41.rész

Hazel Clark

Körülbelül ezredjére ütöttem bele abba az izébe, amit Zayn tartott előttem, szokásává vált, hogy rendszeresen fájdalmasakat nyög, mintha őt ütném meg, és az elején tényleg a frászt hozta rám ezzel, most már viszont csak felvont szemöldökkel pillantok rá, mire elvigyorodik.
- Nem gondolod, hogy mára már elég lesz? - ezúttal tényleg megtántorodik egy kicsit, amikor felemelem a lábam, és belerúgok a kemény szivacsba.
Nem én vagyok a legügyesebb kezdő bokszoló, de gyorsan tanulok, és egyre jobban élvezem, nem mellesleg pedig egészen formába is jöttem tőle, nem mintha eddig nagydarab lettem volna, viszont észrevettem, hogy mindenem egy kicsit izmosabb lett, mióta heti kétszer eljárok ide Zaynnel.
Beviszek egy utolsó ütést, majd kifújom az elszabadult hajszálakat az arcomból, és elfogadom a felém nyújtott ásványvizet.
- Mit gondolsz? - kérdezem, amikor egymás mellett sétálunk az öltözők felé.
- Én nem packáznék veled - löki meg finoman a vállam, mire akaratlanul is elmosolyodok.
Nem tudom, hogy pontosan mikor, és hogyan lettünk igazán barátok Zaynnel, de megtörtént, egyre többet lógott nálam az edzések után, aztán már máskor is, amikor nem akadt semmi dolga, én pedig azon kaptam magam, hogy szeretek a társaságában lenni, és szeretek vele beszélgetni. Másokkal ellentétben ő csak akkor beszélt Niallről, ha én magam érdeklődtem felőle, egyébként nem hozta fel sem őt, sem a szakításunkat, de még az én gondjaimat se, viszont ha akarnék, beszélhetnék neki mindenről, ahogy Giginek is, aki az ominózus éjszaka óta, amikor a segítségéért könyörögtem, kivétel nélkül minden nap felhív, a beszélgetéseink pedig mindig egy kicsit hosszabbak az előzőnél. Kezdem érteni, amiről korábban Mira beszélt nekem, hogy milyen, ha van egy igazán jó barátod. Talán az én ilyen barátom Zayn lesz.
Az öltözőben gyorsan átveszem az utcai ruháim, majd megvárom, hogy Zayn üzenjen, ő is kész van. Kimehetnék, és megvárhatnám a folyosón, de a férfi és női öltözők egymás mellett vannak, és bár már megtapasztaltam, hogy ezen a helyen tényleg nincs senkinek semmi gonosz hátsó szándéka, előfordul 1-2 fazon, aki ha egyedül maradok bepróbálkozik nálam, vagy csak feltűnően méreget, amit még nem tudok elviselni, úgyhogy inkább megvárom, hogy a Zayn által nyújtott biztonságban menjek ki innen.
- Mit szólnál hozzá, ha valahonnan vinnénk haza kaját? - terel át az edzőtermen oda-odabiccentve az ismerőseinek, a kezét óvatosan a derekamon nyugtatva.
- Oké - vonom meg a vállam, és felpillantok rá - amúgy sincs kedvem vacsorát csinálni.
- Mit ennél? - nyitja ki előttem az ajtót, majd szorosan a nyomomban lépdelve követ. Zayn nem a legnagyobb darab, sőt, kifejezetten vékony, de kivált belőlem valamiféle megnyugvást, hogy mögöttem van, és vigyáz rám, még ha nem is vagyok igazán veszélyben.
- Hamburgert - nézek rá nagy, éhes szemekkel, amikor beül mellém.
- Mintha G-t hallanám - sóhajt nagyot kicsit túl drámaian, végül mégis beadja a derekát.
Egy kicsi, egyszerű büfénél vesszük meg a vacsoránkat, amelyek illatosan, frissen gőzölögnek, és szinte azonnal nekiugranék a sajátomnak, de nem hiszem, hogy Z díjazná, ha összekenném a kocsiját, pedig éhes vagyok.
Meg sem kell kérdeznem, hogy akar-e még maradni, mert számára teljesen egyértelmű, hogy eltölt még velem egy kis időt, mielőtt hazamegy. Most is felkapja a zacskót, benne a hamburgerekkel, megvárja, hogy kiszálljak, majd együtt lépünk be az épületbe.
- Éhen halok - motyogom, miközben lenyomom a lift nyolcas gombját.
- Nem csodálom, egy egész hadsereggel végeztél volna, ha nem a zsákot ütöd, meg engem - nyög fel rájátszósan, és a hasát is megdörzsöli. A csípőmmel finoman meglököm, majd amikor kinyílik a lift ajtaja a kulccsaimmal zörögve kivágtatok a fém dobozból, egyenesen az ajtóm felé, aminek a másik oldalán néhány másodperc elteltével hangos nyávogásba kezd a macskám, előtte azonban még hallom, ahogy Zayn megjegyzi, hogy "Hazel, a terminátor". Ha én lennék a terminátor, az emberiség nagyon hamar kipusztulna, de azért nevetek rajta, miközben a résnyire nyíló ajtón kifurakodik a macskám, és némi hízelgés után a lábamnál átpártol a fiúhoz.
- Szeva Szergi, haver! - köszönti hangosan, és azonnal a hóna alá kapja.
- Zayn, ne hívd így! Még a végén hallgatni fog rá - rázom a fejem.
Napokon keresztül agyaltunk azon, milyen név illene az akkor még apró, esetlen, sovány kismacskára, olyan ötletekkel állt elő, mint a Kuka, és a Konti, ami a konténer becézése, azzal magyorázva ezt, hogy "úgyis onnan jött", de nem egyeztem bele, ahogy a Szergejt sem fogadtam el, csupán megmakacsolta magát, és azóta így hívja, vagy becézi.
- Nagyon helyes, hallgasson is rá, hiszen ez a neve!
- Álmodban! - veszem le a kezéről a rajta lógó hambis zacskót, és a konyhába sétálok, míg ő gyomrozza, nos, Szergejt, aki az eddig velem töltött hetei alatt hosszú, szürke bundát növesztett, meghízott, sokat nőtt, és a társammá vált. Mindemellett szétrágott egy vezetéket, összetört néhány tárgyat, minden folyton a szőrével van tele, a kedvenc elfoglaltsága pedig az, hogy amikor éppen tudok aludni, a nyakamon foglal helyet, vagy a mellkasomon gubbasztva dagaszt, és pontban 5-kor vernyákolni kezd a reggelijéért, jobban mondva inkább az előreggelijéért, mert néhány órával később megint rázendít, és valószínűleg a hamburgereinkért is bűntudat nélkül fog kuncsorogni.
Kirakom őket két tányérra, majd visszamegyek a nappaliba, ahol a kanapén Zayn már félig ülve, félig fekve terül el a hasán doromboló macskát simogatva, aki ahogy megjósoltam fel is kapja a fejét, és érdeklődve nyújtogatja a nyakát az étel irányába.
- Nem, haver, ez az enyém - veszi el az egyik tányért Zayn, és lerakja Szergejt a földre, aki azonnal brutális hangerejű nyivákolásba kezd.
- Jobb, ha megmosod a kezed, mielőtt eszel - figyelmeztetem, és közben felállok, hogy enni adjak a látszólag éhhalál küszöbén álló macskámnak, aki a lábaim között rohangál, és kis híján felbukok benne, miközben elmegyek a hűtőig, hogy kivegyem a konzervét.
Kiszedem az összeset, ami még benne van a dobozban, majd leteszem a padlóra a tálkáját, és figyelem, ahogy mohón nekiront. Nem igazán tudom, hogy mennyit kell ennie egy macskának, jó-e, ha ilyen sokat, mint ő, de szerintem örökre az emlékezetembe égett, hogy milyen állapotban volt, amikor megmentettem, úgyhogy sosem fogom hagyni, hogy éhes legyen. Végigsimítok rajta a fejétől a bundás farka végéig, mire megemeli a hátsóját, amin mosolyogni kezdek. Gyönyörű lett, és sokkal nagyobb, mint volt, valószínűleg fog is még nőni, a súlyára sem panaszkodhat senki, és én úgy látom, hogy nagyon kedves, boldog macska, szóval talán nem csinálom olyan rosszul, amit csinálok.
Visszamegyek a nappaliba, ahol Zayn már megette a hamburgere felét, és vicces videókat néz a tévén gyakran fel-felköhögve, mert evés és a nevetés annyira nem jó párosítás.
Leülök mellé, és amikor végre beleharapok a saját vacsorámba nagyot kordul a hasam.
- Szent Isten! - motyogja teli szájjal. - Miért nem mondtad, hogy ennyire éhes vagy? Elrendeztem volna én a macskát.
Legyintek, közben óriásit harapok a hamburgerből, és egy kicsit túl hangosan kezdek el rágódni rajta, de nem tűnik úgy, mintha ez zavarná, mert tovább nevetgél a videókon, és elpusztítja a vacsorája maradékát.
- Ha még éhes vagy a hűtőben találsz pár dolgot - mondom, miközben feláll, és a konyhába megy, hogy elöblítse a tányérját.
- Köszi, de elég volt - kiáltja, és megnyitja a vízcsapot. - Kérsz inni, Haze?
- Aha - dünnyögöm teli szájjal.
Néhány perc múlva visszajön egy pohár vízzel, a sarkában a macskámmal, aki most már jóllakottan nyalogatja a szája szélét.
- Eszembe jutott valami - közli, miután helyet foglalt mellettem.
- Igen? - vonom fel a szemöldököm, közben pedig iszok egy korty vizet. - Micsoda?
- Egy ideje fontolgatom, hogy csinálok egy kiállítást a rajzaimból, a befolyt pénzt egyesületeknek adnám, vagy gyerekeket támogatnék belőle.
- Ez nagyszerű! - derül fel az arcom.
- Igen - mosolyodik el lágyan - arra gondoltam, hogy mivel neked is rengeteg nagyon szép festményed, rajzod, és fotód van, csinálhatnánk együtt.
Az éppen aktuális falat megakad a torkomon erre az ötletre, és heves köhögőrohamot vált ki belőlem. Zayn gyorsan a kezembe nyomja a poharat, és a hátamat paskolgatja, de teljes készültségben áll arra, hogy ha nem elég a víz, hozzon egy másik pohárral is.
- Rendben vagy? - fürkészi aggodalmasan az arcom.
- Igen - bólintok, és megdörgölöm a szemem a kézfejemmel. - Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet ez, Zayn.
- Szerintem az - jelenti ki büszkén mosolyogva - ez egy óriási lehetőség lenne számodra, Haze, sokan eljárnak az ilyen kiállításokra, nagy nevű emberek, lehet, hogy valaki felfedezne, és még pénzt is keresnél vele.
Jól hangzik, nagyon is jól, de rengeteg dolog van, ami nem engedi, hogy ezt megtegyem, az első az, aki vagyok, és amilyen történetek keringenek rólam. Újra felszínre került minden, ami 15 évvel ezelőtt már lecsengett, emellett a Niallel való kapcsolatom is még mindig téma, bár már inkább az, hogy szakítottunk, és Zayn megemlítette, hogy a barátságunkat is feszegetik. Mindenki azt mondaná, hogy a hátukon akarok felkapaszkodni, és már előre látom, hogy ez a dolog nem a saját nevem alatt futna, hanem "az elrabolt lány" kiállítása lenne.
- Tudod, hogy mi lenne - tördelem a kezem idegesen - mindenfélét beszélnének rólam.
- És ez kit érdekel? - fogja meg a kezem, és elhúzza őket egymástól. - Mindent tudnak rólad, Hazel, új dolgot már nem tudnának kitalálni, akkor? Az, hogy beszélnének rólad arra jó, hogy felkeltsék vele az emberek figyelmét, ami által lehet, hogy többen jönnének el. Haze, ez egy módja annak, hogy ne csak az a lány legyél, akiről azért beszélnek, mert történt vele valami szörnyű, vagy azért, mert egy híres ember szerelme. A kiállítás után azért beszélnének rólad, mert felháborítóan tehetséges művész vagy! Legalább csak gondolkodj el rajta, jó? Számomra óriási megtiszteltetés lenne, ha veled együtt vághatnék bele.
- Találkozhatnátok - mondja, amivel még engem is meglep - úgy értem, hogy barátokként. Te mindannyiunk barátja vagy, Haze, nem lenne jó, ha együtt lóghatnánk? Más párok is maradtak már jóban szakítás után, nekem is van olyan lány az életemben, aki régen a barátnőm volt, most viszont tök jól kijövünk barátokként. Mondjuk ez Perrie-re éppen nem igaz, de...
- Furcsa lenne - fonom magam köré a karjaim - szerinted nem? Azért mentem el, mert azt szeretném, ha teljes lenne az élete, feleséggel, gyerekekkel, de azt hiszem, nem tudnám elviselni, ha valaki mással látnám - vallom be csendesen.
Furcsán nézek a felfelé húzódó szája sarkára, amit minden erejével próbál visszafojtani.
- Bármikor meggondolhatod magad - válaszolja - Niall nem fog neked nemet mondani.
- Nem erről van szó - motyogom. - Mindegy, nem akarok többet beszélni róla, csak tudni szerettem volna, hogy hogy van.
- Jól, vagyis jobban - helyesbít, és utána nem mond többet, pedig érzem a ki nem mondott szavait ott lebegni kettőnk között, ami egyre kínosabb csendet szül.
- Elmosogatok - tápászkodok fel, és átrakom a macskát az ő ölébe, csak hogy megszakítsam valahogy ezt a helyzetet.
- Befejezted már a festményed? - sétál utánam kedvesen érdeklődve, átterellve a témát valami olyanra, amiről szívesebben beszélek.
- Még nem teljesen - rázom meg a fejem.
A szóbanforgó festményt ujjal festem, és a macskámat, jobban mondva az egyik fotómat ábrázolja a macskámról, mert ő nem tud ilyen hosszú ideig egyhelyben ülni, pláne nem mozdulatlanul. A kép úgy készült, hogy miközben guggolva rázoomoltam a pofijára Zayn egy játékkal csörgött a fejem felett, magára vonva Szergej figyelmét. Éppen azelőtt kattintottam el a gépet, mielőtt egy vad ugrással a földön landolt, és kieresztett karmokkal neki nem vágódott a fiú lábának.
- Megnézheted, ha szeretnéd, fent van a szobámban.
- Inkább megvárom, amíg teljesen kész lesz - vakargatja a karján kiterülő cica hasát. - Átjöhetnél holnap, vettem vásznakat, fújhatunk rá ketten valamit, aztán mehet a kiállításunkra - lép közelebb hozzám, és bizakodóan átöleli a vállam.
Korábban ezt nem nagyon viseltem volna el, most viszont sóhajtva nekidőlök, miközben megtörlöm egy konyharuhával a vizes kezem.
- Ne éld bele nagyon magad, Zayn, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt.
- Persze, hogy akarod, csak túl sokat gondolkodsz, amiben nagyon hasonlítasz Mirára - nyomja a mutatóujját a homlokomhoz. - Ebből nem jöhetsz ki rosszul, Haze, akkor sem, ha elkezdenek mindenfélét pletykálni, mert egy hívásomba kerül, és az összes újságot elhallgattatom. Légyszi!
- Miért? - pillantok fel rá. - Neked nincs rám szükséged ahhoz, hogy sikered legyen.
- Mert ezt szeretném, és kész. Legyél egy kicsit spontán, ugorj fejest a dolgokba, sokkal izgalmasabb, mint az, ha ezerszer átgondolsz mindent, míg végül elmegy az idő a fejed fölött. Élj egy kicsit, Haze, és használd ki a tehetséged!
- Jól van - motyogom.
- Hogy mondtad?
- Jó - mondom egy kicsit hangosabban - benne vagyok.
Kis híján felsikítok, amikor gyorsan leteszi a macskámat a konyhapultra, majd a karjaiba kap és magához szorítva megpörget. Valamikor mindketten nevetni kezdünk, miután pedig leereszt a kezei közé fogja a fejem, és óriási puszit nyom a homlokomra.
- Nagyon büszke vagyok rád - jelenti ki a szemembe nézve.
Nem emlékszem, hogy hallottam-e már valaha ezt a mondatot, pláne nem olyan komolyan gondolva, ahogy ő mondja. A szemeimet könnyek homályosítják el, nagyot nyelek, és a vállára hajtom a fejem, még mielőtt kibuggyannának. Az illatába egy kicsit cigarettafüst vegyül, a karjait, amelyeket körém fon mindenféle fekete minta borít, mégis olyan biztonságban érzem magam a közelében, ahogy Niallel éreztem magam, az érzelmeim iránta viszont teljesen mások, így már igazán tudom, hogy milyen a szerelem, ahogy azt is, hogy azt senki mással nem fogom megtapasztalni, és ahhoz, hogy ezt túléljem, szükségem van egy olyan barátra, mint Zayn, mint amilyen Mirának Niall.

Niall Horan

Nem megy ez a dolog nekem. A port rugdalva csörtetek a barátaim után, és néhány perccel ezelőttig, amíg Ellie túl feltűnően rám nem csimpaszkodott még nevettem, most már azonban kedvetlenül kullogok mögöttük. Nem vele van a baj, kedves, aranyos, és egy időben mindketten akartunk egymástól valamit, de azok az idők rég elmúltak, a nyomulása pedig csak arra emlékeztet, hogy igazából egyáltalán nem velük akartam idejönni, ami így talán csúnyán hangzik, de ez az igazság. Hazellel akartam eljönni, azután pedig ahogy alakultak a dolgaink már sehogy, de elhívtak, a srácok meg lyukat beszéltek a gyomromba, míg végül most itt vagyok, és bár már tényleg sokkal jobban vagyok a néhány héttel ezelőtti állapotomhoz képest, Hazel még mindig hiányzik. Keserédes érzés tudni, hogy mostanában a barátaimmal lóg, és hogy Zayn ténylegesen a szárnyai alá vette valahogy úgy, ahogy anno én megnyertem magamnak Mirát. Jó, mert tudom, hogy törődnek vele, vigyáznak rá, és van valakije, akinek elmondhatja a gondolatait, de rossz, mert nem én vagyok ez a személy, Zayn pedig igazán jó barát, úgyhogy nem adja tovább nekem azokat a dolgokat, amiket Mira megoszt vele, csak olyasmit, amiről egyébként is értesülök. Tényleg örülök, mert tudom, hogy milyen fontos, hogy legyen egy igazi barátod, ha a hullámok összecsapnak a fejed felett, de most már tudom, hogy milyen érzés lehetett Liamnek, amikor Mira rajtam kívül senkit nem viselt el maga körül. Pocsék, még azzal a tudattal is, hogy Zaynnek ott van Gigi, aki szintén teljesen Haze mellett áll, és a féltékenység szinte marja a torkom néha, mert ők akkor beszélnek vele amikor akarnak, rajtam kívül mindenki akkor látogathatja meg, amikor akarja, és meg is teszik, még ha nekem nem is számolnak be róla. Valamilyen szinten igencsak melengeti a belsőm a tudat, hogy a barátaim törődnek azzal a lánnyal, aki elfoglalt egy trónt a szívemben, mellette pedig velem is ugyanolyan figyelmesek és megértőek, de ez nem változtat semmin, mert sosem robban be egyikőjük sem azzal a hírrel, hogy Haze újra velem akar lenni, pedig ezt várom, hogy addig beszéljenek a lelkére, győzködjék, amíg rá nem jön arra, hogy nekünk igenis együtt kell lennünk.
- Hé, Nialler! - a megszólításra felkapom a fejem és kihasználom az alkalmat, hogy elmeneküljek Ellie közeléből. Visszavarázsolom a mosolyt a képemre és úgy megyek oda a barátaimhoz, mintha egy percre se szontyolodtam volna el már megint. Ez a fesztivál utolsó napja, amit már egyáltalán nem bánok, mert egyrészt hiába vagyok az élőzene egyik legnagyobb rajongója, azok az előadók már lementek, akikre igazán kíváncsi voltam, úgyhogy már csak azért mászkálok itt, mert ha már egyszer megvettem a bérletem, akkor használjam is ki, és egy kicsit túl feltűnő lenne, ha azt mondanám a haverjaimnak, hogy most már én hazamegyek. 
- Mondjad - pillantok mosolyogva Mike-ra.
- Semmi, csak láttam, hogy nagyon menekülni akarsz onnan - halkítja le a hangját, és egy sunyi mosoly kíséretében kissé hátrafelé mozdítja a fejét, majd átdobja a karját a vállamon, és kis híján kiüti a kezemből azt a fél pohár sört, amit már egy ideje szorongatok. Annyira nem bánnám, ha megszabadítana tőle, mert az utóbbi időben annyit vedeltem, hogy kezdek megutálni mindent, amiben csak egy kevéske alkohol is van.
- Ja, hát igen, kösz - bólintok aprót - nem igazán van hangulatom ilyesmihez mostanság.
- Gondolom - motyogja - még mindig semmi?
- Nem - hajtom le a fejem - de Zayn igyekszik, és azt hiszem, már az is elég jó, ha ő jól lesz, mármint érted... ha túllép a... dolgokon - nyögöm ki alig találva a megfelelő szavakat.
- Igen, értem - hümmögi lehajtott fejjel, majd megveregeti a tarkóm, és rám mosolyog - rendes srác vagy, Niall, remélem erre ő is rájön.
Nagyot nyelek, és kipréselek magamból egy hálásnak tűnő szájhúzást, nem akarom kimondani, hogy Hazel tulajdonképpen tudja ezt, valamelyest pont ez az oka annak, hogy nincs velem, mert szerinte túl rendes vagyok valakihez, aki ezt nem tudja továbbadni. Szar dolog, ha az embert egy olyan lány hagyja el, aki szereti.
- Na, de most fel a fejjel, haver! - csap a hátamra vigyorogva. - Mindjárt kezdődik egy atomjó koncert, persze nem annyira jó, mint ti, de azért elég király - teszi hozzá vicceskedve.
- Ez egyértelmű - jegyzem meg nagyzolva - nekünk a közelünkbe se lehet érni.
Természetesen ezt annyira nem gondolom komolyan, de azért jólesik kimondani, főleg úgy, hogy most már tényleg nem igazán vágyom semmi másra azon kívül, hogy elkezdjük a promózást az új albummal, már megvan néhány időpont is, szeptember 21-én Ellen DeGeneres barátnőm, 23-án Jimmy Kimmel, James Corden 28-án, és idén novemberben kezdjük a turnét, amihez hasonló nem volt az Up All Night óta. Persze, a karácsony, meg az újév miatt az ázsiai koncertek után szinte azonnal néhány hét szünet jön, de a tudat, hogy legalább lesz pár koncertünk már vigasztal. Nem bírom túl sokáig a semmittevést, és hiányzik a rohanás, az utazgatás, még akkor is, ha sokszor már elegünk volt ebből az életmódból. Nekem ez a mindenem, természetesen van egy másik oldalam, amelyik akkor is tökéletesen érzi magát, ha némi gitározgatást követően golfozhat és tévézhet, de az állandóan pörgő Niallel jobban tudok azonosulni, aki legszívesebben le se menne a színpadról, és ha tehetné beugrana a rajongói közé.
Az a bizonyos atomjó koncert annyira nem is jó, vagy csak nem az én stílusom, mert hiába rángatnak be a haverjaim a tömeg legközepébe, és ugrálnak üvöltve, én csak totyogok köztük, mint egy pingvin, és a nyakamat nyújtogatva azt nézem, hogy hogyan juthatnék ki innen. Végül megunom az egészet, és közlöm, hogy inkább sétálok egyet, elég csúnyán visszautasítva Ellie azon ajánlatát, hogy velem tart. Egyedül akarok lenni, vagy nem is, inkább olyanok közt akarok lenni, akik között kicsit fontosnak érezhetem magam, így miközben zsebre vágott kézzel kóválygok a fesztiválozók között tudatosan keresem azokat a lányokat, akik felbolydulnak, amikor elsétálok mellettük, néhány méter megtétele után pedig egyikük veszi a bátorságot, és utánam szalad.
Mindig megállok fotózkodni és beszélgetni, ha lehet, de előfordul, hogy nincs kedvem hozzá, amikor túlságosan ellepnek, most azonban olyan, mintha újra kapnék levegőt, mintha minél többen jönnének annál könnyebb lenne lélegezni.
A fotókon igazi a mosolyom, szeretetteljesen fogadom, és viszonzom az öleléseket, a kezem pedig szinte boldogan szántja a keresztnevem az orrom alá dugott papírokra. Velük nem nehéz kedvesnek lenni, és mosolyogni a közelükben, mert tudom, hogy a mosolyuknak én vagyok az oka, és ha valakit boldoggá teszel, akkor te is az leszel.
- Egyedül vagy itt, Niall? - kérdezi az egyik 17-18 év közötti lány, miután aláírom a telefontokját.
- Nem, néhány barátommal - rázom meg a fejem - ők most egy koncerten vannak, de az nekem nem igazán jött be, szóval inkább sétálok egyet. Szia, Édes - mosolygok rá egy másikra, aki bátortalanul megérinti a karom, a köszöntésemtől pedig megroggyannak a térdei, aranyos.
- És jól vagy? - a harmadik lány szeméből őszinte aggodalom tükröződik, miközben csendesen érdeklődik. Ezért is annyira szeretnivalóak, és ezért a legjobb az, ha az ember rajongói fiatal lányok, ők a legőszintébbek, ha szeretnek, akkor azt teljes szívből teszik, és minden erőbedobással melletted állnak.
- Igen - bököm ki - igen, egész jól.
- Igaz, hogy a barátnőddel az a dolog történt? - harapdálja idegesen az alsó ajkát.
Nem szeretem ezeket a kérdéseket, utálom megerősíteni ezt a borzalmat, és közölni azt, hogy Haze már nem a barátnőm, de én kerestem őket, és már amúgy is mindegy.
- Igen, sajnos - próbálom nem lehajtani a fejem, hogy ne keltsek benne bűntudatot a kissé tolakodó kérdés miatt - de jól van, erős lány, és Zayn segít neki.
- Az ikrek tudnak már beszélni? - tereli el gyorsan a témát egyikük, én pedig leragadok, mert róluk tényleg szeretek beszélni, és videókat mutatok arról, hogy ha Ari engem keres valahol, de nem lát,, akkor torka szakadtából visítja, hogy "Ni" és körbe-körbe szaladgál, amíg meg nem talál.
Nevetek velük, annyira, hogy elgondolkozok azon, hogy megkérdezem, velük tarthatok-e, végül ezt az ötletet elvetem, mert hülyén venné ki magát a dolog. Amikor hálálkodva továbbállnak,  és egyedül maradok ennyi ember között, megfogalmazódik bennem a magány fogalma, mert kívülállónak érzem magam, nem akarok itt lenni, és több ezer ember között sem találom a helyem. Így érezhette magát Hazel, mielőtt beléptem az életébe, én meg így érzem magam azóta, mióta ő kilépett az enyémből.

40.rész

Sziasztok!

Szeretném nagyon megköszönni annak az egy embernek, aki vette fáradtságot, és írt az előző rész alá, borzasztóan hálás vagyok neked! 

Néha nagyon elkeserít, hogy ennyire "lesüllyedt" ez a blog, de mindegy... Hosszú idő óta ez az első rész, amit igazán szerettem írni, talán azért, mert nem éjszakánként, félálomban dobáltam egymás utána  szavakat, hanem valóban foglalkoztam vele, de tényleg nagyon szerettem írni, és remélem, hogy nektek is tetszeni fog, akár elmondjátok a véleményeteket, akár nem.

Kellemes szünetet, és Boldog Húsvétot Kívánok Nektek! 

N.x

 

 Niall Horan 

A kocsikulcsot lobogtatva valamiféle nyers boldogságot érezve kivágódok az ajtón, és egyenesen a kocsim felé veszem az irányt. Megbotlok a lépcsőn, és kis híján pofára esek, az utolsó pillanatban valahogy mégis visszanyerem az egyensúlyom, azonban egy pillanatra teljesen megbénít és elvakít a feljárómra beálló autó reflektora, amitől nem fogok tudni kiállni.
- Hé! - üvöltöm el magam, amikor meghallom, hogy a fószer kiszáll a kocsiból. - Húzzál el onnan, mer' nem tudok kimenni!
- Te mégis mi a poklot csinálsz, Horan? - a dühös hang nagyon ismerősnek tűnik, és úgy néz ki, hogy az alak tudja a kódot a kapumhoz, mert hallom, ahogy zizegve kinyílik, majd csúnyán becsapódik. Felhúzott orral, grimaszolva bámulok a közeledő férfire, akiből Zayn alakja bontakozik ki.
- Mér vagy itt? - morgom furcsán ellenségesen, és inkább eloldalgok a kocsim irányába. Meglepődök, és a torkomból felháborodott hördülés tör elő, amikor megragadja a pólóm, és magával cibál vissza a házba, aminek tárva nyitva hagytam az ajtaját. - Engedjél már el!
- Megakadályozom hogy meghalj, és hogy másokat is megölj!
- Mi a francról beszélsz? - tépem ki magam a kezéből akkora lendülettel, hogy ha nem kapna utánam hátraesnék. - Csak Hazelhöz akarok menni!
- De egy szeszgyárnak nincs olyan szaga, mint neked! - kiáltja. - Nem lehetsz ennyire hülye, Niall, az első szembejövő autóba belemennél! Azt hiszed, hogy hagyni fogom ezt?
- Hagyjál! - vágom rá duzzogva.
Tesz rám valami nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést, és a tiltakozásom ellenére berángat magával a házamba, mintha csak valami elzüllött hülyegyerek lennék, ő meg a nagy és felelősségteljes, bölcs apa, vagy nagytestvér.
- Vigyél el akkor - kezdek rimánkodni, mert ismerem őt annyira, hogy tényleg nem fog engedni.
- Nem - jelenti ki, és betoszigál maga előtt a lakásba. - Jézusom! Itt meghalt valami és alkoholban tartósítod, vagy mi a franc ez a szag?!
- Abbahagyhatod - morgom - húzz el innen, és hagyjál engem békén! - lehuppanok a kanapéra és felkapok egy fél üveg sört a kisasztalról, de a szám helyett a pólómra öntöm.
- Haver, neked teljesen elment az eszed - csóválja a fejét. - Menj fel, és zuhanyozz le, mert egy görénynek jobb szaga van, mint neked, én addig feltakarítom ezt a disznóólat, és kinyitom az ablakokat.
- Ne takarítsál te fel semmit! Ki hívott ide egyáltalán? Mert én nem!
- Hazel! - bámul egyenesen a szemembe haragos arccal. - Mert halálra rémítetted azzal, hogy hajnalok hajnalán seggrészegen elkezdted zaklatni, és még oda is akarsz menni hozzá, mint valami megszállott!
- Zaklatni? - hőkölök hátra. - Én nem... Nem zaklattam, csak hallani akartam a hangját.
Hosszan nagyot sóhajt és beletúr a kócos, elfeküdt hajába, csak most veszem észre, hogy pizsamában van, és papucsban, az ágyból ugorhatott ki miattam, mert zaklattam Hazelt.
- Menj fel, és hozd rendbe magad, oké? Utána beszélünk.
- Nem zaklattam - ismétlem. - Zayn, én nem, nem...
- Jól van, haver, talán ez egy rossz szó volt rá. Nem zaklattad.
Némileg megnyugtat, vagy inkább lecsillapít, hogy visszaszívja ezt a szót, úgyhogy lehajtott fejjel, szófogadóan felkullogok a lépcsőn. Mindenkinek az a mániája, hogy zuhanyozzak le, meg öltözzek át, erről pedig az jut eszembe, amikor Mira nem engedte hozzám az ikreket, és hogyha teheti, akkor nélkülük néz be hozzám. Ha most látna, haragudna, és biztos nem engedné hozzám az ikreket, amíg az egész házat le nem fertőtleníti velem együtt. A zuhany alatt állva megint elkap a bőghetnék, amiért engedtem magamat ennyire lesüllyedni, és mert megijesztettem Hazelt, pedig semmi mást nem akartam, csak látni, hallani, és hogy jöjjön vissza hozzám.
Amikor szédelegve, vörös szemekkel levánszorgok a nappali teljesen máshogy fest, mint amikor elmentem, pedig Zaynnek nem erőssége a takarítás. Eltüntette az üvegeket, összeseperte a szilánkokat, és huzatot is csinálhatott, mert érezhetően jobb a levegő, és bár a kanapém még foltos a ráborult különböző alkoholoktól, más nincs, ami arról árulkodna, amit csináltam.
A konyhában találom meg, amint épp szitkozódva megpróbálja összekötni a teli tömött szemeteszsákot. Nincs jó kedve, mert nem aludta ki magát, de nekem sincs jó kedvem, mert én már hetek óta nem alszok.
- Csináltam neked kaját - bök a fejével az asztal felé - bár nem túl tartalmas, tekintve, hogy alig van valami a hűtődben, ami nem romlott. Igyál sok vizet.
Nem vagyok éhes, valami oknál fogva azonban mégis leülök az asztalhoz, és a kezembe veszem a szendvicset. Emlékeztet a régi időkre, azokra, amikor még ténylegesen, sokszor szó nélkül gondoskodtunk egymásról, és minden időnket együtt töltöttük.
- Mi a fene ütött beléd, Nialler? - huppan le mellém nagyot sóhajtva, és a fejét megtámasztja a kezével. Elfojtok egy böfögést, mert a majonézzel teli nyomott kenyér nem bizonyul jó kombinációnak a gyomromban lévő szeszekkel.
- Semmi - morgom ellenségesen, habár hálát is érzek iránta a szendvics miatt, meg mert rendbe hozta a házam.
- Nézd, haver, tudom, hogy borzalmas ami Hazellel történt, és ahogy megtudtad, meg ahogy reagált, de...
- Elhagyott - motyogom.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit már túlzás, amit csinálsz? Ez a részeges-telefonálós dolog az első napokban még normális lett volna, de lassan egy hónap után már nem hiszem, hogy az, ahogy az elzárkózásod sem.
- Mert te mit csinálnál? - csattanok fel összefolyó szavakkal, teli szájjal, nyálas kenyérdarabokat köpködve.
- Nem tudom - néz a szemembe, elhajolva a gusztustalan mócsingjaim elől - de az amit csinálsz nem fogja visszahozni.
- Akkor mi? - kérdezem elszoruló torokkal.
- Giginek van egy ötlete - köszörüli meg a torkát - nem igazán arra, hogy hozzád hogy lökje vissza, viszont szerintem segítene rajta. Segítenénk.
- Mi?
- A barátai lennénk - vonja meg a vállát - kedveljük, G különösen, és már a bulizós incidenst is nagyon a szívére vette. Hazel nagyon vagány csaj, csak egy kis segítségre van szüksége, és önbizalomra. Megtaníthatjuk bokszolni, hogy képes legyen megvédeni magát, amíg itthon vagyunk én szívesen elviszem magammal, és szerintem Liam is csatlakozna, aztán amikor elkezdünk promózni meg turnézni elküldjük nyaralni a csajomhoz. Taníthatna neki mindenfélét, elvihetné magával fotózásokra, ami tök jó lenne számára, nem? Mit szólsz hozzá?
- Király - motyogom - és ez nekem azért jó mert?
- Ha igazán összebarátkozunk nem zárhat ki téged az életéből, és Giginek nagyon jó a beszélőkéje, talán sikerülne megváltoztatni az álláspontját  azzal a dologgal kapcsolatban.
- Azzal barátkozol akivel akarsz, Zayn - tolom el magam elől a tányért - nem hiszem, hogy az áldásomra vársz.
- Nem - jelenti ki - csak azt akartam, hogy tudd, mert fontos vagy nekünk, mindannyiunknak, te is, és Hazel is.
- Azt mondta, hogy zaklatom? - remeg meg a hangom.
- Nem - sóhajt nagyot - csak megijedt, amiért részegen vezetni akartál, felhívta G-t, ő meg engem. Nem fél tőled, Niall, csak nem akarta, hogy veszélybe sodord magad.
- Aha - bólintok aprót - kösz, hogy nem hagytad, meg a kaját is.
- Szedd össze most már magad, jó? Nem dőlt össze a világ.
- A tiéd nem - jegyzem meg epésen, majd felállok -  megyek aludni.
- Oké - tápászkodik fel ő is, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem - bemegyek a vendégszobába.
- Jó - vetem oda, majd nagyot nyelek. Azt a szobát legutóbb Hazel használta, amikor még fogalmam se volt semmiről, és nem is volt köztünk semmi az én vágyakozásomon kívül. Jó lenne visszamenni ahhoz a naphoz, amikor először viselkedett olyan igazán kedvesen velem, sütit sütött, és velem vacsorázott.
Megszaporázom a lépteim, bár többször megbotlok miatta a lépcsőn. Eljutok arra a pontra, hogy nem csak az egész világból, és benne az összes emberből van elegem, hanem saját magamból és az egyre jobban lüktető fejemből is, úgyhogy már nem akarok semmit, csak lefeküdni az ágyamba és megpróbálni aludni, még úgy is, hogy csak dobálom magam. Bár velem nem történt soha olyan dolog, ami lelkileg annyira megrázott volna, hogy rémálmaim legyenek, most rendszeresen felijedek éjszakánként keresve magam mellett a lányt, akinek szüksége van rám, és nekem is rá, a rémálom pedig az, hogy nem találom a helyén.

Hazel Clark

Éppen a padlón ülök, és az egyik fiókban talált pici zseblámpát használva játszok a macskámmal, amikor kopognak. Nem emlékszek rá, hogy valaha is járt volna itt Zayn, úgyhogy nagyon óvatosan közelítem meg az ajtót, és dugom ki rajta a fejem.
- Szia! - derül fel a fiú arca, miközben sután int egyet.
- Szia - húzom kicsit kényszeres mosolyra a szám, és beljebb engedem.
A cicám ahogy meglátja beiramodik a kanapé mögé, és egészen meglapul. Magamra emlékeztet, mert úgy tűnik, ő sem felejtette el, hogy egyszer valaki mit tett vele, elővigyázatos, óvatos, és a lecsapott füleiből meg abból ítélve, hogy legszívesebben valószínűleg köddé válna félős is.
- Ez a cicád volt? - pislog meglepetten Zayn.
- Aha, egy kicsit félénk - leguggolok a kanapé elé és kinyújtom a kezem, hogy megsimogassam, és az ölembe vegyem. Tudnia kell, hogy itt senki nem bántja, ahogy nekem is tudnom kellene.
- Szia haver - mosolyog rá, és végigsimít az apró buksin.
- Valaki kidobta - hajtom le a fejem, és különös gyengédséggel érintem meg a puha szőrszálakat.
- Szemétláda - motyogja az orra alatt bosszúsan, én pedig apró bólintással jelzem, hogy egyetértek.
- Hogy van Niall? Kérsz valamit enni vagy inni?
- Nem, köszi, ettünk mielőtt eljöttem. Összeszedte magát, vagy hát összeszedettebb az éjszakai akciójához képest.
- Nagyon sajnálom, hogy felvertelek, tényleg...  - kezdem, de szinte azonnal a szavamba vág.
- Nagyon is jól tetted, teljesen elszállt az agya, mire odaértem már indult volna, tárva nyitva hagyva a házat, meg mindent, és járni se tudott egyenesen.
Rémülten pislogok, el sem tudom képzelni Niallt ilyen állapotban, és csak az zakatol a fejemben, hogy ezt én csináltam vele, miattam ilyen.
- Hé, Haze - összerezzenek, amikor óvatosan megsimogatja a karom - nem a te hibád, mi mindannyian hajlamosak vagyunk hülyeségeket csinálni, ha szomorúak vagyunk.
- Miattam szomorú - nyelek nagyot, és a macskával az ölemben leülök a kanapé szélére. Erre Zayn se tud mit mondani, mert ez az igazság, Niall miattam szomorú, tehát az én hibám, hogy az életét veszélyeztető dolgokra készül, és teljesen kifordult önmagából.
- Csak jót akarsz neki - telepedik le mellém - bár az relatív, hogy mi a jó neked, és neki.
Nagyot nyelek, remélve, hogy az összes feltörni kívánkozó könnyem eltűnik. Egy szánalmas bőgőmasina lettem, mióta kitálaltam, és most újra meg kell tanulnom visszatartani őket, és nem kiborulni mindenen.
- Na, de nem azért jöttem, hogy róla beszélgessünk, feltéve ha te épp azt szeretnéd - hevesen megrázom a fejem, mire elmosolyodik - mit szólnál hozzá, ha elmennénk együtt valahová?
- Hová? - nézek rá értetlenül, és egy pillanatig jobban szorítom magamhoz a cicám, mert inkább mégsem akarok kimozdulni, jó nekem itt, egyedül.
- Egy különleges helyre - mosolyog sejtelmesen - G ötlete volt, és szerinte tetszeni fog, meg szerintem is. Mit szólsz hozzá?
Feszengve, vonakodva nézek a szemébe, az igazság az, hogy nagyon nem akarok emberek közé menni, és borzasztóan félek attól, hogy valaki odajönne hozzám és esetleg kérdezne valamit a múltamról, meg hát a macskát sem kellene egyedül hagynom.
- Sokan lesznek? - harapdálom idegesen az alsó ajkam.
- Nem - rázza a fejét, és biztató tekintettel néz rám, mielőtt kijátszaná azt a kártyát, amire úgyis tudja, hogy ráharapok. - Hozhatod a géped is, ha nem tetszik a dolog fotózhatsz, biztos vagyok benne, hogy jó képeket tudnál készíteni.
- Rendben - bólintok beleegyezően.
- Király! - vigyorodik el, mire önkéntelenül is elmosolyodok. - Vegyél fel, vagy hozz magaddal valami kényelmeset, meg sportcipőt, útközben beugrunk hozzám is, hogy átöltözhessek.
- Oké - sóhajtok nagyot, és feltápászkodok, de a lépcsőn kénytelen vagyok megfordulni. - Mi legyen a cicával szerinted?
- Hát, nem maradhat itt egyedül? - vakargatja a tarkóját, de a kétkedő arcomat látva gyorsan előáll egy új ötlettel. - Harry vigyázhat rá, beszélek vele amíg öltözöl, rendben?
Harry természetesen beleegyezik, bár Zayn eltökélt arcát látva nem hiszem, hogy egyáltalán lenne más választása, mindenesetre örömmel fogad engem, és a macskámat is, miközben pedig szorosan magához ölel mond valamit, amit Niallön kívül talán még senkitől sem hallottam.
- Hiányoztál!
Könny szökik a szemembe, de elfojtom őket, és inkább viszonzom az ölelését. Még mindig nem szeretem, ha megérintenek, de ez most más, mert tudom, most már tényleg, hogy ők soha nem bántanának, a cicámat is pont azért merem rábízni, mert tudom, hogy a lehető legjobb helyen lesz ezalatt a néhány óra alatt.
- Te is hiányoztál nekem - motyogom, és komolyan is gondolom, mert bár az időm nagy részét Niallel töltöttem Sydneyben, szerettem azokat a pillanatokat, amikor mindannyian együtt voltunk, és nagyon megkedveltem ezeket a fiúkat.
- Sajnálom ami veled történt, Hazel - mondja nagyon halkan, közben pedig megsimogatja a hajam. - Ha tudok bárhogy segíteni, csak szólj, rendben?
- Köszönöm - bólintok aprót, és mosolyt erőltetek az arcomra. - Már az is óriási segítség, hogy vigyázol rá.
- Ez természetes - mosolyog, és kinyújtja a kezét a macskám felé, aki Zayn mellkasához húzódva dorombol. Úgy tűnik, a kezdeti bizonytalansága ellenére gyorsan megkedveli az embereket, gyorsabban, mint én, mert a nyakát nyújtogatva megszagolgatja Haz kezét, majd belesimítja a fejét a tenyerébe. - Azt hiszem, jól kijövünk majd - neveti el magát, és kiveszi a cicát Zayn kezéből.
- Igen, úgy tűnik - vakargatom meg a füle tövét.
- Amúgy mi a neve?
- Hát, az még nem igazán van - vonom meg a vállam kissé elpirulva.
- Nemár! - mondják szinte teljesen egyszerre, ami nem kicsit félelmetes. - Sürgősen ki kell találnunk valamit! - parancsol rám Zayn.
- Oké - bólintok gyorsan.
- Kösz még egyszer, Haz, hogy vigyázol a kis szőrmókra - mondja hirtelen, és megfogja a kezem - most már nekünk mennünk kell.
Elbúcsúzunk egymástól, bár azt túlzás búcsúzásnak nevezni, hogy integetek, miközben Zayn után botladozok. Észreveszi a feszengésem, mert egy idő után úgy kapja el a kezét, mintha megégettem volna, és tágra nyílt szemekkel néz rám.
- Te jó ég, ne haragudj, Hazel!
- Semmi baj - mosolygok rá.
- Csak kiment a fejemből az a dolog, ne haragudj, nem akartam semmi olyat csinálni, amivel megijesztelek, vagy amit nem akarsz - hadarja.
- Nem csináltál - nézek a szemébe - nincs semmi gond, Zayn.
- Biztos? - nyitja ki előttem az autója ajtaját, és áthatóan néz.
- Nem ülnék be a kocsidba, ha veszélyben érezném magam - nyomatékosításképp bepattanok az ülésre, és kitartóan mosolygok rá.
- Csak szólj, ha nem tetszik valami, oké?
- Oké - bólintok.
Néhány percnyi autózás után leparkol egy óriási ház előtt, ami ugyanolyan drágának tűnik, mint amilyenben a barátai laknak, mégis egy kicsit más, mert a szépen metszett fák és bokrok között felfedezek néhány flakon festéksprayt.
- Szeretnéd megnézni a kedvenc szobám? - vigyorog rám szélesen, miután beenged az óriási házba.
- Persze - mosolygok vissza.
Felszalad az emeletre, én pedig követem, és bár azt mondtam neki, hogy nem félek, mégsem tudok úrrá lenni a paranoiámon, és a hülye gondolataimon.
- Itt szoktam művészkedni - tár ki előttem egy ajtót, ami egy nagyon színes, és nagyon festékillatú szobába vezet, ahol a falakon mindenféle színes minta van, a padlót pedig festékspray-k borítják.
- Nahát! - nyílnak nagyra a szemeim. - Ezeket te csináltad?
- Aha - vágja rá büszkén - szeretnéd kipróbálni? - kap fel egy flakont, és fúj egy Z betűt a falra. - Én addig átöltözök.
- Rendben - bólintok, és vonakodva elveszem tőle a spray-t, meg a maszkot, amit a kezembe nyom.
- Egy perc és itt vagyok - szalad ki, én pedig magamra maradok a színektől sziporkázó szobában.
csak egy másik színnel fújom át az általa rögtönzött Z betűt, utánozva azt a stílust, amit mindenhol látok.
- Kész vagyok - jelenik meg, és érdeklődve nézi, ahogy precízen befejezem a fújást. - Ha esetleg van kedved, legközelebb átjöhetsz, és fújhatunk valamit együtt, kint is van egy fal, amihez már hozzákezdtem, de kifogytam az ötletekből.
- Oké - vágom rá, és magam is meglepődök ezen, mégsem szívom vissza, mert az ő arca is felderül, amiért beleegyezek.
Szükségem van barátokra, bár talán nem feltétlenül Niall barátaira kellene ráakaszkodnom, de jelenleg egyedül ők nyitnak felém, és csak bennük bízok meg annyira, hogy képes legyek hányinger nélkül a közelükben lenni.
Meglepődök, amikor Zayn egy edzőterem előtt parkol le, és egy kicsit meg is dermedek az ülésben, mert éppen izmos, nagydarab, és harsány férfiak hagyják el a helyet.
- Haze - szólít meg óvatosan - nem kell megijedned tőlük, rendesek.
- Igen? - fonom magam köré a karjaim, és gyanakodva nézek az alakok után.
- Igen, ismerem őket, nem kell aggódnod, nem vinnélek olyan helyre, ahol veszélyben lennél, és amúgy sem leszel egyedül, itt vagyok veled - mondja megnyugtatóan, és ettől egy kicsit tényleg jobban érzem magam.
- Mit akarsz itt csinálni?
- Hát verekedni - oldja ki a biztonsági övét széles mosollyal az arcán - és te is azt fogsz, hogy megtanuld megvédeni magad az olyan szararcú alakokkal szemben, mint amelyik bántott.
Kétkedve nézek rá, nem vagyok egy erőszakos típus, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lenne jó, ha nem érezném védtelennek magam.
- Jó - sóhajtok nagyot, és gyorsan kiugrok a kocsiból, még mielőtt meggondolhatnám magam.
- Ez a beszéd! - kiáltja, és utánam iramodik, viszont amikor belépünk a magabiztosságom olyan gyorsan tűnik el, mint amilyen gyorsan jött, és nekihátrálok a mellkasának, miközben menekülőre fognám a dolgot.
- Inkább majd máskor - hebegem, de megállít, és gyengéden magával húz egy alak felé, aki kicsit kevésbé kigyúrt, mint azok, akik veszettül püfölik a bokszzsákokat, vagy éppen egymást, és egy ringben áll egy lány mellett, aki bizonytalanul ütlegel egy zsákot.
- Szevasz Matt! - kapaszkodik fel a ring szélére, és beszél valamit a férfivel, aki néhányszor rám pillant, és közben bólint.
- Ki ez? - kérdezem miután leugrik, közben pedig akaratlanul is közelebb húzódok hozzá. Nem érzem itt jól magam.
- A személyi edzőm - tájékoztat - heti kétszer én is ide járok, néha Liam is szokott jönni, mostantól pedig te is fogsz, persze csak akkor, ha tetszik a dolog.
- De én...
- Én fizetem - fojtja belém a szót - te leszel a partnerem, ő csak megtanítja neked az alapokat, utána velem fogsz gyakorolni.
Csak tátogni meg pislogni bírok a megdöbbenéstől, miközben ő arról hadovál, hogy rövid időn belül bárkivel elbánok majd, és nem lesz okom félni, én viszont nem vagyok ilyen biztos benne, főleg nem akkor, amikor bokszkesztyűben, idétlenül álldogálok az egyik zsák előtt, a Matt nevezetű alak pedig megmutatja, hogy hogyan kell tartanom a kezeim, mi a helyes pozíció, és hogyan vigyem be az első ütést, ami után ő úgy megüti a láncon lógó zsákot, hogy ijedtemben óriásit ugrok.
- Most próbáld meg te - fojtja el a mosolyát. Segélykérő pillantást vetek Zayn felé, de őt lefoglalja, hogy a saját bokszzsákját verje szét.
- Jó ötlet ez? - harapdálom az alsó ajkam.
- Persze, csak üss egyet, és adj bele mindent!
Bizonytalanul elhelyezkedek úgy, ahogy mutatta, bár kicsit összerezzenek, amikor megfogja az arcom elé emelt, kesztyűbe rejtett kezeim, és lejjebb igazítja őket. Bizonyára tudja, hogy ki vagyok, mert mentegetőzve bocsánatot kér, és elrántja a kezeit. Az első ütésem elég gyenge és bizonytalan, de magamra vonom vele Zayn figyelmét, aki addig leáll, és biztat egy erősebb, bátrabb ütésre. Hirtelen felrémlenek előttem az emlékek, amik többnyire álmomban kísértenek, érzem a durva érintéseket, és a fájdalmat, a félelem helyett viszont most a düh lesz úrrá rajtam, mert sosem tudtam visszaadni azt a fájdalmat, amit én éltem át. A kezem meglendül, és óriási ütést viszek be a zsáknak, a testemben pedig felszabadul valami, ami ösztönöz a következőre, mígnem végül addig püfölöm, amíg Matt rá nem akaszkodik a zsákra, Zayn pedig sokadjára megszólít. Zihálva, izzadtan, zsibbadó kezekkel emelem fel a fejem, és valami oknál fogva mosoly árad szét az arcomon, amikor a fiú döbbent, barna szemeibe nézek.
- Hű - böki ki - kétszer is meggondolom ezután, hogy biztos akarok-e veled edzeni.
Nevetni kezdek, az oldalam szúr, a hajszálaim pedig a tarkómhoz és az arcomhoz tapadnak, de mintha valami nehéz súly, ami eddig a lelkemen csüngött, most leszakadna. Zayn karjaiba vetem magam, és megpróbálom minden hálám belesűríteni az ölelésembe, mert életemben először végre úgy érzem, hogy nem vagyok egy védtelen kislány, akit bármikor megtámadhatnak, vagy aki bármikor átélheti újra azt, hogy egy beteg férfi játékszere legyen.

39.rész

 Niall Horan

Szemétül éreztem magam, minden egyes nap egyre borzalmasabban. A Hazel nélkül töltött második héten megpróbáltam összeszedni magam, békét kötöttem Mirával, jobban mondva ő jött át a gyerekei nélkül, és remegő ajkakkal, könnyes szemekkel kért bocsánatot a viselkedéséért, mintha ő tett volna valami rosszat, nem én lennék elviselhetetlen. Elfogadtam a rámenős vacsorameghívásukat, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy egészen kis ideig nem éreztem jobban magam, de végig figyeltem az apró, gondoskodó gesztusaikat egymás felé, és hiába törődtem többnyire az ikrekkel, a nagy, végtelenül boldog családdal együtt töltött órák után, amikor hazamentem nem éreztem semmi mást, csak a torkomat mardosó epét és irigységet. Menekülőutat kerestem, szerettem volna egy életre kiverni Hazelt a fejemből, mintha sosem találkoztam volna vele, mert előtte sokkal könnyebb volt minden, de ez lehetetlen. Néha annyit piáltam a kanapén fetrengve, amíg öntudatlan állapotba kerültem, máskor megpróbáltam visszazökkenni a normális hétköznapokba, bementem a városba, de minden újságos bódénál láttam valamit kettőnkről, róla, és ha felismertek mindig elhangzott legalább egy kérdés vele kapcsolatban, én meg nem tudtam válaszolni rá, vagy csak egyszerűen nem akartam. Egyszer, amikor hazamentem felfedeztem egy fotóst a házam körül lődörögni, és mint valami elmebeteg ordítozva nekiugrottam, a fiúk egyfolytában a nyakamra jártak, vagy egyenként, vagy csapatostul, és hülye módon megpróbáltak jobb kedvre deríteni, de nem jártak sikerrel, aztán az egyik este beadtam a derekam Louisnak, és elmentem vele egy buliba. A megszokott helyre mentünk, oda, ahová mindig, én pedig olyan hülye dolgot csináltam, amit lassan már 1 éve nem, fizettem magamnak egy éjszakát. Ki akartam ereszteni a gőzt, rádöbbenteni magamat arra, hogy vannak nők rajta kívül is, és csak azért nem szedtem össze valami gyanútlan, tapadós csajt, akinek még fizetnem sem kell, mert az veszélyes mulatság, de reggel, amikor magamhoz tértem az idegen lakásban, az idegen, pucér csaj mellett, egy fokkal sem éreztem jobban magam, csak még rosszabbul, mintha megcsaltam volna őt. Olyan gyorsan elpucoltam amilyen gyorsan csak lehetett, és igyekeztem kiverni a fejemből az éjjelről megmaradt emlékeket és gondolatokat, mert hányingerem volt magamtól.
A legszánalmasabb húzásom azonban még hátravan, azt épp most csinálom.
Leállítom az ócska, bérelt kocsit a drága bérház előtt, és hátravágódok az ülésben. Nem akarok bemenni, illetve de, de nem fogok, nem csinálhatom ezt vele, nem tehetem ki a bennem dúló érzelmeknek és nem követelhetem semmilyen módon, hogy legyen velem, ha nem akar.
Csak egy kicsit a közelében akarok lenni, tudni, hogy nincs olyan távol tőlem, még ha ez azt is jelenti, hogy mint valami kém, egy ilyen csotrogányban ülök, és felfelé bámulok arra az emeletre, ahol a lakása van, reménykedve abban, hogy megrezzen az elhúzott függöny, esetleg kitekint rajta, és ha csak egy pillanatra is, de láthatom a szép arcát. Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire hiányzik, és hogy mennyire pokolian boldogtalan vagyok nélküle.
Össze kellene szednem magam és elmenni innen, visszavinni ezt a kocsit a kölcsönzőbe és hazamenni a sajátommal, csinálni valami normális dolgot, valamit, amit szeretek, például golfozni, vagy focizni a srácokkal, de ez nem megy, helyette a kormányt szorongatva azt mondogatom magamnak, hogy ne menjek be.
Nem számítok arra, hogy ő fog kijönni.
Tátva marad a szám és a szívem hevesebben kezd dobogni, amikor kinyílik a ház ajtaja és megpillantom őt egy zsák szeméttel a kezében. Gyönyörű, mint mindig, mégsem néz ki jól, jobban mondva nem néz ki úgy, mint aki jól van. Lejjebb csúszok az ülésben, de úgy, hogy attól még lássam őt, ahogy zavartan körbetekint, mintha keresne valamit, vagy valakit. Engem.
A szemei alatt sötét karikák húzódnak, a haja rendezetlen kontyban ül a feje tetején, a léptei erőtlenek, élettelenek, miközben leesett vállal a szemétgyűjtő konténerhez sétál, és felemeli a tetejét, azonban a keze megáll a levegőben, amikor beledobná a kezében tartott zsákot. Kihúzza magát, teljesen megváltozik a testtartása, gyanakvóvá válik, majd legnagyobb meglepetésemre megkapaszkodik a konténer szélén, és felhúzza magát. Leesett állal bámulom, ahogy a járókelőkkel nem törődve félig belemászik a kukába, és a mozdulataiból ítélve vadul turkál a szemétben. Fogalmam sincs, hogy mit csinál, vagy hogy miért, de nem is érdekel, zavar, hogy elkezdenek rá furcsán, megvetően nézni, egy férfi pedig meg is áll, és a szájának mozgásából ítélve azt kérdezi tőle, hogy mit művel. Mindenféle zagyvaság megfordul a fejemben, hogy talán valami újfajta kreatívkodáshoz van szüksége szemétre, esetleg beleejtett valamit, vagy ami a legrosszabb, hogy talán nincs pénze, a valóságnak azonban köze sincs semmi ilyesmihez. Amikor leereszkedik a földre egy apró kis élőlényt tart a karjában, egy kicsi, csipás szemű szürke cicát, a mellette álló aktakukac arcára pedig undor ül ki, miközben mond valamit Hazelnek. Legszívesebben kiugranék a kocsiból, felkapnám, és beledobnám a kukába, mert amellett, hogy hirtelen kegyetlenül ellenszenvesnek és bunkónak tűnik, látom megcsillanni a barátnőm szemében a félelmet, amit az idegen hím jelenléte vált ki belőle. Szó nélkül sarkon fordul, bedobja a csomagját a konténerbe, és a kismacskával a karján beszalad a lakásba, bennem pedig szétárad a büszkeség azért, amit tett, és még tenni fog a kis élőlényért.
Beindítom a kocsit, és miközben elhajtok a fószer mellett hirtelen lenyomom a dudát, az arcomra pedig gúnyos mosoly ül ki és elégedettséggel tölt el, ahogy megugrik, és a kezében szorongatott drága telefon megismerkedik a járdával. Ezt neked, te seggfej!
Elnevetem magam, amikor a visszapillantó tükörből látom a dühös mutogatását, és ahogy felkapja a készüléket. Magam sem tudom, hogy mire volt ez jó, de megjegyeztem a megvetést a szemében, és nem akarom, hogy többé bárki is így nézzen Hazelre, mert nem érdemli meg, főleg nem azért, amit most tett.
Nem igazán tudom, hogy most mit csinálhatnék, hova mehetnék, úgyhogy egy ideig csak ténfergek a városban, mielőtt visszavinném a kölcsönzőbe ezt a kocsit, ami legalább háromszor lefullad alattam, és hazamennék a sajátommal. De nem akarok hazamenni, most, hogy láttam Őt olyan, mintha egy már hegesedésnek indult sebem újra felszakadt volna, kegyetlenül lüktet és csíp. Ebben a csotrogányban még működőképes rádió sincs, úgyhogy az összes gondolatom a nyakamba szakad, kezdve azzal a szörnyű éjszakával, amikor elmondta a történetét, majd a másnap reggellel, végül pedig ismét felvillannak előttem képek arról az idegen nőről. Naiv módon azt hittem, hogy majd így elfelejtem Hazelt, de a borzalmas bűntudaton és undoron kívül semmi mást nem váltott ki belőlem az az éjszaka. Undorít, hogy kihasználtam egy nőt, ahogy az is, hogy ő meg képes volt odaadni magát, nem csak nekem, hanem talán minden éjszaka valaki másnak, míg vannak olyan lányok a világon, akik mindennél jobban vigyáznának magukra, és pont őket találják meg az ilyen gusztustalan liliomtipró férfiak. Nem mintha bárki is megérdemelné, hogy ezt tegyék vele.
Beleütök a kormányba, felbosszant és elkeserít, hogy ilyen alakok mászkálnak köztünk, ha az a férfi élne, aki Hazelt bántotta, én magam indulnék a keresésére, hogy a lehető legkegyetlenebb módon meggyilkoljam.
Miután lecserélem a kocsit, és újra a sajátomban ülök, még céltalanul furikázok a külvárosi utcákban, és akaratlanul is a Starbucksunk előtt lyukadok ki. Fogalmam sincs, hogy mikor jártam itt utoljára, mert miután Hazel elköltözött, és nem csak itt tudtam elcsípni, többé nem járkáltam be, vagy legalábbis nem olyan sűrűn, mint amikor utána vágyakoztam.
Elszorul a torkom, lehet bennem valamennyi mazochista hajlam, mert kiszállok, és bemegyek. Ahogy belépek a tekintetem az asztalra vándorol, ahol először megpillantottam, és aminél aztán annyit ücsörögtem rá várva. Eszembe jutnak a csípős szavai, az ellenséges viselkedése, és hogy a következő alkalommal mégis beadta a derekát, és beült a kocsimba.
Letaglóz a felismerés, hogy először azért viselkedhetett úgy velem, mert félt, később viszont kettesben mert maradni velem, és eljött a házamba. Ha egy undorító féreg lennék bármit tehettem volna vele, nem tudta, hogy nem vagyok az, mégis megbízott bennem. A szemeimet elfutják a könnyek, éppen akkor, amikor a pultos lány, Meghan, ugyanaz aki akkor is kiszolgált, megszólít.
- Szia Niall! - köszönt meglepetten. - Mit adhatok?
Zavartan pillantok fel rá, nyelek egy nagyot, mire a tekintete gyanakvóvá és sajnálkozóvá válik. Nem tudom, hogy emlékszik-e Hazelre, és arra, hogy az orra előtt próbáltam becserkészni, de az arcáról együttérzés tükröződik.
- Csak a szokásosat, Meggie - krákogom, addigra viszont már csinálja az italomat, és odaszól a mellette szorgoskodó két másik baristának, hogy szünetet tart.
- Rég láttalak - jegyzi meg, miközben ráírja a pohárra a nevem, majd beleszúr egy szívószálat a tejszínhabba és elém csúsztatja. - De hallottam rólad, és a barátnődről, sajnálom ami vele történt - elveszi a felé nyújtott kártyámat, és lehúzza, majd a fejével az asztalok felé int, de hirtelen nagyon haza akarok menni.
- Kösz, vagy mi - motyogom. - Most mennem kell.
- Vigyázz magadra, Niall - a pult fölött átnyúlva megsimogatja a kezem, és biztató mosolyt küld felém, én meg csak biccentek, és kimenekülök a kávézóból.
Nem is tudom, hogy mi a fenét képzeltem, beülök majd és mosolyogva felidézem azokat a pillanatokat, amiket itt töltöttünk? Legszívesebben kihajítanám a kávémat a legközelebbi kukába, de nem vagyok a pocséklás híve, úgyhogy megtartom, és rákényszerítem magam arra, hogy beleigyak.
Jó lenne visszamenni, kérni még egy karamellás macchiatót, meg néhány szelet brownie-t és muffint, majd visszamenni Hazel lakásához, és egyszerűen bekopogni hozzá, de ezt már nem tehetem meg. Kipislogom a könnyeket a szememből, majd dühösen letörlöm őket a kézfejemmel és bepattanok a kocsimba, még mielőtt bárki is felfigyelne a nyomoromra. Jó lesz hazamenni, és bezárkózni a házamba, ahol többnyire mindenki békén hagy, ennyi épp elég volt mára az emberekből és a kimozdulásból. 

Hazel Clark

Kivételesen nem a saját üvöltözésemre ébredek, hanem egy halk, szinte csipogó hangra, amely az ágy mellől szól. Felemelem a fejem és ráhunyorgok az apró mancsaival az ágynak támaszkodó, csipás, szánni való kis jószágra, csak néhány órával ezelőtt törölgettem át a szemeit egy kamillateába mártott kendővel, de megint összeragadtak. Felülök, a lábaim a padlóra helyezem, mire vakon odacsámpázik, és sovány kis testével dorombolva a lábamhoz dörgölőzik. 3 nappal ezelőtt szedtem ki a ház előtt álló szemetes konténerből, valaki beletehette, mert egy kóbor macska nehezen mászik fel egy másfél méteres fém tákolmányra, ráadásul a kölykével együtt. Valami kegyetlen alak így akart megszabadulni tőle, és ha akkor nem megyek le amiatt a különös érzet miatt, akkor a cicát ma reggel elvitték volna a kukások, bár az sem biztos, hogy megélte volna a mai napot.
- Gyere - simítok végig az apró fején, és az ölembe veszem.
Nem igazán értek az állatokhoz, sosem volt semmilyen házi kedvencem, de ez nem jelenti azt, hogy nem is akartam, vagy hogy nem tudnék bánni egy szerencsétlen sorsú kismacskával. Én találtam, megmentettem, úgyhogy már az enyém, és gondoskodni akarok róla, annyira, hogy vettem egy macskákról szóló könyvet, ami alapján "nevelem" őt.
Vele a karomon sétálok le a lépcsőn, be a konyhába, ahol a tűzhelyen hagyott teából kiveszem a benne ázó kendőt, félkézzel kicsavarom, majd leülök az egyik székre az asztal mellett, és finoman törölgetni kezdem az összeragadt szemeit.
- Szia - mosolyodok el, és az ujjammal végigsimítok a buksiján, amikor mindkét kék szemével képes rám nézni - mindjárt jobb így, ugye kispajtás?
Dorombolva belesimítja az arcát a tenyerembe, miközben élvezettel nagyokat pislog. Az, hogy gondoskodhatok róla néha eltereli a gondolataim Niallről, és jobban érzem magam, miután teszek valamit ezért a kis élőlényért, mert a maga módján hálás érte, arról nem beszélve, hogy úgy tűnik, máris kedvel engem.
- Kérsz enni egy kicsit? - sétálok a hűtőhöz, és a felbontott konzervből szedek ki egy kanállal a tálkájába. Rémisztően kecses mozdulattal ugrik ki a kezemből, és esik neki az ételnek, a habzsolása fájdító látvány azok után, hogy a szemét közül halásztam ki.
Miután befejezi, és édesen megtisztálkodik a mancsait használva újra felveszem, és visszamasírozok vele a galériára, ahol leteszem a helyére, én pedig visszafekszek az ágyamba, de a fejem még le se ér a párnára, amikor nyikorgó hangokat kiadva újra ott áll mellettem, ezúttal rám meresztve a szemeit is.
- Cicák nem jöhetnek fel az ágyba - nyújtom ki a kezem, és megbököm az orrát. Panaszos nyávogást hallatva nyújtózkodik, nekem pedig megesik rajta a szívem, úgyhogy felemelem, és leteszem magam mellé. - Életveszélyes hadműveletre vállalkozol, pajti, remélem gyorsan tudsz szaladni - sóhajtok nagyot, de ő nem igazán törődik a figyelmeztetésemmel, mert elégedetten lekuporodik, és a hasamhoz fészkeli magát.
Lehunyom a szemeim, van valami megnyugtató abban, hogy ez a kis apróság hozzám bújva halkan dorombol, nem vagyok egyedül, és úgy érzem, szüksége van rám, legalább annyira, mint amennyire nekem rá, hogy elterelje a gondolataim, és egy kicsit fontosnak, szükségesnek érezzem magam.
A következő alkalommal, 2,5 órával később, hajnali 4-kor pattannak ki a szemeim arra, hogy egy macska fekszik a nyakamnál, valahol a szobában pedig csörög a telefonom.
Egy kupac ruha alól túrom elő kómásan, és csak azután döbbenek rá, hogy ki a hívó, miután a fülemhez emelem, akkor azonban már késő, és egy kicsit meg is rémít, hogy miért kereshet Niall hajnali 4-kor, majdnem 3 héttel azután, hogy véget vetettem a kapcsolatunknak.
- Haze? - szól bele döbbenten, igen furcsa hangon, mint aki nincs teljesen magánál. A torkom úgy szorul el, mintha egy satuba lenne fogva, hiányzott a hangja, ahogy kimondja a nevem, és ő is annyira hiányzik, hogy a nélküle eltöltött perceim rosszabbak, mint a legszörnyűbb rémálmaim.
- Mi a baj? - bököm ki halkan, azt feltételezve, hogy ha ilyenkor hív, akkor biztos történt valami borzalmas.
Visszabotorkálok az ágyhoz, ahol a macskám zavartalanul alszik tovább a párnámon, míg nekem megremeg a kezem, és az egész testem.
- Hiányzol - csuklik el a hangja, ezzel együtt pedig valójában is csuklik egyet, nekem pedig összeszorítja a gyomrom, és a szívem. - Én nem hiányzok neked?
De, rettenetesen.
- Kérlek...
- De hiányzok ugye? Csak makacs vagy, és azt hiszed, hogy nekem ez így jobb, de nem jobb! - nem tudok rájönni arra, hogy mi baja van, mitől viselkedik így, de egyre inkább aggaszt.
- Kérlek, Niall, nagyon korán van... Menj, feküdj le aludni.
- De nem tudok - nyöszörgi - kérlek, Hazel, hadd menjek el hozzád, kérlek, kérlek!
- Nem - nyelek nagyot - hoztam egy döntést, Niall, és ezen nem fogok változtatni. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam veled őszinte, és hogy bántalak, de fogadd el, kérlek, és próbálj meg elfelejteni, jobb neked nélkülem.
- Nem! - vágja rá rekedten, remegő hangon, a háttérben pedig összetörik valami, egy üveg. - Féltél valaha tőlem? Megijesztettelek, bántottalak, vagy csináltam olyat, amit nem akartál?
Lehunyt szemmel hosszan felsóhajtok, mely közben lepereg előttem az a néhány boldog hét, amit együtt töltöttünk, főleg Sydneyben, és hogy mellette minden egyes nappal egy kicsit normálisabbnak éreztem magam. Ez döbbent rá arra, hogy mi baja van most, hogy részeg, mert én akkor csináltam először valami olyat, amit ép ésszel sosem tennék, amikor vacsora közben boroztunk.
- Tudod, hogy nem - remeg meg a hangom, és könnybe lábadnak a szemeim - nem ez az oka.
- Nem akarok kölyköket - jelenti ki makacsul, magát is győzködve.
- Dehogynem - nyelek nagyot - fejezd ezt be, Niall, találni fogsz valakit, akit sokkal jobban fogsz szeretni, és lesz családod.
Hirtelen felnevet, de ez nem olyan,mint azok a jókedvű, levegőért kapkodó kacagások, amiket a barátai közelében hallatott, vagy ha én megnevettetem, mert ebből üvölt a szomorúság, az elkeseredettség, és a gúny.
- Mondjak valamit? - kérdezi, a szavai közben egyre inkább összefolynak. - Tudod mit csináltam? Lefeküdtem egy csajjal, hogy elfelejtselek, de most undorodok magamtól! Olyan, mintha... Megcsaltalak volna.
Mintha egy kést döfnének belém, a testem egy pillanatra megmerevedik, majd remegni kezd a fájdalomtól. Azt akarom, hogy elfelejtsen, de semmi se bánt annál jobban, hogy megpróbálta, és együtt volt valakivel.
- Kérlek, hadd menjek aludni - bököm ki alig hallhatóan.
- Tudsz aludni nélkülem? - kérdezi elcsendesedve, majd hirtelen teljes egészében megváltozik a hangulata, és elszántan kijelenti; - Odamegyek! Látni akarlak!
- Niall! - mielőtt bármit is mondhatnék lecsapja a telefont.
Komolyan gondolja, részeg, és ide akar vezetni kora hajnalban, veszélyeztetve magát, és másokat. Kapkodva megkeresem a telefonomban Mira számát, mert ha valaki képes megállítani, az ő, viszont az ujjam megáll a gomb fölött, mert eszembe jutnak a gyerekei, és amikor arról beszélt, hogy összeteszik a kezüket mostanában az olyan éjszakákért, amikor az ikrek nem ébrednek fel, más módom azonban nem tudom, hogy van-e. Végigszaladok a névjegyzéken, reménykedve abban, hogy csak nem emlékszek rá, de a többiek száma is megvan, de nincs, csupán Gigiét találom, ő viszont ki tudja, hogy éppen hol van. Szerencsére az agyam gyorsan vág, stresszhelyzetben főleg, és rájövök arra, hogy ő Zayn barátnője, és ha megkérem, ő felhívhatja Zaynt, aki megállíthatja Niallt, mielőtt valami óriási hülyeséget csinálna miattam.
A telefon hosszú ideig búg, mígnem beleszól a mosolygós lány vidám hangja.
- Szia, Hazel! Mi újság?
- Szia! - hadarom. - Segíts nekem, kérlek! - elcsuklik a hangom, a kezemet pedig reflexszerűen a számhoz emelem.
- Mi történt? Jól vagy? - aggodalmaskodik.
- Szólj légyszíves Zaynnek - nyelem le a könnyeim - hogy menjen el Niallhöz, mert részeg, és vezetni akar - mire befejezem a mondatot már szánalmasan, levegőért kapkodva bőgök.
- Azonnal! - kiáltja, és leteszi, míg én a telefont erősen szorítva leomlok a padlóra, és átölelem magam.
Ezt én is csináltam, miattam van, bántottam őt, és ha valami baja esik az az én lelkemen fog száradni. A macskám halk nyávogással ugrik le az ágyról, és a félig újra összeragadt szemhéjai mögül leskelődve kocog oda hozzám, hogy megvigasztaljon, de ez ilyenkor reménytelen. A kezemet esetlenül a fejére ejtem, majd a mellkasomhoz húzom, könnyes arcom a szőréhez simítva.
Néhány perc elteltével megcsörren a telefonom, Gigi az, és bejelenti, hogy Zayn már úton van, nem kell aggódnom.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezi csendesen, sajnálkozó hangon.
- Nem - szipogom, és remegő kézfejemmel megtörlöm az arcom. - Köszönöm, hogy segítesz.
- Semmit sem kell megköszönnöd, számíthatsz rám. Szörnyen sajnálom, ami veled történt, Haze, és felnézek rád, amiért olyan erős vagy, hogy senki nem vett észre semmit.
Nem tudok válaszolni, csak szipogok, és minden lélegzetvételemnél mintha egy kamion nehezedne a mellkasomra.
- Ha szeretnél beszélgetni csak hívj fel, rendben? Bármikor, oké? És Zaynre is számíthatsz.
- Oké - dörzsölgetem az arcom, és mély levegőt veszek - köszönöm, Gigi.
- Próbálj meg pihenni, Niall rendben lesz, Zayn vigyáz rá.
Bólintok, bár nem látja, majd elköszönünk egymástól, de én ott maradok a padlón, csupán a macskámmal az ölemben közelebb húzódok az ablakhoz, és nekidöntöm a fejem az üvegnek, miközben bámulom a lassan felkelő napot, ami fénybe borítja, és feléleszti Londont. 
1 órán keresztül még attól rettegek, hogy mégis megjelenik Niall, vagy nem jelenik meg, csak kapok egy borzalmas hírt arról, hogy balesetet szenvedett, de nem történik semmi. Ha nem lenne részeg, és nem hívott volna fel, hanem csak megjelenne itt, nem biztos, hogy képes lennék elküldeni. Hiányzik, és jó lenne látni, ha csak egy pillanatra is, de nincs jogom hozzá, nem használhatom ki a jelenlegi gyengeségét, mert nem tehetem meg ezt vele még egyszer, vagy talán másodjára már nem is tudnék kimászni belőle.
Nem tudok elaludni, egy idő után pedig már nem is akarok, helyette levánszorgok a konyhába, újra kamillázom a macskám szemét, feltűnik, hogy egyre jobb állapotban van, és hogy talán már csak napok kérdése, hogy teljesen rendben legyen. Megetetem, gondosan elrejtve a vitaminokat a tálkájában, majd egy tál müzlivel leülök az asztalhoz, és gépiesen magamba kanalazom. Napok óta nem jártam kint huzamosabb ideig a friss levegőn, egyrészt azért, mert félek attól, hogy esetleg megállítanak, felismernek, tapintatlan dolgokat kérdeznek, vagy mondanak, másrészt pedig azért, mert nem is akarok kimenni. Mindig ráfogtam valamire, az utóbbi pár napban arra, hogy nem hagyhatom egyedül a cicámat, de most már változtatnom kell, és nekem is megpróbálni túltenni magam a történteken. Elhatározom, hogy délután a nyakamba akasztom a fényképezőgépem, és sétálok egyet a kedvenc helyeimen, hogy azt tegyem, amit Niall megjelenése előtt is mindig tettem, ihletet és inspirációt szerezzek a művészetemhez. Nem mondhatom neki azt, hogy lépjen túl rajtam, ha nekem se sikerül túllépni rajta, és elfogadni a sorsom.
Összerezzenek, amikor elkezd csörögni a telefonom, mert sosem csinálja ezt, engem sosem keres senki, nem is nagyon értem, hogy minek van. Elszorul a torkom és a gyomrom görcsbe rándul, mert azonnal a legrosszabbra gondolok.
- Szia, Zayn vagyok - hallom a megnyugtató hangot - csak szólni akartam, hogy Niall rendben van, alszik.
- Köszönöm - motyogom - sajnálom, hogy a barátnőd miattam hívott fel olyan korán, de nem tudtam, hogy mi mást csinálhatnék, Mirát nem akartam felverni.
- Semmi baj, ezért vannak a barátok - hallom a hangján, hogy mosolyog, majd mégis nagyot sóhajt. - Hazel, mi mindent megpróbálunk, hogy összeszedje magát, de Niall nagyon makacs, és hajlamos elzárkózni, nem lenne jobb, ha beszélnétek? Hogy lezárjátok ami köztetek van...
- Nem akarom még jobban felzaklatni - nyelek nagyot, de ez csak az egyik fele a dolognak, a másik az, hogy nem hiszem, hogy normálisan tudnánk beszélni, vagy tudnék mondani bármi mást azon kívűl, amit már elmondtam neki.
- Igaz - mormolja. - Te jól vagy?
- Nem, nem igazán, de ez rendben van - piszkálok egy kilógó cérnaszálat a nadrágomból. - Van egy macskám, megmentettem.
- Láttam - válaszolja mosolygósan, én pedig meg sem kérdezem, hogy hol látta, mert van egy tippem, és mostanában amúgy is mindenki tud rólam mindent. - Figyelj, mit szólnál hozzá, ha délután meglátogatnálak? Megvárom, hogy Niall felébredjen, és kijózanodjon, utána beszélgethetnénk egy kicsit, ha akarod, vagy ha nem, akkor hallgatok veled.
- Nem tudom - hajtom le a fejem.
- Kérdezhetek valamit?
Ez a mondat emlékeztet Niall mondanivalójára, és megint kellemetlenül szorul el a gyomrom.
- Persze.
- Ugye tudod, hogy nem minden férfi olyan, mint amelyik bántott téged, vannak egész rendesek is, mint mi, Niall főleg - magyarázza.
- Tudom - húzom fel a lábaim - átjöhetsz, ha szeretnél, de nem vagyok túl jó társaság.
- Biztos vagyok benne, hogy az vagy - válaszolja kedvesen. - Most leteszem, csinálok valamit enni ennek a kis hülyének.
- Köszönöm - motyogom, ő pedig szó nélkül leteszi.
Csak most akkor veszem észre, hogy remegnek a kezeim, amikor a telefont az asztalra csúsztatom. Sosem voltak túl közeli barátaim, elbeszélgettem lányokkal, az egyetemen talán van is egy társaság, aminek a tagja vagyok, vagy már csak voltam, de sosem beszéltem velük komoly dolgokról, ők pedig sosem kérdeztek. Furcsa érzés rájönni arra, hogy ha akarom, lehetnek közeli barátaim, hiszen Zayn, Gigi, Liam, és Mira is mellettem állnak egy kicsit, talán a többiek is, csak nem tudok róla, csupán a közelembe kellene engednem őket.