2017. július 24., hétfő

52.rész

Sziasztok! :)
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, azt hittem, hogy könnyű lesz ennek a résznek a megírása, és talán az is lett volna, ha akadt volna rá elég időm. Úgy hiszem, ha most otthon lennék egy ennél sokkal jobb részt tudnék megosztani veletek, de sajnos nem vagyok, megvárakoztatni pedig nem akarlak titeket annyira. Remélem, hogy a célnak ez is megfelel azért.
N.x 

 Hazel Clark

Már a zuhany alatt állva is tudom, hogy ő van az ajtóban, sőt, meggyőződésem, hogy attól a perctől kezdve érzem a jelenlétét, mióta leparkolt a lakás előtt. Ledúrok annyi sampont a hajamról amennyit éppen sikerül, majd elzárom a vizet és kiugrok alóla, magamra kapva a köntösöm. Nem hallottam, hogy kopogott volna, ha kinyitom az ajtót és nem fog előtte állni az jobban fog fájni bárminél, és ráadásul még hülyét is csinálok magamból, de inkább ez, mint az, hogy megvárakoztassam.
Nincs időm gondolkodni, sem idegeskedni, pedig rengeteg kérdés van a fejemben. Miért van itt, amikor a kiállításról csak úgy eltűnt? Mit akar tőlem? Hogyan fogom elmondani azt, amit akarok?
- Szia - azonnal megszédülök a látványától, ugyanazt azt inget és nadrágot viseli, ami a megnyitón is volt rajta, de kicsit gyűröttek, a haja zilált, most még jobban néz ki, mint néhány órával ezelőtt. Eláll tőle a lélegzetem.
Köszönés nélkül bedurakszik a résen, és belém fojtja a szót, még mielőtt egyáltalán kitalálnám, hogy mit akarok mondani.
- Nem megyek el - néz egyenesen a szemembe olyan elszántan, mint még egyszer sem - addig nem, amíg végig nem hallgatsz.
Felgyorsul a szívverésem, mert pont azt akarom, hogy ne menjen el, és hogy végighallgasson engem.
- Hol van a barátnőd? - bukik ki belőlem.
- Itt előttem - megroggyan a térdem attól, ahogy a szemembe nézve ezt mondja. - Szakítottam Celeste-tel, ha rá gondolsz, és soha nem is voltam vele együtt igazán, csak megpróbáltam a lehetetlent, hogy továbblépjek. Hazel, engem nem érdekel, hogy mennyire nehéz lenne veled, nem érdekel már az sem, ha örökké csak ketten lennénk, mert nem tudok élni nélküled. Megpróbáltam, és minden egyes nappal egyre rosszabb lett, ne várd el tőlem, hogy ezt csináljam, mert ez így nem élet. Tudom, hogy jót akartál, azt, hogy olyan családom legyen, mint Liamnek, de nem lesz, nélküled nem, és nem is akarom, hogy legyen, ha te nem vagy a része.
Érzem, ahogy maró könnyek kúsznak fel az összeszűkült torkomon. Itt áll ez a fiú, és én mindvégig azt hittem, hogy túllépett rajtam, hogy végül nem kell még csak elgondolkodnom se azon, hogy mit fogok neki mondani, mert boldog nélkülem, ennek ellenére most itt van, hónapok teltek el, mióta utoljára láttuk egymást, és még mindig úgy néz rám, mint azon a reggelen, amikor elmondtam neki az igazat.
- Nem szeretnél leülni? - nem akarok suttogni, mégis nagyon halkan beszélek, és valamiért kinyújtom a kezem, hogy megfogjam az övét. Amikor összefonódnak az ujjaink megfogalmazhatatlan módon elönt a melegség, oda akarok fordulni hozzá és a mellkasához bújni, közelről beszívni az illatot, amit áraszt magából, helyette leülünk a kanapéra, és még mindig fogjuk egymás kezét.
- Nem akarom hogy kifogásokat keress - mondja, miközben szétnyitja a tenyerem az ölében, és a mutatóujjával elkezdi átrajzolni a vonalakat rajta. - Most az egyszer ne, csak hidd el, hogy én nem akarok annál többet, amink Sydneyben volt, nekem elég vagy egyedül te, és nem félek szembenézni azokkal a terhekkel, amik nyomják a vállad. Veled akarok lenni, bármi áron.
