2017. július 9., vasárnap

50.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, mint múlthéten mondtam, végre kaptam munkát, és jelenleg még nagyon az írást összeegyeztetnem ezzel, meg a kikapcsolódással. Ez a rész kb mindenhol született, munka után, közben, kocsiban, elalvás előtt, nem is lett a legjobb, de igyekezni fogok, sajnos annyira váratlanul jött ez az egész, hogy esélyem se volt előre megírni 2-3 részt, de próbálom a legtöbbet kihozni magamból még így is.
N.x 
Hazel Clark

Talán most először vagyok izgatott a szüleim hívásától eddigi életem során, és anélkül kapom fel a telefont, hogy gyomoridegem lenne.
- Szia, anya! - a készüléket a vállammal a fülemhez szorítom, miközben megkeresem a bekészített nedves kendőket, és letörlöm a festéket az ujjaimról.
- Szia, Kicsim! - mindig így köszön, de még sosem melengette meg annyira a lelkem, mint most. - Kaptunk egy levelet tőled, ez igaz, Hazel? Tényleg lesz egy kiállításod ezzel a fiúval?
Az "ezzel a fiúval" rész egy kicsit furcsán hangzik a szájából, a lelkesedésemet azonban nem tudja megölni. Én szinte sosem hívom fel őt, nem akarok zavarni, de ő havonta legalább egyszer hív, és ezt az alkalmat igenis szeretném kihasználni arra, hogy beszéljek a kiállításunkról, Gigiről és Zaynről, valamint arról, hogy használnak a már csak telefonon folytatott beszélgetéseim a pszichológusommal. Még mindig vannak rossz pillanataim, de néha már az álmaimban is tudom alkalmazni azt, ami képzeletben már nagyon jól megy. Kezdenek megint nyugodtabbak lenni az éjszakáim, és jobban kezelem azokat az alkalmakat, amikor mégsem én nyerek. Valószínűleg ennek sokkal inkább Zaynhez van köze, aki heteket töltött a kedvemért a kanapén alva, hogy amikor szükségem van rá, akkor magamhoz térítsen, visszahozzon a valóságba, segítsen az egyenletes légzésben meg mindenben, amit tanácsolt a pszichológus.
- Igen, anya - válaszolom lelkesen - ugye eljöttök? Küldtem repülőjegyet is, azt is megkaptad, ugye? Zayn segített a diákhitelben, és mostanában sok munkám volt, tudtam félretenni egy kis pénzt, úgyhogy megvettem nektek.
- Nagyon örülök neked, Hazel, de nem tudom, hogy el tudunk-e menni, én és apád dolgozunk, Raven iskolában van...
- De...
- Megpróbálom megoldani, Kicsim, de nem ígérek semmit - a háttérből hallom a húgom hangját, ahogy kérdez valamit, de nem tudom, hogy mit, mert csak döbbenten bámulok magam elé.
- De megvettem a jegyeket - motyogom.
- Tudom, édesem, megteszek mindent amit tudok. Most le kell tennem, a húgod ujjába beleakadt egy horog, és nem engedi apádnak, hogy kivegye.
- Rendben - nyelek nagyot. - Szia, anya.
Letesszük mielőtt egyáltalán felfoghatnám, hogy mi történik, vagy akár egyetlen számomra fontos dolgot is elmesélhetnék a velem történtekből. Nagyot nyelek, megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy nem gond ami történt, nem is történt semmi, és anya talán tényleg megoldja, valójában azonban bánt, hogy nem borított fel mindent azért, hogy itt lehessen, és talán képes lenne arra is, hogy elpazarolja a repülőjegyeket, amiknek az árát tényleg én kerestem meg, a két saját kezemmel, azért, mert azt gondoltam, hogy a szüleim talán büszkék lesznek rá, hogy a beteg gyerekük alkotott valamit, amit nem tud mindenki.
- Haze? - gyorsan megtörlöm az arcom a kézfejemmel, amikor meghallom Zayn hangját, és hogy becsukja maga mögött az ajtót.
- Fent vagyok!
