszontalanul álldogáljak, majd lehajolok, és kiveszem a kislányt.
Mivel én nem vagyok olyan gyakorlott, mint ő, hosszabb ideig tart biztonságosan becsatolnom, de végül sikerül, éppen addigra, mire lecsukja a csomagtartót.
- Sikerült? - a derekamon végigsimítva ellép mellettem, és udvariasan kitárja az ajtót.
- Azt hiszem - biccentek.
Gyorsan megkerüli az autót és lehuppan mellém, indulás előtt a visszapillantó tükörből huncut pillantásokat vet hátra a gyerekekre, akik édesen kinevetik, majd a biztonság kedvéért hátranyújtja az egyik karját, és ellenőrzi mindkét kisülést.
- Indulhatunk? - vigyorodik el, válaszul édes, izgatott tapsikolásokat kap. Az arcára boldogság és elégedettség ül ki, miközben még egyszer hátrapillant, majd felém fordítja a fejét. - Indulhatunk, Szerelmem?
Még a lélegzetem is elakad a megszólítástól, ami neki nem tűnik fel, vagy csak figyelmen kívül hagyja, mert rögtön ezután a kezét az arcomra csúsztatja, és végigcirógatja a bőröm, majd apró puszit ad a szám sarkába.
- Persze - habogom lesütött tekintettel.
- Tudod, rengetegszer mondhattam már, de nagyon örülök, hogy itt vagy - a homlokát az enyémnek dönti, az orra súrolja az enyém, közben az ujjaival a hajamat fésülgeti, és az akaratlanul is mindig hozzáér a tarkómhoz, amitől megborzongok.
Megsimítom az arcát, a szőkés borosták az állán sercegnek az ujjam alatt, majd előrehajolok, és ezúttal én csókolom meg őt, így már azt is tudom, hogy mi járhatott a fejemben tegnap éjjel, amikor gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam. Talán most is képes lennék megtenni, ha nem egy kocsiban ülnénk, mögöttünk két egyre türelmetlenebb gyerekkel, ráadásul egy menő szálloda előtt Sydney kellős közepén.
Nagy nehezen, de végül elindulunk, és ismét rácsodálkozok arra, hogy Niall milyen gyakorlatias az olyan dolgokban, amiket már csinált valaha, és milyen jól kiismeri magát ebben a nagyvárosban is, mert miközben vezet a fejét a rádióból szóló zene ütemeire ingatja, az egyik kezét a lábamon pihenteti, és folyton hátrapillant a gyerekekre, ezek mellett pedig gond nélkül elvezet a célunkig. Olyan biztonságban érzem vele magam, mint még soha senkivel, pedig talán az lenne a tőlem megszokott, ha tartanék tőle, főleg a tegnap után, ehelyett azonban olyan lehetetlen dolgokon jár az agyam, mint az, hogy talán adhatnék egy esélyt magamnak, és neki, vele talán megszabadulnék a rémálmaimtól és a szörnyű emlékektől.

2016. december 22., csütörtök

27.rész

Sziasztok!
Szeretném nagyon megköszönni az előző részhez érkezett kommenteket, hosszú ideje ez volt a legtöbb, amit kaptam, úgyhogy tényleg nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki rászánta magát arra, hogy írjon néhány sort, tudom, hogy mostanában kicsit lemaradtam a válaszokkal, de sort fogok rájuk keríteni az elkövetkezendő napokban.
Boldog Karácsonyt, és jó pihenést kívánok nektek a szünetre! 
N.x
 
 Niall Horan

Ausztrália különös varázzsal hat a barátnőmre, ami miatt akármennyire is szeretem Londont, és a szülőhazámat, soha többé nem akarok hazamenni. Ha otthon bármikor is igazán boldognak láttam Hazelt, nagyot tévedtem, vagy csak vak voltam, mert azok a felfelé görbített ajkak és fel-felcsendülő halk nevetések össze sem hasonlíthatóak a széles mosolyával, ami már korán reggel az arcán ül, a sziporkázó tekintetével, hangos kacagásával, és azzal, ahogy viselkedik velem.
Holnap lesz az ikrek keresztelője, azután még öt napot fogunk itt tölteni, de én már majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy megduplázom ezt az időt, még ha külön szobában is kell aludnom, mert annyi mindent kell még megmutatnom neki, és annyira szeretném még tovább ilyen gondtalannak, önfeledtnek látni, mint amilyen most.
A második varázslatos, együtt töltött nap után még egy kissé nedves hajjal, ingben állok meg az ajtaja előtt, hogy bekopogjak, és vacsorázni vigyem. Nem tudom, hogy hívhatom-e ezt randevúnak, ahogy azt sem, hogy egyáltalán szoktak-e azok a párok randevúzni, akik egy ideje már együtt vannak, de végül is mindegy, mert előtte úgysem volt alkalmam ilyesmire, úgyhogy most bepótolom. Pont olyan ideges vagyok, mint amilyen egy "igazi" randi előtt lennék, egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy hátat fordítok és egyszerűen visszamegyek Louis szobájába, de amikor ezt megteszem egyenesen az ő tekintetével találom szembe magam.
- Mire vársz még? - vonja fel a szemöldökét.
- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt ez az egész - túrok a hajamba, és teszek egy lépést felé, de azonnal rám ripakodik. 
- Már hogyne volna jó ötlet! - megtorpanok és kissé meglepetten meredek rá - Ugyan már, Niall, hiszen a barátnőd! Ne akard, hogy szóljak Mirának!
Ezzel a fenyegetéssel eléri, hogy visszahátráljak az eredeti célom irányába, nem azért, mert félek a legjobb barátomtól, hanem mert tudom, hogy jól fenékbe rúgna, és addig nem mozdulna a folyosóról, amíg be nem szállok a liftbe Hazellel, sőt, talán egész este képes lenne követni csak hogy biztos legyen abban, hogy nem rezelek be.
- Addig nem kopogok, amíg ott állsz és bámulsz - pillantok vissza Louisra.
- Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy bemész - fonja össze maga előtt a karjait, és várakozóan nekidől az ajtófélfának.
- Kénytelen vagyok hozzád visszamenni, ha úgy döntök, hogy nem.
- Ebben a szállodában nincs egyetlen egy olyan ember se, aki nem látna szívesen a szobájában téged, Niall - nevet fel hangosan.
- Talán egy mégis van -  vetek egy tétova pillantást Hazel szobájára. 
- Nem - rázza a fejét mosolyogva - gyerünk, kösd fel a gatyádat és menj, a csajod totál el lesz ájulva tőled.
Óriásit sóhajtva bólintok, elvégre igaza van, mégis mi rossz történhet? Csodás napokon vagyunk túl, Hazel mosolygósabb mint bármikor, sokkal jobban kimutatja a ragaszkodását irántam, kimondja az érzelmeit. Eltöltünk együtt néhány kellemes órát egy jó kaja, és valami finom ital társaságában, azután pedig mint egy rendes randinál, elköszönök tőle, és visszamegyek a jelenleg nem létező saját helyemre. 
Úgy látszik, túl sokáig gondolkodok, mert Louis kirohan a szobájából, ráver az ajtóra, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vissza is rohan, és eltűnik, míg én halálsápadtan nézek utána.
- Ki az? - hallatszik egy halk kérdés a tömör fa másik oldaláról. A hangjában óvatosságot, és még valami mást is felfedezek, valamit, ami a félelemhez hasonlít, ez a gyökér Louis tényleg óriásit csaphatott az ajtóra, ha ennyire megijesztette.
- Én vagyok - szólalok meg egy nagy sóhaj után - ne haragudj, Louis szórakozott velem.
Rényire nyitja az ajtót, és félszemmel kipillant rajta, mielőtt teljesen kitárja. Megkönnyebbültnek tűnik, az ajka lágy mosolyra húzódik, miközben felfedi magát előttem ugyanabban a csinos ruhában, amit Aria keresztelőjén is viselt, miközben a félig szőke, félig barna haja loknikban simogatja a vállát. Olyan gyönyörű, hogy egy pillanatra kihagy a légzésem, és képes lennék elvágódni.
- Semmi baj - észreveszem, hogy végigjártatja a tekintetét rajtam, ami  furcsa elégedettséggel tölt el, mert ez nem csak egy gyors pillantás, hosszú másodperceken keresztül számára észrevétlen leplezetlenséggel stíröl, és úgy tűnik, elégedett azzal, amit lát. 
- Mehetünk? - amikor kizökkentem a szemében édes meglepettség csillog, az arca pedig rózsaszínes árnyalatot ölt, miközben bezárja az ajtót. Nehéz visszafognom magam és nem nevetni az aranyosságán, de végül sikerül, helyette lehajolok, és rövid csókot helyezek az ajkára. - Nagyon gyönyörű vagy - érintem meg az arcát a kezemmel, és az ujjaimmal megpiszkálom az egyik kósza tincset.
- Köszönöm - a kezét az enyémbe csúsztatja, ami ismét előidézi a lepkéket a gyomromban - te is.
Amikor rádöbben, hogy mit mondott, az arca megnyúlik és a szemei döbbenten kerekednek el.
- Örülök, hogy tetszem neked - nyomok puszit az arcára.
Csak a hotel éttermébe megyünk, tisztában vagyok vele, hogy sokkal romantikusabb lenne elmenni valahová a városba, de étterembe senki sem jár sapkában és napszemüvegben, vagy kapucnis pulcsiban, azt pedig nem kockáztathatjuk meg, hogy felismerjenek, és lefotózzanak. Reménykedek benne, hogy így is jól fogja érezni magát, nekem pedig legalább nem kell bujkálnom.
Némi ráfizetéssel, de sikerült elintéznem, hogy később vacsorázhassunk, mint ahogy egyébként szoktak az emberek, így amikor lemegyünk az étkező üres, és kellemes félhomály uralkodik. A gyomrom összerándul, ezzel egyfajta figyelmeztetést küld az agyam, hogy ha nem szúrok el valamit, ez az este, és összességében ez az egész nap tökéletes lehet.
Kihúzom neki a széket, majd amikor kecsesen helyet foglal megkerülöm a kis kör alakú, szépen megterített asztalt, és leülök vele szemben.
- Szeretnél inni valamit? - kérdezem tétován. Utálom az ilyen helyzeteket, amikor akaratlanul is ellep a csend, mert fogalmam sincs, hogy hogyan, mivel kellene megtörnöm úgy, hogy ne csináljak komplett hülyét magamból.
- Talán egy üdítőt - válaszol tűnődve, miközben összeráncolt szemöldökkel vizsgálja az étlapot. - Mik ezek az ételek? Nem igazán ismerem egyiket sem - az arca rózsaszínné válik, és szégyenkezve süti le a tekintetét, azonnal rájövök, hogy talán sosem járt még étteremben, senki sem vitte el vacsorázni.
Elveszek egy étlapot és felütöm, számomra az ételek szokatlan elnevezései nem idegenek, néhányat kóstoltam már, így tudok neki segíteni a választásban. Miközben várakozunk kérek két üdítőt, és egy üveg drága vörösbort, csak ha meggondolná magát, ha mégsem, a fiúk akkor is örülni fognak neki.
- Voltál már korábban vacsorázni valakivel? - tudni szeretném a választ, de azt nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, úgyhogy felkapok egy darab sós rágcsálnivalót az asztal közepére helyezett kosárkából, és könnyedén a számba dobom.
- Nem - követi a példámat és ő is elvesz egyet, de sokkal lassabban kezdi enni, mint én, falatozás közben gondolkodik - te vagy az első.