A szívem a fülemben dobog, elszédülök, de nem azért, mert megijeszt amit mond, hanem mert pontosan ezt akarom hallani, de nem hiszem el, hogy megtörténik.
- Hadd mondjak el valamit - bököm ki halkan, közben a hüvelykujjammal megsimogatom a kézfejét. Az ujjbegyei érdesek a gitározástól, az arcomon akarom érezni őket, és a köntösöm alatt, a csupasz derekamon.
- Nem akarom hallani, ha nem az, hogy te is együtt akarsz lenni velem.
- De az - pillantok fel rá - viszont van néhány dolog, amit tudnod kell.
- Nekem bármit elmondhatsz - húzza a kezem az ajkához, és belecsókol a nyitott tenyerembe. Minden testrészem libabőrössé válik, és ölni tudnék azért, hogy ezeket az ajkakat végre a sajátomon érezzem. - Mindig is elmondhattál.
- Elmentem egy orvoshoz - veszek nagy levegőt - és pszichológushoz is jártam, hogy túllépjek a múlton. Nem vagyok még tökéletes, de tudok aludni, többnyire, és...
- Hazel, én akkor is mindennél jobban szerettelek, amikor nem tudtál.
- Hagyd, hogy elmondjam, hetek óta tervezem - nevetem el magam az összefonódó kezünket nézve. Nem hiszem el, hogy ez történik, valami nincs rendben, velem nem ilyen egyszerűek a dolgok.
- Ne haragudj.
- Elmentem orvoshoz, mert Gigi azt mondta, hogy vizsgáltassam ki magam, mivel 15 évvel ezelőtt mondták azt, hogy sosem lehet gyerekem, és néha történnek csodák. Azt hiszem, nekem ez az egyetlen csoda az életemben, és te, mert azt mondta az orvos, hogy bár nem vagyok teljesen ép és egészséges, bármi megtörténhet, még az is, hogy egyszer gyerekem szülessen.
Visszafojtja a lélegzetét, majd kapkodni kezdi, látom rajta hogy nagyon nehezére esik csendben maradni, de megteszi, csak mert tudja, hogy még mondani fogok valamit.
- Azt akartam, hogy amikor megtudod ne oda térjünk vissza, ahol tartottunk, oda, hogy Hazelt sajnálni kell azért, ami történt vele, és mert még mindig nem tudja feldolgozni. Nagyon nehéz volt, néha még mindig az, és azt nem ígérhetem, hogy minden a lehető leggördülékenyebben fog menni, vagy hogy sosem borul el az agyam, de próbálkozom, jobban mint bármikor. Én is azt szeretném, amit te, és mindent megteszek érte amit csak tudok - mire befejezem őrülten dobog a szívem, a görcsösen egymásba fonódó kezeinket bámulom, és várom, hogy mondjon valamit.
- Hogyan? - szólal meg végül döbbenten. - Azt mondod, hogy lehetne?
- Talán - harapdálom az ajkam - de nem zökkenőmentesen.
- Hazel, ugye tudod, hogy engem nem érdekelnek a nehézségek? - maga felé fordítja az arcom és a kezébe veszi. - És mi lenne, ha mindig csak a jelennel foglalkoznánk? Majd ha ott leszünk, akkor törődünk vele, de addig minek?
- Hiányoztál - szakad ki belőlem, az arcom a tenyerébe hajtom és beszívom az alsó ajkam. Sírni fogok, és most eszem ágában sincs visszafojtani, megtanultam, hogy az csak ront mindenem, és rendben van, ha az ember néha kiborul, ezért vagyunk emberek.
- El kellett volna mondanod, már akkor, amikor megtudtad. Annyira szenvedtem nélküled, Hazel.
- Nekem ez fontos volt, hogy összeszedjem magam.
- Tudom - halványan mosolyogva megsimogatja az arcom, elrendezi a csöpögő, előrehulló tincseim - de többet ne csináld, akármi is történik, együtt fogjuk megoldani, mindent.
