2017. szeptember 30., szombat

61.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok a csúszás miatt, a tegnapi napom elképzelhetetlenül sűrű volt, reggel 6-tól kezdve talpon voltam, és éjjel 2-kor estem haza Pestről, nem akartam félkészen feltenni a részt, összecsapva pedig pláne nem, mert ez nagyon nem az a rész, amit csak úgy valahol félbe lehet hagyni.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek!

x, N

Niall Horan

A vacsora alatt a szüleivel az asztal alatt végig a kezét fogom, vagy lopva végigsimítok a vékony combján. Abban a pillanatban tudtam, hogy mindenben igaza volt, amikor beléptünk a lakásba, mert a most is csacsogó kislányon kívül senki sem fogadta őt igazán kitörő örömmel, míg engem anya egy hét, sőt, egyetlen nap után is úgy vár, mintha évtizedeken keresztül nem látott volna. Minél több időt töltök a Clark családdal annál nagyobb vágyat érzek arra, hogy megmutassam nekik a változásokat amiken a lányuk keresztülment, de egyelőre ezt nem érzem elégnek, mert bár már eddig is fejlődtek valamennyit, ha azt annak lehet nevezni, hogy megérintették Hazelt, mégis még nagyon sok mindent nem tudnak, és kínos velük egy asztalnál ülve válaszolgatni a kérdéseikre. Tulajdonképpen olyan, mintha egy interjún ülnék, megint elmesélem annak a történetét, hogy hogy ismerkedtem meg a zenével, milyen volt az X-Factor, áradozok a fiúkról, Miráról, és a gyerekekről, és igyekszem ott beleszőni Hazelt a mondandómba ahol csak lehet, de az egész annyira erőltetett, hogy jelen pillanatban mindennél jobban várom azt, hogy mindenki elvonuljon, és zavartalabul kettesben lehessünk a szobájában. Próbálom elterelni a beszélgetést saját magamról, bár azt nem tudom, hogy mit kérdezhetnék, úgyhogy felhozom Hazel egyetemi tanulmányait, hogy milyen ügyesen fotóz, fest, és rajzol, majd a kiállítását is mintegy orr alá dörgölés, amiért nem jöttek el megnézni, aztán ahogy végleg kifogyok az ötletekből Ravennel kezdek beszélgetni mindenféléről, amiről egy 6 éves gyerekkel lehet.
Ez az egész nem olyan, mint egy családi vacsora, hanem inkább mint egy céges buli, ahol az új munkatársak megpróbálnak beszélgetni egymással, mert tudják, hogy a későbbiekben együtt fognak dolgozni, és nem lenne rossz, ha jó viszont ápolnának. Alig tudom visszatartani a megkönnyebbült sóhajom, amikor végre befejezzük az evést, és felállunk az asztaltól.
- Köszönöm a finom vacsorát, Mrs. Clark - udvariaskodok.
- Igen, köszönjük anya - a szívem szakad meg attól az erőltetett mosolytól, ami Haze arcán ül, mert ismerem az igazán boldog mosolyát, a nevetését, amitől elakad a lélegzetem és legszívesebben a lábai elé vetném magam, mert annyira imádom, és ez nem az. - Segítek elmosogatni - ajánlkozik, de gyorsan közbevágok.
- Majd én segítek - fogom meg a vállát - te menj csak el fürödni, régóta ébren vagy, és nem sokat aludtunk az utóbbi napokban, kapcsolj ki egy kicsit - megcsókolom a homlokát, és végigsimítok az arcán.
Nagyon érdekes, hogy pillantásokból mennyire megértjük egymást, mert csak fel kell emelnie a fejét és rám nézni ahhoz, hogy tudjam, nem akar egyedül hagyni a szüleivel, bár valóban fáradt és vonzza az a gondolat, hogy vegyen egy forró fürdőt, nekem viszont kérdeznem kell valamit a szüleitől, úgyhogy igyekszem azt üzenni a tekintetemmel, hogy minden rendben van, és nyugodtan egyedül hagyhat velük, pedig pont annyira nincs az ínyemre ez, mint neki.
Segítek leszedni az asztalt, majd a koszos tányérokkal és evőeszközökkel a kezemben követem az édesanyját az egyszerű, aprócska konyhába, pedig leginkább a nappaliban ücsörgő, és játszás közben dúdolgató kislányhoz vágyok, vagy inkább Hazelhöz a fürdőszobába.
- Hagyd csak, Niall, néhány perc az egész - mosolyog rám, mikor hűségesen megállok a mosogató mellett, hogy a tiszta dolgokat szárazra töröljem.
- Dehogy, szívesen segítek - mosolygok rá biztatóan, miközben Hazel apja, Davin a hűtőbe pakolja a maradékokat. Kedves ember, igyekszik barátságos lenni velem, de van valami a kisugárzásában, nem ellenségesség, vagy ellenszenv, hanem csak... Valami, ki nem mondott szavak, kérdések.
- Hazel nagyon megváltozott - szólal meg végül. Tudtam, hogy ez egyszer el fog jönni, Haze figyelmeztetett rá, és lényegében most azért is maradtam itt, hogy túlessünk ezen, meg mert nagyon fontos dolgokat kell közölnöm mindkettőjükkel, és van egy kérdésem is.
- Igen - bólintok aprót, és igyekszem megőrizni a mosolyomat, ami pont annyira erőltett, mint a barátnőmé.
- Mennyit tudsz róla? - kérdezi óvatosan, bár meglepően konkrétan, azonban a válaszommal én mégjobban meglepem. Nem tudom, olvas-e újságot, mert egy időben minden velünk volt tele, tudhatná, hogy mi a helyzet, de ettől függetlenül nincs ellenemre válaszolni, hiszen a legbiztosabb forrás mindig én vagyok.
- Mindent - pillantok rá, és egy szárazra törölt tányért a pult mellé helyezem a többihez. Érzem, hogy ez a beszélgetés annyira nincs ínyére Evának, de nem is szól közbe, mert kíváncsi a válaszaimra.  - Nézze, nagyon hosszú és nagyon göröngyös út áll mögöttünk a lányával, de eljutottunk arra a szintre, hogy őszinték legyünk egymással, úgyhogy tudok róla mindent, és nem zavar. Az életem legnagyobb céljának azt tettem fel, hogy Hazel rendben legyen, bármi áron, és ehhez már nagyon közel vagyunk.
- És te nem akarsz családot, gyerekeket, fiam? - néz a szemembe. - Mert ha tudsz mindent a lányomról, akkor azt is tudod, hogy nem lehet gyereke, de még ha lehetne is, lelkileg annyira tönkretették a történtek, hogy sosem lesz képes arra, hogy valakivel olyasfajta kapcsolatot létesítsen, és felneveljen egy gyereket, főleg ha az a gyerek egy kislány.
- De - állom makacsul a pillantását, és nagy levegőt veszek ahhoz, amit mondani fogok - akarok, nagyon is, épp ezért Hazel elhagyott, amikor kiderültek a dolgok róla. Belebetegedtem, megbolondultam a hiányától, de nem csúsztam eléggé térden előtte ahhoz, hogy visszajöjjön hozzám, mert felőrölt annak a gondolata, hogy nem tudná megadni nekem a legnagyobb vágyamat, a végére azonban eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel, én ezt a nőt akarom, akár lehet gyerekünk később, akár nem, mert az első pillanattól kezdve, hogy megláttam őrülten szerelmes vagyok belé, és képtelen lennék bárki mással együtt lenni.
- Még úgy is, hogy vele nem lehet egészséges kapcsolatban élni?