- De étteremben jártál már, ugye? A családoddal, vagy valaki mással, csak úgy.
- Nem - ismétli meg - a családom nem az az étterembe járós típus - megpróbál viccet csinálni belőle azzal, hogy mosolyt villant rám, de már túl jól ismerem a tekintetét ahhoz, hogy tudjam, ez nem őszinte.
- Nos, akkor megtisztelő, hogy velem jöttél el elsőként - jegyzem meg könnyedén, és az arcomra kiülő elégedett mosolyt már őszintén viszonozza. Átnyúlok az asztalon és megfogom az egyik kezét, ami ijesztően természetesen simul a tenyerembe, mintha mindig is oda tartozott volna. - Louis azért ütött akkorát az ajtódra, mert egy pillanatra berezeltem, és elgondolkodtam azon, hogy visszavonulót fújok valami olyan indokkal, hogy nem érzem jól magam. Szerencsére pont látta ezt, és kötelességének érezte megakadályozni - kínosan nevetgélek, miközben a hüvelykujjammal a puha bőrét simogatom.
- De hát miért? - meglepetten pislog rám, míg én csak vállat vonok.
- Nem igazán tudom, féltem, hogy elrontok valamit.
- Mindenképp meg kell neki köszönnöm holnap, hogy helyetted cselekedett - nevet fel csilingelően, és megszorítja a kezem.
- Igen, nekem is - biccentek aprót.
A beszélgetésünk félbeszakad arra a kis időre, mialatt a pincér elénk helyezi a rendelt ételeket, valamint a kérésem nélkül felbontja a bort, és tölt a két üresen álló pohárba, hogy azután jó étvágyat kívánva eliszkoljon, és kettesben hagyjon minket.
- Nem kell meginnod, ha nem szereted, valahogy visszaöntjük az üvegbe és felvisszük a srácoknak.
- Még sosem ittam - vizsgálgatja a vöröslő folyadékot - megkóstolom.
Az, hogy sosem kóstolt még bort újabb kérdéseket vet fel bennem, hiszen egyetemista, biztos járt már bulikban, az ember ilyenkorra már jó pár öntudatlan állapotú estén túlesik, ő azonban még ebben is más. Bátortalanul emeli fel a poharat, és a szája helyett az orrához emeli, hogy beleszagoljon, akaratlanul is felnevetek, és felemelem a sajátom, hogy óvatosan koccintsak vele, majd igyak egy kortyot.
Kezdetben éppen csak belenyal, ízlelgeti, majd bátrabban is iszik belőle, mielőtt leereszti.
- Egész finom - jegyzi meg, és felmosolyog rám. A szívem bukfenceket vet a mellkasomban, csak mert valamit jól csináltam.
- Hogy lehet az, hogy még sosem kóstoltad korábban? - annyi ilyen kérdést teszek fel, hogy kezdem kellemetlenül érezni magam a faggatózás miatt.
- Sok mindent nem csináltam még - vonja meg a vállát - kimaradtak eddig az életemből.
Ebben én is biztos vagyok.
Különös megfontoltsággal eszik, az első falat után jól hallhatóan felnyög, de ennek ellenére lassan folytatja, nem kezd el habzsolni, mint ahogy én tenném. Kifinomult és kecses, mint egy hercegnő, de nem szándékosan csinálja, mert közben beszél hozzám, válaszol az idegesítő kérdéseimre, és néhányszor visszakérdez. Mire végzünk megisszuk a bort, de még egyikünk sem akar menni, úgyhogy kérek egy másikat, és közelebb húzom hozzá a székem.
- Mit szólnál hozzá, ha maradnánk még pár napot azután, hogy a többiek hazamentek? - a mutatóujjammal köröket rajzolok a kézfejére, a fejem kezd ködös lenni a megivott bortól.
- Nem is tudom - tűnődik, és lehajtja a fejét, az arca kipirult az alkoholtól. - Nagyon jó lenne, de...
- Nincs semmi de - végigsimítok az arcán, és gyengéden kényszerítem, hogy nézzen a szemembe - szeretnél maradni?
Az alsó ajkát beharapva tétován bólint, az egész testemen remegés fut végig a boldogságtól, miközben lehajolok, hogy megízleljem az édes, szőlő ízű száját. Sokkal több lesz belőle, talán a bor miatt, de bátrabban viszonozza ezt, mint eddig bármikor. Nem kell túl sokáig kérlelnem, hogy elnyissa az ajkait, és beeressze a nyelvem, amit barátságosan üdvözöl az övé.
- Talán jobb lenne, ha felmennénk - húzódok el, közben lopva felmérem az arcát, a rózsaszín, megduzzadt ajkait, amiket úgy tart, mintha arra várna, hogy folytassuk amit elkezdtünk. Zavartan felpattannak a szemei, ködös tekintettel fürkészi az arcom, majd egyetértően bólint.
Anélkül rendezem a számlát, hogy akár én, vagy a pincér kimondanánk az összeget, mindössze a kezébe nyomom a kártyám, és némi készpénzt borravalóként, majd kézen fogom Hazelt. A léptei bizonytalanok, tekintettel kellett volna lennem arra, hogy még sosem ivott, és határt szabni neki, mert ennyi épp elég volt ahhoz, hogy lerészegedjen, de most mintha rám is másképp hatna az alkohol.
- Jól érezted magad? - ölelem magamhoz, miután beszállunk a liftbe.
- Igen - felbiccenti a fejét, az orra végigsimít a nyakam egy kis területén, amitől megborzongok. - Ugye még maradsz velem?
- Ha szeretnéd - hosszú, elnyújtott hangot hallat, miközben bólint, a lehelete simogatja a bőröm szabad területeit, ami felborzolja a testemen fellelhető összes szőrszálat. A karjait a nyakam köré fonja és belém csimpaszkodik, miközben beszél nem csak a lehelete, hanem az ajkai is hozzáérnek az érzékeny területhez. - Bárcsak maradhatnál éjszakára is, olyan jó lenne.
- Maradhatok - a lift ajtaja kinyílik, nem is vettem észre, hogy felértünk, de magamban hálát adok azért, hogy elég késő van már, és a fiúk elvonultak, mert nem akarnám, hogy így lássanak minket.
- Nem - rázza a fejét, és az alsó ajkát lebiggyeszti - nem, mert... nem.
A teljes testével az enyémhez simul, benyúlok a táskájába és kihalászom a kulcsát, de mielőtt elfordítanám a zárban megérzem az ajkát a nyakamon.
- Haze - kapok levegő után, sietve kinyitom az ajtót és belépek, magammal húzva őt is. Édes nevetést hallat, talán ettől, a simogató lélegzetvételétől, és a flörtölő hangjától az agyamra rászáll az alkohol mámoros köde, és kimegy a fejemből, hogy kivel van dolgom. Beletúrok a hajába és elhúzom a fejét a nyakamtól, hogy helyette a számhoz irányítsam, olyan bátor, hogy egy pillanatra kinyitom a szemeim hogy megbizonyosodjak arról, valóban a barátnőmet tartom a karjaimban, és nem valaki mást, de ő az. A szobájában félhomály uralkodik, a város fényei bevilágítanak az óriási ablakokon, miközben ügyetlenül a falnak tántorodunk, illetve ő nekitántorodik, én pedig a testének. Az egyik kezemmel az arcát simogatom, a másikat a derekára helyezem és még közelebb húzom magamhoz, tényleg meglep a viselkedése, de nem gondolkodok rajta túl sokáig, elfogadom, és együttműködök vele.
Elválok tőle, lefelé kezdek kúszni, végighaladva az arcán le a nyakáig, mígnem megállapodok a füle töve és a válla közti lágy területen, és végighúzom rajta a nyelvem. Elakad a lélegzetem, amikor felhördül és a mellkasát kidomborítva hátradönti a fejét, az ujjaival pedig rámarkol a hajamra, és nyomást fejt ki a fejemre. A kezem lecsúszik a derekáról a combjára, majd hátra a feneke alá, és ügyetlenül felemelem, néhány pillanatig szuszogva várom, hogy ellenkezni kezdjen, helyette azonban néhány másodperc után a lábaival körbeöleli a derekam, és amikor hálásan visszatalálok az ajkaihoz előrebillenti a csípőjét. Mindketten levegőért kapkodunk, a nadrágom kegyetlenül szűkké válik, érzem a lábai közül áradó hívogató forróságot, és egyenesen hozzásimulok. Megfordul a fejemben egy kósza gondolat arról, hogy el kéne ájulnia, mert valamiért mindig az történik, ha túl közül kerülök hozzá, de semmi ilyesmi nem történik, sőt, a lábaival mintha erősebben ölelné a csípőmet. Ha lenne egy szabad kezem, akkor megcsípném magam, nehogy csak egy álom legyen ez az egész, de mivel nincs, így akár álom, akár nem az, kénytelen vagyok átélni, szegény én.
Az egyik kezét a tarkómról előre, a mellkasomhoz vezeti, és fürgén kigombolja a legfelső gombot az ingemen, majd az alatta lévőt is, minden gombnál az ujjai a mellkasomhoz érnek, és libabőrt hagynak maguk után.
- Haze - nyöszörgöm az ajkai közé, egy belső hang az élvezeten túl azt súgja, hogy valamiért nem helyes, amit csinál, még úgy sem, hogy meglepően természetesnek és helyénvalónak tűnik, főként úgy, hogy nem én kérem ezekre. Végére ér az ingemnek, és beleharap a duzzadt, piros ajkába, miközben végighúzza a mellkasomon a tenyerét. - Mit csinálsz?
- Nem igazán tudom - suttogja, és előrehajol, hogy ezúttal ő tapassza a száját a nyakamra. Morogva hajtom hátra a fejem, tulajdonképpen hetek, sőt, hónapok óta ábrándozok arról, hogy ez megtörténik, miért ne hagyhatnám? Ő is akarja, nekem ne mondja senki, hogy nem akarja, amikor a bugyija érintkezik a nadrágommal, és küzdve hátrahajtogatja a kezét, hogy lehúzza a ruháját. - Még sosem éreztem ilyesmit - pihegi halkan a fülembe, és ez a mondat visszaránt a valóságba.
Sosem érzett ilyesmit. Soha, hát persze, hiszen ma velem jött el életében először vacsorázni, én vagyok az első barátja, talán az első csókja is az enyém lett, valószínűleg rajtam kívül még senkivel nem került ilyen helyzetbe, ami azt jelenti, hogy szűz.
Életem legnehezebb döntését hozom meg, amikor lefejtem magamról a lábait, és leteszem a padlóra, a fejem szédül a benne kavargó rengeteg sokkos információtól, az alkoholtól, és a visszafojtott vágytól, aminek nagyon nehéz úgy ellenállni, hogy Hazel nem adja fel a próbálkozást. A karjait a nyakam köré fonja, és az ajkait folyton a számra nyomja, én pedig nem tudom nem viszonozni a csókjait, ahogyan a visszautasítása sem megy.
- Hazel - nyöszörgöm, és óvatosan a kezeim közé fogom az arcát. Addig, amíg komolyan a szemébe nem nézek észre sem veszem, hogy mennyire részeg, ekkor azonban úgy ér a felismerés, mintha valaki hátulról fejbe vágna egy sziklával. - Hagyd abba, kérlek szépen.
- Nem, én akarom, hogy folytassuk - a beszéde kásás, a pupillái tágra nyílnak - tudom, hogy te is.
Óriásit sóhajtva a hajamba túrok, halvány lila gőze sincs róla, hogy milyen szemét helyzetbe hoz, és még így is, hogy lényegében azt közli, lefeküdne velem, olyan ártatlannak tűnik, mint egy gyerek.
