2017. június 30., péntek

49.rész

Sziasztok!
Csak azért írok, mert szeretnék szólni valamiről. Egy ideje, tulajdonképpen hónapok óta vadászok magamnak nyári munkát, és néhány órával ezelőtt hívtak az egyik helyről, hogy kiesett valaki, mehetek a helyére, így ma délelőtt indulok a Balatonra dolgozni. Még nem tudom, hogy ott leszek-e egész nyáron, vagy csak egy hónapot, nem is ez a lényeg, csak azért írom le, mert valószínűleg ez kicsit megint belezavar majd a részek érkezésébe. Szerencsére nagyon jó a munkaidő, és van heti 2 szabadnapom, de nyilván alkalmazkodnom kell majd az ottani dolgokhoz, talán lakótársam is, nem tudom, hogy hogy fogok tudni írni. Lényeg a lényeg, hogy szeretném, ha nem vennétek biztosra a pénteki részeket, ezt amúgy sem tudom tartani mostanában, mert már megint szombat éjszaka fél 1 van. Egyezzünk meg abban, hogy hétvégente fogok frissíteni, vagy éppen akkor amikor sikerül, de a heti 1 részt mindenképp tartani akarom.
Köszönöm, ha megértitek!
N.x 
 Hazel Clark

A New York-i tartózkodásomra végül erősen rányomja a bélyegét, hogy beleegyezek a kezelésbe, vagy nevezzük akárhogy azt a kínzást, amin keresztülmegyek. Lehet, hogy nem kellett volna nekivágni addig, amíg itt vagyok, lehet, hogy egészen addig nem kellett volna, amíg be nem fejezem az egyetemet, de akkor még nem tudtam, hogy mindössze néhány alkalom után is ennyire szörnyű és kimerítő lesz. Erre sosincs jó alkalom, és amúgy is jobb, ha most esek túl rajta, mert annál hamarabb kaphatom vissza Niallt.
Az utolsó éjszakám sem különb, mint a korábbiak, az üvöltésembe beleremeg az egész épület, a térdkalácsom majd' eltörik, amikor sietve leomlok a wc elé, hogy belelógassam a fejem, és kiadjam a bőséges, egészséges vacsorám felismerhetetlen változatát. Gigi a világ legjobb barátnője, erre minden egyes alkalommal rájövök. A keze kellemesen hűvösnek érződik a bőrömön, amikor összefogja a hajam a tarkómon, ő helyettem is cselekszik és gondolkodik, míg én homályos tekintettel próbálok magamhoz térni. Egy adag papírt nyom a kezembe, majd segít felállni, és eltámogat a mosdóig. Szörnyen megalázottnak érzem magam azért, mert lát így, ő viszont fel sem veszi, úgy csinál, mintha teljesen mindennapos dolog lenne, hogy segít megmosni a bekómált, rázkódó barátnőjének az arcát, aki egy ideig fel sem ismeri.
- Sajnálom - nyöszörgöm a csordogáló könnyeimet törölgetve.
- Semmi baj - válaszolja egyszerűen, majd megfogja a kezem és visszatámogat a helyemre.
Olyan, mintha a nővérem lenne, méghozzá a világ legkedvesebb, gondoskodó, figyelmes nővére, aki kissé erőszakosan próbálja tartani a lelket a kishúgában.
Mindjárt fel kell kelnünk, és elindulni a repülőtérre, én pedig már előre rettegek a hosszú úttól, és attól hogy otthon egyedül leszek. Bűntudatom van azért, mert Gigi része az én szenvedésemnek, és hogy miattam ugyanolyan fáradt napközben, mint amilyen én vagyok, mert nem elég, hogy összekapar, utána még órákig beszélget velem, hogy aztán reggel könnyedén kipattanjon az ágyból, és nekivágjon az új napnak. Mindent úgy igazít, és úgy csinál, hogy nekem a legjobb legyen, és hogy szórakozzunk is. Ugyanúgy elvisz magával fotózásokra, elmegyünk vásárolni, kirándulni, enni egy jót, beleráncigált a baráti társaságába is, viszont az én időpontom mindig az utolsó a pszichológus naptárában, hogy utána egyenesen haza tudjunk jönni.
Napjában legalább háromszor átélem a múltat, egyszer akkor, amikor vele van találkozóm, de ezek után mindig egy kicsit könnyebbnek érzem magam, mert mindig rábírni arra, hogy megváltoztassam a végkimenetelt, az éjszakák azonban mások, az álmaim felett még nincs irányításom, akkor mindig a szörnyű valósággal nézek szembe, azzal, hogy ha nem találtak volna meg, akkor meghaltam volna.
- Szerinted meddig fog tartani? - kérdezem a szemeimet dörzsölgetve, halkan szipogva.
- Nem tudom - motyogja - de akármennyire is szörnyű, ne siettesd.
- Nem tudom hogy egyedül menni fog-e - fúrom bele az arcom a párnába. Jó, hogy sötét van, mert hiába tudok mindenről úgy beszélni Gigivel, hogy a szemébe nézek, így kényelmesebb, főként hogy a félelmeimnél jobban semmiről nem utálok beszélni.
- Nem leszel egyedül - vágja rá - Zayn már otthon van, ha kell odaköltözik hozzád. Tudod, hogy itt vagyunk neked, Hazel, segítünk.
- Nagyon nem szeretnék hazamenni - nevetek fel halkan. - Annyira más itt minden.
- Én sem szeretném, hogy hazamenj, te ide tartozol, Hazel, maradj itt fotósnak, akár modellkedhetnél is, óriási sikered lenne.
Ezúttal hangosan kezdek el nevetni, elképzelem magam olyan címlapokon, mint a Vogue, Gigi mellett felvonulva Channel és Dolce&Gabbana kifutókon, és hiába hiszem el minden egyes szavát, ezt elképzelhetetlennek tartom.
- Ha nem jön össze újra Niallel, akkor ideköltözök.
- Mert ha összejön Niallel akkor miért nem? Szerintem örömmel jönne veled.
- Nem - rázom meg a fejem - mert a többiek Londonban vannak, szüksége van Mirára, nem tudnám elszakítani onnan, és hogy őszinte legyek, ha visszakapnám már mindegy lenne, hogy hol vagyok, ha ő is ott van.
- Tudom, hogy minden rendben lesz - keresi meg a kezem a sötétben, és megszorítja - ti ketten összetartoztok.
Pontosan így éreztem én is, amikor együtt voltunk, de nem voltam hajlandó beismerni, mindig letagadtam, pedig nyilvánvaló volt.
Lassan újra elnyom az álom, és amikor néhány órával később szinte egyszerre szólal meg az ébresztőnk pont annyira a pokolba kívánom, mint akkor, amikor Ausztráliából utaztunk haza. Korábban London tűnt számomra az álom helynek, bár lehet hogy csak azért, mert az volt az egyetlen nagyváros amit elérhetőnek tartottam, most azonban tényleg nem akarok hazamenni, mert felélednek bennem az emlékek a legutóbbi alkalomról, amikor megérkeztem a Heathrowra.
Fáradt vagyok, és a szemeim majd' leragadnak, ennek ellenére teljesen biztos vagyok benne, hogy egyetlen pillanatot sem fogok aludni a repülőn, mert a business osztály nem olyan, mint egy magángép, senki sem fogja tolerálni a sikoltozásom és a pánikrohamaim.
A világ összes koffeinjét magamba kell zúdítanom, hogy ébren tudjak maradni.
A cuccaim összekészítve sorakoznak a fal mellett, bizarr, hogy sokkal többel megyek haza, mint amennyivel jöttem, és mintha egy teljesen más ember is menne haza. Egyetlen bőrönddel utaztam ide, amiben benne voltak a jobb olcsó, turis cuccaim, és macskahordozót szorongattam a kezemben, most pedig hazamegyek két nagy bőrönddel, és egy táskával, ami roskadozik a designer cuccoktól, kezdve Gigi kollekciójával, és azokkal a darabokkal, amiket kiszelektált a szekrényéből azt állítva, hogy neki nem tetszenek, és ingyen kapta őket, valamint azokat a darabokat is megtarthattam, amiket a fotózáson adtak rám. Egy ősrégi farmerban, tornacipőben, és egy London Art University feliratos pulcsiban utaztam ide, és most hazamegyek egy Versace nadrágban, Tommy Hilfiger croptopban, ami bár nem az én stílusom, de Gigi ragaszkodik hozzá, és egy Channel dzsekiben, csak hogy ne fázzak. A hajam rövidebb, a vége frissen szőkített, lezseren omlik a vállamra, a körmeimen csillog az őszi divattrendeknek megfelelő manikűr, és bár a szemeim karikásak a kialvatlanságtól, amikor Gigi mellé állok nem egy csóró egyetemistának nézek ki, hanem valaki olyannak, aki érdemes arra, hogy egy társaságban mozogjon ezzel a lánnyal, és egy olyan férfi barátnője legyen, mint Niall Horan. 
- Muszáj hazamenned? - biggyeszti le az ajkát, amikor elérünk arra a pontra, amikor muszáj elköszönnünk, mert csak az mehet tovább, akinek van jegye.
- Bár ne kellene - mosolygok rá - vagy holnap vissza is jöhetnék.
- Visszajöhetsz! - kapja fel a fejét, mire mindketten elnevetjük magunkat. - Ide bármikor visszajöhetsz, Hazel.
- Legközelebb te jössz Londonba, ugye? Küldök neked tiszteletjegyet a kiállítás megnyitójára.
- Ott találkozunk - fonja körém a karjait - tegyél még ennél is büszkébbé.
- Igyekszem - szorítom magamhoz. - Köszönök mindent, Gigi, megváltoztattál. 
- Nem - rázza meg a fejét, a szőke tincsei röpködnek az arca körül - csak kezdesz önmagad lenni. 
Nagyon nehezen engedjük el egymást, és a szívem fizikailag fáj, amikor átlépek a jegyellenőrző kapun, magam mögött hagyva G-t, aki megpróbálja elrejteni a krokodilkönnyeit. Én is sírdogálok, de a hajam most nem takarja el az arcom, kénytelen vagyok megdörgölni a drága dzsekibe bújtatott karommal, és ez rádöbbent arra, hogy tényleg egy másik ember száll most fel a Londonba tartó járatra. Egy olyan ember, aki eltöltött majdnem 2 csodálatos hetet New Yorkban a világ egyik legsikeresebb modelljének a társaságában, aki megismertette még több ilyen emberrel, és aki által olyanokat tanulhatott, amik még a legszerencsésebbeknek is alig-alig adatnak meg. Útinaplót vezettem ezekről a napoktól, hogy biztos minden pillanatra emlékezzek, de azt hiszem, ezt a szokásom megtartom ezentúl is, mert furcsán jó érzés papírra vetni a gondolataim. Remélem, hogy nem valaki olyan fog mellém ülni, aki kíváncsian figyeli, hogy mit írok, vagy rajzolok, esetleg pedig még beszélgetni is akar, mert ahhoz túl fáradt vagyok, és a gondolataim amúgy is csak rám tartoznak. A Londonból New Yorkba tartó járaton kifogtam egy német turistát, aki a repülés előtti első 5 percben levágta, hogy velem nem fog tudni kommunikálni, ezért inkább aludt és filmet nézett, talán most is ekkora szerencsém lesz. 
A repülőre felszállva az első dolgom kérni egy kávét, és talán életemben először nem foglalkozok azzal, hogy mennyibe kerül, mert szükségem van rá, akkor is, ha felháborítóan drága.Szerencsére ezúttal egy idős, japán hölgyet fogok ki, aki egy kicsit töri az angolt, de amikor összeráncolt homlokkal próbálom kitalálni, hogy mit mondhatott el már sokadjára borzasztó akcentussal az anyanyelvemen feladja a próbálkozást, átvált japánra, és nem törődve azzal, hogy nem válaszolok, hevesen elkarattyolgat mellettem. Legalább nem kell válaszolnom, és azt sem fogja érteni, amit írok.