Hallom ahogy felcsörtet a kis lépcsőn, valamit megint hozva magával, és megpróbálok úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne, mintha nem épp szipognék és a csordogáló könnyeimet rejtegetném, ő azonban ennél már sokkal jobban ismer engem.
- Mi a baj? - guggol le elém, és a tenyerébe fogja az arcom.
- Semmi - próbálok mosolyogni - semmi, csak festek...
- Haze - a hangja, és a pillantása együttesen rábír bármire, úgyhogy elfordítom a fejem és nagyokat pislogva nézem a város azon részét, amire kilátás nyílik az üvegek által. Csukott szemmel is halálpontosan letudnám rajzolni ezt a képet, annyit néztem már.
- Mondd el nekem - simít egy tincset a fülem mögé.
- Felhívott anya - hüppögök halkan - hogy megérkezett a meghívó, meg a jegyek, de nem biztos, hogy eljönnek, mert a munka, meg Ravennek a suli... Bármit csinálok, bármit, az sosem elég fontos - a vállának dőlök, de nem is kell igazán dőlnöm, mert húz ő is, átfogja a fejem és lehuppan a padlóra, hogy az ölébe vegyen.
- Nem tudják hogy mit veszítenek - rázza meg a fejét, és az arcát az enyémhez simítja. Korábban hányingerem lett volna a borostái érintésétől, sőt, elvesztettem volna a fejem, önmagam, és mindent, most viszont én magam dörgölöm hozzá az arcom, mert ennek a fiúnak a borostái a biztonságot jelentik számomra.
- Azt akartam, hogy itt legyenek - motyogom - mert végre csináltam valamit.
- Lesznek itt mások, akik fontosak - próbál vígasztalni - itt lesz Niall.
- Megkapta? - emelem fel a fejem szipogva.
Hangtalanul bólint, miközben mindkét karját körém fonva majdhogynem ringat.
- Felhívott - mormolja a hajamba - és eléggé meglepte a dolog, de azt mondta, hogy itt lesz, ki nem hagyná. Mondd majd el neki, Haze.
- Még megvan a barátnője?
- Nagyon erős túlzás annak hívni, de meg, viszont ezzel te ne törődj, nem határoz semmit.
- Persze, hogy határoz! - háborodok fel kissé.
- Nem, mert ezt Niall dolga elrendezni, nem a tiéd - rázza meg a fejét. - Te csak saját magaddal törődj, azzal hogy te mit akarsz. Néha önzőnek kell lennünk, Haze.
- De mi van, ha szereti?
- Akkor nem téged választ - annyira szíven üt ez a lehetőség, hogy szinte elakad a lélegzetem. Rengeteget gondolkozok ezen, de így még senki sem mondta a szemembe ezt a lehetőséget, mint most Zayn. Nem akarom elképzelni ezt, leginkább pedig átélni nem akarom, és remélem, hogy nem is kell.
- Te kit hívtál meg? - kérdezem, csak mert nem tudok jobbat.
- A megnyitóra családomat, meg a srácokat és Gigit, mást nem, akit érdekel az úgyis eljön - vonja meg a vállát. - Ugye elmondtad a tanáraidnak?
- Még nem - húzom el a szám. - Valószínűleg úgysem érdekelné őket sem.
- Hazel, hagyd abba! - csattan fel kissé. - Persze, hogy érdekli őket, a diákjuk vagy! - Szerintem a nevemet sem tudják - nevetek fel kedvetlenül.
- Majd megtudják! - morogja, és vizsgálni kezdi a képet ami félkészen mellettünk hever a padlón, a ledobott csomagjaival párhuzamosan. - Miért festesz ausztrál látképet, amikor London van előtted?
- Nem tudom - vonom meg a vállam - mert ha nem ezt festem, akkor valami szörnyűt rajzolok.
- Inkább gyere el velem valahová - tápászkodik fel, és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen a padlóról.
- Bokszolni akarsz menni? - engedem, hogy felhúzzon.
- Nem, tetováltatni.