- Igen - közelebb húzódok hozzá és megsimogatom az arcát, csókért nyújtózkodva biccenti fel a fejét - de nem hiszem, hogy te ezt komolyan gondolod most.
- De - erősködik - becsszó, nagyon komolyan gondolom.
Tüntetően rázom a fejem, és teszek egy lépést hátra, nehogy őrültséget csináljak, és engedjek a kísértésnek, ezzel viszont azt érem el, hogy összerak egy teljesen lehetetlen képet a fejében, és a szemei üvegessé válnak.
- Nem akarsz engem? - az ajkai lebiggyednek, és erről eszembe jut, hogy sosem láttam még őt sírni, nem én akarok lenni az első, aki miatt ez bekövetkezik. 
- Az Isten szerelmére, Haze! - szelem át a köztünk lévő távolságot, és magamhoz ölelem - Hallod amit mondasz? Szó sincs ilyesmiről.
- Akkor miért nem? - a fejét fáradtan a vállamra hajtja, hozzásimul a fedetlenné vált mellkasomhoz. 
- Azért, mert részeg vagy - simogatom meg a haját - egy kicsit én is, és részegen az emberek hülyeségeket csinálnak. Ha holnap reggel, amikor felébredsz ugyanolyan biztos leszel abban, amit szeretnél, minden további nélkül állok rendelkezésedre, de most nem, egyszerűen nem tehetem. 
- Miért? - alig bírom visszatartani a hitetlenkedő nevetésem, de végül sikerül.
- Mert félek, hogy megbánnád - mormolom a fülébe - vagy hogy nem emlékeznél rá, és mert te nem egy kósza numera vagy számomra, hanem a barátnőm, és azt akarom, hogy amikor megtesszük minden tökéletes legyen, és életed végéig mosolyogva emlékezz vissza rá. 
- Te egy nagyon rendes srác vagy, Niall - felnevetek, és szeretetteljesen magamhoz szorítom, amikor ezt kiejti a száján. - Mi az a numera?
- Lehetne, hogy ezt holnap beszéljük meg? - kuncogok, és puszit nyomok a hajára. Szinte észrevétlenül aprót bólint, majd kibontakozik a karjaimból, és megdörzsöli a szemét. - Hagylak aludni. 
Bólogat, és elindul a bevetett ágya felé, két lépés közben lerúgja a szandálját, és mit sem törődve azzal, hogy a szoknyája felcsúszik, és elém tárul az alsóneműje, az ágyra dől, és összegömbölyödik.
- Niall? - odalépek hozzá, leülök az ágy szélére, és betakargatom, csak ezután hajolok az arcához. 
- Igen? 
Az ajkait elnyitja, mintha mondani akarna valami nagyon fontosat, majd úgy dönt, hogy inkább mégsem, és csak megrázza a fejét. 
- Köszönöm - mondja végül - hogy ilyen rendes vagy velem.
Szeretném közölni vele, hogy nem rendes vagyok, hanem minden egyes perccel, amit vele töltök, egyre jobban szeretem, de csendben maradok, mert valószínűleg ilyen kótyagosan nem értené, hogy mit is jelentenek igazán a szavaim.
- Aludj jól, Szépségem - lehajolok, és az ajkaim hosszasan az arcához érintem.
Mire kilépek a szobájából már csendben szuszog, én pedig kipirult arccal, kigombolt inggel, kócosan végigcsoszogok a folyosón, és a ramaty külső állapotom ellenére mégis egy kicsit jobb embernek érzem magam. 
Szerencsétlenségemre Louis még nem alszik, amikor a kulcsommal zörögve belépek a lakosztályába, az éjjeli lámpa fénye mellett éppen valami sorozatot néz, és csupán az arckifejezése elárul mindent, amikor felpillant, és meglát, de ha ez nem lenne elég, még meg is szólal.
- Ne merészelj így a közelembe jönni! - bök felém a mutatóujjával, amelynek követem az irányát, és felnevetek.
Lehetetlen egy nőszemélyt szedtem össze.

2016. december 16., péntek

26.rész

 Niall Horan

Ahhoz képest, hogy milyen későn aludtam el, már korán reggel kipattannak a szemeim, és hiába forgolódok lehunyt szemekkel, számolok bárányokat, nem tudok visszaaludni, úgyhogy kimászok Lou mellől, aki a hasán feküdve halkan hortyog, és a fürdőszobába megyek. Miután elintézem az olyan fontos reggeli teendőket, mint a pisilés, és a fogmosás, amilyen halkan csak lehet kiveszek néhány ruhadarabot a bőröndömből, zoknit, pólót, és rövidnadrágot, és felöltözök. Abban reménykedek, hogy valaki talán ébren van még rajtam kívül, és mondjuk ez a valaki a barátnőm, akihez bekéredzkedhetek, de a folyosón csend és békesség uralkodik, ennek ellenére én mégis teszek egy próbát. Halkan kopogok az ajtón, majd várok néhány másodpercet, hogy legye ideje kinyitni, de ez nem történik meg, többszöri kopogás után végül feladom a próbálkozást, és sarkon fordulok, hiszen Hazel nyilvánvalóan alszik még, ahogy a többiek is.
- Szia - ragyog fel Mira arca, amikor a szobájukból kilépve megpillant. - Hát te meg miért kopogsz be a saját szobátokba? Hazel öltözik?
- Szia - ejtem le a kezem, és viszonzom a mosolyát. - Nem, mi... izé, nem együtt aludtunk.
Felvonja a szemöldökét, kutakodva átvizsgálja az arcom, majd lassan bólint.
- Van kedved velem reggelizni? A picurkáim még alszanak, muszáj kipihenniük a hosszú utat, nekem viszont elég volt ennyi, és éhes is vagyok - röhejesen cukinak tartom, hogy a "picurkák" megnevezés Liamet is takarja, de nem szólok, csak mosolyogva bólintok, és nyomok egy puszit a fejére, miután bezárja maga mögött az ajtót.
- Mi a terv a mai napra? - érdeklődök, és megnyomom a lift hívógombját.
- Mi valószínűleg elmegyünk a szüleimhez, ha akartok velünk tarthattok, de nem tervezünk semmi különöset, talán csak elmegyünk sétálni. Megmutathatnád Hazelnek a várost, biztos imádná!
- Azt akarom, csak nem tudtam biztosra, hogy terveztek-e valami közös programot.
- Menjetek nyugodtan - rázza a fejét. - Minden rendben veletek? Nem vesztetek össze, ugye?
- Nincs semmi baj, ne aggódj - simítok végig a hátán. - Csak túl korai még, hogy együtt aludjunk, úgyhogy ideiglenesen, amíg Danielle meg nem érkezik, átköltöztem Louishoz.
Szándékosan elhallgatom előle az éjszaka történteket, Hazel enyhe kiborulását, mert vannak dolgok, amiket mi sem osztunk meg egymással, és ez pont egy ilyen.
- Érthető - bólogat - kedvelem őt.
- Azért, mert nem alszik velem? - nevetem el magam.
- Azért is - kacsint rám, miután kisétál a liftből előttem - nagyon jól csinálja, megvárat.
- Te ellenem vagy, vagy mellettem? - háborodok fel.
- Természetesen melletted - akasztja a kisujját az enyémbe - de attól még tetszik a gondolkodása, rendes lány, pont hozzád való.
Megrándul az arcom, sosem titkoltam, hogy nagyon fontos számomra a véleménye, ez nem azt jelenti, hogy ha Mira valakit nem kedvelne, akit én igen, akkor otthagynám, de szeretném, ha kedvelné azt a lányt, akit majd egyszer talán feleségül veszek. És amúgy is, néha azt hiszem, hogy Mira jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam.
- Oké - hümmögök - én furcsának találtam.
- Pedig semmi furcsa nincs benne, a normális lányoknak idő kell.
- Akkor már értem, hogy te miért kötöttél ki azonnal Liam ágyában - cukkolom, és már azelőtt hangosan nevetek, mielőtt felháborodott arckifejezéssel megpördül.
- Nagyon vicces vagy - morogja karba tett kezekkel, durcás arccal, de én látom, hogy a szája sarka neki is felfelé húzódik.
Játékosan a haja felé nyúlok, hogy összeborzoljam, de elrántja a fejét, így épp csak végigsimítanom sikerül rajta.
Miközben nevetve betántorgunk a szálloda éttermébe úgy érzem, kísértetiesen hasonlítunk azokra az alakokra, akik évekkel ezelőtt, a kezdetek kezdetén voltunk, mindössze annyi változott, hogy gyerekei vannak, de akár egy egész óvodányi gyereket is szülhet, akkor is örökre az én Mackenziem marad.
A svédasztalról válogatunk magunknak össze reggelit, és amíg ő mindenből vesz egy kicsit, ami tetszik neki, én a refluxom miatt igyekszek egynél leragadni.
Szerencsére nincsenek túl sokan, ebből arra következtetek, hogy az itt megszálló vendégek többnyire mindannyian szeretnek sokáig aludni, csak mi képezünk kivételt.
- Ha tudtam volna, hogy nem alszotok együtt, külön szobát kértem volna - piszkálja az ételét, és felszúr a villájára egy kis tojást és zöldséget.
- Még én sem tudtam, de nem baj, ha megérkezik Danielle majd megkérdezem a recepción, hogy szabadult-e fel szoba - vonom meg a vállam - te már így is rengeteget tettél értünk azzal, hogy megszerezted ezt, Mack.
- Alhatsz nálunk is - kapja fel a fejét - kérünk egy pótágyat, Liamet nem zavarná.
- Hogyne - nevetek fel - tudom, hogy nem zavarná, de szó sem lehet róla. Megoldom, Hazel nem zavar el, ha mégsem szabadul fel szoba, megérti.
Ami ezt illeti, ebben nem vagyok olyan biztos, de Mirának erről nem kell tudnia.
- Oké - sóhajt, és aprót bólint. Az előbb még poénkodott, most meg túl aggódja ezt az egészet, mintha az utcára kerülhetnék. Legrosszabb esetben is átmegyek egy közeli másik szállodába, ahol a családjaink is megszállnak, vagy a haverjaim közül valakihez, bár tény, hogy ez elég elkeserítő lenne, mert szeretnék a barátnőm, és a srácok közelében maradni.
- Egyébként jól alakulnak a dolgaitok, ugye? Boldognak tűnsz.
Elmosolyodok és aprót bólintok, elkezdhetném sorolni azokat a jó élményeket, amiket már szereztem vele, például a golfozást, a vacsoráinkat, a délutánokat, amikor leülünk filmezni, és végül jó, ha egy teljes percet látunk belőle, de tud róluk.
- Szerinted ő az? - túrok bele a villámmal a reggelimbe.
- Igen - válaszolja egy darab paprikát rágcsálva - igen, határozottan, teljesen máshogy viselkedik, mint ezelőtt, sokat mosolyog, és az már óriási előrelépés, hogy nem ájul el, ha megcsókolod - bök felém a mutatóujjával, és huncutul elmosolyodik.
- Igazad van - nevetek - csak néha elbizonytalanodok, lehet azért, mert régen volt utoljára barátnőm.
- Nem kell ilyesmin izgulnod - érinti meg gyengéden a kezem - nagyon aranyosak vagytok együtt, látszik, hogy szeretitek egymást.