Bólogatok, hiszen pont ezt akarom, Niall adott nekem valamit amit korábban senki más nem, egy biztos pont lett az életemben, és szeretném, ha örökre az is maradna, a pontom akihez mindig visszatérhetek, és aki visszatér hozzám.
- Haze? - közel húzódik hozzám és laposakat pislogva a szemembe néz, a szívem a torkomban dobog és a gyomrom összeszűkül az izgatottságtól, alig várom, hogy megcsókoljon, olyan lesz mint egy tündérmese, amiben a herceg csókja feloldozza a lányt valami szörnyűség alól. A valóság ennél azonban még sokkal jobb, jobb bárminél, amit eddig megéltem. Először gyengéden érinti hozzá a száját az enyémhez, puhatolózva, hogy vajon mit reagálok, végül pedig a reakcióm mindkettőnket meglep. Viszonzom az apró, puha puszijait, majd a hajába túrva húzom igazán magamhoz, hátradőlve a puha, de néha kényelmetlen kanapén. A szájának jobb íze van mint bárminek, amit valaha ízleltem, az érintése pedig sosem tapasztalt módon égeti a bőröm. Minden apró szőrszálam égnek mered, megborzongat a közelsége, amit most nem érzek elégnek. 
- Elakarom felejteni a korábbi hónapokat - suttogja behunyt szemekkel az ajkamra, a mellkasunk egymáshoz feszül és legszívesebben visszahúznám magamhoz, beletemetkeznék - Hazel én nem tudok élni nélküled.
Belém szorul a levegő, soha nem fogtam fel igazán, hogy mennyit jelenthetek Niallnek, túl későn jöttem rá arra is, hogy mennyire szeret, arra pedig végképp, hogy én mennyire szeretem őt. Sokáig ő volt az egyetlen ember az életemben, akinek igazán fontos voltam, most viszont olyan, mintha rajta kívül más nem is létezne, ha neki az vagyok, már nem érdekelnek a szüleim, vagy hogy mit fognak gondolni rólunk az emberek, ha kiderül, hogy újra együtt vagyunk. Miatta teljesen jól leszek, annyira hogy soha ne kelljen egymás nélkül élnünk, mert én sem tudok nélküle, még egyszer nem, és nem is akarok.

 Niall Horan

Az utóbbi hónapokban úgy éreztem, minden normálisnak mondható érzelem kiszorult belőlem, valamennyire még azt is elhittem, hogy a csókok pont olyan hidegek és érzelemmentesek, mint amilyenek Celeste-tel voltak, erre azonban most rácáfol minden. Mintha az egész testem lángba borulna csupán attól, hogy a kezével az enyémet szorongatja, majd egy kitörésre készülő vulkánná változok, amikor végre megcsókoljuk egymást. Őszintén nem tudom, hogy hogy éltem túl az utóbbi időszakot nélküle, és ezt nem azért mondom, hogy drámai legyek, hanem mert vele lenni annyira más, mint bárkivel. Jó érezni egy csók és egy érintés jelentőségét azok után, hogy heteken keresztül ezek nem jelentettek számomra semmi többet, mint kényszert, olyan dolgokat, amiket nem azért teszek, mert akarom, szükségem van rá, és jó nekem is, hanem mert muszáj, hogy ne bántsam még jobban a lányt, akit összeszedtem azért, hogy pótoljon valakit, akit nem lehet. Ezek után felüdülésként élem meg a felgyorsuló pulzusom, az elakadó lélegzetem, és a kellemesen szorító érzést a gyomromban. Pozitív katarzisélmény a karját érezni a nyakam körül, és a kis testét az enyémhez közel, a meleg lélegzetét összefonódva az enyémmel.
Szeretném, ha közelebb lenne, sokkal, de sokkal közelebb, és ezen nem segít, hogy csak egy köntös van rajta, de én nem az a fajta ember vagyok, aki kihasználná ezt a helyzetet, az ő esetében pedig főleg nem.
- Annyira hiányoztál - motyogom szinte önkívületi állapotban az ajkára. Az "annyira" szó közel sem megfelelő annak kifejezésére, hogy valójában mennyire hiányzott, arra nincsenek is szavak. - Soha többet ne csináld ezt velem.
