32.rész

Sziasztok! 

Rögtön azzal kezdeném, hogy a mai naptól kezdve előreláthatólag február 17-ig lesz egy kis szünet a blogon, ennek az az oka, hogy jövőhéten elutazok egy távoli országba, ahol cserediák leszek. Nem tudok, és nem is igazán szeretnék ott azzal foglalkozni, hogy megírjam a részeket, időben feltegyem őket, és még jók is legyenek. Remélem, hogy ezt megértitek, és nem pártoltok el a történetemtől a rövid kimaradás miatt, ígérem, hogy amint hazaérek Magyarországra már írom is meg a következőt, sőt, még a hétvégén belekezdek, hogy ha esetleg mégis lenne egy kis időm feltegyem. 

A hétvége folyamán megválaszolom az összes kommentet, amit eddig nem tudtam, valamint őszintén remélem, hogy szeretni fogjátok a mai részt. :)

 Niall Horan

Habár a ruhájában, szépen kisminkelve, gondosan begöndörített hajjal is gyönyörű volt, mégis most látom a leggyönyörűbbnek, miközben gumipapucsban, fürdőköntösben, a kezemet szorongatva csattog az oldalamon. Sugárzik belőle valami furcsa elszántság, ami eddig felbukkant néhány pillanatra, majd elillant, most viszont már tart egy ideje. Nem igazán tudom, hogy honnan jött hirtelen az éjszakai fürdőzés ötlete, de örülök neki, mert úgy tűnik, háttérbe szorítja a történteket mindkettőnk fejében, ő megnyugodott, én pedig most épp nem akarom megkeresni, és laposra verni azt a férget.
- Nahát! - nyílnak nagyra a szemei, amikor belépünk a szálloda wellness részébe. Mindössze egy gyors körömbe került a pultnál, hogy beengedjenek, na meg persze némi plusz terhelésre a kártyámon, de kit érdekel? Hazel és a mosolya minden pénzt megér.
- Nem is tudtam, hogy itt van ilyen!
- Tényleg? - lepődök meg. - Azt hittem, hogy tudod, én azért nem mondtam, mert úgy gondoltam, hogy a tenger mókásabb.
- Mert az is - mosolyodik el - de itt legalább csak ketten vagyunk.

Tökéletesen megfogalmazza a gondolatokat, amik a fejemben cikáznak.
- Most hogy mondod - döntöm oldalra a fejem, közben az arcomra huncut mosoly kúszik a hirtelen jött ötletemtől. Gyorsan előre lépek és a karjaimba kapom, meglepettségében visítva ficánkolni kezd, míg én látszólag megállíthatatlanul törtetek a medence széle felé.
- Ne! - mászik szinte a nyakamba, de a sikkantásában nevetés bujkál. - Niall, tegyél le! - lendületet veszek, mintha arra készülnék, hogy eldobjam, az utolsó pillanatban viszont inkább fölfelé irányítom, és bár kellemetlenül összekoccanva, de sikerül szájon csókolnom.
- Au - nyög fel nevetve - betörted a fejem - dörzsölgeti a homlokát és az orrát, ami szintén az enyémhez nyomódott.
- Bocsánat - nevetek fel, és megcsókolom az említett területeket, mielőtt leeresztem a lábaira. Végigsimítok a tarkóján, megérintem a helyesen göndörödő, kócos kontyot a feje búbján, és játékosan meghúzom a köntös megkötőjét, ami váratlanul ki is bomlik, és a szétnyíló anyag elém tárja a bronzos hasát, és a fekete fürdőruháját. Válaszul ő is meghúzza az enyém, hogy aztán bűbájos mosollyal az arcán az úszómedence széléhez szökdécseljen.
- Tudsz úszni? - sietek utána, mint egy hűséges kiskutya.
- Igen - dugja bele az egyik lábfejét a vízbe, majd sokkal bátrabban belelép, és derékig gázol benne, ami szerint nem hideg. Ugrándozva halad egyre beljebb, majd hirtelen lebukik, de épp egy fél pillanattal azelőtt, hogy halára rémülnék kecsesen úszni kezd. Amikor felemelkedik, és közben vízcseppeket szór rám ő a leggyönyörűbb, amit valaha láttam. Az arcán gondtalan, boldog mosoly árad szét, és nem elég, hogy közben rám néz, hanem még egy ugrással előttem is terem, és a nyakam köré fonja a karjait. Kis híján felnyögök, amikor a vizes bőre érintkezik az enyémmel, reflexből a derekához nyúlok és nyelek egy nagyot, mielőtt viszonzom a szemetgyönyörködtető mosolyát. 
- Köszönöm, hogy elhoztál - érinti az ajkait a számhoz egy lepke lágyságával.
- Reméltem, hogy jobban fog tetszeni, mint a buli.
- Sokkal jobb - emeli rám a tekintetét - az sem volt rossz, nagyon kedvesek a lányok és jól éreztem magam, de egy kicsit túl hangos, túl sok az ember, és...
- Tudom - mosolygok rá - tudtam, hogy nem neked való.
- Honnan? - hőköl hátra meglepetten.
- Hát... csak tudtam, mert ismerlek - puszilom meg az arcát.
Az ujjaival megérinti a hajam, félig bele is túr a még száraz tincsekbe, majd tesz egy hirtelen mozdulatot és arcon fröcsköl. A feltörő csilingelő nevetése a legszebb zene a füleimnek, elhúzódik és kacagva, félig úszva, félig ugrálva elsiet.
- Te most lefröcsköltél engem? - erősen eltúlzottan, felfelé lendülő szemöldökkel kérdezem, és teszek egy olyasféle fenyegető lépést, amit akkor szoktam, mielőtt felkapom és megcsikizem az ikreket. A válasza pont olyan kitörő, gyermekies nevetés, amilyet Aritól várnék, de rá nem tudok csak úgy lecsapni, mert amikor előrevetem magam hassal belecsobbanok a vízbe, és
lenyelem a fél medencét, míg ő már szinte a másik oldalon, a lehető legtávolabb van tőlem, és édesen kacarászik, előttem pedig felvillan az a kép, ami akkor is, amikor először megpillantottam, és még a nevét sem tudtam. Egy napon feleségül fogom venni, akkor is, ha addig a napig kínkeserves, hosszú út vezet, egy másik csodálatos napon pedig gyerekeink lesznek. Boldoggá fogom tenni, és én is boldog leszek, boldogabb, mint valaha, minden porcikámban érzem ezt, olyan erővel mint még soha semmit.
Valószínűleg hagyja, hogy elkapjam, miután ezredjére is esetlenül vetem be magam a hullámok közé, és bosszúsan fújtatok, de nem veszi el tőlem azt a dicsőséges pillanatot, amikor sikerül beérnem, és köré fonni a karjaim, sőt, még visít is.
Nevetve fordítom magam felé, a haja félig kibomlott a kontyból, egy mennyei pillanatban pedig átölel a lábaival és úgy kapaszkodik meg bennem, mint egy az állatkertben látott aprócska selyemmajom.
- Megvagy - nevetek rá, és lopva nyomok egy puszit a pisze orra hegyére.
Köré finom a karjaim és elindulok a medence felé, bár azt nem igazán tudom, hogy pontosan miért is, de a fejét a vállamra hajtva átölel, és az ujjával a vizet simogatja, miközben lépegetek.
- Haze? - szólítom meg halkan, melyre válaszul halkan hümmögni kezd. - Jól érzed itt magad?
Leeresztem a lábaira és közel húzódok hozzá, míg ő laposan pislog egyet, majd bólint.
- Még sosem éreztem ilyen jól magam senkivel - az arcom felé nyújtja a kezét, és az ujjával végigsimít az arcélemen, azután pedig tovább vándorol a tarkómhoz. - De ezt már mondtam.
- Csak biztos akarok lenni benne - mosolyodok el, és a bizonytalan közeledése elé sietek - ez fontos nekem.
- Megnyugodhatsz - böki meg az orrával az enyémet huncutul és barátságosan - sehol máshol nem akarok lenni, legfőképp pedig senki mással.
Lecsapok az ajkaira, hiszen ez a mondata felér a világ egyik nagy csodájával számomra, ami viszont a legmeglepőbb, hogy ezúttal nem lepődik meg, nem dermed meg egy pillanatra, az izmai nem feszülnek meg, helyette belém kapaszkodik, ami miatt ismét egymáshoz simulunk, és mohón viszonozza a csókom. Vele ellentétben az én izmaim egyszerre ernyednek el és feszülnek meg, mígnem elérek egy pontot, amikor már képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak addig, amíg azt nem mondja. De nem mondja.
A víz magasan örvénylik körülöttünk, amikor megállunk egy pillanatra levegőt venni mindkettőnk száját elönti, mire lényegében egyszerre köpjük egymásra, majd nevetünk fel.
- Haze - megfogom az egyik combját és a derekam köré irányítom, hogy amikor készségesen átölel a lábaival kiemelhessem a vízből. Meglepetten megkapaszkodik a vállamban, és már rögtön arra készül, hogy folytassa amit elkezdtünk, azon a bizonyos kissé kótyagos estén kívül viszont még sosem volt ilyen, most nem részeg, de biztosra kell mennem. - Mennyit ittál?
- Nem rúgtam be - néz rám édesen meglepett arccal.
- Akkor jó - nyögök fel megkönnyebbülten, és engedek a húzásának.
Az ajkaink lágyan, puhán érintkeznek, az összes szőrszálam égnek mered, és libabőrös vagyok a közelségétől. A szájáról az arcára vándorlok, onnan pedig a nyakára, melyben vonzón megfeszülnek az izmok, és még lágyan hátra is veti a fejét, hogy jobban hozzáférjek. Azt sem tudom, hogy melyik világban vagyok, és ki vagyok én, pláne nem akkor, amikor kissé elmélyült hangon kiejti a nevem a száján, de azért felemelem a fejem és kótyagosan a szemébe nézek. Az arca bíborszínű, az ajkai olyan duzzadtak, hogy a pillantásom folyton arra vándorol, de próbálom megemberelni magam, és koncentrálni arra, amit mondani akar.
- Szeretnék megpróbálni valamit - ejti ki lassan, vadul kutatva a megfelelő szavak után - amit még sosem csináltam.
A szemeim tágra nyílnak, minden idegrostom megfeszül az izgatottságtól, de amikor felnézek az arca bizonytalanságról árulkodik, és még valami másról, amit nem ismerek fel.
- Oké - mosolygok rá könnyedén - állok rendelkezésedre.
Valami megváltozik rajta, rendezi az aggódó, zavart vonásait és helyette magabiztosságot varázsol magára, az átváltozása elképeszt, de ugyanakkor magával is ragad, hiszen úgy tűnik, mi mindketten ugyanazt akarjuk jelen pillanatban.
Apró csókokat hagyok a nedves bőrén, néha gyengéden a fogaim közé csípem, közben megérintem a hasát és a szorosan közrefogó lábait, tanulmányozva végigsimítok rajtuk, majd a kezem a hátára csúszik, a mutató ujjam pedig a vékony pánt alá. Egy kicsit azt várom, hogy a kezemre csapjon, elugorjon, kitépje magát a karjaimból, helyette viszont úgy homorítja a hátát, hogy hozzáférjek a kis kapocshoz. Mielőtt kikapcsolnám közelebb húzom magamhoz, megbököm az orrát, hogy a beleegyezését kérjem, majd amikor a szemembe nézve aprót bólint egy könnyű, egészen apró ujjmozdulattal szétkapcsolom a keskeny pántokat tartó fémet, mire a kis fekete anyag leválik róla, és elúszik mellettünk. Levegőért kapva szorítom magamhoz, mintha amit csináltam az bűn lenne, ugyanakkor a forróság egyre feljebb kúszik a lábamon. Meg kell kérdeznem magamtól, hogy ki vagyok és mit csinálok, és hogy ő ki, és mit csinál, valamint azt sem bánnám, ha valaki megcsípne, nehogy csak egy álom legyen ez az egész, de a legkevésbé sem tűnik annak. A csókjai még sosem voltak ennyire valóságosak, minden végtagjával erősen kapaszkodik belém, a víz erőteljes hullámokat ver körülöttünk, mígnem egy óvatlan pillanatban hangosan nyílik az uszoda ajtaja, és becsörtet 3 takarító. Mindketten összerezzenünk, bennem pedig automatikusan feléled egy állatias ösztön, ami arra késztet, hogy rejtsem el a prédámat, így gyorsan lejjebb eresztem, hogy a víz és a mellkason jótékonyan elfedje a látnivalókat, majd felemelem a fejem és egyenesen a három alak szemébe nézek, akik látszólag jelen pillanatban sokkal rosszabbul érzik magukat, mint én.
- Jó estét! - vigyorodok el, közben az ujjammal kibogozom Hazel hajából a hajgumit,  hogy szétterüljön a vízben, és a hátát is elrejtse, miközben a mellkasomhoz préselődve összerándul, majd nevetéshez hasonló hang tör elő belőle. - Bizonyára nem szóltak maguknak, elkértem az uszodát néhány órára.
- Nem - szólal meg zavartan az egyikük - nem szóltak, de máris megyünk, elnézést a zavarásért!
- Menjünk fel - kuncog a fülembe Hazel, amitől minden egyes szőrszálam önálló életre kel.
- Semmi baj - válaszolok gyorsan, a lehető legkedvesebben. - Ha várnak néhány percet elmegyünk mi, eszünkben sincs akadályozni a munkájukat.
Mindhárman bólogatnak, azonban az egyikük furcsán bámul egy pontot a vízben, és vadul bökdösi a mellette álló társát. Követem a pillantását, és amikor meglátom, hogy mit bámul, kitör belőlem a nevetés, mert a medence másik felében, a víz felszínén egy fekete bikinifelső vándorol idilli nyugalomban. Hazel óvatosan abba az irányba biccenti a fejét, halkan felnyög, majd hozzám hasonlóan elneveti magát, és az arcát a mellkasom száraz részéhez simítja. Valamiért eláraszt a nyugalom, mert ahelyett, hogy teljesen kiakadna, amiért nem elég, hogy ránk nyitottak, és azóta is bámulnak, de még a bikinifelsője is szabad lábra kelt, és mindenki pontosan tudja, hogy mit csináltunk, ő inkább velem nevet.
- Egy perc és megyünk - ismétlem meg, nyomatékosítva, hogy ha már tudják, hogy a barátnőm bikinije nem ott van, ahol a célja szerint lennie kell, ideje lelépniük, amíg kiszállunk a medencéből. Szerencsére kapcsolnak, és gyorsan elpucolnak, míg én továbbra is szorosan tartom Hazelt a karjaimban.
- Ne haragudj - nyomok csókot a homlokára, miközben ismét összeránt egy kicsit a nevetés - azt mondták, senki nem fog zavarni.
- Semmi baj - emeli fel a fejét, és csillogó szemekkel, sugárzó arccal rám mosolyog. - Vicces volt.
- Igen - nevetek, és közben nekidöntöm a homlokom az övének, az orra hegyére pedig adok egy aprócska csókot. - Menj, vedd fel a köntösöd, én addig befogom az elvadult bikinidet.
Válaszul csilingelőn, hangosan felkacag és elhúzódik, amíg szemben áll velem eltakarja magát a karjaival, majd amikor hátat fordít a karjaival felhúzva magát kecsesen mászik ki a medencéből, és elszalad a ledobott fürdőköpenye irányába. Karamella árnyalatú feszes bőrén gyémántként ragyognak a vízcseppek a mesterséges fényben, valósággal beleszédülök a gyönyörűségbe, amikor kecsesen belebújik a puha anyagú rövid köntösbe, és hátraveti a vizes, csomós haját. El sem hiszem, hogy ez a test 10 perccel ezelőtt még mohón tapadt hozzám, és hogy egyáltalán ez a lány az én barátnőm, nem csak most, hanem már hetek óta, és holnap is az lesz. Gyorsan elúszok és felmarkolom a falatnyi anyagot, majd kiugrok a medencéből, és utána sietek.
- Nem fognak elárulni minket? - emeli rám aggódva a tekintetét.
- Nem - simítok végig az arcán. Az a megkönnyebbülés, ami kiül rá csupán azért, mert én ezt mondom, rádöbbent arra, hogy mennyire bízik bennem - elintézem. 
Aprót bólint, ezzel együtt pedig visszatér a gondtalan jókedve, és miután felveszem a saját köntösöm, majd óvatosan belecsúsztatom az elhagyott ruhadarabját a zsebébe, megfogja a kezem, és már-már megszokott természetességgel húzódik közelebb.