- Szóval szerinted ő is...? - olyan esetlennek érzem magam, ami furcsa, mert Mira előtt sosem érzem ezt, ő a legjobb barátom, a leggusztustalanabb dolgaimat is rezzenéstelen arccal elmesélem neki, most mégis nehezemre esik rákérdezni arra, hogy vajon szeret-e a barátnőm.
- Hát persze, Niall! - nyílnak nagyra a szemei, és a hangja olyan, mintha nem hinné el, hogy ezt tényleg megkérdeztem. - Ez a lány teljesen odáig van érted!
- Tényleg? - hőkölök hátra meglepetten. - Miből gondolod? Az nem válasz, hogy mert engem mindenki szeret! - figyelmeztetem, mert rengeteg dolgot ezzel indokol meg.
A szemét forgatva belekortyol a narancslevébe, majd egyszerűen, mintha teljesen természetes lenne kijelenti:
- Abból, ahogy rád néz, ahogy beszél rólad, akármennyire is nehezen indult ez a dolog köztetek most látom, hogy ragaszkodik hozzád, és szeret téged, észrevenném, ha nem így lenne.
A szám akaratlanul is egy kis mosolyra húzódik, lehajtott fejjel, zavartan bámulok a tányéromba, és bólintok egy aprót. Évek óta arról álmodozok, hogy valaki egy nap majd úgy tudjon rám nézni, ahogy Mira néz Liamre, most pedig talán egész közel vagyok hozzá.
- Kösz, Mack - mosolygok rá.
Az időközben kiürült tányérjával a kezében feláll, és talán egy kicsit anyáskodva, de végtelenül szeretetteljesen nyom egy puszit az arcomra, mielőtt visszasétál a svédasztalhoz, hogy vegyen néhány szelet gyümölcsöt.
Őt figyelem, miközben behabzsolom a saját adagom, hogy milyen sokat változott, mennyire teljes életet él, milyen tökéletes barát, feleség, anya, és végre mennyire gondtalanul boldog. Amikor újra leül a helyére, és a szájába vesz egy darab almát, milliomodik alkalommal is biztos vagyok benne, hogy ő az egyik legjobb dolog az életemben.
- Mi az? - pislog rám értetlenül.
- Semmi - rázom a fejem - egyél csak.
Áthatóan fürkész a tekintetével, majd elmosolyodik, és biztos vagyok benne, hogy tudja mire gondolok, én pedig tudom, hogy ez az érzés kölcsönös.
- Elmehetnénk együtt valahová az egyik este - pislog rám, amikor a reggeli befejeztével újra a lift felé sétálunk - persze csak ha Hazelt nem zavarja.
- Mégis miért zavarná? - ölelem át a vállát. - Jó lenne elmenni valahová együtt, mint régen.
- Megbeszélem Liammel - bólint aprót, majd a fejét a mellkasomnak dönti - az öcsémnek is megígértem, hogy lógok vele egy kicsit.
- Jól hangzik, elmehetnétek kettesben is az egyik este, szívesen vigyázunk az ikrekre a srácokkal és Hazellel.
- Az jó lenne - csillannak fel a szemei, és aprókat bólint.
Amikor felérünk az emeletünkre már jóval nagyobb a nyüzsgés, mint korábban volt, Harry a karjaiban Noahval kopogtat Zayn ajtaján, míg Liam Louis szobájának a nyitott ajtajában áll, a lábánál Ariával, és éppen amikor kinyílik a lift ajtaja vigyorogva beint neki.
- Látom jó példát mutatsz a lányodnak! - nevet fel Mira csipkelődve, mire Liam fülig érő szájjal megfordul, a gyerekek pedig mindketten boldog hangokat kiadva üdvözlik. - Szia, szépségem! - kapja a karjaiba a felé igyekvő kislányt, és cuppanós puszit nyom az arcára. Elveszi Harrytől a karjaiban vadul fészkelődő kisfiút is, majd kettőjükkel odasétál Liamhez, és a tekintete pont olyan ragyogó, mint amit említettem.
- Haz, hagyd békén Zaynt! - szól rá Casey a barátjára, míg én észrevétlenül besurranok Lou szobájába.
Még ágyban van, a telefonját a feje fölé emelve pötyög, és lustán int a kezével, amikor belépek.
- Reggelt'!
- Neked is - dobom le magam mellé.
- Hazel még alszik? - érdeklődik. Válaszul megvonom a vállam és lassan bólintok, zárva volt az ajtó, nem válaszolt a kopogásomra, most pedig nincs kint a folyosón a többiekkel, úgyhogy nyilvánvalóan még mindig alszik, ami érthető, hiszen nincs hozzászokva az ilyen hosszú utazásokhoz, éppen ezért hagyom is pihenni. A délelőtt egy részét elütöm a srácokkal, azonban amikor mindenki elkezdi összeszedni magát, hogy elinduljon valahova, már nem bírom tovább.
Halkan kopogok az ajtón, de most sem érkezik válasz, úgyhogy egy kicsit talán az aggodalomtól is vezérelve, de előhalászom a pótkulcsot a zsebemből, és a zár halk kattanása után belépek, aggodalomra viszont nincs semmi okom. 
Úgy alszik, mint egy kiscica, kicsire összehúzza magát és a kint uralkodó kellemes időjárás ellenére nyakig betakarózva szuszog, míg a haja borzosan szétterül körülötte. Olyan szép, hogy a lélegzetem is eláll néhány pillanatra, és csak állok mozdulatlanul, őt csodálva, és azon tűnődve, hogy vajon végül hogyan is lett az én barátnőm. 
Mindennél jobban szeretném kibontani a takaróból, hogy bebújhassak mellé, de türtőztetem magam, és felidézem Mira szavait arról, hogy teljesen normális, ha nem akarja elsietni ezt, ami köztünk van. Hogy őszinte legyek én sem akarom elsietni, szeretném kiélvezni minden percét annak, hogy lassan igazán megismerjük egymást, és minden olyan különleges, új vele. 
Óvatosan leülök az ágy szélére és végigsimítok az arcán, elsöpörve ezzel néhány kósza hajszálat, és elérve, hogy a a szempillái megrezzenjenek. Halkan megszólítom, a válasza azonban csak egy hosszú, elnyújtott nyöszörgés, és hogy az arcát szinte beleilleszti a tenyerembe. Lehajolok hozzá, az ajkai hívogatóan nyílnak el álmában, én pedig képtelen vagyok kihagyni a kínálkozó lehetőséget, apró csókot nyomok rá, majd szembenézek a meglepett mogyoróbarna tekintetével.
- Jó reggelt, gyönyörű - mosolyodok el. A tekintetét ide-oda jártatja az arcomon, szótlanul fürkésszük egymást, mielőtt visszamosolyog rám, és elővarázsolja az egyik kezét a takaró alól, hogy kinyújtsa felém, mint egy kislány, akinek ölelésre van szüksége.- Idejöhetek melléd? - kérdezem óvatosan, olyan hangon, hogy bátran nemet merjen mondani, ha nem akarja, erre viszont nem kerül sor, mert arrébb kúszik, és ő maga emeli fel a takarót annak ellenére, hogy van egy érintetlen az ágy másik felében. A szívem ide-oda hánykolódik a mellkasomban, miközben lerúgom a cipőm és becsusszanok mellé, bizonytalannak tűnik, de gyorsan legyűri ezt, és közel húzódik hozzám. 
- Hány óra van? - kérdezi kicsit rekedtes hangon, ami miatt minden szőrszálam égnek mered. 
- Nem igazán tudom, 11 körül lehet - nyomok gyengéd puszit az arcára. Egy pillanatra megfeszül, és a tekintete döbbenetet sugároz, talán rég aludt ilyen sokáig, vagy egyáltalán nem is szokott.
- Lemaradtam valamiről? - biccenti fel a fejét.
- Dehogy - mosolygok rá - nincs mára semmi programunk, ha akarsz, akár aludhatsz is tovább, de azt nem garantálom, hogy ezúttal képes leszek elmenni - játékosan belefúrom az arcom a párnába, és egy kicsit szorosabban ölelem őt magamhoz, ezzel kiváltva belőle egy igazán édes kis nevetést.
- Nagyon csábító lehetőség, de azt hiszem, talán mégis a másikat választanám.
- Igen? És az mi? Én nem mondtam másik lehetőséget - tekergetem egy hajtincsét a mutatóujjamra.
- Szeretném megnézni a várost - szívja be az alsó ajkát, kis híján elpirulva zavarában - ha lehet...
- Persze, hogy lehet! Ezért vagy itt, Hazel.
- Nem, tulajdonképpen azért, hogy dolgozzak... - magyarázkodik, de a mutatóujjam a szájához nyomom, még mielőtt túlságosan belelendül.
- Hogyne - veszem el az ujjam, és helyette megpuszilom, ami rettentően rövid idő alatt kb már az ezredik lehet. - Dolgozhatsz közben, lefotózhatsz mindent, amit csak akarsz, fizetek érte.
- Szó sem lehet róla! - kerekednek el a szemei, mire halkan felnevetek.
Kedvem támad végigcsókolni az egész gyönyörű arcát, és azt a szabad területet a mellkasán, amit nem takar el a pólója, az összes apró anyajegyet, a bőrének minden egyes bronzos pontját.
- Egyáltalán kijöhetsz velem? - kérdezi kissé rémülten. - Anélkül hogy... tudod, fotósok, meg minden, ami veletek jár.
- Persze - ismét hozzáérek, a kezem az arcára helyezem és végigsimítok rajta az ujjaimmal, képtelen vagyok úgy a közelében lenni, hogy valamilyen módon ne érintkezzek vele. - Senki sem tudja, hogy itt vagyunk, és megvannak a módszereim a rejtőzködésre, szóval nem szabadulsz tőlem.
- Nem is igazán szeretnék - jegyzi meg csendesen, pedig én csak vicceltem.
- Ezt jó tudni - mosolygok rá komolyan, viszonzásul a szempilláit lesütve elmosolyodik, és szinte észrevétlenül közelebb húzódik hozzám.
Teljesen érthetetlen számomra, hogy nem volt senki, akivel korábban már átélt ilyesmit, hiszen annyira gyönyörű, biztos vagyok benne, hogy a férfiak a lábai előtt hevernek, erre én is ékes példa vagyok, és mégis... Nem értem, de azt nem titkolom, hogy örülök neki, mert a vele való kapcsolatom az első nagy szerelemre emlékeztet, ami még gyermekies, néha kicsit béna, de őszinte. Hol felgyorsulnak az események, hol lelassulnak, gondolkozunk azon, hogy mit lehet megtenni, és mit nem, rákényszerít arra, hogy ne magamat helyezzem előtérbe, hanem őt, és alkalmazkodjak hozzá.
Remélem, hogy én lehetek az első nagy szerelme, és hogy az utolsó is. Nekem megérte eddig várni, még akkor is, ha sokszor szörnyen viselkedtem, és türelmetlen voltam, azon a napon, amikor megpillantottam őt a kávézóban megváltozott az életem.
Elmosolyodok, mert eszembe jut, hogy milyen undok és barátságtalan volt, azt akarta, hogy eltűnjek, most viszont itt van velem. Én nyertem.
- Mi az? - biccenti fel a fejét.
- Emlékszel, mit mondtál, amikor először találkoztunk?
- Hogy nem ülhetsz le - bólint aprót - mert az vagy, aki.
- Már akkor késésben voltam, amikor bementem a kávézóba, mire beértem a stúdióba már majdnem kész voltak - végigsimítok a haján, az ujjaimmal fésülgetem, bár nincs mit kifésülnöm, mert olyan puha és sima, mint a vaj - aznap reggel muszáj volt elaludnom, és mégis bemenni egy kávéért.