- És kísérjelek el? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Ha van kedved - von vállat, és átlendíti a karját a nyakam körül - hoztam neked festéksprayket meg vásznat.
- Miért? - kapom fel a fejem.
- Mert szeretsz velük dolgozni, és mert te nem fújod össze a saját falad - villantja rám a mosolyát. - Na, elkísérsz?
- El - bólintok eltökélten, végül is ez is egyfajta művészet, egy különleges ága, és így megfigyelhetem, hogy mi a folyamata, a tetoválószalonhoz érve azonban kicsit inába száll az érdeklődésem és a bátorságom is.
Sosem láttam még tetoválószalont, sem tetoválókat, úgyhogy amikor szorosan Zayn nyomában belépek akaratlanul is keresem a közelségét a tetőtől talpig tetovált férfiakat látva. Nem vagyok előítéletes, azok után nagyon nem, hogy a mellettem álló félig arab, tetovált férfit a legjobb barátomnak nevezhetem, és itt a 'férfi' szót emelném ki a legjobban mind közül, mégis még bizonytalan vagyok idegen emberek közelében, Zaynben azonban bízok, és úgy tűnik, hogy ő már régóta ismeri ezeket az embereket, akik szokatlanul barátságosan köszöntenek engem is annak ellenére, hogy én bizonytalanul leskelődök a háta mögül, és nem akarok tetoválást.
Figyelmesen nézem, ahogy felrakják a mintát, amit Zayn magával hozott, majd amikor a gép rezegni kezd, és hozzáér a bőréhez, ő pedig megugrik és felordít csak azért, hogy szívasson, ijedtemben én is hátrahőkölök és sikkantok egy aprót, mire az egész szalon nevetésben tör ki.
- Nem vagy vicces! - csapok arra a karjára, amit nem tetoválnak.
- Szerinted így néznék ki, ha annyira fájna? - pillant le magára nevetve. - Már meg sem érzem.
- Tényleg? - döbbenek le, látva, hogy a munkálkodó művész néha letöröl egy kis vért a karjáról.
- Tényleg, már annyi van, hogy teljesen megszoktam az érzést. Te nem akarsz egyet?
- De, lehet - tűnődök. Néha, főleg mostanában eljátszottam a gondolattal, hogy valamit magamra varratok majd, miután rendben leszek, de igazából a folyamatot látva már annyira nincs kedvem hozzá, még akkor sem, ha Zayn azt mondja, hogy nem fáj.
- Komolyan? - kapja fel a fejét egyszerre a művész fiúval. - Gyerünk akkor!
- Nem - dörzsölgetem a karomat kínosan érezve magam. - Most nem, majd máskor.
- Biztos? - kérdezi a srác, akinek mindkét karját, és talán az egész felsőtestét tetoválások borítják, és az arcán olyan helyeken is vannak piercingek, ahová fogalmam sincs, hogy hogy lehetséges.
- Még nem tudom, hogy mit szeretnék, meg hogy hová, ha kitaláltam visszajövök Zaynnel.
- Szerintem szúratnod kellene egy piercinget - szólal meg tűnődve a legjobb barátom. Díjazom ezeket az ötleteit.
- Neked is - pillantok rá, és megbököm a mellkasát - a cicidbe.
- Olyan nekem nincs - neveti el magát - de amúgy sem szeretnék oda. Komolyan mondtam, jól állna egy karika az orrodban.
A tetováló haverja ismét felpillant, vizsgálgatja egy ideig az arcom, majd egyetértően bólint.
- Olyan, mint amilyen a marháknak van? - fintorgok. - Vidéki lány vagyok, Zayn, tudom, hogy hogy néznék ki egy olyannal.
- Nem, te buta! - kacag fel vidáman, hátrahajtott fejjel. - Oldalt, ide - mutat rá a jobb orrlyukára.
- Ja - hümmögök - nem tudom.
- Ha bevállalod én is csináltatok.
- Most viccelsz velem - nézek rá hitetlenkedve.
- Én soha - rázza a fejét, és az állával a pult felé bök - menj oda, és válassz egyet magadnak.
