2017. július 28., péntek

53.rész

Niall Horan

Patakokban folyik rólam az izzadság, de a világ összes kincséért sem másznék ki mellőle, vagy húznám lejjebb róla a takarót. Az egész testével rajtam fekszik, a feje a mellkasomon pihen, ujjaim a rövid, barnából fokozatosan szőkébe váltó hajában vannak, a lábai közrefogják az én egyik lábam, mindezt azonban akármennyire is szeretném nem láthatom, mert az egyik kezével magához öleli a nyakáig felhúzott takarót. Egész éjszaka nem ébredt fel, meg csak egy igazán nyugtalan mozdulata sem volt, figyeltem, láttam hogy egyszer idegesen rezzentek meg a szempillái, megfeszült a kis teste és egy pillanatra szaporábban vette a levegőt, de aztán vége is lett, kisimult az arca, és békésen simult bele a karjaimba. Olyan büszke vagyok rá, és alig várom hogy felébredjen, és elmondhassam ezt neki is.
Miközben őt néztem rengeteget gondolkoztam, bár néha-néha elpilledtem. Kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan csinálta ezt, mivel érte el, hogy most már tud aludni, és milyen meglepetéseket tartogat még számomra. Rengeteget gondolkoztam az elmúlt hónapokon, azon, hogy mennyire nem voltam önmagam Celeste mellett, és most mennyire természetesen árad belőlem a törődés. Mellette rákényszerítettem magam arra, hogy simogassam, megpusziljam, és hagyjam hogy a karomban aludjon, Hazel esetében azonban még az sem lenne elég, ha beleolvadhatnék. Lényegében egész éjjel rajta csüngök, simogatom, az arca minden szegletére apró csókokat helyezek, és rásegítem arra, hogy közelebb araszolgasson. Ezek mellett azt is átgondoltam, amit arról mondott, hogy nem szeretné, ha máshogy bánnék vele, és bár valószínűleg azt sosem fogom tudni kiverni a fejemből, hogy mi történt vele, nem fogom úgy kezelni, mintha az érintéseimtől bármelyik pillanatban összeomolhatna, ő ennél erősebb. Biztos vagyok benne, hogy az életünk együtt teljesebb lesz mint bármi más a földön, egy napon, hamarosan feleségül fogom venni, csodálatos kis porontyaink lesznek, mindegy milyen módon, és beállok majd azoknak a férfiaknak a sorába, akiket mindenki irigyel a gyönyörű családjuk miatt. Alig várom, de mint már mondtam, most a jelenlegi helyzettel is beérem, sőt, több mint beérem.
Szívesen készítenék neki reggelit, palacsintát, rántottát, különféle tojásokat, bundáskenyet, amit aztán itt megehetnénk, és láthatnám a csodálkozó arcát, de nem tudok kimászni mellőle, képtelen vagyok rá, ráadásul kegyetlenül rossz belegondolni abba, hogy ha előbb ébredne fel, akkor egyedül lenne. Itt kell lennem, amikor kinyitja a szemeit, látni akarom az arcát.
Figyelem ahogy ébredezik, édes látványt nyújt, ahogy laposakat pislog, majd néhány percen keresztül még kissé üres tekintettel néz rám, míg én a kezemet az arcára vezetem, és megsimogatom a hüvelykujjammal.
- Szia Szépségem - szólítom meg nagyon halkan.
- Tényleg te vagy az? - pislog kissé hitetlenkedve.
- Tényleg - mosolygok rá, és feljebb húzom magamon, hogy az arca egy magasságban legyen az enyémmel, és a számmal megérinthessem az övét. Azonnal éberebbé válik, viszonozza a bátortalan csókom, és a kezét felcsúsztatja a mellkasomon.
Átfogom a derekát, az egyik karomat a vékony kis pizsamája alatt felvezetem a hátán, és óvatosan megfordítom, hogy helyet cseréljünk, és ő legyen alattam. Nem bánok vele máshogy, szeretném neki megmutatni, hogy amit átélt az nem a valóság, és hogy amikor két ember együtt van az nem is hasonlít semmire, amire emlékszik, ezért bűntudat nélkül simulok hozzá, és vezetem át a kezemet a hátáról a hasára. Tudni fogja, sőt már most is tudja, hogy bennem megbízhat, mert ahelyett, hogy esetleg eltolna, vagy bármi olyan reakciója lenne, ami azt mutatja, hogy nem tetszik neki a közelségem, az ujjait a hajamba vezetve kissé hátradönti a fejét, és halkan hümmög.
- Igen, tényleg - a legszebb mogyoróbarna tekintet mélyed bele a pillantásomba, miközben nyugtázza, hogy valóban jelen vagyok.
- Olyan büszke vagyok rád - hajolok a nyakához, és gyengéd csókokat adok a puha bőrére. Az őrületbe kerget. - Átaludtad az egész éjszakát gond nélkül.
- Tudom - ül ki egy lágy kis mosoly az arcára. - Most már szinte mindig.
- Ez fantasztikus - simítok el egy kósza tincset a homlokából. Tényleg sokkal kipihentebbnek tűnik, nincsenek sötét karikák a szépséges szemei alatt, az arca kisimult, virul az egészségtől. - Hogy csináltad?
Lemászok róla, de csak annyira, hogy az oldalunkra fordulva, összebújva tudjunk beszélgetni. Elhatározom, hogy kikapcsolom a telefonom, és nem megyek ma sehova, beszélni sem akarok senkivel rajta kívül, sőt, kimozdulni sem innen. 
- A pszichológus tanított meg rá - kicsit lejjebb rúgja a takarót rólunk, végre, majd a csupasz, puha kis kezét a mellkasomra helyezve apró mintákat kezd rajzolgatni a mellkasomra. - Az elején kegyetlen volt, azt hittem, hogy nem leszek képes végigcsinálni, végül mégis sikerült. Rengetegszer kellett felidéznem a történteket, és megpróbálni elképzelni, hogy fellépek ellenne, ez elképzelve még egész egyszerű volt, de az álmaimban nem, és azért, mert naponta többször is felidéztem az emlékeket azok még élénkebbek lettek, és még jobban elnyeltek, ha nincs Gigi, és Zayn, nem tudom, hogy mi lett volna velem. Z sokszor itt aludt, lent a kanapén, és akárhányszor meghallotta, hogy mozgolódok felrohant hozzám. Szörnyű volt, rosszabb mint korábban bármikor, sikoltoztam, teljesen elveszítve magam sírtam, hánytam, téptem a hajam, pánikrohamaim voltak, hiába próbálkoztam mindennel egyszerűen nem ment. Egyedül azért nem adtam fel, mert te jártál a fejemben, az, hogyha így maradok esélyünk sem lenne, úgyhogy tovább csináltam, és néha elkezdtek elmaradni ezek a dolgok, vagy hát nem elmaradni, mert emlékszem, hogy ma éjjel is elkezdődött, csak már nem hagyom kibontakozni. Néha azt képzelem el, hogy én mentem meg saját magam valamilyen szupererővel, néha Zayn repül értem Supermannek öltözve, van, hogy Gigi, de azért leggyakrabban egyszerűen csak te sétálsz be, és emlékeztetsz arra, hogy annak amit átélek már rég vége, és volt valamink, ami össze sem hasonlítható semmivel amit átéltem.
Figyelmesen hallgatom, magával ragad, hogy milyen őszintén beszél, hogy annyira a bizalmába fogad, hogy megosszon velem ilyen dolgokat, az pedig méginkább, hogy a képzeletében engem használt arra, hogy segítsen önmagán.
- Bármikor emlékeztetlek rá - megfogom a kezét és a számhoz húzva belecsókolok - és ígérem, hogy ami köztünk van az a továbbiakban sem fog hasonlítani ahhoz.
- Biztos vagyok benne - imádom a lágy kis mosolyát, ahogy azt is, hogy felnyúl az arcomhoz és megsimogatja, miközben a tekintetével fürkész. - Nem mondtál semmit a kiállításomról - várt hirtelen témát, mindezt úgy teszi, hogy közben tanulmányozva simogatja a felsőtestem - nem tetszik?
- Őszinte leszek - pislogok laposakat az érintése alatt - semmit sem tudtam igazán megnézni, zavart hogy valaki más kezét fogom, miközben le sem tudom venni a tekintetem rólad.
- Hogy szakítottál vele? - kérdezi halkan, de olyan hangsúllyal, hogy tudjam, ha nem akarok válaszolni nem kell, viszont akarok, mert végre tesz fel nekem kérdéseket, végre szeretne tudni dolgokról, és nem hagyja csak rám azokat, ahogy többet én sem fogok csak úgy ráhagyni. 
- Nem kellett túl sokat magyarázkodnom, miután beszéltünk kihívott, és megkérdezte, hogy szeretlek-e még, én pedig elmondtam mindent. 
- És ő? - szívja be az alsó ajkát. - Haragudott?
- Nem - simogatom meg az arcát mosolyogva - azt mondta, szeretné, ha együtt lennénk. Celeste fantasztikus lány, Haze, nagyon megértő és kedves.
- Igen? - látom, hogy nagyot nyel, és rájövök arra, hogy talán nem kellett volna ezt mondanom. Együtt voltam vele, az idő alatt, amíg ő azon dolgozott, hogy miattam, kettőnkért elengedje a múltját.
- Aha - hümmögök a szájára, hogy mentsem a helyzetet. Olyan egy hülye vagyok - az egyetlen baj az volt vele, hogy nem Hazel Clark, úgyhogy akárhogy is próbálkoztam nem tudtam szeretni, mégis reménykedtem, hogy talán majd egyszer sikerül, és a többieknek is szerettem volna ezt bebizonyítani. Végig tudták, hogy nem szeretem, és minél tovább húzom ezt a dolgot, a végén annál jobban fog fájni neki, amikor kiderül az igazság, de nekem akkor teljesen elment az eszem, amikor kisétáltál azon az ajtón, senki sem tudott hatni rám, se Mira, se Zayn, senki. 
- Sajnálom - néz a szemembe. Olyan komolyan gondolja, hogy a tekintete már-már fátyolos, azt hiszi, hogy tönkretett, de csak jót akart nekem, én voltam az, aki tönkretette saját magát.
- Nekem akartál jót - úgy mondom ezt, hogy közben az ajkaink súrolják egymást, és a szemeim csukva vannak - csak azt nem hallottad meg, amit én mondtam, és egy idő után elkezdtem elhinni, hogy igazad van, csak mostanában jöttem rá arra, hogy akármit csinálok, akármi történik az életemben, ha te nem vagy a része, akkor nem tesz boldoggá.
- Szóval azt mondod, hogy ha született volna egy gyereked mondjuk attól a lánytól, akivel együtt voltál, akkor nem lennél boldog?
- Nem - nézek a szemébe - mert nem te lennél az anyukája. Szeretném, ne érts félre, mert akkor is az én gyerekem lenne, de beleőrülnék a bűntudatba, amiért nem vagyok halálosan szerelmes az édesanyjába, és ebből előbb-utóbb kimenekülnék, úgyhogy sosem lenne olyan családom, mint Liamnek. Tegnap este azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam neked, úgyhogy remélem tudod, hogy most nem azért vagyok itt, mert már tudom, hogy talán lehet családunk, jelenleg engem ez érdekel a legkevésbé. Vagy veled vagyok, vagy egyedül, számomra nincs más lehetőség, nem tudok mást szeretni, pedig hónapokon keresztül mindent megpróbáltam. Abban a pillanatban ahogy megláttalak elfelejtettem mindent és mindenki mást, gyerekes, hülye érzéseknek tűntek azok, amikre azt hittem, hogy szerelem, és most talán megijesztelek, vagy csak egyszerűen azt hiszed, hogy megőrültem, de azonnal tudtam, hogy egy napon feleségül foglak venni, már másnap megtettem volna, és most, ebben a pillanatban is megtenném.
- Sosem hinném azt, hogy megőrültél - a szembogarai olyan nagyok, miközben rám néz, hogy képes lennék elveszni bennük - bár megérteni talán sosem foglak, de én lennék olyan igazán őrült, ha még egyszer megpróbálnálak rábeszélni arra, hogy jobb neked nélkülem.
- Nem jobb - ölelem magamhoz - még a poklot is szebb helyként képzelem el.
Abból ítélve, hogy a szemei fátyolossá válnak ez a mondatom, és talán az egész köztünk lezajlott beszélgetés érzékenyen érinti, és sosem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom gondolni, de örülök ennek, mert végre nem nyomja el az érzéseit, végre igazán kimutatja őket.
- Elmegyek majd újra a kiállításodra, és mindent megnézek úgy igazán - térek vissza az eredeti kérdéséhez - velem jöhetnél, tarthatnál nekem tárlatvezetést.
- Meggondolom - kuncog, és kicsit még közelebb bújik, én meg kicsit még közelebb húzom, ha ez egyáltalán lehetséges. 
- Milyen visszajelzéseket kaptál eddig? - érdeklődők a haját simogatva.
- Nem igazán tudom - hümmög halkan - néhány tanárommal beszélgettem, ők pozitívak voltak, megdícsértek, de az idegenekkel inkább Zayn beszélgetett. Fel kell majd hívnom. 
Erről eszembe jut, hogy talán nekem is fel kellene hívnom a barátaim, és elmondani, hogy mi zajlott le az elmúlt néhány órában, de talán ez még ráér, az nem, hogy milliónyi csókkal halmozzam el a lányt, aki hónapok óta nem feküdt a karjaimban. 
- Ráér még, ugye? - kérdezem, miközben apró csókokat nyomok a szájára. 
Piciket bólint, aztán közelebb húz magához, és kicsit az egész világról elfeledkezünk, aminél jobb dolog nem igazán lehetséges. Mintha az egész világ kikapcsolna, vagy rajtunk kívül senki nem létezne, belefeledkezek a csókjai ízébe, abba ahogy simul hozzám, a forró levegővételekbe, a hajamat birizgaló ujjaiba, nem hallok mást csak az ajkaink halk cuppanásait és a kis sóhajait, addig, amíg az ezen kívüli teljes csöndbe bele nem hasít a macskája eszeveszett nyávogása, bár ezeket az elnyújtott  hangokat a legnagyobb jóindulattal sem lehet annak nevezni. 
Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor elválik tőlem, és visszatér a valóságba, de ezt a változást érdeklődve nézem, mert egy kicsit Mirára emlékezet.
- Éhes - bújik ki mellőlem még kissé pihegve, és a tekintetével megkeresi az ajtóban álló macskát. A kis dög direkt feljött, és amikor látta, hogy milyen jól elvagyok a gazdájával közbelépett. 
- Remek időzítés - morgolódok kicsit, és a hasamra fordulva utána nyújtom a kezem, de már fel is áll, és a karjaiba veszi a zúgolódó állatot. Ennyit rólam. 
Nem sokáig durcázok azonban, mert a barátnőm épp előttem változik olyanná, mint egy gondoskodó anyuka, és ezt látni akarom. Úgy sétál le a lépcsőn azzal a macskával, ahogy Mira szokott, karjában az egyik túl korán felébredt babájával, aminek egyszer a szemtanúja voltam, nem sokkal azután, hogy megszülettek az ikrek, és munka előtt beugrottam felszedni Liamet, mert az éjszakai műszak után úgy döntött, hogy inkább nem vezet. 
Már-már irigy vagyok a macskára, mert egy kis vernyogással meg dorombolással képes magára vonni az összes figyelmét, nem mintha egyébként nekem lenne okom panaszra, sőt, talán a macskának kellene utálnia engem, amiért idejöttem, és elvettem a gazdáját.
Szorosan a nyomukban lépdelek, Hazel gyengéden simogatja a kis szőrgombócot, és biztosítja arról, hogy mindjárt kap enni, még azért is bocsánatot kér, mert nem ébredt fel hamarabb, és készítette el előre a reggelit. 
Hirtelen látom őt néhány év múlva a saját házamban egy babával a kezében, ezzel a kis nyávogós döggel a lábainál, és a szívem mintha megolvadna. Egy percig sem gondolkodok el azon, hogy az a baba akit elképzelek hogy lenne a miénk, hogy a kettőnk véréből lenne-e, vagy valaki máséból, aki nem tudta eléggé megbecsülni. Nem érdekel, a mi gyerekünk lenne. 
Természetesen az, hogy egy tálkába konzervet kanalaz össze sem hasonlítható azzal, ahogy Mira szokta sterilizálni a cumisüvegeket, vagy gondosan összeválogatni a maximálisan egészséges és természetes babareggeli hozzávalóit, de a maga módján elbűvölő, nagyon is, mert minden figyelmét ennek szenteli. 
Nagyon szeretném megosztani vele a fejemben elképzelt képet, és hogy úgy gondolom, egyszer fantasztikus anya lesz, de talán ma reggelre ez már túl sok lenne, úgyhogy csendben maradok helyette odalépek hozzá, és a fejem a nyakához simítva hívom fel magamra a figyelmét.
- Teljesen biztos vagyok benne, hogy direkt csinálta - motyogom, melyre válaszul kuncogva körém fonja a karjait, és újra kapok a figyelméből én is. 
- Még az is lehet, felborult a reggele miattunk. Csak szólt, hogy éhes, és viszonylag sokáig is bírta.
- Szóval a macskádnak napirendje van - húzom piszkálódó mosolyra a szám. - Tipikusan olyannak néz ki, aki nem úgy néz rád, mint a gazdájára, hanem mint a szolgájára. 
- Ez nem igaz - nevet fel - nála hálásabb cica nincs, majd meglátod.
- Oké - bólintok elfogadóan. Tényleg meglátom majd, mert bár nem vagyok tipikusan egy macskás ember, nincs az a pénz amiért megfosztanám a kis barátjától, vagy egyáltalán bármitől, akár pókjai is lehetnének, vagy kígyói.
De remélem nem lesznek. 
- Éhes vagy? - fordít hátat nekem, és kinyitja a hűtőt. - Csinálok neked reggelit.
- Nem - lépek mögé, és a karjaim a vékony dereka köré fonom, majd megpuszilom a fejét - a művésznő csak üljön le, vagy bújjon vissza az ágyába, majd én csinálok reggelit.
Néhány másodpercig fürkészi az arcom, mintha arra próbálna rájönni, hogy viccelek-e, aztán végül bólint egy aprót, és mielőtt visszamenne a szobájába megpuszilja az arcom. Ez könnyebb volt, mint hittem.
Még az is teljesen elbűvöl, ahogy felfelé lépdel a kis fa lépcsősoron, le sem tudom venni a tekintetem róla addig, mígnem egy huncut pillantást vetve rám eltűnik a szobájában, és egyedül maradok a macskájával. Talán Szergejnek hívják, de erről még meg kell kérdeznem Hazelt. 
Magamban dúdolgatva nézek szét, végül is megvalósítom a tervem, mert reggelit is készítek neki. A palacsinta mellett döntök, elképzelem hogy milyen jó étvággyal fog nekilátni és nem is kérdés, hogy minden "fáradozást" megér, bár talán ugyanúgy örülne annak is, ha csak összedobnék egy kis rántottát. Hónapok óta nem dúdoltam, most meg nem tudom abbahagyni, legszívesebben táncolnék is, miközben összeügyeskedem a tésztát, majd elkezdem kisütni. Kicsit összerezzenek, amikor egy szőrös kis test dörgölőzik a lábaimhoz hangosan dorombolva, és amikor lepillantok rá bekövetkezik az a pillanat, amikor legalább annyira beleszeretek a kis szarosba, mint Hazel, mert a nagy kék szemeivel már-már vidáman és szeretetteljesen figyeli, hogy mit művelek. 
Nem tudom, hogy szabad-e, de az elsők közt megsült palacsinták közül egyet elkezdek tépkedni, és ledobni neki a padlóra. A nőket ismerve Haze kiakadna ezen, vagy ha ő nem, akkor Mack biztosan, de amiről nem tudnak az nem fáj nekik, és amúgy is ki kell engesztelnem, amiért éheznie kellett, míg én kisajátítottam a gazdáját. Végül egy nagy tálca palacsintával, és mindenféle édes dologgal, amit bele tudunk pakolni csörtetek fel a galériára, és közben hívogatom magam után Szergejt. A belepésünknél jobbat rendezni sem lehetne, mert a macska úgy dönt, hogy nem adja meg az elsőbbséget nekem, és miközben lépek a lábaim közt átsurranva felvágtat a helyemre, míg én kis híján felbukok és leejtem a tálcát. 
- Látom összebarátkoztatok - mosolyog rám ragyogóan a barátnőm, ölében az elnyúló kiskedvencével.
- Aha - fészkelem be magam mellé, és kettőnk közé helyezem a tálcát. Találtam a tatyómban egy csomag M&M's-t, úgyhogy a kakaópor, kétféle lekvár és nutella között az is ott hever. 
- Sütöttél palacsintát? - csillannak fel a szemei. - Egy szendviccsel is tökéletesen megelégedtem volna, Niall.
Van valami abban, ahogy kiejti a nevem, valami amitől képes vagyok teljesen elalélni, főleg ha a formás kis szája mellé társul a szikrázó, boldog, és nagyon szerelmes tekintete. Úgy néz rám, ahogy Mira Liamre, és ha ezért a pillantásért mindent fel kellene adnom, megtenném, mert tulajdonképpen ez a mindenem, és valósággal fürdőzök a boldogságban miatta. 
- De én nem azt akarom, hogy csak megelégedj - megpuszilom a pisze orrát, és a szemébe nézve elmosolyodok. - Ha nem akarnék egész nap az ágyban lenni veled, elvittelek volna reggelizni, így viszont ezt el kell halasztanunk, mert nem fogsz megszabadulni tőlem.
- Nem is szeretnék - a karjait a nyakam köré fonja, és csak most veszem észre, hogy nem a pizsamáját viseli, hanem az én ingem. 
Nem emlékszem rá, hogy valaha is belebújt-e az én ruháimba, úgyhogy ez valósággal sokkhatásként ér, és a tálcát félretéve, vigyázva, hogy ne zavarjam meg túlságosan Szergejt lejjebb húzom rajta a takarót, és szemügyre veszem.
- Milyen csinosak vagyunk ma reggel - jártatom rajta a tekintetem, és nagyot nyelek. Összefutott a számban a nyál, mintha nem egy ember, egy gyönyörű, csodálatos nő lenne előttem, hanem egy nagy tányér sütemény, vagy fagyi, valami étvágygerjesztő.
- Hiányoztál - miközben ezt mondja végighúzom a kezem a derekán, valósággal elbűvöl, hogy milyen nagy rá az ingem, pedig nem számítok nagydarabnak én sem. - Az enyém lehet? - dönti oldalra a fejét, a szemeiben huncutság csillog, valami amit szintén nem láttam korábban, vagy csak alig-alig. 
Gyengéden megfogom Szergejt és leteszem a földre, egy darabig néz, én meg reménykedek benne, hogy jó cica lesz, és elmegy, egy idő után pedig valóban hátat fordít és elballag a kis ágyába, vagy akárhogy is hívják a területét, így anélkül húzhatom az ölembe Hazelt, hogy összenyomnánk a macskáját. 
Szavakkal kifejezhetetlen módon tölt el jó érzéssel, ahogy a hosszú, vékony combjai elnyúlnak az oldalamon, és megpihentethetem rajtuk a kezeim. Tudom hogy hol a helyem, de azért még mindig férfiból vagyok, normális férfiból, és alig tudom megfékezni a gondolataim, meg egyes testrészeim. 
- Nem - hümmögök, és elgondolkodva félredöntött fejjel piszkálom az ing gallérját. Nyakig begombolta, pedig most talán nem zavarna annyira, ha csak 1-2, vagy egyetlen gombot se bújtatott volna át a kicsi lyukakon. - Ezt az inget nem.
- Miért? - addig piszkálom a gallért, mígnem felnyúl és kigombolja. Kíváncsi vagyok rá, hogy direkt csinálja-e, és ha igen, akkor miért. Beszélnem kell vele erről, őszintén, arról hogy meddig mehetünk el, és mennyi idő alatt, nem mintha ez számítana. Ha azt mondaná, hogy 10 évet kell várnom rá, akkor annyit várnék, bár néha biztos úgy érezném, hogy belepusztulok, de a lényeg nem ez. 
- Mert ebben mentem a kiállításra Celeste-tel - a karjait a nyakam köré fonja és simogatni kezdi a tarkóm, a név hallatára megrándul egy kicsit az arca, de gyorsan rendezi a vonásait. - Majd adok olyat, aki nem volt rajtam vele. 
- Nekem ez is jó - dönti a homlokát az enyémnek - mert ezt viselted, amikor visszajöttél hozzám.
- Tulajdonképpen te jöttél vissza énhozzám - nem tudom, hogy miért okoskodok ilyenekkel, de kedvem lenne megrúgni magam. 
- Egymáshoz - a szája súrolja az enyém miközben beszél, és ezzel az őrületbe kerget, azzal meg főleg, hogy milyen bátran csókol meg, milyen gyakran, és milyen jól. 
- Hazel - motyogom, amikor fél pillanatra elválunk, hogy azért vegyünk levegőt is - beszélnünk kellene.
- Tudom - válaszolja szinte a számba mormolva, aztán végül ennyiben is maradunk. Nem tűnik úgy, hogy zavarná a helyzetünk, vagy ahogy hozzáérek, ő maga gombolja ki az inget, én csak segítek levenni. Végig a tudatában vagyok annak, hogy mit csinálok, és hogy legfeljebb meddig mehetek el, még mielőtt beszélnénk bármiről is, de nekem ez most sokkal több, mint amiben valaha is reménykedtem az elmúlt hónapokban. A tenyeremet a csupasz derekára és a hátára simítom, az ajkaink elválaszthatatlanok, mintha összeforrtak volna, megőrülök attól, ahogy a bőre érintkezik az enyémmel, és a mellkasa hozzám préselődik, de nem próbálok ennél tovább menni, akkor se tenném még, ha azt mondaná, hogy próbáljuk meg, mert ez nem a megfelelő alkalom, hely, és időpont. Amikor együtt leszünk minden tökéletes lesz, minden, de tényleg minden, hogy egyetlen pillanatig se féljen, eszébe se jusson az, ami történt vele, egyelőre azonban nekem eszembe jut, úgyhogy szépen lassan elszakadok tőle, bár a testünk nem távolodik el egymástól, csak az arcunk.
- Te vagy a leggyönyörűbb nő az egész univerzumban - pislogok laposakat miközben a fejem a kulcscsontjának döntöm, és megcsókolom - és a legbátrabb. 
- Nem kell bátornak lennem ahhoz, hogy csókolózzak a barátommal, akit szeretek - dönti oldalra a fejét. Nem tudok betelni azzal, ahogy azt mondja, hogy szeret, mindegy milyen formában teszi, akkor is hihetetlen, ahogy az is, hogy a bizalmába fogadott. 
- Dehogynem - mormolom - az elején annak kellett lenned, mikor még alig ismertél. 
Lusta mosoly ül ki az arcomra, miközben rám pillant, és végighúzza a mutatóujját a hátam mentén.  
- Még szükségem van egy kis időre - mondja elgondolkodva, mire megemelem a fejem, és ránézek, hogy tudja, érdekel amit mond, és a legkevésbé sem veszem félvállról.
- Tudom - a füle mögé tűröm a kusza kis tincseit, majd végigsimítok a nyakán, le a lapockáira. - Miattam semmit sem kell megtenned, amit nem akarsz 100%-ban, ugye tudod? Évekig, sőt, évtizedekig várnék rád, ha kellene.
Komolyan gondolom, komolyabban, mint ahogy bárki hinné, de igazat mondok, bármire képes lennék érte. 
- Igen - az orra az enyémhez ér, mire mindketten automatikusan elmosolyodunk. Szeretem ezt a lányt, mindennél és mindenkinél jobban. - Ha biztos lennék benne, hogy nem kattanok be, már most szeretném - mondja, mire szinte fizikailag érzem, hogy kitágulnak a szembogaraim, és kiszárad a szám. 
- Ne hívd bekattanásnak - motyogom rekedten - nem vagy őrült. 
- Pedig néha annak érzem magam - hunyja be a szemeit, és a fejét a vállamra hajtja. Köré fonom mindkét karom, elmondhatatlan nyugodtsággal és békével tölt el a helyzetünk, ahogy együtt lélegzünk, bőr a bőrhöz ér, a bizalma pedig szinte tapintható kettőnk közt.
- De nem vagy az, csak történt veled valami szörnyű, amit nehéz feldolgozni, sőt, ha nem ismernélek, azt gondolnám, hogy lehetetlen. 
- Én is - biccenti fel a fejét, az ajkain helyes kis mosoly játszik - ha nem ismernélek. 
Már-már szinte zavarba hoz, érzem ahogy kipirul az arcom, pedig ilyen nem történik túl gyakran. 
- Ki fog hűlni a reggelink - megint azt érzem, hogy legszívesebben arcon csapnám, vagy megrúgnám magam azért, mert ilyen hülyeséget mondok, de ha valamilyen módon én kerülök a figyelem középpontjába, még ha ez csak az ő figyelme is, akaratlanul is kimenekülök belőle, pedig szeretek Hazel figyelmének tárgya lenni.
Halkan kuncogva megpróbál kicsúszni az ölemből, ezt viszont nem engedem, helyette a palacsintát helyezem el úgy, hogy hozzáférjen anélkül, hogy elmozdulna, de az ingem még így is visszavarázsolja magára, ami bár szép látvány, mégsem olyan szép, mint amilyen nélküle volt. 
Nincs igényünk semmi másra, mint amink ebben a szobában van, és a lakásban van, emiatt pedig úgy érzem magam, mintha ismét Sydneyben lennénk, ahol a napot heverészéssel és pihenéssel töltöttük, éjjel pedig elindultunk felfedezni a környezetünket. Amikor onnan hazajöttünk a nyakunkba zúdultak a rossz dolgok, és esélyünk sem volt megtapasztalni, hogy itthon is lehet-e minden olyan, mint amilyen ott volt, de most már tudom, hogy lehet. Sokáig egymáshoz bújva halkan beszélgetünk, rengeteget csókolózunk és nevetünk, Szergej valamikor befészkeli magát közénk, és én ennél elégedettebb nem is lehetnék. Engem nem rémítenek meg az érzéseim, mindig is ilyen voltam, és legszívesebben ki is mondanám azt a rengeteg mindent ami a fejemben kavarog, de az Hazelnek talán még túl sok lenne, úgyhogy inkább csendben maradva élvezem, hogy hónapok óta most először a karomban tartok mindent, amire szükségem van a tökéletes boldogsághoz, csak arra kell figyelnem, hogy ne fojtsam meg az érzelmeimmel, és hogy akármennyire is nehezemre fog esni, adjak neki saját teret és időt, amit eltölthet másokkal, egyelőre azonban, ebben a pillanatban ezt nem igényli, úgyhogy kihasználom a helyzetem. 

Hazel Clark

Nem tudok elmenni amellett, hogy most mennyivel érdeklődőbb a kiállításom iránt, mint kevesebb mint 24 órával korábban volt. Le sem tudom venni róla a szemeim, miközben egymás kezét fogva andalgunk, és minden fotómat, festményemet, rajzomat percekig vizsgálgat, kérdéseket tesz fel, majd elmélázik a válaszomon. Nem tudom, hogy mások hogyan mennek végig ezen a galérián, hogy ők is így elmélkednek-e közben, de ahogy Niall csinálja az teljesen elbűvöl, talán azért, mert annyira szép látvány, hogy olyan, mintha ő is egy kiállítási tárgy lenne, a festményeim közül az egyik. 
Figyelem az arcát, miközben ő valósággal feltérképez egy képet, amit Zayn festékspray-ivel készítettem, és le sem tudnám tagadni, hogy kettőnkhöz kötődik. A teliholdas tengerparti tájban a homokban két szerelmes ül, kettőnkre gondoltam közben, és arra a pici szállodai szobára, amiben összekötözte az ágyakat, hogy kényelmesen elférjünk egymásmellett. Azon az estén azt mondta, hogy talán mindenbe fejest kellene ugranom, amitől egy kicsit is félek, ekkor pedig elhatároztam, hogy megteszem, mindegy mit érzek közben. Az emlékképektől elönt a forróság, és emlékszem, hogy akkor sem éreztem semmi kellemetlent, amikor egymásba gabalyodtunk, erről pedig eszembe jutnak Gigi szavai, és hogy elhitettem magammal, hogy Niallel lenni pont olyan fájdalmas lenne, mint ahogy az az ember bánt velem.
Még hogy nem vagyok őrült. 
- Erre emlékszem - ránt vissza a valóságba a hangja, és a féloldalas kis mosoly a szája sarkában - az az este, amikor szétesett alattunk az ágy. 
- Igen - hümmögök a fejemet a vállára hajtva, miközben ő édesen nevetgél.  
Kíváncsi vagyok, hogyan alakult volna az az este, ha ez a kis incidens nem következik be, bár azt hiszem, sehogy, vagy úgy, ahogy nem sokkal azelőtt, a medencézős esténken, hogy kiborulok, és még inkább elijesztem. 
Még egy ideig nézi a képem, látom az arcán, azon ahogy elréved a tekintete, hogy visszaemlékezik a Sydneyben töltött napjainkra, hiszen ez már a sokadik hozzánk köthető kép volt. Tulajdonképpen a kiállítás felém eső része több, mint 50%-ban erről szól, csak rólunk, róla, Sydneyről, életem legszebb napjairól. 
- Olyan, mintha két különböző személy készítette volna ezeket a képeket, és azokat a városokról - szemléli a Gigiről készült fotóimat, közben hátra-hátrapillantgat az említett képekre.
- Más portrét és látképet fotózni - picit nekidőlök a testemmel, a karját azonnal a derekam köré fonva az oldalához húz, és belecsókol a hajamba. Tegnap ilyenkor még nem volt az enyém, még egy másik lánnyal volt, most viszont itt van velem, és mintha nem is azok az emberek lennénk, akik egy nappal ezelőtt voltunk. 
- Melyiket szereted jobban? 
- G előtt nem nagyon fotóztam beállított, műtermi portrét, még sokat kell tanulnom, úgyhogy most ez nagyon érdekel, de nem szeretem jobban, mint azt, hogy a várost járva lefotózom azt, ami tetszik, úgy, ahogy tetszik. Nem is vagyok igazán fotós, én nem keresem tudatosan a szépet vagy az érdekeset, csak emlékeket örökítek meg. 
- És ezért vagy fantasztikus - fordít maga felé - ezért fognak felfigyelni rád, mert a valóságot fotózod a saját szemszögedből, és azt is fested vagy rajzolod le. Annyira tehetséges vagy, Haze, és olyan büszke vagyok rád - megroggyannak a térdeim, amikor a szemembe nézve ezt mondja, majd a homlokát az enyémnek döntve magához húz. Elkábulok tőle, mintha egyfajta drog lenne.
- Csak Zayn miatt jött ez létre - nyögöm ki miután elválunk - nélküle sosem sikerült volna.
- Nem az a lényeg, hogy hogyan sikerült, hanem hogy sikerült, és innen már csak felfelé lesz - megsimogatja az arcom, én pedig belehajtom a fejem a tenyerébe.
- Nem akarok örökké az "elrabolt lány" lenni - vallom be neki halkan.
Mindig ez jár a fejemben. Valaki más akarok lenni, Hazel Clark a fotós, a festő, a grafikus, még ha csak arról ismernek, hogy én vagyok Niall barátnője, már azzal is jobban megelégszek, mint azzal, hogy a nevem mindenkinek csak annyit mond, hogy én voltam az a kislány, aki 8 éves korában fél évre eltűnt Dublinban, és a poklok poklát élte át. 
- Nem leszel, a nyakamat teszem rá - a szájához húzza a kezem és belepuszil a nyitott tenyerembe. Imádom amikor ezt csinálja - már most sem vagy az, rég kitörtél belőle.
Megpróbálom elhinni amit mond, de miközben tovább sétálunk, és azért, hogy igazán őszinte válaszokat tudják adni a kérdéseire jobban megnézem a műveim, mint korábban bármikor, rájövök arra, hogy igenis sok képemen felfedezhető a múltam ezen részére való utalás. Nem festettem vagy rajzoltam le konkrétan az eseményeket, de azokon, amik nem köthetők igazán kettőnkhöz felfedezhetőek baljós árnyékok, alakok. 
Sosem alkotok igazán tudatosan, az elmém legmélyéből festek, elvesztem közben az időérzékem, abszolút kizárok szinte mindent, és nem gondolkodok. Ha a pszichológusom megnézné a képeim valószínűleg azonnal rájönne arra, hogy néha még mindig úgy érzem, hogy követnek, és annak ellenére sem érzem magam biztonságban egyedül, hogy már rég legyőztem a férfiakról alkotott sztereotípiáim.   
Felkavaró ilyen szemmel nézni a saját képeim, és mint egy ideje mindig, végül most is Zayn az, aki megnyugtat, mert a kiállítás azon része, ami az ő nevéhez köthető sokkal megnyugtatóbb, játékosabb, egyfajta kontrasztja az én baljós képeimnek.
- Furcsa látni, hogy milyen különbözőek, és mégis milyen hasonlóak vagytok - mondja el a meglátását Niall, miközben ugyanolyan érdeklődve nézi Zayn rajzfilmfigurás festéksprayvel fújt képeit, mint az én gondos ecsetvonásaimat, vagy a rendezettebben megalkotott festékspray műveim. Zayn határozottan határozatlan, egyértelműen graffitis mozdulatokkal alkot, én lassan, átgondoltan fújok, figyelve a rétegekre és a színekre. 
- Mindig Andy Warhol és Jean-Michel Basquat jut eszembe - nevetek fel halkan.
- Fogalmam sincs, hogy kik ők, Haze - mosolyog szinte elszégyellve magát. 
- Majd megmutatom - megsimogatom az arcát, és megcsókolom - sokan nem tudják, csak az olyan agyamentek, mint én.
A szemét forgatja, majd a hajamba túrva visszahúz magához, és mélyen megcsókol. Mindenem beleremeg abba, ahogy a nyelve megérinti, gyengéden simogatja az enyém, és ahogy becézgeti a szám az ajkaival. Nem tudom, hogy hogy voltam képes valaha is félni ettől, tőle, amikor ennél jobb érzést még nem gondolom, hogy tapasztaltam. Niall képes valahogy úgy csókolni, sőt, csak úgy nézni is, hogy tudjam, minden amit kimond, vagy éppen nem mond ki teljesen valós. Érzem hogy szeret, hogy hiányoztam neki, amikor egy-egy pillanata elválik tőlem érzem, hogy azért csinálja, hogy kicsit visszatérjen a valóságba, amiben még mindig retteg attól, hogy üvöltve fogom kitépni magam a karjaiból amint megpróbál megérinteni, de többet ilyen nem lesz. 
- A szüleid itt voltak tegnap? - összerezzenek, amikor már az autójában ülve felteszi ezt a kérdést. Egyáltalán nem számítottam rá, és nem tudom, hogyan kellene válaszolnom. 
- Nem - csatolom be a biztonsági övet. Végül az egyenes utat választom, az őszinteséget, mert tulajdonképpen itt nem nekem kell szégyellni magam, mert én elhívtam őket, ők azok akiknek minden más fontosabb a gyereküknél, aki végre elkezdte igazán élni az életét. - Megvettem nekik a repülőjegyeket, de végül nem jöttek el, fontosabb dolguk akadt.
A keze megdermed a sluszkulcson, leejti, és döbbenten fordítja felém a fejét.  
- Fontosabb dolguk akadt? - kérdezi döbbenten. - Micsoda?
- Munka, meg a húgomnak az iskola.
- Ezt nem mondod komolyan, ugye? - szorítja össze kissé az ajkait. - Ugye itt voltak, csak nem ismertem fel őket, mert még nem találkoztunk?
- Nem voltak itt - rázom meg a fejem. - Tényleg. 
- És valaki más a családodból? - reménykedik, én meg az ajkamba harapva halkan válaszolok.
- Te. 
- Hazel... - kezdené, de gyorsan megrázom a fejem, még mielőtt mondhatna bármit is.
- Nekem az volt a legfontosabb, hogy te itt legyél - mondom szinte hadarva - és így is sokkal többet kaptam, mert a többiek is eljöttek, és Gigi, Mira, Casey. Lehet hogy Zayn miatt voltak itt igazán, de...
- Miattad - vág ezúttal ő a szavamba - miattad voltak itt. 
- Nekem ez elég - nézek a szemébe - te egyedül is elég lettél volna, és amint beléptél elfelejtettem minden és mindenki mást. Már nem érdekel hogy nem jöttek el.
- Ez akkor sem szép - motyogja. 
- De nem számít - makacskodok a kezét szorongatva. - Kérlek hidd el, hogy nem, már megszoktam.
Hitetlenkedve rázza a fejét, látom hogy legszívesebben mondana valamit, végül mégsem teszi, helyette beindítja az autót és hazavisz, hogy aztán a lakásom előtt kivegye hátulról a kis hátizsákját, benne tiszta ruhákkal, amiket gyorsan beledobott otthon, majd a kezemet fogva feljöjjön velem, és sietve kinyissa előttem az ajtót, amikor meghallja az érkezesünkre egyre hangosodó macskanyávogást.
Hónapokkal korábban, a kapcsolatunk elején nem akartam vele aludni, bepánikoltam tőle, most viszont, amikor a macskámat felkapva belép a lakásomba az a gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy nem akarok még egy éjszakát nélküle tölteni, egyetlen napot, sőt, órát se. 
Miközben a hisztiző macskámnak gügyög arról, hogy egyedül hagytuk, én lerúgom a cipőm, majd szó nélkül odasétálok hozzá, és átölelem. Valamiért Miráék jutnak eszembe, az elmúlt hónapokban rengeteget beszélgettem vele, és a tanácsai hozzájárulnak a gyógyulásomhoz, de most nem ezért jut eszembe, hanem mert a sok rossz dolog után, ami történt kettőjük között, és velük, Arthur lett a családjuk első tagja. A mi családunké talán Szergej, és elmondhatatlanul tetszik a gondolat, hogy családként beszéljek hármunkról, mert eszembe juttat valamit, amiben csak egy egészen rövid ideig volt részem, de ha ránézek Niallre tudom, hogy ő a jövőben mindent ezerszeresen pótolni fog, amiből én kimaradtam. 
Este, vagy sokkal inkább éjjel ismét rajta alszok el az oldalánál a doromboló kis szőcsomónkkal, bár ezalkalommal ő bóbiskol el hamarabb, de az utolsó erejével még elhalmoz az apró csókjaival, esetlenül simogatja Szergit, és addig a pillanatig amíg álomba nem szenderül arról motyog, hogy mennyire hiányoztam neki, és szeret, pontosan emiatt pedig sosem cserélnék egyetlen olyan lánnyal sem életet, aki tökéletes családban nőtt fel, és sosem kellett semmi olyat megtapasztalnia, amit nekem. Életemben először nem akarok más lenni, mint aki vagyok, mert a világ legtökéletesebb embere engem szeret, és ezt végre elhiszem. 

2017. július 24., hétfő

52.rész

Sziasztok! :)
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, azt hittem, hogy könnyű lesz ennek a résznek a megírása, és talán az is lett volna, ha akadt volna rá elég időm. Úgy hiszem, ha most otthon lennék egy ennél sokkal jobb részt tudnék megosztani veletek, de sajnos nem vagyok, megvárakoztatni pedig nem akarlak titeket annyira. Remélem, hogy a célnak ez is megfelel azért.
N.x 