Csillogó, szikrázó szemekkel hallgat, míg én a plafont nézve felidézem magamban azt a lélegzetelállító pillanatot, amikor először talált rá a tekintetem, és belém nyilallt az érzés, hogy őt akarom, rá van szükségem, holott akkor még egy szót sem váltottunk.
- Hallgatnod kellett volna rám - motyogja, de most figyelmen kívül hagyom, amit mond, mert butaság.
- Ezután minden reggel bementem, és vártam, hogy megérkezz - az ujjammal köröket rajzolok a hátára, a lélegzete kellemesen simogatja a bőröm. - Annyira látni akartalak, mint még soha senki mást.
- Miért? - kérdezi halkan.
Megvonom a vállam, lehetetlen szavakba foglalni, hogy miért, még én magam sem értem, de örülök, hogy hallgattam a megérzésemre.
-  Nagyon szerettelek volna megismerni.
A tekintete furcsa lágyságot sugall, ezúttal ő helyezi a kezét az arcomra, és elgondolkodó arckifejezéssel végigsimít a pelyhes arcélemen, és államon.
- Én pedig amennyire nem akartalak megismerni, annyira örülök most, hogy végül így alakult - szó szerint tátva marad a szám, döbbenten pislogok, mert ez sokkal több, mint amit remélni mertem, hogy érez irántam. Talán Ausztrália teszi, az idegen földrész, az igazi nyári meleg, és a tengerpart, hogy ennyire megnyílik és kimondja ami a fejében van, de határozottan tetszik, ahogy az is, hogy előrehajol, és az ajkait a számhoz érinti. Mindig olyan bátortalan, mintha megharagudnék ezért, fogalma sincs róla, hogy valójában mennyire örülök neki, hogy nem csak én vágyok a közelségére, hanem ő is az enyémre.
- Muszáj kimennünk a városba? - nyöszörgöm az ajkai közé, mire halkan, édesen felnevet, és az arcát belefúrja a nyakamba.
Fél órával később már azért nyüstölöm, hogy vegyen fel bikinit a ruhái alá, mert képtelen lesz ellenállni a víznek, ahogy én is képtelen vagyok, úgyhogy átbotladozok Louis szobájába, hogy előhalásszak egy fürdőnadrágot a bőröndöm mélyéről. 
A barátaim szó nélkül eltűntek mindannyian, a szoba ugyanis üres, és a folyosón nem zajong senki sem, mi vagyunk az utolsók, akik elmennek, de ezt cseppet sem bánom, még úgy sem, hogy alig várom, hogy belevethessem magam a habokba. Szívesen feláldoznám ezt azért, hogy tovább feküdjünk összebújva, és beszéljünk mindenről, ami eszünkbe jut, de én már megkaptam a részem, most az jön, hogy megmutassam neki az egyik legjobb helyet a világon.
- Haze? - elkövetem azt a hibát, hogy kopogás után azonnal benyitok, és bár nem zavarom meg semmiben, akár öltözés közben is rányithatnék. Szerencsére csak én veszem észre ezt a baklövést, de azonnal el is feledkezek róla, amikor egy kistáskával a vállán, a fényképezőgépével a nyakában, egy lenge nyári ruhában siet elém.
- Mehetünk, egy pillanat - huppan le az ágyra, hogy felhúzza a kecses, apró lábára a pántos szandálját. 
Nem hord drága ruhákat és ékszereket, mint a legtöbb lány, jól tudom, hogy a ruhái talán használtak, vagy olcsó kis boltokból valóak, de ez teljes mértékben hidegen hagy, mert így is mindig nagyon csinos, és különben is az érdekel a legkevésbé, hogy honnan öltözködik.
- Nagyon csinos vagy - jegyzem meg, amikor feláll, és elsimítja a tenyerével a ruha gyűrődéseit, az arca felderül és sugárzó mosolyt villant rám.
- Köszönöm - elfogadja a felé nyújtott kezem, és hálásan nyom egy puszit az arcomra. Tényleg nem akarok innen elmenni soha többé. - Biztos, hogy nem lesz semmi baj? 
- Biztos - emelem fel a kezemben szorongatott fullcapet és napszemüveget, ami legalább a fél arcomat eltakarja. Felteszem mindkettőt, a sapkát pedig hátrafordítom, amitől úgy nézek ki, mint egy idétlen középiskolás, de eltakarja a hajam megmaradt szőke részét, így csak a barna töve kandikál ki néhány helyen.
- Oké - bólint mosolyogva, és ezúttal már felfedezem azt az izgatottságot is az arcán, amit tegnap láttam, amikor elkezdett leszállni a repülőgép. 
- Hova szeretnél menni először? - kérdezem, miközben belépünk a liftbe.
- Az operaházhoz - a szemei bőszen csillognak, míg én legszívesebben feljajjdulnék, és elmondanék egy imát azért, hogy bemenni ne akarjon egyetlen előadásra se.
- Mondd, hogy nem szereted az operát - grimaszolok.
- Még sosem láttam egyet sem - a tekintetével a gombokat fürkészi, mintha emiatt rosszul kellene éreznie magát - de Bocellit szeretem, a szüleim sokat hallgatták, amikor kislány voltam.
- Szívesen elviszlek egyszer egy koncertjére - simogatom meg az ujjammal a kezét - viszont az operát színházi darabként ki nem állhatom, egyszer elmentem Mirával, amikor nem épp a szenvedéssel voltam elfoglalva, akkor aludtam, ő viszont odáig van érte, biztos szívesen elmenne veled.
- Tényleg? - kapja fel a fejét.
- Persze, Liam hozzám hasonlóan nem tudja értékelni ezt a fajta művészetet, ha szeretnéd beszéld meg vele.
Az ajkát beharapva aprót bólint, ebből tudom, hogy ha rajta múlik, egyetlen szót sem fog szólni ezzel kapcsolatban, tehát kénytelen leszek én beszélni Mirával, aki valószínűleg szárnyalni fog a boldogságtól, amiért eltölthet egy kis időt a barátnőmmel.
Átvágunk a szálloda előterén, mindketten meglapulunk egy kissé, és azt figyeljük, hogy vajon észreveszi-e valaki, hogy ki vagyok, de abszolút senki sem törődik velem, úgyhogy mire kilépünk teljesen nyugodt vagyok. Boldog lennék, ha megmutathatnám őt a világnak, és elmondhatnám, hogy igen, ez a lány az én barátnőm, de tiszteletben tartom, hogy még nem áll készen arra a felhajtásra, ami körülöttünk lenne, úgyhogy inkább arra törekedek, hogy senki se fedezze fel, hogy kinek a kezét szorongatja ez a gyönyörű lány.
- Felkészültél? - vigyorodok el, mielőtt a forgóajtón kilépnénk az utcára.
- Nem tudom - kicsit bizonytalannak tűnik, de izgatottan megszorítja a kezem, míg a másikkal bekapcsolja a fényképezőgépét.
- Mit szólnál hozzá, ha ma megnéznénk az operaházat és a várost, esetleg elmennénk a Hyde Parkba, azután pedig a strandra? - a karomat a dereka köré fonom és a járókelők előtt adok egy puszit az arcára, jó érzés, hogy megtehetem ezt, még ha csak "álca" mögött is. -  Amíg itt vagyunk, elmehetünk még az állatkertekbe, múzeumokba, botanikus kertekbe, az aquaparkba, vidámparkokba, vihetnénk az ikreket is, és... 
- Oké, oké - nevet fel , és ugyanezzel a széles mosollyal az arcán néz rám - mehetünk.
- Fantasztikus lesz - ölelem szorosan magamhoz - imádni fogod.
És igazam is lesz, valódi kis turista válik belőle, amint felszállunk az első tömegközlekedési eszközre, és elvegyülünk a színes kalapokat és ruhákat viselő, folyamatosan fotózgató ázsiaiak, és hangos amerikaiak között. Az arca és a szemei ragyognak, igyekeznek magukba szívni mindent a környezetünkből, és a busz ablaka ellenére csodálatos képeket készít Sydney nyüzsgő életéről. Sosem láttam még senkit sem úgy lelkesedni egy hídért, és az óceán látványáért, ahogy őt, és talán soha senki, még a legprofibb fotósok sem csináltak olyan gondosan beállított, tökéletes képeket az operaházról, amilyeneket ő készít. 
- Hazel? - valósággal elszégyellem maga azért, mert megzavarom, miközben lelkesen visszanéz egy elkészült képet az operaházról. 
- Igen? - ösztönösen az arcához nyúlok, és eltűrök egy hajtincset, a melegtől és a lelkesedéstől kipirult, szinte kapkodja a levegőt. 
- Szeretném, ha készítenénk egy képet magunkról.
- Persze, állj csak oda, lefotózlak! - a térdeivel rugózik, és szinte már ugrálva próbál meg kicsit előrébb terelni.
- Nem, Haze - nevetem el magam - én azt szeretném, ha valaki lefotózna minket, együtt.
- Ó - a szemei meglepetést sugallnak, de végül bólint egy aprót.
- Oda mered adni a géped, vagy csináljuk inkább a telefonommal? - elgondolkozva pislog le a kezében szorongatott, hatalmas becsben tartott eszközre, és bár vonakodva, de ismét bólint egyet.
- Telefonnal nem lenne az igazi - mosolyog rám, miközben kiveszi a nyakából.
A tekintetemmel egy szimpatikus alak után kutatok, hamarosan pedig kiszúrok egy fiatal házaspárt, akik talán a nászutukat tölthetik itt. Amikor megkérem őket, hogy készítsenek néhány képet rólunk kedvesen mosolyogva bólintanak, és amikor kissé idétlenül megállunk egymás kezét fogva, háttérben az operaházzal, a pár női tagja elkezd tanácsokat osztogatni, hogy milyen pózokba álljunk le. Vicces mozdulatokat tesz, ami miatt akaratlanul is nevetni kezdek, és magammal rántom Hazelt is, ezzel feloldva őt a kamera előtt. Büszkén átölelve őt egyenesen belevigyorgok a kamerába, és egy pillanatig azt kívánom, bár megállna az idő, és csak mi tudnánk mozogni, hogy levehessem ezt a hülye hacukát, és a saját valómban feszíthessek mellette egyetlen kép erejéig, pillanatnyilag azonban muszáj beérnem ezzel. Igyekszek őt megnevettetni azzal, hogy hülye pózokba vágom magam mellette, grimaszolok, és őt is rábírom erre, két nevetés között viszont elragad annak a héve, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire szeretek itt lenni vele. Magam felé fordítom, és megcsókolom, félszemmel látom, hogy a lány a fotózó párja mellett a kezét a szája elé kapva ugrándozni kezd, utána viszont lecsukódnak a szemeim, mert Hazel magához tér a meglepettségből és viszonozza a csókom, holott emberek tömegei vannak körülöttünk. Teljesen belefeledkezünk ebbe a tökéletes pillanatba, szorosan magamhoz ölelem, beszívom az illatát, az ujjaimat szétterítem a keskeny derekán, míg ő átöleli a nyakam, egy óvatlan mozdulattal pedig lelöki a sapkát a fejemről, hogy az ujjait a kissé izzadt hajamba merítse. Amikor vonakodva elválunk közel vagyok hozzá, hogy visszahúzzam magamhoz, és az ajkai közé suttogjam, hogy mennyire elképesztően, őrülten szerelmes vagyok belé. 
- Niall - pihegi csendesen - a sapkád...