- Biztos nem akarsz még maradni? Szólok nekik, elméletileg egész éjszakára a miénk a medence.

- Hagyjuk őket dolgozni - érinti a száját az államhoz.

Beleegyezően bólintok és köré fonom a karjaim, tényleg úgy viselkedek, mint egy állat, aki a legféltettebb kincseit rejtegeti, mert még akkor is azon vagyok, hogy minél kevesebb látszódjon belőle, amikor kilépünk, és elhaladunk a látogatóink mellett, akik kissé túl feltűnően nézik. A belsőmet valami igazán rossz érzés marja, mintha legalább a karjaim közül akarnák kitépni, mert a pillantásukban benne van, hogy igenis tetszik nekik amit látnak, ahogy az is bizonyára piszkálja a fantáziájukat, amit a medencében láttak. Főként azután, ahogy hozzáért az a patkány, és láttam Hazel reagálását azt is nehezen tűröm, hogy bárki is ránézzen rajtam kívül, de amikor belépünk a liftbe és a mellkasomhoz bújik, azonnal lenyugszanak az idegeim, megint nem létezik senki más, csak ő.
- Vajon a többiek visszaértek már? - kérdezi, miközben én elgondolkodva ráhajtom a fejem az övére, és végigsimítok a hátán.
- Nem hiszem, nagy partyarcok.
- Nem bánod, hogy eljöttél velem? - támasztja meg az állát a vállamon, és félszemmel óvatosan rám pillant, mintha nem is akarná tudni a választ igazán.
- Észnél vagy? - nevetek fel, és közben az ujjaimmal megpróbálom kifésülni a gubancos haját.
- Bulizhatnál a barátaiddal - érvel.
- Azt hiszem, az évek alatt kibuliztuk már magunkat elégszer - lehajolok, az arcom a nyakához érintem és szinte belemormolom a puha bőrébe a szavaim - már másra vágyom, veled.
- Velem? - motyogja csendesen, és az egyik törékeny kezét a tarkómra csúsztatja.
Hümmögéshez hasonló hangot hallatok, belefeledkezek a bőrének puhaságába, az illatba, ami a klóros víz ellenére is árad belőle, és abba, ahogy hozzám simul, úgyhogy gyengéden megcsókolom a nyakát, melyre válaszul megroggyannak a térdei és alig észrevehetően hátrébb hajtja a fejét. 2 órával ezelőtt még csak reménykedni sem mertem abban, hogy valaha is egy liftben, vagy medencében fogok összebújni vele, mert Hazel egyszerűen nem tűnik olyan típusú lánynak, aki ilyeneket csinál, főleg nem azzal a tudattal, hogy mennyire nehéz volt elérni, hogy megcsókoljon, de amíg ő is akarja, addig én bármibe belemegyek.
A liftajtó csilingelve kinyílik és én őszintén reménykedek már abban, hogy a többiek még nem értek haza, vagy ha itt is vannak, nem a folyosón kóvályognak és nem szólnak be semmi vicceset, valamint nincs itt a takarítószemélyzet egyetlen tagja se. Szerencsénk van, a folyosó üres, és kihalt, annyira, hogy már-már kínossá válik hallani az ajkaink cuppanását, és a saját nehéz légzésem, miközben vakon botorkálunk a szobánk felé. Vissza kellene rántanom magam a földre, és tudatosítani, hogy néhány nappal ezelőttig még arra sem volt hajlandó, hogy velem aludjon, és még ha ez a rossz alvókája miatt is van, akkor is túl gyanús, hogy ekkorát fordulnak köztünk a dolgok egyik pillanatról a másikra. Ennek ellenére hagyom, hogy minden úgy történjen, ahogy az meg van írva a nagykönyvben, bár jóval figyelmesebb vagyok, mint bárki mással előtte, és ő sem hasonlít senkire, akivel valaha is hasonló helyzetbe kerültem. Teljes mértékben rám bízza magát, ahogy a szavaimat is kételkedés nélkül elhiszi, és én a világért sem tennék semmi olyat, amit nem akar.

Hazel Clark 

 Életemben először vagyok tudatában annak, hogy mit érzek, mit csinálok, és hogy mit akarok. Ez a rengeteg dolog egyszerre úgy hat rám, mint egy jó erős fejbevágás, amit után még napokkal is szédülsz, de én még soha nem láttam ilyen tisztán, mint most, amikor gyengéden a karjaiba véve letesz a puha, hűvös ágyneműre, és a kezét az időközben kibomlott köntösöm alá csúsztatja. Nem félek tőle, eddig sem féltem, és most sem, amikor önként szolgáltatom ki magam neki, mert olyan óvatos, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék, és mindenért a beleegyezésemet kéri valahogy, egy ártatlan érintéssel, azzal, hogy az orrával kérdőn végigsimít az arcomon, és hogy mielőtt kioldja a fürdőköpenyem hosszú másodpercekig időzik, megvárva, hogy szinte a keze alá simuljak. Nem félek tőle, mert bár nem tudom, hogy pontosan milyennek kell lennie a szerelemnek, úgy gondolom, amit érzek, az közel van hozzá. Szeretek vele lenni, szeretem ahogy beszél hozzám, ahogy simogat, szeretem a gesztusait, a kósza érintéseit, az elcsípett mosolyokat, szeretem ahogy néz, ahogy bánik a gyerekekkel, és szeretem, hogy az első pillanattól fogva küzd értem, és sosem adta fel igazán. Az elmúlt hetekben megváltozott az életem, és megváltoztam én is, miatta belementem valamibe, aminél jobban semmitől sem féltem, és most boldog vagyok. Azt szeretném, ha megszabadítana minden rossztól, ha nem kellene többet félnem, és éjszaka nem ébrednék fel többé a saját visításomra, mert tudnám,
hogy biztonságban vagyok. Egészen idáig kifogásokat kerestem arra, miért nem működhet ez köztünk, miért pukkanhat ki bármelyik pillanatban az a buborék, amiben vagyok vele, most viszont azon gondolkodok, hogy miért működhet. Ha most megugrom azt az akadályt, amit eddig az egyik legnagyobbnak véltem, a többi is sikerülhet, és idővel, amikor már semmi hatása nem lesz az életemre elmondhatom neki a történetemet. Akár még gyerekeink is lehetnének, fogadhatnánk örökbe kettőt, vagy akár hármat, kisfiúkat és kislányokat, kínait, afroamerikait, írt, lehetne olyan tökéletes családunk, mint Miráé.
A testem pozitívan, már-már örömmel fogadja őt, és az érintéseit, nem ismerek magamra, de nem is akarok, ha ez már örökké így lesz.
- Haze? - dönti a homlokát az enyémnek. Kinyitom a szemeim és belenézek az ő kék szempárjába, közben a kezem önálló életre kel és kioldja a fürdőköpenye megkötőjét. Nem akar semmit sem kérdezni, csak tudni akarja, hogy még mindig rendben van-e, amit csinál, ez a viselkedése néhányszor gyanút váltott ki belőlem, de mindig elhessegettem annak a gondolatát, hogy esetleg tud valamit, mert nem tudhat semmiről, egyszerűen figyelmes és gondoskodó, a legtökéletesebb ember, akivel valaha találkoztam. Abban a pillanatban azonban, amikor a meztelen mellkasa az én csupasz bőrömhöz ér, és egy pillanatra kibillenve az egyensúlyából rám nehezedik, minden megváltozik. Még engem is elképeszt, hogy az agyam milyen gyors váltásokra képes, és mennyire gyorsan tudja tönkretenni a jó pillanatokat az életemben, és belelökni olyan szituációkba, amik többé már nem valóságosak. A látóterem elsötétül, holott a valóságban ha oldalra fordítom a fejem láthatom az egyre kivilágosodó égboltot, a város fényeit, és a Holdat. Újra 8 évesnek érzem magam, az egy pillanatra rám nehezedett plusz súly ólomnyi nehézségűvé válik, a simogató ujjai szorító bilincsekké változnak, a gyengéd csókjai a testem legkülönbözőbb pontjain durva, erőszakos harapásokká, undorító nyelvcsapásokká. Újra az a tehetetlen gyerek vagyok, aki egyszerűen feladta az életét, nem küzd tovább, hanem hagyja megtörténni ezeket a dolgokat, csupán mert azt hiszi, ez az élet rendje.
Percek esnek ki, pont úgy, mint akkor, csak amikor magamhoz térek nem égő testtel, véresen, összegömbölyödve, és magányosan heverek, hanem egy rázkódó mellkashoz simulok, a fejemet pedig betöltik a könyörgő kérdései arról, hogy mit csinált velem.
Még soha senki nem látott ebben az állapotban a szüleimen kívül, és csak most fogom fel, hogy mennyire szörnyű vagyok, hiszen az agyam, az emlékképeim egyik pillanatról a másikra belelöknek a múlt valóságnál is valóságosabb jeleneteibe, majd kilöknek a való világba, ahol meg kell értetnem magammal, hogy amit láttam, és átéltem, már nem a valóság, most pedig mondanom kell neki is valamit arról, hogy mi történt, holott én sem tudom, mert nem emlékszek rá, hogy hogyan kerültem az ölébe, mikor, és miért kezdett el sírni, és hogy vajon én mit csináltam az elmúlt percekben.
- Kérlek, mondd el nekem, hogy mit csináltam rosszul, Haze! Bántottalak? Nem akartál valamit, amit megtettem? - még sosem hallottam olyasfajta kétségbeesettséget, amilyen a hangjából árad, egyszerre van teli bűntudattal, vádaskodással önmagával szemben, és rémülettel.
- Semmit - ejtem ki halkan, rekedten - Nem, én...
Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, elönt a szégyen, és hirtelen nem látok más kiutat a helyzetből, csak a menekvést, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudok kiugrok az öléből, és a fürdőszoba felé iramodok, de gyorsabb nálam, és a cél előtt sikerül átfognia a derekam.
- Ne menekülj el, Hazel, kérlek! - szívszorító a hangja, nem tudom, hogy miért, de olyan rossz érzéssel tölt el, hogy az összes szőrszálam égnek mered. - Beszéljük meg! Beszélgess velem, mondd el, hogy mi történt, könyörgök!
Kétségbeesetten keresi a tekintetem, az arcán kövér könnycseppek szaladnak végig, melyeket döbbenten figyelek.
- Nem tudom - ez a legőszintébb válasz, amit adni tudok neki - ne haragudj, én csak...
- Történt veled valami? - fogja a kezei közé az arcom aggódva. - Bántott valaki?
Elszorul a torkom, a nyelőcsövemet mintha teljesen megtekernék, a tüdőm pedig összeomolna, mert beletrafál az igazságba, én pedig az arcába hazudok.
- Nem - ingatom a fejem - kérlek, csak feküdjünk le aludni.
- Rendben - vágja rá, és gyorsan megtörli az arcát az egyik kezével. Most sem kérdezősködik tovább, nem köt bele abba, hogy egyikünk sem zuhanyzott, a hajam, és a rajtunk maradt ruhák vizesek, helyette arrébb rúgja azt az egy szárazat, ami a  földön hever, és felemeli a takarót, hogy bebújjak alá. Összegömbölyödök, és összehúzom magamon a köntöst, reszketve heverek, mígnem bebújik mellém, és hátulról átölel.
- Ugye tudod, hogy sosem tudnálak szándékosan bántani? - kérdezi néhány percnyi hosszú, kínos csönd után. A homlokát nekitámasztja a lapockámnak és a száját az átnedvesedett ruhadarabhoz érinti a vállamon. - Soha, semmilyen módon.
- Tudom - válaszolom alig hallhatóan újabb hosszú percekig tartó csönd után, végül pedig kimondom az egyetlen dolgot, amiben biztos vagyok, és amivel talán kárpótolhatom azért, mert nem vagyok őszinte, és mert az utolsó pillanatban én magam rontottam el az esténket. - Szeretlek, Niall.

