33/2.rész

 Niall Horan

Nem tudok megfelelő szót találni az elmúlt két nap történéseire, mert azt hiszem, egyik nyelvújító sem talált még kielégítő kifejezést Hazel viselkedésére, amire már a zavaros és furcsa szó sem elég jó. Alapjába véve pont olyan, mint mindig, kedves, mosolygós, néha elbizonytalanodó és bátortalan, máskor, Mira és a lányok társaságában harsány, bohókás, viszont amikor csak ketten vagyunk megfejthetetlen, mint egy rejtély, ami direkt úgy van kitalálva, hogy senki ne tudja a megoldást, mert nem létezik. Néha meglepően bújós, aztán távolságtartó, bizonytalan, és annyira szótlan, hogy úgy kell kikönyörögnöm a válaszokat a kérdéseimre, egy óra múlva viszont már fecsegve beszél valamiről. Sokszor egy puszi is zavarba hozza, máskor egymásba feledkezve fekszünk, bizonytalanul közeledve a másik felé, de ezek a próbálkozások gyakran kudarcba fulladnak, de ami a leginkább bosszant, és piszkálja a fantáziám, az az, hogy még mindig nem tudom, mi okozza azt, hogy minden egyes éjjel eljön egy bizonyos pont, amikor nyöszörögni, csapkodni kezd mellettem, dobálja magát, levegőért kapkod, majd egy másodpercre megfeszül, a következő pillanatban pedig, amikor kipattannak a szemei sikoltozni vagy sírni kezd, tágra nyílt pupillákkal körbepásztázva a helyiséget és engem. Tudni akarom, mert úgy érzem, hogy tudnom kell róla, jogom van hozzá, de leginkább azért, mert segíteni akarok neki legyőzni bármi is az, ami nem hagyja nyugodni, ezért pedig lassan már mindent bevetek. Mindig akkor kezdek el beszélni, amikor már majdnem elaludt, de még éppen nem, mert ezekre a beszélgetésekre nem emlékszik. Bunkó módon kérdezem magáról, a családjáról, arról, hogy miért nem beszél róluk, miért nem hallottam még egyszer sem telefonálni velük, tudnak-e egyáltalán rólam, és minden egyes alkalommal megkérdezem, hogy mi az, ami kísérti az álmait, de egyikre sem kapok normális válaszokat, sőt, tulajdonképpen semmilyet. Egyetlen egy kérdés van, amire mindig válaszol valamit, és ez az, hogy szeret-e engem. Nem minden esetben mondja ki, vagy ha igen, az is összefolyik, de mindig kifejezi valahogy a válaszát,  többnyire egy bólintással, egy apró puszival a testem azon pontjára, ami épp az útjába kerül, vagy csak egy szorítással, de erre az egy kérdésre mindig válaszol, ami elég ahhoz, hogy elfogadjam ezt az egész helyzetet, és félretegyem a furcsaságait. Már kimondja, hogy szeret, és én is kimondom, bár ez nem a legmegfelelőbb szó az érzelmeim kifejezésére, de ahogy az ő furcsaságaira, úgy erre sincs.
Ma éjszaka elbúcsúztunk a többiektől, Miráék és Harryék a magángéppel hazautaznak, Zayn, Gigi, Louis és Danielle pedig egy másik járat first classán amerikába repülnek, így itt ketten maradtunk, amivel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, mert egyrészt mást sem akarok, csak a nap minden pillanatában vele lenni, másrészt viszont ha beszélni szeretnék valakivel már nem rohanhatok át a másik szobába a barátaimhoz, de talán így is boldogulok. Foglaltam szállást egy másik helyre, nem olyan puccos, mint ez, de eldugottabb helyen van, a város egy csendesebb részén, ami talán mindkettőnknek jót fog tenni, és próbáltam olyan programokat kitalálni, amikhez nem kell túl messzire mennünk. Azt akarom, hogy felejthetetlen napokat töltsünk együtt, olyanokat, amik után többé nem bizonytalankodik, hanem eljön velem bárhová, ezért pedig mindent hajlandó vagyok elkövetni.
Hosszasan nézem, ahogy kiterül az ágy azon térfelén, amit befoglalt. Velem ellentétben ő hajlamos úgy aludni, hogy a lehető legkisebbre összehúzza magát, most azonban talán azért, mert elfáradt az éjszakai búcsúzkodásban, a hasán kiterülve fekszik, és amikor kibontakozok a karja alól a párnámat öleli magához. A takarót félig lerúgta magáról, félig pedig még le is csúszott, úgyhogy csak egy egész kis része van elrejtve a testének előlem. Lassan végighúzom a kezem a hátán, hagynom kellene aludni, és tulajdonképpen nem is áll szándékomban felébreszteni, csak nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá, így hosszú percekig semmi mást nem csinálok, csak az ágy szélén üldögélve gyengéden simogatom, és játszok a hajával. Néha bágyadtan felpislog rám, olyan tekintettel, amiből látszik, hogy még nem tért magához, és vissza is ejti a fejét a párnára, hogy tovább aludjon.
Tökéletes reggelt akarok kreálni számára, finom reggelivel, teával, és talán egy kis összebújással, hogy megmutassam magamnak és neki is, hogy bár az életem felfordultsága miatt nem tudom minden egyes nap ezt biztosítani neki, de amikor csak lehetséges ezt megkapja tőlem. Már-már kétségbeesetten vágyok a szeretetére, és nevezzetek telhetetlennek, de nem érem be akármivel. Sokszor már nem ismerek magamra, nem tudom, hogy mikor lettem ilyen borzalmasan nyálas, de azt szeretném, ha úgy szeretne, ahogy a legszörnyűbb romantikus filmekben szeretik egymást, elsöprően, szívvel-lélekkel, mindennél jobban. Talán semmire sem vágytam még úgy, ahogy erre, de szerencsére tudom, hogy türelmesnek kell lennem.
Úgy döntök, hogy szobaszervíz helyett én magam megyek le, és az étteremben fellelhető különféle reggelik közül magam választom ki, hogy mit együnk. Meglepő, hogy ettől milyen izgatott leszek, és milyen lelkesedéssel pakolok tükörtojást és minivirsliket egy tányérra, hogy aztán müzlivel, zöldségekkel és gyümölcsökkel, valamint különféle péksüteményekkel együtt eljuttassam a jól megrakott tálcát a szobánkig. Szerencsére az emberek a segítségemre vannak, így nem ejtek le semmit, és nem teszem tönkre senki ruháját. A sors íróniája viszont, hogy amikor a könyökömmel nagy nehezen kinyitom az ajtót, a barátnőm éppen kiront a fürdőszobából az én egyik pólómban, és ragadozó módjára ráveti magát az ágyra, hogy lerángassa róla a lepedőt. Értetlenül állok az ajtóban, és nézem, mígnem kapcsol az agyam, és a szemem képes lesz mást is látni azon kívül, hogy a ruhámat viseli, és felfedezem az oda nem illő, tekintélyes foltot a lepedőn, mielőtt összegyűri, és eltűnik vele a fürdőben, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rá. Ennyit a tökéletes reggelről, az összebújásról és az ágybareggeliről. Leteszem a tálcát az asztalra és a fürdőszoba ajtóhoz lépek, de hiába kopogok, nem kapok választ.
- Haze? - tapasztom a fülem az ajtóhoz. - Jól vagy?
Amikor nem válaszol kezdek aggódni, de ahogy lenyomnám a kilincset szinte érzem, hogy minden erejét beleadva, a pici testével nekivágódik a tömör fának, csak hogy megakadályozza, hogy bemenjek.
- Ne gyere be!
- Jól vagy? - egyedül ennyit akarok tudni, semmi más nem érdekel, csak az, hogy épségben van-e.
- Igen - furcsán fáradtnak tűnik a hangja - csak történt egy kis baleset.
- Gyere ki és megoldjuk - meglehetősen bizarr dolog egy ajtón keresztül beszélgetni vele, főként úgy, hogy semmi mást nem szeretnék csak a karjaimban tartani.
- Nem - motyogja.
- Bébi, hoztam fel reggelit, amit veled együtt szeretnék elfogyasztani az ágyunkban, nem pedig a budiajtón keresztül, csak gyere ki, mondd el, hogy mi történt, megoldom, és mehet tovább a reggel a rendes kerékvágásban.
Hosszú másodpercek telnek el, mígnem kattan a zár, és kidugja az orrát a kis résen.
- Csajos dolog - annyira végtelenül aranyos, ahogy ezt kimondja, hogy legszívesebben felkapnám és a világ másik végéig szaladnék vele, egy olyan helyre, ahol senki más nem bukkanhat fel rajtunk kívül.
- Kérek egy másik lepedőt, rendben? Csak add ide az előzőt, hogy átadjam a takarítónőnek.
Szinte látom a szemében a rémületet, és a vonakodást, végül hosszas gyűrögetés után kinyújtja.
- Nem szeretnél előjönni? - hajolok közelebb a réshez. - Az égvilágon nem történt semmi nagy dolog. 