Magam sem tudom, hogy miért, de szót fogadok, talán azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy Zayn soha nem próbálna meg rábeszélni valami olyanra, ami szerinte nem jó nekem. Ha ő úgy gondolja, hogy ez az izé jól nézne ki rajtam, akkor ez az igazság.
- Azt mondtad, hogy karika? - pillantok rá, mire bólít, és érdeklődve szemléli, ahogy elkezdem nézegetni, és az ujjammal piszkálgatni az elém kipakolt kis ékszereket.
Választok egy aprót, nincs rajta semmi, csak egy egyszerű, kicsi ezüst karika, a legkisebb mind közül.
- Gyere, már jöhetsz is, 2 perc alatt berakjuk - int az egyik itt dolgozó lány egy szék felé.
- Nem - nyílnak nagyra a szemeim - nem, ráér, majd ha Zayn kész lesz - hátrálok vissza a karikát szorongatva a barátomhoz, akinek a karját borító kusza feketeségek között már egészen feltűnő az új.
- Mutasd, mit választottál? - hajtogatja szét az ujjaim, és megnézi a kis karikát. - Szép, illik hozzád - mosolyog rám barátságosan.
- Nem vagyok biztos ebben a cuccban, Zayn. Olyan lesz mint a fülbevaló? Ha kiveszem, mert mégsem tetszik, akkor beforr?
- Persze, de tetszeni fog, megígérem.
Van valami abban, amikor Zayn megígér nekem valamit, talán ez az amivel igazán kivívta magának a bizalmam, mert még sosem csalódtam benne, amikor ezt mondta, meg úgy egyébként sem.
Amikor befóliázzák az elkészült tetkóját a gyomrom görcsbe ugrik, mert tudom, hogy most rajtam a sor. Félek, de izgulok is, ez megint egy olyan dolog, amire a régi Hazelt sosem lehetett volna rábírni, az új viszont beül abba a székbe, még akkor is, ha remegnek a lábai, és a barátja kezét szorongatja, aki beszélni kezd, amikor a korábban említett lány fölém hajol a bazinagy tűjével.
- Zayn?! - nyüszítem a tűt szugerálva, minden erőmmel a kezét szorongatva.
- Hé, Haze, amúgy meséltem már, hogy amikor a farmon voltunk a srácokkal meg Mirával, egyszer felmásztam egy óriási fa tetejére telefonálni?
- Mi? - nevetek, megpróbálva nem elrántani a fejem.
- Ja, akkor még jegyben jártam Perrie-vel, alig volt térerő, csak ott találtam, szóval felmásztam a fa tetejére és onnan hallgattam az ilyen esküvős dolgokat, aztán Louis valahonnan berobbant visítozva, és leejtettem a telefont, meg majdnem én is leestem - érzem, hogy megszúr a tű, összeszorítom a szemeim és visszatartom a lélegzetem, miközben a hangjára, és arra koncentrálok, ahogy mindkét kezével fogja az enyém, és megnyugtatóan simogatja.
- Kész is vagy - hitetlenkedve nyitom ki a szemeim, és tapogatom meg az orrom, amiben valóban ott van a kis karika. Zayn felé kapom a fejem, az arcán kíváncsiság ül, majd mikor felméri az arcom elmosolyodik, ami talán jó jel.
- Milyen? - keresem a tekintetét.
- Nagyon menőn nézel ki, Haze - húzza igazán széles, már-már büszke mosolyra a száját.
Hogy menőn? Én?
- Adok hozzá egy krémet, azzal kend be minden nap, és mozgasd meg egy kicsit - mondja a lány, és Zaynnel a nyomában elkísér a tükörig. Amikor meglátom magam kikerekednek a szemeim, és újból megdöbbenve tapogatom meg a kis karikát az orromban. Megint egy kicsit máshogy nézek ki, és ez megint jobban tetszik annál, mint amilyen voltam.
-Mit gondolsz? - kérdezik kíváncsian, és Zaynre nézve látom, hogy igazán nagyon szeretné, ha tetszene nekem amit látok.