A felszállás megint eszembe juttatja azt, amikor Niallel utaztam haza Syndeyből, arról kérdezgetett, hogy hova szeretnék menni legközelebb, lelkesen mesélt egy fesztiválról, ahová velem akart menni, és már akkor is azt mondta, hogy rengeteget változtam, talán ha most látna meg sem ismerne, pedig a célom még messze van. Aztán megint álmodtam, és ő megígérte, hogy gondoskodik arról, hogy elmúljanak, ennek ellenére a helyzet még rosszabb, mint bármikor, és kávéval tartom magam ébren, hogy a többi utast ne rémisszem halálra azzal, ha elalszok, és üvöltözni kezdek. Azon az úton rajzoltam neki egy rókát, mert ez volt a kívánsága, és hogy odaírjam fölé, hogy "Egyetlen szerelmemnek, Niall James Horannek". Nem tudom, hogy hol lehet most az a rajz, de remélem, hogy ha egyszer megtalálja, tudni fogja, hogy a nevetésem ellenére minden egyes leírt betűt a lehető legkomolyabban gondoltam, és még most is így gondolom. Ezek voltak az utolsó közös, boldog pillanataink, és a fél életemet odaadnám azért, hogy újra átélhessem őket, hogy újra a karjai között fekhessek, miközben halkan szuszog a nyakamba, és később az állítja, hogy nem aludt, pedig még horkolt is. Bármit megtennék azért, hogy még egyszer halljam ahogy azt mondja, hogy szeret engem, és az érzelmekkel teli tekintetét megpihentesse az arcomon, miközben a szájához emeli a tenyerem, hogy belecsókoljon. Ha nem lettem volna meggondolatlan és hülye, most nem egy másik lány élné meg vele ezeket a pillanatokat, hanem én.
Nyitok egy új oldalt a füzetemben, amit kijelöltem a naplómnak, és ahelyett, hogy folytatnám a leírását az utolsó Amerikában töltött éjszakámnak, felidézem azt a pillanatot, amikor először néztünk egymás szemébe. A pszichológus azt mondta, hogy az jót fog tenni, ha leírom az emlékeim, és a gondolataim, bár nem ezekre gondolt, a lényeg mégis ugyanaz. Nem fogom egy repülőnyi ember előtt felidézni a legrosszabb emlékeim, amikor lehet a jókat is, a legjobbakat, és bár visszaemlékezésnek indul az egész, mégis valami teljesen más lesz, mert képes vagyok leírni a változásokat, amik végbementek bennem az idő alatt, és itt-ott beleszövöm a rossz emlékeket is. Ha nem hoznának néha ételeket, először reggelit, majd egy kis innivalót és nasit, majd ebédet, és uzsonnát, megállás nélkül írnék, így azonban nem kapok ínhüvelygyulladást, egy idő után pedig a füzetem is betelik. Talán ez lesz az egyik új szenvedélyem, az új Hazel szenvedélye.
Mire leszállunk égnek a szemeim, laposakat pislogok, és olyanokon gondolkozok, hogy kitámasztom a szemhéjaim az elszórt, egyenként becsomagolt fogpiszkálókkal. Szinte mindenki átaludta az utat, csak én körmöltem megállíthatatlanul, rendeltem újra és újra kávét, iszogattam a bedobozolt narancsleveket, majszoltam muffint, és habzsoltam be az előregyártott ételeket, és ez még nehezebbé tette néha az ébren maradást, főleg miután elfogytak a lapok.
Azt tervezem, hogy busszal, vagy metróval megyek haza, bár amikor levadászom a csomagjaimat, és magam után rángatom őket már tényleg úgy érzem magam, mint egy élőhalott. Egy élőhalott, aki abban a pillanatban életre kel, amikor meglátja a legjobb barátját, ahogy kapucnival a fején félénken integet. Azonnal könnyekben török ki, mert hónapok óta nem láttam Zaynt, és addig a pillanatig, míg a karjai közé nem vetődök rá sem jövök arra, hogy mennyire nagyon hiányzott ez a fiú, aki heteken keresztül minden egyes nap magával rángatott bokszolni, majd nálam tanyázott, és együtt vacsorát főztünk.
- Hiányoztál! - tör fel belőlem köszönés helyett, miközben a lehető legóvatosabban leteszem a macskám a földre, és végre mindkét karom a nyaka köré fonom. Nem hallom a válaszát, de nem is igazán van rá szükségem, mert az ölelése, és hogy addig ő sem enged el engem, amíg én óvatosan el nem húzódok mindent elárul számomra. 
- Szia kishaver! - emeli fel a földről a macskahordozót, benne Szergejjel, és az arca elé tartva óriási mosollyal üdvözli a macskám, míg én visszamegyek a csomagjaimért.
- Jól utaztál? - veszi el tőlem az egyik bőröndöt, látványosan elcsodálkozva azon, hogy mennyi cuccom van. - Nagyon csinos vagy, Hazel! - nyom sétálás közben egy kissé béna puszit a fejemre. Repesek a boldogságtól, csak mert itt van, és még mindig ugyanolyan, mint amilyen akkor volt, amikor legutóbb találkoztunk, talán csak van 1-2 új tetoválása. 
- Igen, csak nagyon fáradt vagyok - mosolygok rá. - Köszönöm!
- Először meg sem ismertelek - nevet rám. - Kint van a kocsim a parkolóban, hazaviszlek, útközben bevásároltam neked, mivel gondolom kiürítetted a hűtőt mielőtt elutaztál. Jól érezted magad? G nagyon az agyadra ment? 
Amíg ki nem érünk a kocsihoz, és még utána is folyamatosan fecsegek, pedig a nyelvem össze-összeakad a fáradtságtól. Majdnem minden nap beszéltünk, mégis elmesélek mindent ami velem történt, ő pedig úgy hallgatja, mintha a saját élete nem ilyen lenne, mintha nem csak miatta és a barátnője miatt élhettem volna ezt át.
- És te jól érezted magad? Milyen volt a promózás? - furcsa kimondani ezt a szót, mert korábban fogalmam sem lett volna róla, hogy mit jelent, most meg egy kérdésembe fogalmazom.
- Jól, aha - hümmög már kissé kevésbé lelkesen, de azért villant rám valami mosolyféleséget. - Volt egy-két zavaró tényező, de mindegy.
- Zavaró tényező? 
- Semmi lényeges, ne törődj vele, inkább mesélj még, csináltál képeket a kiállításra? - próbálja átterelni a beszélgetésünket egy másik síkra, de ő is tudja, hogy engem nem ilyen könnyű elhallgattatni. 
- Igen, majd megmutatom őket - bólintok, majd konkrétan rákérdezek arra, ami igazán érdekel. - Niall hogy van? 
A válaszul kapott hümmögés nem valami biztató, és összerándítja a gyomrom. Akárhányszor belegondolok abba, hogy egy másik nő van az én helyemen görcsbe ugrik a gyomrom, nem akarom figyelembe venni a létezését, de Niall érdekel, jobban mint bármi, vagy bárki. 
- Elvan - válaszolja végül - neki nem úgy sült el ez az időszak, ahogy tervezte.
- Hogy érted ezt? - kapok levegőért, hiszen abban a műsorban, amiben elmondta, hogy új barátnője van olyan boldognak tűnt. 
- Sokat veszekedtek Mirával - mondja el végül lassan, megfontolva minden szavát. - De erről ne velem beszélgess, Haze, én csak azt tudom elmondani amit láttam.
- Mi van azzal a lánnyal? - kérdezem, és közben a mutatóujjam bedugom a macskahordozón, hogy legalább így simogassam a kis barátom.
- Őszinte legyek, vagy próbáljam szépíteni a dolgokat? 
- Az első - motyogom.
- Nekem nem változott a véleményem, Haze, szerintem Niall még mindig nem szereti őt, csak egy pótlék számára, és sajnálom azt a lányt, mert igazán kedves, szereti azt a lükét, de ami a köztük van az nem más, mint Nialler önámítása. 
- Vissza szeretném kapni - bököm ki hirtelen. Zaynnel még nem közöltem ezt, ahogy azt sem, hogy nem vagyok selejtes, és hogy elkezdtem pszichológushoz járni. Sok dolgot kell még megosztanom vele, mert megérdemli hogy tudja, és mert szükségem van rá, a segítségére. 
- Az jó - jelenti ki aprót bólintva - ideje volt már. 
- Sok dolgod van ma, vagy ráérsz egy kicsit? - pislogok rá bizonytalanul. 
- Reménykedtem benne, hogy nem vagy túl fáradt ahhoz, hogy beszélgessünk - jutalmaz meg egy félmosollyal 
Igazából annyira fáradt vagyok, hogy néha azon is elgondolkodok, hogy mi a nevem, de sosem ráznám le Zaynt, pláne úgy nem, hogy én hívom. 
- Ezekben a táskákban a te cuccaid vannak, vagy G máris elküldte az egyik bőröndjét? - kérdezi, amikor nagyot nyögve kiveszi a bőröndöket a csomagtartóból.
-Az enyémek - veszem el az egyiket mosolyogva. - Ha hozod Szergejt felviszem én őket.
- Még mit nem! - indul el előttem. 
Végül is a liftig, majd a lakásomig elsétálni nem egy bonyolult művelet még két nagy táskával, és egy nyűgös macskával sem, aki látszólag jobban örül annak, hogy végre szabadon lehet a saját területén, mint a rég látott barátjának, nem mintha ezt Zayn annyiban hagyná, mert amint tudja felkapja, és megszorongatja a kis szőrmókot.
- Kérsz valamit inni? - botorkálok a konyhába.
Csak 2 hétre hagytam el a lakásom, de kicsit megint olyan érzés, mintha idegen környezetben lennék, hiába néz ki minden ugyanúgy, és még az utolsó pillanatban a pulton felejtett pohár is ugyanott van. Hiányzik Gigi állandó jelenléte, és már most félek az egyedülléttől, pedig korábban csak azt ismertem, és pont a társaságot nem vágytam.
- Nem, köszi - telepedik le a kanapéra, míg én csinálok magamnak egy kávét, és pötyögök egy üzenetet a barátnőmnek arról, hogy épségben megérkeztem, és Zayn meglepett. 
Utálom a kávét, mindegyiket a Starbucksban kapható habosakon kívül, de ma muszáj ezt zúdítanom magamba.
- Mióta iszol ilyen kávét? - kérdez rá azonnal Zayn, amikor letelepedek mellé a bögrényi keserű löttyömet kortyolgatva. 
Válaszul csak megvonom a vállam, mert úgyis mindjárt elmagyarázom neki, hogy mibe vágtam bele.
- Van néhány dolog, amit még nem mondtam el neked - eresztem le a bögrét, és kinyújtom a kezem, hogy megvakargassam az ölében elnyúló állat füle tövét. - De csak azért, mert nem telefontéma.
- Hallgatlak - tornázza feljebb magát érdeklődést sugallva felém. 
- Gigi rábeszélt, hogy járjak pszichológushoz, hogy segítsen feldolgozni a dolgokat, és megszabaduljak az álmaimtól - vezetem fel a mondandóm, mire szinte egyből közbevág.
- Ez fantasztikus, Hazel!
- Igen - mosolygok rá - azért egyeztem bele, mert egy orvoshoz is elmentünk, aki megvizsgált. Egész életemben tévhitben éltem, Zayn - tördelem a kezeim, és rágcsálom az ajkam, miközben kimondom.
- Hogyan? 
- Azt mondta, hogy látja, hogy megsérültem, de ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egyszer legyen gyerekem. Valószínűleg nehéz lesz, és veszélyes, de...
Nincs időm végigmondani, mert a levegő beszorul a mellkasomba, amikor hirtelen magához húz, jobban mondva inkább ránt, és szorosan átölel. Belefúrom az arcom a vállába és viszonzom a szorítását, már meg sem lep, hogy félelemérzet helyett csak kellemes borzongást érzek, és a mellkasom azért szorít, mert annyira szeretem, és úgy hiányzott.
- Segítened kell nekem - motyogom - nem tudom egyedül végigcsinálni, Zayn.
- Itt vagyok - nyomja az ajkait a homlokomra - nem vagy egyedül, és amíg én élek nem is leszel többé. 
Még egy ok, amiért ő és Gigi annyira jó párost alkotnak, mindkettőjüknek óriási szíve van, és szorítanak benne helyet nekem is. 