- Nem fogom - ígéri meg, a hangjában elszántság bujkál. Eszembe jut az a pillanat, amikor először megláttam, és tudtam, hogy egy napon a feleségem lesz, most megint ezt érzem, mindegy hogy mit mond, mi történik, mindegy hogy hány akadály fog még elénk gördülni, vagy vele élem le az életem, vagy egyedül, más opció nincs.
- Van még valami amit el kell mondanod? - motyogom apró puszikat helyezve az arcára. - Bármi, nagyon apró vagy nagyon nagy dolgok.
- Hogy szeretlek - húzódik el, és úgy mondja ezt, hogy közben a puha kezével megsimogatja a borostás arcom. A szívem ide-oda ficánkol a mellkasomban, a kezem az egyik hosszú combjára csúszik, és az ölembe vonom, hogy egymással szemben legyünk - jobban mint bárkit vagy bármi mást.
A nedves hajánál fogva húzom magamhoz az arcát és megcsókolom, újra meg újra, addig amíg égni nem kezd a tüdőm és vele együtt mindenem. Ha tudná, hogy én mennyire szeretem, ha képes lennék szavakkal kifejezni, vagy valahogy megmutatni!
- Vegyél fel valamit - motyogom végül, amikor a fejét a vállamra hajtva nekidől a mellkasomnak, a kezeimet pedig a hátán nyugtatom és próbálok véletlenül sem illetlenül hozzáérni.
Illetlenül. 
Mégis hogy érhet hozzá az ember illetlenül a barátnőjéhez? 
Akkor, amikor kiderült az igazság, a titka amit mindvégig rejtegetett előlem sokkot kaptam, attól, hogy valaki ezt tette vele, bűntudatom lett gondolatoktól amik időközönként ellepték az agyam vele kapcsolatban, és a helyzetek miatt, amikbe kerültünk. Sosem hittem volna, hogy egy nap majd nem akarom megérinteni ezt a lányt, és nem akarok vele lenni, de akkor ezt éreztem, azért, mert nem tudtam kezelni azt a sok szörnyű információt, ami a nyakamba zuhant,  meg az "új helyzetet" ami felállt köztünk, és igazán még most sem tudom, mindenképpen beszélnünk kell majd erről, de nem most. 
Fészkelődni kezd, a köntöse kicsit félrecsúszik és kivillan a bronzos barna bőre, Celeste esetében azért éreztem magam szemétül, mert sosem ragadtatott el igazán a látványa, most meg azért, mert ennek a lánynak egyetlen milliméternyi bőrfelületétől is hanyatt vágom magam. 
Az ujjaimmal megigazítom a puha plüss anyagot rajta, majd egy félszeg mosollyal az arcomon felnézek rá. Őszinte leszek vele, mindig is az voltam, de ezentúl még őszintébb leszek, tudnia kell, hogy mi jár a fejemben, és nekem is, hogy mi van az övében, csak így működhet igazán jól a kapcsolatunk. Ő már elkezdett megbirkózni a saját démonaival, de nekem is meg kell velük, és a félelmekkel amiket okoztak bennem. Most, hogy újra közel van hozzám, érezhetem a száját a számon, eszembe jut, amikor sikoltozni kezdett alattam, vagy amikor éjszakánként megrándult mellettem, és elveszett az a varázslatos lány, akibe fülig beleszerettem, a helyébe pedig egy összetört gyerek lépett.
- Itt maradsz? - kérdezi, miközben feltápászkodik. Érthetetlen módon nem szorítja magához szégyenkezve a ruháját, ahogy azt bárki más tenné, és erről eszembe jut, hogy soha nem is tette, és ez mindig elgondolkodtatott.
- Szeretnéd? - igazgatom lefelé pislogva az ingem mandzsettáját. Megértem, ha azt válaszolja, hogy nem, hónapokig nem voltunk együtt, nekem lett valaki másom, akivel kb 4 órával ezelőtt szakítottam, de mindennél boldogabb lennék, ha bólintana.