- Davin! - szól közbe kissé felháborodottan, hüledezve a felesége, nekem meg hirtelen sötétség borul az agyamra. Hány ilyen mondatot kaphatott el Hazel? Ezért gondol magáról olyanokat, amiket? Mert a saját apja nem hisz abban, hogy lehet igazán átlagos, normális élete?
- Uram, maga mikor találkozott utoljára a gyerekével? - kérdezem már-már pimaszul, kissé indulatosan. - Csak mert én 9 hónapja ismerem, és bár ennek több mint felét külön töltöttük, sikerült egy nagyon is egészséges kapcsolatot létrehoznom vele. Már akkor együtt aludtunk, amikor még fogalmam se volt arról, ami történt, ott voltam vele, amikor rémálmai voltak, visszarángattam a valóságba, összekapartam a fürdőszoba padlójáról, és bár nagyon sokszor nem értettem, mi történik, és miért, soha, egyetlen büdös percre sem ingott meg bennem az, hogy szeretem, és vele akarok lenni, mindegy hány titka van előttem és mennyire viselkedik furcsán. Senkinek nincs semmi köze a magánéletünkhöz, és ahhoz, hogy Hazel mire képes meg mire nem, de azt hadd mondjam el magának, hogy 9 hónap alatt én és a barátaim kirángattuk ezt a lányt abból a gödörből, amiben 8 éves kora óta vergődödött, és amint megtudta, hogy talán mégis lehet egyszer gyereke, és késznek érezte magát arra, hogy újra velem legyen, visszajött hozzám. Ha eljöttek volna a kiállítására, akkor tudnák, hogy Hazel már rég nem az a beteg kislány, aki volt, hanem egy boldog, egészséges nő, aki képes nevetni, élvezni az életet, félelem nélkül együtt lenni valakivel, szórakozni a barátaival, akik zömében fiúk, és megbízni bennünk. Az én életemre a legkevésbé sem lehet azt mondani, hogy céltalan és értelmetlen, mégis igazán a maga lánya adott értelmet neki abban a percben, amikor a félelmei ellenére adott egy esélyt egy olyan tökfilkónak, mint én, és mióta tudom, hogy számára ez milyen nehéz volt, csak még jobban szeretem, pedig ez már-már lehetetlen. Akár elhiszi, akár nem, hogy igenis lehet egészséges kapcsolatban élni vele, én hetek óta egy gyűrűt hurcolászok a zsebemben, mert annak ellenére, hogy néha tényleg vannak nehéz pillanataink, és egyikünk sem átlagos, semmit sem akarok annál jobban, hogy a feleségem legyen, és az egész életemet vele éljem le - mire befejezem teljesen elfogy a levegőm és sötét foltok táncolnak a szemem előtt, de a döbbent csöndet megtörő szipogás mellett, ami az oldamnál álló nőtől származik egy másik hang is belevegyül a levegőbe. Követem Eva tekintetét, de már előtte tudom, hogy életem szerelme ott áll a konyhaajtóban, és valószínűleg mindent hallott, csak a heves mondanivalóm közepette nem éreztem meg a jelenlétét. Szédülök, és amikor meglátom kis híján elnevetem magam, mert a törülközőjét magához szorítva, mezítláb, csöpögve áll a hideg járólapon, és az egyik kis kezét a szájára tapasztva sír. Minden alkalommal, amikor valami fordulat van az életünkben ő így áll előttem, és bár már úgyis mindent hallott, a szavaimat pedig nem törölhetem ki az emlékezetéből csak mert nem ez a legromantikusabb helyszín és helyzet ahhoz, hogy megkérjem a kezét, mégis tudom, hogy ez a megfelelő pillanat, az, amire hetek óta várok.
Nagy léptekkel megyek oda hozzá és a fájós térdeim ellenére leborulok előtte, a szívem hevesen dobog, izgulok, de nem félek, mert nincs mitől. Nem tudom, hogy miért, és egyáltalán hogyan, de abban a percben ahogy megfogom a kezét és felemelem a fejem hogy a szemébe nézzek mennyei béke és megnyugvás lesz rajtam úrrá. Tudom hogy mit akarok, és ismerem őt, nem szorítaná ragaszkodóan a kezem és kapkodna levegőért patakzó könnyekkel, ha nem akarná pontosan azt, amit én.
- Nem vagy tökfilkó - mondja hüppögve, én meg elnevetem magam, és a zsebembe nyúlok.
Az az átkozott gyűrű, ami hetek óta égeti a zsebem, a doboza pedig minden alkalommal, amikor leülök a combomba nyomódik, most otthonosan belesimul a tenyerembe.
- Mióta megláttalak azóta tudom, hogy egy napon a feleségem leszel - kihúzom a kezem a zsebemből, bár a dobozt nem emelem fel, csak térdelek a lábai előtt a kezét szorongatva, és próbálom kitalálni, mit mondhatnék még azon kívül, amit már úgyis hallott. - Hazel, én sosem kérnélek olyanra, amit nem akarsz ezer százalékosan, de amikor megláttam ezt a gyűrűt muszáj volt megvennem, azóta pedig egyszerűen nem hagy nyugodni. Nem kérlek arra, hogy már holnap gyere hozzám, vagy kezdjünk el tervezgetni, ha akarod 5 év múlva házasodunk össze, vagy 50, amikor késznek érzed rá magad...
- Hozzád megyek - szakít félbe, én meg először szólásra nyílt, majd a meglepettségtől tátott szájjal nézek rá - akár már holnap, 5, vagy 50 év múlva. Hozzád megyek, és ígérem, hogy mindent megadok neked amit csak akarsz, Niall, ígérem hogy képes vagyok rá - zokogja a hajamba túrva, rogyadozó lábakkal. Hideg vízcseppek hullanak az arcomra a hajából, átfogom a nedves vádliját és nekidőntöm a fejem a térdeinek, eltart néhány másodpercig, mire eljut az agyamig amit mondott, majd szánalmas bőgésbe kezdek, de mentségemre legyen, hogy örömömben.
- Tudom Kicsim  - törölgetem zavartan az arcom a pulcsim ujjával - tudom, de nekem az is elég amink most van.
Látom mögötte felbukkanni a kistestvérét, aki egy ideje már bizonyára hallgatózik, azonban csak most veszi a bátorságot ahhoz, hogy előbújjon. Az egész családja előtt húzhatom az ujjára a gyűrűt a konyhapadlón térdelve, vizes lábnyomokkal mögöttünk, és egy kis tócsával körülöttünk, aminek a közepén Hazel áll a lehető leggyönyörűbb valójában. Tökéletes.
Elengedem a kezét, hogy a remegő ujjaimmal felnyissam a dobozkát, és kivegyem belőle az aprócska gyűrűt, amit azonnal le is ejtek.
Kedvem lenne üvölteni magammal, válogatott káromkodásokat vágok a fejemhez gondolatban, míg a valóságban csupán egy halkan elsziszegett "A pokolba!" hangzik el, ami halk nevetést vált ki a szerelmemből. Bénázva veszem fel, többször is visszaejtem, és a szerencsétlenségem már épp fekzaklat, amikor sikerül felvennem.
Pokoli egy szerencsétlen idióta vagy, Horan, de ezzel együtt a legszerencsésebb tökfej is a világon.
A fájós térdem felemelem és megtámaszkodok rajta, hogy ne úgy heverjek előtte, mintha a szolgája lennék, hanem sokkal inkább hasonlítsak a minden nő által áhitott szőke hercegre, hiába hagytam el a hajfestést már hónapokkal ezelőtt. Nem akarom ünnepélyesen, a teljes nevét kimondva feleségül kérni, mert az olyan, mintha kötelező lenne igent mondania, és bár már megtette, mégse akarom ezt a benyomást kelteni, úgyhogy csak újra megfogom a kezét, és a szemébe nézve halkan elmormolom a kérdésem, mintha csak kettesben lennénk ébredés után, amikor egyikünk sem akarja megtörni a reggeli idillt egy hangos szóval, vagy hirtelen mozdulattal.