31.rész

Niall Horan

Le sem bírom venni róla a szemeim. Nem tudom, hogy Mira bosszút akar-e állni rajtam valamiért, vagy épp ellenkezőleg, örömet akart szerezni nekem azzal, hogy a csinosítgatásaival még inkább kiemelte Hazel szépségét, de akármelyik is legyen, sikerült neki. A keresztelő alatt, miközben fotózik, és később, a Hemmings család házában megrendezett ünneplésen is már-már nyálcsorgatva bámulom, és azt kívánom, bár ne venné annyira komolyan a munkáját, és magamra tudnám vonni a figyelmét, de ez addig nem következik be, amíg a délután szépen lassan estébe nem megy át. A vendégek elkezdenek hazaszállingózni, az ikrek pedig ágyba kerülnek, de még akkor sem velem foglalkozik, amikor visszamegyünk a szállodába átöltözni, hanem eltűnik Gigivel.
- Kopp-kopp - dugja be a fejét Mackenzie, éppen akkor, amikor idétlenül próbálom megkötni a nyakkendőm.
- Ki kopog?
- Valaki, aki szerint azt nem kellene felvenned - lép felém, és miután nyom egy puszit az arcomra elhessegeti a kezem, és kiveszi a nyakkendőt a nyakamból, hogy helyette kigombolja az ingem legfelső gombját, és gondosan lehajtogassa a gallért. - Hazel merre van?
- Gigivel - vizsgálom gyanakvóan az arcát, főként azért, mert elégedetten elmosolyodik - mire készülsz, Mack?
- Semmire - pislog nagyokat ártatlanul - G csak megigazítja a sminkjét, és kicsit... felturbózza
- Nem hiszem, hogy mi túl sokáig maradunk, Mira, Haze nem az a fajta lány, aki vad bulikba jár, ő nem olyan, mint amilyenek mi voltunk.
- Dehogynem - jelenti ki teljesen meggyőződve az igazáról - csak még nem tudja, de már kezelésbe vettük. Nem fogtok korábban hazajönni, kivéve ha...
- Ha? - vonom fel a szemöldököm.
- Hát, tudod, Liammel reménykedünk abban, hogy a következő keresztelő a te babucikádé lesz.
- Az nem hiszem, hogy mostanában lesz - nevetem el magam - de megígérem, hogy ti lesztek a keresztszülei - nyomok puszit a homlokára.
- Akkor jó - húzódik közelebb, mígnem a karjaival körbefonja a törzsem.
- Annyira köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzá, Mack - simítok végig a haján.
- Ó, ne hidd, hogy ez csak miattad van - mosolyog rám - kedvelem őt.
- Az még jobb - nevetek a feje búbjára - talán legjobb barátnők lesztek, örülnék neki.
- Nekem te vagy a legjobb barátom - hajtja a fejét a mellkasomra, és még ennyi év után is olyan érzéssel tölt el ez a mondata, mint legelőször.
Amikor kifelé igyekszik, mert a rádióhullámokat is érzékelő fülével meghallja a telefonja csörgését, az ajtóban összeütközik Hazellel, mire nevetésben törnek ki, majd sutyorognak valamit, de akármennyire is hallgatózok, azt nem tudom meg, hogy mit.
- Szerinted így jó... - fordulok felé az ingemet húzgálva, de az ajtóban álló lányt néhány másodpercig nem ismerem meg, csupán a kezében szorongatott ruhája árulkodik a kilétéről.
A szép, rendezett loknijai, amelyeket Mira készített eltűntek, a helyükbe egészen apró csigácskákban göndörödő fürtök kerültek, a szolid sminkjét pedig vastag, feketén kihúzott, és kifestett szemek, sűrű, hosszú szempillák, és vonzón pirosló ajkak váltották fel. A gyönyörű, halványlila ruháját pedig, amiben olyan volt, mint egy kis tündér, lecserélte egy falatnyi fekete, mélyen dekoltált darabra, aminek a felső része tökéletes helyeken feszül, a szoknya pedig láttatni engedi a formás, barna lábait. Meg kell kapaszkodnom, hogy ne vágódjak hátra a döbbenettől, és talán ideje lenne megtanulnom valami speciális légzéstecnikát a nem kívánt testi reakciók legyűrésére. Észre sem veszem, hogy tulajdonképpen hosszasan bámulunk egymásra, csak amikor feszengve elkezdi húzogatni a ruha alját.
- Ki tette ezt veled? - fakadok ki.
- Tudtam, hogy túl sok - rázza meg a fejét - Gigi kisminkelt, Danielle rám erőltette a ruhát, Casey a hajamat csinálta ilyen furcsára...
- Nem sok - nyelek nagyot, bár hazudok. Sok, és ez baj, mert már akkor is nehezen bírtam magammal, amikor egészen ártatlanul nézett ki, és csak simán gyönyörű volt, nem pedig gyönyörű, dögös, és olyan, aki a magassarkújában rezzenéstelen arccal átgázol az olyan férfi szíveken, mint az enyém.
- Biztos? Leszedem, és visszaveszem a te ruhádat, csak a csajok azt mondták, hogy az túl elegáns egy bulihoz, ez viszont kicsit szűk, mert Dan...
- Ne! - szakítom félbe gyorsan. - Nagyon gyönyörű vagy, a leggyönyörűbb, amit valaha láttam, csak még sosem láttalak így, de nagyon tetszik - olyan esetlenül, bénán nyögdécselek, mintha egy taknyos kisgyerek lennék, aki életében most lát először szép nőt, és azt is elfelejti, hogy hogyan kell a levegőt beszívni.
- Köszönöm - mosolyodik el bizonytalanul. - Mivel megyünk egyébként?
- Hát - vakargatom meg a fejem - talán taxival, de ha szeretnéd mi mehetünk külön autóval, még itt van a bérelt kocsi, és én nem akarok inni, vezethetek.
- Jó lesz a taxi - lép felém, és nagy meglepetésemre nyom egy puszit az arcomra. - Hoppá - nevet fel csilingelően, és az ujjával megdörzsöli az arcom - összerúzsoztalak.
A gondolataim felrobbannak ettől az egy szótól, az orromba mászó bódítóan édes illatától, és hogy csupán centiméterek választanak el tőle. Elképzelem, ahogy kibontom ebből a ruhából, és a csinos lábai vágyódva átölik a derekam, vörösre rúzsozott ajkai forró nyomokat hagynak a bőrömön, nem csak az arcomon, hanem mindenfelé.
- Legalább mindenki tudni fogja, hogy velem vagy - bököm ki rekedtes hangon.
Amikor belépünk a klubba már valóba azt kívánom, hogy bárcsak a rúzsnyomaival lenne tele az arcom, és mindenki tudná, hogy ez a nő hozzám tartozik, mert bár ő talán nem veszi észre, vagy csak nem foglalkozik vele, de az én vészjelzőim beindulnak, és szúrós pillantást vetek az összes férfira, aki csupán félszemmel is ránéz.
A hangos zene, és a viszonylag sok ember hirtelen éri, az agyamon azonnal átfut, hogy talán most van ilyen helyen először, és közelebb húzom magamhoz, a védelme mellett talán egy kicsit azért is, hogy megmutassam, hozzám tartozik.
- Iszunk valamit? - üvölti túl a zenét Haz.
- Nem! - vágja rá Mira. Amikor rápillantok azonnal tudom, hogy feléled benne az a lány, akit nem egyszer a karunkban cipeltünk haza az ilyen estéken, mert megállás nélkül táncolt, és az 1-2 bedobott ital is hamar a fejébe szállt. - Majdnem 2,5 éve nem buliztam! - ragadja karon Liamet.
- Cica, én nem...
Mielőtt egyáltalán egy egész mondatot kiejthetne a száján, a felesége berángatja az embertömeg közepébe, a következő percben pedig már boldogan körbeugrálja.
Felnevetek, és kicsit erősebben szorítom magamhoz a rémülten pislogó barátnőmet, miközben a többiek elkezdnek el-eltűnni.
- Bármikor hazamehetünk - hajolok a füléhez - csak szólj, ha nem akarsz itt lenni.
- Nem lesz baj? - pillant rám bizonytalanul. - Ha lefotóznak...
- Nem fognak - mosolygok rá - ami itt történik, az itt is marad.
Legalábbis engem megkímélt már néhány botránytól ez a hely, de ezt megtartom magamnak.
- Oké - bólint bizonytalanul, és a kezét az enyémbe csúsztatja.
- Szeretnél inni valamit, vagy... nem vagyok nagy táncos, de ha akarod...
- Én sem - derül fel az arca.
- Menjünk oda a többiekhez - biccentek a fejemmel abba az irányba, ahol Harry és Zayn ücsörögnek a barátnőikkel.
- Azt hittük, hogy sosem mozdultok meg - jegyzi meg Haz, amikor becsúszunk melléjük a boxba.
- Gondolkodtunk, hogy mit csináljunk, hálából amiért titeket választottunk fizetheted az első kört - dőlök hátra vigyorogva, és a karomat Haze válla köré kanyarítom. Nem tudom, hogy voltunk-e már ilyen helyzetben, de határozottan tetszik, hogy végre én is a barátnőmmel lehetek itt, és látszólag Harryt is boldoggá teszi.
- Legyen, te ingyenélő - nevet fel, és elém csúsztatja az itallapot. - Nem úgy volt, hogy nem iszol? 

- Narancslevet kérek, tudod, a refluxom...

- Hagyjuk már a refluxod - lök oldalba - a szokásos?

- Aha - nevetem el magam, majd lehajolok Hazelhöz - te mit szeretnél?

- Csak egy üdítőt.
- Nemár! - szól közbe Casey. - Van egy koktél, amit muszáj megkóstolnod!
- Oké - válaszol bizonytalanul, előtte viszont felpillant rám, mintha szüksége lenne az engedélyemre.
Hosszú ideig csupán egymás társaságát élvezzük, ami már sokkal több, mint amit néhány hónappal ezelőtt remélni mertünk volna, hiszen végre mi ketten is itt vagyunk, fantasztikus lányokkal az oldalunkon, akik kezdenek egyre inkább összebarátkozni, olyannyira, hogy amikor a 3 kifulladt barátunk előbukkan a továbbra is ezerrel pörgő lányokkal, felállnak, és magukkal rángatják az én bizonytalan barátnőmet is.
Bárgyún vigyorogva nézek utánuk, miközben Liam lehuppan mellém, és belekortyol az italomba.
- Esküszöm, hogy ez a nő semmiben sem tud eléggé elfáradni - törli meg a homlokát, és nevetve pillant hátra Mirára, aki felemelt kezekkel próbálja táncra bírni Hazelt.
- Ez a te szerencséd - nevet rá Zayn, és eltorzított hangon elkezd úgy sipákolni, ahogy Liam szokott. - Cica, gyere ide légyszíves, a gyerekeid megint szétszedik a házat!
A fél klub figyelmét felhívjuk magunkra azzal, ahogy szinte teljesen egyszerre felnyerítünk. Be kell ismernem magamnak, hogy mennyire szörnyen hiányoztak ezek az esték, amiken dőltünk a nevetéstől, és a legnagyobb gondunk a világon az volt, hogy másnap reggel mégis hogy fogunk felkelni, azonban akkor sok minden nem volt része az életünkben, ami, vagy aki most az, például talán még sosem volt ilyen, hogy mindannyiunknak egyszerre legyen valakije, vagy ha volt is, nem kerültek egy társaságba, nem lettek barátnők, és mi sem láttuk őket együtt. Azt hiszem, most minimum egy fotót kellene csinálni arról, ahogy mind az öten kiguvadó szemekkel bámuljuk életünk nőit, ahogy egy kis csoportot alkotva, falatnyi ruhákban jól érzik magukat.
- Megütöttük a főnyereményt, srácok - kortyol bele Louis az italába, és anélkül mondja ezt, hogy egy másodpercre is levenné a szemét Danielle-ről.
- Ja - mormolom fészkelődve. Hazel sokkal bátortalanabb, mint a többiek, egy kicsit esetlen, de próbálkozik, és rövid időn belül pont olyan lesz, mint a többiek, csupán ez a tudat sem hagy nyugodni, mert már most látom magam előtt, ahogy lágyan ringatózva mozog.
Rendelünk még egy kör italt, közben beszélgetünk szinte mindenről, ami eszünkbe jut a családunktól elkezdve az albumunk közeledő megjelenéséig, és az ezzel együtt járó turnéról, de a tekintetünk folyamatosan a lányok felé vándorol, az enyém főleg, mert a sejtésem kezd beigazolódni, Hazel egyre felszabadultabb.
- Úgy nézed azt a lány, mintha meg akarnád enni - jegyzi meg Haz fintorogva a tömény alkohol ízétől.
Csak elmosolyodok, és a ide-oda lötyögtetem a söröm a dobozában.
- Árulj el nekem valamit - kortyol bele Zayn az italába - ti ketten... megtörtént már?
- Úgy nézek ki? - vonom fel a szemöldököm. - 3 napig Louval aludtam, ha nem tűnt volna fel.
Szinte egyszerre röhögnek fel, míg én csak elhúzom a szám, bár közel sem érint annyira rosszul ez a téma, hiszen teljesen megértem őt, és azt akarom, hogy akkor tegyük meg, amikor biztos benne.
- Életem legrosszabb 3 napja volt - jegyzi meg drámaian Louis.
- Visszasírod még! - kapok fel egy fogpiszkálót az asztal közepéről, és megdobom vele.

- Haver - bök oldalba Zayn, majd a fejével a csajok felé int. A jókedvem elillan és a tekintetem azonnal elsötétedik, az agyamban mintha elpattanna valami, amikor megpillantom azt a tagot, aki a gusztustalan mancsait a barátnőm derekára nyomja, és a fenekéhez dörgölőzik. Valószínűleg atom részeg, mert normális ember ilyet nem csinál, főleg nem idegen lányokkal. A tekintetem átvándorol Hazelre, és ekkor tényleg elborul az agyam, ugyanis az arcáról színtiszta félelem, és undor tükröződik, valamiért azonban nem üti el a kezeket, nem pördül meg és rúgja ágyékon az alakot, ahogy mindenki tenné, egyszerűen csak áll, azzal a borzasztó félelemmel az arcán, míg a többiek egymást túlkiabálva próbálják leszedni róla.
- Niall! - szólít meg figyelmeztetően Liam, amikor lobogó dühtől vezérelve felemelkedek - Higgadj le, tesó! - figyelmeztet, de valamiért sem ő, sem a többiek nem állnak az utamba.
Átgázolok az embertömegen, és teljes erőből meglököm a nálam jóval magasabb, és izmosabb gyereket, majd letépem a kezét a barátnőmről, akit azonnal a hátam mögé utasítok.
- Veszed le a mocskos kezed róla! - sziszegem minden erőmmel a csuklóját szorítva. - Nem látod, hogy a hölgy nem kívánja a társaságodat, te seggfej?
- De én nagyon kívánom a hölgyet - válaszolja kajánul vigyorogva, összefolyó szavakkal.
Előrelendülök, mielőtt viszont megüthetném, vagy akár csak egy ujjal is hozzáérhetnék vékony karok fonják körbe a derekam, egy kéz pedig erőteljesen a mellkasomra nyomódik.
- Nem ér annyit - mászik bele a teljes látóterembe Mira. - Gondolkozz, Niall, ha megütöd abból botrány lesz.
Életemben először viszont teljesen figyelmen kívül hagyom őt, és a válla felett átnézve szigorú arccal, rángó izmokkal nézek farkasszemet azzal a bunkóval.
- Hozzá ne merj érni még egyszer a barátnőmhöz, vagy akármelyik másik lányhoz! - a hangom olyan, mint egy feldühített harci kutyáé, és még mindig ugrásra készen állok. A kakaskodásommal kezdem felhívni magamra a figyelmet, mert egyre többen hagyják abba a táncolást, és pislognak az irányunkba, valószínűleg ezt észreveszik a többiek is, mert Louis megragadja a vállam, Liam pedig szó szerint nyakon csíp, és hátrahúz.
- Ideje lenyugodni, hősszerelmes - hajol a fülemhez - ha nem akarsz holnap reggel címlapsztori lenni Hazellel együtt.
A név valósággal kijózanít, már nem érzem a vékony karokat a törzsem körül, a fiúk pedig Liam háta mögött szinte megszeppenten ácsorognak, bár Zayn arcán hasonló érzelmek futnak át, mint az enyémen, amikor eloldalog mellette az alak. A mellkasom szinte vibrál, és hevesen emelkedik, vennem kell egy nagy levegőt, mielőtt megfordulok, hogy ránézzek a barátnőmre. A lányok a szárnyaik alá vették, minden oldalról körbeveszik, Gigi szinte védelmezően öleli át, mire az égető harag mellé csatlakozik egy kis hála is, mert befogadták őt, túl sokáig viszont nem hagyom ezt, mert abból ítélve, hogy levegőért kap, kissé túl hevesen kapom a karjaimba.
- Jól vagy? - fogom a kezeimbe az arcát, és mélyen a szemébe nézve úgy tapogatom végig, mintha nagyon komoly fizikai veszélyben lett volna. De talán abban is volt, ki tudja, hogy mire képes egy ilyen seggfej.
- Igen - válaszolja halkan, kissé rekedten, az arca viszont gyanúsan fehér, és végigfut egy izzadságcsepp a homlokán. - Hányingerem van - nyöszörgi, és a kezét a szája elé kapja.
- Kiviszlek a mosdóba - indulok meg azonnal, de Mira elém vág, és karon ragadja Hazelt.
- Te nem mehetsz be vele - hadarja,  és elindul - üljetek le, minden rendben lesz.
Ez viszont most nem nyugtat meg, hiába bízok meg benne, és merném a kezébe adni akár a saját életemet is.
- Mégis mi a fészkes fenét gondoltál? - támad nekem kissé ingerülten, de leginkább aggodalmasan Harry. - Tudod mi lett volna, ha neked megy? Vagy ha TE mész neki?
- Haz! - vet rá szúrós pillantást Zayn.
- Azt gondoltam, amit te gondoltál volna, ha a barátnődhöz dörgölőzik egy ilyen féreg! - vágok vissza, ami látszólag hatással van rá, mert összezárja a száját és elnémul.
- Szerintem megérdemelné, hogy Niall megverje - áll az oldalamra Danielle - ilyet senki sem csinálhat!
- Szegény Hazel halálra rémült - bújik Zayn nyakához Gigi, és aggódó pillantást vet a mosdó irányába.
- Szerencsére most már minden elrendeződött - huppan le a helyére Louis, és az ölébe vonja a barátnőjét - most már folytathatjuk az estét?
Visszatelepedünk az asztalunkhoz, bár engem úgy kell vonszolni, és miután leülünk is folyton a mosdó irányába pislogok azt várva, hogy kijöjjenek a lányok.
- Idd ezt meg - nyom a kezembe Zayn egy poharat, én pedig anélkül, hogy egyáltalán ránéznék hátrahajtom a fejem és lehúzom. Úgy égeti a torkom, mint a tűz, de legalább eltereli a gondolataimat addig, amíg fel nem bukkan a barátnőm Mira oldalán. Most már sokkal jobban néz ki, az arcának újra van egy kis színe, bár még mindig sápadt, a tekintete pedig vadul pásztázza az embereket.
Felpattanok, és átgázolok mindenen és mindenkin, aki az utamba kerül.
- Minden rendben? - döntöm a homlokom az övének. - Nagyon megijedtél? Istenem, ha még egyszer meglátom péppé verem!
- Jól vagyok - sóhajt fel, és nekem dől - csak megijedtem, nem igazán vagyok hozzászokva az ilyesmihez - van valami furcsa a hangjában, miközben ezt mondja, de ezt betudom a történteknek.
- Szeretnél hazamenni?
- Nem - rázza meg a fejét - nem rontom el az estétek, csak hadd igyak valamit.
- Nem rontanád el - simítok végig az arcán, majd szúrós pillantást vetek egy részeg csajra, aki nekitántorodik, és halálra rémíti.
- Üljünk le - fogja meg a kezem, és elindul a fiúk irányába.