- Igen - válaszolja végül, nekem pedig ismét felszökik a pulzusom. Még akkor is, ha rosszul alszik, ha sikoltozni, sírni fog, vele akarok lenni, ez egyértelmű.
A tekintetem a macskájára siklik, aki éppen a hátát begörbítve nyújtózkodik, majd összegömbölyödve lefekszik a helyére. Emlékszem arra, amikor Hazel kihalászta a lenti szeméttárolóból, majd arra is, amikor Zayn lakásában leügetett a lépcsőn, és már akkor sem ismertem rá, most meg még annyira sem. Nagyon emlékeztet a gazdájára, aki ugyanilyen nagy változásokon ment keresztül viszonylag rövid időn belül.
Felém nyújtja a kezét, én pedig azt megfogva feltápászkodok, és követem a lépcsőn felfelé a kis galériába. Még a lakása is sokat változott, látszik rajta, hogy él itt valaki, ahogy az is, hogy ez nem Haze végleges helye, még a falakból is az az érzés sugárzik, hogy bármikor összepakolhat és elmehet innen, nincsenek annyira szétszórva a dolgai, hogy bármit is itt felejtsen, hogy egyáltalán nyoma legyen annak, hogy valaha is itt élt volna ez a lány. Kicsit elszomorít a gondolat, hogy még mindig nem találta meg a helyét, ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök annak, hogy nem láncolta hozzá magát ehhez a helyhez. Mellettem van a helye, az én házamban, és Istenemre mondom, hogy heteken belül elérem, hogy oda is költözzön, és az otthonává váljon, én fogom neki azzá tenni, mi.
- Mindjárt jövök, felöltözök - pillant rám a fürdőszoba előtt. Az ujjai már a köntösön vannak, úgy oldja ki a megkötőjét, hogy nem is számít arra, hogy ez belőlem bármiféle reakciót fog kiváltani. De kivált, és néha megijedek saját magamtól, mert tudom, hogy mi történt vele, és nem érzem helyénvalónak a saját vágyamat iránta.
- Hazel, ezt ne csináld - fogom meg a kezét, és összehúzom a köntöst, még mielőtt szétnyílna rajta. Meglepődve néz rám, míg én a szavaimat keresve próbálok magyarázatot adni arra, hogy miért ne. - Ne vetkőzz le előttem, légyszíves.
- Oké - pislog nagyokat - bocsi, nem is figyeltem.
- Tudom - döntöm neki a homlokom az övének - de ne csináld, mert így is megőrülök attól, hogy nincs rajtad semmi, csak ez a cucc, nem bírnám, ha levennéd és aztán elsétálnál. Ne haragudj rám, tudod, hogy nincs semmi hátsószándékom, és sosem tennék semmit, amit nem akarsz, de te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam, kérlek ne várd el tőlem, hogy ne vegyem ezt észre.
Tágra nyílt pupillákkal fürkészi a tekintetem, azon gondolkodok, hogy hogyan magyarázhatnám ezt el neki úgy, hogy ne az jöjjön le, hogy én is ugyanolyan szar alak vagyok, mint azok a férfiak, akik kapva kapnak bármilyen lehetőségen, akik már rég kibontogatták volna őt a ruhájából. 
- Bocsánat, én csak...
- Nem vagy szégyenlős? - a szám apró kis mosolyra húzódik, miközben eltűrök egy megszáradt, kissé göndörödő tincset az arcából.
- Nem - fonja maga köré a karjait. Utálom amikor ezt csinálja, úgyhogy megfogom őket és inkább közelebb húzódok hozzá, hogy engem öleljen körbe. -  Tudom, hogy kellene, de nem vagyok, mert nekem ez nem jelent semmit. A pszichológus azt mondta, hogy nem tisztelem a testem, és ez így is van tulajdonképpen, de lehetne rosszabb, mások máshogy dolgozzák ezt fel, tudod, öncsonkítással meg azzal, hogy odadobják magukat bárkinek, én csak így. Ez annyira nem rossz, ugye? - reménykedve néz rám, én meg sokkosan nézek vissza rá. Hallani sem akarok ilyenekről, és az ok miatt ezt is pontosan annyira rossznak találom, mint a további lehetőségeket.