- Leszel a feleségem, Haze?
- Igen - bólogat, és erősen szorítja a kezem - igen, leszek!
Sikerül az ujjára húznom a gyűrűt anélkül, hogy megint elejteném, utána pedig az arcomhoz és a számhoz húzom a puha kis kezét, és egyenként megcsókolom a kecses kis ujjait, hosszan elidőzve a gyűrűsujjánál, amire végre felkerült az, aminek ott a helye. A térdem miatt nem sikerül úgy felállnom, ahogy szeretnék, sokkal inkább tápászkodok, és egy kicsit meg is kell kapaszkodnom benne, ennek ellenére azonban ugyanolyan boldogan ugrik a karjaim közé, és szorítjuk egymást. Most kezdek el remegni, rándul össze a gyomrom, és ver le a víz, mert nem tudom elhinni, hogy az utóbbi néhány perc tényleg megtörtént, és ennél jobb reakciót nem is kaphattam volna.
- Szeretlek - túrok a hajába, és megtámasztom a homlokom az övén, miközben olyan szorosan simulunk egymáshoz, hogy a mellkasommal megtartom a törülközőjét. Apró csókokat nyomok az ajkára miközben azt mondogatom mennyire szeretem, végül elhallgattat azzal, hogy a tarkómat átölelve nem engedi, hogy elhúzódjak. Egyáltalán nem érdekel, hogy néznek a szülei, ez a lány a menyasszonyom, az én kicseszett menyasszonyom! A feleségem lesz! Akkor csókolom meg amikor akarom, és úgy ahogy akarom, amíg ő is részt vesz benne.
- Én is szeretlek, Niall - fogja a kezei közé az arcom, és a könnyektől szikrázó tekintetével a szemembe néz. Egyszerre akarok nevetni, sírni, és kiabálni boldogságomban,  miközben a karomban tartva ugrálok, táncolok vele, az én kis menyasszonyommal, ezek helyett viszont csak magamhoz szorítom, és beletem az arcom a hajába.
- Tetszik? - húzom kettőnk közé a kezét, és így, az ujján látva már egyáltalán nem utálom azt a gyűrűt, ami miatt eddig folyton csak bosszankodtam.
- Csodálatosan szép - bólogat hevesen - nem hiszem el - nevet fel, és hitetlenkedve nézi. Most olyan mint a kishúga, lelkes, izgága, széles mosollyal az arcán ficánkol a karjaimban, és már-már vibrál a boldogságtól, ezzel akaratlanul is megmutatva a szüleinek, hogy milyen amikor velem van.
- Megmutatod? - robban be közénk Raven, ezzel visszarántva a valóságba.
- Persze, nézd csak - guggol le elé, és a kislány felé nyújtja a kezét, aki hüledezve szemléli a rajta fénylő gyűrűt.
A tekintetem elszakítom róluk, és a döbbent szülőkre vezetem, akiknek ehhez az érzelmükhöz most már mosoly is társul, miközben közelebb lépnek. 
- Ne haragudjon, ha tiszteletlen voltam, Mr. Clark, kicsit elragadtattam magam - kérek elnézést a férfitől, aki egyszer az apósom lesz.
- Semmi baj, teljesen igazad volt, fiam - tapogatja meg a vállam, és miközben a felesége Haze gyűrűjét csodálja elkápráztatottan, majd egymás nyakába borulva összeölelkeznek, valami olyat mond, amire álmomban se gondoltam volna. - Örülök, hogy itt vagy velünk, és hogy ezt tetted a lányommal, nem tudom hogyan csináltad, de egész életemben hálás leszek érte.
Hazel a saját megdöbbenésem tükörképe, mert miközben a férfi a vállához húzva átölel, ő az édesanyjába kapaszkodva mered rám, és az apjára, mielőtt újra könnyekben tör ki. Kibontakozik az anyukája karjaiból, és átöleli a másik szülőjét, aki talán több mint 15 év óta először szorítja igazán magához a lányát. Ez nem is hasonlít ahhoz, ami az ajándékozásnál volt, mert sokkal szorosabb, és a menyasszonyom olyan aprónak tűnik, mint a kistestvére.
- Sajnálom, apa! - zokogja bele a férfi pulcsijába, aki ugyanúgy remegve öleli át.
- Te semmiről sem tehetsz, Kicsim - simogatja a nedves, csöpögő haját, és megpuszilja a homlokát. Szívmelengető azt látni, hogy a család, ami egy borzasztó dolog miatt széthullott, most a szemem előtt épül fel újra pont úgy, ahogy Hazel is újra felépítette magát. - Sajnálom amiket mondtam, nem hittem benned eléggé.
- Igazad volt - rázza meg a fejét szipogva - de már nem az vagyok.
- Látom - mosolyognak egymásra - most már minden rendben lesz.
- Már rendben van - bólint, és rám pillant. A fél karommal magamhoz húzom az anyukáját, aki hálásan ölelget, és mosolyogva viszonzom a pillantását.
- Fel kellene öltöznöm - neveti el magát, és a karjával megtörli az arcát meg a szemeit, miközben lassan elhúzódik az apukájától. - Mindig akkor csinálsz valamit, amikor zuhanyzok. 
- Ez a rituálénk - mosolygok rá, és megfogom a szabad kezét. A szülők nem értik, hogy miről van szó, de ezt rajtunk kívül talán senki más, és ez így van rendjén. Követem fel a szobájába, mert olyan egyértelmű, hogy vele megyek, hogy miközben öltözik legyen néhány pillanatunk kettesben, hogy megemésszük a történteket, beszéljünk róla, és rengeteg csókkal pecsételjük meg. Bárgyú vigyor ül az arcomon, ő pedig édesen mosolyogva, lehajtott fejjel vizsgálja a kezén fénylő gyűrűt, miközben magához szorítja a frotírtörülközőt, ami alatt teljesen pucér. Nem vagyok a világ legokosabb embere, sem egy irodalmár, mégis eszembe jutnak az irodalom órák, amiken a tanár valami metaforákról, költői képekről beszélt, mert az, hogy most, amikor egy igazán nagy lépést tettünk előre a közös életünk felé, csak egy törülközőt visel, talán jelképezheti azt, hogy egyetlen réteg van már csak, amit le kell vetkőznie ahhoz, hogy teljesen az enyém legyen. Emlékezetem magam arra, hogy köszönjem meg Zaynnek a biztatást, de csak miután hazamentünk, mert most nem akarok telefonálgatni, és a barátaim többet is érdemelnek egy gyors hívásnál, hiszen valamilyen módon mindannyiuknak köze van ahhoz, hogy mi ketten most itt vagyunk, és így.
Anélkül, hogy egyetlen szót is váltanánk amint belépünk a szobájába egymáshoz simulunk, és az ajkaink úgy tapadnak össze, mintha az életben maradáshoz erre lenne szükség. A törülközőn keresztül megfogom a derekát és magamhoz szorítom, folyton azt kívánom, hogy bár otthon lennénk, kettesben, ahol senki és semmi nem zavar minket, így azonban el kell húzódnom, még mielőtt nagyon belemerülnénk, és az, hogy most már a jegyesem nem egyenlő azzal, hogy hirtelen készen is áll a testi kapcsolatra, ezt nem is várom el tőle.
Ha a dolgok jó oldalát nézem, talán ha otthon lennénk ez nem történt volna meg, sőt, biztos hogy nem, szükségem volt erre a löketre és a helyzet spontanitására, hogy ne legyen időm rágódni, agyalni, és feleslegesen hablatyolni.