Niall Horan 

Legszívesebben kikapcsolnám a telefonom és a világ elől is eltűnnék az első pár napban, amikor végre egyedül lehetek az otthonomban. Jobb így, hogy Celeste nincs minden pillanatban körülöttem, sem senki más, mert így tudok gondolkodni, és nem kell megjátszanom magam senki előtt. 
Ledobom a postát a nappali asztalára azzal a céllal, hogy majd átnézem őket, megint jött egy rakás csomag is, mert ha már valamilyen márkájú ruhát hordok, vagy egy interjú során ha megjegyzik, hogy jó az illatom kimondom a parfüm nevét, az felér azzal, mintha reklámoznám, és elhalmoznak ajándékokkal, amiknek általában izgatottan esek neki, most viszont figyelmen kívül hagyom. Egy dalon dolgozok, tulajdonképpen több dalon is már hetek óta, de ezt most úgy érzem, hogy muszáj befejeznem, pedig már órák óta nem találok normális rímet néhány szóra, csak firkálgatom a papírt és bambulok magam elé. Ahogy elnézem nem érkezett semmi érdekes, csak a szokásos a banki "tevékenységeimről" meg az egyenlegemről, meg egyéb hivatalos levelek, egy azonban felkelti az érdeklődésem, mert teljesen más, mint a többi, bár a boríték egyszerű fehér, a tartalma miatt keménynek tűnik. Egy esküvői meghívóra számítok, és tulajdonképpen kíváncsi is vagyok rá, hogy vajon melyik két barátom döntött úgy, hogy összeköti az életét, és emiatt hova kell majd utaznom, de vannak még meglepetések, mert bár azt eltaláltam, hogy meghívó, közel sem esküvőre szól, és tátva marad a szám. 