Válaszul kislányos nyöszörgést hallat és elbújik az ajtó mögött, nem akarok nevetni rajta, de nem tudom megállni a mosolygást, így amíg összeszedi magát az ágy melletti vezetékes telefonhoz sétálok, és letelefonálok a recepcióra, hogy kérjek egy tiszta lepedőt, és egy kis csokit a reggeli mellé. Elsősorban azt  szeretem a nagy, és neves szállodákban, hogy emberként kezelnek, és sosem szivárogtatnak ki semmilyen személyes információt rólunk, de még csak nem is néznek igazán furán ránk akkor sem, amikor hat plusz matracot kérünk, hogy stúdiót építsünk magunknak az egyik sarokban, ehhez képest egy lepedőcsere igazán semmi.

- Haze - kopogok újra, ekkor viszont már kinyitja az ajtót, kicsit szélesebbre, mint korábban, és félve, édesen rózsaszín arccal, lehajtott fejjel pillant rám. - Most már kijössz hozzám?

- Szörnyen kellemetlenül érzem magam - takarja el az arcát a kezeivel, de azért közelebb lép, néhány pillanat elteltével pedig már a karjaim közt próbál elbújni.

- Nincs miért - simítok végig a hátán, és megcsókolom a feje búbját - gyere, bújj vissza velem az ágyba.

- De hát már felöltöztél - biccenti fel a fejét, és végigjártatja a pillantását az ócska rövidnadrágomon és a fehér pólón, amit eme rövid nap folyamán lecsöpögtethettem valamivel, mert egy folt díszeleg rajta. 

- Ezen nagyon könnyen tudunk változtatni - egy gyors mozdulattal lekapom a pólóm, annak ellenére, hogy tisztességes fiúként, hogy ne hozzam túlságosan zavarba mindig felveszem alváshoz. - Talán jobb lenne, ha lemennék, kidobnám ezt, és hoznék fel frisset, mert ezek már eléggé megdermedtek és kihűltek - pillantok a jól megpakolt tányérokra sajnálkozva.

- Engem nem zavar - vonja meg a vállát, és egy zavart pillantást követően végül bebújik a takaró alá - ételt nem dobunk ki.