- Miért jöttél ki a zuhany alól? Honnan tudtad, hogy miről beszélünk? 
- kérdezem a homlokom a homlokának támasztva, szoros ölelésben.
- Nem tudom, csak éreztem hogy feszült vagy - nyúl az arcomhoz, és megpihenteti rajta a kezét. - Valóban ezt akarod, Niall? Engem?
- Soha semmit, és senkit nem akartam még ennyire - húzom a kezét a számhoz, és megcsókolom a kis gyűrűjét, ami olyan otthonosan ül az ujján, mintha vele született volna. - Te vagy minden amit akarok, Hazel.
Átfogja a nyakam és a hajamba túrva magához von, ez a csók szenvedélyes, lángoló, és ő kezdi, én meg megint szívesebben lennék otthon, hogy elmenjünk addig ameddig csak lehet, és megfeledkezzünk az egész világról. Igent mondott, méghozzá nem is akárhogy, a feleségem lesz, együtt fogjuk leélni az egész életünket, ő is ezt akarja.
- Tényleg hetek óta tervezgetted? - kérdezi, miután nagy nehezen elválunk egymástól, és a bőröndjében kutakodik a pizsamája után. - Elfordulsz egy kicsit? - pillant fel az ajkába harapva, amikor megtalálja.
Sosem hittem volna, hogy egyszer örülni fogok neki, ha egy nő azt kéri tőlem, hogy ne nézzek oda, amikor öltözik, de ennek most örülök, mert Hazel esetében egészen mást jelent.   
- Igen - hümmögök - nem volt tudatos, csak amikor elmentem Mirával, hogy segítsen ajándékot venni neked egyszerűen megláttam, és nem is tudom elmondani, hogy mit éreztem. Muszáj volt megvennem, úgy gondoltam, hogy egyszer úgyis megteszem, addig meg elfér nálam, de nem hagyott nyugodni, úgyhogy beszéltem Zaynnel, aki biztatott, azóta pedig mindig a zsebemben hordtam, hogy a tökéletes pillanatban megtegyem. Nem tudom, hogy ez volt-e az, lehetett volna szebb és romantikusabb is, de... - hátulról körém fonja a karjait és a fejét a lapockámra hajtja.
- Tökéletesebb nem is lehetett volna. Zayn biztatott?
Felé fordulva bólintok, és néhány félig-meddig megszáradt tincset eltűrök az arcából, ami szinte sugárzik, a szemei pedig úgy csillognak, mint a legszebb drágakövek.
- Azt szeretném, ha tökéletes lenne neked - simogatom a puha pofiját a tekintetében merengve - tökéletes helyen, időben, minden úgy, ahogy szeretnéd.
- Itt és most lehet? - mosolyog rám huncutul jókedvűen.
- Elintézzem? De akkor menj vissza a zuhany alá.
Édesen, csilingelően nevet, és csupán ettől fizikailag érzem, hogy boldogsághormonok szabadulnak fel bennem. Tökéletes lenne itt, ebben a pillanatban akár így is, akár törülközőben, bárhogyan, de attól valósággal szélütést kapok, hogy elképzelem őt, ahogy egy gyönyörű ruhában, mint egy angyal elém lejt. Idióta voltam, amikor azt gondoltam, hogy az esküvők feleslegesek.
- Nagyon szeretnék itt maradni veled, de talán le kellene mennünk még a szüleidhez, nem gondolod? Vagy szeretnél felhívni valakit?
- Te szeretnél? - fürkészi az arcom. - Mirát?
Megrázom a fejem, nem lenne túl jó ötlet ezzel a hírrel felhívni Mirát, egyrészt mert bár kitörő örömmel fogadná, haragudna is, amiért pofátlanul telefonon keresztül közlöm ezt vele, méghozzá úgy, hogy nem vagyunk azonnal elérhető távolságon belül, hogy átrohanhasson az összes régi esküvői magazinjával, amiket velem nyálazott át, és egy kiadós örömködés után azonnal leültesse Hazelt, és elkezdjenek tervezgetni.
- Majd ha otthon leszünk - rázom a fejem.
- Oké - bólint aprót beleegyezően - a te szüleid?
- Tudják - húzódik féloldalas mosolyra a szám - elmondtam nekik, hogy mire készülök.
Csodálkozva pislog, a szája szólásra nyílik, valószínűleg egy újabb kérdésre, végül mégis becsukja, és egyszerűen elmosolyodik, nagyon is elégedetten belenyugodva abba, hogy valamikor a közeljövőben tényleg egy család leszünk, és ez ellen senkinek semmi kifogása nincs.

Hazel Clark

A kezem a kezében pihen, én egyfolytában a gyűrűsujjamon csillogó ékszert nézem, ő beszéd közben csak rá-rápillant, az ujjbegyével végigsimít rajta, vagy felemeli a kezem és a szájához húzva megcsókolja az ujjaim. Olyan érzésem van, mintha egy nagy, rózsaszín buborékban élnék, vagy sokkal inkább mintha egy mesebeli hercegnő lennék, egy eléggé rossz sorsú lány, akiért eljött a herceg, és mindent megváltoztatott, most már tényleg mindent. Az ölelésébe bújva pislogok a szüleimre, akik immár nagyon is érdeklődve kérdezősködnek rólunk, és olyan boldog vagyok, mint még soha. Ha valaki azt mondja nekik, hogy egyszer eljön ez a nap, ez a pillanat, ez a helyzet, nem hiszik el, és én sem hittem volna, most mégis itt heverek egy férfi karjaiban a jegyeseként, és beszélgetünk azzal a két személlyel, akik annyira elhidegültek tőlem, hogy a beszélgetéseinket folyton csak kínos csöndek töltötték ki. A húgom a fejét az ölembe hajtva mélyen alszik, szabad kezemmel a haját simogatom, miközben nekem is majd leragadnak a szemeim, melyre csak rásegít, hogy beterít Niall illata, a kényelem amiben részem van a karjai között, és ahogy a kellemes hangján elmeséli az elmúlt hónapokat, és hogy hogyan lettem rettegő, gyakran a félelemtől undok, a vele történt borzalmakon túllépni nem tudó lányból az a személy, aki most vagyok. Aki tökéletesen boldog az életével.
- És valóban téves volt az orvosi diagnózis, Hazel? - zökkent ki a kábultságomból anya hangja.
- Igen, részben - köszörülöm meg a torkom - vagyis nem is igazán téves volt, csak megváltozott a helyzet azóta, regenerálódtak a dolgok. Nem lesz zökkenőmentes, de lehetséges.
Nem válaszol sem ő, sem apa, csak mosolyognak, mert a válaszom valószínűleg mindent elárul számukra a terveimből, hogy egy napon tökéletes kis családunk legyen.
Elfojtok egy ásítást, bár nem észrevétlenül, mert Niall fészkelődni kezd, és bármennyire is élvezem a helyzetet, felveti annak az ötletét, hogy most már menjünk aludni, mert szörnyen fáradt lehetek, és a húgomnak sem lehet a lehető legkényelmesebb itt aludni, és nem a saját kis helyén.
Mielőtt felmennénk hosszan megölelnek a szüleim, végigsimítanak a hajamon, a hátamon, és büszkén néznek rám. A szemem sarkából anya karjai közt azt is látom, ahogyan apa elismerően és halásan megszorongatja Niallt, mielőtt felnyalábolná a kanapén szuszogó kislányt, hogy a szobájába vigye.