 Hazel Clark

Már a zuhany alatt állva is tudom, hogy ő van az ajtóban, sőt, meggyőződésem, hogy attól a perctől kezdve érzem a jelenlétét, mióta leparkolt a lakás előtt. Ledúrok annyi sampont a hajamról amennyit éppen sikerül, majd elzárom a vizet és kiugrok alóla, magamra kapva a köntösöm. Nem hallottam, hogy kopogott volna, ha kinyitom az ajtót és nem fog előtte állni az jobban fog fájni bárminél, és ráadásul még hülyét is csinálok magamból, de inkább ez, mint az, hogy megvárakoztassam.
Nincs időm gondolkodni, sem idegeskedni, pedig rengeteg kérdés van a fejemben. Miért van itt, amikor a kiállításról csak úgy eltűnt? Mit akar tőlem? Hogyan fogom elmondani azt, amit akarok?
- Szia - azonnal megszédülök a látványától, ugyanazt azt inget és nadrágot viseli, ami a megnyitón is volt rajta, de kicsit gyűröttek, a haja zilált, most még jobban néz ki, mint néhány órával ezelőtt. Eláll tőle a lélegzetem.
Köszönés nélkül bedurakszik a résen, és belém fojtja a szót, még mielőtt egyáltalán kitalálnám, hogy mit akarok mondani.
- Nem megyek el - néz egyenesen a szemembe olyan elszántan, mint még egyszer sem - addig nem, amíg végig nem hallgatsz.
Felgyorsul a szívverésem, mert pont azt akarom, hogy ne menjen el, és hogy végighallgasson engem.
- Hol van a barátnőd? - bukik ki belőlem.
- Itt előttem - megroggyan a térdem attól, ahogy a szemembe nézve ezt mondja. - Szakítottam Celeste-tel, ha rá gondolsz, és soha nem is voltam vele együtt igazán, csak megpróbáltam a lehetetlent, hogy továbblépjek. Hazel, engem nem érdekel, hogy mennyire nehéz lenne veled, nem érdekel már az sem, ha örökké csak ketten lennénk, mert nem tudok élni nélküled. Megpróbáltam, és minden egyes nappal egyre rosszabb lett, ne várd el tőlem, hogy ezt csináljam, mert ez így nem élet. Tudom, hogy jót akartál, azt, hogy olyan családom legyen, mint Liamnek, de nem lesz, nélküled nem, és nem is akarom, hogy legyen, ha te nem vagy a része.
Érzem, ahogy maró könnyek kúsznak fel az összeszűkült torkomon. Itt áll ez a fiú, és én mindvégig azt hittem, hogy túllépett rajtam, hogy végül nem kell még csak elgondolkodnom se azon, hogy mit fogok neki mondani, mert boldog nélkülem, ennek ellenére most itt van, hónapok teltek el, mióta utoljára láttuk egymást, és még mindig úgy néz rám, mint azon a reggelen, amikor elmondtam neki az igazat.
- Nem szeretnél leülni? - nem akarok suttogni, mégis nagyon halkan beszélek, és valamiért kinyújtom a kezem, hogy megfogjam az övét. Amikor összefonódnak az ujjaink megfogalmazhatatlan módon elönt a melegség, oda akarok fordulni hozzá és a mellkasához bújni, közelről beszívni az illatot, amit áraszt magából, helyette leülünk a kanapéra, és még mindig fogjuk egymás kezét.
- Nem akarom hogy kifogásokat keress - mondja, miközben szétnyitja a tenyerem az ölében, és a mutatóujjával elkezdi átrajzolni a vonalakat rajta. - Most az egyszer ne, csak hidd el, hogy én nem akarok annál többet, amink Sydneyben volt, nekem elég vagy egyedül te, és nem félek szembenézni azokkal a terhekkel, amik nyomják a vállad. Veled akarok lenni, bármi áron.
A szívem a fülemben dobog, elszédülök, de nem azért, mert megijeszt amit mond, hanem mert pontosan ezt akarom hallani, de nem hiszem el, hogy megtörténik.
- Hadd mondjak el valamit - bököm ki halkan, közben a hüvelykujjammal megsimogatom a kézfejét. Az ujjbegyei érdesek a gitározástól, az arcomon akarom érezni őket, és a köntösöm alatt, a csupasz derekamon.
- Nem akarom hallani, ha nem az, hogy te is együtt akarsz lenni velem.
- De az - pillantok fel rá - viszont van néhány dolog, amit tudnod kell.
- Nekem bármit elmondhatsz - húzza a kezem az ajkához, és belecsókol a nyitott tenyerembe. Minden testrészem libabőrössé válik, és ölni tudnék azért, hogy ezeket az ajkakat végre a sajátomon érezzem. - Mindig is elmondhattál.
- Elmentem egy orvoshoz - veszek nagy levegőt - és pszichológushoz is jártam, hogy túllépjek a múlton. Nem vagyok még tökéletes, de tudok aludni, többnyire, és...
- Hazel, én akkor is mindennél jobban szerettelek, amikor nem tudtál.
- Hagyd, hogy elmondjam, hetek óta tervezem - nevetem el magam az összefonódó kezünket nézve. Nem hiszem el, hogy ez történik, valami nincs rendben, velem nem ilyen egyszerűek a dolgok.
- Ne haragudj.
- Elmentem orvoshoz, mert Gigi azt mondta, hogy vizsgáltassam ki magam, mivel 15 évvel ezelőtt mondták azt, hogy sosem lehet gyerekem, és néha történnek csodák. Azt hiszem, nekem ez az egyetlen csoda az életemben, és te, mert azt mondta az orvos, hogy bár nem vagyok teljesen ép és egészséges, bármi megtörténhet, még az is, hogy egyszer gyerekem szülessen.
Visszafojtja a lélegzetét, majd kapkodni kezdi, látom rajta hogy nagyon nehezére esik csendben maradni, de megteszi, csak mert tudja, hogy még mondani fogok valamit.
- Azt akartam, hogy amikor megtudod ne oda térjünk vissza, ahol tartottunk, oda, hogy Hazelt sajnálni kell azért, ami történt vele, és mert még mindig nem tudja feldolgozni. Nagyon nehéz volt, néha még mindig az, és azt nem ígérhetem, hogy minden a lehető leggördülékenyebben fog menni, vagy hogy sosem borul el az agyam, de próbálkozom, jobban mint bármikor. Én is azt szeretném, amit te, és mindent megteszek érte amit csak tudok - mire befejezem őrülten dobog a szívem, a görcsösen egymásba fonódó kezeinket bámulom, és várom, hogy mondjon valamit.
- Hogyan? - szólal meg végül döbbenten. - Azt mondod, hogy lehetne?
- Talán - harapdálom az ajkam - de nem zökkenőmentesen.
- Hazel, ugye tudod, hogy engem nem érdekelnek a nehézségek? - maga felé fordítja az arcom és a kezébe veszi. - És mi lenne, ha mindig csak a jelennel foglalkoznánk? Majd ha ott leszünk, akkor törődünk vele, de addig minek?
- Hiányoztál - szakad ki belőlem, az arcom a tenyerébe hajtom és beszívom az alsó ajkam. Sírni fogok, és most eszem ágában sincs visszafojtani, megtanultam, hogy az csak ront mindenem, és rendben van, ha az ember néha kiborul, ezért vagyunk emberek.
- El kellett volna mondanod, már akkor, amikor megtudtad. Annyira szenvedtem nélküled, Hazel.
- Nekem ez fontos volt, hogy összeszedjem magam.
- Tudom - halványan mosolyogva megsimogatja az arcom, elrendezi a csöpögő, előrehulló tincseim - de többet ne csináld, akármi is történik, együtt fogjuk megoldani, mindent.
Bólogatok, hiszen pont ezt akarom, Niall adott nekem valamit amit korábban senki más nem, egy biztos pont lett az életemben, és szeretném, ha örökre az is maradna, a pontom akihez mindig visszatérhetek, és aki visszatér hozzám.
- Haze? - közel húzódik hozzám és laposakat pislogva a szemembe néz, a szívem a torkomban dobog és a gyomrom összeszűkül az izgatottságtól, alig várom, hogy megcsókoljon, olyan lesz mint egy tündérmese, amiben a herceg csókja feloldozza a lányt valami szörnyűség alól. A valóság ennél azonban még sokkal jobb, jobb bárminél, amit eddig megéltem. Először gyengéden érinti hozzá a száját az enyémhez, puhatolózva, hogy vajon mit reagálok, végül pedig a reakcióm mindkettőnket meglep. Viszonzom az apró, puha puszijait, majd a hajába túrva húzom igazán magamhoz, hátradőlve a puha, de néha kényelmetlen kanapén. A szájának jobb íze van mint bárminek, amit valaha ízleltem, az érintése pedig sosem tapasztalt módon égeti a bőröm. Minden apró szőrszálam égnek mered, megborzongat a közelsége, amit most nem érzek elégnek. 
- Elakarom felejteni a korábbi hónapokat - suttogja behunyt szemekkel az ajkamra, a mellkasunk egymáshoz feszül és legszívesebben visszahúznám magamhoz, beletemetkeznék - Hazel én nem tudok élni nélküled.
Belém szorul a levegő, soha nem fogtam fel igazán, hogy mennyit jelenthetek Niallnek, túl későn jöttem rá arra is, hogy mennyire szeret, arra pedig végképp, hogy én mennyire szeretem őt. Sokáig ő volt az egyetlen ember az életemben, akinek igazán fontos voltam, most viszont olyan, mintha rajta kívül más nem is létezne, ha neki az vagyok, már nem érdekelnek a szüleim, vagy hogy mit fognak gondolni rólunk az emberek, ha kiderül, hogy újra együtt vagyunk. Miatta teljesen jól leszek, annyira hogy soha ne kelljen egymás nélkül élnünk, mert én sem tudok nélküle, még egyszer nem, és nem is akarok.

 Niall Horan

Az utóbbi hónapokban úgy éreztem, minden normálisnak mondható érzelem kiszorult belőlem, valamennyire még azt is elhittem, hogy a csókok pont olyan hidegek és érzelemmentesek, mint amilyenek Celeste-tel voltak, erre azonban most rácáfol minden. Mintha az egész testem lángba borulna csupán attól, hogy a kezével az enyémet szorongatja, majd egy kitörésre készülő vulkánná változok, amikor végre megcsókoljuk egymást. Őszintén nem tudom, hogy hogy éltem túl az utóbbi időszakot nélküle, és ezt nem azért mondom, hogy drámai legyek, hanem mert vele lenni annyira más, mint bárkivel. Jó érezni egy csók és egy érintés jelentőségét azok után, hogy heteken keresztül ezek nem jelentettek számomra semmi többet, mint kényszert, olyan dolgokat, amiket nem azért teszek, mert akarom, szükségem van rá, és jó nekem is, hanem mert muszáj, hogy ne bántsam még jobban a lányt, akit összeszedtem azért, hogy pótoljon valakit, akit nem lehet. Ezek után felüdülésként élem meg a felgyorsuló pulzusom, az elakadó lélegzetem, és a kellemesen szorító érzést a gyomromban. Pozitív katarzisélmény a karját érezni a nyakam körül, és a kis testét az enyémhez közel, a meleg lélegzetét összefonódva az enyémmel.
Szeretném, ha közelebb lenne, sokkal, de sokkal közelebb, és ezen nem segít, hogy csak egy köntös van rajta, de én nem az a fajta ember vagyok, aki kihasználná ezt a helyzetet, az ő esetében pedig főleg nem.
- Annyira hiányoztál - motyogom szinte önkívületi állapotban az ajkára. Az "annyira" szó közel sem megfelelő annak kifejezésére, hogy valójában mennyire hiányzott, arra nincsenek is szavak. - Soha többet ne csináld ezt velem.
- Nem fogom - ígéri meg, a hangjában elszántság bujkál. Eszembe jut az a pillanat, amikor először megláttam, és tudtam, hogy egy napon a feleségem lesz, most megint ezt érzem, mindegy hogy mit mond, mi történik, mindegy hogy hány akadály fog még elénk gördülni, vagy vele élem le az életem, vagy egyedül, más opció nincs.
- Van még valami amit el kell mondanod? - motyogom apró puszikat helyezve az arcára. - Bármi, nagyon apró vagy nagyon nagy dolgok.
- Hogy szeretlek - húzódik el, és úgy mondja ezt, hogy közben a puha kezével megsimogatja a borostás arcom. A szívem ide-oda ficánkol a mellkasomban, a kezem az egyik hosszú combjára csúszik, és az ölembe vonom, hogy egymással szemben legyünk - jobban mint bárkit vagy bármi mást.
A nedves hajánál fogva húzom magamhoz az arcát és megcsókolom, újra meg újra, addig amíg égni nem kezd a tüdőm és vele együtt mindenem. Ha tudná, hogy én mennyire szeretem, ha képes lennék szavakkal kifejezni, vagy valahogy megmutatni!
- Vegyél fel valamit - motyogom végül, amikor a fejét a vállamra hajtva nekidől a mellkasomnak, a kezeimet pedig a hátán nyugtatom és próbálok véletlenül sem illetlenül hozzáérni.
Illetlenül. 
Mégis hogy érhet hozzá az ember illetlenül a barátnőjéhez? 
Akkor, amikor kiderült az igazság, a titka amit mindvégig rejtegetett előlem sokkot kaptam, attól, hogy valaki ezt tette vele, bűntudatom lett gondolatoktól amik időközönként ellepték az agyam vele kapcsolatban, és a helyzetek miatt, amikbe kerültünk. Sosem hittem volna, hogy egy nap majd nem akarom megérinteni ezt a lányt, és nem akarok vele lenni, de akkor ezt éreztem, azért, mert nem tudtam kezelni azt a sok szörnyű információt, ami a nyakamba zuhant,  meg az "új helyzetet" ami felállt köztünk, és igazán még most sem tudom, mindenképpen beszélnünk kell majd erről, de nem most. 
Fészkelődni kezd, a köntöse kicsit félrecsúszik és kivillan a bronzos barna bőre, Celeste esetében azért éreztem magam szemétül, mert sosem ragadtatott el igazán a látványa, most meg azért, mert ennek a lánynak egyetlen milliméternyi bőrfelületétől is hanyatt vágom magam. 
Az ujjaimmal megigazítom a puha plüss anyagot rajta, majd egy félszeg mosollyal az arcomon felnézek rá. Őszinte leszek vele, mindig is az voltam, de ezentúl még őszintébb leszek, tudnia kell, hogy mi jár a fejemben, és nekem is, hogy mi van az övében, csak így működhet igazán jól a kapcsolatunk. Ő már elkezdett megbirkózni a saját démonaival, de nekem is meg kell velük, és a félelmekkel amiket okoztak bennem. Most, hogy újra közel van hozzám, érezhetem a száját a számon, eszembe jut, amikor sikoltozni kezdett alattam, vagy amikor éjszakánként megrándult mellettem, és elveszett az a varázslatos lány, akibe fülig beleszerettem, a helyébe pedig egy összetört gyerek lépett.
- Itt maradsz? - kérdezi, miközben feltápászkodik. Érthetetlen módon nem szorítja magához szégyenkezve a ruháját, ahogy azt bárki más tenné, és erről eszembe jut, hogy soha nem is tette, és ez mindig elgondolkodtatott.
- Szeretnéd? - igazgatom lefelé pislogva az ingem mandzsettáját. Megértem, ha azt válaszolja, hogy nem, hónapokig nem voltunk együtt, nekem lett valaki másom, akivel kb 4 órával ezelőtt szakítottam, de mindennél boldogabb lennék, ha bólintana.
- Igen - válaszolja végül, nekem pedig ismét felszökik a pulzusom. Még akkor is, ha rosszul alszik, ha sikoltozni, sírni fog, vele akarok lenni, ez egyértelmű.
A tekintetem a macskájára siklik, aki éppen a hátát begörbítve nyújtózkodik, majd összegömbölyödve lefekszik a helyére. Emlékszem arra, amikor Hazel kihalászta a lenti szeméttárolóból, majd arra is, amikor Zayn lakásában leügetett a lépcsőn, és már akkor sem ismertem rá, most meg még annyira sem. Nagyon emlékeztet a gazdájára, aki ugyanilyen nagy változásokon ment keresztül viszonylag rövid időn belül.
Felém nyújtja a kezét, én pedig azt megfogva feltápászkodok, és követem a lépcsőn felfelé a kis galériába. Még a lakása is sokat változott, látszik rajta, hogy él itt valaki, ahogy az is, hogy ez nem Haze végleges helye, még a falakból is az az érzés sugárzik, hogy bármikor összepakolhat és elmehet innen, nincsenek annyira szétszórva a dolgai, hogy bármit is itt felejtsen, hogy egyáltalán nyoma legyen annak, hogy valaha is itt élt volna ez a lány. Kicsit elszomorít a gondolat, hogy még mindig nem találta meg a helyét, ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök annak, hogy nem láncolta hozzá magát ehhez a helyhez. Mellettem van a helye, az én házamban, és Istenemre mondom, hogy heteken belül elérem, hogy oda is költözzön, és az otthonává váljon, én fogom neki azzá tenni, mi.
- Mindjárt jövök, felöltözök - pillant rám a fürdőszoba előtt. Az ujjai már a köntösön vannak, úgy oldja ki a megkötőjét, hogy nem is számít arra, hogy ez belőlem bármiféle reakciót fog kiváltani. De kivált, és néha megijedek saját magamtól, mert tudom, hogy mi történt vele, és nem érzem helyénvalónak a saját vágyamat iránta.
- Hazel, ezt ne csináld - fogom meg a kezét, és összehúzom a köntöst, még mielőtt szétnyílna rajta. Meglepődve néz rám, míg én a szavaimat keresve próbálok magyarázatot adni arra, hogy miért ne. - Ne vetkőzz le előttem, légyszíves.
- Oké - pislog nagyokat - bocsi, nem is figyeltem.
- Tudom - döntöm neki a homlokom az övének - de ne csináld, mert így is megőrülök attól, hogy nincs rajtad semmi, csak ez a cucc, nem bírnám, ha levennéd és aztán elsétálnál. Ne haragudj rám, tudod, hogy nincs semmi hátsószándékom, és sosem tennék semmit, amit nem akarsz, de te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam, kérlek ne várd el tőlem, hogy ne vegyem ezt észre.
Tágra nyílt pupillákkal fürkészi a tekintetem, azon gondolkodok, hogy hogyan magyarázhatnám ezt el neki úgy, hogy ne az jöjjön le, hogy én is ugyanolyan szar alak vagyok, mint azok a férfiak, akik kapva kapnak bármilyen lehetőségen, akik már rég kibontogatták volna őt a ruhájából. 
- Bocsánat, én csak...
- Nem vagy szégyenlős? - a szám apró kis mosolyra húzódik, miközben eltűrök egy megszáradt, kissé göndörödő tincset az arcából.
- Nem - fonja maga köré a karjait. Utálom amikor ezt csinálja, úgyhogy megfogom őket és inkább közelebb húzódok hozzá, hogy engem öleljen körbe. -  Tudom, hogy kellene, de nem vagyok, mert nekem ez nem jelent semmit. A pszichológus azt mondta, hogy nem tisztelem a testem, és ez így is van tulajdonképpen, de lehetne rosszabb, mások máshogy dolgozzák ezt fel, tudod, öncsonkítással meg azzal, hogy odadobják magukat bárkinek, én csak így. Ez annyira nem rossz, ugye? - reménykedve néz rám, én meg sokkosan nézek vissza rá. Hallani sem akarok ilyenekről, és az ok miatt ezt is pontosan annyira rossznak találom, mint a további lehetőségeket.
- De - túrok a hajamba - pont annyira rossz, azért, ami történt veled. Senkinek nem lenne szabad átélni valami hasonlót
sem. Ne tarts nekem ilyen orvosi kiselőadásokat, Haze, szörnyű, hogy mások mit hogyan dolgoznak fel, de engem te érdekelsz, és elérem majd, hogy ugyanannyira tiszteld magad, amennyire én tisztelem minden kis vonásod - halálosan komolyan gondolom amit mondok. Látom, hogy sokat változott, hogy még erősebb mint volt, és hogy ő is komolyan gondol mindent, amit elhatározott, de most már én is itt vagyok, és segíteni fogok neki minden módon, ahogy csak tudok.
Óriási meglepetésként ér, amikor elpityeredik, egy pillanatra a szám is tátva marad, mielőtt magamhoz húznám. Eszembe jut, hogy mennyire furcsának tartottam, hogy sosem sírt előttem, akármi is történt, néha amikor felébredt a rémálmaiból, és akkor, amikor elmondta a történetét, de azok nem egyszerű elérzékenyülések voltak, és nem is olyanok, mintha Hazel sírna, hanem valaki más. Most viszont aki a karjaim közt sírdogál tényleg a barátnőm, és nem fuldoklik önkívületi állapotban, hanem csak halkan szipog mialatt meleg könnyek csordogálnak az arcán.
Nem mondom neki azt, hogy ne sírjon, magamhoz ölelem és vele vagyok, végül ez az, ami megnyugtatja.
- Fantasztikus vagy - mormolom a fülébe - ezért értem meg, hogy miért nem mondtad el azonnal.
- Nagyon nehéz volt - törli meg az arcát a kézfejével - azonnal szólni akartam neked, alig bírtam ki, ha nincs Gigi és Zayn el sem mentem volna se oda, se a pszichológushoz. Muszáj volt egyedül túltennem magam rajta, azért, hogy ne minden erről szóljon köztünk, ha újra együtt leszünk.
- Sosem szólt erről - rázom meg a fejem.
- De nekem igen, sokszor - nyel nagyot - mindig ott volt a háttérben.
Kegyetlenül rossz ezt hallani, de megértem, belevágott valamibe amitől mindig is tartózkodott, félt, a nyakába zúdult egy rakás olyan dolog, amiben sosem volt része, azzal együtt, hogy az én életem sem mondható átlagosnak, és ezekkel egyedül kellett megbirkóznia amellett, hogy titokban tartotta előttem azt az eseményt, ami az egész életét meghatározta.
- Megígérem, hogy most máshogy lesz - kecses kis ujjaival végigsimít a hajamon, majd levezeti őket az arcomra.
Megfogom a kezét és a számhoz húzom, egy pillanatra elfog az az érzés, mintha sosem váltunk volna külön, és még mindig Sydneyben lennénk, ahol a maga módján mindent tökéletesnek éreztem.
Elengedem, hogy végre elmenjen felöltözni, én pedig bemegyek a szobájába. Az sem teljesen olyan már, mint amilyen volt, festékspray-k hevernek elszórtan a néhol festékpöttyös padlón, egy félig elkészült kép hever a falnak támasztva, az ágya melletti szekrénykén pedig képek vannak, róla és Zaynről, Gigiről, Mirával és a gyerekekkel, és rólunk, kettőnkről. Az üvegfal elé sétálok és kibámulok rajta keresztül az éjszakai Londonra, ami még mindig elvarázsol minden alkalommal, pedig évek óta csodálhatom. Vékony kis karok fonódnak körém hátulról, és még sosem örültem ennyire egy ölelésnek mint most. A fejét a hátamnak dönti, hallom ahogy mély levegőt vesz, magába szívja az illatom, valósággal beletemetkezik, annyira hogy szinte bűntudatom van attól, hogy megfordulok, de látszólag a mellkasom ugyanúgy megfelel számára, mint a hátam.
Lehajolok, a hajába túrva magamhoz irányítom és megborzongok amikor összeérnek az ajkaink. Annyira jó érzés érezni, eufórikus állapotba kerülök csupán attól, hogy újra vannak érzelmeim egy csók közben, és hogy végre nem gondolok senki másra rajta kívül.
- Annyira szeretlek - mormolom az ajkára szinte önkívületi állapotban - mindennél jobban.
- Én is téged - gyűlölöm az "én is" kezdetű válaszokat, de most ezzel is beérem, mert a szívem mélyén nagyon jól tudom, hogy pont annyira komolyan gondolja, mint én. Miattam küzdött, miattam küzd még mindig, azért, hogy tökéletes kapcsolatunk legyen, olyan, amit nem árnyékol be egy rossz múlt, és ezért hálás vagyok, úgy is, hogy én már akkor is pont ennyire szerettem, amikor még nem értettem a furcsaságait, és az égvilágon semmit sem akarnék megváltoztatni rajta, egyedül annyit szeretnék, hogy boldog legyen.
- Lezuhanyozhatok? - annyira béna egy ilyen kérdést feltenni egy ilyen csók után, de úgy érzem muszáj megfürödnöm, még akkor is, ha nincs nálam tiszta ruha, mert olyan mintha még egy másik lány nyomait viselném magamon.
- Persze - húzódik el tőlem, de előtte ad még egy puszit az arcomra. Üvöltözni tudnék a boldogságtól.
Olyan gyorsra fogom a zuhanyzást és olyan alaposra amennyire csak lehet, ami úgy néz ki, hogy őrülten gyorsan sikálom magam, majd a zuhanyfejjel hadonászva megpróbálom eltüntetni az összes maradék habot, egyszer még le is ejtem, és a leérkezés olyan hangos, hogy bizonyára Hazel is hallja. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, de amikor letörlöm a párát a tükörről hónapok óta most először nézek szembe önmagammal, azzal a Niallel, akinek idegesítően pirospozsgás az arca, és vibrál a jókedvtől. Furcsa ilyet mondani, de hiányoztam magamnak, gyűlölöm azt a búskomor seggfejet akivé válni tudok, ez a kétballábas bénaság aki néha alig találja a szavakat sokkal jobb.
A ruháimmal a kezemben, alsónadrágban sétálok vissza hozzá, ez mindvégig olyan érzés, mintha apró hangyák mászkálnának a bőröm alatt, alig várom hogy bebújjak mellé, és egész éjjel éberen élvezzem a közelségét, és újra magával ragadjon egy egyszerű együtt alvásnak a varázsa. Celeste mellől mindig kimásztam, idegennek hatott minden érintés, már-már az is kellemetlen volt, ha csak szuszogott mellettem, az pedig valósággal megfojtott, ha átölelt, Hazelhez viszont valószínűleg nem fogok tudni elég közel kerülni.
A látványa olyan érzéssel tölt el, mintha a forróságban beleugrottam volna egy jéghideg vízzel teli medencébe, pedig csak az ágyán elnyúlva, nem csinál semmi különöset. Más a pizsamája, mint korábban, a látszólag selyemből készült rózsaszín rövidnadrágot fekete szívecskék díszítik, és egy kis fekete szalaggal van megkötve, a spagettipántos lenge kis felső része szabadon hagy egy darabot a hasából, ami szintén más lett, mint amire emlékszek, izmosabb, olyan módon, hogy összefut a nyál a számban. Tudom, hogy sokat bokszol Zaynnel, és ezt már az első pillanatban láttam is rajta, mert megváltozott a tartása,  és egy kicsit az amúgy is nagyon csinos teste még csinosabb lett. Az arcomra akaratlanul is kiül egy béna félmosoly, miközben ledobom a cuccaim az első utamba kerülő székre, majd odalépdelek hozzá, és lehasalok mellé. Felgyorsul a szívverésem attól, hogy a teste azonnal igazodik az enyémhez, úgy simul a karjaimba, hogy a lehető legkevesebb távolság legyen közöttünk, és az egyik karját a nyakam köré fonja.
- Szia - nézek a szemébe mosolyogva, és apró kis csókot nyomok a pisze orrára - hiányoztál.
- Te is nekem - biccenti fel egy kicsit a fejét, és a száját az enyémhez érinti. Olyan jó ezekben a dolgokban, abban, hogy hogyan érintsen meg, és mikor, hogy néha elgondolkodok azon, hogy vajon ennyire jó tanár vagyok-e, vagy mégis volt már valakije előttem. Természetesen tudom, hogy nem, úgyhogy marad az első lehetőség.
Halk nyávogás töri meg a köztünk beállt pillanatnyi csendet, majd bekocog a macskája, és gond nélkül felugrik a fejem felett az ágyra, hogy odadörgölőzzön a gazdája arcához.
- Hello, haver - piszkálom meg az egyik fülét, miközben Hazel halkan kuncog. Jobban szeretem ezt a hangot, mint bármi mást a világon. - Te csak így feljöhetsz ide?
- Igen, nagyon tiszta - nyújtja ki az egyik kezét Haze, és közénk rakja a macskát. - Én mentettem meg.
- Tudom - simogatom meg az arcát, mármint az övét, és nem a szőrmókét. - Láttam.
- Hogyan? - nyílnak nagyra meglepetten  a mogyorószín szemei.
- Itt voltam, amikor lejöttél, egy bérelt autóban ültem és azon gondolkodtam, hogy feljövök. Tudom, hogy ijesztően hangzik, főleg azután ami veled történt, de nekem...
- Niall - vág közbe, pedig korábban talán sosem csinált ilyet. A kezeibe veszi az arcom és a homlokát az enyémnek dönti, elakad a lélegzetem a közelségétől - nem akarom, hogy mindenhez hozzátedd ezt, nem kell, mert már nincs jelentősége. Próbáld meg elfelejteni, jó? Nem szeretném, hogy máshogy kezelj, mint ahogy bárki mást kezelnél csak azért, ami velem történt. Tudom, hogy te nem vagy olyan, ismerlek, és nem félek tőled, nincs szükség arra, hogy mindig megnyugtass, nem érne semmit az, amit csinálok, ha még mindig elájulnék a csókjaidtól. Az elején fogalmad sem volt róla, hogy ki vagyok, és működött, ott akarom folytatni, rémálmok meg hülye kiborulások nélkül.
- Megpróbálom - bólogatok aprókat kábultan - de beszélgess velem, mindenről, akármiről.
- Fogunk beszélgetni  - mormolja szinte bele a számba - de nem most, most nem akarok semmit azon kívül, hogy veled lehessek.
- És vele - kezdek el nevetni, amikor a macskája a kis tappancsait emelgetve megjelenik köztünk.
- Igen - mosolyodik el ő is - így pont jó.
Szerintem is minden így "pont jó", főleg amikor milliónyi borzongató csók után a mellkasomon fekve, oldalán a doromboló macskájával elpilled, és miközben a haját simogatva nézem a kisimult gyönyörű arcát, megígérem mindkettőnknek, hogy nem hagyom, hogy a múltja valaha is befolyásoljon bármit közöttünk. Akkor is itt lennék most, ha tényleg nem lehetne sosem saját gyerekünk, és itt leszek mindig, akkor is, ha lesz, akkor is, ha nem, viszont az elsődleges célom most csupán annyi, hogy a kapcsolatunk tökéletesen normális legyen, az első lépés efelé pedig az, hogy egyetlen rezzenés nélkül átalussza az éjszakát rajtam, tudom, mert végig benne gyönyörködök.

2017. július 12., szerda

51.rész

Hazel Clark

Az idegességem a tetőfokára hág, amikor belépnek az egyetemi tanáraim, és néhány ismeretlen ember, akiket Zayn hívott meg, Még mindig a szüleimet várom, hogy annak ellenére amit mondtak betoppannak majd, meglepve engem, és bebizonyítva azt, hogy igenis érdekli őket amit csináltam, és látni akarják, hogy az egész életében szenvedő, összeroppant gyerekük alkotott valami nagyot, valakivel, akivel sosem gondolták volna.
A galéria elképesztő, és az, hogy az én, és Zayn műveivel van telve csak még elképesztőbbé teszi, a mellkasomat feszíti valami új érzés, valami, amit akkor is érzek, ha zsinórban átalszok néhány éjszakát, vagy teszek valami olyat, amit korábban sosem tettem volna, de ez mégis különbözik egy kicsit attól, még jobb érzés, mert ez maradandó, és nem csak én fogok tudni róla, vagy a barátaim, hanem az egész világ, emberek, akiket nem is ismerek, és ők sem ismernek igazán engem, csak tudnak valamit rólam. Folyamatosan az ajtó felé pillantgatok, várok valakit, akit jelenleg próbálok kizárni a gondolataimból, pedig sokkal jobban érdekel, hogy itt lesz-e, valóban eljön-e, mint az, hogy vajon a szüleim végül jönnek-e. A lelkem mélyén tudom, hogy ők nem lesznek itt, ahhoz a cuccaikat le kellett volna tenni az otthonomban, kimenni értük a repülőtérre, a dolgok nem úgy működnek, hogy egyszer csak beugrik ide a családom az összes cuccával, és egy gyerekkel felszerelkezve, ennél az élet bonyolultabb, a dolgok nem olyan zökkenőmentesek, mint ahogy néhányan elképzelik.
- Szóval, Hazel, mi inspirált abban, hogy elkészítsd ezeket a képeket? - fogalmam sincs róla, hogy ki az az ember, aki felteszi nekem ezt a kérdést a New Yorkban készült képeim előtt állva, és egy rövid pillanatig értelmezni sem tudom a mondatot, csak bámulok értetlenül pislogva, ha Zayn nem állna mellettem megszólalni sem tudnék.
Mi inspirált? Tulajdonképpen semmi, én csak fotózok, nem keresem tudatosan a szép helyeket, nem követek semmilyen alternatív stílust, sem szabályokat, csak lefotózom azt, ami tetszik, úgy, ahogy nekem tetszik, és ebből néha születik valami olyan, ami tetszik másoknak, a tanáraimnak, Zaynnek, a többi barátomnak, Niallnek. Úgy döntök, hogy őszintén fogok válaszolni, nem találok ki semmit, nem próbálom eltúlozni az igazságot.
- Semmi - nyögöm ki, és mellettem Zayn szinte azonnal elneveti magát. Tudta, hogy ezt fogom válaszolni, mert a fotóim mögött többnyire nincs semmi, csak a pillanat varázsa, hogy mit éreztem amikor felnéztem a lefotózott épületre, vagy amikor lekaptam, hogy Gigi nevet valamin, és hogy mennyire elvarázsoltak az elsuhanó taxik, városnéző buszok, a reggelnte kávéval a kezükben munkába siető emberek. - A pillanat, amikor készültek. Nincs mögöttük semmi tudatos, csak hogy megörökítsem az emlékeimet, és a gondolataimat.
A férfi úgy bólint, mintha valami filozófiai választ adtam volna, és pont olyan tekintettel nézi a képeimet, mintha mégis lenne mögöttük valami olyan tartalom, amit nem osztottam meg, mintha az alulról lefotózott felhőkarcolóval megpróbálnám bemutatni, hogy mennyire eltörpülünk mi, emberek, az általunk felépített dolgok mellett, vagy az egész jelképezne valamit a világ monumentalitásáról, pedig nem, csak egyszerűen abban a pillanatban, amikor felnéztem elvarázsolt a tudat, hogy itt vagyok, látom ezt, és emlékezni akarok rá.
Tovább ballagunk, és igazából nem is értem, hogy miért kell itt állnom, amikor mindenki más képes nélkülem is megtekinteni a műveinket, bármilyen kérdésre szívesen válaszolok persze, de úgy gondolom, az idegenvezetésem nélkül is sikeresen végig lehet sétálni a galérián. Nagyon furcsa összképe van az én fotóimnak, festményeimnek, rajzaimnak Zayn műveivel szemben, néha még engem is ledöbbent. hogy mennyire mások vagyunk, és mégis mennyire hasonlók, hogy mennyire összeillenek az én lágyabb, finomabb vonásaim és mintáim az ő hirtelen mozdulatokkal alkotott figuráival, és hogy  milyen szép kontrasztja van annak, hogy szembe, vagy egymás mellé állítottuk az ő rajzait az én festményeimmel. Máshogy látjuk a világot, mégis ugyanúgy, ugyanolyannak.
A tarkóm bizseregni kezd, és valami ismeretlen erőtől vezérelve az ajtó felé fordítom a fejem. Megérkezett Niall, és mintha minden elsötétülne körülöttem, egyedül ő lenne a fény, olyan erős, hogy nem tudok nem hunyorogni, ha ránézek, azt sem látom egy ideig, hogy áll mellette valaki. Összetalálkozik a tekintetünk és kiszárad a szám, felgyorsul a szívverésem, egy pillanatra még el is szédülök. Nem csak én változtam meg az utóbbi hónapok alatt, hanem ő is, a haja barna és kócos, a bőre kicsit sápadtabb, mert már rég véget ért a nyár, de a szemei ugyanolyanok, és ugyanúgy néz rám, ahogy mindig is tette, attól a pillanattól kezdve, hogy először megszólított. Nem tudom elfordítani a fejem, levenni róla a tekintetem, és ő sem teszi, ezáltal pedig mintha az egész világ elcsendesedne és eltűnne, csak mi léteznénk, és soha nem is létezett volna semmi más rajtunk kívül. Összerezzenek, amikor Zayn óvatosan megérinti a kezem a kisujjával, és mióta ismerem most először átkozom ezt a fiút, mert kizökkent, visszaránt a valóságba, amiben Niall kezét egy másik lány szorongatja, aki sokkal szebb mint én, sokkal magabiztosabb, és sokkal jobban mutat mellette, mint én valaha is. Most arról nem tudom elszakítani a tekintetem, ahogy a szépen manikűrözött ujjai körbefonják a kezet, ami képes volt biztonságba helyezni akkor, amikor semmi más nem, az ujjakat, amik letörölték a könnyeim, körbefogták az arcom, és közelebb irányítottak hozzá. Annyira fáj, hogy elfelejtek lélegezni, elfelejtem hogy hol vagyok, miért, kivel, és hogy mennyi munkám van ebben az egészben. Haza akarok menni, és hagyni, hogy minden amit eddig tettem romba dőljön, és újra az a lány legyek, akitől többé-kevésbé sikerült megszabadulnom.
- Haze - ahogy az előbb kizökkentett, most úgy ránt vissza Zayn a valóságba azzal, hogy megfogja a kezem, és a fülemhez hajol. - Nézd meg Niallt, Hazel, szerinted szereti azt a lányt?
Nem akarom megint feléjük fordítani a fejem, bár minden porcikámmal érzem, hogy Niall még mindig engem néz, a tudatomba beleégett annak a látványa, hogy egy másik lány fogja a kezét, nem én. Vissza akarom kapni, jobban, mint bármikor. Bárhogyan.
- Nem tudom - nyelek nagyot. - Miért hozta magával ide?
- Mert mondtam neki, hogy hozhatja - teljesen sokkot kapok ettől, és tágra nyílt szemekkel meredek a fiúra. Kíváncsi voltam erre a lányra, de mégsem, legfőképp pedig nem itt és most, a kiállításunk megnyitóján akartam szembesülni azzal, hogy mennyivel szebb, csinosabb, és jobban illik Niallhöz, még így is, hogy sokat változtam.
- Később megköszönöd - mosolyog rám azzal a bizalmas mosollyal, amit mindig arra használ, hogy meggyőzzön, és mindig sikerül is neki. - Sőt, lehet hogy hamarabb, mint gondolnád. Csak legyél önmagad, ne is foglalkozz velük, ez most nem rajtad múlik.
- De még nem tud semmit - meredek rá nagy szemekkel.
- Nem is kell - rázza meg a fejét, és hirtelen bölcsebbnek tűnik számomra, mint bármikor máskor. Annyira, hogy nagyon nem tudok már kiigazodni rajta. - Ha te akkor nem hagyod ott, akkor még mindig együtt lennétek - mondja ki azt, amit a lelkem mélyén én is mindig tudtam. Niall nem az a típusú srác, aki csak úgy lelép, mindig mindenkit saját maga elé helyez, és én ezt nem akartam, úgyhogy leléptem én, azzal a határozott elképzeléssel, hogy jót cselekszek.
Visszatérek az ismeretlen emberekhez, és az ismerősökhöz, próbálok a képeimre, és arra koncentrálni, hogy most főként én vagyok a középpontban, és az emberek tőlem várnak válaszokat, de akármennyire is igyekszek figyelmen kívül hagyni, frusztrál, hogy Niall valaki más kezét fogva járja végig a kiállításom, és elmélkedik a fotók, festmények előtt, melyeknek készítése közben vagy mellettem volt, vagy ő járt a fejemben.
Valósággal sokkot kapok, amikor végül keresztezzük egymás útját, és nem tér ki előlem, hanem közelről is ugyanúgy fürkészi az arcom, ahogy távolról, közben pedig megpróbál valami mosolyféleséget erőltetni az arcára. Ezen az egész kiállításon ő az egyetlen ember, aki értheti, hogy mi van a műveim mögött, még ha azt is mondom, hogy semmi, mert valójában többnyire ő az, a háttértartalom, a múzsa, és amikor közelről is egymás szemébe nézünk tudom, hogy tud mindent, és ért is.

Niall Horan

Nem tudom azt mondani, hogy nem szándékosan andalgok szépen lassan Hazel irányába. Már amikor megérkeztünk oda kellett volna mennem hozzá, gratulálni a kiállításához, meg mindenhez, amit elért, és sok szerencsét kívánni a jövőjéhez, de ez nem megy nekem úgy, hogy ennyi ember veszi körül, és mert sokkal többet akarok mondani neki, mint ez, de az csak és kizárólag kettőnkre tartozik.
Jól megfigyelem az alkotásait, minden festményt, rajzot, fotót, annak ellenére is, hogy igyekszem szemmel tartani őt. Sajog a szívem, és mindenem, mert látom a képekben az emlékeit, lefestette Sydneyt, a látképet az ablakából, napfelkeltét a tengerparton, rajta két összebújt személy sziluettjével. Képek vannak a kalandjainkról, és olyanokról, amikben én már nem vettem részt, mégis tudom, hogy van valami közöm hozzájuk. Mindenhez van, Zayn az én barátom volt először, és most olyan neki Hazel, mint nekem Mackenzie. Mindig lesz közünk egymáshoz, ha csak ennyi is, de valami mindig. Megbolondít a tudat, hogy ezen a helyen Hazel összes műve valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, és most mégsem úgy vagyunk itt, mint egy pár, pedig így lenne helyénvaló. Megfojt, hogy a kezemet egy másik lány fogja, aki kérdéseket tesz fel, én pedig igyekszek kitérni a válaszok alól. Gyűlölök itt lenni, elképesztően, és gyűlölöm, hogy egy helységben tartózkodunk, de csak lopva bámuljuk egymást. Tudom, hogy ő is figyel engem, érzem minden sejtemben, úgyhogy csak azért is "véletlenül" belé botlok.
- Szia - emelem rá a tekintetem. Még soha nem esett ennyire nehezemre kimondani ezt a szót, és beszélgetést kezdeményezni, és még Celeste jelenléte sem zavart soha annyira, mint most, pláne az nem, hogy angyali mosollyal az arcán barátságosan köszön, és a kezét nyújtva bemutatkozik.
Szeretem benne, hogy kedves, nem vagyok szerelmes belé, de mint egy barátban, szeretem, hogy hihetetlenül kedves, mosolygós, és mindig barátságos mindenkivel.
- Szia! Te vagy Hazel? Celeste Martins vagyok, csodásak a műveid!
Az a lány, akire emlékszem, mindig csodásan tudta leplezni az érzelmeit, most azonban, ha csak néhány pillanat erejéig is, de kiül az arcára a meglepetés, és még valami fura érzelem is, amit nem igazán tudok hova sorolni, végül ő is kinyújtja a kezét. Nem tudom nem bámulni az apró karikát az orrában, a szőke hajvégeit, melyek minden mozdulatnál a vállát söprögetik, és a sokkal élettel telibben csillogó szemeit, még úgy is, hogy látom bennük a leheletnyi szomorúságot, és fájdalmat. Nem kellett volna idehoznom Celeste-et, és ha már idehoztam nem kellett volna a közelébe engednem, mert nem azért szakítottunk, mert már nem szeretett engem, vagy én őt, nem gyűlöljük egymást, és nem akarom semmivel sem büntetni azért, mert elhagyott, most mégis azt teszem, mert itt vagyok egy másik nővel az oldalamon, úgy, hogy még mindig egymást szeretjük. A levegő vibrál köztünk, ha megérinteném biztos vagyok benne, hogy kis elektromos kisülések csattannának el az ujjaink végében, zizegünk az izgatottságtól, és szinte hallom, hogy kalapál mindkettőnk szíve. Kíváncsi vagyok rá, hogy vajon ezt mások is érzik-e, hogy Celeste érzi-e, és ha igen, akkor most mennyire haragszik rám.
- Szia, Niall - szólal meg feszengve, de tudatosan akadályozva azt, hogy védekezőn maga köré fonja a karjait. Olyan más, máshogy néz ki, másmilyenek a ruhái, máshogy viselkedik, mégis ugyanolyan, ez a kicsit magabiztosabb és bátrabb nő még mindig az én Hazelöm, és egy fikarcnyit sem akarok kevésbé vele lenni, mint akkor, amikor az első találkozásunk után minden reggel felkeltem és elmentem a kávézónkba abban a reményben, hogy újra látni fogom. - Örülök, hogy eljöttetek.
Gyűlölöm, hogy többesszámban beszél, és azt is, ahogy leplezi, hogy fáj neki Celeste-et velem látni. Vagy inkább engem Celeste-tel látni.
- Örülök, hogy meghívtál - mosolygok rá, vagy legalábbis próbálok valami hasonló grimaszt vágni, de közben legszívesebben a falba verném a fejem ezért a hülye, sablonos válaszért. Nem akarok udvariaskodni, nem akarok ilyen szar válaszokat adni, nem akarok így beszélgetni vele, ennyi ember tekintete előtt, mert semmi mást nem akarok, csak hogy ott folytassunk mindent, ahol abbamaradt, azzal a változtatással, hogy aznap reggel nem próbál meg szó nélkül eltűnni, hanem egymás mellett ébredünk, és együtt megoldunk mindent. Nem akarok elmenekülni a rossz dolgok elől, hanem vele akarom elviselni, átvészelni őket, mindent, ami csak jöhet.
- Jól megváltoztál - bököm ki annyira idétlenül, hogy azonnal homlokon akarom csapni magam.
- Aha - bólint aprót - jobb így, Zayn sokat segített - keresi meg a tekintetével a barátját, aki az egyik sarokban egy pezsgőt, és Gigi kezét szorongatva úgy tesz, mintha nem minket figyelne.
- Örülök - rándul meg a szám. Hallgass már el, Horan, hallgass el. - Nagyon király ez a kiállítás, mindig tudtam, hogy egyszer összejön, és sokra fogod vinni.
Észreveszem, hogy Celeste elfordítja a fejét, látványosan nézelődik és próbál nem minket nézni. Egyre rosszabb vagyok, béna dolgokat mondok, és mindkettőjüket bántom, őt azzal, hogy Celeste kezét szorongatom, Celeste-et azzal, hogy mindeközben le sem tudom venni a szemem Hazelről, majd felfalom, idétlen megjegyzéseket teszek, és hamarosan, ha nem megyek el innen elkezdem felidézni a közös emlékeinket.
- Tudom - válaszolja aprót bólintva - mármint azt, hogy te megmondtad - édes kis mosolyra húzza a száját, ezzel kicsit kevésbé kínossá téve számomra a helyzetet.
- Gratulálok - mondom végül, és kinyújtom felé a kezem, amire mindketten értetlenül nézünk. Mit művelek már megint? Kezetfogni azzal a nővel, aki után életem minden percében vágyakozok? Miért vagyok ennyire szerencsétlen?
Végül, éppen akkor, amikor már elhúznám, a kezét az enyémbe csúsztatja, ő visszatartja a lélegzetét, az enyém meg elakad, mert ugyanolyan puha a bőre, formás kis körmein az a sötét színű, galaxis hatású lakk van, ami aznap is volt, amikor megismertem. Beleégett a tudatomba.
Legszívesebben magamhoz húznám, nem csak a kezét akarom fogni, nem akarok kezet rázni vele, mintha valami üzleti partnerek lennénk, hiszen ő a szerelmem.
Pocsékul érzem magam, amikor végül mindketten, illetve hárman tovább sétálunk, mást vártam ettől a találkozástól, de lehetett volna sokkal rosszabb is, most egyszerűen csak még jobban hiányzik, mint máskor.
- Menjünk oda Miráékhoz - javaslom, és azonnal el is indulok feléjük, de Celeste nem jön velem.
- Kijönnél előtte egy kicsit velem? - furcsa a hangja, és amikor visszafordulok látom az arcán, hogy tud mindent. Kicsit túl jó emberismerő vagyok, ez sokszor az előnyöm, sokszor pedig a hátrányom, most meg nem tudom eldönteni. Bólintok, és továbbra is a kezét fogva, anélkül, hogy bárkitől is elköszönnénk kimegyünk. Hideg van, és kabátom még mindig nincs, úgyhogy beülünk a kocsimba, de abban pillanatban, hogy becsukódnak az ajtók rájövök arra, hogy ez mennyire rossz ötlet volt.
Csendben ülünk, ami zavar, mert egy ideig nem néz rám, elfordítja a fejét és kibámul az ablakon, a sötét parkolóba.
- Cel? - szólítom meg végül. Mindketten tudjuk, hogy miről lenne szó, és jelen pillanatban hiába érzem borzasztóan magam, a tudat, hogy ezután lekerül majd rólam a jelenlegi legnagyobb terhem sokat segít abban, hogy elkezdjem ezt a beszélgetést.
- Lehet hozzád egy kérdésem? - kérdezi csendben, válaszul pedig bólintok. Nem köntörfalazik, azonnal felteszi, és nem hagy időt arra, hogy gondolkodjak. - Még szereted ezt a lányt, ugye?
Aprót bólintok, nincs miért hazudnom, és nem is akarok, most az egyszer teljesen őszintének kell lennem vele, ha már eddig nem voltam az.
- És engem?
Ez az a kérdés, amire fogalmam sincs, hogy hogyan kellene válaszolnom, mert nem lehet úgy, hogy ne bántsam meg. Idióta vagyok, mert ő tényleg szerelmes belém, én pedig kihasználtam ezt, még úgy is, hogy nem akartam.
- Cel, te egy nagyon bonyolult időszakban léptél be az életembe - magyarázkodok - azt hittem, idővel majd én is annyira foglak szeretni téged, mint amennyire te engem, mert fantasztikus lány vagy, és ezt nem csak úgy mondom, de nem megy. Szeretlek, mint egy barátot, de én még mindig Hazelbe vagyok szerelmes, akárhogy is próbálok túllépni rajta. Ne haragudj rám, esküszöm, hogy nem akartalak bántani, sosem használtalak ki, és felhasználni sem akartalak semmire. Próbálkoztam, tényleg, és nem értem, hogy miért vagyok olyan hülye, hogy nem szeretek beléd, amikor fantasztikus vagy, gyönyörű, és kedves, de megőrülök nélküle, minden nappal egyre jobban, még úgy is, hogy tudom, vele a nehezebb utat választom.
- Megígérsz nekem valamit? - kérdezi, ezzel belém fojtva az értelmetlen hablatyolást.
- Bármit.
- Szeretném, ha újra együtt lennétek - miközben kimondja ezt nem néz rám, helyette az ölébe ejtett kezeit bámulja. Nehéz neki, pont annyira, amennyire Hazelnek volt nehéz minket nézni, mégis elmondja amit szeretne, mert olyan ember, mint én, aki mások érdekeit sokkal előbbre helyezi a sajátjánál.
- Én is szeretném - megfogom a kezét, és megsimogatom, jobb, ha nem mondok ennél többet. - Annyira sajnálom, Cel, ne haragudj rám, kérlek!
- Semmi baj - még úgy is mosolyra húzza a száját, hogy remegnek az ajkai. Lehajolok, és a kezeit fogva az ölébe hajtom a fejem. Pocsék érzés ezt csinálni, fájdalmat okozni neki, mert pontosan tudom, hogy milyen. Mindketten szótlanok vagyunk, én meg sem mozdulok, ő gyengéden simogatja a hajam, más már rég itthagyott volna, bosszúból minimum még a kocsim kerekeit is kilyukasztja, de ő nem ilyen, én meg tényleg egy igazi balfék vagyok.
- Hazaviszlek - emelem fel a fejem, válaszul csak aprót bólint. Soha nem tűnt még olyan hosszúnak egy út, mint ez, és a kocsim se ilyen szűknek, mégis amikor megérkezünk leállítom, és hátradőlök az ülésben.
- Azon gondolkodok, hogy ha velem így viselkedtél úgy, hogy nem is szerettél, milyen lehetsz, amikor tényleg szerelmes vagy - szólal meg halkan.
- Egy utolsó szarházinak éreztem magam végig - mondom ki a lehető legőszintébben. Így volt, mert mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég, nem próbálkozok eléggé, pedig mindent bevetettem, de nem tudtam nem Hazelre gondolni közben.
- Nem voltál az - rám mosolyog, majd kinyitja az ajtót, mielőtt lenne időm kiugrani, hogy kinyissam neki én - remélem, hogy boldog leszel, Niall.
- Én meg azt, hogy találsz valakit, aki jobb, mint én.
A mosolya most azt tükrözi, hogy nem hisz ebben, én viszont tudom, hogy igenis megtalálja majd a számára tökéletes párt, és egy napon hálás lesz majd azért, hogy én most itt visszavonulok, és nem használom többet fel őt arra, hogy elfelejtsek egy lányt, akit nem lehet.
- Majd beszélünk, ha akarsz - mondja, és kiszállna, de utána nyúlok, és nyomok egy puszit az arcára, mert bár sokszor tehernek éreztem mindent köztünk, és rengeteget rágódtam, rengeteget segített, és ez az egész amúgy sem az ő hibája.
- Persze, hogy szeretnék - rámosolygok, majd megszorítom a kezét és elengedem.
Megvárom, hogy bemenjen, és csak utána indítom be az autóm, bár az első pillanatban fogalmam sincs, hogy hova menjek, és mit csináljak. Végül úgy döntök, hogy hazamegyek, jobb lesz ha tiszta fejjel keresem meg Hazelt, és nem most, amikor 10 perccel ezelőtt szakítottam a barátnőmmel, ő pedig még mindig a kiállításán van.
Írok egy sms-t Mirának, rövid és lényegretörő, lényegében egy szó: "szakítottam". Hosszú ideig nem érkezik válasz, pedig reménykedek abban, hogy talán felhív, vagy átjön hozzám beszélgetni, de Mira még mindig elsősorban anyuka, és feleség, akkor is, ha ugyanúgy a barátom, mint régen.
Végül, órákkal később érkezik tőle egy sms, abban is egyetlen szó áll, az, hogy Hazel hazament. Ebben az egyetlen szóban benne van minden, Mira üzenete, hogy mit kell csinálnom, és hogy ebben vele az élen mindenki támogat. Összeszedem magam, már ha azt, hogy a hajamba túrva nagy levegőt veszek, felkapom a kocsikulcsom, és mint egy elmebeteg behajtok a belvárosba nevezhetjük összeszedésnek. Ennyit arról, hogy lehiggadok és hagyom kitisztulni a fejem. Egyáltalán nem gondolkodok tisztán, akkor nem vágtatnék fel a 8. emeletre lépcsőn, és kopognék be hangosan a barátnőmhöz éjfél után néhány perccel. Tulajdonképpen nem is kopogok, sokkal inkább dörömbölök, legszívesebben a kilincset is rángatnám, és két perc elteltével kedvem lenne berúgni a tömör fa ajtót, végül mégis ajtót nyit. Puha plüss köntöst visel, a hajából pedig csöpög habos a víz, de nem tűnik meglepettnek a látványomtól, ahogy én sem az övétől, sőt, kis híján elröhögöm magam, mert ez annyira tipikus.
- Szia - pislog nagyokat rám, és a kezét végihúzza néhány csöpögő tincsen.
Beengedem magam a lakásba, amit én szereztem neki. Ha nem tudnám, hogy min ment keresztül, most nem is szólnék hozzá, mert felkapnám és addig csókolnám, amíg mindkettőnk tüdeje égni nem kezd, így viszont halkan becsukom az ajtót, és nekidőlök.
- Nem megyek el - mondom ki legelőször ezt, bár azt nem tudom, hogy miért - addig nem, amíg végig nem hallgatsz.