- Minden rendben - a kezemet a derekára helyezve, a testével takarva az arcom leguggolok, és felszedem a földről a fejfedőt, majd a helyére illesztem, amikor viszont odasétálok a párhoz, hogy visszakérjem a fényképezőgépet, és megköszönjem a közreműködésüket, tudom, hogy felismertek. 
- Te nem...?- habogja meglepetten a srác, és a homlokát ráncolva próbál átlátni a napszemüvegemen.
- Nick vagyok, Backstreet Boysból? De - vágom rá, de fogalmam sincs, hogy miért.- Légyszi, ne...
- Persze - bólint nagyot a lány, kikapja a fényképezőgépet a barátja kezéből, és az enyémbe nyomja - ne aggódj, nem mondjuk el senkinek.
- Köszi - fújok nagyot, és a hátam mögött felmutatom a hüvelykujjam, hogy Hazel is lássa, hogy tényleg minden rendben van.
- Viszlát, Nick! - sután intek, miközben elvonulnak, majd visszaandalgok a barátnőm mellé, és csókot nyomok a halántékára.
- Nick? - ráncolja a homlokát.
- Ne is kérdezd - dörzsölöm meg az arcom, úgy döntök, jobb, ha nem mondom el, hogy milyen béna vagyok. - Megnézhetem a képeket?
Elvarázsolva figyelem, ahogy gyakorlott mozdulatokkal megnyitja a képnézegetőt, és az arca felölti azt az édes, rózsaszínes árnyalatot, amikor megpillantja magát a karjaim közt. A sors mégis teljesítette a kívánságom, mert sapka nélkül, a csapzott hajammal tökéletesen felismerhető vagyok, de még ha nem is így lenne, én akkor is tudnám, hogy a képen én vagyok, és körbetapétáznám vele a házamat.
- Azt hiszem, ez lesz a következő képeslap, amit elküldök az anyukámnak - mosolyodok el - imádni fogja. 
- Kedvelte az eddigi barátnőidet? - kérdezi, és visszaakasztja a nyakába a gépet.
- Nem igazán találkozott velük - fogom meg a kezét, és lassan továbbsétálunk. - Nem volt komoly kapcsolatom már egy... egy ideje, de téged biztos, hogy kedvelni fog. 
Egy apró mosollyal nyugtázza amit mondok, és a karjaim közé simul, miközben visszasétálunk a legközelebbi buszmegállóhoz. Mehetnénk metróval is, sokkal gyorsabb lenne, de akkor kevesebbet látnánk a városból, úgyhogy inkább várunk többet, és jutunk el lassabban a célunkhoz.
Mielőtt lemennénk a tengerpartra megállunk egy gyorsétteremnél, hogy vegyünk magunknak ebédet, majd a papírzacskót szorongatva átvágtatunk a fél városon csak azért, hogy a londoni Hyde park itteni testvérének egy padján fogyasszuk el, majd elnyúljunk a fűben, és pihenjünk egy kicsit.
- Remélem, nem bántad meg, hogy eljöttél - simogatom az ujjaimmal a derekát.
- Nem, egyáltalán nem - felemeli a fejét, és a száját mosolyra húzza - köszönöm, hogy itt lehetek, Niall.
- Én köszönöm, hogy eljöttél - az arcát a kezeim közé fogom és magamhoz húzom néhány apró puszira - még sosem éreztem ennyire jól magam.
Nem számolok azzal, hogy a nap fele még hátravan, az a fele, amit talán még jobban élvezek, azzal kezdve, hogy a szolid, bátortalan barátnőm, miután a csomagjait a kezembe nyomja lekapja magáról a ruháját, és belegázol a vízbe. Tátott szájjal nézem, ahogy sikítva ugrándozik a habok közt, és a szemei fekete, keskeny kis vonalakká alakulnak a széles mosolyától. A fürdőruhája egyszerű fekete, de mindennél dögösebbnek találom, talán azért, mert egy elképesztően gyönyörű test viseli, valósággal beleszédülök a lapos hasának, csupasz, hosszú, izmos combjainak, és telt, kerek idomainak látványába. Miközben hátravetett fejjel, széles, csodaszép mosollyal az arcán felnéz az égre, majd önfeledten a nekiszalad a közeledő hullámnak kénytelen vagyok leülni a meleg homokba, és imádkozni azért, hogy ma még megmozdulhassak mindenféle mellékreakció nélkül.
- Hé, Ni... Nick! Nem jössz be? - az, hogy egy hullám hátulról előrelöki, és vizes fröcsköl az arcába gyorsan ráébreszti arra, hogy talán nem a legjobb ötlet egy strand közepén a nevemet kiabálni.
- De, egy pillanat! - feltápászkodok, de a tekintetem végig rajta tartom, mert egyszerre nyújt nagyon mókás, és végtelenül aranyos látványt, miközben lubickol.
A pólómat rádobom a csomagjaira, gondosan elrejtve köztük a fényképezőgépét, utolsóként pedig, miközben már futok a víz felé, elhajítom a sapkám. Mielőtt a fülem és az orrom telemenne vízzel hallom a visító nevetését, és egyszerűen nem tudom, hogy hogy tudtam eddig élni nélküle.

2016. december 8., csütörtök

25.rész

Sziasztok!
Még számomra is meglepő, hogy most teszem fel ezt a részt, és nem valamikor holnap késő este, ennek az az oka, hogy egy kicsit lebetegedtem, ami a tanulmányaimat figyelembe véve a legkevésbé sem jó, viszont időben befejeztem a részt, és legalább egyszer kialudhatom magam.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek, én kivételesen a megszokottnál kicsit jobban élveztem az írását, bár így visszagondolva nem mondom azt, hogy elégedett is vagyok vele, de élveztem, és már csak ezért sem nyúlok bele utólag.
Kitartást kívánok nektek az elkövetkezendő másfél héthez a téli szünetig, mindjárt itt van! <3 
N.x 

 Niall Horan

Elbűvölő az arca, amikor bejelentik, hogy a gép megkezdi a leszállást, kislányos izgatottság ül ki rá, és a fényképezőgépét az ablakhoz szorítva lesekszik annak ellenére, hogy éjszaka van. Sajnálom, hogy nem nappal érkezünk meg, mert kicsit sem érzem fáradtnak magam, és szívesen körbevezetném egy kicsit már most, de az idő felett még miatta sem tudok uralkodni, úgyhogy kénytelen-kelletlen belenyugszok abba, hogy reggelig várnom kell a turistáskodással.
- Úristen! Az ott az óceán? Látom a kontinens peremét! - kapja felém a fejét, az arca piros az izgatottságtól, és alig tud nyugodtan ülni a fenekén.
- Gyönyörű, ugye? - karolom át, és a válla fölött kinézek az ablakon. A város fényei megvilágítják a környezetüket, világosan körvonalazódnak ki a szigetek és a nagy kontinens pereme, ahogy Hazel mondta, de a fele sem látszik a lényegnek.
- Várd meg, amíg leszállunk! - fordul hátra Zayn, és széles vigyort villant a barátnőmre, ő azonban nem figyel, mert a fényképezőgépével foglalkozik, és egy pillanatra sem szakítaná el a tekintetét az ablaktól.   Egy kissé durván érünk földet, néhány másodpercig egyre lassulva száguldunk a kifutópályán, mígnem végül megállunk. Kénytelenek vagyunk a helyünkön maradni, amíg a biztonságiak kimennek, hogy felmérjék, tiszta-e a terep, és megérkeztek-e már a kocsik értünk, és kivételesen szerencsénk is van, így szépen lassan egymás után elköszönünk a személyzettől, és lekászálódunk a gépről.
- Mi lesz a csomagjainkkal? - emeli rám a tekintetét, lépdelés közben szorosan a mellkasomhoz simul.
- Utánunk hozzák - nyomok puszit a feje búbjára - valószínűleg már hamarabb a szállodában lesznek, mint mi.
Aprót bólint, a tekintetével vadul, érdeklődve méri fel a repülőtér minden pontját, és séta közben készít néhány fotót. Édesnek tartom, ahogy turistáskodik, és amikor hátrapillantok látom, hogy Harry kezét fogva Casey is ugyanilyen érdeklődéssel néz mindenre, pedig ez még csak a repülőtér.
Egyenként, vagy a mi esetünkben egymás kezét fogva vágunk át az emberek tömegén, hogy ne keltsünk nagy feltűnést. Miráéktól átveszem a keresztlányom, és ráültetem a karomra, így csak egy fiatal, kisgyerekes családnak tűnünk, bár kapucnis, meglehetősen rejtőzködő apukaként bizonyára furcsa látványt nyújtok.
- Nyugodj meg, pici lány, mindjárt visszaadlak anyának - nyomok puszit a szomorú, sírós grimaszba torzuló arcára. - Emlékszel, hogy milyen jól szórakoztál keresztapuval és keresztanyuval legutóbb? És akkor is hazajöttek a szüleid, most is pont olyan jól fogunk mulatni, amíg meg nem érkeznek a bátyóddal, és ígérem, hogy most sokkal kevesebbet kell várni rájuk, csak néhány perc az egész.
Amíg beszélek úgy tűnik, hogy megnyugszik, mert úgy figyel, hogy szinte issza a szavaim, eszébe sem jut, hogy néhány másodperccel ezelőtt miért pityergett, viszont akkor, amikor egy pillanatra nem rá figyelek, hanem Paddyre, aki szól, hogy kint vár minket egy kocsi, újra nyűglődni kezd.
- Jól van, jól van, Nyuszi - szorítom magamhoz, Hazel pedig óvatosan megsimogatja az arcát, hogy felhívja magára a figyelmét.
- Te jártál már itt korábban, ugye, Ari? - azon az édes, kedves, kislányos hangon beszél, ami olyan, mintha egy mesét olvasna fel. - Muszáj lesz nekem megmutatnod a környéket holnap, miután mindannyian kialudtuk magunkat, még sosem jártam Ausztráliában, de mindenképp szeretném tudni, hogy honnan származnak a kedvenc kisbabáim, és ki is lehetne jobb idegenvezető, mint az egyik közülük? Igazam van? - bár nehezebb úgy tartanom Ariát, hogy vidáman csapkodni kezd a kezemben, azért örülök, hogy jobb lett a kedve, és szívmelengető azt hallgatni, ahogy Haze beszél hozzá.
- Ülj csak be - terelem magam előtt a nyitott kocsi felé, megvárom hogy bemásszon, aztán az ölemben Ariával én is helyet foglalok.
- Ez mindig ilyen? - érdeklődik, miután szégyellősen köszön a sofőrnek velem együtt.
- Nem, általában rengeteg fotós van, és sikoltozó rajongók - fordulok felé, és megpuszilom az arcát - most szerencsénk van, ugye, Szerelmem? - megigazítom a kislány kissé elcsúszott sapkáját, és neki is puszit nyomok a kipirult pofijára. Szokatlanul hűvös van, szerencse, hogy Mira pontosan ismeri ezt a fura ausztrál időjárást, és adott mindkét gyerekére egy kis kabátot és fejfedőt. Megfogom az apró kezeit és az arcomhoz húzom őket, a gurgulázós, nyálfújós nevetése a világom legszebb hangjai közé tartozik.
- Gyere, Manó, visszaadlak az apukádnak - dőlök előre - köszönj el szépen Hazel nénitől és a sofőr bácsitól - a kérésemre felemeli az egyik kis kezét, és az ujjait ki-be hajlítva integetni kezd, még mielőtt Liam bekopog az ablakon és elrabolja a figyelmét.