Valósággal szárnyalok a boldogságtól, eddig mindig éreztem valami terhet a vállamra nehezedni, a félelmet, hogy ami most van, az bármelyik pillanatban véget érhet, rájöhet arra, hogy nem kell neki mindaz, ami velem jár, és bár korábban is mondott dolgokat, amik igazán megnyugtattak, a mai kirohanását hallva a szüleim előtt többé nincs kétségem, és ennek köze sincs a gyűrűhöz az ujjamon, az csak a plusz.
Óriásit sóhajtva fészkelem be magam a karjai közé, szavakkal kifejezhetetlen az a komfortos érzés, ami eláraszt ebben a helyzetben, hogy milyen kényelmes ilyen közel lenni hozzá.
- Biztos hogy tetszik? - kérdezi sokadjára, miközben összebújunk.
- Tökéletesebb nem is lehetne, Niall - csak miután kimondom jövök rá arra, hogy ez a mondat nem csak a gyűrűre igaz, hanem kettőnk között mindenre.
- Alig várom, hogy hivatalosan is az enyém legyél - mosolyodik el lustán a félhomályban. - De ezt ne úgy értsd, hogy siettetni akarlak, csak...
- Tudom - hallgattatom el egy puszival - én is alig várom.
- Mira azonnal eláraszt majd az ötleteivel meg a cuccaival - kezd halkan nevetgélni - ha már az agyadra megy majd szólj, és leállítom.
- Nem biztos, hogy ez nekem ellenemre lesz - pillantok rá izgatottan - mármint hogy elárasszon az ötleteivel.
- Reméltem - nyom puszit a homlokomra - kis feleségem.
Imádom látni az arcán a tiszta boldogságot, örömöt, és a lelkesedést, a csillogó szemeit és az őszinte vágyat az iránt, hogy minél hamarabb papíron is együtt legyünk. Sosem fantáziáltam esküvőről, mert sosem hittem volna, hogy bekövetkezik, most azonban már azon gondolkodok, hogy milyen legyen a ruhánk, hol tartsuk a szertartást, kik lesznek ott, és milyen lesz világgá kürtölni, hogy a férj és feleség vagyunk. Magamban ízlelgetem a szavakat, és a gondolatát annak, hogy nem csak a barátom lesz, hanem a férjem, és lehetőségem van egy pont olyan tökéletes házasságra, mint Miráé, márpedig ha rajtunk múlik, akkor olyan lesz.
A kába fantáziálásomból az ajtó halk csikorgással való nyílása zökkent ki, mindketten felemeljük a fejünket, és hunyorogva nézzük, hogy vajon ki lehet az, míg végül a vékony, nyűgös kis hang ad választ a kérdésemre.
- Hazel? - hallom ahogy közelebb lépdel, és a kis kezével tapogatózni kezd az ágy mellett.
- Mi a baj? - nyújtom ki a kezem, és felhúzom. Elfog a rettegés, hogy esetleg a húgomat is rémálmok gyötrik valami miatt.
- Idejöhetek hozzátok? - kérdezi ártatlanul, megszeppenten, és még a sötétben is látom a vágyódó csillogást a szemében.
- Persze - szólal meg helyettem Niall - gyere, bújj ide közénk - kezdi igazgatni a takarót, és gyengéden elveszi a kezemből Ravent, hogy lefektesse. Pontosan tudom, milyen jól bánik a gyerekekkel, mégis megint teljesen elbűvöl és levesz a lábamról, mert nem lenne kötelessége így viselkedni a húgommal, hiszen csak most ismerte meg, mégsem tesz különbséget közte és Theo vagy az ikrek között.
Hevesen dobog a szívem, annyira szeretem, hogy szinte el sem hiszem, hogy ennyi érzelem elfér egy emberben.
- Valami baj van? - fekszek le a kislány mellé, és elsimítom az arcából a kósza kis hajszálakat. - Nem tudsz aludni, vagy rosszat álmodtál?
- Nem - rázza meg a fejét - csak veletek szeretnék lenni. Most már itt fogtok lakni ti is?
- Nem - motyogom, és kicsit feljebb húzom rajta a takarót - még holnap itt leszünk, de utána haza kell mennünk.
- Miért? - kérdezi sírós hangon. - Akkor megint nem fogsz hazajönni ilyen sokáig?
- Dehogynem - vágjuk rá szinte egyszerre Niallel, ő azonban folytatja is.
- Megígérem neked, hogy hamarosan megint eljön hozzátok Hazel, és ha szeretnéd, nyáron te is eljöhetsz hozzánk, mit szólsz hozzá, ültél már repülőn?
- Nem - szipogja a fejét ingatva, és megfordul, hogy arccal Niall felé legyen. - Tényleg elmehetek?
- Hát persze - bólint nagyot - hogy lennél különben koszorúslány az esküvőnkön? És addig kell neked ruhát is vennünk, meg mindenfélét, amit csak akkor lehet, ha velünk vagy. Ugye ott leszel az esküvőnkön?
- Igen - bólogat édesen, majd egy pillanatra elgondolkodik - ha anyu és apu megengedi.
- Biztos megengedik - simogatja meg a fejét  - de akkor meg kell értened, hogy holnapután haza kell mennünk, akármennyire is szeretnénk itt maradni veletek.
- Miért?
- Mert Londonban van a munkánk, meg a barátaink, és ott lakunk, te szívesen itthagynád a barátaidat?
- Nem - válaszol ásítva - nem fogok sírni.
- Nagyon okos kislány vagy - mosolyodik el, és fél karjával átöleli a mellkasához bújó gyereket.
- Ugye te is eljössz majd még? - mormolja bele a pólójába.
- Persze, ha szeretnéd.
- Igen - hümmög - mert szereted Hazelt.
Elolvadok, de tényleg, minden egyes porcikám egy nagy tócsává válik, aminek a közepén ott vagyok én, remegő ajkakkal, elérzékenyülten, mert nem hiszem el, hogy egy ilyen fantasztikus férfi a társam, és egy ilyen édes, jószívű kislány a testvérem.
- Szeretlek titeket -húzódok hozzájuk közelebb, és megpuszilom az arcukat - mindkettőtöket.   

2017. szeptember 23., szombat

60.rész

Sziasztok!
Icipicit megkésve, de itt vagyok az új résszel, amit ennél igazából sokkal hosszabbra terveztem, de sajnos nem jutott rá időm, hogy befejezzem, így most ennyivel kell megelégednetek. Remélem mindenkivel minden rendben van, a jövőhéti részt még kérdéses, hogy mikor teszem fel, mert a péntekem, és úgy az egész hetem egy verseny miatt nagyon sűrű lesz, de igyekszem!:)

N. x

Hazel Clark

Minden erőmmel próbálok erőt meríteni a higgadtságából, holott nagyon nem értem, hogyan képes nyugodt lenni, amikor egyenesen az oroszlán barlangjába készül belépni. A szüleim kedves, tisztességes emberek, felnevelték a menthetetlennek hitt gyereküket, aki most hazavisz egy fiút, aki valamilyen úton-módon olyan dolgokat volt képes elérni, amire előtte 15 évig senki nem volt képes. Tudom, hogy lesznek kérdéseik, felkészültem a kínos beszélgetésekre, de nem akarom, hogy beszámoljanak arról a kis romhalmazról, aki önmagáról is alig tudva végül 6 hónap után testileg hazakerült, de lélekben rég elveszett, és arra a vézna, bátortalan, mégis harciasan önvédelmező, rejtett öngyilkos hajlamokkal küzdő tinédzserre sem akarok emlékezni, aki addig a pillanatig voltam, amíg Niall el nem kezdett küzdeni értem. Tudja, hogy milyen vagyok, és tudom, hogy szeret, így és pont ilyennek, de valamiért nem akarom, hogy a szüleimtől is hallania kelljen, vagy hogy megpróbálja megfogalmazni nekik, mi az, amit szeretni tud bennem, és hogyan volt képes elérni, hogy viszont szeressem, és bízzak benne. Nem akarom, hogy bármilyen kínos kérdést feltegyenek neki, vagy nekem kettőnkről, vagy hogy figyelmeztessék arra, milyen nehéz eset vagyok, mert az az igazság, hogy a szüleim talán nagyon jól ismerik azt a lányt, aki egy új élet reményében, egy rakás hitelt a nyakába véve Londonba menekült, de azt nem, aki most hazajön egy férfivel az oldalán, boldogan, valamivel a háta mögött, és rengeteg tervvel a fejében. Szeretném ha minden tökéletes lenne, ha megmutathatnám, hogy mégsem vagyok reménytelen, hogy megérdemlem Niallt, és ugyanúgy képes vagyok neki mindent megadni, mint egy átlagos nő.