- De - túrok a hajamba - pont annyira rossz, azért, ami történt veled. Senkinek nem lenne szabad átélni valami hasonlót
sem. Ne tarts nekem ilyen orvosi kiselőadásokat, Haze, szörnyű, hogy mások mit hogyan dolgoznak fel, de engem te érdekelsz, és elérem majd, hogy ugyanannyira tiszteld magad, amennyire én tisztelem minden kis vonásod - halálosan komolyan gondolom amit mondok. Látom, hogy sokat változott, hogy még erősebb mint volt, és hogy ő is komolyan gondol mindent, amit elhatározott, de most már én is itt vagyok, és segíteni fogok neki minden módon, ahogy csak tudok.
Óriási meglepetésként ér, amikor elpityeredik, egy pillanatra a szám is tátva marad, mielőtt magamhoz húznám. Eszembe jut, hogy mennyire furcsának tartottam, hogy sosem sírt előttem, akármi is történt, néha amikor felébredt a rémálmaiból, és akkor, amikor elmondta a történetét, de azok nem egyszerű elérzékenyülések voltak, és nem is olyanok, mintha Hazel sírna, hanem valaki más. Most viszont aki a karjaim közt sírdogál tényleg a barátnőm, és nem fuldoklik önkívületi állapotban, hanem csak halkan szipog mialatt meleg könnyek csordogálnak az arcán.
Nem mondom neki azt, hogy ne sírjon, magamhoz ölelem és vele vagyok, végül ez az, ami megnyugtatja.
- Fantasztikus vagy - mormolom a fülébe - ezért értem meg, hogy miért nem mondtad el azonnal.
- Nagyon nehéz volt - törli meg az arcát a kézfejével - azonnal szólni akartam neked, alig bírtam ki, ha nincs Gigi és Zayn el sem mentem volna se oda, se a pszichológushoz. Muszáj volt egyedül túltennem magam rajta, azért, hogy ne minden erről szóljon köztünk, ha újra együtt leszünk.
- Sosem szólt erről - rázom meg a fejem.
- De nekem igen, sokszor - nyel nagyot - mindig ott volt a háttérben.
Kegyetlenül rossz ezt hallani, de megértem, belevágott valamibe amitől mindig is tartózkodott, félt, a nyakába zúdult egy rakás olyan dolog, amiben sosem volt része, azzal együtt, hogy az én életem sem mondható átlagosnak, és ezekkel egyedül kellett megbirkóznia amellett, hogy titokban tartotta előttem azt az eseményt, ami az egész életét meghatározta.
- Megígérem, hogy most máshogy lesz - kecses kis ujjaival végigsimít a hajamon, majd levezeti őket az arcomra.
Megfogom a kezét és a számhoz húzom, egy pillanatra elfog az az érzés, mintha sosem váltunk volna külön, és még mindig Sydneyben lennénk, ahol a maga módján mindent tökéletesnek éreztem.
Elengedem, hogy végre elmenjen felöltözni, én pedig bemegyek a szobájába. Az sem teljesen olyan már, mint amilyen volt, festékspray-k hevernek elszórtan a néhol festékpöttyös padlón, egy félig elkészült kép hever a falnak támasztva, az ágya melletti szekrénykén pedig képek vannak, róla és Zaynről, Gigiről, Mirával és a gyerekekkel, és rólunk, kettőnkről. Az üvegfal elé sétálok és kibámulok rajta keresztül az éjszakai Londonra, ami még mindig elvarázsol minden alkalommal, pedig évek óta csodálhatom. Vékony kis karok fonódnak körém hátulról, és még sosem örültem ennyire egy ölelésnek mint most. A fejét a hátamnak dönti, hallom ahogy mély levegőt vesz, magába szívja az illatom, valósággal beletemetkezik, annyira hogy szinte bűntudatom van attól, hogy megfordulok, de látszólag a mellkasom ugyanúgy megfelel számára, mint a hátam.
Lehajolok, a hajába túrva magamhoz irányítom és megborzongok amikor összeérnek az ajkaink. Annyira jó érzés érezni, eufórikus állapotba kerülök csupán attól, hogy újra vannak érzelmeim egy csók közben, és hogy végre nem gondolok senki másra rajta kívül.
- Annyira szeretlek - mormolom az ajkára szinte önkívületi állapotban - mindennél jobban.
- Én is téged - gyűlölöm az "én is" kezdetű válaszokat, de most ezzel is beérem, mert a szívem mélyén nagyon jól tudom, hogy pont annyira komolyan gondolja, mint én. Miattam küzdött, miattam küzd még mindig, azért, hogy tökéletes kapcsolatunk legyen, olyan, amit nem árnyékol be egy rossz múlt, és ezért hálás vagyok, úgy is, hogy én már akkor is pont ennyire szerettem, amikor még nem értettem a furcsaságait, és az égvilágon semmit sem akarnék megváltoztatni rajta, egyedül annyit szeretnék, hogy boldog legyen.
- Lezuhanyozhatok? - annyira béna egy ilyen kérdést feltenni egy ilyen csók után, de úgy érzem muszáj megfürödnöm, még akkor is, ha nincs nálam tiszta ruha, mert olyan mintha még egy másik lány nyomait viselném magamon.
- Persze - húzódik el tőlem, de előtte ad még egy puszit az arcomra. Üvöltözni tudnék a boldogságtól.
Olyan gyorsra fogom a zuhanyzást és olyan alaposra amennyire csak lehet, ami úgy néz ki, hogy őrülten gyorsan sikálom magam, majd a zuhanyfejjel hadonászva megpróbálom eltüntetni az összes maradék habot, egyszer még le is ejtem, és a leérkezés olyan hangos, hogy bizonyára Hazel is hallja. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, de amikor letörlöm a párát a tükörről hónapok óta most először nézek szembe önmagammal, azzal a Niallel, akinek idegesítően pirospozsgás az arca, és vibrál a jókedvtől. Furcsa ilyet mondani, de hiányoztam magamnak, gyűlölöm azt a búskomor seggfejet akivé válni tudok, ez a kétballábas bénaság aki néha alig találja a szavakat sokkal jobb.
A ruháimmal a kezemben, alsónadrágban sétálok vissza hozzá, ez mindvégig olyan érzés, mintha apró hangyák mászkálnának a bőröm alatt, alig várom hogy bebújjak mellé, és egész éjjel éberen élvezzem a közelségét, és újra magával ragadjon egy egyszerű együtt alvásnak a varázsa. Celeste mellől mindig kimásztam, idegennek hatott minden érintés, már-már az is kellemetlen volt, ha csak szuszogott mellettem, az pedig valósággal megfojtott, ha átölelt, Hazelhez viszont valószínűleg nem fogok tudni elég közel kerülni.
A látványa olyan érzéssel tölt el, mintha a forróságban beleugrottam volna egy jéghideg vízzel teli medencébe, pedig csak az ágyán elnyúlva, nem csinál semmi különöset. Más a pizsamája, mint korábban, a látszólag selyemből készült rózsaszín rövidnadrágot fekete szívecskék díszítik, és egy kis fekete szalaggal van megkötve, a spagettipántos lenge kis felső része szabadon hagy egy darabot a hasából, ami szintén más lett, mint amire emlékszek, izmosabb, olyan módon, hogy összefut a nyál a számban. Tudom, hogy sokat bokszol Zaynnel, és ezt már az első pillanatban láttam is rajta, mert megváltozott a tartása,  és egy kicsit az amúgy is nagyon csinos teste még csinosabb lett. Az arcomra akaratlanul is kiül egy béna félmosoly, miközben ledobom a cuccaim az első utamba kerülő székre, majd odalépdelek hozzá, és lehasalok mellé. Felgyorsul a szívverésem attól, hogy a teste azonnal igazodik az enyémhez, úgy simul a karjaimba, hogy a lehető legkevesebb távolság legyen közöttünk, és az egyik karját a nyakam köré fonja.
- Szia - nézek a szemébe mosolyogva, és apró kis csókot nyomok a pisze orrára - hiányoztál.
- Te is nekem - biccenti fel egy kicsit a fejét, és a száját az enyémhez érinti. Olyan jó ezekben a dolgokban, abban, hogy hogyan érintsen meg, és mikor, hogy néha elgondolkodok azon, hogy vajon ennyire jó tanár vagyok-e, vagy mégis volt már valakije előttem. Természetesen tudom, hogy nem, úgyhogy marad az első lehetőség.
Halk nyávogás töri meg a köztünk beállt pillanatnyi csendet, majd bekocog a macskája, és gond nélkül felugrik a fejem felett az ágyra, hogy odadörgölőzzön a gazdája arcához.
- Hello, haver - piszkálom meg az egyik fülét, miközben Hazel halkan kuncog. Jobban szeretem ezt a hangot, mint bármi mást a világon. - Te csak így feljöhetsz ide?
- Igen, nagyon tiszta - nyújtja ki az egyik kezét Haze, és közénk rakja a macskát. - Én mentettem meg.
- Tudom - simogatom meg az arcát, mármint az övét, és nem a szőrmókét. - Láttam.
- Hogyan? - nyílnak nagyra meglepetten  a mogyorószín szemei.
- Itt voltam, amikor lejöttél, egy bérelt autóban ültem és azon gondolkodtam, hogy feljövök. Tudom, hogy ijesztően hangzik, főleg azután ami veled történt, de nekem...
- Niall - vág közbe, pedig korábban talán sosem csinált ilyet. A kezeibe veszi az arcom és a homlokát az enyémnek dönti, elakad a lélegzetem a közelségétől - nem akarom, hogy mindenhez hozzátedd ezt, nem kell, mert már nincs jelentősége. Próbáld meg elfelejteni, jó? Nem szeretném, hogy máshogy kezelj, mint ahogy bárki mást kezelnél csak azért, ami velem történt. Tudom, hogy te nem vagy olyan, ismerlek, és nem félek tőled, nincs szükség arra, hogy mindig megnyugtass, nem érne semmit az, amit csinálok, ha még mindig elájulnék a csókjaidtól. Az elején fogalmad sem volt róla, hogy ki vagyok, és működött, ott akarom folytatni, rémálmok meg hülye kiborulások nélkül.
- Megpróbálom - bólogatok aprókat kábultan - de beszélgess velem, mindenről, akármiről.
- Fogunk beszélgetni  - mormolja szinte bele a számba - de nem most, most nem akarok semmit azon kívül, hogy veled lehessek.
- És vele - kezdek el nevetni, amikor a macskája a kis tappancsait emelgetve megjelenik köztünk.
- Igen - mosolyodik el ő is - így pont jó.
Szerintem is minden így "pont jó", főleg amikor milliónyi borzongató csók után a mellkasomon fekve, oldalán a doromboló macskájával elpilled, és miközben a haját simogatva nézem a kisimult gyönyörű arcát, megígérem mindkettőnknek, hogy nem hagyom, hogy a múltja valaha is befolyásoljon bármit közöttünk. Akkor is itt lennék most, ha tényleg nem lehetne sosem saját gyerekünk, és itt leszek mindig, akkor is, ha lesz, akkor is, ha nem, viszont az elsődleges célom most csupán annyi, hogy a kapcsolatunk tökéletesen normális legyen, az első lépés efelé pedig az, hogy egyetlen rezzenés nélkül átalussza az éjszakát rajtam, tudom, mert végig benne gyönyörködök.

3 megjegyzés:

  1. Nessa!
    Megállás nélkül potyognak a könnyeim. Végre! Végre! El sem hiszem, hogy ennyi szenvedés után újra együtt vannak. Nem találok szavakat. Imádom!
    Puszi,
    Veronika

    VálaszTörlés
  2. Kedves Nessa! :)
    Elképesztően fantasztikus volt ez a rész is, imádok minden egyes betűt!!! Hihetetlen hogy ennyire jól át tudod adni az érzelmeket, a történéseket, és nagyon hálás vagyok neked hogy ezt megosztod velünk. Köszönöm neked, imádlak <3

    VálaszTörlés
  3. Nessa hihetetlen vagy! Csodallak, eskü nem tudom hogy csinálod de nagyon jó író vagy!
    Imádom a részt, istenem milyen cukik, annnyira imádnivaloak.
    Köszönöm a részt! :)

    VálaszTörlés