- Tetszik - mosolygok rá elővéve a legszebb, legragyogóbb mosolyom, és a nyakába borulok. Nem igazán vannak szavaim arra, hogy hogyan, és mennyire szeretem ezt a fiút, de annyi biztos, hogy nagyon.
- Komolyan? - tol el egy kicsit magától.
- Igen, komolyan - fordulok vissza a tükör felé. Talán akkor is ezt mondanám, ha igazából nem tetszene, csak azért, hogy ne érezze rosszul magát, mert rávett erre, de tényleg tetszik, az összkép magamról főleg.
- Most én jövök - sétál a pulthoz, és a tekintetével pásztázni kezdi az ékszereket.
- Nem kell, ha nem akarod - loholok utána.
- De, egy ideje már szeretném - dobja át az egyik karját a vállamon - meg amúgy is, legyen ez a barátságunk jelképe.
Elakad a lélegzetem, számára ez olyan természetes, de számomra nem az, miattam nem csinál ilyesmit a legtöbb ember, még csak a barátjuknak sem neveznek.
- Fogod közben a kezem? - nyújtja felém azt, amin friss a tetkó, miközben helyet foglal a székben, ahol percekkel korábban még én reszkettem. Ő nem karikát választott, hanem csak egy kis ezüst pöttyöt, de hozzá pontosan ez illik, ahogy ezek szerint hozzám a karika illett. Tudom, hogy neki nincs szüksége arra, hogy fogjam a kezét, de azért fogom, miközben nézem, hogy hogy is működik ez a szúrós dolog. Még gyorsabb, mint amilyennek a székben tűnt, és mindössze néhány másodperc múlva meglátom az ő orrában is az apró kis ezüstbogyót.
- Nagyon jól áll - mosolygok rá, miközben nézegeti magát a tükörben. - Hadd fizessek én, jó?
Összeráncolt homlokkal fürkész, élből elkezdene tiltakozni, végül mégsem teszi, hanem beleegyezően bólint, én pedig jobban örülök ennek bármi másnál.
- Szerinted Niallnek tetszeni fog? - hajtom le a napellenzőt a kocsijában, hogy tovább nézegessem magam. - Ő nem igazán szereti az ilyesmit, ugye?
- Csak fél tőle - vonja meg a vállát - rajtad szeretni fogja.
Olyan magabiztosan mondja ezt, hogy teljesen elhiszem, és már-már megnyugodva dőlök hátra az ülésben. Ha szeretni nem is nagyon fogja, legalább látja majd, hogy tényleg változok, és szerintem ez nagyon is jó dolog, és amúgy meg nekem tetszik, ami szerintem egy picit most az egyszer fontosabb.

Niall Horan

Az utolsó pillanatban már egyáltalán nem tartom jó ötletnek Celeste-et magammal vinni a megnyitóra, sőt, a világ leghülyébb ötletének tartom, hogy elvigyem a barátnőmet, akit nem is szeretek igazán az exbarátnőm művészeti kiállításának megnyitójára, aki után még úgy is veszettül vágyakozok, hogy hónapok óta nem láttam, de ezt már nem csinálhatom vissza. Igazából amikor megkérdeztem, hogy lenne-e kedve velem jönni, arra számítottam, hogy nemet fog mondani, mert mégiscsak tudja mindenki, hogy ki az exem, miről híres, és valószínűleg annak is tudják egy kis részét, hogy miért szakítottunk, illetve szakított ő velem, de Celeste nem problémázott, ezen sem, mint ahogy egyébként máson sem. Furcsának találta a meghívásomat, és feltett néhány kérdést, de összességében boldogan rábólintott, és most, amikor megállok az otthona előtt, hogy felvegyem, amikor kilép szinte sugárzik. Még mindig nem értem magam, és valószínűleg soha nem is fogom megérteni, hogy azon kívül, hogy csinosnak és igazán gyönyörűnek látom, miért nem vagyok képes bármiféle gyengédebb érzelmet táplálni iránta. Látszik rajta, hogy igazán komolyan veszi ezt a dolgot, a haját gondosan feltűzte, és egyszerű, mégis nagyon szép fekete ruhát visel, ami kiemeli a délies vonásait, és a kabátja alól kilógó barna lábszárait. Hideg van, tulajdonképpen szétfagyok, ha kabát nélkül, csak ingben teszem ki a lábam a kocsiból, de nem találtam az alkalomnak megfelelő kabátot a szekrényemben, az ilyen eseményekre nem kellene magamtól felöltözni, szólnom kellett volna Lounak, hogy segítsen, és hozzon valamit, de már ehhez is késő, így inkább bevállalok egy tüdőgyulladást. Bármit, csak azért, hogy Hazel tudja, érdekel amit csinál, és tisztelem annyira, hogy ne vegyek fel farmerdzsekit.