A csuklómon csilingelő karkötő kis medáljait piszkálgatva próbálok megnyugodni, elvégre a szüleim is azt akarják, ami nekem a legjobb, és nem tudnának olyat mondani, ami tönkretehetné azt ami köztünk van Niallel, mindezt nagyon jól tudom, de mégiscsak életemben először viszek haza valakit, akivel együtt tervezem a jövőm, úgyhogy ideges vagyok akármit is csinálok.
Az autó magnójából az a Michael Bublé lemez szól, amire szenteste éjszakáján táncoltunk, úgyhogy ez, és Niall megnyugtató dúdolása vezetés közben valamennyire elterelik a gondolataimat, mégis az a görcs, ami Mullingarbe menet szorította a gyomrom, most ezerszer súlyosabban nezehedik rám, ahogy sorra hagyjuk el a Waterford irányában fekvő városkákat. Minden megfordul a fejemben, de tényleg minden, holott nincs több titkom ez előtt a fiú előtt, és tudom, hogy őt nem érdeklik azok a dolgok, amik engem zavarnak, sosem érdekelték. Waterford gyönyörű, szebb, mint bármelyik másik hely, ahol eddig jártam, de a házunk kicsi, és régi. Miután elraboltak a szüleim minden pénzüket beleölték abba, hogy megtaláljanak, anya elveszítette az állását, és amikor megkerültem az örökre megbélyegzett, mindentől rettegő gyerekükkel ide jöttek, mert ez elég távol van Dublintól, és korábban voltunk már itt nyaralni, úgy gondolták az majd helyrehoz, ha eljárok majd a folyóhoz pecázni apával, mint ahogy régen. Feladták az életüket értem, és egy pillanatra sem szégyelleném az apró, szürke, tipikusan ír házat, amit a szüleim képesek voltak akkor megfizetni, de mindig előttem van Niall óriási háza, és hogy milyen mások vagyunk mi ketten még úgy is, hogy valahol összefolynak a gyökereink, mert az ő szülei is egyszerű, vidéki emberek.
- Beírod a GPS-be a címeteket? - szakítja félbe a dúdolást, és az említett szerkentyű felé bök az állával.
Magam is meglepődök azon, mennyire remeg a kezem amikor érte nyúlok, az ő szeme pedig azonnal megvillan, utána kapva a meleg tenyerébe fogja, és miután a szájához húzva megcsókolja biztatóan megszorítja az ujjaim. 
- Minden rendben lesz - csupán ennyit mond, és én azonnal kicsit jobban érzem magam. Ha ő velem van, akkor tényleg minden rendben lesz, akármi is történik, mert megígérte, hogy vigyáz rám.
- Jártál már Waterfordban? - kérdezem, hogy eltereljem a saját figyelmem.
- Nem, korábban még sosem - ereszti el gyengéden a kezem, hogy a kormanyt két kézzel fogva biztosan tartsa a kocsit a csúszós, latyakos, országúton. - Megmutatod majd?
- Ha szeretnéd látni - bólintok aprót - bár túl sok mindent én sem tudok róla, és annyira nem is ismerem.
Nem hökken meg, és tesz fel kérdéseket arról, hogyan lehetséges az, hogy nem ismerem a várost ahol felnőttem, mert tudja, helyette valami egészen meghökkentőt mond még számomra is.
- Hát akkor majd együtt felfedezzük, van rá időnk! - rám villantja a gyönyörű, szabályos fogsorát, és én legszívesebben a karjai közé omlanék. Minden egyes nappal egyre jobban szeretem, és csak azért várom már, hogy megérkezzünk, mert szeretném anélkül megcsókolni, hogy életveszélybe sodornám magunkat.
A szüleimnek igazán nagy meglepetést okoztam, amikor felhívtam őket és elmondtam, hogy az országban vagyok, és szeretném őket meglátogatni a barátommal. Nem mondhatnám, hogy majd kicsattantak örömükben, de nem is fogadták rosszul, csupán nem tudnak vele mit kezdeni, pont úgy, ahogy hozzám köthetően semmivel sem úgy igazán. Hallottak rólam dolgokat az elmúlt hónapokban, ahogy mindenki, és a hetente megejtendő kötelező beszélgetéseink alkalmával néha én is megemlítettem Niallt, de összességében fogalmuk sincs róla, hogy mi az ami köztünk van, mennyire komoly, miken mentünk keresztül mi ketten úgy igazán, és mik a terveink a jövőre nézve. Ezeket még én sem tudom, amit pedig igen egyelőre nem közöltem vele, de együtt képzelem el magunkat 5, 10, 15, 20 és akár 50 év múlva is, ha megélem, gyerekekkel, unokákkal.
- A korábbi barátnőid bemutattak a családjuknak? - kérdezem hirtelen puszta kíváncsiságból, és hogy megértsem, miért nem látom rajta, hogy izgul. Persze, őt mindenki szereti, lehetetlen nem imádni, most mégis egy olyan lány szüleivel fog találkozni, aki túl fiatalon túl sok mindent élt át, és ez egyáltalán nem olyan, amit az ember minden nap megtapasztal, legalább egy kevés idegességet mutatnia kellene.
- Előtted egyetlen komoly barátnőm volt még kölyökkoromban, az ő szüleit ismertem, a többiekkel viszont nem jutottunk el idáig, azok a kapcsolatok, ha lehet őket annak nevezni hamar véget értek.
- Akkor hogy lehet, hogy kicsit sem vagy ideges? Az én szüleim még csak nem is egy normális lány szülei.
- Nem normális? - neveti el magát. - Ne légy buta, Hazel.
- Tudod, hogy mire gondolok - motyogom.
- Akarod, hogy elmondjak neked valamit? - teszi fel a költői kérdést, mert azonnal válaszol is rá. - Még soha életemben nem féltem annyira semmitől, mint ettől a találkozástól, majd összecsinálom magam attól, hogy egyre közelebb érünk Waterfordhoz, és mindjárt bemutatsz a családodnak, akiknek be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok hozzád, de szeretlek, és akarom ezt, valamint tudom, hogy ha életem utolsó pillanatáig kell küzdenem érte akkor is megmutatom nekik, hogy mennyit jelentesz nekem, és hogy rám bízhatnak, mert annyira tisztellek amennyire csak egy férfi tisztelhet egy nőt. Attól mert nem látszik rajtam még igenis félek, de tudom hogy mit érzek irántad, és nincs semmi, ami ezt megváltoztathatná, még az sem, ha az apád gyűlölni fog.
- Nem fog - válaszolom - nem tudnak mit kezdeni ezzel, azzal, hogy én végül eljutottam ide, és úgy élek, mint egy normális ember, de nem fognak gyűlölni, mert nem a te hibád, hogy ilyen lettem.
- Mert mégis hogyan kellene? Az vagy, Hazel, akármi is történt veled annak már vége, megtanultál amennyire csak lehet túllépni rajta, úgyhogy ne beszélj így magadról csak azért, mert itt vagyunk. Semmi sem változott mióta eljöttünk otthonról, nem zuhantál vissza abba az állapotba amiben voltál.
- Le tudsz húzódni valahol? - kérdezem az alsó ajkam rágcsálva. Épp behajtunk egy városba, itt egyszerűbb parkolót találni, mint az országúton, és egyetlen szó nélkül az első adandó alkalommal leállítja az autót és felém fordul, én meg kikapcsolom a biztonsági övet és átmászok a váltón meg mindenen, ami elválaszt minket egymástól. Lejjebb csúszik, és kicsit hátratolja az ülést, az arcán kisfiús, édes mosoly ül, amikor az ölébe huppanok.
- Szia - simít el egy tincset az arcomból. - Nagyon ideges vagy?
- Most már nem annyira - rázom meg a fejem, és megérintem a csuklóján fénylő karkötőt, amit tőlem kapott. Folyton nézegeti, forgatja, piszkálja, és néha rajtakapom hogy csak mosolyog rá, ebből tudom, hogy eltaláltam, és megfelelő ajándékot vettem számára.
- Az jó - simít végig a kézfejemen - tudod, én leginkább azt várom már, hogy hazaérjünk, elhozzuk Szergit Miráéktól, és csak hármasban legyünk.
- Én is - bólintok aprót egyetértően, miközben a kezem a tarkójára csúsztatva simogatom a puha tincseit. Egyszerre önt el melegség és borzongok meg, amikor ugyanabban a pillanatban vonjuk közelebb egymáshoz a másikat, és a szánk pont ezért kicsit keményen érintkezik. A szívem hevesen kalapál miközben gyengéden szétválasztja az ajkaim és elmélyíti a csókunkat, most már egyszerűen azért nem akarok tovább menni, mert nem akarom ezt félbeszakítani.
- Nem mehetünk inkább haza? - mormolom, reménykedve abban, hogy ilyen helyzetben rábólint és azonnal a dublini repülőtér felé veszi az irányt.
- Nem - rázza a fejét - bármennyire is szeretném, nem, a szüleid várnak minket, és én tényleg azt szeretném, ha tudnák hogy ki vagyok, mert a helyükben nekem nem lenne mindegy, hogy kivel vagy, és egyébként is... Te már része vagy az én családomnak, én is szeretnék része lenni a tiédnek, mert remélem, hogy egyszer nem fogjuk így elkülöníteni őket.
- Menjünk akkor, már biztos türelmetlenek - mászok ki az öléből, és jó képet vágok ehhez a hazugsághoz, miközben megpuszilom az enyhén borostás arcát. A szemében hála ül, amikor rám mosolyog, és ha nem csúsznának az utak valószínűleg végig fogná a kezem, így viszont csak néha rám pillant, miután újra elindulunk.
- Haragszol rájuk, amiért nem jöttek el a kiállításodra? - kérdez ezúttal ő.
- Nem - vágom rá - nagyon rosszul esett, mert azt hittem büszkék lesznek rám, arra hogy elértem valamit, és örülnek majd annak is, hogy összeszedtem magam annyira, hogy tudjak nekik repülőjegyet venni, és egyáltalán hogy szeretném ezt megosztani velük, de nem haragszom. Megértem őket, és azt, hogy a húgom mindennél fontosabb nekik, és hogy őszinte legyek abban a pillanatban, hogy megláttalak az ajtóm előtt elfelejtettem mindent, nem is gondoltam erre. 
- Pedig nem tudják hogy kit hagynak ki - rázza meg a fejét - Zayn mondta, hogy minden kép elkelt.
Elmosolyodva aprót bólintok, a képek január közepéig kint lesznek még, de már mindnek van gazdája, egyedül a fotóim maradnak meg, mert azokat nem is akartam eladni.
- Én haragszom rájuk miatta - mondja csendben.
- Talán egy kicsit én is - hajtom le a fejem, és vakargatni kezdem az olcsó lakkot a körmömről. - Olyan lelkes voltam, ők meg csak... De mindegy, nem tudnak mit kezdeni velem.
- Most majd tudnak - mondja biztatóan - meglátod.
Ha tehetném a világ legmagasabb pontjáról üvölteném szerteszét, mennyire szeretem ezt a fiút, de helyette csendben maradok és oldalra fordulva az ülésben  hátradőlök, hogy az út további részében, miközben beszélgetünk zavartalanul nézegethessem a profilját. Nem látom, amikor elhagyjuk a Waterford táblát, csak elkezdem felismerni az utcákat, a tájat, és a már lassan feloldódott görcs a gyomromban most új erőre kap, és mire megérkezünk a pontos címre már valósággal fojtogat.
A házunk nem változott semmit, ugyanolyan kicsi és semleges, mint amilyen mindig is volt, annyi a különbség, hogy az első kertben egy szánkó hever a keményre fagyott deres füvön, és világosan látszódnak a nyomai annak, hogy él itt egy gyerek.
Nem emlékszem arra a napra, amikor ideköltöztünk, csak az első éjszakára, amikor én az ágyamban vergődve visítottam és sírtam, anya pedig mellettem, mert nem tudott mit kezdeni velem, nem lehetett. Nem tudom miért emlékszem pont erre, amikor rengeteg ilyen éjjelen vagyok túl, de most csak ezt látom magam előtt, és azt az első éjszakát, amikor anya hazajött a húgommal, és az a kislány a szivárvány összes színét elhozta a szüleimnek, meg ennek a háznak.
- Niall - rebegem, le sem véve a szemem róla. A kezem a kezébe veszi és megszorítja, én meg megpróbálom mindent biztatását és támogatását magamba szívni, mielőtt kifújom a levegőt és kioldom a biztonsági övet.
- Haze - fordít gyengéden maga felé - köszönöm, hogy eljöhettem ide veled, ez rengeteget jelent nekem.
Mély levegőt veszek, nem tudom mit válaszolhatnék erre azon kívül, hogy nekem ő jelent rengeteget, de az egészet megoldja annyival, hogy édes kis puszit nyom az arcomra, majd kipattan a kocsiból és gyorsan megkerülve azt kitárja előttem az ajtót, és kisegít. Behúzom a kabátom és a fejemre húzom a sapkám, majd kikászálódok az autó kellemes melegéből és belekapaszkodok a karjába. Legszívesebben belebújnék, elolvadnék a karjai közt, vagy bele a mellkasába, de ez lehetetlen, ahogy oly sok minden más is, amire vágyom vele kapcsolatban. Remegnek a lábaim amikor elindulunk, magam sem tudom igazán, hogy pontosan mi bajom van, mi az, amitől ennyire tartok, de minden lépés után úgy érzem, azonnal sírva fakadok. Otthon szeretnék lenni a lakásomban vele és a macskámmal, vagy az ő házában, vagy Mullingarben Bobbyval, Maurával, Greggel és a családjával, bárhol szívesebben lennék most, mint itt, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Bárcsak felhívhatnám Gigit, Mirát, vagy Zaynt, hátha ők okosabbak mint én, vagy hátha csak eltűnhetnénk innen anélkül, hogy bárki is tudna arról, hogy itt jártunk.