2017. július 9., vasárnap

50.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, mint múlthéten mondtam, végre kaptam munkát, és jelenleg még nagyon az írást összeegyeztetnem ezzel, meg a kikapcsolódással. Ez a rész kb mindenhol született, munka után, közben, kocsiban, elalvás előtt, nem is lett a legjobb, de igyekezni fogok, sajnos annyira váratlanul jött ez az egész, hogy esélyem se volt előre megírni 2-3 részt, de próbálom a legtöbbet kihozni magamból még így is.
N.x 
Hazel Clark

Talán most először vagyok izgatott a szüleim hívásától eddigi életem során, és anélkül kapom fel a telefont, hogy gyomoridegem lenne.
- Szia, anya! - a készüléket a vállammal a fülemhez szorítom, miközben megkeresem a bekészített nedves kendőket, és letörlöm a festéket az ujjaimról.
- Szia, Kicsim! - mindig így köszön, de még sosem melengette meg annyira a lelkem, mint most. - Kaptunk egy levelet tőled, ez igaz, Hazel? Tényleg lesz egy kiállításod ezzel a fiúval?
Az "ezzel a fiúval" rész egy kicsit furcsán hangzik a szájából, a lelkesedésemet azonban nem tudja megölni. Én szinte sosem hívom fel őt, nem akarok zavarni, de ő havonta legalább egyszer hív, és ezt az alkalmat igenis szeretném kihasználni arra, hogy beszéljek a kiállításunkról, Gigiről és Zaynről, valamint arról, hogy használnak a már csak telefonon folytatott beszélgetéseim a pszichológusommal. Még mindig vannak rossz pillanataim, de néha már az álmaimban is tudom alkalmazni azt, ami képzeletben már nagyon jól megy. Kezdenek megint nyugodtabbak lenni az éjszakáim, és jobban kezelem azokat az alkalmakat, amikor mégsem én nyerek. Valószínűleg ennek sokkal inkább Zaynhez van köze, aki heteket töltött a kedvemért a kanapén alva, hogy amikor szükségem van rá, akkor magamhoz térítsen, visszahozzon a valóságba, segítsen az egyenletes légzésben meg mindenben, amit tanácsolt a pszichológus.
- Igen, anya - válaszolom lelkesen - ugye eljöttök? Küldtem repülőjegyet is, azt is megkaptad, ugye? Zayn segített a diákhitelben, és mostanában sok munkám volt, tudtam félretenni egy kis pénzt, úgyhogy megvettem nektek.
- Nagyon örülök neked, Hazel, de nem tudom, hogy el tudunk-e menni, én és apád dolgozunk, Raven iskolában van...
- De...
- Megpróbálom megoldani, Kicsim, de nem ígérek semmit - a háttérből hallom a húgom hangját, ahogy kérdez valamit, de nem tudom, hogy mit, mert csak döbbenten bámulok magam elé.
- De megvettem a jegyeket - motyogom.
- Tudom, édesem, megteszek mindent amit tudok. Most le kell tennem, a húgod ujjába beleakadt egy horog, és nem engedi apádnak, hogy kivegye.
- Rendben - nyelek nagyot. - Szia, anya.
Letesszük mielőtt egyáltalán felfoghatnám, hogy mi történik, vagy akár egyetlen számomra fontos dolgot is elmesélhetnék a velem történtekből. Nagyot nyelek, megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy nem gond ami történt, nem is történt semmi, és anya talán tényleg megoldja, valójában azonban bánt, hogy nem borított fel mindent azért, hogy itt lehessen, és talán képes lenne arra is, hogy elpazarolja a repülőjegyeket, amiknek az árát tényleg én kerestem meg, a két saját kezemmel, azért, mert azt gondoltam, hogy a szüleim talán büszkék lesznek rá, hogy a beteg gyerekük alkotott valamit, amit nem tud mindenki.
- Haze? - gyorsan megtörlöm az arcom a kézfejemmel, amikor meghallom Zayn hangját, és hogy becsukja maga mögött az ajtót.
- Fent vagyok!
Hallom ahogy felcsörtet a kis lépcsőn, valamit megint hozva magával, és megpróbálok úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne, mintha nem épp szipognék és a csordogáló könnyeimet rejtegetném, ő azonban ennél már sokkal jobban ismer engem.
- Mi a baj? - guggol le elém, és a tenyerébe fogja az arcom.
- Semmi - próbálok mosolyogni - semmi, csak festek...
- Haze - a hangja, és a pillantása együttesen rábír bármire, úgyhogy elfordítom a fejem és nagyokat pislogva nézem a város azon részét, amire kilátás nyílik az üvegek által. Csukott szemmel is halálpontosan letudnám rajzolni ezt a képet, annyit néztem már.
- Mondd el nekem - simít egy tincset a fülem mögé.
- Felhívott anya - hüppögök halkan - hogy megérkezett a meghívó, meg a jegyek, de nem biztos, hogy eljönnek, mert a munka, meg Ravennek a suli... Bármit csinálok, bármit, az sosem elég fontos - a vállának dőlök, de nem is kell igazán dőlnöm, mert húz ő is, átfogja a fejem és lehuppan a padlóra, hogy az ölébe vegyen.
- Nem tudják hogy mit veszítenek - rázza meg a fejét, és az arcát az enyémhez simítja. Korábban hányingerem lett volna a borostái érintésétől, sőt, elvesztettem volna a fejem, önmagam, és mindent, most viszont én magam dörgölöm hozzá az arcom, mert ennek a fiúnak a borostái a biztonságot jelentik számomra.
- Azt akartam, hogy itt legyenek - motyogom - mert végre csináltam valamit.
- Lesznek itt mások, akik fontosak - próbál vígasztalni - itt lesz Niall.
- Megkapta? - emelem fel a fejem szipogva.
Hangtalanul bólint, miközben mindkét karját körém fonva majdhogynem ringat.
- Felhívott - mormolja a hajamba - és eléggé meglepte a dolog, de azt mondta, hogy itt lesz, ki nem hagyná. Mondd majd el neki, Haze.
- Még megvan a barátnője?
- Nagyon erős túlzás annak hívni, de meg, viszont ezzel te ne törődj, nem határoz semmit.
- Persze, hogy határoz! - háborodok fel kissé.
- Nem, mert ezt Niall dolga elrendezni, nem a tiéd - rázza meg a fejét. - Te csak saját magaddal törődj, azzal hogy te mit akarsz. Néha önzőnek kell lennünk, Haze.
- De mi van, ha szereti?
- Akkor nem téged választ - annyira szíven üt ez a lehetőség, hogy szinte elakad a lélegzetem. Rengeteget gondolkozok ezen, de így még senki sem mondta a szemembe ezt a lehetőséget, mint most Zayn. Nem akarom elképzelni ezt, leginkább pedig átélni nem akarom, és remélem, hogy nem is kell.
- Te kit hívtál meg? - kérdezem, csak mert nem tudok jobbat.
- A megnyitóra családomat, meg a srácokat és Gigit, mást nem, akit érdekel az úgyis eljön - vonja meg a vállát. - Ugye elmondtad a tanáraidnak?
- Még nem - húzom el a szám. - Valószínűleg úgysem érdekelné őket sem.
- Hazel, hagyd abba! - csattan fel kissé. - Persze, hogy érdekli őket, a diákjuk vagy! - Szerintem a nevemet sem tudják - nevetek fel kedvetlenül.
- Majd megtudják! - morogja, és vizsgálni kezdi a képet ami félkészen mellettünk hever a padlón, a ledobott csomagjaival párhuzamosan. - Miért festesz ausztrál látképet, amikor London van előtted?
- Nem tudom - vonom meg a vállam - mert ha nem ezt festem, akkor valami szörnyűt rajzolok.
- Inkább gyere el velem valahová - tápászkodik fel, és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen a padlóról.
- Bokszolni akarsz menni? - engedem, hogy felhúzzon.
- Nem, tetováltatni.
- És kísérjelek el? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Ha van kedved - von vállat, és átlendíti a karját a nyakam körül - hoztam neked festéksprayket meg vásznat.
- Miért? - kapom fel a fejem.
- Mert szeretsz velük dolgozni, és mert te nem fújod össze a saját falad - villantja rám a mosolyát. - Na, elkísérsz?
- El - bólintok eltökélten, végül is ez is egyfajta művészet, egy különleges ága, és így megfigyelhetem, hogy mi a folyamata, a tetoválószalonhoz érve azonban kicsit inába száll az érdeklődésem és a bátorságom is.
Sosem láttam még tetoválószalont, sem tetoválókat, úgyhogy amikor szorosan Zayn nyomában belépek akaratlanul is keresem a közelségét a tetőtől talpig tetovált férfiakat látva. Nem vagyok előítéletes, azok után nagyon nem, hogy a mellettem álló félig arab, tetovált férfit a legjobb barátomnak nevezhetem, és itt a 'férfi' szót emelném ki a legjobban mind közül, mégis még bizonytalan vagyok idegen emberek közelében, Zaynben azonban bízok, és úgy tűnik, hogy ő már régóta ismeri ezeket az embereket, akik szokatlanul barátságosan köszöntenek engem is annak ellenére, hogy én bizonytalanul leskelődök a háta mögül, és nem akarok tetoválást.
Figyelmesen nézem, ahogy felrakják a mintát, amit Zayn magával hozott, majd amikor a gép rezegni kezd, és hozzáér a bőréhez, ő pedig megugrik és felordít csak azért, hogy szívasson, ijedtemben én is hátrahőkölök és sikkantok egy aprót, mire az egész szalon nevetésben tör ki.
- Nem vagy vicces! - csapok arra a karjára, amit nem tetoválnak.
- Szerinted így néznék ki, ha annyira fájna? - pillant le magára nevetve. - Már meg sem érzem.
- Tényleg? - döbbenek le, látva, hogy a munkálkodó művész néha letöröl egy kis vért a karjáról.
- Tényleg, már annyi van, hogy teljesen megszoktam az érzést. Te nem akarsz egyet?
- De, lehet - tűnődök. Néha, főleg mostanában eljátszottam a gondolattal, hogy valamit magamra varratok majd, miután rendben leszek, de igazából a folyamatot látva már annyira nincs kedvem hozzá, még akkor sem, ha Zayn azt mondja, hogy nem fáj.
- Komolyan? - kapja fel a fejét egyszerre a művész fiúval. - Gyerünk akkor!
- Nem - dörzsölgetem a karomat kínosan érezve magam. - Most nem, majd máskor.
- Biztos? - kérdezi a srác, akinek mindkét karját, és talán az egész felsőtestét tetoválások borítják, és az arcán olyan helyeken is vannak piercingek, ahová fogalmam sincs, hogy hogy lehetséges.
- Még nem tudom, hogy mit szeretnék, meg hogy hová, ha kitaláltam visszajövök Zaynnel.
- Szerintem szúratnod kellene egy piercinget - szólal meg tűnődve a legjobb barátom. Díjazom ezeket az ötleteit.
- Neked is - pillantok rá, és megbököm a mellkasát - a cicidbe.
- Olyan nekem nincs - neveti el magát - de amúgy sem szeretnék oda. Komolyan mondtam, jól állna egy karika az orrodban.
A tetováló haverja ismét felpillant, vizsgálgatja egy ideig az arcom, majd egyetértően bólint.
- Olyan, mint amilyen a marháknak van? - fintorgok. - Vidéki lány vagyok, Zayn, tudom, hogy hogy néznék ki egy olyannal.
- Nem, te buta! - kacag fel vidáman, hátrahajtott fejjel. - Oldalt, ide - mutat rá a jobb orrlyukára.
- Ja - hümmögök - nem tudom.
- Ha bevállalod én is csináltatok.
- Most viccelsz velem - nézek rá hitetlenkedve.
- Én soha - rázza a fejét, és az állával a pult felé bök - menj oda, és válassz egyet magadnak.
Magam sem tudom, hogy miért, de szót fogadok, talán azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy Zayn soha nem próbálna meg rábeszélni valami olyanra, ami szerinte nem jó nekem. Ha ő úgy gondolja, hogy ez az izé jól nézne ki rajtam, akkor ez az igazság.
- Azt mondtad, hogy karika? - pillantok rá, mire bólít, és érdeklődve szemléli, ahogy elkezdem nézegetni, és az ujjammal piszkálgatni az elém kipakolt kis ékszereket.
Választok egy aprót, nincs rajta semmi, csak egy egyszerű, kicsi ezüst karika, a legkisebb mind közül.
- Gyere, már jöhetsz is, 2 perc alatt berakjuk - int az egyik itt dolgozó lány egy szék felé.
- Nem - nyílnak nagyra a szemeim - nem, ráér, majd ha Zayn kész lesz - hátrálok vissza a karikát szorongatva a barátomhoz, akinek a karját borító kusza feketeségek között már egészen feltűnő az új.
- Mutasd, mit választottál? - hajtogatja szét az ujjaim, és megnézi a kis karikát. - Szép, illik hozzád - mosolyog rám barátságosan.
- Nem vagyok biztos ebben a cuccban, Zayn. Olyan lesz mint a fülbevaló? Ha kiveszem, mert mégsem tetszik, akkor beforr?
- Persze, de tetszeni fog, megígérem.
Van valami abban, amikor Zayn megígér nekem valamit, talán ez az amivel igazán kivívta magának a bizalmam, mert még sosem csalódtam benne, amikor ezt mondta, meg úgy egyébként sem.
Amikor befóliázzák az elkészült tetkóját a gyomrom görcsbe ugrik, mert tudom, hogy most rajtam a sor. Félek, de izgulok is, ez megint egy olyan dolog, amire a régi Hazelt sosem lehetett volna rábírni, az új viszont beül abba a székbe, még akkor is, ha remegnek a lábai, és a barátja kezét szorongatja, aki beszélni kezd, amikor a korábban említett lány fölém hajol a bazinagy tűjével.
- Zayn?! - nyüszítem a tűt szugerálva, minden erőmmel a kezét szorongatva.
- Hé, Haze, amúgy meséltem már, hogy amikor a farmon voltunk a srácokkal meg Mirával, egyszer felmásztam egy óriási fa tetejére telefonálni?
- Mi? - nevetek, megpróbálva nem elrántani a fejem.
- Ja, akkor még jegyben jártam Perrie-vel, alig volt térerő, csak ott találtam, szóval felmásztam a fa tetejére és onnan hallgattam az ilyen esküvős dolgokat, aztán Louis valahonnan berobbant visítozva, és leejtettem a telefont, meg majdnem én is leestem - érzem, hogy megszúr a tű, összeszorítom a szemeim és visszatartom a lélegzetem, miközben a hangjára, és arra koncentrálok, ahogy mindkét kezével fogja az enyém, és megnyugtatóan simogatja.
- Kész is vagy - hitetlenkedve nyitom ki a szemeim, és tapogatom meg az orrom, amiben valóban ott van a kis karika. Zayn felé kapom a fejem, az arcán kíváncsiság ül, majd mikor felméri az arcom elmosolyodik, ami talán jó jel.
- Milyen? - keresem a tekintetét.
- Nagyon menőn nézel ki, Haze - húzza igazán széles, már-már büszke mosolyra a száját.
Hogy menőn? Én?
- Adok hozzá egy krémet, azzal kend be minden nap, és mozgasd meg egy kicsit - mondja a lány, és Zaynnel a nyomában elkísér a tükörig. Amikor meglátom magam kikerekednek a szemeim, és újból megdöbbenve tapogatom meg a kis karikát az orromban. Megint egy kicsit máshogy nézek ki, és ez megint jobban tetszik annál, mint amilyen voltam.
-Mit gondolsz? - kérdezik kíváncsian, és Zaynre nézve látom, hogy igazán nagyon szeretné, ha tetszene nekem amit látok.
- Tetszik - mosolygok rá elővéve a legszebb, legragyogóbb mosolyom, és a nyakába borulok. Nem igazán vannak szavaim arra, hogy hogyan, és mennyire szeretem ezt a fiút, de annyi biztos, hogy nagyon.
- Komolyan? - tol el egy kicsit magától.
- Igen, komolyan - fordulok vissza a tükör felé. Talán akkor is ezt mondanám, ha igazából nem tetszene, csak azért, hogy ne érezze rosszul magát, mert rávett erre, de tényleg tetszik, az összkép magamról főleg.
- Most én jövök - sétál a pulthoz, és a tekintetével pásztázni kezdi az ékszereket.
- Nem kell, ha nem akarod - loholok utána.
- De, egy ideje már szeretném - dobja át az egyik karját a vállamon - meg amúgy is, legyen ez a barátságunk jelképe.
Elakad a lélegzetem, számára ez olyan természetes, de számomra nem az, miattam nem csinál ilyesmit a legtöbb ember, még csak a barátjuknak sem neveznek.
- Fogod közben a kezem? - nyújtja felém azt, amin friss a tetkó, miközben helyet foglal a székben, ahol percekkel korábban még én reszkettem. Ő nem karikát választott, hanem csak egy kis ezüst pöttyöt, de hozzá pontosan ez illik, ahogy ezek szerint hozzám a karika illett. Tudom, hogy neki nincs szüksége arra, hogy fogjam a kezét, de azért fogom, miközben nézem, hogy hogy is működik ez a szúrós dolog. Még gyorsabb, mint amilyennek a székben tűnt, és mindössze néhány másodperc múlva meglátom az ő orrában is az apró kis ezüstbogyót.
- Nagyon jól áll - mosolygok rá, miközben nézegeti magát a tükörben. - Hadd fizessek én, jó?
Összeráncolt homlokkal fürkész, élből elkezdene tiltakozni, végül mégsem teszi, hanem beleegyezően bólint, én pedig jobban örülök ennek bármi másnál.
- Szerinted Niallnek tetszeni fog? - hajtom le a napellenzőt a kocsijában, hogy tovább nézegessem magam. - Ő nem igazán szereti az ilyesmit, ugye?
- Csak fél tőle - vonja meg a vállát - rajtad szeretni fogja.
Olyan magabiztosan mondja ezt, hogy teljesen elhiszem, és már-már megnyugodva dőlök hátra az ülésben. Ha szeretni nem is nagyon fogja, legalább látja majd, hogy tényleg változok, és szerintem ez nagyon is jó dolog, és amúgy meg nekem tetszik, ami szerintem egy picit most az egyszer fontosabb.