- Köszi szépen, hogy vigyáztatok rá - veszi ki az ölemből hálás mosollyal az arcán - gyere, picur, egy időre megint véget vetünk ezeknek az éjszakai fönt kuruttyolásoknak.
- Bármikor, tesó - biccentek, majd pont úgy kezdek integetni, ahogy Aria is csinálta, ezt látva pedig ismét felemeli a kezét, és egy széles mosolyt is mellékel hozzá.
- A hotelben találkozunk - búcsúzik, majd becsapja az ajtót, és a továbbra is integető lányával elsétál.
- Indulhatunk, Mr. Horan? - pillant hátra a sofőr, akinek a "Graham" név szerepel a ruháján.
- Persze - bólintok, és a karomat Hazel köré fonom. - Azt hiszem, láthatod majd az óceánt a kocsiból, de ha nem, a szállodából biztosan.
- Alig várom - mosolyog rám, és befészkeli magát a dzsekim alá.
Csak azért tartom ébren magam, hogy lássam őt, ahogy nézelődik, de elég laposakat pislog, kényszeredetten emeli fel a fejét újra és újra, pedig nyugodtan aludhatna, nem hagynám itt.
- Azt mondtad Arinak, hogy keresztapuval és keresztanyuval volt - szólal meg csendesen - miért?
- Mit miért? - simítok végig a haján összeráncolt szemöldökkel.
- Én nem vagyok a keresztanyukája.
- Hm - tűnődök továbbra is ott simogatva őt, ahol éppen érem - technikailag az vagy, én vagyok a keresztapja, te pedig együtt vagy velem, magától értetődő, hogy te vagy a keresztanyukája, Miráék ezért nem is választanak külön senkit, az lesz, aki végül képes lesz elviselni engem, és Luke-ot.
Csendben marad, azt hiszem, a válaszom túlságosan elgondolkodtatja, de legalább nem kezd el ellenkezni, ami jó dolog, a hallgatás beleegyezést jelent.
- Megérkeztünk - suttogom a fülébe. Éberebben kezd pislogni, bár zavartnak tűnik, végül felemeli a fejét a mellkasomról, így kiszállhatok. - Gyere, elkérjük a kulcsokat és alhatsz nyugodtan - imbolyogva áll fel, a kezével fáradtan megdörzsöli a szemét, amitől olyan, mint egy kislány, míg végül megfogja a kezem.
A barátaim pont ilyen állapotban várják a saját kulcsaikat a recepciónál, kivéve persze a szülőket, akik sokkal keményebbek, mint itt bármelyikünk, és egyetlen ásítás nélkül ringatják a gyerekeiket.
- Bocsánat - szólal meg Louis éppen akkor, amikor a pult közelébe érünk - lehetne egy kicsit gyorsabban? Én ráérek, és valószínűleg a többiek is, de van velünk két kisbaba, akik szerintem már kellően megunták a kényelmetlen helyzetben való alvást, úgyhogy kéne egy szoba nekik, mégpedig most - túloztam, amikor az mondtam, hogy Louis megszólalt. Nem, Louis konkrétan ráförmed a pultos csajra és követelőzik, de mentségére szóljon, hogy jó ügyben teszi.
- Elnézést, uram, sietek - szól vissza a csaj megszeppenten.
- Nyugi, Lou, minden rendben - lép közelebb Mira, és megnyugtatóan, de egy kissé szemrehányó pillantás kíséretében megsimogatja Louis karját. - Csak nyugodtan, hölgyem, nincs semmi gond, ráérünk - angyali mosolyt villant rá, de én átlátok rajta, és tudom, hogy legszívesebben még csúnyábban követelne egy szobát a gyerekeinek, erről tökéletesen megbizonyosodok akkor, amikor összeszorított ajkakkal, a szemét forgatva pillant felém.
- Megvan - pattan fel a lány, és előszedi a kulcsokat, amelyek közül az elsőt a babás beszólások ellenére Louis kezébe nyomja.
Az utolsó kulcscsomóért nyúlok én, és igyekszem kompenzálni Louis viselkedését és a többiek kelletlen morgását egy hálás mosollyal, mert minden bizonnyal nem szándékosan húzta az időt, és erre Lou is rájön majd, ha kipihente magát, reggel pedig itt fog állni, hogy elnézést kérjen.
- Nem fog elárulni minket? - kérdezi Haze idegesen, amikor a derekát átfogva a lift felé terelem.
- Nem, nem teheti - nyomok puszit a feje búbjára - Köti a titoktartás.
Csak egy aprót bólint jelezve, hogy megértette, de azt hiszem, inkább összezavartam ezzel a válasszal, sokszor elfelejtem, hogy mennyire új még számára az életem, és ami nekem természetes, az neki a legkevésbé sem az.
Bepréselődünk a liftbe Zaynnel és Louval, az a helyzet pedig, hogy most mellettük én állok egy lánnyal, ők pedig egyedül felettébb furcsa, mivel általában pont fordítva szokott lenni.
- Van valami kötött programunk holnapra? - kérdezi Zayn egy óriási ásítást követően.
- Nem hiszem - a karjaimat Hazel köré fonom, furcsán ragaszkodóan ölel át, nem mintha egyébként ez annyira zavarna, sőt, nagyon is kellemes.
- Az jó, akkor kialudhatom magam - mormolja, és félig nekidől Louis vállának.
Belepuszilok Haze hajába, és amíg fel nem érünk a fejemet az övére hajtom, pont ezért szörnyen kellemetlen, amikor felérünk, és meg kell mozdulnom.
- Jó éjt, srácok - intek, és magam előtt terelem a félálomban néha fel-felpislogó barátnőmet, aki éppen csak megemeli a kezét, hogy integessen.
Egy ideig babrálok a zárral, mígnem végre kattanva kinyílik, és elénk tárul a tágas szoba. Az arcomon azonnal megjelenik az elégedett mosolyom, mert pont olyan, amilyet kértem, a franciaággyal szemben óriási ablakok vannak, olyanok, mint a lakásában. Tudom, hogy szereti panorámában nézni a városokat, és szerettem volna, ha itt is tudom biztosítani számára ezt az élményt, elvégre ez Sydney, és nem London, az itteni kilátás teljesen új számára, de miután bezárom az ajtót és felé fordulok nem úgy néz ki, mint aki annyira el lenne bűvölve, inkább rémült.
- Te is itt alszol? - kérdezi, és a hangja mintha arról árulkodna, hogy a válaszom nemleges lesz, ehelyett azonban bólintok, az ő arcát pedig ezernyi negatív érzelem önti el. - Az nem lehet.
Homlok ráncolva nézek rá, nem értem, hogy mi lehet a baj, azt pedig főként nem, hogy miért kezd el remegni a keze, és homályosodik el a tekintete.
- Hazel? - lépek hozzá közelebb, de hátrál egy lépést, és rázni kezdi a fejét.
- Nem fogok egy szobában aludni veled - miközben ezt mondja egyenesen a szemembe néz, és fogalma sincs róla, hogy a szavaival úgy gázol a lelkembe, mint akkor, amikor folyamatosan visszautasított, és minden amit tettem rossznak bizonyult.
- Miért?
- Mert... mert nem - habogja.
- Nincs több szabad szoba, Haze, dugig van a szálloda - próbálok hatni rá azzal, hogy megőrzöm a türelmem. - Csak alvásról van szó, semmi másról, egyébként minden ugyanolyan lesz, mint amikor eljössz hozzám, vagy én hozzád.
- Nem - a hangja hisztis, mint egy gyereké, amikor nem kaphat meg valamit, én pedig egyszerűen nem értem, hogy mi történhetett. - Én nem alszom veled!
Beletúrok a hajamba és hosszan kifújom a levegőt, a mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, eluralkodik rajta valami, ami teljesen felismerhetetlenné teszi.
- Rendben - bólintok - szeretnél átmenni Caseyhez? Harryvel mi jól megférünk egymás mellett.
- Nem! - összerezzenek az éles hangra, amit kiad, szinte sikolt. - Egyedül akarok lenni, érted? Egyedül!
Az agyvizem forrni kezd, de talán a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem az a fajta hiszti, amit egy lány levághat, ha valami nem tetszik neki, és hiába próbálom ráfogni arra, hogy még sosem volt barátja, mert a lányok általában várják az első együtt alvást, néhány órával ezelőtt pedig nem úgy tűnt, mintha zavarta volna, hogy egy ágyban volt velem, vagy akár Miráéknál, amikor elaludt rajtam. Ez az a hiszti, ami az esetlen próbálkozásaim során is előjött, amikor szerettem volna megcsókolni, és veszem is az adást, hiszen emlékszek az esetek kimenetelére.
- Oké - próbálok olyan hangon megszólalni, mintha ez csak egy átlagos beszélgetés lenne - akkor átköltözök Louishoz vagy Zaynhez.
A vonásai rendeződnek és az arca kisimul miközben aprót bólint, a keze közt azonban még mindig a ruháját gyűrögeti. Ezúttal nem hátrál el, amikor teszek egy lépést felé, és a következőknél sem, helyette lehajtja a fejét, mintha szégyellné magát.
- Haze? - az álla alá nyúlok és felemelem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Sajnálom - ejti ki a száján, a hangja azonban erősen remeg, ami kegyetlenül összefacsarja a szívem.
- Semmi baj, Kicsim - végigsimítok az állán, majd az arcát a kezeim közé fogom és nekidöntöm a homlokom a homlokának. - Megértem, de ha van valami, bármi, amit szeretnél elmondani, nekem elmondhatod, ugye tudod?
Bizonytalanul, lehunyt szemekkel, de végül bólint, és a teste feloldódik annyira, hogy alig észrevehetően az irányomba hajoljon, visszakapom azt a lányt, akibe menthetetlenül szerelmes vagyok a néha furcsa, és kiakasztó viselkedése ellenére is.
Magamhoz húzom, pontosan olyan bátortalanul érek hozzá, mint aznap este a barátaim házában, mert félek, hogy kitépi magát a karjaim közül, ez azonban nem történik meg, így a csókom sokkal bátrabbra sikerül, mint akkor. Hosszú ideig tart, és talán egyikünk sem akarja elengedni a másikat, ami biztató, de összezavar, mert a testtartása számomra arra utal, hogy nem is akarja, hogy elmenjek.
- Szép álmokat - suttogom az ajkára, majd nyomok rá még egy puszit, ahogy az orrára és a homlokára is.
Azt várom, hogy ellenkezzen, amikor felkapom a szoba közepére helyezett utazótáskám, de már nem is figyel, helyette ahhoz a nyavalyás ablakhoz lép, és elbűvölve figyeli a várost, úgyhogy végül rendkívül zavartan és elkeseredetten, de magára hagyom.
Először Zaynhez akarok bekopogni, mert úgy gondolom, ő kevesebbet kérdezősködne, de aztán eszembe jutnak a szavai arról, hogy holnap sokáig pihenni akar, így kénytelen vagyok Louishoz menni.
- Niall? - tárja ki az ajtót, miután megbizonyosodik róla, hogy nem egy elvetemült rajongó zaklatja. - Te meg mit keresel itt?
- Hosszú történet - sóhajtok, és a lábammal megpiszkálom a padlóra dobott táskám - aludhatok itt?
- Persze - lép arrébb, hogy beengedjen, de miközben kelletlenül bevonszolom magam a lakosztályába újra beszélni kezd - de Danielle 2 nap múlva érkezik, és nem találkoztunk már egy ideje.
- Értem - lököm le a táska fülét a vállamról - talán addigra lesz szabad szoba.