Ami ezután történik az több, mint furcsa, ugyanis a barátnőm, aki a randinkon kóstolt először alkoholt, most kér magának egy koktélt, de közben végig kerüli a tekintetem, és tulajdonképpen nem is néz máshová a poháron kívül.

- Biztos, hogy jól vagy? - hajolok a füléhez.

- Igen - válaszol szűkszavúan, majd hirtelen feláll, és azzal ellentétben, amit mondott, elsiet. 

- Most meg mi van? - ráncolja a homlokát értetlenül Louis, vele együtt pedig mindenki értetlenül néz abba az irányba, amerre szaladt.

- Maradj - érintem meg gyorsan a vállát, amikor felemelkedik, majd Hazel után rohanok.

Hamar beérem, valószínűleg kijutni szeretne, de rossz irányba megy,  folyton emberekbe ütközik, és közben észreveszem, hogy egyre hevesebben lélegzik. Tapintatlanul átverekedem magam a köztünk lévő embereken, mígnem sikerül elé kerülnöm, azonban amit látok az talán még rosszabb, mint amit előző éjszaka láttam.

- Hadd menjek ki - nyöszörgi, és megpróbál arrébb tolni, de nem hagyom ezt, helyette megfogom a karját és magam után vezetem. Szerencsére az ausztrál éjszakák nem arról híresek, hogy milyen hidegek, ezért attól nem kell féltenem, hogy megfázik, azonban amikor kiérünk, és a bent ordító zene eltompul, tisztán hallom a hüppögését. Belekapaszkodik az épület falába, nekidönti a vállát és mélyen belélegzik, bennem pedig újra felbugyog a gyilkos düh az iránt az alak iránt, aki ezt tette vele.

- Haze - szólítom meg óvatosan. A kézfejével megtörli a szemét, ezzel elmaszatolja a fekete festéket, és hirtelen esetlenebbnek tűnik, mint korábban bármikor - menjünk haza, jó?

- Sajnálom - szipogja.

- Semmit sem kell sajnálnod - lépek hozzá közelebb, és óvatosan végigsimítok a haján - nem a te hibád, hanem azé a seggfejé. 

- Te nyugodtan itt maradhatsz - pislog fel rám - érezd csak jól magad.

- Már nekem sincs kedvem ehhez az egészhez - rázom meg a fejem - menjünk haza, tudok egy jó programot kettőnknek - a kezembe fogom a kezét és a számhoz húzom, hogy a lehető legóvatosabban adjak egy csókot a tenyerébe. 

- Micsodát? - kérdezi halkan.

- Majd megtudod - mosolyodok el, és teszek egy apró lépést felé, megint olyan bizonytalan vagyok, mint az első csókjainkkor, nem tudom, hogy hogyan érinthetném meg, pedig mindennél jobban szeretném. 

- Közelebb jöhetsz - motyogja a szemembe nézve, és az egyik ujját óvatosan az ingem gombjai közé akasztja, hogy biztasson.

Mielőtt megcsókolnám az orrommal óvatosan megbököm az övét, hogy ha akar, legyen ideje elhúzódni, de nem hátrál meg, sőt, még közelebb húz magához és az ujjaival beletúr a hajamba. 

- Utáltam látni, ahogy az a görény rád tapad - morgom az ajkaira - ha nincsenek ott a srácok nem is tudom, hogy mit csináltam volna vele. 

Kirázza a hideg, de egy kicsit jobban simul hozzám.

- Nem bírom elviselni, ha idegenek fogdosnak - motyogja a vállamba halkan.

- Megértem - nyomok csókot a hajába - szóljunk a többieknek, és menjünk haza. 

- Én itt maradok - húzódik kicsit hátrébb, és átöleli magát - nem szeretnék visszamenni.

- Írok egy sms-t Mirának - vetem el annak az ötletét, hogy visszamenjek, mert eszem ágában sincs egyedül hagyni őt ezek után. Hívok egy taxit, ami szerencsére néhány percen belül megérkezik, így gyorsan elmenekíthetem innen, vissza a biztonságos szállodába, ahol rajtam kívül senki sem érintheti meg, én pedig nem teszem, ha nem akarja. Ahogy távolodunk, úgy válik egyre nyugodtabbá, az autó hátsó ülésén belesimul a karjaimba és elrévedő tekintettel nézi az elsuhanó utcákat, amíg le nem lassítunk a hotel előtt. Csak akkor veszem észre, hogy elaludt, amikor megállunk, és kioldom a biztonsági övem.
- Haze - emelkedek meg picit, mire összerezzen és kipattannak a szemei - bocsánat, nem akartalak felébreszteni, de megérkeztünk.
- Oké - dörzsöli meg az arcát, majd velem együtt kikászálódik az autóból, melyet aztán gyorsan megkerülök, és a karjaim a dereka  köré fonom. Szinte teljesen üres az előtér, gond nélkül eljutunk a liftig, majd fel az emeletünkre, és végül a biztonságos, egészen otthonossá vált szobánkba.
- Mit szeretnél csinálni? - fojt el egy ásítást.
- Nem fontos - rázom meg a fejem, és beengedem magam előtt - majd holnap, fáradt vagy.
- Nem vagyok! - kapja fel a fejét, bár a szemei egészen másról árulkodnak. - Most szeretném, kérlek!
Lehetetlen neki nemet mondani, tudom, mert ha a szemébe nézek semmi mást nem akarok, csak teljesíteni minden kívánságát.
- Kijössz velem a medencébe? - mosolyodok el kissé felvont szemöldökkel. A kérdésem meghökkenti, elgondolkodik, és már-már amikor azt hinném, hogy nemet mond, elmosolyodik, és egészen magabiztosan bólint egyet.

30.rész

Sziasztok! 

Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, említettem a múltkor a vizsgámat, ami miatt nem tudtam már pénteken feltenni a részt, de semmiképp sem akartam, hogy kimaradjon egy hét, még úgy sem, hogy ez kb egy nulla. Na de mindegy, remélem, hogy ti találtok benne valami értékelhetőt. 

N.x

 

~Niall Horan~

Halk nyöszörgésre térek magamhoz, a sötétben eltart egy ideig, amíg rájövök, hogy pontosan hol vagyok, és hogy nem Louis nyöszörög az ágy másik felében. Felemelem a fejem a párnáról, az óriási ablakok miatt nincs szükség arra, hogy feloltsam az éjjeli lámpát, nélküle is tökéletesen látom Hazelt beletekeredve a takaró felé eső csücskébe. Nem aludhattam túl régóta, hiszen kint még mindig sötét éjszaka van, a napnak nyoma sincs, épp ezért nem értem, hogy hogy került ilyen messzire tőlem néhány perc, vagy pár óra alatt.
Nem nyöszörög tovább, úgyhogy visszaejtem a fejem a párnára és lehunyt szemekkel közelebb csúszok hozzá, azonban amikor a kezemmel megérintem a derekát, hogy magamhoz öleljem, összerándul. Nem csak megrezzen, hanem olyan szinten összerázkódik, hogy úgy kapom el a kezem, mintha égetne.
- Ne - nyöszörgi, és nyugtalanul átdobja magát a másik oldalára. A homloka tiltakozó ráncokba szalad, a légzése felgyorsul, kapkodóvá válik.
Bár megdöbbent amit látok, nem ijedek meg, mert mondta, hogy nagyon élénken álmodik, bizonyára most nem épp valami kellemes dologról.
- Haze - szólítom meg halkan, és a mutatóujjammal megérintem az arcát, hátha magához tér csupán annyira, hogy nyugodtan tudjon tovább pihenni, de ezzel csak rontok a helyzeten.
- Ne! - éles, tisztán kivehető a tiltakozása, a kezével az enyém felé kap, és erőteljeset csap rá, majd ismét a másik oldalára dobja magát. - Ne érj hozzám! Ne.
Visszafojtott lélegzettek húzom a kezeim a mellkasomhoz, tudom, hogy nem nézhetem tétlenül ezt, de egyelőre fogalmam sincs róla, hogy mit kellene tennem.
Levegőért kapkod, látom, ahogy a takaró alatt az egész teste megfeszül, és nyugtalanul ránganak az izmai, ekkor besokallok, és eldöntöm, hogy akármi is kínozza őt álmában, véget kell vetnem neki.
- Haze! - szólítom meg kicsit hangosabban, és az egész kezem az arcára helyezem, de ahelyett, hogy magához térne, még nyugtalanabbá válik. - Hazel, kelj fel, Kicsim!
Teljesen sokkot kapok, amikor egyszerűen megdermed, lehunyt szemhéjai alól könnycseppek kezdenek szivárogni, és hangosan zihál. A kezemmel végigszántok a hajamon, majd óvatosan megrázom a vállát.
- Gyerünk, csak valami butaságot álmodsz, ideje felébredni - a hangom már-már könyörgő, reménytelenül szólítgatom, simogatom, és rázogatom, majd egyszer csak felpattannak a szemei. A tekintete az enyémbe bámul néhány hosszú másodpercig, de még megnyugodni sincs időm, amikor éles hangon felvisít, egyenesen bele az arcomba. Akkora hévvel ugrik ki mellőlem, és rángatja magával a takarót, hogy hátraesek, így nem látom ahogy elhátrál, csak azt, amikor felülök, hogy a legmesszebbi sarokban gubbaszt, levegőért kapkod, és kövér könnycseppek csorognak le a szép arcán.
Felpattanok és odasietek hozzá, térdre vetem magam előtte egy fikarcnyit sem törődve a műtött, és még így is állandóan vacakoló lábammal, és magamhoz ölelem. Forró a bőre és csapzott a haja, mintha épp most futotta volna le a maratont, nem pedig aludt volna.
- Niall? - nyöszörgi.
- Itt vagyok - mormolom a fülébe - itt vagyok, nincs semmi baj, nem akartalak megijeszteni.
Mind a tíz körmével belém kapaszkodik, a sírás egyenesen a tüdejéből tör ki, és keményen beletapos a belső szerveimbe. Felnyalábolom a padlóról a takaróval együtt, majd az ágy szélére ülve az ölembe veszem, és a mellkasomhoz szorítom, mint egy kisgyereket, az arcomat erősen az övéhez préselve.
- Sajnálom -  ejti ki két csuklás és összerázkódás között - felébresztettem mindenkit.
- Dehogy - simítok végig a haján - hangszigeteltek a falak, nem hallottak semmit.
Úgy tör ki belőle a sírás, mintha valami szörnyűséget közöltem volna vele, szorosabban ölelem magamhoz, őt viszont elragadja valami, ami miatt kétségbeesetten ragaszkodó mozdulatokkal kapaszkodik belém, és olyan közel mászik hozzám amennyire az csak lehetséges.
- Segíts nekem! -a frászt hozza rám azzal, ahogy erre kér. Az ujjai belekapaszkodnak a hajamba, a karjait vasláncként fonja a nyakam köré, miközben kétségbeesetten, potyogó könnyekkel néz a szemembe. Ez nem az a Hazel, akit ismerek, ez ahhoz hasonlít, aki egy ártatlan, megkísérelt csóktól kiakadt, de még annak is csak halvány árnyéka.
- Itt vagyok - fogom meg a remegő kezeit, és az ajkamhoz vonom őket, hogy gyengéd csókot nyomjak a tenyerébe, és minden egyes ujjára. - Csak mondd el, hogy miben segítsek, és mindent megteszek, Haze.
Egy szót sem szól, a fejét a vállamra hajtja és vaspáncélként fog át a karjaival, de ez nem zavar, csak nyugtalanít. Amikor megpróbálom letenni tiltakozni kezd, így kénytelen vagyok vele a karjaimban megigazítani az ágyat, és elhelyezni rajta úgy a takarót, hogy az kisimuljon, csak ezután dőlök le.
- Mit álmodtál? - kérdezem csendben, a haját elsimítva az arcából. Amikor megborzong már tudom, hogy nem fogok választ kapni a kérdésemre, fel sem kellett volna tennem, és nem lennék méltó rá, ha erőltetném, hogy mondja el. - Tudod mit? Lényegtelen, már vége.
- Igen - sóhajt nagyot szorosan összezárt szemekkel. - Vége.
Az ujjaimmal végigfésülöm az összegubancolódott haját, gyengéden széthúzom a csomókat, közben megpróbálom kizárni, hogy meg-megrázkódik a karjaimban, és halkan szipog.
- Gyakran történik ilyen? - kérdezem csendesen, nehogy felzaklassam. Megfeszül a karjaimban, majd lassan, ahogy kifújja a levegőt feloldódik, és vonakodva aprót bólint.
- Ezért nem akartam, hogy itt aludj - suttogja rekedtes hangon.
- Elmondhattad volna - simogatom szüntelenül - nem zavar, csak nagyon megijedtem.
Hosszú, elnyújtott puszit nyomok a szája sarkába, azt várva, hogy reagáljon, és amikor ez megtörténik mindkettőnkből óriási sóhaj szakad fel. A nedves arca, és hogy a levegővételeibe beleremeg a mellkasa annyi borzalmas emléket hoz felszínre bennem, hogy a gyomrom egy diónyi méretű csomóvá válik.
- Miért vagy ilyen jó hozzám? - kérdezi csendesen, az arcom a kezei közé fogva.
- Mert a barátod vagyok - nézek a szemébe - azt akarom, hogy boldog legyél.
Az okos szemeivel hosszasan fürkész, mielőtt felém hajol, hogy megcsókoljon. Nem tudom, hogy miért, de ez másabb, mint az eddigi összes, bátrabb, határozottabb, és benne vannak az érzelmei. Eddig minden alkalommal, amikor azokat kerestem, mintha falba ütköztem volna, akkor is, amikor mosolyogva, nevetve simult hozzám, most azonban érzem, amellett, hogy rettenetesen zaklatott, szeret engem, és ettől teljesen elbódul a fejem. A kezem óvatosan bevándorol a vékony pizsamája alá, élesen vesz levegőt, de nem löki el, én pedig végre megérinthetem a puha, lapos hasát.
- Haze? - fordítom el az arcom. - Ez zavar?
Megrázza a fejét, kősziklák potyognak le a mellkasomról, miközben a hüvelykujjammal végigsimítok a köldöke fölött, és azt kívánom, bár levehetném róla a pólót, és az ajkaimmal fedezhetném fel a területet, amit egészen idáig csak távolról csodálhattam.
Soha, senkinek a közelsége nem bolondított meg még annyira, mint az övé, ugyanakkor ilyen bátortalanul, vigyázón sem értem még hozzá senkihez.
Megcsókolom a nyakát, először óvatosan, majd amikor hátrabiccenti a fejét és beletúr a hajamba bátrabban, a testünk egymáshoz tapad, az ujjaim végigsimítják a csípőjét, mielőtt visszatalálok a szájához. Úgy érzem magam, mintha egy álomban lennék, hiszen alig pár hónappal ezelőtt ez a lány még arra sem akart méltatni, hogy szóba álljon velem, most pedig mintha alig tudnánk betelni egymással.
Nem tudom, hogy képes lennék-e visszarántani magam a valóságba, ha nem fordítaná el a fejét, hogy levegőt vegyen.
- Bocsánat - pihegem kótyagosan, és rákényszerítem magam arra, hogy picit távolabb araszoljak tőle.
- Miért? - ráncolja a homlokát meglepetten, ami engem is igazán meglep.
- Egy kicsit elragadtattam magam, azt hiszem - dörzsölöm meg az arcom.
- Egyáltalán nem - mosolyodik el, és a kezét az arcomra helyezve megérinti az enyhén borostás területet. - De ha mégis, akkor kvittek vagyunk.
Egyszerre nevetünk fel halkan, a hátamra fordulok, míg ő a párnára hajtja a fejét, és az egyik lábát kívül teszi a takarón, ami miatt akaratlanul is idétlen vigyor ül ki az arcomra. A kezemmel végigsimítok a lábán, majd a derekára helyezem, fáradtnak érzem magam és tudom, hogy ő is az, de kényszeredetten újra és újra kinyitja a lecsukódó szemeit, amitől felelevenedik bennem, hogy 20 perccel ezelőtt milyen szörnyű állapotban volt, és hogy soha többé nem akarom olyannak látni, azt szeretném, ha mellettem mindig mosolyogna, még álmában is.

~Hazel Clark~

El-elszundítok, de sosem alszok el igazán, csupán ingadozok az álom és az ébrenlét között, miközben Niall halkan szuszog, és az egyik karjával védelmezőn átöleli a derekam. Valamikor, amikor a nap elkezd feljönni elhatározom, hogy véget vetek a szenvedésemnek, és ébren tartom magam, de az nem megy, hogy fel is keljek, helyette nyitott szemmel fekszek, és fürkészem az enyém mellett pihenő békés arcot. Most, hogy itt pihen mellettem, már nem is tudom, hogy hogy tarthattam valaha is tőle, és egyáltalán miért feltételeztem, hogy valaha is szándékosan bántana fizikailag, vagy lelkileg. Meglátszik, hogy milyen előítéletes vagyok a férfiakkal szemben, mindegyikről a legrosszabbat feltételezem, pedig talán a legtöbben pont ilyenek, mint ő, kedvesek, figyelmesek, gondoskodóak, hálásak, és őszinték.
Azt hiszem, minden porcikámba bele lett programozva a félelem, ennek ellenére közelebb csúszok hozzá, és az arcom belefúrom a fehér pólójába. Mozgolódni kezd, felemeli a kezét és öntudatlanul megdörgöli az orrát, majd visszateszi ugyanoda, ahol addig is volt, csak most picit erősebben ölel magához, és egy hosszú sóhaj kíséretében a fejét az enyémre hajtja. Szeret engem, sőt, nem csak szeret, hanem szerelmes belém, és bár nem ismerem ezt az érzést, de van két szemem, és látom, hogy milyen két szerelmes. Fejben összehasonlítom magunkat Mirával és Liammel, az eredmény pedig még engem is meglep, mert a két fiú viselkedése között óriási a hasonlóság, kezdve a kedves becézésekkel, és a figyelmes gesztusokkal.
Furcsán meleg, szinte forró, legfőképp pedig idegen érzés tör rám, hiszen még sosem volt részem ilyesmiben, és nem is reménykedtem abban, hogy lesz, mert azt hittem, képtelen vagyok bármilyen kapcsolatot létesíteni férfiakkal, hiszen már a létezésük is kellemetlen érzéssel tölt el, ez az érzés, most, ebben a pillanatban viszont a legjobb.
Nem tudom, hogy én hasonlítok-e Mirára, nem tudom, hogy milyennek kell lennie a szerelemnek, de azt tudom, hogy nem félek tőle, és valamiért eljutottam odáig, hogy egy férfi karjaiban feküdjek. Talán tovább is menni fog, talán sosem kell neki elmondanom a történteket, mert nem kérdez sokat, az éjjeli műsoromról sem kezdett faggatózni,  talán mégiscsak van remény számomra legalább addig, amíg rá nem jön, hogy ha velem marad sosem lesz igazán teljes az élete.
Felbiccentem a fejem, először csak az állát érem el, úgyhogy arra adok egy puszit, majd feljebb kúszok, és megcsókolom a száját.
Meg fogom próbálni, magam miatt, mert el akarom engedni a múltat, a kialakult félelmem és előítéletem, és miatta, mert megérdemli.
- Hűha - összerezzenek, amikor behunyt szemei ellenére a szája mosolyra húzódik, és rekedtes hangon megszólal - mivel érdemeltem ki ezt a csodás ébresztést?
- Sajnálom, nem akartalak felkelteni.
- Kár, mert így szívesen ébrednék minden reggel - dörmögi résnyire nyitott szemekkel, a betűző napsugarak miatt grimaszolva. - Hány óra?
- Talán 7 körül - motyogom bűntudatosan, amiért ilyen korán felkeltettem.
Halkan felnyög, a kezét a szemei elé emeli és megpróbál aprókat pislogni, míg végül a feje visszahanyatlik az enyém mellé, és nyöszörögve a karjaiba zár.
- Miért vagy ébren ilyen korán? Megint álmodtál valami butaságot? - érdeklődik a hajamba mormolva.
- Nem, csak többnyire ilyenkor ébredek - ez egyszerre hazugság is, meg nem is, de ennél jobbat nem tudok kitalálni. - Te nyugodtan aludj még, tényleg nem szándékosan ébresztettelek fel.
- Hanem akkor miért? - vonja fel az egyik szemöldökét kihívóan. - Miért kaptam azt a puszit?
- Csak gondolkodtam - hümmögök - rólunk.
- Igen? - csillannak fel a szemei kíváncsian. - És mire jutottál?
- Hogy nagyon különleges vagy - kimondva még furcsábban hangzik, mint a gondolataimban, főleg úgy, hogy a napfényben még inkább sugárzó kék tekintete az enyémbe mélyed - nagyon jólelkű.
Érzem, hogy az arcom rózsássá válik a tekintetétől, ami szüntelenül fürkészi az arcom, mielőtt az ajkát egy pillangó lágyságával a számhoz érinti.
- Köszönöm - suttogja rá, mire minden szőrszálam égnek mered. Senki másnak az ilyesfajta közelségét nem tudnám elviselni, főként pedig nem vágynék rá, ő viszont ezért is különleges. Hosszú percekig meg sem mozdulunk, az érintései és az apró csókjai, miközben a mutatóujjával a hátamat simogatja olyan megnyugtató hatással vannak rám, hogy egy kicsit elbóbiskolok. Amikor magamhoz térek egyedül fekszek az ágyban, elfoglalva egy kis területet az ő részéből is, és ha az nem lenne elég, hogy a helye még meleg, a halk beszélgetésből rájövök arra, hogy nem ment olyan messze. Résnyire nyitom a szemeim és megpillantom az ajtóban, ahogy fél kezével a kilincset fogja, miközben halkan beszélget, és nevetgél valakivel a folyosóról, mígnem elköszön, és megfordul, hogy visszajöjjön a szobába. Az egyik kezében egy rózsaszín, masnis, négyzet alakú, kissé lapos dobozt szorongat, de nem ez kelti fel a figyelmem, hanem az aranyosan elfeküdt borzas haja, és a már ilyenkor is vidám tekintete.

- Szia gyönyörű! - élénkül fel még inkább, amikor megpillant, majd letelepedik az ágyra és izgatottan az ölébe veszi a dobozt. - Hoztam neked valamit.

- Nekem? - tornázom fel magam. - De hát miért? 

- Csak - vonja meg a vállát - mert te jutottál róla eszembe, szeretném, ha elfogadnád.

- De... - kezdenék vele ellenkezni, ekkor azonban előredől, és hirtelen nyom egy puszit a számra - ne vitatkozz velem, csak bontsd ki - csúsztatja az ölembe. - Kérlek!

Összeszorítom a szám és aprót bólintok, nem szeretek ajándékokat kapni, de az ő öröme, ami már azért kiül az arcára, mert nem kezdek el érvelni a saját igazam mellett, megmosolyogtat.

- Nem kellett volna, már így is rengeteggel tartozok neked - sóhajtok nagyot, miközben a hajam a fülem mögé tűröm, és bontogatni kezdem.

- Semmivel sem tartozol, Haze - nyúl az állam alá, és rákényszerít, hogy a szemébe nézzek - egyáltalán semmivel, érted? Nem azért vettem, hogy visszaadd, egyszerűen eszembe jutottál róla, és megvettem, mert megtehetem, hogy csak úgy vegyek egy ajándékot a barátnőmnek.

Lehúzok egy kis celluxdarabot a rózsaszín dobozról, közben akaratlanul is a szavain kezdek töprengeni, sőt, inkább azon, hogy milyen lazán kezeli a pénzt. Fogalmam sincs, hogy mennyije lehet, és nem is érdekel igazán, csak furcsa, hogy egy olyan fiú, mint ő, egy ilyen lánnyal akar lenni, mint amilyen én vagyok.

- Igazából csak az egyiket választottam én, és Miráék mentek el megvenni - kezd el beszélni, amikor leemelném a doboz tetejét - a múltkor, amikor sétáltunk a városban az egyik kirakatban szinte kiszúrta a szemem, de nem hagyhattalak ott, hogy elrohanjak megvenni, ezért tegnap bementek ők, Mira amúgy is jobban ért az ilyen csajos dolgokhoz, én biztos nem találtam volna el a méreted. 

Tátva marad a szám, amikor végül teljesen kibontom az ajándékot, és elém tárul az egészen halvány lila ruha, és a hozzá illő, hasonló színű, magas sarkú, pántos szandál.

- Niall...

- Tetszik? - fürkészi az arcom, miközben kiterítem az ágyra a ruhát, és a kezemmel elsimítom a gyűrődéseit. Egyszerű, de mégis a legszebb, amit valaha is láttam, a felső része fehér, lila csipkével borítva, a kivágása majdhogynem teljesen két részre szedi, mégsem kihívó, mert a csipkéhez, fehér, hálószerű anyag kapcsolódik, ami kereken végződik a nyaknál, a szoknyája egyszerű, combközépig érő.

- Nagyon szép - motyogom, végighúzva az ujjam a finom csipkén, majd belenyúlok a dobozba, és kiveszem a szandált is. - Honnan tudta a méretem? 

- Ezt tőle kell megkérdezned - neveti el magát - felpróbálod?

- Igen - bólintok, és hirtelen a testem minden porcikáját elönti a lelkesedés. - Köszönöm! - ölelem át a nyakát, és szinte az ölébe ugrok. Megbillen, de az utolsó pillanatban sikerül megtámaszkodnia, és az arcát nevetve a hajamba fúrja.

- Szívesen - simít végig a hátamon - szaladj, próbáld fel, látni szeretnélek benne.
Nem kell többször mondania, egy kisgyerek izgatottságával ugrok fel, és szaladok a fürdőszobába. Pillanatok alatt lekapom a pizsamám és belebújok, a cipzárt azonban akármennyire is kitekeredek, nem tudom felhúzni, így miután felveszem a szandált is, ami tökéletesen illeszkedik a lábamra, és az ujjaimmal kifésülöm a hajam, kénytelen vagyok így kilépni.
- Nem tudom felhúzni - szorítom a karjaimmal a mellkasomhoz a puha anyagot.
Azonnal felpattan az ágyról, és felém siet, majd amikor hátat fordítok neki óvatosan felhúzza a cipzárt, és maga felé fordít.
- Elképesztően szép vagy - nyílnak kicsit nagyobbra a szemei, és a vállamtól indulva egészen a ruha aljáig végighúzza a kezét a testem vonalán, az ujjbegyei egészen óvatosan súrolják a fenekem is, amikor nagyot nyel, és kényszeredetten elmosolyodik.
- Köszönöm - pillantok végig magamon. Úgy érzem magam, mint Hamupipőke, aki szegény, szerencsétlen lányból gyönyörű hercegnővé vált. Még sosem volt ilyen szép ruhám, valószínűleg többet is ér, mint az életem, és bár ez kellemetlen, de valamiért megmelengeti a belsőmet, és a fejemet betölti a hangja, ahogy azt mondja, hogy megteheti, hogy ajándékot vegyen a barátnőjének.
- Most elgondolkodtam azon, hogy kinek is vettem akkor ajándékot, saját magamnak, vagy neked - dörzsöli meg a tarkóját, mire elnevetem magam, és a tükör elé sétálok. Bár a hajam egy kicsit borzos, ráférne egy vágás, és az is, ha a végét újra kiszőkíteném, de ennek ellenére is most látom magam a legszebbnek életemben, mert az arcom nem borús és sötét, hanem derűs, és boldog. - Felveszed a keresztelőre?
- Tulajdonképpen soha többé nem akarom levenni, úgyhogy még szép - fordulok felé mosolyogva.
A kezét a derekamra helyezi, hogy magához húzzon, de erre lényegében nincs is szükség, mert magamtól is közelebb lépek hozzá, és megcsókolom. Nem tudom, hogy mikor lettem olyan, mint azok a lányok, akik a nap minden percében a barátjukon akarnak lógni, de nem is akarok ezen változtatni, mert így jól érzem magam a bőrömben, és addig akarom feszíteni a határaimat ameddig csak lehet.
- Bejövök! - a figyelmeztető kiáltásra húzódunk csak el egymástól, így amikor Mira ránk töri az ajtót kábultan pislogunk egymásra, és rá. - Jaj Istenem! - kapja a szája elé a kezeit, és esküdni mernék rá, hogy a szemébe könnyek is gyűlnek.
- Szerintem is - vigyorog rá szélesen Niall, míg én zavartan kapkodom a tekintetem köztük.
- Gyönyörű vagy! - álmélkodik. - Azt hiszem, elkezdhetem félteni a pasimat, ha meglát.
Egymásra nevetünk, ez felidézi bennem a tegnap este emlékeit, ahogy alkoholmentes koktélt szürcsölve hármasban nevetgéltünk egy helyes kis vendéglőben a tengerparton.
- Talán beérem eggyel is - fojtom el a mosolyom.
- Nagyon szép vagy - ölel át, de úgy, hogy közben egészen halkan a fülembe tud suttogni. - Felöltöztetem a manókat, utána gyere át, levesszük a lábáról a barátod.
- Mit sutyorogsz, te boszorkány? - egyszerre kezdünk kuncogni, amikor Niall fennhangon közbeszól.
- Manya! - hasít a levegőbe egy éles hang, amit apró tenyerek padlóhoz csattanó hangja követ, mielőtt újra elkiáltja magát.
- Ez én vagyok - szélesedik Mira mosolya, és az ajtóhoz siet, ahol a kisfia a harmadik kiáltásra készülődik. - Jövök, kisbabám, itt van anya - veszi gyengéden a karjaiba.
- Hahó, Öcsi! - integet vidáman Niall.
- Cica! - hallatszik ezúttal Liam kétségbeesett kiáltása. - A lányod az apukája arcába vágta a reggelijét, a fiad pedig világgá ment!
- Ha csak az én gyerekeim, akkor nincs apukájuk! - vág vissza, majd mielőtt a férje segítségére sietne széles mosolyt villant ránk. - Gyere át, ha vége a viharnak - mondja derűsen, majd magában dúdolva, táncos léptekkel elsiet.
Ennek a bizonyos viharnak a vége néhány óra múlva következik be, amikor a lány mondhatni elzavarja Niallt sétálni Liammel és a gyerekekkel még a keresztelő előtt, majd átrendel a saját szobájukba. Óriási meglepetésként ér, hogy az övéké mennyire hasonló, és mégis mennyire más is, mint a miénk, a berendezés majdnem ugyanolyan, csupán itt nincs óriási üvegablak, és itt mindent ellepnek a babás cuccok, játékok a padlón, ruhácskák az ágyon, egy kissé maszatos etetőszék az egyik sarokban az összecsukott babakocsi mellett, a levegőben pedig hintőpor illat terjeng. Összességében nagyon kellemes, és családias a légkör, szinte kézzel fogható a szeretet és béke.
- Bocsi a rendetlenségért, két 14 hónapos, és egy soha fel nem növő pasi mellett akárhányszor pakolok össze, akkor is káosz uralkodik.
- Szerintem aranyos - kuncogok.
- Hogy telt az estétek amúgy? - huppan le az ágyra, és megpaskolja a helyet maga mellett, miután előtúr egy igencsak méretes sminktáskát a bőröndjéből. Tegnap, az operaház után rengeteg mindenről beszélgettünk, köztük az együttalvós témáról is, és talán pont azért nem rezeltem be az utolsó pillanatban, mert az ő szavai jártak a fejemben.
- Jól - varázsolom a lehető legszebb és legszélesebb mosolyt az arcomra - igazad volt.
- Örülök - húzza fel a lábait törökülésbe - van valami elképzelésed, hogy milyen sminket szeretnél, vagy rám bízod? Hidd el, tudom ám, hogy mitől döglik a légy - bök oldalba biztatóan, azt sugallva, hogy az a bizonyos légy a barátom.
- Akkor rád bízom - viszonzom a mosolyát.
- Reméltem - kap elő lelkesen különféle ecseteket, márkásabbnál márkásabb palettákat és mindenféle szépségápolási terméket - utána besütöm a hajad is, ha az úgy jó. Niall el fog ájulni, amikor meglát! Bár szerintem ő akkor is teljesen kész lenne, ha ugyanilyen lennél.
- Úgy gondolod? - pillantok rá bizonytalanul, és szófogadóan behunyom a szemeim az utasítására.
- Hát persze, fülig szerelmes beléd, mondtam már.
- Kimondta - mondom halkan, mire megáll az arcomat alapozó keze, és csend lepi el a szobát. Egy pillanatra megrémülök, amikor kinyitom a szemeim, és a döbbent arckifejezésével találom szembe magam. - Valami baj van? Szerinted ez nem helyes? - szalad ki a számon aggodalmasan.
- Tessék? - pislog nagyokat. - Jaj, nem, nem, dehogy! Nagyon is helyes, és nagyon örülök neki, csak meglepődtem, mert én tudom, hogy mit érez, az első perctől fogva, csak Niall ebben a témában nem igazán a szavak embere, és olyan kis bizonytalan néha, azt hittem megvárja, hogy előbb te mond ki, nehogy csalódjon.
- Szóval - nyelek nagyot - ha én nem mondtam ki, azzal megbántottam?
- Miért, te nem mondtad? - ráncolja a homlokát.
- Nem - sütöm le a tekintetem - igazság szerint nem nagyon tudom, hogy mit kellene éreznem.
Azt kívánom, bár folytatná amit elkezdett, és jogosan hunyhatnám le a szemeim, így nem kellene látnom a döbbenetet az arcán.
- Tudod, most, hogy így mondod, én sem igazán tudom, hogyan lehetne definiálni a szerelmet. Biztosan tudod, hogy mi mennyire utáltuk egymást Liammel, vagy legalábbis azt hittük, aztán egyszer az őrült barátod összezárt minket, és akkor elég sok minden megváltozott.
- Szóval ezért zártatok össze minket - nevetem el magam.
- Az Payne ötlete volt! - védekezik. - Szörnyen éreztem magam miatta, ne vedd sértésnek, de akkor teljesen úgy éreztem, hogy mire hazaérünk a legjobb barátom egy romhalmaz lesz, és ez az én lelkemen fog száradni.
- Ilyen borzasztóan viselkedtem?
- Nem is tudom - sóhajt nagyot - ez azután volt, hogy Ari keresztelőjén olyan csúnyán összevesztetek, Niall akkor a vállamon sírt, én meg úgy éreztem, hogy visszamegyek, és ledoblak a templomtoronyból, amiért folyton bántod őt - elneveti magát, és végigsimít a karomon, talán hogy nyomatékosítsa, hogy már nem akar ilyesmit tenni, vagy talán éppen azt, hogy legközelebb megteszi.
- Sírt? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Hát... - fehéredik el az arca - nem kellene ilyeneket elmondanom neked, kicsinál, ha megtudja, szörnyű barát vagyok.
- Nem fogom elmondani neki - vágok közbe gyorsan - és biztosíthatlak, hogy nálad jobb barátja nem is lehetne, sosem haragudna meg rád.
Halványan elmosolyodik, majd újra a kezébe veszi az ecsetet, és poralapú alapozóval végigmegy az arcomon.
- Egy kicsit érzékeny, mármint nem úgy, hogy minden apróságon sírva fakad, csak hajlamos túlgondolni dolgokat, és magát okolni, ha valami nem jön össze. Előtted évekig nem volt senkije, próbálkozott, de valahogy sosem sikerült, ezért egy kicsit talán hozzánk menekült, ami tulajdonképpen az én hibám, mert annyira szeretném, ha része lenne az életemnek, és a gyerekeim életének is. Amikor Liam eljegyzett elfoglalta magát azzal, hogy mindkettőnknek segített a szervezésben, velem ruhákat és csokrot választott, vele öltönyt próbált, és esküt írt, azután turnéztak egy óriásit, és úgy összességében, amíg terhes nem lettem az ikrekkel azzal teltek a napjaink, hogy szórakoztunk, fesztiváloztunk, LA-ben garázdálkodtunk. Niall volt az első, akinek elmondtuk, hogy babát várok, illetve babákat, végig rengeteget segített, folyton kedveskedett valamivel, apró rucikat, játékokat vett, sütit hozott, ha éppen megkívántam, közösen festették ki a gyerekszobát és rakták össze a bútorokat, őt hívtam el elsőként, amikor megindult a szülés, és fogalma sincs róla, de Liam után ő vette először kézbe őket, senki másnak nem engedtem, hogy hozzájuk érjen. Mellettünk talán elfelejtett a saját életével foglalkozni vagy háttérbe szorította. Annyira szeretem őt, amennyire csak szeretni lehet valakit, és azt akarom, hogy boldog legyen, megérdemelné, ha azok után, amit értünk tett minden egyszerűen az ölébe hullana, de persze már teljesen megértelek téged, annak pedig örülök, hogy megküzdött érted. Látom, hogy boldog veled, nem tudom, hogy mit csinálsz, de szinte sugárzik, nem is tudom, hogy korábban láttam-e ilyennek, ezért az egyik legnagyobb félelmem, hogy valami történik köztetek, és összetörik a szíve.
Visszafojtott lélegzettel hallgatom, egészen mostanáig fogalmam sem volt arról, hogy minek a birtokában vagyok, így ez most óriási teherként nehezedik a vállamra.
- Vigyázok rá - szalad ki a számon - nem akarom megbántani.
- Az jó - hallom a hangján, ahogy mosolyog - ő is vigyáz rád.
Ezután átívelünk egy könnyebb, kötetlenebb beszélgetésre, miközben először kifest, majd gondosan loknikba göndöríti a hajam. Amikor teljesen elkészülök, vagyis az új ruhámban és cipőmben, tökéletes sminkben és hajjal állok előtte úgy pillant végig rajtam, mint a mesterművén.
- Csodálatosan szép vagy - mosolyog rám büszkeséggel a szemében, majd hirtelen a nyakamba borul, és szorosan magához ölel. - Évek óta várok arra, hogy Niallernek végre legyen egy ilyen jófej barátnője, úgy örülök neked, Hazel!
Egyszerre nevetve, és elérzékenyülten ölelem vissza, mert nem akarom, hogy ennek valaha is vége legyen, szeretnék közéjük tartozni, része lenni ennek a társaságnak Niall oldalán.
- Mit szólnál hozzá, ha este elmennénk kicsit kikapcsolódni? - kérdezi, miközben az ágy közepén ülve a térdei közé szorít egy apró sminkes dobozt, és a saját sminkjén dolgozik. - A szüleim felajánlották, hogy vigyáznak a törpikre, az öcsém pedig már azelőtt ezzel nyaggatott, mielőtt egyáltalán elkezdtük volna szervezni a keresztelőt, eddig nem akartam menni, de kedvet kaptam hozzá így, hogy most már mindenki megérkezett. Mit szólsz hozzá, eljönnél?
- Hát - hümmögök - még nem igazán voltam ilyen helyen.
- Tényleg? - lepődik meg. - Akkor muszáj jönnöd, nagyon jól fogod érezni magad!
- Oké - mosolygok rá - benne vagyok.
- Remek - árad szét széles mosoly az arcán, és valami furcsa, jóindulatú sunyiság. - Tökéletes lesz, majd meglátod!
Én pedig elhiszem.

29.rész

Sziasztok! :)

Csak azt szeretném tudatni veletek, hogy a jövőheti résszel előreláthatólag csúszni fogok, mert péntek délután egy nagyon fontos vizsgám lesz, így a héten nem biztos, hogy annyi időm lesz írni, amennyit szeretnék, valamint februárban egy nagyobb kihagyás is várható, de erről majd akkor beszélek, amikor aktuális lesz. 
Oh, és még mielőtt elfelejteném elnézést kérek azért, mert a rész második fele kisebb betűkkel van írva, mint a többi, ez nem az én hibám, hanem a bloggerré, mivel már megint bedilizett, szóval bocsánat miatta, remélem, hogy nem zavaró.

N.x

 Hazel Clark

Az őrült ötletem, ami egyetlen másodpercre átfutott az agyamon, kezdi egyre komolyabban beásni magát a gondolataim közé, miközben egymás kezét fogva, magunk előtt tolva a babakocsit sétálunk az állatkert gyönyörű kifutói között. Azt hiszem, ez az egész engem bűvöl el a legjobban, mivel még sosem jártam ilyen helyen előtör az a kisgyermek énem, akinek túl gyorsan kellett felnőnie, és izgatottan vizsgálom az állatokat, legszívesebben mindet megsimogatnám, főként az apró majmocskákat, de sajnos erre nincs lehetőség.

Éppen az oroszlánok előtt állunk, amikor Niall úgy dönt, hogy szüksége van valami rágcsálnivalóra, és elindul a közeli kis büfés kocsi felé, addig én lehuppanok az egyik üres padra, és magam elé húzom az ikreket, akik mindent érdeklődve figyelnek, és ha valami legalább annyira tetszik nekik, mint nekem, hangos sikongatásokkal hozzák az emberek tudtára, akik rendszeresen megmosolyogják őket, és minket is.

- Kellene inni egy kicsit, nem? - halászom, elő a cumisüvegjeiket, majd miután lecsavarom róluk a kupakjaikat a kinyújtott kis kezeikbe adom.

Megigazítom Aria kicsit elcsúszott kalapját, és végigsimítok mindkettőjük kerekded arcocskáján, meglepően jól érzik magukat, nem nyűglődnek, fel sem tűnik nekik, hogy nincsenek itt a szüleik. Félkézzel fogom a kocsit, hogy még a legkisebb lökést is észrevegyem, a tekintetem viszont elréved abba az irányba, amerre Niall ment, hamarosan ki is szúrom őt, a kezei közt egy óriási méretű vattacukorral, és két rendkívül aprócskával. Elmosolyodok, hiszen azt sem tudja, hogyan tartsa őket, hogy lásson, és ne ragassza bele a járókelőkbe, de végül épségben megérkezik ő is, és a vattapamacsok is. Ahelyett, hogy leülne mellém, leguggol a babakocsi elé, közel a lábamhoz, és egyenként a csillogó szemű gyerekek kezébe helyezi.

- Egyet a kislánynak - Aria egyik kezének az ujjai rámarnak a fapálcikára, a másikkal már bele is kap a cukorba, és egy jókora darabot az egész kezével együtt a szájába vesz - egyet a nagyfiúnak - Noah is hasonlóképpen cselekedik, bár egy kissé bizonytalanabb, és valószínűleg felfedezi, hogy az övé zöld színű, míg a húgáé rózsaszín, mert a tekintete ide-oda járkál a cukrok között.- És egyet az én ír hercegnőmnek.

Az arcomra kiülő bárgyú mosolyt meglepődés váltja fel, miközben a nagyobbat még mindig guggolva, a napszemüvege mögött elképesztően sziporkázó kék szemekkel, reménykedve nyújtja felém.

- Nekem? - pislogok nagyokat.

- Ki másnak? - nevet fel aranyosan, majd megfogja a szabad kezem és nyom a tenyerembe egy puszit, hogy azután az ujjaimat a pálcika köré igazgassa.

- Köszönöm - az alsó ajkamba harapok, az arcom kissé felforrósodik, leginkább a megszólítás miatt, ami gyorsabb működésre ösztönzi a szívem is. Lehajolok hozzá, és hálám jeléül adok egy bátortalan puszit a szájára, amiből fél másodperc alatt csókot kreál.

- Szívesen - vigyorodik el végül, és lehuppan mellém a padra. - Ízlik, Nyuszikám? - nevet fel hangosan Aria ragacsos mancsocskáit és arcát látva, válaszul a kislány boldogan csapkod, és újabb darabot vesz a szájába, amit hangosan hümmögve fogyaszt el.

- Magadnak nem hoztál? - az egyik karját a vállam köré kanyarítja, a másikat a babakocsin pihenteti, míg én óvatosan leszedek egy kis pamacsot, és a lehető legdiszkrétebben a számba csúsztatom.

- Nem tudom, hogy a refluxom mennyire értékelné, ha megennék egy egész ilyet - az ujjaival elgondolkodva tekergeti a hajam, véletlenül egyfolytában megérintve a nyakam érzékeny területeit - talán egy kicsit eszek belőle, ha megosztod velem a tiédet.

- Persze - szinte az arcába tolom, mire letép belőle egy kicsit, és olyan élvezettel dobja a szájába, mint ahogy a két baba eszi. - Szabad nekik ilyet adni amúgy?

- Hát, elvileg már mindent ehetnek, gyakorlatilag Mira ledugná a torkomon a pálcikákat, ha megtudná, hogy ilyesmivel etetem a gyerekeit, de hát azért vagyok, hogy belevigyem őket a rosszba - huncutul kuncogva nyom egy puszit az arcomra, és velem együtt letép egy újabb darabot.

- Nem engedi nekik az édességet? - kérdezem eltűnődve.

- Csak bizonyos dolgokat, amikről tudja, hogy nincsenek tele tartósítószerekkel és cukorral, de Mira sok mindent nem enged, nem lehet nekik műanyag tányérban, mikróban melegíteni kaját, nem süt vagy főz finomított liszttel, nem kaphatnak bolti üdítőt, inkább felkel korábban és kifacsar három kiló narancsot, vagy leturmixolja a lakásukban fellelhető összes gyümölcsöt. Akkor kezdte ezt el, amikor terhes lett, mert nagyon félt, hogy esetleg elmennek a babák, és igazából azóta sem állt le, ami tulajdonképpen nem rossz dolog, mert csak a legjobbat akarja nekik, de szerintem minden gyereknek szüksége van néha egy kis plusz cukorra, meg valami egészségtelenre, ettől nem eshet bajuk, ha úgy lenne nem adnám nekik.

- Szerintem ez jó dolog - gondolkodok hangosan - hogy ennyire fontos neki a gyerekei egészsége.

- Ha tehetné, szerintem mindenkit ilyenekkel etetne - nevet a fülembe - Liamet is teljesen rászoktatta, bár szerintem ő bármit megenne, amit Mira tesz elé. Régebben én is gyakran ebédeltem náluk, vagy ha nem, akkor küldött valamit, mert utálja, hogy vagy mirelit kajákat eszek, vagy pedig rendelek, nem mintha ez olyan rossz lenne, mert a fura bio hozzávalói ellenére nagyon finomakat csinál.

Előrehajol, és gyorsan kikapja Aria kezéből a hurkapálcát, amin már csak nyálas, ragacsos, megkeményedett cukordarabok vannak, a kislány ajka lekonyul, és hangos sírásban tör ki, a kezét a kuka felé nyújtogatva, amibe Niall beledobta.

- Azt nem szabad megenni, Kincsem - simogatja meg az arcát - megsérted vele a kis szádat, és akkor nem csak magammal végzek, hanem még a szüleid is kicsinálnak.

Úgy tűnik, ez annyira őt nem hatja meg, mert a könyékig ragacsos kezével elhessegetni próbálja a keresztapját, és kifejezetten haragos arcot vág a nagy krokodilkönnyei mögött, ezzel szemben Noah amint végzett, egy határozottal mozdulattal kivágja a kocsiból a feleslegessé vált pálcát.

- Nézd csak - tépek le egy nagyobb darabot a maradék vattacukromból - tessék, ezt még megeheted, nincs rajta olyan buta pálca - abban a pillanatban, hogy a kezébe adom befejezi a sírást, a sértettségét viszont azzal hozza Niall tudtára, hogy amennyire csak tud elfordul tőle.

- Most megsértődtél? - kerekednek el a szemei, míg én egy ugyanakkora darab cukrot adok Noah kezébe is. - Aria - szólítgatja, és az ujjával finoman oldalba böki, ő viszont dünnyögve összehúzza magát.

- Jól van akkor - vágja be a durcát, és felpattan - én csak jót akartam.

Akaratlanul is halk kuncogás szakad ki belőlem, felveszem a földről a másik pálcát, és kidobom, míg ő karba tett kezekkel, lebiggyesztett ajkakkal hátradől.

- Amint megeszi ő fogja kérni, hogy vedd fel - közelebb húzódok hozzá, az arcomat félig a mellkasára fektetve pillantok rá. Elmosolyodva végigcirógatja az arcom, a tekintetét egy ideig rajtuk tartja, csak azután néz rám igazán, és hajol le, hogy a kissé ragacsos száját az én ragacsosabb számhoz illessze. Mindketten nevetünk, amikor kissé nehezebben húzódunk el egymástól, és még a homlokomat is egy picit beleütöm a sapkája napellenzőjébe.

- Bárcsak nem lenne szükség ezekre - végighúzza a hüvelykujját az arcomon, és én azon kapom magam, hogy ugyanezt kívánom.

- Jobb így, így békén hagynak - motyogom végül, aprót bólint az egyetértése jeléül, majd visszavarázsolja az arcára a mosolyát.

Ahogy mondtam, Aria legközelebb azért kezd nyűglődni, hogy kibéküljenek, amikor Niall megjátszott bizonytalansággal felé hajol a ragacsos kis mancsaival rámarkol a pólójára, és megpróbálja közelebb húzni, ezután lélegzetelállítóan édes, ahogy összeborulnak, magukhoz húzva a kisfiút is. A fehér pólójának válla és az eleje rózsaszín és zöldes olvadt cukorral, és bőséges nyállal van kidekorálva, amikor elhúzódnak, de azt hiszem, ez senkit sem érdekel igazán. Mielőtt tovább indulnánk nedves törlőkendővel amennyire csak lehet megtörölgetjük az arcukat és a kezeiket, viszont a ruháikon így is árulkodó foltok maradnak.

Teljesen elveszítem az időérzékem, amíg kóborlunk, végül csak azért indulunk haza, mert az elfogyasztott cukormennyiség ellenére a két kicsi kezd nyűgös lenni, és egyre hosszabb ideig tartják lehunyva a szemeiket. Mire megtaláljuk a kijáratot és a bérelt autót, már mélyen alszanak, Niall óvatosan beülteti őket a gyerekülésekbe, és hallom, ahogy csendesen megígéri nekik, hogy mindjárt otthon vagyunk, ahol békésen aludhatnak, ezután csendben becsukja az ajtót, és egy könnyed mozdulattal összecsukja a babakocsit. Kiveszi a kezemből a táskákat, és mindent bepakol hátulra, majd félmosollyal az arcán felém fordul.

- Jól érezted magad? - egy kósza hajtincset gyengéden a fülem mögé simít, a kezét viszont ezután is az arcomon tartja, és kissé közelebb araszol hozzám.

- Igen - mosolygok rá - tökéletesen.

- Akkor jó - az orra hegye megböki az enyém, és a lélegzetem elakad a közelségétől, ez azonban annyira pozitív, hogy az összes apró szőrszál égnek mered a nyakamon az izgatottságtól - én is.

Valahogy sikerül kizárnom, hogy nyilvános helyen vagyunk, és a karjaim a nyaka köré fonva hagyom, hogy mélyen megcsókoljon, ne csak egy kósza puszit adjon, vagy egy néhány másodpercig tartó csókot. Ez hosszú, és édes, fellobbant bennem valami ismeretlent és felgyorsítja a szívverésem, adrenalint pumpálva a vérembe, ami sosem tapasztalt bátorsággá alakul át.  Mi volna, ha képes lennék legyűrni a halálfélelmem, és normális nőként viselkedni? Hiszen ő nem egy idegen lenne a sötétben, aki semmibe vesz, és örömét leli a fájdalmamban. Ő egészen más, a mozdulatai és a szavai teli vannak gondoskodással, törődéssel, és még valamivel, amit nem tudok megnevezni, viszont este, amikor az alkoholtól elveszítettem a józan eszem ugyanígy ért hozzám, erre emlékszem. Ugyanilyen gyengéd volt, óvatos, és gondoskodó, vele talán biztonságban érezhetném magam, és nem félnék többé annyira.

- Menjünk - válik el tőlem lassan - a kis manóknak aludniuk kell.

Lassan, kótyagosan bólintok, majd miután beszállok hangosan sóhajtva hátradőlök az ülésben. A figyelmességét az is tükrözi, hogy a szállodába vezető visszaúton nem kapcsolja be a rádiót, és csak suttogva szólal meg. Amikor megérkezünk kipattan, vízszintesbe hozza a babakocsi alját, majd nagyon óvatosan kiveszi az autóból a szuszogó gyerekeket.

- Jól van - fekteti le a halkan nyöszörgő Noah-t a húga mellé. Ellenőrzi, hogy minden megvan-e, majd a karját a derekam köré fonja, és így sétálunk a főbejárathoz, barátságosan integet a személyzetnek, mintha évek óta ismerné őket, és a lifthez irányít. Most közel sincs akkora sürgés-forgás, mint amikor indultunk, de tulajdonképpen ez nem újdonság, mert az eddig itt eltöltött pár nap alatt kitapasztaltam, hogy főként este, és reggel van felfordulás.

- Nem baj, ha lefektetem őket az ágyba? - kérdezi halkan, miután kibújik a cipőjéből, és lekapja a fejéről a sapkát és napszemüveget.

- Dehogy - csatolom ki a szandálom, és mosolyogva felpillantok rá. Nagyon óvatos gyengéd mozdulattal kiveszi Ariát, aki álmában nyöszörögve összébb húzza magát, majd leteszi a nagy franciaágyra, és ugyanezt megismétli Noah-val is. Olyan picik, hogy miután betakargatja őket a kis plédjeikkel szinte elvesznek a párnák és takarók között.

Lehajolok, hogy összeszedjem, és a bőröndbe tegyem a szétdobált ruháim, félúton viszont, egy póló felé nyúlva összeakad a kezem Niallével.

- Hagyd csak, mindjárt kész - suttogom, és a kezemben tartott ruhákat a nyitott táskába szórom.

- Ari ma különösen akaratos - nevet fel halkan.

- És az baj? - mosolygok rá, majd felegyenesedek.

- Nem - hümmög - később a hasznára fog válni.

Egyetértően összenevetünk, majd lehuppan az üres ülőgarnitúrára, és a karjait a derekam köré fonva az ölébe húz. Meglepően gyorsan helyezem kényelembe magam, felhúzom a lábaim és a fejem a vállára hajtom, ha néhány héttel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy eljön majd az a nap, amikor Sydneyben, egy luxus hotelszobában, Niall ölében fogok üldögélni, és csókolózunk, megmondom, hogy ne csináljon hülyét belőlem.

- Megmutatod, hogy milyen képeket készítettél? - az orrával megérinti a nyakam, amitől kellemes érzés fut végig rajtam. Elveszem a fényképezőgépem a dohányzóasztalról és belépek a képnézegetőbe, majd a kezébe adom és hagyom, hogy a saját ütemében nézze végig őket. Az összes állatot lefotóztam, amit ma láttunk, egyszer onnan, ahol álltunk, majd teljesen rázoomoltam, így egész jó képek születtek. Csináltam fotókat az ikrekről, és Niallről is, amiket látva kicsit kiszélesedik a mosolya.

- Nagyon szépek lettek - teszi le a kanapé egy biztonságos pontjára, ahonnan esélye sincs lecsúszni. - De rólunk mindössze egy van.

Azt az egyet egy siető állatkerti gondozó csinálta a zsiráfok kifutója előtt, csak elkattintotta a gépet miután beálltunk, majd tovább rohant. Nem lett a legjobb, de ahogy félig Niallhöz bújva mosolygok, ő pedig az egyik kezével engem ölel, a másikkal a babakocsit fogja, amiben az ikrek épp marakodnak egymással, el kell ismernem, hogy valóban olyanok vagyunk, mint egy család, méghozzá egy igazán szép család. Máshogy nézek ki rajta, csillog a szemem és a hajam, az arcom egészségesen kipirult, boldognak tűnök, és talán az is vagyok, legalábbis sehol máshol nem éreztem még ilyen jól magam, mint itt, vele.

- Csinálhatunk még - simítok végig a karján elgondolkodva - bár én nem szeretek a kamera ezen az oldalán állni.

- Pedig gyönyörű vagy - érinti meg az arcom - bármelyik modell vagy szépségkirálynő megirigyelhetne.

- Persze - kuncogok zavartan, félig a vállába fúrva az arcom.

- Így van - zárja le egy puszival a fejem tetejére. - Kérdezhetek valamit? Nyugodtan mondhatsz nemet, megértem, és majd megoldom valahogy, csak tudnom kell, mielőtt megérkezik Danielle és Gigi.

- Miről van szó? - biccentem fel a fejem.

- Ma este már nincs hol aludnom - nevet fel, és kínosan érezve magát vakargatni kezdi a tarkóját - Louis kirakja a cuccom, amint megérkezik a barátnője, és amikor reggel szoba után érdeklődtem azt mondták, hogy erre a hónapra teljesen teli vannak, még egy üres egérlyuk sincs.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem, és elnyílik a szám, de mielőtt bármit is mondhatnék közbevág, hadarva és kissé értelmetlenül.

- De én tényleg megértem, ha nem állsz még készen arra, hogy együtt aludj velem, nagyon gyors lehet ez számodra, itt a közelben sok hotel van, biztos van valahol egy szabad szoba, nem nagy dolog átcuccolni, csak gondoltam megkérdezlek előtte...

- Nem arról van szó, hogy nem állok rá készen - sütöm le a tekintetem, és veszek egy mély levegőt, hogy az ezzel nyert idő alatt kitaláljak valami hihető sztorit, végül mégis az igazságnál maradok - nagyon rossz alvó vagyok, a legrosszabb a világon, nagyon élénken álmodok, hajlamos vagyok forgolódni és rugdosni, meg ilyesmik.

Na jó, talán ez nem a teljes igazság, de közelít hozzá.

- Ennyi? - lepődik meg. - Ezért nem aludhatok veled?

- Nem akarlak megijeszteni, vagy - újból megállok, eszeveszettül kutatok a megfelelő szó után - elriasztani.

- Haze, engem akkor sem tudnál elriasztani, ha akarnál - biccenti fel a fejem, és a szemembe néz. - Nem zavar.

- Tényleg szörnyű - kezdenék újból beszélni, de ingatni kezdi a fejét.

- Nem zavar - ismétli, és lágy csókot nyom az arcomra - tényleg nem.

- Nem szeretném, ha átmennél egy másik szállodába - mormolom.

- Én sem szeretném - gyengéden szembefordít magával, és eltűri a hajam az arcomból.

- Itt aludhatsz - ejtem ki bizonytalanul, halkan - azt szeretném.

- Oké - suttogja, és magához húz. Magamban köszönetet mormolok, amiért sosem kérdezősködik, elfogadja amit mondok és nem próbál mélyebbre ásni. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, amit csinálok, de nem túrhatom ki a helyéről önzőségből, ezt a szobát ő foglalta, és itt mindenki elsősorban az ő barátja, ha valakinek mennie kellene, az én vagyok.

Elütjük a délutánt, amíg a kicsik alszanak halkan tévét nézünk, és összebújva beszélgetünk, majd miután felébrednek elővesz néhány játékot, és elindít egy mesét. A padlón ülve épp egy tornyot rakunk össze rózsaszín és lila építőkockákból, amikor a folyosón szokatlanul nagy hangzavar támad.

- Azt hiszem, megérkeztek a lányok - mosolyodik el, és igaza van, hiszen a két női hang mellett Zayn és Louis örömködése hallatszik, néhány perccel később pedig kopognak az ajtón.

- Kinyitom - tápászkodok fel. Az ajtó másik oldalán Louis áll Niall csomagjaival a kezében, az arca szinte sugárzik, miközben beinvitálja magát.

- Szia Haze, sajnálatos módon ki kell lakoltatnom a barátodat - a cuccokat leteszi a táskám mellé, és rámosolyog a játékban elmerülő gyerekekre. - Mostantól fogva hajléktalan vagy, tesó, bocsi.

- Vedd úgy, hogy a barátságunkat most adtad fel egy csajért - vágja rá megjátszott sértődöttséggel.

- Ez van - lép oda hozzá Louis, és megveregeti a fejét - majd még megköszönöd.

Az arca huncutabb, mint egy folyton rosszalkodó gyereké, miközben mosolyogva rám kacsint, és megsimogatja a két kis apróság feje búbját.

- Na jól van, gyermekeim, magatokra hagylak benneteket.

- Épp ideje volt - morogja Niall, de a szája sarka felfelé görbül.

- Tudod, nagy öröm megszabadulni tőled, Neil barátom - akaratlanul is kuncogni kezdek azon, ahogy terpeszben, a mellkasán keresztbe tett karral megáll, és olyan arccal néz Niallre, hogy mindannyian tudjuk, az övé lesz az utolsó szó. Letelepedek melléjük, elfogadom a játékot, amivel Aria megajándékoz, majd felpillantok rá, Niall szemei pedig összeszűkülnek.

- Ne kezd, Tomlinson!

- Horkolsz, fingasz, és merevedésed van - jelenti ki grimaszolva, mire egyszerre tapasztjuk a tenyerünket a kicsik füléhez, ők viszont csak zavartan emelik ránk a tekintetüket. Egy másodperccel később kivágódik az ajtó és Louis süvít ki rajta, nyomában Niallel, belőlem pedig kitör a nevetés, míg a babák négykézláb, örömködve sietnek utánuk. A folyosóról tökéletesen hallatszik az elborulásuk hangja, mielőtt odaérnénk, majd szemtanúja leszek a játékos verekedésüknek, mely közben fel-felkacagnak.

- Jézusom! - pislog rájuk nagy szemekkel Danielle, és a hangzavarra Zayn értetlen arca is megjelenik a szobája ajtajában.

- Miért ölitek egymást? - kérdezi felvont szemöldökkel, unottan.

- Ez a... - nyögdécseli Niall, és kacagva elkapja Louis kezét, mielőtt összeborzolná a haját - suttyó!

- Oké, srácok, szerintem kezdjetek félni, mert most elvernek titeket - bújik ki Zayn karja alatt Gigi, és nevetve céloz a feléjük közeledő babákra.

Feléjük fordulnak, Noah szó szerint rátenyerel Niall arcára, aki hangosan felnevet, és a feje fölé kapja a kisfiút, míg Louis-t Aria csápolja. Az arcomra bárgyú mosoly ül ki, Noah gurgulázva nevet, miközben Niall finoman rázogatja, emelgeti, majd nevetve a mellkasához szorítja és megpuszilja a kisfiú homlokát. Annyira elmerülök ebben a látványban, hogy amikor a nálam magasabb, magabiztosabb, és sokkal, de sokkal szebb szőke lány megszólít rémülten rezzenek össze.

- Bocsi - kuncog, és bocsánatkérően, nagyon közvetlenül megérinti a karom. Aria keresztelőjén Niall bemutatott neki, de nem beszélgettünk túl sokat, főként azért, mert akkor dolgoztam. - Ugye Hazelnek hívnak?

- Igen - bólintok, és mosolyra húzom a szám.

- Zayn elújságolta, hogy végül beadtad a derekad Niallnek - mondja barátságosan - örülök neki, nagyon rendes srác, megérdemelt már egy ilyen helyes lányt.

- Köszönöm - derül fel az arcom - igen, tényleg nagyon aranyos.

- Ha van kedved, csinálhatnánk majd valamit együtt - meglepődve pislogok, míg ő lelkesen tervezgetni kezd - például elmehetnénk reggelizni, vagy inni valami finomat, ha van kedved. Szeretnélek kicsit jobban megismerni, tudod, nekünk lányoknak össze kell tartanunk.

- Benne vagyok - bólintok szélesen mosolyogva.

- Csodás - derül fel még jobban az arca - majd megbeszéljük később, hogy mikor.

Röviden, de barátságosan és szorosan megölel, időközben a fiúk befejezik az idétlenkedést, Louis és Danielle eltűnnek, Zayn pedig elmélyülten beszélget Niallel, mindkettőjük kezében egy-egy kicsivel. Ha más közös egyelőre nincs köztem és Gigi között, abban hasonlítunk, hogy jól láthatóan ellágyul mindkettőnk arca, és az egyetértő összenézésünk alapján mindketten szerencsésnek érezzük magunkat.

Niall Horan 

Halálra unom magam, mialatt a lányok az operában vannak. Egy ideig Harryvel Liamék szobájában hesszelünk, és mint a tinilányok, megtárgyaltuk a kapcsolataink pozitív alakulását az ittlétünk alatt, közben játszunk a kicsikkel, de nekik hamarosan eljön a fürdésidő és az alvás, ami azt jelenti, hogy magára kell hagynunk a felelősségteljes apukát, hogy nyugodtan gondoskodhasson a gyerekeiről. Mi ketten, a régi "nőtlen duó" leheveredünk Harryék szobájában a tv elé néhány üveg sör társaságában, és egy meccs ismétlését bámuljuk üveges tekintettel, mígnem a a folyosót hangos, boldog nevetés árasztja el. Úgy kapjuk fel a fejünket mint két rendkívül jó vadászkutya, és egymást lökdösve csődülünk az ajtóhoz, és tapasztjuk rá a füleinket. A jókedvű nevetés, és hogy egymás szavába vágva viccesen vitatkoznak valamiről mindkettőnk arcára mosolyt csal, majd hirtelen kinyílik az ajtó, és kis híján kiesünk rajta, rá Casey-re. Biztos vagyok benne, hogy olyan szépet még nem láttam, és nem is hallottam, mint hogy ezen szinte egymásra borulva elkezd nevetni az a két nő, akikért bármit, de tényleg bármit megtennék. 

- Én mondtam! - kacag fel Casey, és a kezei közé fogja Harry zavart arcát. - Tudtam, hogy hallgatóznak! 

- Nem is igaz! - háborodik fel, én viszont elröhögöm magam. 

- Jól éreztétek magatokat? - jártatom köztük a pillantásom, bár a válasz egyértelmű, hiszen mindannyiuk arca kipirult a nevetéstől, a szemeik pedig boldogan csillognak. - Tetszett az opera?

- Igen! - élénkül fel még jobban Hazel, mire Mira arcára büszkeség költözik, és olyan pillantást vet rám, amiből tudom, hogy szerinte is jól választottam. - Egyszerűen fantasztikus volt!  

- Nálunk azt hiszem, Harry marad a művészlélek - piszkálgatja a haját Case, és ránevet a barátjára.

- Legalább te megérted a helyzetem - bököm oldalba viccesen - látszik, hogy ki hordja a nadrágot, ugye, H?

- Ahogy elnézem, nálatok nem te - vág vissza azonnal. 

- Jól van, csajok, azt hiszem, nekem ideje visszavonulni - szakítja meg a civódásunkat Mack, még mielőtt túlságosan belelendülnénk - kezdem rossz anyának érezni magam, amiért majdnem egy teljes napig a gyerekeim nélkül voltam. 

A szívem egy kicsit ellágyul, amikor szorosan megöleli Haze-t, majd csatlakozik hozzájuk Casey, és mindhárom lány összeölelkezik, majd egy utolsót még nevetnek, mielőtt hozzám sétálna.

- Jó éjt, Nialler - bújik a mellkasomhoz váratlanul. Meglepődve átölelem és belefúrom az arcom a hajába, furcsa módon nem érzem úgy, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe hoznám Hazelt, mert az arcán ugyanaz a barátságos, jókedvű mosoly ül. - Ő az - suttogja alig hallhatóan a fülembe, amit egy ártatlan kis puszinak álcáz, mielőtt elenged, és elsiet. 

- Tényleg jól érezted magad? - fogom kézen a barátnőm, miközben belépünk a saját szobánkba, ami immár tényleg a kettőnkké. 

- Igen - talán még sosem láttam őt ilyen derűsnek és önfeledtnek - eszméletlen volt, gyönyörű az épület és a műsor is fantasztikus volt, bár sokszor elég tiszteletlenül viselkedtünk, mert Casey végig szenvedett - kuncog fel olyan édesen, mint egy huncut kislány. 

- Ezen csak szenvedni lehet - grimaszolok, mire oldalba bök. - Csináltatok valami mást is?

Pontosan tudom, hogy mit csináltak, mert Mira megosztotta velem a terveit és a beleegyezésemet kérte, bár azt hiszem, anélkül is elmentek volna, de ettől függetlenül még hallani akarom Hazel szájából is, hogy mi történt. - Átöltözök és lemosom a sminkem, utána beszélgethetünk - jelenti be egy puszi kíséretében. 

Határozottan emlékszem rá, hogy amikor elment még nem volt kisminkelve, most azonban a szemei lágy, szürkés árnyalatban sziporkáznak. 

Az ágyon végigheveredve lopva figyelem, ahogy felkapja a pizsamáját és elsiet a fürdőbe, hogy néhány perc múlva előbukkanjon pizsamában, kiengedett hajjal, természetesen szép arccal, ahogy a legjobban szeretem. Kicsit bizonytalannak tűnik, de végül lehuppan az ágy azon felére, ahol legutóbb aludt, és bebújik mellém, bár szokatlanul nagy távolságot tart kettőnk között. 
- Úgy örülök, hogy kedvelitek egymást, főleg Mackenzie-vel - nyújtom ki a kezem, és gyengéden végighúzom a hüvelykujjam az arcán, hátha ezzel sikerül rábírnom arra, hogy közelebb húzódjon.
- Nagyon kedves lány, és nagyon vicces - osztja meg velem, amit pontosan tudok.
- Remélem minden cikis dolgot elmondott rólam.
- Nem - hümmög - de mesélt a barátságotokról, és hogy mennyi mindent csináltatok együtt, mielőtt megszülettek az ikrek.
- Ugye ez nem zavar téged? - teszem fel a kérdést, ami azóta foglalkoztat, mióta ismerik egymást a legjobb barátommal.
- Kellene? - lepődik meg, én pedig emiatt egy kicsit még jobban szeretem.
- Volt, akit zavart - piszkálom a haját elgondolkodva. Észrevétlenül, de egyre közelebb araszolunk egymáshoz, ami hevesebb működésre ösztönzi a szívem.
- Engem nem - néz a szemembe - férje van, gyerekei, és ő már sokkal hamarabb az életed része volt, mint én.
- Az nem számít - rázom meg a fejem. A lábaink összeérnek a takaró alatt, ami miatt kellemes borzongás fut végig rajtam, és rajta is. - Ugyanannyira szeretlek mindkettőtöket - átölelem a derekát, néhány pillanatig várom, hogy talán ellenkezni kezd, és miután ez nem történik meg közelebb húzom magamhoz - másféleképpen, de ugyanannyira.
Néhány percig csöndben van, ez döbbent rá arra, hogy mit mondtam, és arra is, hogy ez még sosem hagyta el a szám előtte. Amikor felpillant a szemei döbbenten, sőt, kifejezetten értetlenül, és elérzékenyülten csillognak.
- Te - nagy levegőt vesz, a nyelvén ízlelgeti a mondatot, ami a fejében van, mielőtt kiejti a száján - szeretsz engem?
- Hát nem egyértelmű, Haze? - a szemébe nézek, szó szerint belekapaszkodok a pillantásába.
- Nekem nem - suttogja, ez a mondat pedig jobban szíven üt, mint bármi más.
- Sokkal több annál, mint szimpla szeretet - a számhoz emelem a tenyerét, az ujjait gyengéden szétnyitom, és belecsókolok. Beszéd közben észben tartom mindazt, amit a barátaim mondtak, és amit magamtól is tudok - szerelmes vagyok beléd, attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak.
Levegőért kap, attól félek, hogy megijesztettem, és pillanatokon belül mond, vagy csinál valami váratlant, ami végül bekövetkezik, de teljesen máshogy, mint ahogy elképzeltem.
- Én... - keresi zavartan a szavakat - nekem ez nagyon új, de próbálkozok, tényleg
- Tudom - mosolygok rá. - Ne aggódj.
A mellkasomhoz bújik, zavart arcát elrejti a pólómban, és az egyik karját átvezeti az enyém alatt, amikor átölelem. A teste szorosan az enyémhez simul, olyan, mintha az apró bemélyedéseket tökéletesen kitöltené az övé, és fordítva, mint a kirakós játékban. Váratlanul ér, amikor felemeli a fejét, hosszasan jártatja a tekintetét az arcomon, majd megcsókol. Olyan bátortalan, mint mindig, de ahogy visszonzom a csókját, úgy lesz egyre bátrabb, ennek ellenére nem veszem át az irányítást. Hevesen dobog a szívem, amikor a kezét végigfuttatja a mellkasomon, emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez nem álom, és hogy most teljesen magánál van. Határozottan emlékeztet a helyzetünk arra a nagy első szerelemre, amiről egyszer már tűnődtem. Amikor még nehéz kimondani, amit gondol az ember, és megtenni is nehéz, ami a fejünkben már ezerszer lejátszódott, mert egy kicsit minden helytelennek tűnik, és azt sem tudod, hogy te mit akarsz, nemhogy a másik.
Amikor elhúzódnék az ujjai beletúrnak a hajamba, és gyengéd nyomást fejt ki a tarkómra, hogy visszahúzzon magához, és az egész testével hozzám simuljon. A vágy végigfut a gerincemen és összegyűlik a testem egyetlen pontjában, az agyam viszont vészjeleket küld, hogy ideje lenyugodni, bár most valószínűleg tudja, hogy mit csinál.
- Hiányoztál - mormolom az ajkára.
Váratlanul ér, amikor felnevet, az orrunk összeütközik, a homlokát pedig az enyémhez szorítja, így kicsit mindketten bandzsítunk, amikor egymásra nézünk.
- Csak néhány órára mentem el - kuncog.
- Tudom, de annyi időt töltöttünk együtt az elmúlt napokban, hogy Harryvel nem nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal nélkületek.  Mi lesz, ha hazamegyünk? - nem várok választ, tulajdonképpen csak magamban tűnődve simogatom az arcát, ezért meglep, amikor megszólal.
- Nem akarok hazamenni.
- Én sem - fordulok a hátamra, és beszéd közben a plafont bámulom - eddig is ez volt az egyik kedvenc helyen, de veled még jobban szeretem. Vehetnénk itt egy lakást, néha hazaugranánk, de mindig visszajönnénk ide.
- Nem lenne jó - a lélegzete simogatja a nyakam, amikor az arcát hozzásimítja. - Neked nem, hiányoznának a barátaid és az ikrek, a lakásod, London.
- Honnan tudod? - fordulok újra felé.
- Amikor nincsenek a közelben mindig róluk beszélsz - mosolyog rám, miközben a mutatóujjával végigsimítja az arcélem. - Nélkülük nem hiszem, hogy boldog lennél itt.
- Igazad van - csókolom meg gyengéden a homlokát - de nélküled sem lennék az.
- Én sem voltam az nélküled - az arcát a karomhoz simítva, laposakat pislogva mormolja. Ezzel a mondattal egyszerre tesz boldoggá, és szomorít el mélységesen.
- Még szerencse, hogy most már itt vagyok - kinyúlok, hogy lekapcsoljam az éjjeli lámpát, majd a sötétbe burkolózva köré fonom a karjaim, mire szinte teljesen egyszerre sóhajtunk fel.
Nem tudom, hogy feküdt-e valaha így valakivel előttem, de én perceket, vagy talán órákat töltök azzal, mielőtt elalszok, hogy a hátát simogatva hallgatom a légzését.