Kipattanok a kocsiból, és készségesen kitárom az ajtót Celeste előtt, közben puszit nyomok az arcára, mint egy igazán jó barát, aminek megpróbálok tűnni. Már megint sugárzóan boldog, és ez néha átragad rám is, szeretek vele beszélgetni olyan dolgokról, amikhez nekem nincs közöm, de ezen kívül többnyire kényelmetlenül érzem magam a közelében, nem mintha ennek lenne bármi köze hozzá. Próbálkozok, még mindig, fáradhatatlanul, áthívom magamhoz, átmegyek hozzá, elviszem helyekre, próbálom azt csinálni, amit mindig, ha a barátnőm kedvében akarok járni, de máskor ez természetes, most pedig erőltetem, agyalok azon, hogy mit kellene tennem, hogy mindkettőnknek jó legyen, beszélgetési témákat találok ki, csak hogy elkerüljük a kínos csendeket, vagy a kellemetlen kérdéseket, de kezdek elfáradni. 
- Voltál már ilyen helyen korábban? - kérdezem, miközben a tekintetem az útra szegezem. Muszáj beszélgetnem vele valamiről, mert különben Hazel körül fognak forogni a gondolataim, és azon, hogy miért hoztam magammal ezt a lányt, amikor legszívesebben egész este az ő sarkában loholnék, és küzdenék a figyelméért. 
- Nem, nem igazán, sosem értettem az ilyesféle művészethez, de Zayn munkái nagyon szépek, már amiket eddig láttam.
- Valóban - hümmögök, és tulajdonképpen örülök annak, hogy az ő nevét hozza fel, és nem Hazelét, mert elég kellemetlen lenne újra lefolytatni azt a beszélgetést, amit korábban már megejtettünk nagyvonalakban.
"És tényleg ilyen szörnyűségek történtek vele?" "De jó, hogy te itt voltál neki, Niall, nagyon szerencsés lány, és milyen jó, hogy így próbálkozik." "Nagyon nehéz döntést hozhatott meg, amikor szakított veled azért, hogy ne kelljen lemondanod semmiről."
De jó, hogy az egyetlen lányt a világon, akibe valaha is igazán szerelmes voltam, vagyis még mindig az vagyok, egy féreg bántotta, visszacsinálhatatlan módon. Milyen jó nekem. Nekünk. 
- Te voltál már ilyesmin? - érdeklődik, és közben a váltón a kezét az enyémre helyezi. Reflexből megsimogatom, mintha egy robot lennék, amibe beletáplálták az ilyesmit. Fogd meg a kezét, simogasd meg, adj neki puszit, tegyél úgy mintha halálosan szerelmes lennél belé, és nem egy másik lányba. 
- Aha - hümmögök - de nem megnyitón, és annyira sosem keltette fel az érdeklődésem, de Z miatt most igen.
Persze, csak és kizárólag Zayn miatt, véletlenül sem egy lányért, akit sokszor órákig néztem, miközben rajzolt, és fotókat készített rólam, meg a családtagjaimról. És ha már a családtagoknál tartunk, ha a ma este véletlenül rosszul sülne el, legalább Mira is díszvendég, belé még mindig kapaszkodhatok. 
- Rendes tőle, hogy összefogott ezzel a lánnyal. 