Tisztelt Niall Horan!
Szeretettel meghívjuk önt, és kedves családját, szeretteit november 8-án a művészeti kiállításunk megnyitójára, melynek bevételét jótékony célra fordítjuk.
Hazel Clark & Zayn Malik

Tudtam, hogy Zayn és Hazel valamit munkálkodik együtt, és amikor nem épp duzzogok, vagy csak simán ellep mindent a rosszkedvem, akkor igazán örülök annak, hogy ők ketten barátok, de ez teljesen lesokkol, mert bár tudtam róla, hogy készülnek egy kiállításra, elfelejtettem, és most olyan mintha egy szóval sem említette volna soha Zayn. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy fogok meghívót kapni a nyitóra, valószínűleg ha az eszembe jutott volna, vagy Z emlékeztet, akkor is csak belógtam volna egy olyan napon, amikor Haze nincs ott, így viszont biztos, hogy újra látni fogom, ráadásul úgy, hogy tündököl valami olyan között, amit ő alkotott. Nem tudom, hogy hogy fogom  ezt végigcsinálni, de ha belepusztulok is ott leszek, mert látni akarom az én kis művészem, ahogy megteszi az első nagyobb lépéseit annak érdekében, hogy sikeres legyen. 
Mielőtt észhez térhetnék már fogom a telefonom és hívom Zaynt, bár azt nem tudom, hogy mit is akarok mondani neki.
- Szeva Nialler! - a becenevem megmosolyogtat, jó tudni, hogy a baklövéseim ellenére neki még mindig ugyanúgy Nialler vagyok. 
- Szia - válaszolok - megkaptam a meghívót.
- Igen? Mondtam Haze-nek, hogy adjuk oda személyesen mindenkinek, de ragaszkodott a postához, mert nem lenne fair azokkal szemben, akik nem a közelben élnek. Eljössz, ugye? 
- Mindenképp - bólintok aprót - de jó ötlet ez? Szeretné Hazel hogy ott legyek, vagy csak azért kaptam meghívót, mert a többiek is? 
- Azért, mert olyan embereket hívtunk meg, akik mindkettőnknek fontosak, és a családjainkat. Na most, ez rád mindenhogyan igaz, mert fontos vagy nekem, mint barát, munkatárs, és testvér, azt pedig hadd ne én fejtsem ki, hogy neki mit jelentesz.
Szeretném megkérdezni, hogy mit, mert hónapok óta alig tudok valamit Hazelről, és azért, mert eltitkolta előlem azt az óriási dolgot teljesen összezavarodtam az érzelmeit illetően, de nem Zayn feladata, hogy tisztázza az érzelmeinket egymás iránt, úgyhogy befogom a szám.
- Ott leszek, és köszönöm a meghívást, alig várom hogy lássam, hogy mit alkottatok. 
- Kösz, tesó - érzem a hangján, hogy mosolyog - hozd el Celeste-et is.
Nagyokat kell pislognom, mert erre nem számítottam, és amúgy is... Vigyem el a barátnőm az exem kiállításának megnyitójára? A barátnőm, akit egyébként még mindig nem tudok úgy szeretni, ahogy kellene, mert a szívem és az érzelmeim valahol itt maradtak ezen a kanapén aznap reggel, amikor felébredtem arra, hogy Haze elcuccol?
Ez vajon azt jelenti, hogy már kicsit sem szeret engem? Hogy nem bánja, hogy van valaki másom, mert nem érdeklem többé?
- Átgondolom - préselem ki magamból, majd elköszönök. 
Vajon neki van valakije? Valaki, aki nem akar sosem gyereket, és ezért nincs bűntudata? Talán más már átsegítette azon, amin nekem kellett volna.
Nem.
Nem, mert akkor Zayn nem teperne ennyire, nem töltené minden szabad pillanatát vele, mert nem lenne rá szükség. 
Miközben hátradőlök, és feldobom az asztalra a lábaim lerúgom a dalszöveges füzetem, a belegyűrt papírok pedig szanaszét szóródnak a padlón. Nem szedném fel őket most azonnal, ha nem látnék meg néhány összefirkált kotta és szöveg között egy rajzlapot, rajta Haze cikornyás művészbetűivel. A szívem azonnal összerándul, amikor magam elé emelem a rajzot a rókáról, és eszembe jut az összes emlék arról a napról, amikor készült. Az aláírása, és a nevem mellett az van, hogy 'Egyetlen szerelmemnek' és ez rádöbbent arra, hogy ha nekem most kellene írnom, vagy adnom neki valamit, én is így írnám alá, még akkor is, ha az ő esetében én mondtam, hogy ezt írja. Pont ugyanezt írnám én is, mert nekem is ő az egyetlen szerelmem, mindig is ő volt, most is az, és örökké az is marad.

2017. június 23., péntek

48.rész

 Hazel Clark

Semmivel sem különb érzés egy idegen kanapéba süllyedni egy idegen ember előtt, aki szóra akar bírni, mint 8 éves koromban, talán csak annyi a különbség, hogy most egyedül vagyok, nincsenek mellettem aggódó, magukat hibáztató szülők, akik folyton azt ismételgetik, hogy jobban fogom érezni magam, ha elmondom, hogy mi történt. A gyomrom ugyanúgy görcsben van, kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, és pont annyira nem akarom elmondani a történteket, mint ahogy akkor sem akartam, csak most akárhogyan is, de ráerőszakolom majd magam a beszédre, mert szeretnék megszabadulni attól a tehertől, ami 15 éve nyomja a vállam. Egyébként is, arról a gyerekpszichológusról, akihez egy éven keresztül hetente három alkalommal elvittek a szüleim csak halvány emlékeim vannak, de sokkal szimpatikusabbnak tűnik az a hölgy, aki most mosolyogva ül velem szemben, és próbál beszélgetni velem. A kérdései nyersek, és nehezek, de úgy teszi fel őket, mintha azt vitatnánk meg, hogy mit fogunk ma vacsorázni.
- Miért vagy itt, Hazel?- egy kockacukrot dob a kávéjába, és kavargatni kezdi, miközben én lehunyom a szemeim és hosszan felsóhajtok.
Miért vagyok itt?
Azért, mert Gigi, Mira, és Zayn szerint is jó ötlet volt eljönni.
Nem, azért, mert segítségre szorulok, mert szeretnék megszabadulni a rémálmoktól, és a félelmeimtől.
Leginkább azonban azért, mert Niallel akarok lenni, bárhogy, minden módon, hosszútávon, és ez csak akkor következhet be, ha összeszedem magam.
- Mert szeretnék megszabadulni a múltamtól - bököm ki végül a kezeimet tördelve egyfajta pótcselekvésként - és mert szerelmes vagyok valakibe.
- És úgy érzed, hogy a múltad akadályoz abban, hogy a szerelmed kiteljesedjen?
Hogy akadályoz-e? Elhagytam Niallt, hónapok óta nem beszéltünk egymással, amikor együtt voltunk a bekattanásaim tönkretették a pillanatainkat, korábban pedig már csak attól is kiborultam, és elájultam, ha igazán közel hajolt hozzám, szóval igen, azt hiszem akadályoz.
- Igen - nyelek nagyot - mindenben akadályoz, nem csak ebben.
- Hogyan? - ebben a pillanatban rájövök arra, hogy gyűlölöm ezeket a kérdéseket.
- Mindenhogy - túrom hátra az arcomba lógó kósza hajtincseket, a számat valami cinikushoz hasonló nevetés hagyja el.- Korábban féltem a férfiaktól, de aztán amikor idősebb lettem rájöttem arra, hogy esélytelen elkerülnöm őket, szóval a jelenlétüket már elviseltem, de a mai napig gyűlölöm, ha egy idegen férfi megszólít, vagy csak végigmér. Rémálmaim vannak, nem is rémálmok, emlékek, amik álmaimban jönnek elő, néha minden éjjel, néha kimarad 1-2 alkalom, esetleg 1-2 hét, de végül mindig újra előjönnek. Nem tudok együtt lenni a barátommal, vagyis... nem tudtam. Nem tudom, hogy érte el, amit elért, de az első alkalmakkor, amikor megpróbált megcsókolni elájultam, később ehhez valahogy hozzászoktam, rájöttem, hogy nem rossz dolog, és arra is, hogy Niallnél jobb ember nem létezik, és soha nem tudna bántani, de hiába tudatosítottam ezt magamban, a rossz dolgok mindig erősebbek voltak nálam. Azért vagyok itt, mert valaki elvett 6 hónapot az életemből, további 15 évet pedig elvesztegettem, most már szeretnék egy normális lány lenni.
A mosoly, amit válaszul kapok váratlanul ér, de miután befejezem a mondandóm és szusszanok egyet viszonzom.
- Elmondanád nekem, hogy mi történt veled? - mind közül ez a legrosszabb kérdés, amit feltehet. Ritkán mondom el a történetem, mégis túl sokszor, és eszembe jut a legutóbbi alkalom, mind közül a legrosszabb, amikor Niall vállára borulva ordítottam. Most sem könnyebb, mint akkor, és a végére majdhogynem ugyanúgy végzem, fuldokolva a sírástól és a képektől, amiket az agyam levetít elém, reszketve, rettegve attól, hogy hirtelen megint 8 éves leszek, és visszakerülök abba a pincébe, leláncolva, ahol a világosság semmi mást nem jelent, csak újabb kínokat. Elfogadom a felém nyújtott zsebkendőt és kifújom az orrom, nehéz megnyugodnom, és az ember azt hinné, hogy egy pszichológusnál kapni fog segítséget az ilyen esetekben, én azonban nem kapok semmit egy csomag zsepin kívül. Lehajtom a fejemet és átfogom a karjaimmal, csukva tartom a szemeim, olyan erősen, hogy szinte már fáj, és próbálom lecsillapítani a kapkodó légzésém, az őrült gondolataim. Volt egy időszak, olyan 16 éves korom körül, amikor szerettem volna megölni magam, azt hiszem akkor hágott a tetőfokára minden, párosulva a tinédzserkori elveszettség és reménytelenség érzésével, és azzal, hogy akkoriban született meg a húgom, aki újra boldogságot hozott a szüleim életébe, és adott egy lehetőséget számukra, hogy  helyrehozzák a hibákat, amiket szerintük elkövettek. Sosem volt hozzá bátorságom, akkor sem, amikor az éjszaka közepén akárhányszor felsírt a szomszéd szobában alvó baba, és kirántott a szörnyű rémálmokból, mindig hozzá mentek be a szüleim, én csak megkaptam a szokásos ajtónyitást, az aggódó pillantást, és az ígéretet, hogy minden rendben lesz, miközben izzadtan, reszketve próbáltam összeszedni magam. Ha tudtam volna, hogy egy nap Niall Horan beverekedi magát az életembe, és mindent megváltoztat, sosem ültem volna a wc tetején az apám borotváját szorongatva, és sosem gondolkodtam volna azon, hogy végül valamire felhasználjam a nyugtatókat, amik évek óta hevertek a konyhaszekrény mélyén abban a reményben, hogy egyszer elhiszem, hogy segíthetnek rajtam.
Végül megint Niall az, aki visszahoz a valóságba, az undorító kezek emlékét felváltják azok, amikor a szájához emelte a kezem és belecsókolt a tenyerembe, majd a pirospozsgás arcához simította, a gyengéd simogatásai, ahogy az ujjai játszottak a hajammal reggelente, amikor hamarabb ébredt fel, mint én. Azt kívánom, bárcsak többet kaphattam volna belőle egy kicsivel, csak néhány nappal, és bárcsak ne úgy kellett volna megtudnia a titkaimat, ahogy megtudta.
A zokogásom szép lassan elcsitul, mígnem nem marad más belőle, csak halk szipogás, és némi harag azért, mert G fizetett ennek a nőnek azért, hogy beszéljen velem, és mégsem tesz semmit azon kívül, hogy bámul, és a tekintetével elemzi, ahogy megnyugszok. Hirtelen szeretnék felállni, és hozzávágni a papírjait, amiken a viselkedésem boncolgatja, mert ennél még az is többet csinált, akihez 8 évesen elcipeltek. Nem várom el, hogy leguggoljon elém és azt mondja, hogy már senki nem bánthat, ahogy azt sem, hogy édességekkel próbáljon rávenni arra, hogy megnyugodjak, de azért adhatna valami tanácsot, hogy mit csináljak.
- Az elején lehet, hogy rosszabb lesz - szólal meg végül, miközben én a zsebkendőt gyűrögetve, összeszorított fogakkal ülök - mert azt szeretném, ha minél élénkebb felidéznéd magadban az emlékeid.
- Tessék? - kapom fel a fejem meghökkenten.
- Idézd fel őket, mindet, aztán képzeld el, hogy fellépsz az ellen, amit csinált veled az az ember. Elképzelheted, hogy szuperhős vagy, vagy hogy a láncok papírból vannak, és egyszerűen eltépheted őket, mindegy, csak mentsd meg magad, és mindig emlékezz rá, hogy nem a te hibád ami történt, te csak egy gyerek voltál.
- Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre - rázom a fejem.
- Akkor miért vagy itt? - kérdezi hidegen. - Döntsd el, hogy mit akarsz, életed végéig szenvedni, vagy megszabadulni ezektől és boldog, teljes életet élni? Holnapra választ akarok.
- A második - jelentem ki gyorsan.
- Akkor készülj fel lelkileg, és mindenhogyan, mert nem lesz egyszerű, viszont minden rajtad múlik, azon, hogy te mit akarsz. Sikerülni fog, ha elhiszed, és küzdesz érte.
Bólintok, mert tudom, hogy akármi is lesz, megéri, ha egy nap visszakaphatom Niallt, és normális emberré válhatok normális élettel.
- Jaj Istenem, Hazel! - borul a nyakamba a barátnőm, amikor kilépek a rendelőből, vagy nem is tudom, hogy ki a neve annak a szobának. Hát ennyire nézhetek ki jól. - Jól vagy? - simítja el a hajam az arcomból és aggodalmasan végigmér.
Egy kicsit még mindig piros az arcom és szipogok, amiatt pedig mert emlékeztet erre egy kicsit lekonyul a szám, és az ajkamba kell harapnom, hogy ne pityeredjek el. A pszichológusnő nem kísért ki, úgyhogy ha akarnám már elkezdhetném megosztani Gigivel a szörnyű kérdéseit és a közömbösségét, de inkább szeretném az épületen kívül tudni magam egy olyan környezetben, amit már ismerek valamennyire.
- Szeretnél hazamenni, hogy megbeszéljük mi történt? - ő a világon a legrendesebb és legjobb barátnő azért, mert felteszi ezt a kérdést, és nem próbál meg rábírni arra, hogy egy nyilvános helyen beszélgessünk, amikor bólintok. - Vegyünk valami egészségtelen kaját, jó? Pizzát vagy hamburgert, és legalább eszünk egy jót miközben elmeséled.
- Oké - dörgölöm meg az arcom, és megeresztek egy mosolyt is.
Visszaúton a szállodába valóban megállunk egy hamburgerezőnél, és G megkéri a sofőrt, hogy menjen be, és vegyen nekünk négy retro hamburgert, meg magának amit szeretne. Nem hagy egyedül, és nem kéri, hogy kászálódjak ki a kocsiból és menjek be vele, kint marad, és a kezemet szorongatja, amitől sokkal de sokkal jobban érzem magam, mint az elképzelhető. Mivel négy hamburgert kért számunkra arra számítok, hogy olyan kicsik lesznek, hogy egy nem elég nekünk, ehelyett azonban négy akkora adagot nyújt be nekünk a sofőr, mint a fejem.
- Vendégeink lesznek? - bámulok az óriási csomagokra.
- Nem, ez mind a miénk - közli velem sugárzó mosollyal Gigi. - Hidd el, hogy el fognak fogyni.
Nem kérdőjelezem meg, habár kíváncsi vagyok rá, hogy hová fogjuk eltüntetni őket, mert a méretekből ítélve nekem egy is sok lesz, de az a kérdés jobban foglalkoztat, hogy mégis milyen genetikája van ennek a lánynak, aki képes ennyit enni, ráadásul még csak nem is a világ legegészségesebb ételéből, és mégis ennyire gyönyörű és csinos. 
- Nincs semmi terved mára? - kérdezem. Az utóbbi napokban mindig csináltunk valamit munka után, vagyis számára munka, számomra pedig tanulás és a lehetőségeim bővítése. Elmentünk a Broadwayre, hogy megcsodálhassam azt a fajta életet, ami ott van, beszélgettünk a színházról, felidéztem az emlékeim az operaházról Sydneyben, és a darabról, amit megnéztünk a lányokkal, az ezt követő estén a fotózáson részt vevő barátaival mentünk el vacsorázni egy hangulatos kis vendéglőbe a Hudson folyó mellett, és már elcsíptem néhány információmorzsát egy bizonyos buliról is, és néhány divatbemutatóról.
- De - hümmög - szeretném egy ágyban fekve telizabálni magam a barátnőm és egy Szergej nevű macska társaságában, miközben elmondja nekem a fejleményeket. Talán egy filmet is jó lenne megnézni, valami sírós csajosat, mondjuk a Csillagainkban a hibát.
- Egész jól hangzik - mosolygok rá.
- Egész jó lesz! - kacsint rám.
Tényleg "egész jó" hogy takarókkal és párnákkal körbevéve magunkat elnyúlúnk az ágyán, hamburgerfalatokkal etetjük a macskám, miközben mindkettőnk szája akkor falatokkal van teli, hogy rágni is alig bírunk, közben mégis valahogy megoldjuk a beszélgetést, és még a korábban említett filmet is nézzük. Szörnyű élethelyzetek, ugyanakkor vicces, és meghatóan érzelmes, megint Niallt juttatja eszembe.
- Tudom mit gondolsz róla - mondja, miután befejezem a pszichológusnál töltött 60 percem elmesélését, és halkan szipogok. - De segíteni fog, ő az ország egyik legjobb szakembere, Haze, talán érzéketlennek tűnik, és a módszere is kegyetlen számodra, de már most a nyakamat teszem rá, hogy ha azt csinálod amit mond, akkor megszabadulsz minden rossztól.
- De hamarosan hazamegyek - piszkálom a körmeim, melyeket az egyik profi körmös gyönyörűen megcsinált - ott hogy segít? És amíg itt vagyok? Sikoltozni fogok, G, mintha ölnének, van olyan hogy sokkot kapok, néha hányok is...
- Nem érdekel - rázza meg a fejét - segíteni fogok.
- De te keményen dolgozol, aludnod kell.
- Áldozatokat kell hozni - vonja meg a vállát, és biztatóan mosolyog - te nem segítenél nekem?
- Dehogynem! - vágom rá nagyra nyílt szemekkel.
- Na látod! - mondja diadalittasan. - Vágj bele, Haze, miután hazamész majd telefonálsz vele, vagy maradj itt, jelentkezz át ide egy művészeti egyetemre, segítek, lakhatunk együtt...
- G, nekem mindenem Londonban van - szakítom félbe.
- Ott van mindened, ahol akarod, hogy legyen - vág vissza gyorsan, és a szavaival azonnal elgondolkodtat. Mi az a minden, ami ott van az egyetemen kívül, ahová olyan keservesen beküzdöttem magam? A macskám itt van, a fényképezőgépem és a rajzos dolgaim szintén, csak néhány rajzom és festményem van otthon, és egy mappa tele előhívott képekkel a közös kiállításomra Zaynnel. A családom nincs ott, nincs semmim, ami nélkül ne tudnék meglenni itt, ahol sokkal jobban érzem magam, és kibontakoznak előttem a lehetőségek.
- Még nem lehet - rázom meg a fejem - Londonban lesz a kiállítás, már megvan a terem, az időpont, de jövőre talán, ha nem jönnek össze egyes dolgok - hümmögök. Az "egyes dolgok" alatt egyedül Niallt értem, hogy visszafogad a hülyeségem ellenére. - Ha befejeztem az alapképzést, akkor talán.
- Te tudod - vonja meg a vállát, és újra a szájába tuszkolja a hamburgerét. Igaza volt, nagyon finom, annyira, hogy elpusztítjuk majd a másodikat is néhány órán belül. Meglepő egyébként, hogy mennyire gyorsan összeszoktunk, azt hittem, hogy a hosszú telefonbeszélgetéseink után kínos lesz mindig egy helyen tartózkodni, de kellemeset csalódtam, már megint. Kicsit olyan érzés most, mintha testvérek lennénk, és néha feléled bennem, hogy milyen lenne ha hazamennék, és megpróbálnám átadni ezt a húgomnak. Mi lenne, ha kb havi egy telefonbeszélgetésen kívül megpróbálnék a nővére lenni annak a kislánynak, aki valamikor elhagyta a sejpítést, és cserfes kis nővé fejlődőtt? Folyton azt kérdezi, hogy mikor megyek haza, én pedig nem adok rá választ, mert korábban azért nem mentem soha, mert nem volt rá pénzem, most viszont már van egy kevés megtakarításom, csak azért nem megyek, mert nem akarok. Ahogy a szüleim nem tudnak kezelni engem, úgy én sem őket, Niallről sem kérdeztek soha, pedig elmondtam, hogy van valakim. Fogalmuk sincs róla, hogy mit kellene mondaniuk nekem, vagy kérdezniük tőlem, úgyhogy inkább csak felszínesenek beszélünk néha, amikor felhívnak, csak hogy biztosítsanak arról, hogy nem felejtettek el.
Irigykedve pillantok Gigire, mert tudom hogy őt imádják a testvérei, és ő is imádja őket, egyfolytában Anwarról, a kisöccséről beszél, és Belláról, a húgáról, aki inkább néz ki a nővérének a maga kissé sötét megjelenésével. Köztem és a húgom között túl nagy a generációs szakadék, és én nem vagyok az az ember, aki tud bármit is tanítani egy kislánynak. Így álmodozok én egyszer egy esetleges közös gyerekről Niallel?
- Haze, nézd a filmet - szólít meg, és többet nem is mond. Látja, hogy a gondolataim megint fekete szárnyakon röpködnek, és leállít, még mielőtt kiborulnék.
Szót fogadok, bár már teljesen elveszítettem a fonalat, nem értem, hogy miért és hogyan kerültek Amszterdamba, meg hogy egyáltalán miről van szó, de azért figyelek, hátha visszatalálok majd.
- Szóval ilyennek kellene lennie? - pislogok kissé megdöbbenten, az ajkaimat harapdálva a tévére.
- Micsodának? - kérdez vissza G egy falat hamburgert rágcsálva.
A fejemmel a képernyő felé bökök, furcsa módon nem tudom elszakítani a tekintetem róla, már-már várok valamit, ami arra fog emlékeztetni amit én átéltem, legalább egy felszisszenést, egy elfojtott szitokszót, de nincs semmi ilyen, csak a szerelmesen egymásba gabalyodó két főszereplő.
- Mire gondolsz pontosan, Haze? Nem értem.
- Arra hogy... hogy nem fáj neki? Nem mond semmit, nem értem...
- Hazel - alig hallhatóan levegő után kap, és a szemei picit elhomályosodnak, miközben leereszti a tányérját és a szemembe néz - azt hiszed, hogy fájdalmas?
- Mert nem? - viszonzom az értetlen pillantását.
- Istenem...- motyogja döbbenten, és mielőtt belefog a mondanivalójába nagyot nyel - nem, egyáltalán nem. Az az ember, amit csinált veled nem is hasonlítható a valósághoz, az nem volt normális, Hazel, és sosem volt semmi köze ahhoz, ami akkor történik ha valaki olyannal vagy, aki mindennél jobban szeret.
Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, kérdések amikre én kreáltam helytelen válaszokat, de nem merem feltenni őket, nem akarom ennél is kellemetlenebb helyzetbe hozni Gigit.
- Nem fáj, egy kicsit sem - folytatja végül - nincs semmi ahhoz hasonló amit átéltél, érted? Semmi, csak az ellentéte.
Ha az a pokol volt, akkor amiről Gigi beszél az a mennyország?
Akadozó lélegzettel, lehajtott fejjel, az ujjaimat tördelve bólintok, még mindig nem értem, az emlékeim szembemennek azzal amit Gigi mond, és a képernyőn lezajlott rövidke jelenettel. Nem értem, nem, nem, nem.
- Haze, ha akarsz valamit kérdezni, kérdezz, nem ciki beszélni róla - biztat, és megkeresi a kezem, hogy egy szorítással méginkább a tudtomra adja, hogy megint itt van nekem, és segít ahogy tud. Nem érdemlek ilyen barátokat.
- Csak nem értem - motyogom rekedten - nem értem hogy miről beszélsz.
- Érezted valaha is rosszul magad attól, hogy Niall megcsókolt?
- Nem - ölelem át magam. Tényleg nem, mert amikor elájultam nem csókolt meg, csak megpróbált, én pedig bepánikoltam, amikor először csókolt meg ténylegesen, akkor minden negatív elképzelésem szertefoszlott, és valósággal a függőjévé váltam annak az érzésnek, ami minden alkalommal lejátszódott köztünk, amikor a száját az enyémre nyomta. Kezdem érteni, hogy miről beszél Gigi.
- De azt hitted, hogy rossz lesz, ugye? - folytatja a beszélgetést, válaszul pedig csak bólintok. Azt hittem, hogy durva lesz, erőszakos, ehelyett azonban olyan gyengéd, gondoskodó, és szerelmes volt, hogy az egész testem beleremegett és a karjaiba omlottam. - Ez pont olyan lesz, megígérem. Lehet, hogy félni fogsz, mert a fejedben ott vannak a rossz emlékek, de ha hagyod megtörténni becsszó, hogy kellemeset fogsz csalódni. Szerelmesnek lenni a legjobb dolog a világon, és ebbe nem illik bele a fájdalom, vagy durvaság, érted?
- Igen - lehelem alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
- Amikor újra együtt leszel Niallel hagyd megtörténni, jó? Mindegy hogy mennyire félsz, csak hagyd.
- Már hagytam volna - motyogom, mire kicsit meghökken, majd elmosolyodva bólint. Tényleg így van, hagytam volna, ha nem kattant volna el az agyam minden egyes alkalommal, amikor elindult köztünk valami, pedig akkor még nem tudtam, amit most már igen. És hogy őszinte legyek, úgy is hagynám, ha pont olyan rossz és fájdalmas lenne, mint amilyen akkor volt, mert Niall nem az az ember, az árnyék, aki a fejemben él.
- Olyan büszke vagyok rád, Hazel - fonja körém a karjait - Niall nem fog hinni a szemének, amikor újra találkoztok.
- Remélem - dőlök neki egy kicsit - nagyon remélem. 
Az ölembe húzom a macskám, aki szerencsére sem most, sem máskor nem tiltakozik ez ellen, akkor sem, amikor a film végén egymásra és ráborulva, zsebkendőket markolászva sírunk. Sosem sírtam még film miatt, sőt, sírni is csak az utóbbi néhány hónapban kezdtem el újra, de furcsán jó érzés, mintha a lelkem minden egyes alkalommal, amikor engedem lefolyni a könnyeimet egy kicsit kevésbé lenne nehéz.

Niall Horan

Szörnyű embernek érzem magam, a lehető legrosszabbnak, és talán az is vagyok. Megvárom, hogy elaludjon, hűségesen, mint egy kutya, de nem simogatom a haját, a hátát, csak tartom a karjaim közt, és úgy érzem magam, mint egy érzéketlen fadarab, de ez vagy nem tűnik fel neki, vagy csak nem teszi szóvá, mert ő viszont a világ legboldogabb embereként bújik a mellkasomhoz, körém fonva mindkét vékony karját, és az egyik lábát, melyeket 20 perccel azután, hogy elbóbiskolt lefejtek magamról. Nem bírok itt maradni, így, a kavargó gondolataimmal és a torkomat összeszorító undorral, amit magam iránt érzek. Belerángattam őt a hülyeségembe, egészen a legmélyebb pontig, mert kétségbeesetten próbálok belészeretni azért, hogy végre elfelejtsem Hazelt, és hogy az életben egyszer ne Mirának legyen igaza, de már az elején muszáj lett volna rájönnöm arra, hogy ez nincs rendjén. Jobb lett volna, ha megmondom, hogy nem akarok vele lenni, az kevésbé fájt volna neki mint ahogy az fog, amikor egyszer rájön arra, hogy csak egy eszközként használom fel arra, hogy elfelejtsek valaki mást, és hogy bosszantsam a legjobb barátom, akivel napok óta nem beszélek.
Amilyen halkan csak lehet előhalászok egy alsónadrágot a cuccaim közül, könnyebb lenne azt felkapni, ami a földön van, de mocskosnak érzem, mint ahogy magamat is. Szeretnék lezuhanyozni, de hogyan magyaráznám meg neki, ha felébredne? Azért zuhanyzok éjjel fél 2-kor, mert nem bírom elviselni magamon a nyomaidat, nem bírom elviselni, hogy nem Hazel Clark vagy, és hogy eszembe juttattad, hogy mit műveltek vele.
Tulajdonképpen semmi nem Celeste hibája, az ég világon semmi, és még ha nehéz is elhinni, annak ellenére, hogy egyetlen porcikám sem szerelmes belé kedvelem, őszintén, a múltkori félresikerült
randevúnk óta még jobban, ezért is érzem magam ennyire szemétül. Nem akarok bent zajongani a fürdőszobában, sem sehol, mert egyáltalán nincs kedvem magyarázkodni, hogy miért nem alszok, úgyhogy inkább felkapom a gitárom, és amilyen halkan csak tudok kimegyek a folyosóra. Nem tudom, hogy mennyire szűrődnek be a szobákba a hangok innen, de egy gitár nem annyira hangos, hogy az zavaró legyen, úgyhogy leülök a földre, a hátamat a falnak döntve, és halkan pengetni kezdek. Elég kreatív időszak van a hátam mögött, inspirációt merítek az életemből, a benne zajló hülye helyzetekből és hülye érzésekből, és megpróbálok valami jót alkotni, valamit, aminek a jövőben hasznát fogjuk venni, és amit szeretni fognak a rajongóink. Nem sokáig vagyok egyedül, és valósággal összerezzenek arra, amikor kitárul az egyik ajtó, de nem az jön, akire számítok, hanem az, akire a legkevésbé, tekintve a jelenlegi viszonyunkat. Nem szól semmit, egyetlen pillanatig nézem, és ennyi idő pont elég arra, hogy megállapítsam, semmivel sem tűnik idősebbnek annál, mint amikor megismertem, emiatt pedig olyan távolinak tűnik az a néhány hónap, amikor a nagy pocakja miatt sosem tudtam rendesen megölelni, és amikor a felügyelete alatt gyerekszobát festettem Liammel. Leül mellé, kinyújtja a lábait, és az égvilágon semmit nem szóluk egymáshoz, ő csak ül, én meg visszafordulok a gitáromhoz, mert nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Sok dolgot elrontottam vele és a barátságunkkal kapcsolatban, de ő is, én csúnyákat vágtam a fejéhez, ő pedig kiprovokálta őket.
- A helyedben én lejjebb vinném egy hanggal - mondja halkan. Hallgatok rá, és mindent egy oktávval lejjebb teszek, valóban sokkal jobban hangzik annál, amire én gondoltam először.
- Miért nem alszol?
- Mert valaki a folyosón gitározik - húzza fel a lábait - és nagyon emlékeztet arra, aki én is voltam egy időben. Emlékszel, hogy mennyire kiborultál, amikor megtudtad? Azt hitted, hogy a te hibád, hogy nem figyeltél eléggé, pedig annyira szerettél volna megvédeni. 
- Mack...
- Semmi mást nem akarok, csak visszaadni ezt neked, Niall - pillant fel rám, és látom, hogy a szemei könnyben úsznak, egyetlen egy pislogásra van attól, hogy végigcsorogjanak az arcán, nedves csíkokat hagyva a pirospozsgás bőrén. - Szeretnélek megkímélni másoktól, és saját magadtól.
Magamhoz húzom, az arcát azonnal a csupasz mellkasomhoz simítja és mindkét karját körém fonja, a levegővétel egyszerre szúr, feszít, fojtogat, és válik könnyebbé. Gyűlölöm, amikor sír, azt pedig még jobban, ha ennek én vagyok az oka, pedig az utóbbi időben jó sokszor megbántottam, de ő is engem, még ha nem is szándékosan. Az ölembe húzom és beletemetem az arcom a hajába, az érzés, ahogy rázkódik és halkan hüppög megőrjít, minden egyes idegszálam pattanásig feszül, és legszívesebben összetörném gitárom valamin, mert ez miattam van.
- Én vagyok a legrosszabb legjobb barát, ugye? - nyöszörgi. - Nem így kellett volna...
- Nem - szakítom gyorsan félbe - nem, ne mondj ilyeneket, Mack. 
- Nem akartalak bántani - szipogja - soha, Nialler.
- Én sem akartalak bántani téged - végigsimítok a hosszú, szőke haján, ami beteríti az egész hátát és a nedves arcához tapad - ne haragudj rám, Mackenzie, annyira hülye vagyok.
Hozzá akarom fűzni, hogy mindenben igaza volt, de végül mégsem teszem, mert még mindig próbálkozni fogok, addig az utolsó pillanatig, amíg minden fel nem borul körülöttem, reménykedve a dolgok pozitív végkimenetelében.
Nem mondja, hogy nem haragszik rám, és a sírása, meg a ragaszkodó ölelése már önmagában elég nagy bocsánatkérés. Tudom, hogy sosem vezérelte rossz szándék, főleg nem az én irányomba, így nincs szükségem arra, hogy ódákat zengjen a hibáiról,  vagy inkább a rossz módszereiről, amiket bevetett velem szemben, miattam.  
 - Miért üldögélsz itt? - kérdezi halkan, miután egy kicsit megnyugodott. A kézfejével dörzsölgeti a szemeit és az arcát, én pedig őszintén válaszolok, mert nem fogok hazudni neki, sosem hazudtam, és nem is most fogom elkezdeni.
- Mert megint elcsesztem, egy kicsit még jobban.
Nem kérdezi meg, hogy mit csináltam, csak egy pillanatra a szemembe néz, majd a vállamra hajtja a fejét. Nem ítélkezik, nem szól be, csak körém fonja a karjait, és velem van, nekem pedig most nincs is semmi másra szükségem, csak arra, hogy akkor is legyen valakim, amikor mindent romba döntök, és porig égetek magam körül.
- Annyira szeretlek, Nialler - osztja meg velem egy kicsit még mindig szipogva, rekedtes hangon suttogva, miközben az egyik meleg könnycseppje a vállamra pottyan.  

2017. június 16., péntek

47.rész

Sziasztok! 
Nem igazán vagyok mostanában a szavak embere, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Szerettem volna már előbb feltenni ezt a részt, de a nyári szünet első napjától eltekintve nekem elég sűrű volt a péntekem, szóval csak most jutott időm arra, hogy feltegyem, de még így is csak 1 órát csúsztam, ami azért egész jó.
Remélhetőleg már mindannyiótoknak sikeresen véget ért a tanév, akiknek pedig még nem az vizsgák/érettségi miatt, kitartást és sok sikert kívánok, jövőhét pénteken veletek leszek az angolon! :)
Jó pihenést, és kellemes nyári szünetet kívánok mindannyiótoknak!
N.x
 
 Hazel Clark

A kezdeti nehézségekkel ellentétben, amit a szégyenlősségem és a tapasztalatlanságom okozott, nagyon élveztem a fotózást, kezdetben Gigi mellett, majd egyedül is, az én helyem azonban még így is a kamera mögött van, nem pedig előtte, de az elkészült képeket megtartom magamnak, csak hogy a rosszabb pillanataimban emlékeztessenek arra, hogy ilyen is tudok lenni, ha akarok. A képeken egy erős, önbizalommal teli nőnek nézek ki, aki teljesen rendben van önmagával és a világ dolgaival, csinos, szép, egyszóval olyan, aki elég jó Niall Horanhoz. Amikor rájuk nézek olyan, mintha nem is saját magamat látnám, hiszen az a lány, aki drága ruhákat viselve, nevetve pózol, kacsint a kamerába, és megoszt egy cinkos pillantást Gigi Hadiddal nem lehet ugyanaz, aki még mindig nem tudja átaludni az éjszakákat, fél az emberektől, és egyre gyakrabban, egyre többet sír, pedig a két személy ugyanaz, csak az elsőnek sosem volt korábban alkalma arra, hogy előbújjon.
Gigi lényegében minden munkát megcsinál helyettem, nekem csak az a dolgom, hogy elkattintsam a gépet, amit kölcsön kaptam, beállítsam rajta megfelelő funkciókat, és gondoskodjak a tökéletes megvilágításról, de mivel mindez egy műteremben van, és én még sosem fotóztam így, elég nehéz feladat számomra, de éhezem az információkra és a tudásra, úgyhogy iszom a profi fotós szavait, feszülten figyelek, és követem minden utasítását. A divatfotózás sokkal nehezebb, mint gondoltam, éppen ezért nagyon szeretnék megbirkózni vele, és az, hogy mindezt úgy csinálhatom, hogy a modell a legjobb barátnőm, akinek nem okoz problémát a bénázásom, és hogy lassan haladunk miattam egy olyan dolog, amiért életem végéig hálás leszek. Egy élmény vele dolgozni, és mindenkivel, aki körülöttünk van, mert rettentően kedvesek és segítőkészek, senkit nem zavar, hogy a dolgok elhúzódnak azért, mert egy újoncot kell betanítgatni, Gigi pedig tényleg csak a hab a tortán azzal, hogy amikor belenézek a kamerába, mindent beállítok, majd amikor lenyomom a gombot a komoly, művészi pozíciójából hirtelen egy idétlen pózba ugrik, vagy kinyújtja a nyelvét és metálvillát mutat. A képek ettől függetlenül jók lesznek, mert sosem rontaná el a munkám, de viccesek, és nem is tudom visszafogni a minden alkalommal kirobbanó nevetésem, ahogy más sem. Ő önmagában a nagybetűs vidámság és boldogság, és ezt átragasztja rám is, úgyhogy sokszor azon kapom magam, hogy indokolatlanul mosolygok, dúdolgatok, és sokkal pozitívabb vagyok, mint egyébként. Niall a legjobb dolog, ami valaha történt velem az életben, mert ilyen barátokat adott nekem, és mert miatta fogom megtalálni az igazi önmagam.
- Na, mi a véleményed? - érdeklődik G szélesen mosolyogva, kíváncsi tekintettel, amikor hosszas búcsúzkodást követően elhagyjuk a fotóstúdiót, és telefonszámot cserélek a fotóssal.
- Óriási volt - öltöm fel a legszebb mosolyom. Szinte fizikailag érzem, hogy a szemeim szikráznak a boldogságtól, árad belőlem az izgatottság, a hála, és a folytonos zizegés, mert még mindig van bennem elég energia ahhoz, hogy több információt fogadjak be és tovább tanuljak. - Nem hittem, hogy ez ennyire összetett és aprólékos, én ahhoz vagyok szokva, hogy csak elkattintom a gépem, ha valami szépet látok, szándékosan keresem is őket, és igyekszek alkalmazni az egyetemen tanultakat, de ez mindent felülmúlt. Szerinted milyen voltam? Sokat bénáztam, lassú voltam?
- Szerintem őstehetség vagy, Haze - öleli át a vállam - minden fotós arról álmodik, hogy valaki olyat taníthasson be, mint amilyen te vagy, téged nem is igazán kell tanítani, mert benned van minden, csak használnod kell.
- Köszönöm - pislogok nagyokat mosolyogva.
- Én csak az igazat mondom - vonja meg a vállát - egy nap még nagyon híres leszel, és nem Niall miatt, vagy azért, ami történt veled.
Megrándul az ajkam, de nem hagyom lehervadni a mosolyom, és azt sem mondom, hogy nem akarok híres lenni, mert hazugság lenne. Jó lenne híresnek lenni, és megcáfolni mindent, amit jelenleg hisznek rólam az emberek, megmutatni, hogy lehetséges felállni a legrosszabb helyzetekből is, nem mellesleg pedig szeretnék tenni valamit azokért, akik olyanok, mint én, akiket bántottak.
Később, a laptopommal elnyúlva a lakosztályunk nappalijában elterülő kanapén Szergejt simogatom, és közben ide-oda ugrálok a képeim között. Részletesen szemrevételezem, elemzem azokat, amiket Gigiről készítettem a műteremben, visszaemlékezek azokra, amiket tanultam, és felelevenítem őket, bár az én kis gépem a legkevésbé sem hasonlít azokra, amikkel a divatfotósok dolgoznak. Ezek mellett pedig újra megnézem azokat a képeket, amiken én is modell szerepben tündöklök, valamint azokat, amiket G csinált rólam az eddigi kirándulásaink alatt. Sosem hittem volna, hogy egyszer New York utcáin fogok bolondozni, de most képek vannak róla, és életemben először elgondolkodok azon, hogy létrehozok valami oldalt, ahol megosztom őket a nagyvilággal, csak azért, mert ez óriási dolog számomra, de azt hiszem, erre még nem állok készen, úgyhogy újabban egy füzetbe írom le az élményeim és gondolataim. Meglepően jó hatással van rám, és elmondhatatlanul élvezem.
- Haze! - vágtat ki Gigi a szobájából. Nem csukta be az ajtót maga után, jelezve, hogy nem akar kizárni, így egy ideje hallgatom, ahogy Zaynnek áradozik az együtt töltött napjainkról, és arról, hogy milyen jól érezzük magunkat. Folyamatosan mosolyognom kell miatta. - Beszélj egy kicsit Zaynnel! - utasít, és a kezembe is nyomja a telefont.
Hetekkel ezelőtt ettől borzasztóan rosszul éreztem volna magam, és még most is meglep, hogy milyen könnyedén emelem a méregdrága készüléket a fülemhez, és köszönök szélesen mosolyogva a legjobb barátomnak, aki már nagyon hiányzik.
- Szia, Z!
- Szia, te gyönyörűség! Elárulnád, hogy mikor akartad megmutatni nekem azokat a képeket, amik készültek rólad? - von kérdőre, nekem pedig azonnal leesik, hogy Gigi miért rohant vissza azonnal a szobájába, és hajtotta be az ajtót ezúttal.
Kínosan érezve magam nevetgélek, Zayn viszont nem igazán vár konkrét választ, mert beszélni kezd. - Nagyon-nagyon szép vagy rajtuk, és jó látni, hogy boldog vagy. Jól érzed magad? Ugye nem ment még az agyadra Gigi?
- Köszönöm - mosolygok - nagyon jól érzem magam, és minden a legnagyobb rendben van, egész életemben hálás leszek nektek azért, mert összehoztátok ezt nekem.
- Már megháláltad azzal, hogy ilyen nyitott és befogadó vagy - hallom a hangján, hogy mosolyog, és látom is magam előtt az arcát, a meleg, barátságos tekintetét. Néha olyan érzésem van, hogy ő az én nagy testvérem, aki sosem adatott meg, a nagy, okos, és gondoskodó bátyám, aki büszke rám, megtanít dolgokra, vigyáz rám, és segít, ha arra van szükségem.
- Hiányzol, Zayn - szalad ki a számon, de tulajdonképpen nem szégyellem kimondani. Szeretem, hogy vannak érzelmeim, amelyeket korábban nem tapasztaltam, vagy csak kihaltak belőlem, és tudom, hogy Gigi tudja, mit jelent nekem a barátja. Nem azt, amit Niall, de valami hasonlóan erőset egy teljesen más módon.
- Te is hiányzol nekem, Hazel - válaszolja, és ez a legkevésbé sem úgy hangzik, mintha csak egyetértene, vagy azért mondaná, hogy ne érezzem magam kellemetlenül.
Szeretném tőle megkérdezni, hogy hogy van Niall, mi van a barátnőjével, hogy egyáltalán milyen az a lány, akit utánam választott, és szeretném azt a választ kapni, hogy már nincsenek együtt, de ez túl rosszindulatú és önző lenne, így inkább semmit nem kérdezek róla egészen addig, amíg oda nem kerül a sor, hogy elköszönjünk egymástól.
- Zayn - bököm ki a nevét - Niall ugye jól van?
Az a hosszas hallgatás, ami ezt követi nem nyugtat meg, ahogy az sem, hogy Gigi most már a szobája ajtajának dőlve fürkészi az arcom. Hirtelen nagyon szeretném beavatni Zaynt a jelenlegi legnagyobb titkomba, és a tervembe, hogy valamikor, valahogy, ha az a lány egyszer esetleg eltűnik a képből, akkor mindent rendbe hozok köztem és Niall között.
- Jól - reagál hirtelen, megköszörülve a torkát - jól van, nem kell aggódnod miatta.
Egymáshoz préselt ajkakkal bólintok, majd amikor rájövök arra, hogy nem lát, meg is szólalok, de a hangom még számomra is furcsa.
- Oké - vakargatom meg Szergej egyik aránytalanul megnyúlt fülét. - Visszaadom Gigit, aludj jól, Zayn.
- Jó éjt, Haze - nem kell felállnom, a lány odasétál hozzám és elveszi a készüléket, míg én egy hosszú pillanatra lehunyom a szemeim. Zayn mindig úgy búcsúzik el tőlem, hogy ad egy puszit a homlokomra, és minden telefonhívása alkalmával, amikor elköszönünk hiányolom ezt a gesztust. Néhány percig beszélnek még, én pedig visszatérek a képeimhez meg a macskámhoz, és igyekszek lenyelni azt a súlyt, ami rám nehezedik, mert hirtelenjében megint nagyon hiányzik Niall, és szeretném világgá kürtölni, hogy mégsem vagyok meddő, de még nem tehetem.
- Föld hívja Hazelt - szólít meg Gigi, ezzel kizökkentve a gondolataimból - minden rendben?
- Aha - varázsolom vissza a mosolyom - csak elgondolkodtam.
A lábait maga alá húzva letelepedik mellém, és ő is simogatni kezdi a macskám, aki ennek hatására dorombolva nyúlik el köztünk.
- Hiányzik, ugye? - hirtelen nem tudom, hogy kire gondol, Niallre, vagy Zaynre, de bólintok, mert mindegy is, mindketten hiányoznak.
- Nagyon - fűzöm hozzá a körmömre felvitt zselét kapargatva.
- Nekem is - hosszan felsóhajt, és a vállamnak dől, én pedig az övének. Még mindig nem mondunk ki neveket, de az az érzésem, hogy picit más módon, de ugyanazt éljük át, neki is hiányzik a szerelme, és nekem is.
- Te hogy mondanál el Zaynnek valami olyan nagy dolgot, mint az enyém? - kérdezem hirtelen felindulásból. - Főleg, ha lenne valakije.
- Nem tudom - vallja be, és bár ezzel nem segít, mégis megint egy picit nagyobbra nő a szememben, mert őszinte velem. - Tényleg fogalmam sincs, Hazel, de muszáj megtudnia, életed végéig bánnád, ha nem mondanád el neki.
- De ott az a lány, nem rondíthatok bele...
- Miért nem vagy egy kicsit önző? Néha nincs más lehetőség, tedd félre, hogy ő létezik, és amikor mindketten Londonban lesznek mondd el Niallnek, úgy fog dönteni, ahogy érez, ha szereti azt a lányt, akkor ettől függetlenül is vele marad.
Összeszorul a torkom a gondolattól, de bólintok, jelezve, hogy értem mire akar kilyukadni, de szavakat nehezen találok. Ha nekem ennyire fáj, hogy fennáll az esélye annak, hogy visszautasít, ő mit érezhetett akkor, amikor elmentem? Sosem tudtam eligazodni az érzelmeken, de azt az egyet tudtam már akkor is, hogy Niall érzelmeinél tisztábbak nem léteznek, és hihetetlenül szerencsés vagyok, amiért ezek felém irányulnak. Összetörtem a szívét, fájdalmat okoztam neki, és ezt tényleg sosem fogom megbocsájtani magamnak, mert sosem szabadott volna hagynom, hogy eddig elmenjünk, a kezdettől fogva őszintének kellett volna lennem hozzá.
- Ne gondolkozzunk most ezen, jó? - szakítja meg a beállt csendet G. - Vacsorázunk kint a városban? Elviszlek a kedvenc kínai éttermembe, imádni fogod a tavaszi tekercset!
Fogalmam sincs, hogy mi az a tavaszi tekercs, és még sosem ettem kínai ételt, de bólintok, és a lelkesedésem is újra feléled. Gigi eddig csak jó dolgokat mutatott nekem, eszemben sincs megkérdőjelezni azt, amit mond, és talán pont ezért kellene megfogadnom a tanácsait is, hallgatnom rá, és egy kicsit önzőnek lenni. 

Niall Horan


Haragosan nézünk egymásra Mirával, az arca kipirult, a tekintete szinte tüzet okád rám, és remegnek a kezei, de én sem vagyok jobb állapotban, sőt. Sosem hittem volna, hogy tudok ennyire haragudni erre a lányra, ahogy azt sem, hogy képes ennyire bosszantóan viselkedni, mintha nem a legjobb barátom lenne, hanem valaki, aki azért él, hogy ok nélkül ugráljon az idegeimen. Összeszorítom a szám, mert félek, hogy valami olyat mondanék, amit a legkevésbé sem gondolok komolyan, de nem könnyíti meg a helyzetem, mert amikor megfordulnék, hogy kimenjek, és ezzel lezártnak tekintsem a vitánkat, utánam szól.
- Ne menekülj el, Niall! - csattan fel, nekem pedig újra felmegy az agyvizem, és dühösen megpördülök.
- Mi lenne, ha leszállnál rólam, Mackenzie, és a saját dolgaiddal foglalkoznál?
- Azt csinálnám, ha nem látnám, hogy saját magadat, és valaki mást is tönkreteszel! Meddig akarsz még elmenni, Niall? Egy nap majd feleségül veszed csak azért, mert nincs más, vagy hogy ne érezze úgy, hogy kihasználod?
- És ha igen? -  emelem fel a hangom, pedig eszem ágában sincs ordítozni vele. Már nem is emlékszek rá, hogy min kezdtünk el veszekedni, de ez talán nem is olyan fontos, mert napok óta mást sem csinálunk, ha véletlen kettesben maradunk, és emiatt egyre idegesebb, egyre elviselhetetlenebb leszek, mert nem tudok megszabadulni a feszültségtől, amit a vele való folytonos vitatkozás generál. Hogy jutottunk mi ide, mikor, és miért?
- Tudod mit? - kérdezi makacsul, elszánt arckifejezéssel. - Csináld, de én nem leszek a partnered ebben!
- Pedig pont ez lenne a dolgod! - üvöltöm teljesen kikelve magamból. Fogalmam sincs, hogy ki ez az ember, és hol van Niall Horan, de elegem van belőle. - Tudtommal te az én barátom vagy, és egy barátnak az a dolga, hogy támogasson a legnagyobb hülyeségben is, de úgy tűnik, hogy a mi esetünkben ez egyoldalú! Én mindig támogattalak téged, Miranda, mindig, de akkor te menj és keress magadnak valaki mást, hívd fel Hazelt és mondd el neki, hogy rád bármikor számíthat, ha már én úgyse!
- Fogalmad sincs róla, hogy mit beszélsz! - rázza meg a fejét elhalkulva, a szemei pedig elködösödnek.
- Most mondtad, nem? - túrok a hajamba idegesen. - Menj csak, azt hiszed, hogy nem tudok létezni nélküled? Előtted is volt életem, lesz nélküled is, legalább senki nem fog egyfolytában cseszegetni, és döntéseket hozni helyettem!
- Menj a pokolba, Niall! - a szemembe néz, miközben ezt mondja, és a kézfejével letöröl egy könnycseppet, ami kicsordul a szeméből. Nem kiabál, csendben mondja, és így még rosszabb, mert mélyebbre hatol, mintha komolyan gondolná.
- Már ott vagyok - szakad fel belőlem valami nevetéshez hasonló, de úgy hangzik, mintha nem is én lennék, hanem egy idegen, valaki, akihez nem akarom, hogy közöm legyen. 
Hátat fordítok, hogy akármit is akar mondani még, kimehessek, útközben azonban először majdnem felbukok az ikrek egy széthagyott játékában, majd amikor feltépem az ajtót Liammel találom szemben magam. Épp a kilincsért nyúl, és rémülten hőköl hátra, amikor dühtől lángolva elviharzok mellette. Szólásra nyitja a száját, majd gondolom meglátja Mirát, és inkább őt választja, ami magától értetődő, mégis egy kicsit rosszul esik, mert hónapok óta nem választott engem senki először Celeste-en kívül. Bemenekülök a saját szobámba, és talán életemben most először hagyom figyelmen kívül a két gyereket, akiket Casey és Harry babusgat a folyosó közepén. A keresztlányom boldogan sikongat, amikor meglát, én pedig becsapom az ajtót magam mögött, és a belőle szinte azonnal kitörő sírással együtt én is majdnem elbőgöm magam. Dühös vagyok, mert Mira az, akinek tényleg mindig mellettem kellene állnia, mert én mindig ezt tettem, de már sokadjára hagy cserben, és minden alkalommal egyre rondább dolgokat vágunk egymás fejéhez. Hiányzik a legjobb barátom, aki ha történt velem valami mindig anyaoroszlán módjára kelt a védelmemre, vagy rám erőszakolta saját magát, és a gondoskodását. Mostanában azonban semmi mást nem csinál, csak megkérdőjelezi a döntéseim, olyan arccal néz rám, mintha valami szörnyűséget követtem volna el, és közli velem, hogy csalódott bennem.
Ha az enyém lenne ez a szoba, már minden tárgy apró darabokban lenne, így viszont csak a falhoz simulva, mély lélegzeteket véve próbálom lenyugtatni magam, majd amikor rájövök, hogy ez így nem működik berontok a fürdőszobába, és hideg vízzel megmosom az arcom. Amikor útnak indultunk teli voltam reménnyel, úgy képzeltem el ezt az időszakot, hogy majd feltöltődök, boldog leszek, mert végre visszatérhetek a zenéhez, és a színpadhoz, még ha az egyelőre csak késő esti műsorok apró emelkedőit is jelenti, ehelyett fáradtabb vagyok, mint korábban bármikor, és pont olyan elkeseredett, mint azon a reggelen, amikor Hazel lelépett. Amikor kopognak titkon reménykedek abban, hogy Mira fog az ajtóban állni, hogy bocsánatot kérjen mindazért, amit az utóbbi időben a fejemhez vágott, de nem ő az, hanem Liam, és éppen mielőtt rácsapnám az ajtót, mert arra számítok, hogy belekezd a hegyi beszédébe arról, hogy ne a feleségén vezessem le az indulatait, a lábát átcsúsztatja a küszöbön és megfogja a vastag, tömör fát.
- Beszélhetünk úgy, mint két felnőtt, Nialler?
A becenevem pont nem illik egy felnőtt beszélgetésbe, de úgy tűnik, Liam nem igazán vár választ, mert beturakszik a szobámba mellettem, és becsukja az ajtót maga mögött. Déja vu-m van.
- Nem kell a kioktatás, Liam, nem csak mindig én vagyok az oka mindennek.
- Tudom - dől neki a falnak -  eszem ágában sincs, hogy kioktassalak, tisztában vagyok vele, hogy Mira esett át a ló túloldalára, és fogok is vele beszélni róla.
Meglepetten nézek rá, mintha nem a két saját fülemmel hallottam volna ezt a mondatot. - Valóban? - vonom fel a szemöldököm. - Tudod, egyáltalán nem értem azt, amit mostanában csinál, pedig én mindig megértem Mirát, akkor is, amikor még te sem, de ez... Ez teljesen összezavar.
- Csak aggódik érted, és Celeste-ért is, de ez ilyen lányos dolog, senki nem érti rajtuk kívül - próbál úgy mosolyogni, hogy engem is arra ösztönözzön, de nekem nem megy.
- Miért zavarja ennyire, hogy vele vagyok? - fakadok ki. - Celeste nem bántott senkit, őt pedig végképp nem, és folyamatosan a torkomnak ugrik miatta, úgy beszél róla, ahogy egyáltalán nem érdemli, és...
- Mert lány - vág a szavamba - Niall, te is tudod, hogy Celeste-tel próbálod Hazelt pótolni, és ezt egy nő nem nézi jó szemmel, akkor sem, ha a legjobb barátod.
- Én csak próbálok túllépni rajta! - húzom fel magam, és kissé hangosabb is leszek. - Amikor nem ezt csináltam, akkor az volt a bajotok!
- Nem mondtam, hogy ne csináld, Niall - rázza meg a fejét - nekem semmi bajom ezzel a lánnyal, és téged is megértelek, sőt, akár elhiszed, akár nem, támogatlak is, mert pontosan ezt kell tenned, nem sírhatsz életed végéig Hazel után, de talán ezeket nem Mirával kellene megbeszélned. Mi mind itt vagyunk neked, és talán jobban megértünk, mint ő, nem te vagy az első, aki így próbál vígasztalódni.
- Honnan veszed, hogy nem szeretem Celeste-et? - kérdezem hirtelen. Honnan tudja ő, és ha ő tudja, akkor vajon a többiek is? Celeste is?
- Nem tudom - vonja meg a vállát. - De az tök jó, ha szereted, kedves lány.
Bólintok, bár azt nem tudom, hogy mire, talán arra, hogy Cel kedves lány. Tényleg az.
- Kösz, hogy próbálkozol - pont olyan idétlenül hangzik ez a mondat, mint amilyen leírva, de nem tudom, hogy mi mást mondhatnék.
- Ne felejtsd el, hogy Mira is jót akar neked, Niall, nagyon fontos vagy neki.
- Aha - préselem össze az ajkaim - ja, tudom. Megkeresem Celeste-et.
Aprót bólint, szerencsére szavak nélkül is felfogja, hogy most már ideje mennie, én pedig követem, de útközben megállok Celeste és Lottie szobája előtt. Nem szeretek csak úgy bekopogni, vagy bemenni, ott lenni pedig pláne nem, mert mindig attól félek, hogy Lottie betoppan. Számomra ő még mindig az a kislány, aki akkor volt, amikor megismerkedtünk, és nagyon nem szeretném, ha bármilyen félreérthető helyzetben találna Celeste-tel, aki csak egy évvel idősebb nála. Louis még mindig kicsinálna.
Szerencsére a barátnőm nyit ajtót, az arcára pedig olyan sugárzó mosoly ül ki a látványomra, hogy azonnal tudom, fogalma sincs az újabb vitámról Mirával.
- Szia - mosolygok rá, és megpróbálom elfelejteni az elmúlt 2 óra eseményeit, vagy inkább csak kizárni őket.
Félszemmel látom, hogy Zayn kilép az éppen megérkező liftből, nekem pedig kiszalad valami olyasmi a számon, ami eddig eszembe sem jutott.
- Szia! - a szemei úgy csillognak, mint a gyémántok, és az otthoni, egyszerű ruháiban is igazán csinos.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahová, mondjuk vacsorázni - nyögöm ki éppen akkor, amikor Zayn a telefonját a füléhez szorítva elhalad a hátam mögött - ha szeretnéd.
- Igen! - az amúgy is derűs arca még derűsebb lesz, és minden alkalommal egy kicsit belém tapos azzal, hogy ilyen lelkes és boldog akármit is csinálok, mert én hiába próbálkozok, nem vagyok szerelmes belé, csak azt a fajta szeretet érzem, amit minden kedves ember esetében, akivel sok időt töltök.
- Oké, akkor mondjuk egy óra elég arra, hogy elkészülj? - az arcához nyúlok, és egy sötét tincset a füle mögé tűrök. Mi a franc bajom van? Miért nem tudom szeretni?
- Igen, hamarabb is kész leszek - mosolyog rám.
- Rendben, akkor majd bekopogok, ha én is elkészülök - az arcához hajolok, és megpuszilom a száját, rövidnek szánom, de átöleli a nyakam és elmélyíti a csókot. Remélem, hogy valakinek épp most akad dolga, és látja ezt, talán épp Mira, bár valószínűleg ezt is csak a fejemhez vágná, mint mindent.
Tulajdonképpen már nem esik olyan rosszul a csókolózás, mint az első néhány alkalommal, nincs már bűntudatom, nem ódzkodok az érintésétől, csak még mindig Hazelre gondolok közben.
Miután elválunk visszamegyek a szobámba, hogy elkészüljek. Tulajdonképpen nagyon nincs kedvem menni, semmi máshoz nincs kedvem azon kívül, hogy eltűnjek a világ szeme elől, de megerőltetem magam, lezuhanyzok, tiszta ruhát veszek fel, és rendbe hozom a külsőm, hogy egy óra múlva Celeste kezét fogva elvonuljak a Payne család előtt, akik éppen a szálloda éttermében készülnek vacsorázni. Egyébként Celeste elképesztően néz ki, gyönyörű, lenge virágmintás kis nyári ruha van rajta, és magastalpú pántos szandál. Tipikusan olyan lány hatását kelti, akinek én csak arra lennék jó, hogy belém törölje ennek a szandálnak a talpát, ehelyett azonban az oldalamhoz bújik, és hihetetlenül boldog a randink miatt. A helyzet viszont az, hogy elfelejtettem, hogy LA-ben aligha van szabad asztal az éttermekben foglalás nélkül, még a legolcsóbb, lepukkant helyek is dugig vannak, mert a drága helyeken a gazdagok, az olcsóbbakon pedig a turisták próbálnak elkölteni egy kellemes hollywood-i vacsorát.
- Sajnálom, nem gondoltam át rendesen ezt az egészet - rázom a fejem. Valóban sajnálom, jó lett volna boldoggá tenni egy együtt vacsorázással, és talán az én oldalamról is valami jó sülhetett volna ki belőle, ehelyett eddig csak arra derült fény, hogy egyedül itt kevés vagyok ahhoz, hogy asztalt szerezzek.
- Ne bánkódj miatta - szorítja meg a kezem, és rendületlenül mosolyogva néz a szemembe - nekem már az is sokat jelentett volna, ha a Mekibe viszel el, nem pedig egy ilyen puccos étteremben próbálsz asztalt szerezni.
- Oda talán elvihetlek - túrok nevetve a hajamba. Egy rakás szerencsétlenség vagyok.
- Akkor menjünk oda, nekem mindegy, hogy mit eszünk, és hol, csak veled akarok lenni - olyan őszinte, és annyira aranyos, nem tudom elhinni, hogy annyira béna vagyok, hogy hetek után sem tudok érzelmeket táplálni iránta.
- Biztos? Visszamehetünk a szállodába is, az mégiscsak jobb...
- De ott már voltunk - dönti oldalra a fejét - naaa, menjünk és együnk egy sajtburgert - az orrát a nyakamhoz érinti, és érzem a mosolyát a bőrömön. Ha akarnék sem tudnék nemet  mondani, de tulajdonképpen nem is akarok. Kit érdekel a refluxom? Megérdemlem amit majd kapok érte.
- Csak egyet? Nem lehetne mondjuk hármat?
- Annyit eszel amennyit csak akarsz - nevet fel, és a jókedvét egy kis időre átragasztja rám is.
Így kötünk ki az egyik közeli mekiben, ahol legalább annyi "tekintélyem" van, hogy a sorban előre engednek, és gond nélkül kapunk egy asztalt, ami bár dugig van szeméttel, és néhány szem sült krumplival, a semminél mégiscsak jobb.
A jól megpakolt tálcáinkkal leülünk egymással szemben, és bár már többször is láttam, hogy Cel olyan ételeket eszik, amik a legkevésbé sem tűnnek hizlalónak, most előtte is két sajtburger, egy pite, egy adag krumpli, egy fagyi, és egy nagy kóla pihen. Nem tudom, hogy hol fog mindez elférni benne, de legalább nem érzem magam kellemetlenül a saját adagom miatt.
- Tényleg nagyon sajnálom, hogy ez lett a romantikus vacsorázásból - sóhajtok fel.
A szájába dob egy krumplit és kibontogatja az egyik sajtburgert, miközben mosolyogva megvonja a vállát.
- Nekem tetszik. 
- Hihetetlen vagy - varázsolok én is valami mosolyféleséget az arcomra.
- Miért, mit gondoltál, hogy faképnél hagylak? - kuncog.
- Nem is tudom...
- Az nem fordulhat elő - átnyúl az asztalon és megfogja az egyik kezem, én pedig reflexből köré fonom az ujjaim. - Minden rendben amúgy? Olyan furcsa vagy, vagy nem is tudom.
- Persze - bólintok aprót, de nem fogok hazudni neki - csak megint összekaptunk Mirával, de már fel sem kellene vennem.
- Miért?
- Különbözik a véleményünk néhány dologban - fogalmazom meg a lehető legszebben azt, hogy mindenen összeveszünk, semmi nem jó neki, amit csinálok, és csalódott bennem. - De mindegy, nem akarok most erről beszélni.
- Rendben - a szépen manikűrözött ujjaival megsimogatja a kezem, és hálás vagyok, amiért nem kérdez többet.
Olyan bugyuta dolgokról beszélgetünk, mint az, hogy hogyan jutottunk el oda, ahol most vagyunk, elmondja, hogy miért hagyta ott az egyetemet, amin jogot hallgatott. Nem tudom őt elképzelni ügyvédként, inkább elmondom, hogy ha úgy dönt, visszamegy, hallgasson valami izgalmasabbat, például médiát, újságírást, mert sokkal inkább illik rá, hogy a BBC egyik riportere legyen, mintsem hogy egy befásult ügyvéd.
Azon kapom magam, hogy jól érzem magam, és hogy sosem beszélgettem még úgy vele, ahogy most, pedig már egy ideje a barátnőmnek mondhatom. Sajnálom az elvesztegetett időt, amit azzal töltöttem, hogy bebeszéltem magamnak, hogy próbálkozok, valójában azonban csak a sebeimet nyalogattam és kifogásokat kerestem.
- Ha egy napra bárki lehetnél, ki lennél? - oldalra dönti a fejét, miközben felteszi ezt a kérdést. Furcsákat kérdez, de nem tolakodókat, csak olyasmit, ami érdekli őt, például hogy az eddig olvasott könyveim közül melyik karakter fogott meg a legjobban, és hasonlók. Kedvelem ezeket a kérdéseket, mert fenntartják a beszélgetést, és elterelik a gondolataim.
- Liam - piszkálgatom a szalvétát, amiből már mindenfélét hajtogattam.
- Miért? - pislog nagyokat meglepetten. - Mira miatt? - ez a kérdés úgy hat, mintha nem csak a legjobb barátom lenne, hanem az eltitkolt szerelmem.
- Nem - nevetem el magam - nem, mert tökéletesen elégedett vagyok azzal a szereppel, amit a saját életemben betölt, inkább a gyerekei miatt, és mert boldog, ha valakinek igazán bejött az élet, akkor az Liam, és erre irigy vagyok.
- Mindenkinek megvan a maga keresztje - tünteti el az utolsó falat almáspitéjét is, és egyben az utolsó falat ételt az asztalunkról. Lassan vissza kell mennünk a szállodába, de már nem akarok.
- Tudom, és azt is, hogy neki is megvan, senki élete nem tökéletes, még akkor sem ha annak tűnik. Te ki lennél?
- Beyoncé - jelenti ki, és hirtelen mindketten nevetni kezdünk. Nem tudom, hogy miért, mi olyan vicces, de jó érzés csak úgy nevetgélni a semmin, visszahozza azt a Niallt, aki valójában vagyok, és háttérbe szorul az a bunkó, aki átvette a helyét.
A visszafelé úton a szállodába azon gondolkodok, hogy megkérem, maradjon velem, hiszen még úgyse csináltam ezt, mindig csak úgy aludt velem, hogy bekéredzkedett hozzám, vagy elaludt mellettem, de nem megy. Jól  éreztem magam, de csak úgy, mint egy baráttal, ha behívnám magamhoz azzal talán mindent tönkretennék.
- Jó éjt, Cel - fogom a kezeim közé az arcát, viszont amikor a nevéhez kerül a sor egy pillanatra elbizonytalanodok, mert elsőként egy másik lány neve jön a számra, azé, akire már órák óta nem gondoltam.
Átölel, és a fejét a mellkasomra hajtja, óriásit sóhajtva viszonzom ezt, és végigsimítok a dús, sötét haján. Talán mégis meg kellene kérdeznem, hogy alszik-e velem.
- Jó éjt, Niall - biccenti fel a fejét - köszönöm ezt az estét, életem legjobb Mekizése volt.
- Holnap egy második kör?
- Oké - nevet rám édesen, és a száját az enyémhez érinti. Ekkor határozom el, hogy mi lenne, ha nem gondolnék mindent túl, és csak hagynám megtörténni a dolgokat? Viszonzom a csókját, és amikor beletúr a hajamba, hogy még közelebb húzzon magához teszek egy lépést hátra. Rossz napom volt, annyira rossz lenne, ha belefeledkeznék a pillanatba?
Igen, mert az egyértelműen az öncélú kihasználása lenne ennek a csodálatos lánynak.
- Aludj jól, Celeste - szakadok el tőle fújtatva.
Lehunyt szemekkel aprókat bólint, beszívja az alsó ajkát, és kibontakozik a karjaimból. Nem menekülök el, nézem ahogy belép a szobájába, köszönök Lottie-nak, aki a barátjával telefonál, majd sután intek egyet, mielőtt becsukja az ajtót maga mögött, az utolsó pillanatig mosolyogva rám.

2017. június 9., péntek

46.rész

 Hazel Clark

Ahogy az a hideg, fém izé hozzáér a hasamhoz összerezzenek. Görcsösen szorítom Gigi kezét és valamiért összeszorítom a szemeim, nem akarom látni a fölém magasodó férfit a fura szerkentyűjével, sem pedig azt a kis monitort, amin megjelenik a méhem, vagy az, ami van belőle. Nem is tudom igazán, hogy mit akarok, mármint nyilván azt, hogy kiderüljön, hogy az orvosok tévedtek, de mit fogok csinálni, ha ez így lesz? Hogy mondom el Niallnek? Hogy mondom el egyáltalán bárkinek? És mi lesz, hogy ha elmondom, de már nem akar velem lenni? Vagy éppen akkor mi lesz, ha elmondom, és velem akar lenni? Hogy birkóznánk meg mindennel, amit magammal cipelek? És mi lenne, ha egy nap anya lennék? Ez a lehetőség sosem volt meg számomra, sosem fantáziáltam róla, nem is akartam soha családot. Vajon jól csinálnám? Tudnék vigyázni rá? Mi történne, ha elrontanám?
- Haze - szorítja meg a kezem G, mire kipattannak a szemeim - ne komplikáld túl.
Fogalmam sincs, hogy honnan tudja, hogy éppen azt csinálom, de bólintok egy aprót és igyekszem kiüríteni a fejem. Mira egykori szavaira gondolok, és igyekszek erőt meríteni a felfogásából. Minden úgy fog történni, ahogy történnie kell, és ha kiderül, hogy teljesen egészséges vagyok, az azért lesz, mert ez a helyes. 
Mire újra kinyitom a szemeim már vége is, a 60 év körüli bajszos, igazán műveltnek kinéző úr, aki a Dr. Morgan névre hallgat letörli a hasam, és kedvesen felsegít. Nem tudom eldönteni, hogy az a pillantás amit vet rám együttérzés-e, vagy esetleg azt akarja vele sugallni, hogy minden rendben van velem, ezért inkább arra koncentrálok, hogy tökéletesen eligazgassam a fölsőm, és leszálljak az ágyról, vagy miről. Nem akarom elengedni Gigi kezét, nélküle védtelen vagyok itt, ő az egyetlen támaszom, ő lesz aki hazavisz, ha megint összetörik a szívem.
- Nos, Hazel - mondja Dr. Morgan lassan, megfontoltan, nézegetve a papírjaimat. Nem emlékszem rá, hogy mondott-e valamit, miközben vizsgált, de most igyekszem az összes figyelmem neki szentelni. Gigi lenyom egy székbe, és leül mellém, az arcán látom, hogy ő is pont annyira ideges, mint én, de igyekszik leplezni azzal, hogy magabiztosságot sugall felém.
- Igen? - kérdezem kissé sürgetően az orvost, amikor már hosszú percek óta nem szól, csak tűnődve nézi a leleteim, meg mindent, amihez nem értek
- Vannak sebek a méhfalon - elszorul a torkom, amikor ezt kimondja, és máris érzem, hogy hiába reménykedtem - ezeknek az okát mind tudjuk, azt hiszem.
Aprót bólintok, és mély levegőt veszek, ki akarok jutni innen, vissza Gigi lakásába, mielőtt kiborulok.
- Azonban azt is látom, hogy a sérülések regenerálódtak, és akár még arra is képes lehet, hogy kihordjon egy gyermeket. Valószínűleg nem lenne zökkenőmentes, felléphetnének komplikációk, de melyik terhességnél nem? - próbál viccelődni, de én csak bámulok tágra nyílt szemekkel, elnyílt ajkakkal. Azt mondta, hogy lehetne, nem zökkenőmentesen, de lehetne, és ez egyelőre elég nekem. Nem vagyok teljesen selejtes, és a testem mégsem akkora áruló. Mielőtt észbe kapnék az arcomat a tenyereimbe ejtem, elengedve Gigi kezét, és halkan sírni kezdek, amióta elhagytam Niallt ez gyakran előfordul, talán mert 15 évig visszafojtottam, és így pótolom be, de sokszor utána jobban érzem magam.
- Bocsánat - motyogom a könnyeimet törölgetve, utat engedve a bátortalan mosolyomnak. - Mindenre számítottam, azt hiszem, csak erre nem.
- Érthető - mosolyog rám, közben Gigi egy zsebkendőt nyom a kezembe, és boldogan néz a szemembe. - Ez sokkal jobb, mint a semmi, de ne vegye készpénznek amit mondtam, bármi történhet, ha igazán akarja, és vigyáz magára, azonban akkor se csüggedjen, és főként ne okolja magát, ha nem sikerül, ez tényleg nem az ön hibája, és őszintén, minden elismerésem azért, mert most itt van - a doktor úr bátortalanul megérinti a vállam, valami biztató és vigasztaló simogatásféle akar ez lenni, ami furcsán jólesik, mintha a nagypapám dicsérne meg, vagy fejezné ki a büszkeségét irántam.  
- Köszönöm szépen - dörzsölgetem a szemeim, és valami nevetésféle hagyja el a torkom.
Ez nem jelenti azt, hogy Niall visszajön hozzám, és egyelőre azt sem, hogy egyáltalán közlöm vele a híreket, azt pedig pláne nem, hogy egyszer lesz is gyerekem, de sokkal könnyebbnek érzem magam a tudattól, hogy nem vagyok egy genetikai hulladék. Illetve, hát, egy mesterséges genetikai hulladék.
Jó érzés tudni, hogy ha egyszer esetleg úgy döntök, hogy szeretnék egy gyereket, mert mindenem megvan hozzá a teljesen ép mentális és fizikai állapottól kezdve egy olyan férfiig, mint Niall, akkor lehet, és nem kerülök még egyszer olyan helyzetbe, amilyenbe vele sodortam magam.
- Mikor hívod fel Niallt? - támad nekem a barátnőm amint hallótávolságon kívül kerülünk mindentől és mindenkitől.
- Tessék? - rázom meg a fejem zavartan.
- Muszáj elmondanod neki, minden a helyére kerülne!
- Nem tudom, G, nem hívhatom fel és közölhetem vele, hogy most már újra együtt lehetünk, mert nem is vagyok akkora selejt mint amekkorának hittem magam.
- Nem vagy selejt, és soha nem is voltál! - a felháborodott, dühös tekintetét akár fegyverként is lehetne használni, mert kedvem van megsemmisülni tőle. - És pontosan azt kell csinálnod, amit mondtál!
- De neki már van valakije, Gigi, boldog vele - rágcsálom az alsó ajkam - és még én sem fogtam fel igazán, hogy most akkor mi ez az egész velem.
- Az kamu! - jelenti ki egy kicsit túl hangosan. - Te is tudod, hogy az!
- Nem, nem hiszem - rázom a fejem - ő nem csinál ilyet.
- Nem is csinál semmi rosszat - magyarázkodik - csak próbál túllépni rajtad, de sikertelenül, Zayn már megmondta többször is!
- Hadd dolgozzam fel előbb én, jó? - emelem rá a tekintetem. - Aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz.
- Muszáj neki elmondanod, Haze, tudnia kell! - erősködik.
- De hiába mondom el, ha minden alkalommal pánikrohamot kapok amikor megérint! Előbb magamat kell rendbe tennem, mindent.
- Jó - fúj nagyot beleegyezően, én meg megkönnyebbülten. Zayn az a típus, aki bár néha beleköt a véleményembe, gyorsan elfogadja azt, Niall pedig sosem kérdezett, csak beletörődött minden döntésembe, nem vagyok hozzászokva az efféle harciassághoz és erősködéshez, de talán pont erre van szükségem, valakire aki nem Svájc, hogy semleges legyen, mint Mira, és nem is fogadja el a döntéseim csak úgy. Gigi addig fog a nyakamra járni, amíg az nem lesz, amit szerinte helyes, ha kell veszekszik velem, idegesít, de csakis az én érdekemben, és ez jó érzéssel tölt el, mert egy kicsit talán mindig is arra volt szükségem, hogy valaki megmondja, hogy mit csináljak.
- Tudod, hogy csak jót akarok nektek - szólal meg miután már egy ideje túlságosan a gondolataimba merülök, és még azt sem köszönöm meg, amikor a sofőrje kinyitja előttünk a kocsi ajtaját.
- Persze - kapom fel a fejem, és rámosolygok - tudom, és elmondom majd neki, csak még szükségem van egy kis időre, hogy tudjam mit akarok, és megszabaduljak a régi dolgoktól - bököm ki hosszas gondolkodás után.
- Segíteni fogok benne - biztosít arról, amit amúgy is tudok. Ő, Zayn, Mira, és mindenki aki akár csak néha küld egy üzenetet amiben megkérdezi, hogy hogy vagyok már segít, csupán azzal, hogy az eszükbe jutok, érdeklem őket.
- Már így is rengeteget segítesz, G.
- Te is ezt tennéd - helyezkedik el kényelmesen. - Boldog vagy? Én megmondtam, hogy az nem létezhet, hogy egy ilyen csajszinak ne lehessen babája, ha akarja! - vált témát, és sugárzó mosollyal néz rám.
- Nehéz elhinni, tudod, mert soha még csak nem is gondolkoztam ezen, sőt, talán elégedett is voltam a helyzettel, mert így biztos volt, hogy sosem lesz szükségem egy férfira. Niall volt az, aki felborított mindent, amit addig már megszoktam, ha ő nem lenne, sosem gondolkoztam volna el ilyesmin, és sosem mentem volna orvoshoz, oda még most sem, ha te nem vagy - az ujjaimat tördelve azon gondolkodok, hogy mennyire megváltoztam az utóbbi hónapok alatt. Egyre kevesebb a bezárkózó, félős Hazel, akinek az egyetlen boldogsága az, ha festhet és fotózhat, senkit nem hiányol és senkinek nem is hiányzik, akit a múltja és a rémálmai uralnak, és egyre több ez az új lány, aki
bevállalt egy kapcsolatot egy híres emberrel, megismerte a szerelmet, megbízik másokban, barátai vannak, férfiak is, bokszzsákokat ütlegel, és képes lenne bármire valakiért, még arra is, amitől a legjobban fél. Kedvelem ezt a lányt.
- Most már minden másképp lesz - mondja ki a saját gondolataimat Gigi, én meg csak bólintok egy aprót. Attól a pillanattól kezdve, hogy Niall odaoldalgott hozzám a kávézóban minden más, visszahozott valamit az életembe, amit rég elvesztettem, nem hagyhatom, hogy megint kicsússzon a kezeim közül, főleg nem így, hogy lassan én is igazán teljes értékű emberré válok.
Később, egy kiadós edzést követően az egyik kávézóban üldögélünk a Central Park kötelében, és miközben én elbűvölten nézem a nyüzsgő várost Gigi éppen az egyik ügynökével telefonál, és egy holnapi fotózásról beszél, meg rólam, hogy lenne még egy "modell". Nem hallgatózok, attól függetlenül sem,  hogy egymással szemben ülünk, túlságosan leköt annak a csodálása, ahogy a városi őrült forgatag találkozik a viszonylag nyugis zöldövezettel, mindenhol kutyát sétáltató emberek vannak, elvegyülve a rohanó irodisták, és az álmaikért küzdő fiatalok között. Miközben őket figyelem rájövök arra, hogy nem is különbözök annyira tőlük, már nem, és ez jó érzéssel tölt el, mert nem akarok más lenni, különböző, olyan lány akarok lenni akiről nem mondják meg ránézésre, hogy milyen a személyisége, hogy otthonülős, félénk, és félős. Csak egy akarok lenni a tömegből, akiről senki nem tud semmit, és aki mellett elrohannak az utcán anélkül, hogy megkérdeznék, hogy ő-e az a lány, akiről mostanság azokat a szörnyű híreket hallani, és aki végül kihátrált a kapcsolatából a világ legtökéletesebb emberével.
Felkapom az italom és belekortyolok, eddig mindig ugyanazt ittam, sima karamellás frappuchinót, de most Gigi elérte, hogy változtassak, mivel mielőtt megszólaltattam volna már kért, én meg csak hápogni tudtam, amikor a kezembe nyomták a szivárványos színű italt rajta a nevemmel. Úgy néz ki, mintha egy szivárványból fejték volna le, de nem rossz, és azt hiszem azok után, amiket Gigi tesz értem pont nincs jogom reklamálni.
- Na - teszi le sugárzó mosollyal a telefont - holnap része leszel egy fotózásnak, csajszikám, mégpedig velem.
Olyan arcot vág, mintha ez neki lenne megtiszteltetés, mintha nem ő lenne Gigi Hadid, hanem én.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - rágcsálom a szívószálam. - Én fotós vagyok, G, sőt, még az sem igazán, csak egy amatőr, nem pedig modell.
- Most az leszel! - határozza el. - És nagyon király lesz, majd meglátod!
Nem ellenkezek, csak bólintok. Igen, nagyon király lesz, mert pont erre van szükségem, hogy kilépjek a  komfortzónámból, és olyan dolgokat csináljak, amiket egyébként sosem. Elvesztegettem 23 évet az életemből, és nem fogok többet, olyan ember akarok lenni, aki bár hosszú idő elteltével, de képes felállni a rossz dolgok után, és példát mutathat másoknak.
- Elmondod Zaynnek a nagy hírt? - döfködi a habos-jeges ital maradványait a szívószálával. - Vagy maradjon kettőnk közt?
- Nem akarom, hogy titkolóznia kelljen Niall előtt - vallom be - bízok benne, nagyon is, de nem akarom, hogy még ennél is jobban beszoruljon közénk. Érted, ugye?
- Persze - bólogat megértően - igyekszem majd tartani a szám, és nem elszólni magam, ha hív - egymásra mosolygunk, és ebben ismét benne van valami, ami eddig ismeretlen volt számomra, a beszéd nélküli kommunikáció. Óriási érzés volt, amikor először rájöttem arra, hogy nem feltétlenül kell kimondanom azt, amit gondolok, mert Zayn egyetlen pillantásomból is érti, annál csak ez jobb egy egészen picivel, és csak azért, mert Gigi lány, és egy-két dolgot jobban megért, mint Zayn, csupán ebből kifolyólag. Ettől függetlenül azonban egy kicsit sem szeretem kevésbé az első igazi barátomat, aki szó szerint beleverekedte magát a szívembe és a jelenlétével egy kicsit enyhített azon a sajgó fájdalmon, ami Niall után maradt.
- Kitaláltam valamit! - pattan fel a barátnőm olyan hirtelen, hogy reflexből én is kissé megugrok. Felkapja az italát, megragadja a kezem, és maga után rángat egy busz után, ami éppen most áll meg a kijelölt megállóhelyen.
- Hová megyünk? - kiáltok nevetve, és megpróbálom nem magamra borítani a maradék unikornishányást.
- Várost nézni! - kiáltja a lobogó szőke haja mögül, mígnem végül mindketten felpattanunk a buszra, ami szinte azonnal megindul. - Így csinálják a turisták! - villantja rám a tökéletes fogsorát, és elindul fel a lépcsőn, a busz emeletére.
Néha nem értem, hogy hogy fér össze Gigi néha túlpörgő, dilis természete Zayn higgadtságával és nyugalmával, de minél többet gondolkodok ezen, annál inkább rájövök arra, hogy pont úgy, ahogy az örökké boldog, mosolygós Niall összefért a bizonytalan, problémás Hazellel. Az ellentétek szülik a legjobb kapcsolatokat, mert kiegészítik egymást, Zayn által Gigi néha lehiggad, általa pedig Zayn egy őrült kis boldogságpuffanccsá változik, míg Niall által én képes voltam boldog lenni, most pedig miatta törekszek arra, hogy ne csak időszakos boldog legyek, hanem elégedett, és egészséges, elég jó számára. Nem fogom fel, hogy selejtesen, a problémáimmal, és a félelmeimmel együtt is elég jó voltam neki.