Felvont szemöldökkel, meglehetősen értetlen arckifejezéssel fordul felém, amiért nem is hibáztathatom, de nem tudom, hogy hogyan magyarázhatnám el neki anélkül, hogy bárkit is hülyének nézne, hogy Hazel az egyik percben olyan, mintha szeretne összenőni velem, a másikban pedig szinte kiabálva üldöz el.
- Mi a fene történt, Niall? Az előbb még semmi bajotok nem volt.
- Semmi - túrok a hajamba - nem történt semmi, csak nem akar együtt aludni velem.
A szemöldöke még magasabbra szökik, és ha ez lehetséges, akkor még értetlenebbül néz, de ha akarnék se tudnék ennél többet mondani.
- Biztos valami lányos dolog - vonom meg a vállam, mintha nem is lenne nagy ügy - nem alszik együtt az első barátjával az első három hónapban, vagy mit tudom én.
- Első? - hördül fel, de amikor látja, hogy komolyan mondom, az arca újra felveszi azt a bizonyos döbbent szerkezetet, és én már tudom, hogy hosszú éjszakám lesz.
Hazel Clark
Sokáig bűntudatom van, amiért kitúrtam, és az agyam megállíthatatlanul kattog azon, hogy vajon mit gondolhat most rólam, mégsem tudom rávenni magam arra, hogy visszahívjam. A lelkem mélyén nagyon szeretném, ha elmondhatnám neki, hogy mi történt anno, és mi történik most velem, majd elaludhatnék a karjaiban azzal a reménnyel, hogy talán ő megóv minden rossztól, de ez nem lehetséges. Nem hittem volna, hogy ennyire hamar eljön ez a pillanat, azt hittem, hogy hónapokig képes leszek húzni, naivan ezt az utazást is úgy képzeltem, hogy külön szobában leszünk, erre tessék, de talán így, hogy tudja, még sohasem volt előtte senkim, megértőbb lesz, és türelmesebb, nem mintha egyébként nem lenne az túlzottan is.
Végül, hogy enyhítsem a bűntudatom felemelem a telefonom, és a béna nyomógombokkal szórakozva hosszú percek alatt, de írok neki egy üzenetet, amiben bocsánatot kérek a hülye viselkedésemért. Szeretném megígérni neki, hogy egyszer mindent megmagyarázok, de nem hinném, hogy azt a napot megéljük, legalábbis nem együtt. Reménytelenül várom a válaszát, ami végül teljesen más formában érkezik meg. Az ajtón halkan kopognak, és valamiért tudom, hogy ő az, csak ő képes felkelni az ágyból és a borzalmas viselkedésem ellenére átjönni hozzám csak azért, hogy személyesen válaszoljon.
Mezítláb az ajtóhoz sétálok, elmozdítom a kukucskálót és a biztonság kedvéért kinézek, hogy bebizonyosodjon az igazam, csak ezután fordítom el a kulcsot, hogy az ajkamat harapdálva szembenézzek vele.
- Szia - húzza mosolyra a száját. Csupán egy fehér alsónadrágot visel, amivel rettentően zavarba hoz, de talán erre figyelek legkevésbé, főként azután, hogy előre lép, és mélyen megcsókol. A fejem erőtlenül csuklik hátra, mintha a nyakam képtelen lenne megtartani, a kezem a csupasz mellkasához tapad a felsőtestemmel együtt, most először azonban teljesen a tudatomnál maradok, és nem engedem, hogy a rossz emlékek átvegyék az irányítást fölöttem. A mohósága megijeszthetne, meg kellene, hogy ijesszen, az lenne a megszokott, de nem a normális. Azt hiszem, a normális az, amit éppen most csinálok. Esetlenül a falnak dőlünk, az ajtót finoman becsukja az egyik kezével, aztán ugyanazzal a hajamba túr.
- Sosem tudnék haragudni rád - mormolja a szemembe nézve, homlokát az enyémnek döntve. Olyan közel van hozzám, és olyan kevés ruhában, hogy el kellene ájulnom, de nem történik semmi ilyesmi, pedig már majdnem hogy várom a pillanatot, amikor összecsuklok.
Az ujjaival az arcomat simogatja, közben apró csókokat halmoz a számon, mígnem újra hosszan megcsókol és teljesen hozzám simul, de nem présel kellemetlenül a falhoz, és nem csinál semmit, amivel megtörhetné azt a tökéletesen biztonságos érzetet keltő buborékot, amit körénk von.
- Sajnálom - nyöszörgöm két csók között, amikor éppen megállunk, hogy levegőt vegyünk - hogy olyan borzalmasan reagáltam.
- Semmi baj - az ajkai súrolják az enyémeket beszéd közben, és ez egy furcsán vágyakozó érzést kelt bennem, folytatni akarom ott, ahol abbahagytuk. - Mennem kellene, biztos nagyon fáradt vagy.
Igen, tényleg az vagyok, de nem ő az oka annak, hogy nem tudok aludni, hanem az, amiért nem maradhat itt velem.
Lábujjhegyre állok, hogy megpusziljam, ezután viszont ahelyett, hogy elengedném nekidőlök a mellkasának, és gyerekesen átölelem. Rajta kívül talán sosem próbált meg úgy elfogadni senki, amilyen vagyok, egy idő után egyszerűen feladták, de az is igaz, hogy Niall nem ismerte sosem a régi Hazelt, csak azt, aki most vagyok, de még így is furcsa, hogy kedvel. Neki nem kötelessége elviselni, kedvelni pedig főleg nem, ha akarna, akkor elmehetne, hagynám, mert az lenne a legjobb mindenkinek, ha magától jönne rá arra, hogy nem engem akar, ehelyett azonban itt van, és megcsókol, amikor rettenetesen viselkedek.
Körém fonja mindkét karját, majd a fejét ráhajtja az enyémre, és hosszú perceken keresztül némán állunk így, ami valóságos lelki feltöltődés számomra.
- Szép álmokat - a kezét az arcomra simítja és puszit nyom a homlokomra mielőtt elenged. A távozása halk és csendes, és én még talán sosem kívántam ennyire a pokolba azokat a szörnyű képeket, amik miatt nem lehet egy nyugodt éjszakám, és kénytelen vagyok elűzni őt.
Kedvetlenül, de legalább némileg tisztább lelkiismerettel csoszogok vissza az ágyba, és húzom magamra a takarót. Csodálatos kilátás tárul elém, a szoba elég magasan van ahhoz, hogy az épületeken túl lássam a hullámzó óceánt, és a holdat, ami mindent beragyog. Niall direkt miattam kérte ezt a szobát, talán ebben a szállodában is csak ezért vagyunk, mindent megtesz értem amit csak tud, én viszont arra sem vagyok képes, hogy őszinte legyek hozzá. Hátat fordítok az üvegnek, mert nélküle nincs kedvem nézelődni, helyette azonban az üres ágyneműt csodálhatom, ami még inkább rá emlékeztet, arra, hogy hagynom kellene, hogy találjon egy normális lányt, engem pedig elfelejtsen.
Gyűlölök aludni, de a szervezetem mindig győzedelmeskedik fölöttem, mert alvás nélkül nem sokáig húznám, azonban az nem pihentető, ami velem történik, ha lecsukom a szemem, épp ellenkezőleg.
Talán az teszi, hogy idegen helyen vagyok egy ismeretlen ágyban, de ez az álom még rosszabb, mint az eddigiek, pedig ugyanaz.
A sötétben gyakran hiszem azt, hogy megvakultam, de még mielőtt teljesen megbizonyosodnék róla az ajtó mindig kinyílik, és egy pillanatra felvillannak előttem a külvilág fényei, éppen csak amíg látom, hogy a gyíkszerű alak besurran a résen.
A saját nyöszörgő légzésem betölti a fejem, és az egész sötét helyet, mert bár nem látom, és olyan halkan jön, mint egy macska, tudom, hogy egyre közeledik, és másodpercek kérdése, hogy ideérjen. Reménytelenül hánykolódok, a láncok, amikkel fogva tart veszettül csörögnek, de nem nyomják el az ördögi, gonosz kacaj hangját. A koszos mancs a számra tapad, a szemeim elkerekednek és még inkább kapkodni kezdem a levegőt, a félelemtől a fejem nehézzé válik, és nem bírom megtartani.
- Kelj fel! - úgy ráz, mint egy rongybabát, majd keményen elereszt és a fejem beleütődik az ágyba, vagy akármi is legyen alattam. A fájdalom mindent beborít, de ezért hálás vagyok, mert minden mást elnyom egy ideig, egy idő után azonban már nem. Öntudatlanul sikoltozva vergődök, de képtelen vagyok szabadulni, nem tudom felemelni a lábaim, hogy megrúgjam, a kezeimet leszorítja, én pedig hiába kiabálok a szüleimért, nem jönnek, cserben hagytak, nem kellek nekik.
- Jó kislány vagy - paskolja meg az arcom, és megsimogatja a gubancos, loncsos hajamat.
A térdeimet felhúzva fordulok a másik oldalamra, fáj mindenem, szeretnék még kisebb lenni, mint amilyen valójában vagyok.
Jó kislány? Nem, nem vagyok jó kislány, mert nem fogadtam szót, elkóboroltam, és vele mentem, csak mert nála volt az az édesség, amit anya nem akart megvenni nekem, ő viszont megígérte, hogy megkaphatom, ha vele tartok, és segítek neki valamiben. Már csak a hangjáról ismerem meg, néha csúnya szavakat mond, máskor olyan kedvesen beszél hozzám, mint aznap a boltban, de mindig bánt, minden egyes nap, és ez az én hibám, csak az enyém.
Ezúttal nem az üvöltésemre térek magamhoz, hanem a szememből ömlő néma könnyekre, és a mellkasom tehetetlen rázkódására, amivel levegőt követel. Nem szoktam sírni, sosem sírok, mert ha egyszer rákezdek, akkor nem tudom abbahagyni. Az arcom belefúrom a puha párnába, az egész testem remeg, rázkódik, mintha szeretné kilökni magából a lelkem. Nem tudom, hogy vége lesz-e ennek valaha, de néha, vagyis inkább sokszor, én is azt szeretném, ha testet cserélhetnék valakivel, akit nem mocskoltak be sosem. Végül újra álomba merülök, ez vet véget a tehetetlen csuklásomnak és vonaglásomnak, belesüppedek az álomtalan, pihentető sötétségbe, amiből csak órákkal később zökkent ki, hogy lenyomódik az ágy mellettem, és ismerős ujjak érintik meg az arcom. Nem ébredek fel azonnal, a tudatalattim azonban magához tér, és tudom, hogy még alszok, az inger viszont a valóságból jön, abból, ahol létezik egy férfi, akinek fontos vagyok, és ő is fontos nekem.
- Haze - szólít meg halkan, valószínűleg sokadjára  - ébredj, álomszuszék, átalszod az egész napot.
Nyöszörgök, de elfordulás helyett öntudatlanul felbiccentem a fejem, hogy simogasson még, hiszen csak ő tud így megérinteni.
A nevetését furcsán közelről hallom, majd a légzése összefonódik az enyémmel, és az ajkával megérinti a szám.
- Jó reggelt, gyönyörű - mosolyog rám, amikor a szempilláim megrebbenve felemelkednek, és elém tárul az arca, amit hátulról megvilágít az ausztrál napsütés. Talán túl költői vagyok, vagy még túlzottan az éjszaka, és a rettenetes álmom hatása alatt vagyok, de ez a kép, ami elém tárul tökéletesen illusztrálja, hogy mit jelent Niall számomra. Ő a fény az életemben, kiút a sötétségből, a reménysugaram.