- Hazellel - valahogy az "ez a lány" kifejezés nem tetszik, mert Haze nem csak egy lány, ő A Lány. - Nem csak összefogtak, Zaynnek Hazel olyan, mint nekem Mira. 
Barátságosan mosolyog rám, és tudom, hogy mindjárt mond valami olyat, hogy milyen jó ezeknek a lányoknak, hogy ilyen barátaik vannak, mint mi. 
Egy kicsit összeugrik a gyomrom, amikor megérkezünk a galériához, amit Zayn kibérelt. Igazán kitett magáért, mert ez az egyik legnevesebb hely ebben az ágban, olyanok is eljönnek majd ide, akik számára Zayn csak egy fiúbanda énekese, semmi több, vagy éppen ugyanannyira nincs fogalmunk Zayn Malikról, mint Hazel Clarkról. 
Az a célja, hogy befuttassa, és úgy mentorálja, mint ahogy minket mentorált Simon, és bár egy napon nagyon-nagyon fog fájni, hogy mindenhol szembetalálom magam vele, vagy a nevével, hálás lennék azért, ha a segítségével Hazel híres lenne, sosem szenvedne hiányt semmiben, és a neve nem csak az "elrabolt lány" és a "Niall Horan exbarátnője" jelzőkkel olvadna össze.
Borzasztóan kellemetlenül érzem magam, amikor kinyitom az autó ajtaját Celeste előtt, és  kisegítem, majd egymás kezét fogva beandalgunk a galériába. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok izgatott amiatt, hogy újra láthatom, de félek attól, hogy ez mit fog kiváltani belőlem. A tekintetemmel a parkolót pásztázom ismerős autók után kutatva, már szinte mindenki itt van, aminek nem örülök, mert nem akarok utoljára betoppanni Cellel az oldalamon. Nem szégyellem őt, fikarcnyi okom sincs rá, de mégis inkább azt szeretném, ha elvegyülnénk a fontos emberek között, akik azért jöttek ide, hogy a műalkotásokat csodáljanak meg, és nem az alkotót. A torkomban dobog a szívem, amikor belépünk, már a parkolóban éreztem a jelenlétét, az ismerős bizsergést ami mindig eláraszt, ha a közelében vagyok, amikor pedig belépünk a galériába olyan, mintha egy egész méhkas költözne belém. Nem is kell keresnem, a fejemet reflexből azonnal felé fordítom, és a lélegzetem abban a pillanatban elakad, amint ő is felemeli a fejét, és összetalálkozik a tekintetünk. Szédülök, egyszerre szűkül össze és tágul ki a mellkasom, összefut a nyál a számban, mintha hónapok óta éheznék valamire, amit most végre megkapok, és valósággal csillagokat látok. Sokkal szebb, mint amire emlékeztem, teljesen máshogy néz ki, de még így is mindent megmozgat bennem. Zayn mellett állva olyan, mintha épp egy címlapfotózásról jött volna, a ruhái, a haja, és az egész lénye teljesen megváltozott, mintha nem ugyanaz a lány nézne rám, aki korábban nézett, hanem egy teljesen új, aki hasonló hozzá.
Celeste ránt vissza a valóságba, és hogy Hazel megszakítja a szemkontaktust köztünk azzal, hogy a tekintetét a kezemre vezeti, ami körül ott vannak a gondosan manikűrözött hosszú ujjak, pedig még sosem vágytam ennyire egy puha, folyton festékes és grafitos észre. 
Elfordul, és Zayn kezével a hátán egy számomra idegen férfi felé fordul, engem pedig egyszerre mar a gyilkos féltékenység, és a harag önmagamra, mert idehoztam Celeste-et, és mert hagytam azt megtörténni, hogy kilépjen az életemből, holott akár lehetne a későbbiekben családunk, akár nem, mindenki tudja, a legjobban pedig én tudom, hogy minket egymásnak teremtettek. 

3 megjegyzés:

  1. Hétről hétre várom a következő részt, s sosem csalódom! Köszi!

    VálaszTörlés
  2. Szerintem ugyanolyan fantasztikus mimt a többi 😊

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés