38.rész

Sziasztok!

Tudom, hogy egy ideje nem írtam nektek, és nem is válaszoltam a kommentekre, amire tulajdonképpen nem is nagyon tudok választ adni, hogy miért. Nem volt kedvem hozzá, sőt, az utóbbi időben az egész blogoláshoz nem volt kedvem, de igyekszek visszatérni magamhoz, illetve ehhez a szenvedélyemhez. Itt is szeretném megköszönni mindenkinek, aki töretlenül leírja a véleményét minden héten, sokkal többet jelent 1-1 vélemény, mint azt gondoljátok.

N.x

 

 Niall Horan

Szörnyű, hogy mivé vagyok képes válni Hazel nélkül.
A kanapén térek magamhoz, pont úgy, ahogy azon a reggelen, csorgó nyállal, tátott szájjal, csak ezúttal pihen mellettem négy üveg sör, az arcomat három napos borosta díszíti, és Mira épp becsörtet a konyhámba a gyerekeivel a karján, meg sem próbálva csendben lenni. Letesz valamit a pultra, bár el sem tudom képzelni, hogy hogyan hozta azt be a két gyerek mellett, na nem mintha túl sokat gondolkoznék rajta. Hunyorogva az órára pillantok, fél 12 van, én pedig itt fekszek a nappali közepén, mint valami utolsó, kivénhedt alkesz, szőrösen, és sör szagot árasztva, a betipegő keresztlányon pedig meg sem ismer, amikor meglát. Az arcáról lehervad a boldog mosoly és értetlen tekintettel néz, közben apró lépteket tesz hátrafelé, keresve a testvérét és az édesanyját. Megijesztem.
- Szia Nyuszi - szólalok meg elővéve a legkedvesebb, legbarátságosabb hangom - nincs semmi baj, én vagyok az.
Bár még mindig bizonytalan, a hangom meggyőzi annyira, hogy elinduljon felém. A kis rózsaszín szandálba bújtatott lábaival bátran csattog az irányomba, mígnem előkerül az édesanyja Noah kezét fogva, és most először olyat mond, amit sosem hittem volna, hogy egyszer kiejt a száján.
- Niall - vesz nagy levegőt - nem akarom, hogy megfogd a gyerekem, amíg el nem takarítod azt a szemétdombot magad körül, és meg nem fürdesz.
Tátva marad a szám, és szinte fizikailag érzem, hogy azt a kést, amit Hazel döfött belém, most a legjobb barátom kicsit mélyebbre nyomja, de jogos a kérése, és teljesen megértem.
- Menj oda anyuhoz, Picur - szerencsére Ari szófogadó kislány, amikor éppen olyan kedve van, úgyhogy gondolkodás nélkül megfordul, és elindul Mira felé, míg én összeszedem az üres üvegeket, és lehajtott fejjel elkullogok mellettük a konyhába, a szemeteshez. Próbálom a lehető leginkább elrejteni őket, majd visszamegyek a nappaliba és összegyűjtöm a többi szarságot is, azaz a 2 üres Pringleses dobozt, és annak a pizzának a széleit, amit vacsorára ettem.
Sajog a belsőm Mira mondatától, és hirtelen még koszosabbnak, igénytelenebbnek érzem magam, mint amilyen valójában vagyok, és még jobban szégyellem magam, úgyhogy igyekszem minél gyorsabban eltüntetni mindent, hogy aztán én is eltűnhessek egy kis időre.
- Ni - szólít meg halkan, és óvatosan végigsimít a karomon - ne haragudj, nem akartalak bántani.
- Semmi baj - dünnyögöm lehajtott fejjel, és elhúzom a karom. - Megyek, lezuhanyzok.
- Oké - bólint aprót - hoztam neked ebédet, a kedvenced csináltam, és ha összekaptad magad nyugodtan játszhatsz az ikrekkel, Ari a kocsiban végig a nevedet mondogatta.
Tudom, hogy azért mondja ezt el, hogy felvidítson, és hogy kompenzálja a korábbi mondatát, de addig ez nem sokat segít a kedvemen, amíg az ölembe nem vehetem a kedvenc kissrácaimat, akik most épp a mocskos szőnyegen üldögélve nyomogatják a távirányítót.
- Köszi - biccentek aprót, és elkóválygok a lépcső irányába, de ismét megállít, ezúttal azzal, hogy szagom és az állapotom ellenére átöleli a nyakam, és szorosan hozzám simul. Nem vagyok önmagam, nagyon nem, mert mint egy megbántott, érzékeny kölyök, sírni kezdek a vállán.
- Nialler - suttogja megnyugtatóan kedves, és gyengéd hangon, miközben beletúr a hajamba és simogatni kezdi a tarkóm - össze kell szedned magad, nem csinálhatod ezt.
Szipogva bólintok, bár legszívesebben rácáfolnék a szavaira, mert hát ki mondja, hogy nem csinálhatom? Kit érdekel egyáltalán, hogy én mit csinálok?
Megpuszilom a puha haját, és lefejtem magamról a karjait, nem akarom, hogy sírni lásson, kinőttem már ebből a korból, és pont elég kellemetlenül érzem magam. Sosem tudtam kezelni a sírást semmilyen formában, de idővel megtanultam, hogy hogyan bánjak a síró, szomorú emberekkel, magammal viszont még mindig nem tudok mit kezdeni, utálom ezt az érzést, a tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot.
Nem töltök el túl sok időt a fürdőszobában, csak megmosakszok, gyorsan megmosom a hajam, majd nem törődve azzal, hogy csúnyán összevagdosom az arcom a borotvával, leszedem a borostám, és bár ez a Niall kinézetre sokkal inkább hasonlít rám, mint a korábbi, még mindig nem én nézek vissza magamra. A szemeim fénytelenek és vörösek, duzzadtak, az arcom sápadt és beesett, a szám cserepes. Szörnyen nézek ki.
Tiszta ruhát veszek fel, csak a szobában jövök rá, hogy bár felhoztam a cuccaim a nappaliból, nem pakoltam ki, pedig a ruháimra ráférne egy mosás. Végül rövidnadrágban, és egy fekete pólóban, mezítláb ballagok le, a közeledő lépteimre Aria, mint egy szemfüles kiskutya felkapja a fejét, és ezúttal hallatja azt az ismerős, boldog kis sikkantást, mielőtt elindul felém.
- Szia kis hercegnőm! - kapom a karjaimba, és szorosan magamhoz ölelem, a testvére viszont már a lábamnál van, és kinyújtott karokkal kéri fel magát. Most már nehezek egy picit, vagy legalábbis nehezebbek, mint amire emlékszek, de ez csak jót jelent, egészségesek, gyönyörűek, és csodás kis manók, senki sem mondhatja, hogy nem szeretem őket teljes szívemből, úgy, mintha egy kicsit az enyémek is lennének.
Velük a karjaimban sétálok a konyhába, ahol az édesanyjuk épp habos, mosogatószeres kézzel súrol egy tányért, amire rászáradt a 2 nappal ezelőtti vacsorám maradéka.
- Nem kell ezt csinálnod, Mack - mellé sétálok, és leültetem a srácokat a pultra egymás mellé.
- Tudom - válaszolja tömören, és felemeli a fejét, hogy rámosolyogjon a kisfiára, aki suta mozdulattal megsimogatja az arcába hulló szőke hajzuhatagot. - Az asztalon van az ebéded, melegítsd meg egy kicsit, már kihűlhetett.
- Köszi - puszit nyomok az arcára, és igyekszek hálásnak tűnni. Az vagyok, örülök neki, hogy itt vannak, és hogy Mirának még mindig annyira fontos vagyok, hogy ha kell, csapot-papot otthagyva siessen a segítségemre, de az sem véletlen, hogy az utóbbi napokban így elzárkóztam. Egy kicsit egyedül akarok lenni, nyalogatni a sebeim, feldolgozni a történteket, és túljutni azon a ponton, hogy minden egyes pillanatban Hazel után akarok menni, és térden csúszva könyörögni neki, hogy jöjjön vissza hozzám. Leteszem az ikreket a padlóra, míg én lustán a mikróba helyezem Mira főztjét, majd leülök az asztalhoz, meghagyva nekik a lehetőséget, hogy ha akarnak, az ölembe ülhessenek, de ha nem, akkor játszhassanak, és járkáljanak.
A villámmal beletúrok a zöldséges rizsbe, megbököm a bepanírozott csirkeszárnyat, de hiába tudom, hogy Mack ezt direkt miattam csinálta, a legnagyobb szeretettel és odafigyeléssel, emellett pedig kevesen főznek számomra olyan jól, mint ő, nincs étvágyam.
- Csak egy kicsit egyél belőle - fordul felém a kezét törölgetve, miközben egy ideje már valami kis játékot szorongatok, amit Noah bízott a gondjaimra. - Légyszi!
Aprót bólintok, a világért sem mondanék nemet neki, és tulajdonképpen amint a számba tuszkolok egy falatot megjön az étvágyam, a gyomrom pedig hangos, szemrehányó korgással jelzi, hogy napok óta alig ettem valamit, és ha ettem is, az gyorséttermekből rendelt szemét volt. Nem győzöm a számba tuszkolni a falatokat, ezzel viszont nem oszlatom el a felhőket a szeme elől, sőt, csak még több lesz.
- Anya! - zökkent ki mindkettőnket Ari akaratos sikkantása, amivel felhívja magára az édesanyja figyelmét. Elbűvöl, hogy milyen okos, ügyes, és értelmes ő, és a testvére is. Mira mindkettőjüket az ölébe ülteti, és megható gyengédséggel simogatja a hátukat, miközben ők az asztalra hajolva piszkálgatják a játékaikat. Megint eszembe jut, hogy ha Hazelt választom, talán sosem lesz részem abban, amiben Liamnek van. Hazamegy este, vagy akármikor egy fárasztó nap után, és két ilyen édes kis teremtés várja, akik számára szinte megáll a Föld, amikor belép az ajtón, és semmi mással nem foglalkoznak többé rajta kívül addig a pillanatig, amíg el nem alszanak. Őt talán sosem láthatnám úgy, ahogy most Mirát, az apró hasonmásainkkal az ölében, apró, gondoskodó mozdulatokkal simogatva őket, miközben valami régi mesefilm dallamát dúdolgatja.
Elfordítom a fejem és helyette a tányéromba bámulok. Megértem Hazelt, nagyon is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy pokolian hiányzik, és vele akarok lenni, akkor is, ha reménytelen, hogy köztünk bármi legyen. A maga egyedi módján ő a lelki társam, a másik felem, aki nélkül a hétköznapjaim sivárak, és akkor is hiányosak, amikor mindent teljesnek kellene éreznem.
- Köszönöm - eresztem le a villát, és ráteszem a kis kerámia tálkára a fedelet, hogy a maradékot betegyem a hűtőbe. - Lehet még nálam több ilyen edényed is, összeszedem őket és holnap átviszem.
- Mi lenne, ha ma velünk vacsoráznál? - kérdezi hirtelen.
- Aranyos vagy, Mack, de jó nekem itthon.
- De én szeretném -  erősködik - és Liam is, meg a srácok, ugye?
A srácok azonban ügyet sem vetnek rá, Noah az aprócska mutatóujját az asztallapon húzogatja, Ari pedig egy plüss nyulat próbál a szájába gyűrni, amit észrevéve Mira gyorsan elhúz, és tipikus anyukaként végighúzza a tenyerét a lánya kinyújtott rózsaszín kis nyelvén, és az arcán.
- Majd legközelebb, oké?
- Jó! - pattan fel hirtelen, és a két gyerekkel a karjában megpróbál igazán haragosnak tűnni, valójában viszont olyan, mint egy kicsit ideges bébiszitter. - De ne hidd azt, hogy hagyni fogom, hogy ezt csináld magaddal! - hátat fordít nekem, és szőke haját maga után húzva elviharzik. Egyszerre szomorít el, mert nem akarom, hogy dühös legyen rám, és Hazelhöz hasonlóan magamra hagyjon, ugyanakkor fel is bosszant, mert nem akar megérteni.
- Te akartál bármit is csinálni, amikor szomorú voltál Liam miatt? - kérdezem csendben, de kicsit indulatosan.
- Nem - pördül meg, és a szemembe néz - nem, én feküdtem, bőgtem, és teljesen elment az eszem addig, amíg nem jött VALAKI, aki összeszedett, pedig nekem se volt hozzá semmi kedvem, Nialler! Nem fogom hagyni, hogy egy lány miatt valami olyasmin menj keresztül, amin én mentem, amikor bárkit megkaphatnál az összes ujjadra! - előjön belőle az a Mira, akit már olyan rég láttam, akaratos, hangos, határozott, és önfejű, én viszont szomorú vagyok, elkeseredett, fáradt, és ideges.
- Ezt most úgy mondod, mintha neked jó lett volna bárki is Liam helyett! - vágok vissza. - A különbség az, hogy én megpróbáltalak megérteni, Mackenzie, viszont te most nem igazán próbálkozol ezzel!
Látom rajta, hogy bántom, szorosan összezárja a száját, és közben megremeg az alsó ajka, a jobb karján viszont Ari sírva fakad, úgyhogy nem kontrázik rá a mondatomra, amit már most bánok, helyette ügyetlen mozdulattal kinyitja az ajtót, meglöki a csípőjével, és kiviharzik rajta, résnyire nyitva hagyva maga után, mert nem tudja becsukni.
Hallom a keresztlányom keserves sírását, és megszakad a szívem érte, de nem megyek utánuk, helyette egy helyben állva hallgatom, ahogy Mira halkan beszél hozzá, miközben mindkettőjüket belevarázsolja a teraszon álló babakocsiba, aztán hirtelen csend lesz.
Jobb híján az előszobában ledobott sportcipőmbe rúgok bele, a nagylábujjam meggyökken a cipő kemény talpa miatt, így a feszültségem egy igen szépen elüvöltött, válogatott káromkodásáradat során távozik belőlem, ami után szörnyű csend borul a házra.
Megbántottam, és elüldöztem azt a személyt, aki a legtöbbet jelenti számomra, és aki csak azért jött ide hozzám, hogy megpróbáljon összekaparni. A haragom azonnal elpárolog, helyette pánik szorítja össze a torkom, ha belegondolok abba, hogy Mira most szörnyen haragudhat rám, és bizonyára csalódott is bennem. Bár a szívem mélyén tudom, ahhoz ennél sokkal többet és csúnyábbat kellene mondanom és tennem, hogy Mirát egy életre magamra haragítsam, mégis attól rettegek, hogy ezt tettem, és ezek után nem láthatom majd többé sem az ikreket, sem őt. Utána akarok menni, még nem járhat messze, vagy ha már haza is ért, az sem több, mint 10 perc séta, mégsem mozdulok meg, helyette levágódok a kanapéra és elhajítok egy díszpárnát. Mindennél jobban visszavágyok most azokba az időkbe, amikor még nem dühöngtem nők miatt, sőt, egyáltalán semmi miatt nem dühöngtem, egyrészt mert nem volt időm rá, másrészt meg mert teljesen kiegyensúlyozott voltam a fiúk társaságában. Azt kívánom, bár újra az a 20-21 éves kölyök lehetnék, aki a végtelenségig szőkítette a haját, állandóan pörgött, és idegesített másokat. Annyi minden megváltozott azóta, és én ezeket a változásokat egyre kevésbé tudom értékelni, mert amíg a közelemben mindenki megállapodik, addig én megint itt vagyok egyedül, egy teljesen összetört lányba szerelmesen. Kezdem úgy érezni, hogy különösen vonzódok az olyan lányokhoz, akiknek valami gondja van, késztetést érzek arra, hogy segítsek, de most úgy érzem, hogy ebbe is belefáradtam, főként azért, mert magamon valamiért sosem tudok segíteni.
Ezer meg ezer gondolat fut át az agyamon, fel kellene hívnom Mirát, és bocsánatot kérni, azután felhívni Hazelt, és könyörögni, hogy ne csinálja ezt velem, emellett viszont a menedzsmenttel is beszélnem kellene, hogy tüntessenek el mindent rólunk, és küldjenek valakit, aki figyel Hazelre, bár erről már bizonyára gondoskodtak, mégsem csinálok semmit. Ki kellene mosnom a ruháim, összepakolni a konyhában, kivinni a szemetet, helyette viszont mint egy zsák, eldőlök a kanapén, és bekapcsolom a tv-t, mert az önsajnáltatás egyszerűbb, mint ezek közül bármi, és amúgy sincs kedvem semmihez.

Lustán kapcsolgatom a tv-t, azonban most a kedvenc vicces sorozataim sem tudnak jobb kedvre deríteni. Amikor az asztal közepére dobott telefonom megcsörren egy pillanatra magával ragad a remény, hogy talán Hazel az, de nem, csak Liam, és valószínűleg azért hív, hogy letoljon, amiért felzaklattam Mirát.
- Csá, haver! - szól bele jókedvűen, míg én válaszul csak mormolok valamit, ami hasonlít a köszönéshez. - Nincs kedved bejönni a városba és együtt kajálni velem? Most jövök a kiadótól, néhány dolgot át kellene beszélnünk az albummal kapcsolatban, és kiválasztani pár képet a turnéhoz.
- Eltaláltad - vágom rá kissé cinikusan. - A többiek még mindig nincsenek itthon, Liam, nélkülük mit akarsz megbeszélni?
- Ami azt illeti, 2 óra múlva száll le a gépük, kimehetnénk eléjük.
- Most kihagyom, vidd el magaddal Mirát - arra készülök, hogy letegyem, őt azonban nem ilyen könnyű lerázni, ahogy a feleségét sem.
- Tudod, Niall, én teljesen megértem, hogy szomorú vagy.
- Nem vagyok...
- De mi csak segíteni akarunk neked, akár elhiszed, akár nem, és még ha ez nem is sikerül, legalább próbálj meg úgy tenni, mintha értékelnéd a próbálkozásunkat, és ne taposs bele a feleségem lelkébe - mondja kedvesen, de az utolsó néhány mondatnál a hangjába szemrehányás vegyül.
Szóval itt tartunk.
- Nem akartam - sóhajtok nagyot, és megdörzsölöm az arcom - csak kiszaladt a számon, nem gondoltam komolyan.
- Tudom, ahogy azt is, hogy Mira egy kicsit túl rámenős, de csak azért csinálja, mert utálja, hogy nem tud máshogy segíteni - magyarázkodik, nem mintha rászorulnék, mert pontosan tudom, hogy milyen a legjobb barátom.
- Bocsánatot fogok kérni tőle - ígérem.
- Oké - sóhajt - és csak hogy tudd, mindannyian örülnénk, ha nálunk vacsoráznál valamikor, amikor kedved van hozzá. Kicsit mindig szétszórtak vagyunk, és egy ilyen procedúra után úszik a ház a kajától, de szívesen látunk bármikor, és még mindig akkor jössz át amikor csak akarsz.
- Kösz, Payno - krákogom rekedten.
Miután letesszük se csinálok semmit, amit értelmesnek lehetne nevezni, csak kikapcsolom a tv-t és árfordulok a másik oldalamra, megpróbálva tudomást sem venni a szememből útnak induló könnycseppekről. Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy mindkettőnknek jobb lesz így, én majd összeszedek valakit, akit kedvelni fogok annyira, hogy feleségül vegyem, ő pedig élheti tovább a nyugodt kis életét nélkülem, de igazság szerint egyik ilyen mesét se hiszem el, mert talán egy kis idő elteltével mindketten jobban fogjuk érezni magunkat, de nem felejtjük el egymást, mindig ott lesz az az űr, amit rajta kívül számomra senki nem tudott betölteni. 

Hazel Clark

Összeugrik a gyomrom, amikor halkan kopognak a bejárati ajtón. 

Reggel 5 óta a szobám padlóján ülök, és az ujjaimmal egy olcsó vászonra pingálom az elém táruló látványt. Megint nem tudtam aludni, megint a saját, pokolian hangos, őrjöngő sikoltozásomra ébredtem, miközben úsztam a saját izzadtságomban, és mivel Niall már nincs mellettem, nem tudtam máshová, másmihez menekülni, csak a művészethez.
Most, ahogy festéktől maszatos kézzel, az összekent ruháimban csörtetek az ajtó felé újra erőt vesz rajtam a szomorúság, és a bennem tátongó hiány érzése, mert tudom, hogy nem ő van az ajtó másik oldalán, a kérdés csak az, hogy akkor mégis ki?
- Szia! - meglepetten, elkerekedett szemekkel nézek szembe az előttem álló fiúval, aki egyszerre néz rám kíváncsian, óvatosan, és egyre inkább sajnálkozóan. Szánalmasan nézhetek ki a kócos hajammal, karikás, kisírt szememmel, talpig maszatosan. - Bejöhetek?
Egymáshoz préselt ajkakkal aprót bólintok, szélesre tárom az ajtót és arrébb lépek, hogy beengedjem. Nem kell megkérdeznem, hogy mit keres itt, mit szeretne tőlem, úgyis tudom, hogy Niall miatt van itt, amiatt, ahogy elbántam vele.
- Kérsz valamit enni, vagy inni? - kérdezem halkan, bár reménykedek benne, hogy nemet mond, mert nem hiszem, hogy bármivel is megkínálhatnám egy pohár csapvízen kívül.
- Nem, köszi, csak beugrottam egy kicsit - mosolyog rám óvatosan. - Tudni szerettem volna, hogy minden rendben van-e veled.
- Többé-kevésbé - vonom meg a vállam, és leülök a kanapéra. Az agyam azon jár, hogy miután elment vízzel kell majd hígítanom a kinyomott festékeimet, mert megszáradnak.
- Borzasztóan sajnálom, ami veled történt - foglal helyet mellettem, bár tisztességes távolságban tőlem - és rettentően felnézek rád azért, ahogy viseled.
- Nincs miért felnézni rám - motyogom - csak valamennyire megtanultam együtt élni vele.
- Mi semmit nem vettünk észre - vakargatja meg a karját. - Nézd, Hazel, tudom, hogy nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy faggatózzak, magyarázatot kérjek tőled bármire is, vagy megpróbáljam megváltoztatni a döntésed, de nem lennék jó barát, ha nem próbálnám meg azok után, amit Niall tett az évek alatt értem és a családomért. Borzasztóan ki van borulva, és nem hiszem, hogy akar bármi mást is rajtad kívül, szóval gondold át, hogy jó döntést hoztál-e, mert Niall így nem boldog.
- Velem se lenne az - a szemembe könnyek gyűlnek, sokadjára az utóbbi napokban, és most már képtelen vagyok megakadályozni a kicsordulásukat.
- Szerintem az lenne - nyújtja ki a kezét, és megsimogatja a hajam, valahogy pontosan olyan mozdulattal, mint ahogy a gyerekeit - az volt.
- Mert akkor még nem tudta, amit most már igen - dörgölöm meg az arcom, melynek következtében szürke és kék festék kenődik a bőrömre. - Mindenki tud mindent, ugye? Megint rajtam csámcsognak.
- Hazel, a világ egy nagyon csúnya hely tud lenni, de még csúnyább lenne, ha az olyan lányok, mint te, örökre egyedül maradnának. Niall szeret téged, és így, hogy tudja mi történt veled sem akar mással lenni rajtad kívül, még akkor sem, ha nem lehetnek gyerekeitek. Neki nem ez a legfontosabb, hanem az, ami ott bent van - a mutatóujjával a mellkasom felé bök, és elmosolyodik. - Te.

Nem fogom megváltoztatni a döntésem, de azért bólintok, hogy legalább úgy érezze, tett valamit a barátjáért. Nem az ő hibája, hogy így döntöttem, és nem is azért nem fogok visszamenni hozzá, mert ő képtelen elintézni, egyszerűen nem tartom helyesnek, hogy elvegyem az apaság élményeit egy olyan férfitól, akibe bele van táplálva a gondolkodás, figyelem, és a családcentrikusság.
Egy ideig csendben üldögélünk, nem kérdez a múltamról, és Niallről sem beszél többet, helyette a művészetemről érdeklődik, megnézi a rajzaim, a folyamatban lévő festményem, és a fotóim Syndeyről. Nem szeretem, ha bárki is piszkálja a fényképezőgépem, de most nem nyúlok hozzá, és veszem el tőle, hogy én magam lapozzak és nyomkodjam, mert tele van Niallről készült képekkel, amiket nem akarok látni.
- Nem garantálom, hogy Mira nem fog a nyakadra járni - mosolyodik el lágyan, amikor már ismét a bejárati ajtó másik felén áll - de akárhogy is döntesz, tiszteletben tartjuk, és ránk mindig számíthatsz, ha szükséged van valamire.
- Köszönöm - nyelek nagyot - Mira nagyon szerencsés.
- Te is az vagy - komolyodik el. - Légy jó, Hazel!
Váratlanul ér, hogy átölel, a mellkasára húz és a kezét a hátamra simítja, ha akarnék bármikor elhúzódhatnék, de nem tudom, hogy akarok-e. Halkan szipogok, amikor elenged, mert ezzel a jósággal és megértéssel csak még jobban fájdítja a szívem, hiszen eszembe juttatja, hogy közéjük tartozhatnék, lehetnék a gyerekei keresztanyja, ahogy Niall mondogatta néha, de az nem lenne helyes, akárki akármit is mond, úgyhogy visszamegyek a lakásomba, hogy elzárkózzak a világtól és belemeneküljek abba, ami mindig is menekvést nyújtott nekem; a kreativitásba.

37.rész

  Niall Horan

Tátott szájjal, elgémberedett tagokkal alszok a kanapén, a nyakam kellemetlenül gyökken egyet, amikor felkapom a fejem a hangos dübbenésre, és a padlóra hulló kulcscsomó hangjára. Zavartan nézek körbe, a gitárom és a papírjaim az asztalon hevernek, ahogy éjjel hagytam őket, emlékszem arra, hogy megjelent Hazel, leült az ölembe, és így aludtunk el, ő viszont most nincs itt, helyette az ajtó előtt áll összeszorított fogakkal, felöltözve, a zajforrást szorongatva a kezében. Reggelente sokáig vagyok kómás, sokszor nem értem meg elsőre, sőt még másodjára sem, amit mondanak nekem, most azonban azonnal levágom, hogy mit csinál a barátnőm. Arra készül, hogy elhagyjon.
- Haze? - egyenesen a szemébe nézek abban a reményben, hogy nincs igazam, és csak sétálni akart elmenni, vagy a boltba, hogy reggelit készítsen nekem, de a táskája a vállán van, a bőröndje pedig eldőlve hever a lábánál, és rendellenes módon fityeg az egyik lába. - Hová mész? 

- Haza - válaszolja alig hallhatóan, engem pedig hirtelen elönt a pulykaméreg, mert nem érti, amit én igen, hogy mi ketten akárhová megyünk, sehol sem leszünk otthon egymás nélkül.
- Foglalj helyet - talán kicsit túl cinikusan, túl sértetten mondom ezt, de nem tudom visszaszívni. Fáradt vagyok, és feszült, nem szeretek arra ébredni egy lelkileg ennyire megterhelő éjszaka után, hogy a csajom képes lenne szó nélkül lelépni.
- Tudod hogy értettem, Niall.
- Nem - vágom rá - nem tudom, mert itthon vagy, ITT, vagy itthon, mellettem!
- Kérlek szépen, ne kiabálj - eddig a pillanatig nem jövök rá arra, hogy felemeltem a hangom, csak akkor, amikor a tágra nyílt barna szemeibe nézek, és látom benne megcsillanni a rémületet. Miattam, mert fél tőlem. Fél.
- Sajnálom, nem akartam, csak... csak szörnyen fáradt vagyok, Haze, te meg itt állsz a cuccaiddal. Mit akarsz csinálni?
- Elmenni - suttogja.
- Akkor miért nem szóltál nekem? És mégis hogyan akarsz hazajutni innen? Gyalog?
- Nem tudom - szorítja össze az ajkait - csak elakartam menni, anélkül, hogy még jobban bántanálak.
Alig bírom ki, hogy ne nevessek fel kínomban, mert fájdítóan nevetséges, hogy alig 48 órával ezelőtt még minden rendben volt, most pedig az életem kezd eleven pokollá válni. 
- Bántani? Hazel, te nem bántasz engem.
Visszahátrálok a kanapéhoz, a fejem nehéz, és fáj, a nyakam merev, nem akarok semmi mást, csak azt, hogy vele együtt bemehessek a szobámba, és átaludjam ezt a napot. Hallom, ahogy leteszi a táskáját, és kibújik a már felvett cipőjéből, a mellkasomat elönti a remény, hogy talán mégsem megy el. Letelepedik mellém, végigsimít a már túl hosszú, borzas, bebarnult hajamon, és megfogja a kezem.
- Niall, te vagy a legkülönlegesebb, és a legjobb ember, akivel valaha találkoztam - ekkor már tudom, hogy nem arra készül, hogy helyet verekedjen magának az ölemben, és hozzám bújjon, ahogy éjjel tette, hanem arra, hogy kidobjon - nem volt fair, amit veled csináltam, el kellett volna mondanom az igazat már akkor, amikor először megpróbáltál megcsókolni, de nem voltam elég bátor hozzá. Sosem hittem volna, hogy egyszer képes leszek így érezni valaki iránt, és hogy egyszer majd olyan leszek, mint azok a lányok, akik egy lépést sem tudnak tenni a barátjuk nélkül - elcsuklik a hangja, nekem pedig megszakad a szívem, érzem, ahogy kettéreped, és minden szava miatt egyre apróbb darabokra törik - de nem lehetek önző. Én nem tudom megadni neked, amit megérdemelsz.
- De igen! - vágom rá. - Haze, minden egyes nappal egyre közelebb kerültünk hozzá, mielőtt ez a szar elkezdődött! Én tudok várni, ha kell hónapokig, évekig, engem ez nem érdekel, Hazel!
- De egyszer gyerekeket akarsz majd - nyel nagyot - te már most gyerekeket akarsz, Niall, és én ezt nem tudom megadni neked, mert sosem lehet kisbabám.
Minden levegő kifogy a tüdőmből, és fájdalom nyilall az oldalamba, egy képzeletbeli kés vágódik a gyomromba, és azt a sors röhögve forgatja meg bennem. Mióta megszülettek az ikrek, és látom minden pillanatát annak, hogy felnőnek semmi mást nem akarok, csak hogy egy napon a saját porontyaim felcseperedését nézzem végig, és támogassam.
- Fogadhatunk örökbe! - kapom fel a fejem. - Fogadhatunk fel béranyát, próbálkozhatunk mesterségesen! Annyi más lehetőség van, Haze!
Amikor megrázza a fejét hallom, ahogy felszipog, és egy apró könnycsepp fut végig az arcán.
- De te nem ezt akarod, és nem is ezt érdemled.
- Én téged akarlak! - hadakozok. - Kérlek, Hazel, ne csináld ezt velem!
- Sajnálom - törli meg az arcát - kérlek, ne haragudj rám, amiért belekevertelek az életembe. Sosem szabadott volna...
- Miért mondasz ilyeneket? Miről beszélsz, Hazel? Még soha, egyetlen nő sem tudott olyan boldoggá tenni engem, mint te! Nem akarok mással lenni, nem tudok!
- Csak most gondolod így - kecses kis ujjaival megsimogatja a remegő kezeim, a hangja meglepően, és fájdalmasan nyugodt - lesz majd valaki, aki mellett sokkal boldogabb leszel, Niall, sorban állnak előtted a nők.
- De nekem nem kell más! - olyan vagyok, mint egy gyerek, akinek semmi nem jó, csak az az egy dolog, amit először kinézett magának, ő pedig olyan lesz, mint egy szigorú anya, mert nem kezd el velem vitatkozni, és nem is beszél hozzám tovább kedvesen, hogy meggyőzzön az igazáról, egyszerűen feláll, én meg tudom, hogy veszítettem.
Utána akarok rohanni, rátapadni, könyörögni, hogy ne csinálja ezt velem, de nem tehetem, nem, mert azzal halálra rémíteném, és én nem leszek többé az oka Hazel félelmeinek.
- Hazaviszlek - lépdelek utána erőtlenül, amikor az ajtóhoz megy, hogy felszedje a cuccait, és kilépjen az életemből.
- Köszönöm - mondja csendesen, lehajtott fejjel.
Felveszek egy cipőt, de mással nem törődök, régi melegítőben és egy kinyúlt pólóban veszem ki a kezéből a cuccokat, és az autóm kulcsaival a zsebemben csoszogok utána. Amint visszajövök ide, és igazán rádöbbenek arra, hogy mi történt, és hogy megint egyedül maradtam, a kegyetlen fájdalom úrrá fog lenni rajtam, már most érzem, hogy belülről feszít, viszont még tartom magam előtte.
- Keresek majd egy másik albérletet - szólal meg csendesen, miután egy ideje már úton vagyunk a belváros felé.
- Nem kell elköltöznöd - válaszolok anélkül, hogy rápillantanék - senki sem haragszik rád, ott maradhatsz ameddig csak akarsz, Louis kedvel téged, megengedi, és én sem foglak zaklatni. Felfogtam amit mondtál.
- Nem akarom, hogy haragudj rám - lehúzódok a nyavalyás kocsimmal az út szélére, és meredten bámulok magam elé. Ki fog szállni, és nem fog többé visszajönni. - Miattad csinálom, Niall.
- Akkor miattam ne szállj ki, hanem gyere haza velem.
- Vigyázz magadra! - motyogja rekedten, és az arcomhoz hajol, hogy búcsúzóul adjon egy puszit, de elfordítom a fejem. Nem kényszerítem, még csak hozzá sem érek, de nem válik el, helyette remegve kifújja a levegőt, és megcsókol, hogy azután szó nélkül fogja magát, és kiugorjon a kocsimból. Meg sem mozdulok, csak a gombbal kinyitom a csomagtartót, és a visszapillantóból nézem őt, ahogy kikapja a cuccait, majd berohan az épületbe, azután indítok, és egyenesen Miráékhoz hajtok. Nem kellene odamennem, hiszen ők egy család, aminek én nem vagyok a tagja, de nem tudom, hogy mi mást csinálhatnék, vagy hova mehetnék, kihez. Beengedem magam az udvarukba, leállítom a kocsit, és kócos hajjal, nyúzottan, pizsamában a bejárati ajtajukhoz vánszorgok. Nevetés szűrődik ki, boldog kutyaugatás, és babás sikongatások, nekem pedig a gyomromtól indulva megremeg az egész testem, és elgondolkodok azon, hogy visszafordulok, de annak a gondolata, ami otthon vár rám, halálra rémít, úgyhogy halkan bekopogok.
- Megyek! - kiáltja Liam valahonnan bentről, majd kitárul előttem az ajtó, és szembetalálom magam a nyálas kölesgolyó által tarkított pólójával. Nem is tudom, hogy mi történik, az egyik pillanatban még őt bámulom üres tekintettel, érzelmek nélkül, és a pólóján a félig megemésztett rágcsálnivalók mellett felfedezek egy kis házi gyümölcsjoghurtot, a következőben pedig bőgni kezdek, hangosan és szánalmasan.
- Niall! - hallom, ahogy egy szék lábai csikorogva végigszántják a konyhakövet, majd Mira a mellkasomhoz csapódik, szorosan átölel és a vállához szorítja a fejem, míg én levegőért kapkodva, patakzó könnyekkel ölelem magamhoz. Eszembe jutnak azok a napok, amikor én tartottam őt így a karjaimban, sőt, én tartottam őt a földön, és tudom, vagy inkább érzem, hogy most ez megfordul, és ha ő nincs, bekattanok.
Behúznak a lakásba, és lenyomnak a kanapéra, hallom mindkettőjük hangját, és az ikreket, de fel nem fogom amit mondanak, csak belekapaszkodok a ruhájában, és úgy bőgök, ahogy korábban sosem. A kezembe kerül egy pohár víz, és Mira keze furcsán hideg, amikor megsimogatja az arcomat, rákényszerítenek arra, hogy igyak, ami után elhallgatok, és csak a csuklás ránt össze minden második pillanatban.
-  Mégis mi a pokol történt, haver? - töri meg a hirtelen beállt csendet Liam, miközben felkapja a lábába kapaszkodó, nagy szemekkel figyelő lányát.
Mira szinte az ölembe mászva, remegve szorít magához, miközben a torkom összeszorul, és hangtalanul patakzanak a könnyek a szememből.
- Elhagyott - suttogom, és lehajtom a fejem, hogy megsimogassam a fejét búsan az ölembe hajtó kutyát, aki mögött ott áll Noah, és értetlenül jártatja a tekintetét köztem és az édesanyja között. Szégyellem magam, nem kellett volna idejönnöm, megzavarni a nyugalmukat, tönkretenni a reggelüket, és hagyni, hogy így lássanak.
- Mivan?! - értetlenkedik Liam, én meg csak szipogva megvonom a vállam, és aprót bólintok. Érzékelem, hogy Mirának ki-kihagy a légzése, majd a karjait szorosabban fonja a nyakam köré, és az arcát az enyémhez szorítja. Nem mond semmit, mert erre nem lehet mit mondani, az egészre nincsenek szavak.
- Sajnálom, hogy idejöttem, csak nem akartam hazamenni - megpróbálom lefeszegetni magamról a legjobb barátom karjait, de nem enged, és Liam is haragosan pillant rám.
- Maradj itt - dünnyögi Mira, és lopva eldörgöl egy csepp nedvességet a szeméből - néhány napig, amíg jobban nem leszel.
- Jól vagyok, Mack.
- Nem vagy - Liam leteszi a kislányt, aki apró, kurta lábaival megindul felém, és megállva előttem kinyújtja az apró kis kezét.
- Ni - mondja elhúzottan, a maga csilingelő, édes kis hangján, és aggódó tekintettel, ügyetlenül megsimogatja az arcom ott, ahol eléri.
Az ölembe húzom, a fejét a mellkasomra a hajtja, a következő pillanatban pedig már a testvére is ott áll előttem az apró kezeit felém nyújtva. Minden egyes alkalommal elbűvöl, és egy kicsit elérzékenyít ez a fajta gyermeki jóság, de most különösen. Eszembe jut Hazel vallomása, arról, hogy sosem lehet gyereke. Lényegében már ezzel összetörte a szívem, és az olyan egyszerű, hétköznapi álmaim, mint hogy egyszer apa legyek, a mi gyerekünk apukája, akinek a fejlődését a legelső pillanattól kezdve figyelhetem és óvhatom. Megértem az érveit, és tudom, hogy valóban jót akar nekem, de jelen pillanatban másra sem vágyom, csak rá, és egy isteni csodára. Nem is tudom, hogy ez megváltozik-e valaha.
- Maradj itt, jó? - észre sem veszem, hogy megint szipogok, és forró könnycseppek csordogálnak a szememből, csak akkor, amikor gyengéden, mint ahogy egy anya teszi megsimogatja a fejem. - Hozok neked teát, és reggelit, utána beszélgetünk, oké?
Biccentek a fejemmel, majd ügyetlenül megtörlöm az arcom a kezemmel, és puszit nyomok az ikrek feje búbjára, míg Liam leül mellém, oda, ahol néhány másodperccel ezelőtt még a felesége ült.
- Mi lenne, ha összehívnánk a srácokat, és söröznénk valahol egyet este? Kellene beszélgetnünk a turnéról, meg néhány dologról. Tudod, hogy James meghívott a műsorába? Ezúttal valami dinka táncolós cuccot talált ki.
- Zayn Gigivel van New Yorkban, Lou meg Freddie-vel LA-ben - válaszolok szokatlanul halkan, de azért ügyetlen, kissé remegős mosolyra húzom a szám, amikor Ari felemeli a fejét, és átható tekintettel vizsgál egy ideig. - Minden oké, tesó, gyorsan összeszedem magam.
- Még sosem sírtál egy csaj miatt - tördeli a kezeit - vagy ha igen, nem így. Mi történt ilyen hirtelen? Tegnap nem tűnt ennyire gáznak a helyzet, mármint... Ami vele történt elmondhatatlanul borzalmas, és kiakasztó, de elfogadtad volna, nem? Ő meg veled volt már egy ideje, sosem történt semmi köztetek?
- De - az ikrek fészkelődni kezdenek az ölemben, úgyhogy leeresztem őket a padlóra, és rajtuk tartom a tekintetem, miközben ügyesen lépkednek, csak hogy ne kelljen máshová néznem. - Emlékszel, hogy elájult, amikor megpróbáltam megcsókolni? Nem nagyon értettem, és miután jobban alakultak a dolgaink el is felejtettem, Sydneyben a szállodában viszont teljesen kiakadt, amiért egy szobában kellett volna aludnia velem, ezért költöztem át egy időre Louishoz. Kiderült, hogy rémálmai vannak, az első éjszaka olyan szörnyű volt, hogy sikoltozva ugrott ki az ágyból, nyitva volt a szeme, de nem önmaga volt, utána meg csak sírt, szörnyen - az emlék összeszorítja a torkom, és emlékeztet a tegnap éjjelre. - Azután a buli után, amikor az az alak rámászott lementünk a szálloda uszodájába, és egy egészen picit elfajultak köztünk a dolgok, aztán amikor felmentünk egyszer csak megdermedt, nézett rám a nagy szemeivel, közben remegett, nagyon gyorsan, szuszogva vett levegőt, azt nyöszörögte, hogy hagyjam abba, és ne bántsam, de nem is csináltam semmit. Később, a tengerparton minden elmúlt, az álmok, ezek a fura reakciók, csak mintha a sors nem akarta volna, hogy együtt legyünk, mert mindig történt valami - fájdalmas, gúnyos mosolyra húzzák a számat az emlékek, az alsó ajkam pedig remegni kezd. Végtelenül szeretem Hazelt, de most már megrémít a gondolat, és felfordul a gyomrom, ha a vele való együttlétre gondolok, nem azért, mert bármi baj lenne vele, hanem mert félek, hogy még nagyobb károkat okoznék benne, mint a már meglévők.
- Tegnap miután elmondta minden mintha megvilágosodott volna - nyelek szinte fájdalmasan nagyot - ma reggel pedig mire magamhoz tértem az ajtóban állt a cuccaival, és arra készült, hogy szó nélkül elmenjen. Nem hagytam, nem hagyhattam, te sem hagynád! - érvelek hangosan, önmagam megnyugtatására, hogy nem tettem semmi rosszat azzal, hogy tudni akartam a miérteket.
- Nem - veregeti meg a vállam megerősítésképp - dehogy hagynám.
- Elmondta, hogy... hogy nem lehet sosem kisbabája - hirtelen az egész testem, minden porcikám remegni kezd az elkeseredettségtől és a dühtől, mert ez annak a következménye, sok más maradandó sérülés mellett ezt is az a mocsok hagyta maga után - és hogy azért teszi, mert tudja, hogy én mennyire szeretnék családot, és nem akar ebben akadályozni, de ez csak kifogás.

- Én nem vennék mérget rá - motyogja Liam, és óvatosan felpillant. Mira egy fém tálcát szorongatva áll a konyha és a nappali között, és tágra nyílt szemekkel, nyugtalanul jártatja a tekintetét köztünk. Lehajtom a fejem és erőteljesen az alsó ajkamba harapok, lehetne annyi eszem, hogy erről nem beszélek itt, mert bár nem szokta szóba hozni, mindannyian tudjuk, hogy hosszú időn keresztül ő is azt képzelte, hogy a teste nem alkalmas a terhességre. A világ legnagyobb idiótája vagyok, amiért idejöttem, és erről beszélek.

- Tessék - dugja az orrom alá, az ölembe a tálcát, amin meleg francia pirítós és omlett gőzölög egy bögrével a kedvenc citromos-gyömbéres teámból - csak vigyázz, nehogy belekapjanak a manók. 

Aprót bólintok, és vetek egy pillantást a szőnyeg közepén üldögélő gyerekekre, akik szokatlanul csendben elfoglalják magukat, Arthur pedig óvó pillantással őrzi őket. 

- Köszönöm - köszörülöm meg a torkom, és megszorítom a kezét, amikor letelepedik közém és Liam közé - hallottad amit mondtam, ugye? 

- Igen - lehajtja a fejét, és akaratlanul is Liam felé tolódik, szorosan hozzábújva az oldalához - és megértem őt, Nialler.

- Nem arról van szó, hogy én nem értem meg! - háborodok fel, és kissé dühösen a villámra döfködök pár darab tojást, de Mira csírájában elfojtja a bennem tomboló érzelmeket.

- Niall, nekünk fogalmunk sincs róla, hogy mit érezhet Hazel minden pillanatban - vág a szavamba - szörnyű, ami vele történt, ezt mi is tudjuk, de nem te, vagy én birkózok meg minden nap azzal, amit érez viszont azt én is tudom, hogy annál semmi sem rosszabb, amikor azt mondják egy nőnek, hogy nem lehet gyereke - meglep a higgadtsága, és az, hogy hogyan tud beszélni erről. - Egyszerűen nem érzed magad többé nőnek, mindig benned lesz, hogy alkalmatlan vagy arra a célra, amiért teremtettek, és ez leírhatatlanul borzalmas. Megértem, hogy szeretne megkímélni ettől, főleg téged.

Hallgatok, egyrészt, mert nem igazán tudok mit válaszolni, másrészt meg mert nem is akarok, úgyhogy szótlanul lapátolom magamba a főztjét, és fel sem pillantok. 

- Lehet örökbe fogadni - jegyzem meg halkan - annyi más lehetőség van.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nem túl szimpatikus módszer az, hogy egy másik nő hordja ki a gyerekemet - összeszorított szájjal aprót bólintok, amikor Liam kimondja ezt. Nem szimpatikus, a legkevésbé sem, de rengeteg ilyen család lehet világon, akik boldogan élnek együtt. Végső kétségbeesésében már bárki képes bármire, és én soha nem mondtam egy szóval sem, hogy nem lennék képes végigjárni az összes lehetőséget, pláne egy olyan nőért, mint Haze.

- Adj neki egy kis időt, Niall - simogatja meg a karom Mackenzie - ti ketten túlságosan szeretitek egymást ahhoz, hogy ilyen könnyen, és ennyivel véget érjen a kapcsolatotok.

Kísértetiesen emlékeztet ez a mondat valamire, amit évekkel ezelőtt én mondtam neki, akkor nekem igazam lett, és talán most így lesz.

Hazel Clark

Életem legnehezebb döntését hozom meg, amikor remegve kiszállok az autójából, és becsapom magam után az ajtót. A szám bizsereg, a szememet pedig fullasztó könnyek égetik, de még meg kell szereznem a cuccaim, mert mindenem azokban a táskákban van. 

Az utolsó pillanatig tartom magam, egészen addig, amíg be nem szállok a liftbe, ott azonban összeszorul a mellkasom, és kirobban belőlem a zokogás. Végig imádkozom azért, hogy ne találkozzak össze senkivel a folyosón, a liftet pedig még annyira se állítsák le, mert nincs kedvem még másodpercekig sem összezárva lenni egy ilyen apró helyen valakivel, aki nem Niall. 

Az arca, és a könyörgése örökre beleégett az emlékezetembe, csakúgy, mint a többi rossz emlékem. Sosem akartam őt bántani, mégis szörnyű fájdalmat okoztam neki, pedig csak a legjobbat akarom számára, hogy legyen egy nő az életében, akinek nem csak problémái vannak, akit büszkén felvállalhat, és aki képes megadni neki mindent, ez a nő pedig nem én vagyok.

Nem tudom, hogy hogyan, de bejutok a lakásba, a tüdőm minden egyes lélegzetvételnél kegyetlenül lángol, a szememből pedig megállíthatatlanul folynak a könnyek. Ha nem muszáj, nem sírok, sőt, tulajdonképpen akkor sem sírok, ha muszáj, most viszont nem tudok, és nem is akarok ellenállni neki.

Tudom, hogy Niall már nincs itt, mert nem érzem a jelenlétét, de ettől függetlenül az ablakhoz rohanok és elhúzom a függönyt, hátha még mindig ott áll a kocsija az út szélén, és nem késő leszaladnom, hogy mindent visszaszívjak, ennél önzőbbet viszont nem is tehetnék. Meghoztam a döntésem, nem az számít, hogy mit akarok, és nem is az, hogy ő mit akar, hanem, hogy mit érdemel, és ez egy jobb valaki, mint amilyen én vagyok. 

Felmegyek a lépcsőn a galériára, ahol a szobám van, ami ismét olyan személytelennek tűnik, mint amikor először jártam itt, pedig néhány cuccom ugyanúgy hever, ahogy az utazásunk előtt, mindössze az a baj a hellyel, hogy nincs itt Niall, és ez nem Sydney, hanem London.

Lefekszek az ágyra, és olyan kicsire húzom össze magam amennyire csak lehet, és életemben először az alvásba menekülök, mert az álmaimat talán képes vagyok jobban viselni, mint a Niall nélküli valóságot.

36.rész

Hazel Clark

Lesokkolva ülök, és megdermedve nézem, ahogy feltépi az újságot, amiben minden bizonnyal szerepel az, amiről sosem akartam, hogy tudjon. Azonnal tudom, hogy most ér véget minden, ami köztünk van, az első perctől fogva tudtam, hogy ha nem állítom le őt, és saját magamat, akkor el fog jönni ez a nap, csak nem hittem, hogy ilyen hamar lesz, és talán egy kicsit abba a hitbe ringattam magam, hogy végül nem lesz igazam, örökre bujkálhatunk, és sosem fog tudni semmiről, mert egyszer, hamarosan elég erős leszek ahhoz, hogy megadjam neki amit szeretne.
- Mi ez, Haze? - kérdezi kétségbeesett reménykedéssel. - Mi az, hogy elrabolt lány?
Szólásra nyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon, hallom a hangos, kapkodó légzésem, miközben ő egyenesen azokra a képekre néz, amik 15 évvel ezelőtt a fél világot bejárták, és amiket soha többé nem akartam látni.
- Kérlek, ne! - nyöszörgöm, és megpróbálom tőle elvenni az újságot, de elhúzza, pont úgy, ahogy a repülőn a füzetemet is elvette, csak sokkal hevesebben.
- Te voltál az - mondja csendesen, valósággal halálra vált hangon - az a kislány.
Az áruló testem remegni kezd, olyan messze húzódok tőle amennyire csak lehet, és összegömbölyödök az ülés sarkában, nehezen veszek levegőt, mintha a tüdőm egyszeriben összeszűkült volna, és nem lenne képes elég oxigént felvenni.
- Hadd menjek haza - préselem ki magamból, azonban nem törődik a szavaimmal, mert amikor az autó megáll nem az én otthonom előtt vagyunk, hanem az ő óriási házának az udvarában.
- Szükséged van még valamire, kishaver? - hallom a nagydarab biztonsági őr aggódó hangját, és amikor óvatosan felnézek azt is látom, hogy aggódó pillantással méregeti Niallt, és engem is.
- Nem - válaszol rekedten - kösz mindent, Preston.
Kipattan a kocsiból, és amikor becsapja az ajtót egy pillanatig azt hiszem, hogy engem itt hagyva egyszerűen bemegy, és Preston majd hazavisz, de az túl egyszerű lenne, és Niall most először nem azt választja, hogy annyiban hagy valamit. Kitárja az ajtót az én oldalamon és az ellenkezésem ellenére egyszerűen felnyalábol, hangosan tiltakozok, de rúgkapálni és megütni nem fogom, képtelen vagyok rá.
- Miért nem mondtad el nekem? - kérdezi, a hangjába fájdalom vegyül. - Ezért vannak rémálmaid, ugye?
A csípőjével belöki az ajtót, miután elfordítja a kulcsot a zárban, és bevisz a házba, aminek olyan ismerős és kedves illata van, amilyennek egy otthonnak lennie kell, és fájdalmasan emlékeztet az első itt töltött éjszakámra, amikor a tiltakozásom ellenére idehozott, és megmentett attól, hogy az utcára kerüljek.
- Hazel, kérlek beszélj hozzám! - ültet le a kanapéra, és leguggol elém. - Mi ez az egész?
- Kérlek, hadd menjek el! - nyöszörgöm. - Csak hadd menjek el, Niall!
- Tudnom kell róla, az Isten szerelmére! - csattan fel, mire összerezzenek, erre pedig azonnal le is higgad, és zaklatottan a hajába túr.
- Elmondom - nyöszörgöm - de utána hagyd, hogy hazamenjek.
- De hiszen itthon vagy - telepedik le mellém, és megragadja mindkét kezem - ez az otthonod, itt, velem!
Elszorul a torkom, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Gyűlölök sírni, és ha nem az álmaimról van szó, akkor nem is szoktam, akármi történik, én nem sírok, mert ha egyszer rázendítek nem tudom abbahagyni, és minden felszínre tör, most azonban tudom azt, hogy nem fogom megúszni. Hónapokkal ezelőtt belekeveredtem valami olyanba, amibe sosem szabadott volna, és ezt tudtam, de ennek ellenére mindig neki engedtem, és most itt az ideje, hogy megegyem amit megfőztem, nem bújhatok ki alóla, mert igaza van, tudnia kell, hogy mi az igazság.
- 8 éves voltam - ejtem ki remegő hangon - Dublinban éltünk. Munka után anya értem jött az iskolába, és elvitt magával bevásárolni, de én elmászkáltam, mert megsértődtem rá, amiért nem vett meg nekem valamit, amit szerettem volna. Akaratos és makacs gyerek voltam, emellett pedig végtelenül buta is - csuklik el a hangom - egy férfi végig mögöttünk jött, és amikor elmentem követett, levette a polcról amit akartam, többet is, és azt mondta, az enyém lehet, ha vele megyek, én pedig mentem.
Megfeszül mellettem, látom, hogy a kezei ökölbe szorulnak, és feszülten végighúzza az egyik tenyerét az arcán, mielőtt újra megfogja az én kezeim, és megszorítja őket.
- Elvitt a házába, amikor kiszálltunk már nem volt kedves, én pedig azt mondtam, hogy vissza akarok menni anyához, de megfogott, és erőszakkal vitt be - felgyorsul a légzésem, de ismét nehézzé válik, ennek ellenére kényszerítem magam arra, hogy folytassam, miközben a képsorok olyan élénken vetülnek le előttem, mintha tegnap történtek volna - bezárt a pincébe, és én hiába küzdöttem, hiába rúgtam, ütöttem, vergődtem a karjaiban, rátett valamit a karomra és a lábaimra, amin láncok voltak.
Elcsuklik a hangom, és legördül az első könnycsepp az arcomon, az izmaim görcsökbe ugranak, és mint álmomban, hirtelen újra megint ott vagyok érzem a hideg fémeket a végtagjaimon, a kemény matracot alattam, és az arcomon csattanó ütéseket azért, mert még mindig össze-vissza vergődök és visítok ahogy a torkomon kifér. Érzem a számra tapadó mocskos tenyeret, és a nyomást, amit azon keresztül kifejt a fejemre, azután pedig megjelennek a ruhám gombjait erőszakosan feszegető ujjak, hallom, ahogy elszakad a kedvenc blúzom, és annál sokkal könnyebben jön le rólam a nadrágom, mint ahogy azt reggel felvettem. A láncok csörögnek, és a fogaim belemarnak a számra tapadó kézbe, miközben a másik olyan helyre nyúl, ahová nem szabad. Emlékszem arra a nyamvadt, zsiráfos bugyira, amit egyetlen ujjával leszakított, és szinte érzem a lábamon végigcsorgó forró vizeletet, az arcomon pedig az újabb ütést, amit ezért kapok, és mert átharapom az érdes, kemény bőrt a tenyéren.
- Megerőszakolt - mondom ki hangosan életemben most először, és közben üvöltve zokogok - 6 hónapon keresztül minden egyes nap!
Az, ahogyan az ölébe kap olyan, mint egy erőteljes rántás, amikor a fuldokló, már rég elmerült embert a hajánál fogva felhúzza valaki, és az egy óriási lélegzetet vesz. Én óriási lélegzetet veszek ahhoz, hogy a vállára borulva, tátott szájjal zokogjak, miközben ő mindkét karjával erősen magához szorít, és beszél hozzám  valamit, de egy szót sem értek, mert eltorzult hangon, levegőhiányos állapotban tovább beszélek.
- Bezárt a sötétbe, mindig csak akkor láttam fényt, amikor kinyitotta az ajtót, hogy bejöjjön, és elölről kezdje - kétségbeesetten, gyorsan és nehezen veszek levegőt, de nem ér semmit, mert még így is olyan, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatnék. A lábaim erőtlenül lógnak le az oldalán, köztük pedig szinte érzem a kegyetlen feszítést, és ahogy elreped bennem valami, az égető fájdalmat és a tűzforró vért, ami heteken keresztül csorgott le a combomon. - Megpróbáltam mindent, hogy ne csinálja, de mindig erősebb volt, mindig, mindig...
A kezei közé fogja az arcomat és rákényszerít arra, hogy ránézzek, egyenesen bele az égkék szemekbe, amikből az enyémhez hasonlóan patakzanak a könnyek.
- Nyugodj meg - szorítja az arcát az enyémhez - kérlek, próbálj megnyugodni!
Belefúrom az arcom a nyakába és összeszorítom a szám, minden lélegzetvételemnél rázkódik testem, és hangosan csuklok, miközben ő szipogva megpróbálja lelassítani a légzését úgy, hogy az enyém alkalmazkodjon hozzá, simogatja a csatakossá vált, izzadtságtól ázott hajamat, és lágyan ringat az ölében.
- Az én hibám volt - nyöszörgöm.
- Nem! - felkapja a fejét, és újból maga felé fordítja az arcom. - Nem, nem volt, csak egy gyerek voltál, Hazel!
- De elmentem vele - újabb könnycseppek csorognak le a szememből - és egy idő után már nem küzdöttem, nem tudtam.
- Mondd, hogy ez a mocsadék élete végéig börtönben fog rohadni! - fröcsögi, és a könnyes szemében látom megcsillanni a pokoli, észveszejtő dühöt.
- Nem - veszek nagy levegőt, és amikor az egész teste megfeszül kimondom az egyetlen dolgot, ami miatt végül felnőttem, és többé-kevésbé megőriztem az ép eszem - meghalt - velem együtt ejti ki, a düh mögött pedig látom a szemében, hogy már emlékszik, valamire, amit eddig elfelejtett, vagy szándékosan zárt ki a gondolataiból.
- Ezért vannak rémálmaid - mondja halkan, szinte csak magának - ezért utasítottál el annyiszor, emiatt ájultál el, amikor szerettelek volna megcsókolni, és amikor golfoztunk, ezért csináltad azt, az ágyban, amikor mi...

- Négy nyomozó dolgozott együtt, hogy megtaláljanak - beszélek vele párhuzamosan, hogy ne kelljen hallanom, amit mond - és kilenc rendőr jött ki a házhoz, megakart ölni, tudom, mert már amúgy is olyan voltam, mint egy halott. Megtámadta a rendőröket, azok pedig lelőtték, többször, és sosem pontosan, hogy csak egy kicsit is úgy szenvedjen, ahogy én szenvedtem, de az nem lehetséges - a sírás újult erővel tör elő belőlem, összerántva az egész testem, és az összes belső szervem. Önkívületi állapotban, levegőt is alig kapva, erőtlenül borulok a vállára, miközben az elmém újra meg újra levetíti előttem annak a 6 hónapnak a történéseit. Nem érzékelem a külvilágot, nem hallom amit mond, nem érzem az érintéseit és azt sem, amikor a karjaiba kapva bevisz a fürdőszobába, és beáll velem a zuhany alá. Jéghideg víz csapódik az arcomba és a hátamra, ez, és a saját sikoltásom ránt vissza a valóságba, és oszlatja el a sötét felhőket a szemem elől, hogy meglássam őt, ahogyan kipirosodott szemekkel, reszketve szorít magához a zuhanytálcában állva, felülről pedig ömlik ránk a hideg víz.
- Sajnálom - mormolja a fülembe - nem tudtam, hogy mi mást tehetnék.
Mondjuk megtehette volna, hogy egyedül engem dob be a jeges víz alá, vagy egyszerűen csak magamra hagy, amíg be nem fejezem a bőgést, helyette még mindig itt áll velem, és lassan átállítja a vizet melegre. Reszketve simulok a mellkasához, mindkét karját körém fonja, és szótlanul ölel magához, miközben az egyre melegebb víz kellemetlenül döfködi a bőrünket.
- Szeretnél rendesen lezuhanyozni? - kérdezi végül megtörve a csendet.
Csak most döbbenek rá arra, hogy mindketten ruhában vagyunk, amik irritálóan tapadnak hozzánk, és egymáshoz.
- Haza kell mennem - mondom rekedten.
- Szó sem lehet róla - rázza meg hevesen a fejét - ne várd el tőlem, hogy ezek után hazavigyelek, és egyedül hagyjalak, Hazel. Kérlek szépen!
Nem tudom, hogy miért, de nem kezdek el vitatkozni vele, a karjaiban maradok, és a csempén csordogáló vízcseppeket figyelem.
- Hazel - szólít meg csendesen, én meg csak egy apró mozdulattal jelzem, hogy figyelek rá - a világon mindennél jobban szeretlek - olyan váratlanul ér, mint egy villámcsapás, és már megint érzem, hogy égnek a szemeim. Megcsókolja a kezeim, és a homlokom, végigsimít az arcomon és a szemem alatt, letörölve a kibuggyanó könnycseppeket, nem várja el, hogy válaszoljak, pedig ezúttal tudnék, még ha nincs is bátorságom hozzá. Ő valószínűleg túloz, rengeteg ember van, akit jobban szerethet nálam, a barátai, a rajongói, Mira, az ikrek, a családja, nekem viszont rajta kívül nincs senkim, és még ha akarnék se tudnék másvalakit úgy szeretni, ahogy őt.
- Zuhanyozzunk le, jó? - kérdezi csendesen, türelmesen. - Akarod, hogy kimenjek?
Megrázom a fejem, talán újabb hülyeséget csinálok, és az, hogy vele akarok maradni erősen ellentmond annak, hogy egyúttal hazamenni is nagyon szeretnék, de mindegy, nincs erőm ezen gondolkodni.
Mint egy gyerek, felemelem a karjaim, ő pedig lehúzta rólam a fölsőm, és kidobja a kabinból. Mire végzünk úszni fog a fürdőszoba, de nem foglalkozik vele, helyette letérdel előttem, és némi vonakodást követően, miután ügyetlenül kigombolom a nadrágom segít lehúzni. Az anyag a bőrömhöz tapad, a segítsége nélkül nem tudnám levenni, ő viszont az ügyes kezeivel gyorsan megszabadít tőle, majd gyengéden lehúzza a zoknijaimat, és mielőtt felállna megcsókolja az egyik combom.
- Ugye tudod, hogy én sosem bántanálak? - kérdezi elfúló hangon. - Soha, sehogy.
- Tudom - nyelek nagyot, és elsimítom a vizes haját a homlokából.
A száját szólásra nyitja, végül mégis megtartja magának a mondanivalóját, és feláll, sokkal gyorsabban, és könnyedebben vetkőzik le, mint én, magán hagyva az elázott, fekete alsónadrágját. Letekintek magamra, a sima, fehér melltartómra és a pamut bugyimra, egy pillanatra pedig elszégyellem magam miattuk, de a kezét az arcomra helyezi és a hüvelykujjával megsimogatja az állam.
- Hadd mossalak meg - aprót bólintok, és engedelmesen hátát fordítok neki, hogy a puha kezével, a gitárhúroktól érdes ujjaival beszappanozza a hátam, kihagyva azt a részt, ahol a melltartóm van. Hátranyúlok, és egy könnyed mozdulattal kikapcsolom, majd hagyom, hogy leessen rólam, többször látott már nélküle, és csak azért, mert megtudta az igazságot nem kell fedezékbe vonulnia. Holnap reggel elmegyek majd, mielőtt felébredne, és hagyom, hogy boldog, teljes életet éljen, legyen egy csodálatos felesége, akivel nem gyűlik meg a baja úgy, ahogy velem, és legyenek gyerekei, akiket én sosem fogok tudni megadni neki, de most még velem van, és nem akarom, hogy úgy érezze, nem érhet hozzám, és nem jöhet a közelembe. Magamhoz engedtem, mert bízom benne, és ez nem változott meg, még mindig ő az egyetlen férfi, akitől egy kicsit sem félek, akinek vágyom a közelségét és az érintését.
Puha, hófehér frottír törülközőbe bugyolál, és gyengéden átdörzsöl, nem kérem, hogy csinálja, ahogy azt sem kértem, hogy mosdasson meg, és mossa meg a hajam, csak csinálja, én pedig nem tiltakozok. Arra emlékeztet, amikor az apám még foglalkozott velem, leült a kád szélére és hercegnős samponnal átdörzsölte a hosszú tincseim, míg én a magammal hozott játékokkal bíbelődtem. Ellöktem őt magamtól, ahogy mindenki mást is, de sem ő, sem anya nem küzdöttek értem úgy, ahogy Niall ebben a pillanatban is teszi, egyszerűen feladták, felneveltek, megvárták, hogy elég idős legyek, aztán újrakezdték az életüket, amiben én csak egy megbúvó árnyék szerepét töltöm be.

Niall Horan

Sosem éreztem még ilyen nyomorultul magam, és még sosem voltam ennyire hasznavehetetlen, mint most. A jéghideg zuhany alatt állok vele, és miközben önkívületi állapotban, elkékült szájjal zokog a karjaim közt nekem semmi más nem jár a fejemben, csak az, hogy elfelejtettem. Elolvastam azt a cikket, láttam a képet arról a kislányról, ott volt a neve, de én kizártam ezt, és a fejem egy poros, jelentéktelen sarkába száműztem. Hónapokon keresztül együtt voltam egy olyan lánnyal, akivel ilyen szörnyűség történt, megcsókoltam őt, megérintettem, rá gondoltam minden magányos percemben, és most úgy érzem magam, mintha én lennék az az alak, aki bántotta, aki miatt sikoltozva ébred fel éjszakánként, de erősnek kell mutatnom magam, vigyáznom kell rá és gondoskodnom róla, mert rám hagyatkozik. Ha most összeroppanok attól, ami vele történt, azzal rontok a helyzeten, pedig a gyomrom kavarog, forrong bennem a düh, és elszorul a torkom, ha arra a védtelen kis teremtésére gondolok, akit kihoztak abból a szörnyű házból.
Kiveszek egy pólót, és egy alsónadrágot a szekrényemből, mozdulatlanul üldögél az ágyunkon, és figyeli a mozdulataim, engem.
- Bújj bele ezekbe - szólok hozzá olyan gyengéden, amennyire csak lehet, és felé nyújtom a ruhákat. Elfordulok amíg öltözik, egy nappal ezelőtt szándékosan leskelődtem volna huncut megjegyzéseket téve, most viszont rá sem pillantok még véletlenül se, helyette egy adag ruhával és egy tiszta alsóval kimegyek a folyosóra átöltözni, és mielőtt visszamennék halkan kopogok. Nem is ismerem azt az erőtlen hangot, ami szól, hogy bemehetek, ahogy azt a lányt sem, aki nyakig betakarózva, összegömbölyödve szipog az ágyamban. Csak most jövök rá arra, hogy még sosem aludt itt, el kellett mennünk Ausztráliába ahhoz, hogy mellém feküdjön. Azt kívánom, bár ott maradtunk volna, elzárkózva a világ elől a kis szobánkban, nem foglalkozva semmivel egymáson kívül. Tudom, hogy előbb-utóbb ott is utolért volna minket ez az egész, hiszen valószínűleg régóta tervezgették már, egy fotós mindig a nyomunkban lehetett, mégis visszavágyok, mert ott nem nehezedett rám ez a teher, ami most, vagy csak nem éreztem ilyen nehéznek.
- Sajnálom - szólal meg halkan, mire felkapom a fejem és a szemébe nézek. - El kellett volna mondanom már az elején, de ez nem olyan egyszerű. Nem hittem volna, hogy köztünk valaha is lesz valami, vagy hogy ilyen komollyá válik, mire észbe kaptam már nyakig benne voltam, de sosem volt elég bátorságom hozzá, hogy elmondjam, furcsa lett volna, ha csak úgy közlöm, és egy kicsit abban reménykedtem, hogy sosem kell megtudnod, mert majd egyszer túllépek rajta.
- Az én életemben mindig kiderül minden, Haze - lefekszek mellé, centiméternyi távolságokat hagyva kettőnk között, és kinyúlok, hogy megsimogassam az arcát. - Nem haragszom rád, csak... Adj nekem egy kis időt.
Aprót bólint, és közelebb araszol hozzám, lerúgja a takarót és magára húzza a karjaim, befészkelve magát a mellkasomhoz. Remegve felsóhajtok, még jobban félek megérinteni őt, mint korábban, úgyhogy könnyebbséget jelent, hogy ezt teszi, mert így tudom, hogy nem zavarja. Megpuszilom a haját, gondosan magunkra húzom a takarót és átölelem, az arcomat a nyaka hajlatába fúrom, és mélyen beszívom az illatát.
- Annyira sajnálom, hogy ilyen szörnyűségeken kellett keresztülmenned, Haze - suttogom a puha bőrébe - senki nem érdemel ilyesmit, főleg nem egy gyerek.
Miközben beszívja a levegőt megremeg a karjaim közt, be kellene fognom a számat, és hagynom őt aludni, de a gondolatok kavarognak a fejemben és úgy érzem, ha nem mondhatom el neki, amit akarok, bekattanok.
- Tönkretette az életem - suttogja elhaló hangon.
- Életem végéig azon leszek, hogy ezen változtassak- a számhoz húzom a kezeit, és apró csókot nyomok minden kis párnára a tenyerén - ha továbbra is megbízol bennem, megígérhetem, hogy elfeledtetek veled minden borzalmat, amit át kellett élned.
Szótlanul lehajtja a fejét, belefúrja az arcát a mellkasomba, és az egyik kezét átvezeti az enyémek alatt. Szörnyen fáradt vagyok, és ahogy az apró kis teste az enyémhez simul a feszült izmaim felengednek, mégsem tudok elaludni. A haját simogatom, közben pedig gyötörnek a rémképek róla, arról a szenvedésről, amit nap mint nap át kellett élnie. Egy idő után már nem bírom, megbizonyosodok arról, hogy alszik, és óvatosan kibújok mellőle. Szükségem van egy pohár vízre, a gitáromra, hogy rendezzem a fejemben kavargó gondolatokat, és Mirára, de őt már nem hívhatom fel. Mielőtt elmennék megcsókolom az arcát, és magamban elmormolok Lehúzok két nagy pohár vizet, a hangszeres szobámból kihozom a kedvenc akusztikus gitárom, és azzal az ölemben letelepedek a kanapéra, azonban egyetlen egy hangot sem pengetek, mert az asztal közepén heverő villogó, rezgő telefon elvonja a figyelmem. Twitter értesítések hada fogad, és üzenetek a barátaimtól, családomtól, mindenki azt kérdezi, hogy igaz-e amit olvastak, én azonban egyikre sem válaszolok, egyetlen kivételével. Mira nem kérdezi, hogy igaz-e, mert tudja, hogy az, anélkül, hogy megerősíteném.

Jól vagy?

 
Mindössze ennyi az üzenete, a válaszom pedig még ennél is rövidebb.

Nem.

 
Arra számítok, hogy már alszik, vagy legalább ahhoz készülődik, ennek ellenére még a kezemben tartom a telefonom, amikor az veszett módon elkezd rezegni, és felvillan rajta a kedvenc közös fotónk. Nem kellene felvennem, pont azért nem, mert késő van, neki pedig gyerekei vannak, és egészen más az életstílusa, mint az enyém, de ha meg nem veszem fel, akkor azért nem fog pihenni, lényegében tehát sehogy sem tudom megkímélni őt.

- Szia - szólok bele halkan - aludnod kellene, Mack.

- Neked is - válaszolja hasonlóan csendesen. - Akarsz beszélgetni?

- Most nem igazán - a hangom szánalmas nyöszörgés, mely az utolsó szó után halk sírásba fullad. Az arcom a szabad kezembe temetem és igyekszek minél csendesebb lenni, egyrészt mert még véletlenül sem szeretném felébreszteni Hazelt, vagy felzaklatni Mirát, én magam pedig tudomást sem akarok venni a csorgó könnyeimről és a rázkódásomról.

- Nialler - sóhajtja, és szinte hallom a hangjában a fájdalmat, amit érez miattam, és a sajnálatot. Ha nem rázom le gyorsan, vagy fejezem be a bőgést, perceken belül itt fog állni az ajtóban, vagy ő is sírva fakad, esetleg mindkettő - ne sírj.

- Jól vagyok - bököm ki - csak egy kicsit felhúztam magam.

- Hogy van Hazel?

- Talán már egy kicsit jobban - szipogom - elmondott mindent, hogy elrabolta egy férfi, fogva tartotta, és megerőszakolta - a hangomba düh, undor, és elkeseredettség vegyül. Milyen világ az, amiben egy férfi képes ilyesmit tenni egy gyerekkel? Hogyan képes bárki ilyet tenni valakivel?!

Hosszú ideig csendben van, hallom, ahogy levegőért kapkod, a háttérből pedig Liam aggódó, álmos hangja szűrődik.

- Nagyon sajnálom, Niall, ez borzalmas - ejti ki akadozva. - Ha szükségetek van bármire, csak szólj, rendben? Mondd meg Hazelnek is, és legyél nagyon erős.

- Igyekszem - nyelek nagyot - köszi mindent, Mackeznie, most lefekszem, te is menj aludni, rendben? Ne aggódj miattunk.

- Rendben, aludj jól, Ni.

- Jó éjt, Mack - köszönök el tőle, azonban egyáltalán nem áll szándékomban aludni, nem tudnék. 

Megiszok még egy pohár vizet, és megmosom az arcom, megszokásból, és mert régebben éjszakai zugevő életmódot folytattam kinyitom a hűtőt, az azonban üres, és még akkor sem kellene semmi, ha tele lenne, mert a gyomrom megállíthatatlanul háborog, ha most ennék valamit biztos, hogy az éjszaka további részét a mosdóban tölteném. Ezúttal amikor az ölembe veszem a gitárom játszani is kezdek rajta, bár csak céltalanul pengetem, a hangja, és az, hogy valamivel elfoglalhatom magam lenyugtatja az idegeim, és lelassítja a száguldó gondolataim, majdhogynem teljesen kiüríti a fejem, mert semmi másra nem tudok gondolni, csak a fejemben megszülető új dallamra, és a hozzá párosuló szövegre. A táskáink az ajtóban hevernek, pontosan ott, ahová Preston tette őket, így nem kell sokat keresgélnem, a vázlatfüzetem a hátizsákom legtetején van, csak kiveszem, kerítek egy tollat, és a gondolataim azonnal papírra vetem, mert ezerszer könnyebb így megszabadulni a lelkemet szorongató érzelmektől és gondolatoktól, mint bármilyen más módon. 

I don't know what 

You're going through

But there's so much life

Ahead of you

And it won't slow down

No matter what you do

So you just gotta hold on

All we can do is hold on

- Niall? - a tollammal egy egyenetlen vonalat húzok végig a papíron, a gitárom pedig kis híján kiesik az ölemből, amikor a csendbe szinte belehasít a megszólítása.- Bocsánat - pislog rám nagy szemekkel, amikor felkapom a fejem. Magát átölelve álldogál néhány méterre tőlem, szinte elveszik a pólómban, az alsóm szára pedig eláll a vékony combjaitól, a szemei vörösek, mintha ismét sírt volna, és a kezei enyhén remegnek, miközben végigszánt az összekócolódott haján. Megint rosszat álmodott, vagy talán nem is álmodott, hanem emlékezett, látom a fátyolos, még kissé zavart tekintetéből.

- Semmi baj - leeresztem a gitárt, és összecsukom a füzetet, illetlen módon felszipogok és megdörgölöm a kézfejemmel az arcom. - Nem tudsz aludni? 

Megrázza a fejét, bizonytalanul tesz egy lépést felém, én meg csak nézek rá idétlenül, az ölembe ejtett kezekkel, mert nem tudom, hogy hogyan érinthetném meg, hogyan kellene hozzászólnom, erre azonban nincs is szükség, mert most sokkal bátrabban viselkedik, mint én. Leül az ölembe, és a fejét a vállamra hajtja, vékony lábai lelógnak az enyémek mellett, miközben úgy, ahogy az ágyban is tette, maga köré húzza a karjaim. 

- Légyszíves, ne viselkedj máshogy velem, csak azért, mert tudod az igazat - mondja halkan, kissé rekedten, a homlokát az enyémnek nyomja és a szemembe néz.

- Nem tudok másra gondolni - a torkom elszorul, és könnyfátyolossá válnak a szemeim, de átölelem a derekát és hagyom, hogy magához húzza az arcom. Belefeledkezek a puha, mohó csókjába, amit elsiet azért, hogy bebizonyítsa magának, és nekem, hogy semmi sem változott, pedig de, túl sok minden, amiről már inkább nem akarok tudni.

35.rész

 Niall Horan

Nem tudom, hagytam-e már el helyet olyan fájó szívvel, mint ahogy Ausztráliát többször is. Szeretem ezt a kontinenst, az országot, az embereket, de sosem emiatt nehéz elmenni, mert tudom, hogy minden ugyanígy lesz a legközelebbi alkalommal is, amikor visszajövök, de mindig, amikor elmegyek hátrahagyok valamit, vagy valakit. Most egyszerűen csak nem akarok menni, ahogy Haze sem, a nagy sóhajaiból és a szomorú pillantásából ítélve, miközben összepakolja a cuccainkat. Soha nem éreztem még ilyen kedvetlenséget, ha haza kellett utaznom, persze, volt már olyan, hogy nem szívesen tettem, most viszont kifejezetten nem akarom, furcsán kellemetlen előérzetem van, és már csak abba is rossz belegondolni, hogy nem lesz mellettem a nap minden percében, nem velem alszik el, és ébred fel.
- Megígérem, hogy amint lehetőség lesz rá, visszajövünk - húzom magamhoz a kézfejét, és megcsókolom, miközben lebiggyedt ajkakkal néz ki a repülő ablakán. El kellett hozatnom ide a magángépünket Amerikából, ahová a legutóbb utaztak a többiek, mert az embereket ismerve nem akartam bevállalni annak a kockázatát, hogy valaki lefotóz minket, és elárasztja vele a világot, márpedig én nem vagyok hajlandó egy egész napos repülőutat  rejtőzködve tölteni a business classon, és hát minek van magángépünk, ha nem azért, hogy a lehető legkényelmesebben utazzunk vele?
- Alig várom - dől neki a vállamnak - még soha nem akartam ennyire nem hazamenni
- Én sem - halkan nevetve megcsókolom a feje búbját, és magamhoz ölelem - de tudok erre egy megoldást.
- Igen? - pillant rám felvont szemöldökkel, kíváncsian. - Mit?
- Ne menj haza - kimondva sokkal bugyutábban hangzik, mint a gondolataimban - aludj mindig nálam, költözz hozzám.
- Niall, ez...
- A legjobb dolog, amit csinálhatsz - vágok a szavába - nem kellene semmit sem fizetned, és mindig együtt lehetnénk, mint itt.
- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű, te dolgozol, én suliba járok, turnézni fogsz, utazni, alig leszel otthon.
- Akkor csak addig, amíg ez el nem kezdődik - szánalmasan könyörgő a hangom.
- Nálam aludhatsz, amikor csak akarsz - simogatja meg az arcom, és ezzel a gesztussal lényegében visszautasít.
- Ha hazaértünk?
- Igen - nevet fel, és előrehajol, és persze ezt a pillanatot válassza a pilóta, hogy életre keltse a többihez képest kicsi gépet, és meglóduljon a kifutón. Nem túl erősen, de összekoccan a homlokunk és az orrunk, mire mindketten kelletlenül felnyögünk, és egymás arcához kapunk.
Elszorul a szívem, amikor látom, és hallom is, hogy kilégzés közben megremeg a mellkasa, és a tekintete fátyolossá válik, ha tehetném visszafordítanám a gépet, hogy itt maradjunk még addig, ameddig csak akar, de azzal rengeteg embert hagynék cserben, köztük a barátaimat, és hiába érzem azt most én is, hogy nem akarok hazamenni, nélkülük nem hinném, hogy boldog lennék.
- Csatold be magad - szólítom meg gyengéden, és összekapcsolom a szíjat az ölében, majd olyan szorosra húzom, amennyire csak lehet. - Fáj a füled? Kérsz rágót? - aggodalmaskodok, amikor látom, hogy milyen nagyokat nyel, és dörzsölgeti a jobb fülét. Az első repüléseink alkalmával én is sokat szenvedtem, mostanra viszont már fel sem tűnik a légnyomás változás.
- Jól vagyok - pillant rám, majd az ablakhoz hajol, és bár a sötétség miatt nem lát semmit, kitartóan néz kifelé. Szerettem volna még elmenni vele egyet sétálni a parton, és megnézni a napfelkeltét, amit egyszer sem láttunk itt, de nem tanácsos nappal indulni az ilyen hosszú utakra, kora este a legjobb, mert az első néhány órát így átalusszuk.
- Hová szeretnél menni legközelebb? A Lollapalooza Amerikában lesz, utána átugorhatunk LA-be, van ott egy házam, de oda megyünk, ahová akarsz. Mit szólsz Thaiföldhöz? Nemrégiben voltam ott egy kis szigeten pár haverommal, tetszene neked, de oda télen kellene mennünk, mert akkor van száraz évszak, vagy ha gondolod, utazhatunk közelebbi országba is, mondjuk Franciaországba, vagy Hollandiába! - egészen belelkesedek, miközben a jövőbeli utazásainkról fantáziálok.
- Az állatkert, veled és az ikrekkel - vágja rá - és az operát is szerettem a lányokkal, meg a várost, és az időt, és minden pillanatot, amit együtt töltöttünk.
- Van egy jó hírem - mosolygok rá az arcát simogatva - otthon is van állatkert, az ikreket bármikor ránk bízzák, és a színházat még én is szeretem, legközelebb elmegyek veled, de a csajokat is beszervezheted, ha velük akarsz lenni. Jó időt nem tudok biztosítani, viszont én mindenhol ilyen tökéletes vagyok, mint itt.
Hangosan fölnevet, a tincsei közben lecsúsznak a válláról, és teljesen szabaddá teszik a bronzos bőrét, és a szépséges, kislányos arcát.
- Tudod, hogy maga a mindenható veszett el bennem? - vonom fel a szemöldököm, és kíváncsiskodva hajolok közelebb hozzá. Direkt csinálom, azért, hogy nevessen, és hogy ne fájjon a szíve ennyire Ausztráliáért, mert ha akarjuk Londonban is lehet minden olyan tökéletes, mint ott volt.
- Igen, ezt a sztorit már hallottam néhányszor - kuncog a kezét a szája előtt tartva - minden alkalommal lebilincsel a csodálatosságod.
- Ez igazán elismerő - vigyorodok el. A pilóta bejelenti, hogy elértük a repülési magasságot, és most már szabadon mozoghatunk, két légiutaskísérő pedig meg is jelenik, hogy megkérdezzék, kérünk-e valamit, de egyetértünk abban, hogy túl korán, vagy talán inkább túl késő van az evéshez. Mindketten álmosak vagyunk, úgyhogy becuccolunk a szobánkba és leheveredünk az ágyra, erről megint eszembe jut, hogy előző alkalommal még kint, az egyik kanapén aludtam, a szállodában pedig rám mérte azt a csapást, hogy kénytelen voltam átköltözni Louishoz, most viszont kényelmesen befészkeli magát a karjaim közé.
- Min mosolyogsz? - pillant fel rám, közben az egyik kezével végigsimít az arcomon.
- Csak eszembe jutott, hogy milyen voltál, amikor idejöttünk, és milyen vagy most. Nem álmodtál rosszat egy ideje.
- Igen - bólint aprót egyetértően - furcsa, de a legkevésbé sem bánom.
- Talán most már így is marad - nyomok apró csókot a homlokára, ekkor azonban még fogalmam sincs arról, hogy mennyire elhamarkodott vagyok.
Hosszú ideig félálomban simogatom a hátát, és addig hallgatom a fokozatosan lassuló légzését, amíg annyira hozzá nem igazodok, hogy engem is elnyomjon az álom, olyan mélyen, hogy semmit nem veszek észre, csak azt, amikor sikoltozva letépi magáról a karjaim, és kiugrik az ágyból. Azonnal kipattannak a szemeim, nem vagyok magamnál, de annyit tudok, hogy történt valami, és mentenem kell őt. Mivel az utóbbi napokban egyáltalán nem történt ilyesmi, még csak hasonló sem, az állapota legalább annyira lesokkol, mint az első alkalommal, és hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak.
- Haze - felpattanok, úgy kapkod levegőért, mintha asztmás rohama lenne. Megfogom a karját és magamhoz rántom, de amikor rám néz a szemében rettegés ül, és kétségbeesetten szabadulni próbál. Nem engem lát, hanem valaki mást, akinek a kilétére még nem jöttem rá, de ha egyszer rájövök barbár módszerekkel kínzom halálra, amiért ezt tette a barátnőmmel. Nem hiszem el az élénk fantáziás, rémálmos mesét, tudom, hogy valami van az álmai mögött, az a dolog, ami miatt olyan nehéz az egyik lépcsőfokról a másikra jutnunk, de nem tudom kideríteni, hogy mi az.
- Ne - nyöszörgi könyörögve, kétségbeesetten - kérlek ne, ne érj hozzám!
- Én vagyok az, Haze - leültetem az ágy szélére, és leguggolok elé, majd megfogom az arcát, és magam felé fordítom - nézz rám, Gyönyörű, csak én vagyok az, Niall.
Olyan szelíden szólítgatom amennyire csak lehet, szinte remeg, de hallja amit mondok, és próbál figyelni rám, de valami visszatartja, az a valami, ami miatt leszökik egy könnycsepp a gyönyörű arcán, és elnyílt ajkakkal, hangtalanul kapkod levegő után. Összeszorul a mellkasom, elfacsarodik a szívem, és mérhetetlen düh ébred bennem.
- Hazel! - szólítom meg erőteljesen, zavart tekintetét felém fordítja, de szinte átnéz rajtam. - Csak rosszat álmodsz, Kicsim, akármi is az, nem a valóság, érted?
Nem tudom, hogy mi történik, csak nézem, ahogy zavartan pislog kettőt, és a szemébe visszatér az élet, ezzel együtt azonban el is homályosodik a tekintete, és amikor meglátja, hogy előtte térdelek zavartan az arcához kapva megpróbál felállni, és elmenekülni.
- Ne haragudj - pattan fel - én csak, én...
- Semmi baj - szinte átmászna rajtam, de megfogom a derekát és visszahúzom - próbálj megnyugodni, és mondd el nekem, hogy mi történt.
- Nem - rázza meg a fejét kétségbeesetten - nem, semmi sem történt, csak egy buta álom.
- Hazel, keresztül néztél rajtam, pánikoltál, és azt mondtad, hogy ne érjek hozzád, ne mondd azt nekem, hogy csak egy buta álom, mert nem az!
- De igen - dörgöli meg hevesen az arcát - csak felejtsd el, kérlek!
- De nem tudom! - talán egy kicsit túl hevesen reagálok, mert rémülten összerezzen a hangomra, és elkerekednek a szemei. - Ezt lehetetlen elfelejteni, Haze, mert szörnyű, ami ilyenkor történik veled! Miért van ez, és mióta?
- Nem tudom! - kiált fel, és most rajtam a sor, hogy összerezzenjek. - Nem tudom, hogy miért van, és mióta, csak jön és kész! - tudom, hogy hazudik, nem tudom, hogy honnan, de tudom, érzem, viszont ha most tovább faggatózok, miközben ebben az állapotban van, csak ellököm magamtól.
- Rendben - fújok nagyot, és kinyújtom felé a kezeim - gyere ide hozzám.
Olyan mohón húzom magamhoz, mint egy gyerek a legbecsesebb kincsét, még mindig remeg, úgyhogy a mellkasomhoz szorítva ringatni kezdem, és megcsókolom a homlokát.
- Azt hittem, hogy elmúlt - szólal meg halkan, szívfájdítóan csalódott hangon.
- El fog múlni - ígérem - gondoskodok róla, hogy elmúljon - nem tudom, hogy ezt hogyan fogom csinálni, de így lesz, az életemet teszem rá.
Nekidönti a fejét a mellkasomnak, érzem, ahogy az izmai ellazulnak, és úrrá lesz rajta a fáradtság.
- Miért történhetett megint? - gondolkodok hangosan, nagy meglepetésemre ő pedig válaszol.
- Mert nem akarok hazamenni - remeg meg a hangja - kérlek Niall, ne beszéljünk erről többet.
Szó nélkül aprót bólintok, és lefektetem az ágyra, szándékosan az én felemre, majd ledőlök mellé, olyan közel, hogy szinte már szorongjunk.
- Szeretlek - húzom magamhoz, és belecsókolok a hajába - jobban mint azt hinnéd.
- Én is téged - mormolja, és belefúrja az arcát mellkasomba. Ezúttal nem alszok olyan nyugodtan, ahogy korábban, ő pedig sehogy sem, mert ha kinyitom a szemem mindig azt látom, hogy bágyadtan pislog maga elé, reggel pedig nincs is mellettem, amikor felébredek. Nagyon hamar rájövök arra, hogy utálok, sőt, gyűlölök nélküle ébredni, azokra az időkre emlékeztet, amikor olyan igazán magányosnak éreztem magam, és ezt a legkevésbé sem sírom vissza. Kómásan kitántorgok a szobából, és nagyon hamar meg is találom őt, az egyik széken ül, és elmélyülten rajzol.
- Szia - köszönök halkan, nehogy megijesszem. Fáradtnak tűnik, nyúzottnak, miközben halványan elmosolyodik, de én is így érzem magam - régóta vagy itt? - foglalok helyet mellette, és miközben puszit nyomok az arcára vetek egy pillantást a rajzra, amin dolgozik. Egy homokóra, melyben a homok egy lány, ami lassan folyik lefelé, jelentéktelen kis dombbá alakulva.
- Nem tudtam aludni - motyogja.
- Reggeliztél már? - váltok gyorsan témát - Kérek valamit, rendben?
Aprót bólint, nem igazán figyel rám, ami egy kicsit rosszul esik, de természetesen megértem. A légiutas kísérők pillanatok alatt készítenek nekünk reggelit, bár igazán nem nehéz dolog előre elkészített kajákat bedobni a sütőbe melegedni, majd két tálcára pakolni. A repülős kaja tulajdonképpen kifejezetten jó, feltéve, ha nem azon kell élnem heteken keresztül, és még nincs beszorulva a szaga a gépbe, mert az egy idő után elég kellemetlen. Visszautasítom a segítséget és a két tálcával egyedül egyensúlyozok a barátnőm felé, és a lehajtott tálcatartóra helyezem a bőséges reggelit, van joghurt, kis műanyag dobozkában narancslé, aprócska lekvárok, muffin, gyümölcssaláta, és egy lezárt dobozban puha, meleg piskóta. Választhattam volna sósat is, de tapasztalatból tudom, hogy az omlett itt kifejezetten rossz, ez viszont finom, legalábbis szerintem. Óvatosan kiviszem a kezéből a füzetet, amibe rajzolgat, és a fejem fölé emelem.
- Még nem fejeztem be! - háborodik fel.
- Visszaadom, egy feltétellel - emelkedek meg, amikor megpróbál utána kapni.
- Mi az?
- Ne viselkedj így - nézek a szemébe - ne fordulj magadba és rajzolgass egész nap csak azért, mert megint megtörtént ez a hülyeség.
- Nem fordultam magamba - morogja a mellén összefont karokkal.
- Tényleg? - pillantok fel a rajzára. - Rajzolj akkor nekem egy rókát, és egyél.
- Egy rókát? - vonja fel a szemöldökét.
- Szeretem a rókákat - adom vissza a füzetét, ebben az állításban annyira nem vagyok biztos, de más nem jutott eszembe. Elmosolyodik, és lapoz egyet a füzetében, utána kézbe veszi azt a dobozkát, amiben a piskóta van, és kibontja, én pedig elégedetten nyugtázom, hogy nem csak szép, és okos a barátnőm, hanem meglepően szófogadó is. Felbontom a saját reggelimet és vele ellentétben mohón lapátolom magamba, de mentségemre szóljon, hogy én közben nem rajzolok sem rókát, sem semmi egyebet, csak az étellel kell foglalkoznom, és persze vele, mert van valami elbűvölő a kecses mozdulataiban, miközben finom vonalakat húz a papírra.
- Tessék - tolja elém néhány perc múlva a sokkolóan élethű rókát ábrázoló rajzot.
- Hű - nyílnak nagyra a szemeim - egy mesefigura rókával is beértem volna, ez elképesztő! - minden alkalommal eljátsszuk ezt, amikor megmutatja valamelyik rajzát.
- Megtarthatod - mosolyodik el, megtörli a kezeit egy szalvétába, majd óvatosan kitépi a lapot a füzetből, és felém nyújtja - ha már más ajándékot nem tudok neked adni.
- Köszönöm - veszem el tőle őszinte örömmel, és megpuszilom az eperlekvártól maszatos száját - rengeteg ajándékot adtál nekem az elmúlt napokban, szóval csak hagyd ezt abba.
Alig észrevehetően forgatni kezdi a szemét, de kivételesen elnézem ezt neki, és felállok, hogy a magammal hozott hátizsákomból kihalásszam a kottákkal, és dalszövegekkel teli mappámat, melynek az elejére helyezem a rajzát.
- Aláírod nekem? - nyújtom felé, ő pedig zavartan pillant rám, miközben harap egyet a csokis muffinjából. - Valami szívhez szóló üzenettel.
- Mint például? - nevet fel, de újra megfogja a ceruzáját.
- Egyetlen szerelmemnek, Niall James Horannek.
Kuncogva, de a gyöngybetűivel ráírja ezt a rövidke mondatot a papírra, alá pedig a nevét, és rajzol mellé egy döbbenetesen szimmetrikus, apró szívecskét.
- Ha egyszer lesz tetoválásom, ezt a mondat lesz az- bárgyún vigyorogva mondom ezt, de az igazság az, hogy halálosan komolyan gondolom.
Bár ezen a repülőgépen sokkal könnyebb elütni az időt, mint mondjuk egy sima, zsúfolt turistaosztályon ahol nincs semmi más, csak az ülések hátuljába épített képernyő, én így is elkezdek unatkozni egy idő után, mert hát ez a repülő kényelmes, meg minden, de nem szeretek túl sokáig bezárva lenni egy helyre, úgyhogy kifejezetten nyűgössé válok. Míg Haze feltalálja magát, rajzolgat, nézegeti a fényképeit, és a laptopomon szerkesztgeti őket, én fel-alá járkálok, bekapcsolom az xboxot, de a fiúk nélkül nem élvezem a játékot, elkezdek olvasni, de semmi sem tetszik, az utolsó mentségem a gitárom, és a már korábban említett kottákkal teli mappám, ezzel bárhol, bármikor tudok bíbelődni. Megszokott akkordokat játszok el, olyanokat, amiket egy idő után szörnyen meguntam, mint például a What makes you beautifult, amit ötször turnéztattunk meg eddig, most mégis hiányzik egy kicsit, mert egy ideje nem énekeltük együtt, és nem is hallottam. Magamban dúdolgatom a dalt, lelki szemeim előtt pedig már megjelenik az őrülten hangos közönségünk a világ egyik legnagyobb stadionjában, ahogy megunhatatlanul éneklik és ugyanúgy táncolnak rá, ahogy közel 10 évvel ezelőtt, amikor először léptünk fel vele. Olyan szükségem van most már egy igazi, nagyszabású koncertre a fiúkkal, mint egy falat kenyérre, enélkül nem nagyon látom értelmét az életemnek.
Mielőtt depresszióba zuhannék amiatt, mert erre a bizonyos koncertre még kell várnom néhány hónapot, gyorsan az egyik új, még ki nem adott dalunkat kezdem pengetni, amiről már most tudom, hogy a rajongóink imádni fogják, és mi is imádjuk, mert megvan benne minden, ami a One Direction.
Annyira hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy többnyire, ha nem egyedül vagyok, akkor mindig néz valaki, hogy fel sem tűnik Hazel pillantása, csak akkor, amikor közelebb húzódik hozzám, és véletlenül megérint.
- Bocsánat - szabadkozik gyorsan, mert abbahagyom a játékot - folytasd, nem akartalak megzavarni.
- Nem zavartál meg - mosolygok rá - mit szólsz hozzá?
- Nagyon tetszik, főleg ahogy játszod, látszik rajtad, hogy szereted.
- Igen - bólintok aprót egyetértően - az egyik kedvencem, a skacok is imádni fogják, már látom magam előtt őket a koncerteken.
- Milyen érzés? - kérdezi érdeklődve, oldalra döntött fejjel. - Amikor ott vagytok előttük?
- Elmondhatatlan - sóhajtok aprót, és a szám akaratlanul is egy mosolygó pozíciót vesz fel - nem tudom elképzelni, hogy más legyen a munkám, az éltet, hogy zenét csináljak nekik, és lássam az arcukat, amikor először hallják, vagy már százezredjére, és még mindig ugyanúgy szeretik. Már nagyon hiányzik ez, mióta leálltunk folyton látom, hogy a közösségi oldalakon csoportosan szenvednek, megjelölnek régi képek alatt, és olyan üzenetekkel bombáznak, hogy hiányzunk nekik, de igazság szerint ők sokkal jobban hiányoznak nekem, mint mi nekik.
Nem mond semmit, csupán előrehajol, és nyom egy aprócska puszit az arcomra, majd visszakúszik a helyére, és folytatja a saját dolgát, én pedig átülök egy másik ülésbe, az ablak mellé, és ott elnyújtózva pengetem tovább a gitárom sorban írogatva a sorokat arról, hogyan lehet a zenével az egész világot megváltoztatni.
Órákkal később, miután a gitárommal az ölemben elalszok, majd Hazellel végigdőlünk a kanapén, és végignézünk egy szörnyen gagyi filmet, ebédelünk, majd vacsorázunk is, a pilóta bejelenti, hogy megkezdjük a leszállást, a gyomrom pedig izgatottan ugrik össze, mert hiába csak Londonba érkezünk meg, nekem itt van mindenem, és még mindig merem állítani, hogy itt is lehet minden olyan tökéletes, amilyen Sydneyben volt. Addig nincs is semmi baj, barátságosan elköszönve lekászálódunk a gépről, és a szakadó eső miatt végigsétálunk a terminálba vezető, általam csak bádogdoboznak hívott folyosón. Összeszedjük a csomagjainkat, majd a fejembe csapom a sapkámat és felhúzom rá a kapucnimat is, hogy még véletlenül se ismerjen fel senki azon a rövid úton, amíg kijutunk az épületből, és megkeressük a privát parkolóban hagyott autómat, amiről már teljesen elfeledkeztem, ezzel szemben az első dolog, ami fogad minket, az egyszerre több száz villanó vaku, és kiabálás, a telefonom pedig vadul rezegni kezd a zsebemben.
A bőröndökkel nem törődve magamhoz rántom Hazelt, aki lesokkolva néz szembe a villogó vakukkal, és kétségbeesetten pillantok körbe segítségért, ami rövid időn belül megérkezik néhány ismerős biztonsági őr személyében, addigra viszont én már megpróbálok túljutni az embertömegen.
- Maradj szorosan mellettem - hajtom le a fejem, és egyenesen a barátnőm fülébe beszélek - el ne engedj, Haze!
- Hogy kerültek ide? - kérdezi remegve, de sajnos nem tudok választ adni a kérdésére. Valaki megragadja a vállam, már készülök arra, hogy egy ingerült mozdulattal elüssem a kezét, de csak Preston az, aki a testével védelmezve maga elé tol minket.
- Gyerünk, kishaver, szedjétek a lábatokat! - utasít, én viszont egy pillanatra lelassítok és visszanézek, hiszen jó néhány rajongó is ott van a megvadult fotósok és riporterek között, akik valahonnan már előre tájékozódhattak Hazel kiléte felől, mert az egyetlen, amit értek az üvöltésükből, az az ő neve. Amíg ki nem jutunk innen nem engedem, hogy rám telepedjen a bűntudat, mert ezek szerint nem vigyáztam eléggé arra, hogy még egy ideig titokban maradjon a kapcsolatunk, de már most érzem, hogy valamit jól elcseszhettem.
Beterelnek minket a régi kisbuszunkba, és Preston jó erősen bevágja az ajtót, mielőtt megkerülné a kocsit és bepattanna, hogy hazaszállítson minket.
- Mi lesz az autómmal? - kiáltok utána. Két másik testőr bedobja hátra a csomagjainkat, majd eltűnnek, míg mi meglepő gyorsasággal kifarolunk az ideiglenes parkolóhelyről, és nyílegyenesen elindulunk valamerre.
- Később hazaviszik neked - válaszol Preston, én viszont már rég nem vele foglalkozok, mert ami Hazel arcára kiül, az sokkal több, mint aggasztó.
- Jól vagy? - fogom a kezembe az arcát. - Ne haragudj rám, esküszöm, nem tudtam, hogy ez lesz!
Az ajkai kicserepesedtek és elnyílnak, miközben kerekre nyílt szemekkel rázza a fejét.
- Tudják - néz rémülten a szemembe - mindent tudnak.
- Honnan? - kapom fel a fejem, és a visszapillantótükrön keresztül megkeresem a kedvenc testőröm tekintetét. - Honnan tudták, hogy ma érkezek haza, és hogy kicsoda Hazel?
- Az újságból - válaszolja szűkszavúan, felkap valamit a mellette lévő ülésből, és hátranyújtja nekem. Lesokkolva meredek a címlapra, ami dugig van képekkel rólunk, az egyiken Sydneyben sétálunk az operaház előtt, vagy éppen befelé igyekszünk a hotelba, a többi képen pedig sötét van, valaki lefotózta, ahogy napnyugta után elnyúlunk a homokban, és hogy még véletlenül se tudjak kimászni ebből, a legnagyobb képen egymást átölelve, a tengerben állva csókolózunk, alatta pedig óriási, vastagon szedett betűkkel virít a cím: Az elrabolt lány szerelemre lelt.

34.rész

Niall Horan

Életem legszebb napjait élem át abban a kicsi, és olcsó szobában, ahol töltjük a napjainkat, és amiben az ágyunkat egyre foszló madzagok tartják össze, arról nem beszélve, hogy a fürdőszobában két napja egy tekintélyes pókot kellett megfognom, és kitessékelnem. Ez a szoba fültanúja a nevetéseinknek, amik hangosabbak és önfeledtebbek, mint bárhol máshol, az összeeszkábált ágyunkon Hazelnek nincsenek rémálmai, a fürdőszobai pók által pedig kész hős lettem a szemében, valamint megcsodálhattam a tökéletes testét, amikor egy apró törülközőt szorítva a mellkasához, bugyiban, sikoltozva kirohant. Csak a város egy másik részébe jöttünk, távolabb a zajtól és a pörgéstől, de minden megváltozott, mintha tényleg a nyugalom szigetére költöztünk volna, ahonnan egyikünk sem akar elmenni. Kialakítottunk egy saját napirendet magunknak, sokáig alszunk, későn reggelizünk, elfoglaljuk magunkat a szobában, filmeket, sorozatokat nézünk  egymás ízlését és kedvenc karakterét kritizálva. Vettem egy új gitárt, amin sokszor eljátszom neki a dalainkat, vagy egy-egy olyan költeményt, ami egyedül az enyém, és valószínűleg sosem fogja hallani senki más, emellett elkezdtem tanítgatni, vagyis próbálkozom vele, de a zenéhez nem ért úgy, mint a művészethez, és ez talán így is van rendben. Szeretem nézni, amikor lekuporodik a pici ablakhoz, és elrévedő tekintettel rajzol, a másik szálláson ezt nem tette meg, és azt is szeretem, amikor az arcomba tolja a fényképezőgépét, mert szépnek találja a szemem, vagy a kezeim. Egymást inspiráljuk, én dalokat írok róla, és az érzelmeimről iránta, ő lefotózza a legjobb pillanatokat, és belőlem nyer ihletet a műveihez. Naplementekor kimegyünk a szálloda teraszára, megiszunk valamit, esetleg eszünk is, aztán útnak indulunk, le a partra, be a vízbe, vagy az út közepére, ahol egymást kergetjük, vagy dalra fakadunk, én a lehető legtisztábban énekelve, ő hamisan. Londonban hosszabb idő után mindig úgy érzem, hiányzik valami az életemből, vagy éppen túl sok valami. Egyszerre túl sok az ember, de túl kevés is, elegem van a rohanásból, de mást sem akarok, csak menni, egyik országból repülve a másikba, előtte hiányzott valaki, aki mellett boldog lehetek, ugyanakkor jól elvoltam egyedül is, most viszont minden úgy jó, ahogy van, és amiből többet akarok, az egyedül ő.

Ma este leterít egy plédet a fehér homokra, és a hátán cipelt kistáskából gyümölcsöket pakol ki rá. A meggondolatlan nassolás miatt igencsak megszenvedek a refluxommal, azonnal tudom, hogy ezért nem chipset és kekszeket vásárolt, amikor eltűnt fél órára délután.

- Ha mondtad volna, hogy piknikezni akarsz a holdfényben, felkészülök rá.

- És rendelsz garnélát meg ausztrál hamburgert valahonnan? Az nem piknik - mosolyog rám.

- Mert ez az? - kapok fel egy almát, és beleharapok.

- Igen - vágja rá - olyan piknik, amire az én pénztárcám is elég.

- És sokkal jobb, mint a garnéla - válaszolok gyorsan. Még mindig nem tudok semmi igazán mély és belsőséges dolgot az életéről, de azt gyorsan felfogtam, hogy anyagilag közel sem mozgunk egy körben, és gyorsan a saját lábára kellett állnia, ami miatt betegesen gondoskodni akarok arról, hogy minden a legjobb legyen számára, és ne kelljen semmi ilyesmin aggódnia.

Velem szemben ül, a telihold hátulról megvilágítja a haját, és egy furcsa körvonalt ad a testének, mintha sugárzana. Miközben hozzám hasonlóan felkap egy almát, és beleharap, előtte azonban a szemembe nézve elmosolyodik rádöbbenek arra, hogy valóban sugárzik, nincsenek benne gátak, vonakodás az iránt, amit csinálunk, a mosolya nem erőltetett, hanem őszintén boldog.

- Haze - húzódok közelebb hozzá - kérdezhetek valamit?

- Valamit, amit már ezerszer megkérdeztél, vagy ezúttal valami újat? - dönti oldalra a fejét kíváncsian, a szája sarkában bujkáló piszkálódó mosollyal.

- Az első, azt hiszem.

Csak sóhajt egy aprót, majd nekem dől, és felemeli a karom, hogy a válla köré igazítsa.

- Attól függ, hogy mi a kérdés - simogatja meg a mutatóujjával a kézfejem.

- Boldog vagy? Velem.

Néhány pillanatig szótlanul fürkészi az arcom és a tekintetem.

- Elmondhatok valamit?

Aprót bólintok, ez a kérdés emlékezet arra, amikor fényes nappal, egy hasonló partszakaszon ülve zaklatottan ugyanezt kérdezte, de végül képtelen volt elmondani, amit akart.

- Még soha, senkivel nem voltam ilyen boldog, mint veled - fogja a kezei közé az arcom - és még senkit sem szerettem így, és ennyire, ahogy téged. Nem kell folyton megkérdezned, mert annyiszor mondom ki akárhányszor csak akarod, csupán eddig nem voltam tisztában a szerelem fogalmával, és még mindig összezavarodok néha.

- A szüleid nem meséltek róla? Hogy milyen? - az ölembe húzom, azt szeretném, ha mindig olyan közel lenne, amennyire csak lehet.

- Nem - hajtja a fejét a vállamra - sokat dolgoztak, majd megszületett a húgom, én meg... Elvoltam.

- Az enyémek elváltak - simogatom a kezét azon tűnődve, feltegyem-e a kérdéseimet, vagy inkább ne - én és a bátyám apánál maradtunk.

- Hogy-hogy? - nyílnak nagyra a szemei.

- Nem tudom - vonom meg a vállam - imádom az anyukám, de apás kölyök voltam, sokat ingáztunk. A te szüleid... foglalkoztak veled?

- A maguk módján - vonja meg a vállát - minden pénzüket beleölték abba, hogy mindenem meglegyen, és jó legyen, még úgy is, hogy a legkevésbé sem vagyunk gazdagok. Hálás vagyok ezekért, mert nélkülük sosem tudtam volna Londonba menni, és gyakran ők segítettek ki, ha elmaradtam az albérlettel, vagy az összes pénzemet felélte a tömegközlekedés, de egy idő után ezeken kívül semmi mást nem kaptam tőlük. Azt hiszem, nem tudtak azonosulni egy olyan gyerekkel, mint én, felneveltek, mert ez a helyes, és mert nagyon jó emberek, de inkább bevállaltak egy másodikat, hogy vele ne kövessék el azokat a hibákat, amiket velem.

- De hát nincs veled semmi baj - fürkészem az arcát a döbbenettől már-már megkövülten. Elmosolyodik, és ahelyett, hogy válaszolna inkább ad egy puszit az arcomra. - Gyakran beszélsz velük?

- Nem - sóhajtja - de ez így van jól.

- Nem, nincs!

- De - húzza végig gyengéden a tenyerét az arcélemen - nekem is jó így, nekik is, legfőképp pedig a húgomnak.

- Most nagyon nem értek veled egyet - rázom a fejem.

- Nem baj - mosolyog rám, és hogy elterelje a figyelmem maga felé fordítja az arcom - most ne az elszúrt családomról beszélgessünk.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem - a kezét az enyémbe veszem, és a számhoz húzom, hogy gyengéd csókot adjak a tenyerébe - néha úgy érzem, hogy alig tudok rólad valamit.

- Pedig többet tudsz, mint bárki más - a kezét összezárja az enyém körül, és hozzám bújik, talán azért, mert így nem kell a szemembe néznie, talán mert így kényelmes neki, esetleg mindkettő, nem mintha ellenemre lenne. Semmi nem zavar meg minket, esetleg a brutális, vérszívó szúnyogok, de most még azok sem idegesítenek annyira, mint máskor. Csendben eszegetünk, közben a partot nyaldosó vizet nézzük fel-felpillantva az égre, amin halványan ragyognak a csillagok.

- Sokkal szebb, ha elhagyjuk a várost, és megszűnik a fényszennyezés - hátradöntött fejjel, fájó nyakkal bámulom a csillagokat - Mack imádja nézni.

- Hiányzik neked? - emeli rám a tekintetét.

Ez a kérdés most először gondolkodtat el igazán, hiszen mióta ismerem Mirát azóta igénylem a társaságát, mindig hiányzott, ha messze volt, ez csak akkor szűnt meg, amikor Londonba költözött, és akkor találkoztunk amikor akartunk, nem kellett napokat, vagy heteket várni rá. Időközben mindketten változtunk, ő elkezdett egy olyan életet élni, amibe én nehezen illek bele, én pedig megtanultam ehhez alkalmazkodni, és nem állandóan hozzá rohanni. Még mindig a legjobb barátom, és az egyik legfontosabb nő az életemben, érdekel a véleménye, a tanácsai, és természetes, hogy hiányzik, de végre úgy érzem, képes vagyok megállni a lábamon nélküle.

- Igen - nézek bele a kíváncsi, kutató szempárba - amennyire a srácok is, de nem akarok fejvesztve hazarohanni. Itt, ezen a helyen, veled, nem hiányzik semmi az életemből, talán azért, mert máshol pont ezek a dolgok nem voltak meg.

- Én is így érzem - fészkelődik egy kicsit, kinyújtja a hosszú, vékony lábait, és elhesseget egy szúnyogot, ami felé közeledik, még véletlenül se csapja le - ha hazamegyünk már semmi nem lesz olyan, mint mielőtt idejöttünk.

- Nem bánom -  végighúzom a kezem a haján, megsimítva és kifésülve azt. - Hetekig tartott, mire valahogy átjutottam azokon a falakon, amiket magad köré húztál, és miután átjutottam szembesültem a héjaiddal, amikből még mindig van néhány. Nem akarom újrakezdeni csak azért, mert visszamegyünk Angliába, attól még ugyanazok az emberek maradunk, és ugyanúgy foglak szeretni ott is, ahogy itt, csak a hely lesz más, mi nem.

- Igazad van - a fejét a térdére hajtva átöleli magát - csak még sosem éreztem magam ilyen jól sehol, mint itt, és ijesztő, hogy már csak néhány napig tart, utána visszatérünk a hétköznapokba.

- Akkor jövünk vissza ide, vagy megyünk el bárhová, amikor csak akarsz.

- Az én világomban ez nem így működik - túr bele a homokba az ujjaival, majd nézi, ahogy kiszóródnak a szemek az ujjai közül.

- De az enyémben igen, és te a része vagy - félresöpröm a haját, és adok egy puszit a nyakára - ne keress kifogásokat.

- Igyekszem - fordul felém, és elbűvölő mosolyt villant rám.

Megcsókolom, mert most már szörnyen szükségesnek érzem, de kicsit tovább megyünk, mint egy sima, ártatlan kis csók. Egymáshoz simulunk, az első bátortalan, távolságtartó csókjainkkal ellentétben ez igencsak belsőégés, és közeli, aminek a végén égő tüdővel kapkodok levegőért, ennek ellenére azonnal folytatni akarom. Olyan nekem, mint valami drog, a legerősebb, és amit a legnehezebb feladni, de a drogokkal ellentétben ő nem tönkreteszi az életem, hanem még teljesebbé, és boldogabbá. Órákig maradunk itt, lassan falatozzuk a gyümölcsöket, térdig rohanunk az igencsak hűvössé ált vízbe, majd lustán heverünk a csillagos égbolt alatt egymásba kapaszkodva. Szívesen kérdezősködnék tőle, hiszen bebizonyosodott, hogyha akar, válaszol, és megoszt velem dolgokat, nem akkor kell puhatolóznom, amikor már félálomban van, de félek, hogy felzaklatom, ami könnyűszerrel tönkretehetné az esténket, úgyhogy inkább elhallgattatom a kíváncsiságom, és teljesen másról beszélek, amiről éppen hallani akar. Igyekszek megnevettetni, elmesélem az életem kínos pillanatait, csínyeket, amiket együtt követtünk el a srácokkal, néhány dolgot talán el is túlzok egy kicsit csak azért, hogy még jobban nevessen, emellett görcsösen próbálom rábírni arra, hogy meséljen a saját életéből ilyen pillanatokat, de azt állítja, vele nem történt semmi ilyesmi, soha,

- Ez a dolog már ott megbukott, hogy az nagyon vicces volt, amikor golfozni tanítottalak, és te eldobtad az ütőt - nevetek fel, miközben felidézem az emléket.

- Ne emlékeztess rá - takarja el az arcát nyöszörögve, de kuncogva.

- Imádtam - fejtegetem le az ujjait a pofijáról - még egy lányt sem tudtam rávenni arra, hogy eljöjjön velem golfozni.

- Én sem voltam azóta se, pedig megvetted azokat a cuccokat.

- Majd elmegyünk otthon - közelebb húzódok hozzá, úgy tűnik, mintha kicsit fázna, úgyhogy felhajtom a plédet és ügyetlenül betakarom - furcsa, hogy milyen rég volt, ünnepelnünk kellene a hónapfordulóinkat, kár, hogy nem emlékszek a dátumra.

- Én se - kacag fel édesen, és az arcát a vállamhoz simítja.

- Szépek vagyunk - csókolom meg a feje búbját.

  - Nem olyan fontos - fordul a hasára, és az állát megtámasztja a mellkasomon. - Vagy számít valamit? 

- Nem, mert olyan hosszú ideig akarok veled lenni, hogy elfelejtsem, milyen volt nélküled.

Egy picit lehervad az arcáról a mosoly, a helyét gondolkodó kifejezés veszi át, majd megrázza a fejét.

- Borzalmas vagy - sóhajtja, de közel sem szemrehányóan, a hangjából inkább szeretet sugárzik - nem kellene ilyeneket mondanod.

- Szeretnéd, hogy hazudjak? - vonom fel a szemöldököm.

- Nem - mosolyodik el újra - csak azt szeretném, ha nem nehezítenéd meg a beszélgetéseinket ilyenekkel, mert gőzöm sincs, hogy mit válaszolhatnék, minden olyan röhejesnek hangzik.

- Bocsánat - bújok közelebb hozzá kuncogva - zavarba hozlak?

- Igen - nevet fel, közben az egyik apró kis kezét a fejemre simítja. - Élvezed ezt, ugye?

- Szörnyen - nevetem el magam. 

Velem együtt nevet, felé fordítom az arcom, az ujjaival még mindig a hajam és a tarkóm piszkálgatja, ami egyszerre kellemetlen, mert csikiz, és kellemes, mert ez egy olyan gesztusa, amilyen nekem az, ha megsimogatom, megpuszilom, egyfajta kifejezése a törődésnek és gondolkodásnak.

- Fázol? - mormolom szinte az ajkai közé, amikor megborzong a karjaimban.

- Egy kicsit, kezd igazán hűvös lenni.

- Menjünk vissza - simítok végig a hátán - nehogy beteg legyél.

- Te nem akarsz még maradni?

- Nekem mindegy, hogy hol vagyunk - tornázom fel magam, majd kinyújtom felé a kezeim, hogy felsegítsem. Lerázom a plédről a homokot, míg ő összeszedi a szemetet és a cuccainkat, majd köré tekerem, és a vállát átölelve elindulunk visszafelé. Késő van, a város ezen részén egy lélek sincs az utcán, csak valahonnan a távolból szűrődnek egy buli hangjai, de furcsa módon nem vágyok oda közéjük. Persze, szeretném, ha Haze eltudná engedni magát annyira, amennyire én és a barátaim tudjuk, és szeretném belevonni őt igazán az én életstílusomba, az állandó pörgésbe, hogy mindig, mindent bevállalok, és inkább nem alszok, mint hogy bármiből is kimaradjak, a nyugodt életforma is tetszik, viszont úgy érzem, neki túl sok jutott ebből, meg kell mutatnom, milyen a másik oldal. 

- Voltál már fesztiválon? - kérdezem hirtelen felindulásból.

- Nem - rázza meg a fejét.

- Mit szólnál hozzá, ha együtt elmennénk egyre? A Glastonburyről már lemaradtunk, de augusztusban lesz a kedvencem, szerintem élveznéd.

- Nem tudom, nem vagyok túl bulizós, láttad...

- Én azt láttam, hogy jól érezted magad addig, amíg az az idióta oda nem ment hozzád. Elismerem, a fesztiválok hemzsegnek az ilyenektől, de vigyáznék rád, el se mozdulnék mellőled, bérelhetnénk egy házat, vagy ami még jobb, sátorozhatnánk, imádnád.

- Oké - nem hiszek a fülemnek, amikor ezt kimondja - benne vagyok.

- Tessék? 

- Mehetünk - biccenti fel a fejét. - Niall, most úgy nézel, mintha maga Jézus Krisztus jelent volna meg előtted. 

- Csak meglepődtem - pislogok nagyokat - komolyan mondod? 

- Igen - kinyitom a hotelbe vezető ajtót, és beengedem magam előtt - ettől az úttól is nagyon féltem, és a lehető legjobban alakult, ahogy a kapcsolatunk is, mert semmitől nem tartottam még ennyire, és tessék - mosolyogva pillanat rám, az ujjai olyan ragaszkodóan fogják az enyémeket, mintha zárba szorult kulcsok lennének. - Ha azt mondod, hogy jó lesz, elhiszem, abban pedig nem kételkedek, hogy vigyázni fogsz rám.

- Így lesz - húzom magamhoz - majd meglátod.

- Tudom - eltűr néhány tincset az arcából, majd lábujjhegyre emelkedik és megpuszil.
- Lehet, hogy ezt kellene csinálnod, mindent bevállalni, amitől egy kicsit is félsz - javaslom, miközben felfelé baktatunk a lépcsőn - csak egyszer kell legyőznöd valamit, ha látod, hogy jó, többet nem fogsz tartani tőle.
Hosszú ideig csendben marad, de ez megint az az elemző, gondolkodó csend, nem pedig kínos.
- Igazad van - mondja, amikor felérünk a szobánkhoz - de sokszor ez nem könnyű.
- Tisztában vagyok vele - terelem be magam előtt - nekem is sok mindent kellett legyőzni az évek során, de mind megérte.
- Észben fogom tartani - teszi le a plédet az egyik székre - elmegyek zuhanyozni, jó?
- Menj csak - csókot nyomok a homlokára, nézem, ahogy összeszedi a cuccait, majd mielőtt bemenne a fürdőbe megtorpan, és bizonytalanul, lassan megfordulva hátrapillant rám.
- Niall?
- Igen? - töltőre teszem a telefonom, és felemelem a fejem.
- Megnéznéd a fürdőszobát? Hogy nincs-e pók, vagy valami? - a nyakán rózsaszín pír kúszik felfelé, amiért ezt megkérdezi közvetlenül azután, hogy a félelmei leküzdéséről győzködtem, de sosem utasítanám vissza, a lelkemet pedig kifejezetten melengeti a tudat, hogy rám van utalva, ha valami olyan feladatról van szó, mint pókok eltávolítása.
- Tiszta a terep - mosolygok rá a járőr utam végeztével - nincs se pók, se egyéb veszélyes élőlény.
- Köszönöm - nevet rám széles mosollyal, csillogó szemekkel, mielőtt eltűnik az ajtó másik oldalán.
Amíg zuhanyzik váltok néhány üzenetet Mirával, megosztom vele a pozitív fejleményeket, és érdeklődök a két apróságomról, szerencsémre az időeltolódás pont olyan, hogy tud válaszolni, így egy percre sem unatkozok. Írok Louisnak, Zaynnek, és válaszolok egy üzenetre Harrytől, majd még twitterre is írok néhány bocsánatkérő sort az eltűnésemért, mert hát szó, ami szó, az internet és a közösségi média volt a legutolsó dolog, amivel foglalkoztam az utóbbi időben, és azonnal újra a háttérbe kerül minden, amikor Hazel kilép a fürdőszobából az én pólómban, a feje tetején egy helyes kis konttyal, ekkor ugyanis elköszönök mindenkitől.
Minél hamarabb túl akarok lenni a zuhanyzáson, hogy bebújhassak mellé, és délig fel se keljünk.
- Egy perc és jövök - nyomok csókot a homlokára - megvársz?
- Persze - húzza ki a gumit a hajából, és beletúr az ujjaival, melyre azonnal reagál néhány illetlen érzékem.
Legalább annyira kapkodok, mint akkor, amikor befutott tőle az a mindent megváltoztató telefonhívás. Ha aznap nem lakoltatják ki, akkor most talán nem lenne itt velem. Alaposan, de gyorsan megmosakszok, megtörülközök, majd felkapok egy alsót és megmosom a fogam, mielőtt kirohannék hozzá, a napom fénypontja, amikor lefekhetek mellé, és elkezd helyezkedni, úgy várom, mint egy gyerek a karácsonyt.
- Kész vagyok - rongyolok ki a szobából, de egy pillanatra megtorpanok, és lelassítok, amikor észreveszem, hogy csupán a egyik éjjeli lámpa ég, és a barátnőm merengve nézi a plafont. - Min gondolkodsz? - emelem meg óvatosan a takarót, és bebújok mellé.
- Csak azon, amit mondtál - gördül az oldalára, befészkelődve a mellkasomhoz - a félelmek legyőzéséről.
- Ha szükséged van valakire ahhoz, hogy megtegyél valamit, rám számíthatsz, és a srácokra, meg Mirára is - fontosnak tartom, hogy ezt elmondjam neki, már az előbb is akartam, csak nem tudtam, hogy hogyan hozhatnám fel. - Legyen szó bármiről, mi itt vagyunk.
- Köszönöm - egy tincs megint az arcába hullik, amikor felemeli a fejét, hogy az ajkamhoz kússzon, gondosan eligazgatom, csak ezután vonom magamhoz.
Kicsit kényelmetlen, ahogy nyújtózkodik felém, úgyhogy óvatosan átfordítom az oldalára, és hozzá simulok, azonban amikor elhúzódnék visszatart, én pedig gondolkodás nélkül úgy maradok, ezzel belesétálva a játékába, vagy bármibe, amit tervez. Ellenállhatatlanul forró és puha a szája, valósággal belezuhanok abba a rengeteg erős érzelembe, ami kavarog kettőnk között, szembe kell szállnom a türelmetlenségemmel, ami sorra dobálja le a békjóit és próbál rávenni arra, amire Hazel valószínűleg nem áll készen, szerencsére azonban, vagy épp ellenkezőleg, az emlékeim még mindig nagyon erősen élnek bennem, így képes vagyok megálljt parancsolni magamnak, az viszont nem könnyíti meg a helyzetem, hogy Haze látszólag pont az ellenkezőjéért küzd. Örülnöm kellene neki, de ha már úgyis a félelmekről beszélgettünk, az én jelenlegi legnagyobb félelmem az, hogy újra abba az állapotba sodrom, amibe legutóbb került, pedig megígértem neki, hogy ez nem fog befolyásolni semmit, mégsem tudom túltenni magam rajta.
- Niall? - fellélegzek, amikor elfordítja a fejét, és az arcát beletemeti a vállamba, megpróbálok újra visszakúszni a helyemre, de az ujjait a hajamba vezeti, és rákényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. Az arcára kiül az a küzdelem, amit a ki nem mondott szavakkal, kérdésekkel vív, a segítségére akarok lenni, de az az igazság, hogy túl bátortalan vagyok hozzá, meg mi lesz, ha nem is azt akarja mondani, amire gondolok?
- Igen? - nyögöm bele a csendbe szerencsétlenül.
- Most már mindig ilyen leszel? Ilyen...távolságtartó? - fizikailag fáj ez a kérdése, és azonnal bűntudatom támad, mert a legkevésbé sem akarom, hogy így érezzen, hiszen semmire sem vágyom jobban annál, hogy mi ketten olyan közel legyünk egymáshoz, amennyire csak lehetséges.
- Nem - dörzsölöm meg a arcom, és hogy ez még őszintébbnek hangozzon óvatosan fölé gördülök, és a homlokom nekidöntöm a homlokának - csak rettegek attól, hogy valami olyat csinálok, amitől te...
- Én is - vág bele a szavamba - de szeretném, ha megpróbálnánk.
Nem én próbálnám meg, vagy ő, hanem mi, kettőnk, és semmivel sem tud annyira levenni a lábamról, mint amikor így beszél rólunk.
- Csak ígérd meg nekem, hogy ha valami baj van, szólsz - simogatom meg az arcát - sosem bántanálak szándékosan.
Aprókat bólint, a szemei tükrözik azt, hogy valóban fél, én pedig a zsigereimben érzem, hogy ez a ma este még nem a mi időnk, de már tudom, hogy mit, és hogyan kell csinálnom, az pedig, hogy a beleegyezését adja, sőt, legalább annyira akarja, mint én, sokat könnyít a helyzetemen. Lehajolok hozzá, mielőtt lecsukná a szemeit megkeresem a pillantását, a lehető legvidámabban rámosolygok, és huncutul megbököm az oldalát, hogy elnevesse magát, és feloldódjon. Később, amikor a térdeit felhúzza az oldalamhoz, és mindkét karjával átölel hirtelen újra a medencében érzem magam, mielőtt ránk törtek a takarítók.

Olyan óvatosan közeledek hozzá, amennyire csak lehetséges, milliméterenként haladva simogatom a bőrét, a számat óvatosan szakítom el tőle, hogy átvezessem a nyakára, vagy a puha arcára. Nehéz dolog leírni valamit, ami ennyire intim, mert nem találom rá a megfelelő szavakat, és magam sem tudom igazán, hogy mit csinálok, mi lesz a következő lépésem, vagy hogy milyen szavakkal illethetném őt, és a viselkedését. Bizonytalan, de bátor, nagyon óvatosan ér hozzám, érzem a zavartságát, mert előttem még senkivel sem volt így, viszont együttműködik velem, és amikor óvatosan meghúzom a pólóját készségesen segít a levételében. Ebből a szempontból nem szégyellős, nem mintha lenne oka annak lenni bármiért is, mégis minden alkalommal meglep egy kicsit, mert szokatlan, hogy egy lány nem stresszeli túl a fizikai meztelenséget, azt viszont már megtanultam, hogy Hazel az elméjében visel ezer réteg ruhát, és ha csak megérintem az egyiket azonnal kellemetlenül érzi magát.
A mellkasa gyorsan, és nehezen emelkedik alattam, többször is felpillantok rá, hogy ellenőrizzem, rendben van-e, mielőtt egy bátortalan csókot helyeznék a csupasz bőrére. Ide-oda ver a szívem, egy egészen hülye pózba csavarodok, csak hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe a testem árulkodó reakcióival, hiszen legutóbb pont ez váltotta ki belőle azt a furcsa dolgot, ezúttal viszont ő maga ügyködik azon, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Átölel a lábaival, és megemeli magát, mélyen és élesen, összeszorított fogakkal veszek levegőt, amikor hozzám préselődik.
- Jól vagy? - nyöszörgöm mégis érte aggódva, mert egy pillanatra ő is megáll, behunyja a szemeit, és nagy levegőt vesz.
- Igen - bólint aprót - minden rendben.
Elmosolyodok, csodálkozva azon, hogy milyen bátor, és hogy mennyire akarja ezt az egészet miattunk. Nem akarom, hogy tartson tőlem, vagy attól, hogy együtt legyen velem, úgyhogy elhatározomy hogy szépen, lassan fogok haladni, hogy amikor úgy érzi, elég, legyen elég ideje szólni. Apró, véletlennek tűnő mozdulatokat teszek, amikor éppen csak súroljuk egymást, közben simogatom a tarkóját, és a számmal felfedezem a hasát, magamnak ez egyfajta édes kínzás, mert a szervezetem kétségbeesetten tovább akar menni, én viszont élvezem a halk hangokat, amiket kiad, és a hirtelen reakciót, amikor a körmei egy pillanatra belemélyednek a hátamba. Mindent úgy csinálok, ahogy neki jó, hagyom, hogy irányítson, bár valószínűleg nem is tudja, hogy ezt teszi.
- Haze - vonom magamra a figyelmét, amikor pedig rám néz fogva tartom a pillantását, de talán tudja, hogy mire készülök, mert fészkelődni kezd, és hamarosan rájövök arra, hogy vissza kell vonulnom, de teljesen más módon, mint ahogy azt hiszem. Azon erőlködik, hogy a hátamra fordítson, és amikor ezt észreveszem boldogan gördülök le róla, viszont amikor fölém kerekedik, és lehuppan a combjaimra egy halk, elpattanó hang hallatszik, alattam pedig szó szerint megnyílik a föld, jobban mondva az ágy, és mielőtt egyáltalán magamhoz térhetnék vele együtt lezuhanok a padlóra. 

- Au - nyögök fel, és zavartan fejemhez nyúlok. Amikor kinyitom a szemeim egy döbbent, félmeztelen lányt látok a mellkasomon, és két ágyat fölöttem, de addig, amíg meg nem pillantom azokat a nyamvadt kerekeket a fejem fölött egyáltalán nem értem, hogy mi történt, ekkor azonban kirobban belőlem a nevetés annak ellenére is, hogy sem a gerincem, sem pedig a fejem nem értékelte ezt a mutatványt.

- Jól vagy? - néz rám nagy szemekkel, aggódva Hazel, és a fejemhez kap, hogy ellenőrizze, nem azért nevetek-e, mert az ütéstől megbolondultam.

- Igen - kapkodok levegő után, azonban amikor megpróbálok feltápászkodni, és meglátom, hogy legalább egy méter szakadt madzag van a hajamban, az ágyak pedig a szoba két sarkáig vándoroltak újra felnevetek, ezúttal magammal rántva őt is, és inkább vele a mellkasomon visszafekszek a hűs padlóra.