- Teljesen igazad van - mosolygok rá, és elfoglalom a saját helyem, szorosan mellette. A szívem hevesebben kezd verni, amikor úgy helyezkedik, hogy a testével felém forduljon, és egy kicsit nekem is dőljön, perpillanat nincs ennél nagyobb boldogság számomra. Az ölembe veszem a tálcát és óvatosan felé tolom az egyik pár evőeszközt, a nap kínos indulása ellenére gyorsan feloldódik, és szinte érzem a boldogságot, amit érez, csupán csak azért, mert azzal, hogy reggelit hoztam, és lecseréltem a lepedőt gondoskodtam róla. Az az öröm, és elégedettség, ami sugárzik belőle két ilyen apró dolog miatt, okot ad arra, hogy azon gondolkodjak, vajon milyen volt a gyerekkora, mennyire foglalkoztak vele a szülei. Történt vele valami, nem tudom, hogy mi, ami miatt fél, bizalmatlan, és éhezik a szeretetre.
Az ételek valóban kihűltek és megdermedtek, mégis úgy lát hozzá, mintha friss és meleg lenne, a boldog rágcsálásával pedig ismét mosolyt csal az arcomra.
- Jól áll neked a pólóm - piszkálom meg az ujját, ami majdnem a könyökéig ér, és csókot nyomok arra az érzékeny pontra a fülénél, ahol találkozik a nyaka a fejével.
- Csak felkaptam - húzza fel a vállát, és az ujjbegyeivel picit beletúr a hajamba.
- A tiéd lehet - mormolom - neked sokkal jobban áll.
Tulajdonképpen a legvadabb álmaimban se hittem volna, hogy egyszer így látom, úgyhogy igyekszek megakadályozni, hogy valaha is önként levegye.
- És én mit adjak neked a saját cuccaim közül? - kérdezi édesen huncut, játékos mosollyal, miközben bedob a szájába egy szelet uborkát. Sosem láttam még senkit olyan jó étvággyal enni, ahogy őt.
- Hát, tudod, volt az a kis fekete izé, amit levettél, amikor lementünk az uszodába. Úgy tűnt, nincs rá szükséged.
Kuncogva, nem túl erősen a karomra csap, és az arcán még inkább szétterjed az a kis rózsaszín folt, kirobban belőlem a nevetés, és kis híján fel is borítom a tálcát, amikor elrántom a kezem.
- A bántalmazás miatt kénytelen vagyok extra juttatásokat kérni!
Egy gyors mozdulattal felkapja a reggelinket és a komódra teszi, minivirslik szóródnak szét, mert a tálca nem túl puhán landol a hirtelen elengedés miatt. Benne van a gyerekes játékomban, én pedig hülye lennék, ha nem élnék az ezáltal nyújtott lehetőségekkel, sokáig farkasszemet nézünk egymással, mindkettőnk szája sarka meg-megrándul, mígnem felnevet.
- Milyen extra juttatásokra gondolsz? - vonja fel a szemöldökét kihívóan.
- Nem is tudom, mivel a pólómat szeretném, ha megtartanád, egyetlen egy lehetőség maradt.
- Bunkó vagy! - kacag fel, és a kecses kis mutatóujjával megböki a mellkasom. Elkapom a kezét és az ölembe húzom, az arcára egy pillanatig kiül a meglepődés, majd gyorsan reagál és játékosan megpróbál kiszabadulni, de csak közelebb és közelebb húzom magamhoz.
- Lehet, de nem vicceltem - vetem be a legellenállhatatlanabb mosolyomat - esetleg kiválthatod valamivel.
- Tényleg? - dönti oldalra a fejét - mivel?
- Azt nem tudom, próbálkozz csak.
A szemei bőszen, huncutul csillognak, azt hihetném, hogy most kihátrál az egészből, feláll és elmegy felöltözni, vagy tovább folytatja a reggelit, és hoppon maradok, ehelyett viszont felém hajol, és egy igazán gyengéd csókot lehel a számra.
- Na? - kérdezi kuncogva - ez elég?
- Közel sem - nyögök fel, közben végigsimítok a derekán.
Emlékeztetnem kell magam arra, hogy még ha mindketten akarnánk se érhetek most hozzá, a múltkori éjszakát pedig ha akarnám se tudnám elfelejteni, sok időbe telik majd, mire újra összeszedem a bátorságom valami olyasmihez, mint akkor.
Tűnődve dönti oldalra a fejét, az alsó ajkát lebiggyeszti egy kicsit, miközben látszólag nagyon gondolkozik, pedig nem vágyok túl nagy dologra. Végigsimítok az arcán, elfeküdte a haját, ezért kicsit borzas, és lágy hullámokban hullik a vállára, megcsillannak rajta az élénk napsugarak, miközben a kezével még mindig a csuklómat szorongatja, megpróbálva megakadályozni egy hirtelen mozdulatot.
- Te vagy a legszebb, amit valaha láttam - mondom ki hangosan a gondolataim, a szemeimet az arcán és a fedetlen nyakán legeltetve. Már-már fájdítóan gyönyörű, annyira, hogy úgy érzem, én kevés vagyok egy ilyen nőnek, de úgy tűnik, hogy nincs igazam, mert ahogy ezt kimondom mindkét kecses kezét az arcomra helyezi, és döbbent tekintettel, elnyílt ajkakkal végigfürkészi az arcom, mígnem megállapodik a szemeimnél.
- Nekem pedig te vagy - simogatja meg az arcom az ujjaival, majd elveszi az egyik kezét róla, és a mellkasomra simítja - itt bent is.
Valósággal elszédülök, és elgondolkodok azon, hogy tényleg várnom kell-e arra a mindent elsöprő szerelemre tőle, amire úgy vágyom. Akármennyire is úgy érzem, tudom, hogy mi jár a fejében, ez nincs így, és talán csak túl kishitű vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, amit akarok, már most a birtokomban van.
Felé hajolok, de megelőz, és finom vonalú száját az enyémre tapasztja, a karjaival átfogva a nyakam, a lábaival pedig a derekam, azért, mert neki így kényelmes, mert ő ezt igényli, nem azért, mert én ezt várom tőle.
Egész nap képes lennék így maradni, ha tudtam volna előre, hogy ennyire tökéletesen alakul a reggel, inkább holnap cuccolnék át a másik hotelbe, de ezen már nem lehet változtatni, ki kell csekkolnunk még ebédidő előtt, ami azt jelenti, hogy fel kell kelnünk. Szerencsére nincs túl sok minden, amit össze kell pakolnunk, ezért csak az utolsó pillanatban pattanunk fel és dobálunk bele mindent a bőröndjeinkbe, közben hívok egy taxit, majd kissé zilált külsővel levágtatunk, miközben kijelentkezek bepakolják a cuccainkat, úgyhogy csak annyi a dolgunk, hogy az épületből kilépve bemásszunk az autóba. Rengeteg tervem van az elkövetkezendő napokra, szeretném elvinni vacsorázni, szeretném, ha tartanánk egy filmezős, összebújós estét, ha kimennénk éjjel a tengerpartra és fürdenénk a vízben, vagy csak sétálnánk, ezekhez nem kell kőgazdagnak lenni, nem érezné kellemetlenül magát, és ezért lenne olyan tökéletes, ha mindez összejönne.
Már kinézetre is teljesen más az a  hotel, ahová megyünk, mint ahonnan jöttünk, mindössze három emeletes, olyan, mint egy óriási családi ház vaskerítéssel, és elől kialakított reggelizőhellyel, bár tökéletes kilátást a város fölött nem tudok biztosítani, azért remélem, hogy a tengerre néző ablakok is legalább annyira elvarázsolják majd. Mivel viszonylag távol vagyunk a nyüzsgéstől, amikor kiszállunk az autóból Hazel bátran megfogja a kezem, én pedig összekulcsolom az ujjainkat és a számhoz húzom, nem viselek sapkát és napszemüveget, nem rejtegetem magam, és így ezerszer jobb vele lenni, mint abban az idétlen maskarában.
- Tetszik? - húzom magamhoz, és miközben a fejét jobbra-balra forgatva nézelődik megcsókolom az arcát.
- Igen - pillant rám sugárzó tekintettel. Befelé andalogva, mögöttünk a cuccainkat pakoló londinerekkel elfog az az érzés, mintha a nászutunkon lennénk, hiszen csak ketten vagyunk, a csinos kis nyári ruhájával huncutul játszadozik a meleg szél, a háttérben gyerekek ugrálnak a partot mosó vízben. Ha feleségül vehetném egy ugyanilyen helyre hoznám, a nyugalom és béke szigetére, ahol pihenhetünk, kiélheti a kreativitását, és minden feltétel adott ahhoz, hogy boldoggá tegyem. Egyetlen egy probléma van, hogy hiba csúszott a rendszerbe, és egy kétszemélyes, egyágyas szoba helyett kétszemélyes, kétágyas szobát kapunk, méghozzá nem is akármilyet, mert az ágyaknak kerekei vannak, a recepcióra pedig hiába megyek, közlik velem, hogy sajnálják a félreértést, de az összes franciaágyas szoba ki van adva.
- Nem baj, jó így is - simogatja meg vigasztalóan a karom, ettől azonban most nem érzem jobban magam, és ezt ki is mondom.
- Csak most sikerült elérnem, hogy velem aludj - sóhajtok nagyot morogva, csalódottan - erre elrontják a foglalásom, és még csak összetolni se tudjuk az ágyakat, mert gurulnak.
- Majd bebújok melléd - simul hozzám mosolyogva - vagy pedig kötözzük össze az ágyakat, akkor nem csúsznak szét.
- Ez egy jó ötlet! - derül fel az arcom, és bár ő mondta, mégis elég furcsán néz, amikor visszaszaladok a portára zsineget kérni, majd elkezdem átrendezni a szobánkat, és a két ágyat összekötözöm a díszeknél a fejtámláknál és a végeken.
- Nem mondtam komolyan - jegyzi meg, én viszont végighempergek a kreálmányomon és még rugózok is rajta, csak hogy teljesen biztos legyek abban, hogy nem életveszélyes.
- Én viszont komolyan gondolom - vigyorgok rá - most mondd azt, hogy nem veszett el bennem egy ezermester!
Édesen kuncog, és amikor kitárom a karjaim közéjük sétál, majd az ölembe mászik. Ez a szoba sokkal, de sokkal kisebb, mint az előző volt, és egyszerűbb, mert mindössze ez két - most már egy - ágy van, két komód, egy minihűtő, üres polcok a ruháinknak, lapos tévé a falon,valamint egy apró fürdőszoba, de ha csak feleannyira lesz távolságtartó velem itt, mint az utóbbi 2 napban volt a másikban, az már egy plusz pont ennek a helynek.
- Mit szólnál hozzá, ha most csak itt maradnánk, rendelnénk mindenféle egészségtelen kaját, amit később megbánok a refluxom miatt, este pedig kimennénk a partra sétálni?
- Fantasztikusan hangzik - dől le az ágyra, mint egy kis zsák, és szétterül. Ha már fantasztikusnál tartunk, én fantasztikusan szeretem azt a mosolyt, ami az arcán ül, amikor rám pillant, ahogy azt is, hogy milyen egyszerű, apró dolgokkal boldoggá lehet őt tenni, ahogy lényegében engem is, hiszen az én boldogságomhoz nem kell semmi más, csak ő.

Hazel Clark

Nehézkesen nyitogatom a szemeim, valahol a közelben egy tv hangosan szól, és amikor megmozdulok zacskók csörögnek alattam. Egy pillanatig azt sem tudom, hogy hol vagyok, keresem a nagy, faltól-falig érő ablakot, de csak egy normál méretűt látok, ami nem arra néz, amerre a nagy nézett, az egyetlen, ami ismerős, a fejét hátrahajtva alvó fiú, az ő közelsége azonnal megnyugtat. Visszabújok az oldalához, kinyújtott karral átölelem és mélyen belélegzem az illatát, ma megint olyan csodálatosan viselkedett velem, nevethett volna rajtam, kigúnyolhatott volna, helyette gyorsan eltüntette a bizonyítékot, majd mintha misem történt volna visszacsalogatott az ágyba, és édesen huncut játékot játszott velem. Felemelem a fejem, hogy ránézzek, és megcsókoljam az arcát, ekkor azonban rádöbbenek arra, hogy órákig aludtunk együtt, mivel a nap már lemenőben van, én viszont magamtól ébredtem fel, nem az álmaim miatt, azok most elmaradtak. Mosoly árad szét az arcomon, sosem szoktam délután aludni, igyekszem messziről elkerülni az ágyat, ő viszont még ezt is megváltoztatta, mellette néha, egyre gyakrabban elmaradnak a rémálmok. Végighúzom a kezem az arcán, és a borzas, félig szőke, félig barna tincseken, le sem tudom venni róla a szemeim, a gondolataim pedig csak akörül forognak, hogy mennyire nem akarok elmenni ebből a városból, az egész életemet szívesen leélném itt vele. Írországból Angliába menekültem abban a reményben, hogy ott békére lelek, de végül nem az ország hozta meg a várt békességet, vagy legalábbis ezt az ahhoz közeli állapotot, hanem ő, és bár sokszor nyugtalankodom amiatt, hogy mi lesz a jövőben, semmin se változtatnék.

- Szia - szólal meg rekedten, és összehúzott szemekkel, boldogan mosolyog rám. - Felébredtél?

Aprót bólintok, a fejem a mellkasára hajtom, és egyszerre veszek levegőt vele, kísérteties, hogy mennyire tudunk alkalmazkodni a másikhoz. Úgy igazgatja a testem és a végtagjaim, hogy teljesen rajta feküdjek, ez ellen pedig nincs kifogásom, meglepően megnyugtató ilyen közel lenni hozzá. 

- Úgy tűnik, feleslegesen kötöztem össze az ágyat, mert így sokkal kényelmesebb - húzza végig a kezét a hátamon.

- Szerintem is - feljebb kúszok rajta, megtámasztom az állam, és a szemébe nézek.

- Van még kedved kimenni sötétedés után?

- Persze - derül fel az arcom. Egy énemnek, aki akkor bukkant fel, amikor Niall váratlanul, és némiképp erőszakosan bevágtatott az életembe, nagyon tetszik annak az ötlete, hogy a holdfényben sétálgassunk a tengerparton. 

- Tudtál pihenni? - kérdezi néhány perc csend után. Sejtettem, hogy felteszi majd ezt a kérdést, mindig felteszi, ha kivételesen elmarad a szokásos műsorom.

- Igen - nyújtom ki a kezem, és magam felé húzok egy fél csomag kekszet. Valami idétlen sorozatot kezdtünk el nézni, előtte felvásárolva a szálloda fél büféjét, de egyetlen képet se tudok felidézni a műsorból, mert amíg el nem aludtam csak őt néztem, ahogy kacarászik, hangosan nevet, és meggondolatlanul gyűri a szájába az egészségtelenebbnél egészségtelenebb rágcsálnivalókat, amik miatt később szörnyen szenvedni fog.

- Olyankor, amikor rosszat álmodsz - fog bele nehézkesen, én pedig már most tudom, hogy hazudni fogok neki - mi történik?

- Semmi - válaszolom a lehető leghihetőbb hangsúllyal - csak túl élénk a fantáziám, nem szabad horror filmeket néznem, meg ilyesmi, mert ha egy kicsit is megijeszt vagy megrendít valami, az éjszaka előjön az álmaimban. 

Nem tudom, hogy ez honnan a fenéből jut eszembe, de már mindegy is, csak reménykedni tudok abban, hogy elhiszi, és nem kérdez tovább, de Niall nem ilyen egyszerű személyiség. Ritkán kérdez vissza, de amikor igen, arra nem egyszerű választ adni.

- És miattam volt már ilyen? 

- Nem - kerekednek el a szemeim - dehogy, épp ellenkezőleg! 

Gyanakvóan, furcsán pásztázza végig az arcom, majd egyszerűen bólint egy aprót, és megpuszilja az arcom. El kellene mondanom, hogy miatta lesznek egyre ritkábbak ezek, de nem akarom tovább feszegetni a témát azzal, hogy elkezdek magyarázkodni, inkább elhatározom, hogy bebizonyítom a tetteimmel, a szavaimmal, és az érzelmeim nyílt kifejezésével, amit már rögtön a parton sétálva elkezdek.

- Mi lesz, ha hazamegyünk? - kérdezem csendesen, az oldalához simulva. 

- Az csak rajtunk múlik - csókolja meg a halántékom - a srácokkal kiadjuk a lemezünket, visszatérünk, beindul a promózási időszak, tavasszal elkezdődik a turné. Velünk tarthatsz, Miráék is jönni fognak, beszélhetek a fotósunkkal, és ha még mindig nem akarod, hogy tudjanak rólunk, velünk jöhetsz turné fotósként, Cal a gondodat viselné, tanulhatsz tőle, és együtt lehetünk anélkül, hogy bárkinek is feltűnne.

- De még van egy évem, és nem szakosodtam - pillanatok fel rá.

- Azt elfelejtettem - hajtja le a fejét, és megsimogatja a kézfejem.

- Én is elfelejtettem, hogy mekkora sztárok vagytok - megsimogatom az arcát, és rámosolygok, mert egy kicsit letörtnek tűnik. Sose szoktam erre gondolni, mert a szememben ő nem híresség, csak egy különleges fiú, aki mellett furcsa, de boldog vagyok. 

- Megoldjuk - mosolyog vissza rám - mindent. 

- Tudom - átölelem a nyakát, amikor hozzám hajol, és a homlokát az enyémek dönti - muszáj lesz, mert nem akarok ott lenni, ahol te nem vagy. 

33/1. rész

Sziasztok! :)

Visszatértem Magyarországra, és a blogra is! Ne haragudjatok emiatt a kis kimaradás miatt, de már kb az utazásom második napján beláttam, hogy ez volt a helyes döntés, mert levegőt venni is alig volt időm, valamint annyira fáradt voltam a napok végén, hogy amint párnához ért a fejem azonnal elaludtam. Tegnap nagyon szerettem volna feltenni ezt a részt, de annyira jetlagem van, hogy a felénél elaludtam, és ma reggel ébredtem, szóval még így is csúsztam egy kicsit, de a lényeg, hogy most már itt vagyok, és igyekszem visszarázódni a történetbe, meg az egyszerű magyar életbe is. Kicsit rövid lett ez a rész, meg az ötletekből is kifogytam, szóval úgy döntöttem, hogy vegyük ezt csak egy félnek, és jövőhéten érkezik a másik fele, ha ez így jó nektek. :)

N.x

 

Hazel Clark

Hosszú időn keresztül semmi mást nem csinálok, csak bámulok magam elé, miközben Niall szorosan a hátamhoz simulva szuszog, és ha csak megmozdulok nyöszörögve húzódik közelebb, vagy kómásan felemeli a fejét. Hiába töröm azon a fejem, hogy mit művelhettem, ötletem sincs, megkérdezni pedig nem akarom, mert azzal végleg rádöbbenteném arra, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Szörnyen dühös és elkeseredett vagyok, mert itt volt a lehetőség, tényleg nem féltem, akartam, hogy tegye meg, akkor is, ha fájdalmas és felkavaró, mert legalább nem a 8 éves emlékképeim élnének bennem örökké ilyen kegyetlen valóságossággal. Tudnám, hogy én engedtem neki, azért, mert szeretem, és vele talán nem lett volna olyan szörnyű, mert ő törődik velem.
Reszketve felsóhajtok és megfordulok a karjai közt, most is összerezzen és résnyire nyitja a szemeit, egy belső hang azt súgja, hogy mostantól már semmi nem lesz olyan köztünk, amilyen eddig volt.
- Haze? - nyöszörgi rekedten.
- Minden rendben - megcsókolom az arcát és a mellkasához bújok, az öntudatlan motyogása a szívembe markol.
- Ne haragudj!
- Te nem csináltál semmi rosszat - válaszolom suttogva, elcsukló hangon, reménykedve abban, hogy nem fog emlékezni erre a kis eszmecserére. Talán azért, mert megnyugtatják a szavaim, talán csak szimplán mert fáradt újra lebukik a feje, de ettől függetlenül az ölelésé ugyanolyan szoros marad. Az jár a fejemben, amit egy időre elűztem a gondolataim közül, hogy szépen lassan tönkreteszem, ha velem marad, hiszen ez nem egészséges, nem rémíthetem halálra minden egyes alkalommal, amikor közeledni próbál hozzám, azonban ha csak arra gondolok, hogy el kell őt engednem, könnyek gyűlnek a szemembe. Kimerült vagyok, hosszú napon vagyok túl nagyon jó, és kifejezetten rossz pillanatokkal, úgyhogy amint behunyom a szemeim és fél pillanatnál tovább csukva is tartom őket elnyom az álom.
Most egészen más kép jelenik meg előttem, mint a megszokott, külső szemszögből látom magunkat, Niallt és engem, a medencében egymáshoz simulva. Miközben mohón viszonoztam a csókjait éreztem, hogy az arcom felmelegszik, most azonban elmélázva nézem a bőröm rózsaszínes árnyalatát, mígnem eltereli a figyelmem a valahonnan előúszó apró, fekete ruhadarab. Az, hogy ezt nem én vettem le magamról, átirányítja a tekintetem Niallre, akinek az arca ugyanúgy ki van pirulva, mint az enyém, és már-már kissé rémülten szorít magához. Érzem a köztünk lévő feszültséget, egy kellemes vibrálást, ami szinte megnyugtatóan végigsimítja a lelkem és azt súgja, hogy nincs mitől félnem. Néhány képsor kiesik, és a következő amit látok a megérkező lift, melynek ajtaján egymás lábában botladozva tántorgunk ki, el a szobánkig, néha fel-felnevetve a saját bénázásunkon, az idill azonban megszűnik, amikor kinyitjuk az ajtót. Már nem külső szemlélő vagyok, hanem saját magam, egy apró, törékeny, sajgó testben, Niall pedig eltűnt. Reszketve levegő után kapok, amikor az ismerős ajtó nyikorogva kinyílik a lépcső tetején, és egy pillanatra látom a belépő lábat, ami egy túlzottan ismerős fehér golfcipőt visel. Nem tudom, hogy lehetséges-e olyan, hogy álmában valaki a tudatához kerül, de azt hiszem, én megteszem, mert tudom, hogy azon a rémisztően nyikorgó, csikorgó lépcsőn nem Niallnek kell lesétálnia, azonban mégis ő jön. Még a lépteinek hangja is más, a légzése is, és én elhiszem, hogy azért van itt, hogy megmentsen, ő fog segíteni, hogy hazajussak, azonban az már nem ő, aki hozzám ér. Niall kezei puhák, kifinomult zenész ujjakkal, az a kéz viszont, ami rátapad a számra túl nagy, durva, és izzadt, köze sincs a zenéléshez, vagy bármihez, amit az én Niallöm szeret csinálni. Nem ő az, tudom, mert Niall, és az a sötét árny nem létezhet egy időben, 15 év telt el azóta.
Kipattannak a szemeim, ezzel együtt pedig óriási levegőt is veszek, és csak azután nézek bele a meredten vizsgáló kék szemekbe. Fölébredt, és tudja, hogy mi történt megint, ezúttal viszont legalább nem üvöltök az arcába, és nem is néz olyan borzasztóan rémülten.
- Szia - érinti meg lehelet finoman az arcom. - Rosszat álmodtál?
Tétován bólintok, nem szeretném közölni vele, hogy ezúttal ő volt az álmom főszereplője, élete végéig rágódna rajta és bántaná, nem mellesleg soha többé nem jönne még csak a közelembe sem, így hát hallgatok, és inkább csendben közelebb húzódok hozzá, szinte rákényszerítve arra, hogy érjen hozzám.
- Semmi baj - simogatja meg a fejem - semmi rossz nem történhet veled, amíg én élek.
Eddigi életem során soha egyetlen ilyen állítást sem hittem el, sem a rendőröknek, a pszichológusnak, akihez éveken keresztül jártam reménytelenül, de még a tulajdon szüleimnek se, az ő szavában viszont nem kételkedek.
- Tudom - mormolom rekedten, és felbiccentem a fejem éppen csak annyira, hogy az orrommal végigsimítsak egy pontot az arcán, és leheletfinom csókot adjak a bőrére.
- És azt is, hogy bármit megtennék érted? Az égvilágon bármit, Haze.
Egyenesen az arcába nézve elgondolkodok azon, hogy tudom-e ezt, és pont úgy, ahogy a szavában sem kételkedtem, úgy ebben sem, mert olyan őszinte és elszánt, a szeme tükrözi a vadságot, hogy tényleg bármit megtenne értem. Még soha senki nem nézett rám így, ilyen odaadással, mint ahogy ő tud, én pedig még sosem éreztem ilyen mardosó vágyódást a mellkasomban, mint amilyet iránta érzek.
- Sajnálom - szakad ki belőlem rekedten, remegő hangon - hogy tönkretettem az esténket, nem tudom, hogy mi történt.