Niall Horan

Az utolsó pillanatban már egyáltalán nem tartom jó ötletnek Celeste-et magammal vinni a megnyitóra, sőt, a világ leghülyébb ötletének tartom, hogy elvigyem a barátnőmet, akit nem is szeretek igazán az exbarátnőm művészeti kiállításának megnyitójára, aki után még úgy is veszettül vágyakozok, hogy hónapok óta nem láttam, de ezt már nem csinálhatom vissza. Igazából amikor megkérdeztem, hogy lenne-e kedve velem jönni, arra számítottam, hogy nemet fog mondani, mert mégiscsak tudja mindenki, hogy ki az exem, miről híres, és valószínűleg annak is tudják egy kis részét, hogy miért szakítottunk, illetve szakított ő velem, de Celeste nem problémázott, ezen sem, mint ahogy egyébként máson sem. Furcsának találta a meghívásomat, és feltett néhány kérdést, de összességében boldogan rábólintott, és most, amikor megállok az otthona előtt, hogy felvegyem, amikor kilép szinte sugárzik. Még mindig nem értem magam, és valószínűleg soha nem is fogom megérteni, hogy azon kívül, hogy csinosnak és igazán gyönyörűnek látom, miért nem vagyok képes bármiféle gyengédebb érzelmet táplálni iránta. Látszik rajta, hogy igazán komolyan veszi ezt a dolgot, a haját gondosan feltűzte, és egyszerű, mégis nagyon szép fekete ruhát visel, ami kiemeli a délies vonásait, és a kabátja alól kilógó barna lábszárait. Hideg van, tulajdonképpen szétfagyok, ha kabát nélkül, csak ingben teszem ki a lábam a kocsiból, de nem találtam az alkalomnak megfelelő kabátot a szekrényemben, az ilyen eseményekre nem kellene magamtól felöltözni, szólnom kellett volna Lounak, hogy segítsen, és hozzon valamit, de már ehhez is késő, így inkább bevállalok egy tüdőgyulladást. Bármit, csak azért, hogy Hazel tudja, érdekel amit csinál, és tisztelem annyira, hogy ne vegyek fel farmerdzsekit.
Kipattanok a kocsiból, és készségesen kitárom az ajtót Celeste előtt, közben puszit nyomok az arcára, mint egy igazán jó barát, aminek megpróbálok tűnni. Már megint sugárzóan boldog, és ez néha átragad rám is, szeretek vele beszélgetni olyan dolgokról, amikhez nekem nincs közöm, de ezen kívül többnyire kényelmetlenül érzem magam a közelében, nem mintha ennek lenne bármi köze hozzá. Próbálkozok, még mindig, fáradhatatlanul, áthívom magamhoz, átmegyek hozzá, elviszem helyekre, próbálom azt csinálni, amit mindig, ha a barátnőm kedvében akarok járni, de máskor ez természetes, most pedig erőltetem, agyalok azon, hogy mit kellene tennem, hogy mindkettőnknek jó legyen, beszélgetési témákat találok ki, csak hogy elkerüljük a kínos csendeket, vagy a kellemetlen kérdéseket, de kezdek elfáradni. 
- Voltál már ilyen helyen korábban? - kérdezem, miközben a tekintetem az útra szegezem. Muszáj beszélgetnem vele valamiről, mert különben Hazel körül fognak forogni a gondolataim, és azon, hogy miért hoztam magammal ezt a lányt, amikor legszívesebben egész este az ő sarkában loholnék, és küzdenék a figyelméért. 
- Nem, nem igazán, sosem értettem az ilyesféle művészethez, de Zayn munkái nagyon szépek, már amiket eddig láttam.
- Valóban - hümmögök, és tulajdonképpen örülök annak, hogy az ő nevét hozza fel, és nem Hazelét, mert elég kellemetlen lenne újra lefolytatni azt a beszélgetést, amit korábban már megejtettünk nagyvonalakban.
"És tényleg ilyen szörnyűségek történtek vele?" "De jó, hogy te itt voltál neki, Niall, nagyon szerencsés lány, és milyen jó, hogy így próbálkozik." "Nagyon nehéz döntést hozhatott meg, amikor szakított veled azért, hogy ne kelljen lemondanod semmiről."
De jó, hogy az egyetlen lányt a világon, akibe valaha is igazán szerelmes voltam, vagyis még mindig az vagyok, egy féreg bántotta, visszacsinálhatatlan módon. Milyen jó nekem. Nekünk. 
- Te voltál már ilyesmin? - érdeklődik, és közben a váltón a kezét az enyémre helyezi. Reflexből megsimogatom, mintha egy robot lennék, amibe beletáplálták az ilyesmit. Fogd meg a kezét, simogasd meg, adj neki puszit, tegyél úgy mintha halálosan szerelmes lennél belé, és nem egy másik lányba. 
- Aha - hümmögök - de nem megnyitón, és annyira sosem keltette fel az érdeklődésem, de Z miatt most igen.
Persze, csak és kizárólag Zayn miatt, véletlenül sem egy lányért, akit sokszor órákig néztem, miközben rajzolt, és fotókat készített rólam, meg a családtagjaimról. És ha már a családtagoknál tartunk, ha a ma este véletlenül rosszul sülne el, legalább Mira is díszvendég, belé még mindig kapaszkodhatok. 
- Rendes tőle, hogy összefogott ezzel a lánnyal. 
- Hazellel - valahogy az "ez a lány" kifejezés nem tetszik, mert Haze nem csak egy lány, ő A Lány. - Nem csak összefogtak, Zaynnek Hazel olyan, mint nekem Mira. 
Barátságosan mosolyog rám, és tudom, hogy mindjárt mond valami olyat, hogy milyen jó ezeknek a lányoknak, hogy ilyen barátaik vannak, mint mi. 
Egy kicsit összeugrik a gyomrom, amikor megérkezünk a galériához, amit Zayn kibérelt. Igazán kitett magáért, mert ez az egyik legnevesebb hely ebben az ágban, olyanok is eljönnek majd ide, akik számára Zayn csak egy fiúbanda énekese, semmi több, vagy éppen ugyanannyira nincs fogalmunk Zayn Malikról, mint Hazel Clarkról. 
Az a célja, hogy befuttassa, és úgy mentorálja, mint ahogy minket mentorált Simon, és bár egy napon nagyon-nagyon fog fájni, hogy mindenhol szembetalálom magam vele, vagy a nevével, hálás lennék azért, ha a segítségével Hazel híres lenne, sosem szenvedne hiányt semmiben, és a neve nem csak az "elrabolt lány" és a "Niall Horan exbarátnője" jelzőkkel olvadna össze.
Borzasztóan kellemetlenül érzem magam, amikor kinyitom az autó ajtaját Celeste előtt, és  kisegítem, majd egymás kezét fogva beandalgunk a galériába. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok izgatott amiatt, hogy újra láthatom, de félek attól, hogy ez mit fog kiváltani belőlem. A tekintetemmel a parkolót pásztázom ismerős autók után kutatva, már szinte mindenki itt van, aminek nem örülök, mert nem akarok utoljára betoppanni Cellel az oldalamon. Nem szégyellem őt, fikarcnyi okom sincs rá, de mégis inkább azt szeretném, ha elvegyülnénk a fontos emberek között, akik azért jöttek ide, hogy a műalkotásokat csodáljanak meg, és nem az alkotót. A torkomban dobog a szívem, amikor belépünk, már a parkolóban éreztem a jelenlétét, az ismerős bizsergést ami mindig eláraszt, ha a közelében vagyok, amikor pedig belépünk a galériába olyan, mintha egy egész méhkas költözne belém. Nem is kell keresnem, a fejemet reflexből azonnal felé fordítom, és a lélegzetem abban a pillanatban elakad, amint ő is felemeli a fejét, és összetalálkozik a tekintetünk. Szédülök, egyszerre szűkül össze és tágul ki a mellkasom, összefut a nyál a számban, mintha hónapok óta éheznék valamire, amit most végre megkapok, és valósággal csillagokat látok. Sokkal szebb, mint amire emlékeztem, teljesen máshogy néz ki, de még így is mindent megmozgat bennem. Zayn mellett állva olyan, mintha épp egy címlapfotózásról jött volna, a ruhái, a haja, és az egész lénye teljesen megváltozott, mintha nem ugyanaz a lány nézne rám, aki korábban nézett, hanem egy teljesen új, aki hasonló hozzá.
Celeste ránt vissza a valóságba, és hogy Hazel megszakítja a szemkontaktust köztünk azzal, hogy a tekintetét a kezemre vezeti, ami körül ott vannak a gondosan manikűrözött hosszú ujjak, pedig még sosem vágytam ennyire egy puha, folyton festékes és grafitos észre. 
Elfordul, és Zayn kezével a hátán egy számomra idegen férfi felé fordul, engem pedig egyszerre mar a gyilkos féltékenység, és a harag önmagamra, mert idehoztam Celeste-et, és mert hagytam azt megtörténni, hogy kilépjen az életemből, holott akár lehetne a későbbiekben családunk, akár nem, mindenki tudja, a legjobban pedig én tudom, hogy minket egymásnak teremtettek.