- Semmi baj - von szorosan magához csitítgatva, mert észre veszi, amit én alig, hogy rövid időn belül talán sírva fakadok. - Nem tettél tönkre semmit.
- Én csak... - nagy levegőt veszek, hogy erőt gyűjtsek, és hogy kitaláljam mit akarok mondani - még sosem csináltam ilyesmit.
- Tudom, túl gyors voltam - bűnbánó tekintettel érinti meg az arcom, én viszont megragadom a kezét.
- Nem - nézek a szemébe - ne okold magad, mert nem miattad volt, egyszerűen csak őrült vagyok, én sem tudom megmondani, hogy miért csináltam, de nem a te hibád! Pont annyira akartam, amennyire te is! - bizonygatom egyre jobban kipiruló arccal, hevesen dobogó szívvel. Nem hazudok, akartam, még akkor is, ha tudom, milyen szörnyen fájdalmas és kegyetlen, Niall miatt belementem volna. Tulajdonképpen Niall miatt mindent megtennék, az égvilágon bármit, ahogy ő mondta.
- Ne beszéljünk róla többet, jó? - hajol olyan közel hozzám, hogy beszéd közben a szája az arcom súrolja.
- Csak ígérd meg, hogy nem hibáztatod magad miatta, és hogy nem tartod távol magad tőlem.
- Édesem, az akkor se menne, ha az életem múlna rajta - mormolja, és lehajolva nyom egy lágy csókot a nyakam szabad részére, amitől olyan izmaim rándulnak össze, melyeknek a létezését is kétségbe vonom. - Emlékszel, amikor még az ellenkezőjét akartad? Azt mondtad, hogy tartsam magam távol tőled.
- Jobb lenne, ha ezt tennéd - motyogom - erről nem változott a véleményem.
- Akkor mi változott? - kérdezi huncut mosollyal a szája sarkában.
- Nem tudom - simulok hozzá - megismertelek, és nagyon szeretek veled lenni, szeretném azt mondani, hogy szerelmes vagyok beléd, de nem tudom, hogy az milyen érzés.
Az, hogy félhomály van, és szinte csak a körvonalait látom, sokat könnyít azon, hogy kimondjam ami a fejemben van, és talán a késői óra, valamint a fáradtság is a hasznomra válik.
- Még sosem voltál szerelmes? - kérdezi halkan.
- Nem.
- Senkibe? Amikor kislány voltál nem voltak szerelmeid az iskolában?
- Furcsa gyerek voltam - sunnyogom el a valóságot ezzel az egy rövid mondattal.
- Tudod, talán még én sem voltam az - néz el a vállam fölött a város fényeibe - addig, amíg meg nem láttalak. Voltak már barátnőim, akiket őszintén szerettem, de veled egész más, össze sem hasonlítható, más szeretni valakit, és szerelmesnek lenni belé.
- Milyen?
- Nem igazán lehet megfogalmazni - helyezi a kezét a tarkómra, és gyengéden simogatni kezd - mert nincsenek megfelelő szavak rá. Szeretek veled lenni, és szeretem minden megmozdulásod, azt amilyen vagy, amiket és ahogyan csinálsz, akkor sem változtatnálak meg, ha lenne rá lehetőségem, mert te így vagy te, és annyira szeretlek, hogy néha már fáj, és azt hiszem, őrült vagyok. Bármire képes lennék érted, és azért, hogy boldog legyél, amikor veled vagyok nem tudok másra gondolni rajtad, és azon kívül, hogy az egész életemet veled akarom leélni. Őrültnek hangzik, és a helyedben én talán megijednék, ha valaki, aki iránt én nem érzem ugyanezt ilyeneket mondana, de ez az igazság, és a legjobb, amit egy ember érezhet.
- Még szerencse, hogy én ugyanezt érzem irántad - bököm ki hirtelen, anélkül, hogy átgondolnám, mire elnémul.
- Tessék? - ejti ki néhány perc elteltével egészen halkan, ez alkalommal azonban nem válaszolok olyan könnyedén.
- Hát, én... Én ugyanígy érzek, azt hiszem. Szeretlek, de ez több, sokkal, semmihez nem hasonlítható, csak nem tudtam, hogy a szerelemnek ilyennek kell-e lennie.
- Igen - szorít magához, és a homlokát az enyémnek dönti - ilyennek.
Amikor megcsókol a szívem őrült szaporaságban kezd dobogni, és átjár egyfajta furcsa, melengető érzés a teljesség érzése, a mellkasomat pedig szinte szétfeszíti a boldogság, amiért megadatott nekem ő, és engem választott. Szeretném megkérni arra, hogy ha valami hülyeséget mondok ne vegye komolyan, és soha ne hagyjon el, de ez a világ legönzőbb kijelentése lenne, és én még mindig a legjobbat akarom neki, ami nem én vagyok.
Talán emiatt a rengeteg pozitív érzelem miatt, és mert végre megvilágosodtak bennem a saját érzelmeim, elalszok a karjaiban, és nem álmodok semmi, amikor reggel felébredek már közel sem érzem olyan helyesnek az éjszakai beszélgetésünket, mint amilyennek az akkor tűnt. Szorosan hozzásimulok, és magamba szívom az illatát, élvezem a túlzott ragaszkodását, ahogy az orrán hosszan kifújt levegő meglibbenti az apróbb hajszálaim, miközben halkan hortyog. Nem akarok megmozdulni, a szervezetem is tiltakozik ellene, mert a kinti perzselő meleg, és párás levegő ellenére, amikor lerúgom a vékony takarót magamról elkezdek fázni, és Niall halk nyöszörgésére minden porcikám összerándul, de ahogy egyre tisztul a fejem úgy döbbenek rá arra, hogy talán hülyeséget csináltam. Rádöbbentem az érzelmeimre iránta, ő elmondta az övéit irántam, és innestől kezdve ez a dolog köztünk már nem csak valami, amiből bármikor kihátrálhatok a legminimálisabb fájdalmat hagyva magam után, tulajdonképpen már rég nem az. Hangtalanul felállok, a mellkasomat most nem a pozitív érzelmek szorítják össze, hanem az aggodalom, hogy mit tettem, és mégis mit fogok csinálni, ha valami elromlik, vagy én rontok el valamit köztünk. Kikapom a kezem ügyébe kerülő első ruhát a bőröndömből és gyorsan átöltözök, rám telepszik valami idegen, nyomasztó érzés, és csak arra tudok gondolni, hogy muszáj egyedül maradnom egy kis időre, és átgondolni a tegnap este történteket, így hát amilyen gyorsan csak lehet összeszedem magam, és kimenekülök a szobából, mielőtt Niall felébredne.

Niall Horan

Kinyújtom a karom, keresve azt az apró, törékeny testet, ami olyan hűségesen simul hozzám éjszakánként, most valamiért mégis eltávolodott, de hiába araszolok csukott szemmel egészen az ágy végéig, nem találom. Kipattannak a szemeim és szinte fizikailag érzem, hogy a nyűgösség erőt vesz rajtam mindössze azért, mert nem az ő arcát látom az ébredésem első pillanatában, és nem húzhatom magamhoz. Nyögve a hátamra fordulok és hosszú percekig szuggerálom a fürdőszoba ajtaját, hátha csak kiment a mosdóba, és mindjárt visszajön hozzám, hogy együtt aludjunk még néhány órát, hiszen szörnyen korán van, de hiába hallgatózok és várok hosszú percekig, nem jelenik meg, és még csak nem is hallok semmit. Feltápászkodok, abban a  reményben, hogy csak nagyon csendben van, és tollászkodik, talán azért, hogy megnehezítse a napon minden percét, de amikor kopogok az ajtón nem kapok választ, és miután benyitok rájövök, hogy azért nem, mert nincs bent. Egy pillanatra erőt vesz rajtam a pánik, és attól kezdve, hogy elhagyott, vagy elrabolták megfordul minden a fejemben, amikor viszont megpördülök látom, hogy minden cucca a helyén van, a pizsamája pedig gyűrötten hever a bőröndje tetején. Magától ment el, de nem tudom, hogy miért, nem szólt, és ez a legkevésbé sem nyugtat meg, úgyhogy felkapom a telefon és azonnal rányomok a nevére, de az ócska nyomógombos készülék jelentéktelen csengőhangja a dohányzóasztalon hangzik fel, ami miatt kedvem lenne felkapni és földhöz vágni. Talán csak lement reggelizni, vagy átment Mirához beszélgetni, esetleg már hazahozták a babákat és életem női épp őket dédelgetik alig pár méterre tőlem, igen, valószínűleg így van. Kirontok az ajtón és bedörömbölök a szomszédos szoba ajtaján abban reménykedve, hogy a barátnőm fog ajtót nyitni, de helyette csak Liam jelenik meg igencsak hiányos öltözetben, kómás arccal.
- Mondjad, tesó - dörmögi mély, rekedt hangon, és hunyorogva megpróbál a szemembe nézni, inkább kevesebb sikerrel.
- Nincs itt Hazel? - nem tudom, miért kérdezem ezt, amikor láthatóan nincs, és nem is volt itt.
- Nincs - dörzsöli meg az arcát, ekkor azonban már félúton vagyok a szobánk felé, hogy felöltözzek, és elinduljak megkeresni.
- Minden rendben, Niall? - csukja be az ajtót, elrejtve az ágyban kiterülve szuszogó feleségét. - Történt valami?
- Nem, csak... biztos elment valahová, talán fotózik - ahogy ezt kimondom berontok a szobába, és reménykedek, hogy a fényképezőgép nincs ott, ahová tegnap letette Haze, de sajnos ott van, érintetlenül, és ez szörnyen kiborít.
- Miért aggódsz ennyire? Talán elment úszni egyet, vagy kocogni, szép idő van kint.
- Biztos - túrok a hajamba - csak nem szólt, nélküle ébredtem, és...
- És? Biztos nem akart felébreszteni.
- Aha - dobom le a pólóm, és felveszek egy másikat, meg a legócskább rövidnadrágom, mert éppen az akad a kezembe. - Kimegyek, megkeresem.
- Semmi szükség erre, tesó, tud vigyázni magára.
- Tudom, de... tegnap este történt valami furcsa, és félek, hogy haragszik rám, vagy... nem tudom, csak hadd menjek - csörtetek el mellette, de hűségesen követ, mint egy kutya.
- Milyen furcsa?
- Ez a mi dolgunk - torkolom le még magamat is meglepve, majd kirontok az ajtón, egyenesen a lift felé.
Érzem magamon az értetlen pillantását, és hogy legszívesebben tovább kérdezősködne, de nem teszi, én pedig még a liftet is megpróbálom siettetni a földszintre vezető gomb megállás nélküli nyomkodásával. Tényleg nem tudom, hogy mi vezérel, hogy miért nem tudom csak úgy elfoglalni magam fent és megvárni, hogy visszajöjjön, de megbolondít a tudat, hogy nélkülem ment el valahová, és bármi történhet vele. Kivágtatok a liftből, keresztülrongyolok a szálloda hallján, ki a szabadba, meg sem állok, hogy esetleg elgondolkozzak azon, merre mehetett, csak visz a lábam le, a  homokos tengerpart felé. Van egy olyan megérzésem, hogy ott van, egy eldugott helyen üldögél és talán rajzol, vagy előlem bujkál. Mivel még túl korán van a strandoláshoz nincs túl sok ember a parton, csupán néhány merész vállalkozó próbál futni a puha talajon több-kevesebb sikerrel. Vadul jártatom a tekintetem a homokon, szinte futva lépkedek, majd kocogásba váltok, és egyre idegesebb leszek, mert hiába próbálom megtalálni, mint egy mániákus, egyszerűen nincs sehol, és ettől kezdek bekattanni. Már azt fontolgatom, hogy hívom a rendőrséget, amikor mint ahogy egy állat már messziről megérzi a prédája szagát, vagy a kutyák a gazdájuk közelségét, én is már azelőtt érzem, hogy a közelemben van, mielőtt meglátnám őt a fehér homokban ülve, egy tekintélyes szikla tövében közel a partot simogató óceánhoz. Semmit sem csinál, csak ül magát átölelve és a végtelenségbe mered, én viszont megérzem a belőle áradó végtelen szomorúságot és aggodalmat, úgyhogy minden haragom, ami felgyűlt bennem azért, mert nem találtam, azonnal elpárolog. Lelassítom a lépteim, és bár ahhoz lenne kedvem, hogy odarohanjak és magamhoz szorítsam őt, inkább lassan odasétálok, és leülök mellé a homokba. Összerezzen, egy rémült kiskutya pillantásával néz rám, de az izmai elernyednek, amikor realizálja, hogy csak én vagyok.
- Halálra aggódtam magam miattad - mormolom lassan végigsimítva a haján, dübörgő szívvel.
- Miért?
- Azt hittem, hogy történt valami, hogy elhagytál, vagy elraboltak, vagy haragszol rám... Haragszol rám?
Megrázza a fejét, és hogy az igazát méginkább bizonyítsa nekem dől, szinte a karjaim közé mászik.
- Csak egy kicsit egyedül akartam lenni, hogy gondolkozzak, melletted nem igazán megy - az arcát a mellkasomnak dönti, köré fonom a karjaim és a lehető legközelebb húzom magamhoz. Hihetetlen, mennyire megnyugtató és kellemes érzés, hogy magamhoz ölelhetem, a tudat, hogy ő az enyém, és viszonozza az érzelmeim több, mint amit valaha is remélni mertem.
- Akarod, hogy elmenjek?
- Nem! - vágja rá, és az ujjaival belekapaszkodik a pólóm ujjába, hogy visszatartson. - Ne menj!
- Jól van - belecsókolok a puha hajába, aminek a tegnap estétől klóros víz illata van, és még valami nagyon ismerős aroma, én. Az én illatom.
Felbiccenti a fejét, még mindig azt érzem, hogy szomorú valami miatt, de nincs esélyem megkérdezni, mert az ajkaival megkeresi az enyém, és olyan csókot ad, amitől menten szélütést kapok. Nem akarok tipikus férfi lenni, akinek csak az jár a fejében, hogy ágyba viszi a barátnőjét, de akármennyire is próbálom leküzdeni ezt, az vagyok. Éget már annak a gondolata is, hogy egy nap talán az enyém lesz, és ez bekövetkezhetett volna éjszaka, ha nem rémül meg. A mellkasom összepréseli az emlék, ahogy egyszer levegőért kapkod, aztán egyszerűen megmerevedik és a tekintete a vállam fölött a semmibe réved, holott előtte a létező összes izmát arra használta, hogy belém kapaszkodjon, és ha a tekintetünk összeakadt pont azt láttam az övében, amit az enyém is tükrözött.
A kezemet végig húzom az oldala mentén, és a vékony csíkon, ami a toppja végét jelzi, és ez újra eszembe juttatja a tegnap éjszakát, pontosabban azt a pillanatot, amikor elvált tőle a falatnyi bikini. Muszáj elhúzódnom tőle, hogy egy mély lélegzettel lehűtsem magam, de ez nem válik be, mert elég csak ránéznem ahhoz, hogy újra felforrósodjon mindenem.
- Jól érzed magad? - kérdezem halkan, melyre válaszul tétován bólint.
- Elmondhatok valamit?
Meglep ez a bizonytalan, kissé remegő hangon feltett kérdés.
- Bármit - simogatom meg a kezét, mert észreveszem, hogy remeg egy kicsit.
Nagy levegőt vesz, a zsigereimben érzem, hogy valami nagy dologról van szó, arról, amit eddig nem mondott el, de folyton ott lebeg köztünk, még ha nem is veszi észre. Hozzám simul, többször is megemelkedik a mellkasa, érzem, hogy fél, de nem tudom, hogy mitől, úgyhogy mindkét karommal magamhoz ölelem és a légzésem az övéhez igazítom, majd fokozatosan megpróbálom lelassítani.
- Nem megy - szólal meg elcsukló hangon, rekedten.
- Semmi baj - reagálok gyorsan, mielőtt bepánikolna, vagy sírva fakadna. Tudni akarom, hogy mi az, amit szeretne elmondani, de ilyen nehéz neki, viszont nem minden áron. - Semmi baj, Szerelmem, majd máskor - fogom a két kezem közé az arcát, és csókot nyomok a szájára.
- Nem hiszem, hogy neked jó velem - böki ki szinte egész testében remegve - nem akarlak bántani.
- Hazel - ha tehetném teljesen belémásznék, hogy olyan közel legyek hozzá amilyen közel csak lehetséges, hogy érezze, amit én érzek, és hallja a gondolataimat - még sosem voltam senkivel sem olyan boldog, mint veled, egyetlen egy dologgal tudnál bántani, és az az lenne, ha nem akarnál többé velem lenni.
Ha nagyon metaforikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy az utolsó réteg bőrömig levetkőzök előtte, teljesen védtelenné téve magam, hiszen ezzel a kezébe adok mindent, annak az esélyét, hogy a lehető legboldogabbá tegyen, vagy hogy porrá zúzzon mindent, ami én vagyok. Meggondolatlanság ezt csinálni, hiszen ezzel óriási terhet rakok a vállára, de amit egyszer kimond az ember, azt többé nem tudja visszavonni, én pedig nem is biztos, hogy vissza akarom.