A következő pillanatban azonban, amikor az ajtóhoz igazán közel érünk meghallok egy lelkes, cérnavékony hangot, ahogy azt kántálja, hogy "megjöttek", majd kicsapja a műanyag bejárati ajtót, és a mintás kis sálját maga után húzva apró, csizmás kis lábaival kirohan. Először nem értem, hogy kihez siet így, kinek örül ennyire ez az apró gyerek, aki annyira hasonlít rám, majd amikor a kis kezeivel átfogja a lábaim megértem, hogy én vagyok az oka ennek az egésznek. Szinte térdre hullok előtte, viszonzom a ragaszkodó ölelését és az arcom a szőkésbarna hajába temetve magamhoz szorítom. Amikor utoljára láttam ezt a kislányt még feleekkora volt, pöszén beszélt, és annak ellenére is ragaszkodott hozzám, és folyton a közelemben akart lenni, hogy én sosem tudtam igazán játszani vele, nem voltam jó nővére. Zokogva szorítom magamhoz, mert észreveszem, hogy ő is pityereg, és semmi mást nem akarok már csinálni csak leülni a hideg betonjárdára itt az udvar közepén, és bocsánatot kérni tőle mindenért, legfőképp pedig azért, mert néha akaratlanul is őt hibáztattam a szüleim miatt, mert sosem viselkedtem testvérként, és itthagytam.
- Nagyon hiányoztál! - hüppögi, és az apró kezeivel az arcomat közrefogva a szemembe néz.
- Te is nekem - válaszolom hasonló hüppögésekkel teletűzve ezt a rövid mondatot, majd megpuszilom a rózsaszín kis arcát és eleresztem.
A szemem sarkából látom a szüleinket ahogy az ajtóban állnak és anya sír, de ahelyett hogy odamennék hozzájuk Niallhöz fordulok, a kezem fázik az övé nélkül és elveszettnek érzem magam. Ha lehetne még kérnék egy percet vele kettesben, csak hogy a karjai közt összeszedjem magam, helyette viszont itt állok a szüleim fürkésző tekintete előtt, és amit kapok az csupán egy gyengéd érintés az arcomon, és egy mosoly, miközben letörli a könnyeimet.
- Te ki vagy? - veszi végül észre őt is Raven, és kíváncsi tekintettel pislog fel a barátomra, miközben az apró kis kezével az enyémet szorongatja.
- Szia - guggol le elé Niall, és udvariasan a kezét nyújtja felé - a nevem Niall, a nővéred egyik nagyon jó barátja vagyok, téged hogy hívnak?
Alig bírom visszafojtani a mosolyom a kifejezés miatt, hogy ő az egyik nagyon jó barátom. Szabad kezem a tarkójára helyezve végigsimítok a puha haján, és elbűvölve nézem hogy milyen hamar megtalálja a közös hangot a testvéremmel. A kislány hosszú, szőkésbarna hajának tincsei ide-oda csapkodnak a hideg szélben, miközben átható tekintettel végigméri még néhányszor Niallt, valószínűleg mérlegeli  azokat a dolgokat, amiket a szüleink  megtaníthattak neki, majd a a kezét a kezébe helyezve bizalmat szavaz neki.
- Raven - dönti oldalra a fejét .
- Nagyon szép neved van, és pont olyan szép vagy, mint a nővéred, Raven, örülök hogy megismerhetlek - ráz vele kezet, mint egy kis felnőttel, aki a következő percben újra csak egy kíváncsi kisgyerekké változik.
- Te szerelmes vagy Hazelbe?
Elpirulok, és a hideg ellenére azonnal elönt a forróság, főként mert úgy válaszol erre a kérdésre, hogy nem Ravenre néz, hanem rám, és a legkevésbé sem zavarja, hogy a szüleim mindent hallanak és látnak. Tulajdonképpen akarom is, hogy hallják és lássák ezt.
- Igen - mosolyodik el - szerelmes vagyok belé.
Nagyot dobban a szívem, a húgom izgatottan néz rám, valószínűleg ezer meg ezer kérdést fog feltenni, amire meg kell majd próbálnom válaszolni, először azonban be kellene mennünk a házba, és túlesni a dolgok nehezén. Niall megsimogatja Raven fejét, majd a térdét szorongatva felegyenesedik, nem kerüli el a figyelmem az arcának fájdalmas rándulása, melyet gyorsan eltűntet, és felváltja a boldog mosolya. Raven ugrándozva szalad oda a még mindig az ajtóban álló szüleinkhez, míg én Niall karjába kapaszkodva lépdelek feléjük.
- Sziasztok - nyögöm ki végül esetlenül, és megkeresem az előttem álló két felnőtt döbbent tekintetét.
- Jó napot! - annak ellenére amit az autóban mondott, Niall sokkal bátrabb, mint én. Az egyik karját körém fonja, a másikat azonban apa felé nyújtja, és férfiasan kezet szorítanak. Nem értek az emberek viselkedéséhez, de azt azonnal felismerem, hogy apa igyekszik szigorúnak tűnni amellett, hogy kicsit talán le van nyűgözve. Még soha nem voltam ennyire büszke Niallre, mint most, és magamra sem. Valamit mondanom kellene, bemutatnom őt úgy, ahogy Mullingarben a saját családja előtt ő tette, de egyelőre megszólalni sem tudok, csak büszkén feszítek mellette.  - Örülök, hogy megismerhetem önöket, Niall Horan vagyok, Hazel barátja.
- Mi is nagyon örülünk neked, Niall! Gyertek be! - szólal meg elsőként anya, és Ravent beterelve maga előtt megfordul, és beinvitál minket a kis lakásba. Amíg háttal vannak nekem összeszedem a bátorságom, majd belépve a gyerekkori otthonomba összeszedem magam, és megszólalok, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. Érzem Niall értetlenségét, hogy kíváncsi arra, miért nem ölelnek meg a szüleim, és fogadják úgy a 2 éve nem látott gyereküket, ahogy őt néhány hónap után a sajátjai, de nem tesz fel kérdéseket, mert ennél sokkal udvariasabb.
Kibújunk a cipőinkből és lesegíti a kabátom, utána megfogom a kezét és megállok a két ember előtt, akik felneveltek, mert elfelejtettek bemutatkozni a férfinak, akit szeretek.
- Niall, szeretném bemutatni neked a szüleim, Davin és Eva Clarkot.
- Hazel, Hazel, megnézed a szobám meg a játékaim? - rongyol elő a kistestvérem egy játék babával a kezében. - Jöhet az a fiú is, aki szerelmes beléd! Jössz? - ragadja meg Niall kezét izgatottan.
- Persze, kicsim, van 1-2 dolog amit be kell hoznom az autónkból, de utána megnézek mindent - minden erő kiszáll a lábamból a meghatottságtól, és könyörögve emelem a tekintetem a szüleimre, hogy ne viselkedjenek furcsán velünk. - Behozom a bőröndjeinket, jó? - érinti az ajkát az enyémhez, és megsimítja az arcom. Tudom hogy szándékosan csinálja, hogy megmutassa a szüleimnek, hogy én már nem az a gyerek vagyok, aki voltam, és nagyon jól csinálja, mert a szájuk valósággal tátva marad.
- Rendben van a térded? Megyek segíteni - indulok meg, reménykedve abban, hogy nem hagy velük egyedül, de finoman visszatart.
- Maradj csak, minden rendben, fél perc az egész.
A fél perc viszont számomra felér egy fél évezreddel, mert a csacsogó húgom ellenére ránk telepszik az a csend, ami az egész életemre jellemző volt, hiába beszélünk néha telefonon.
- Jól utaztatok? - szólal meg először apa, mióta itt vagyok.
- Igen, remekül - húzom mosolyra a szám, és ezzel vége is a kommunikációnak köztünk, idegesen jártatja a tekintetét a szobán, és már-már segélykérőn pislog anyára meg a kislányra, aki a karácsonyfáról és a Télapóról hadoválva ugrándozik előttem.
- Baj, hogy eljöttünk? - kérdezem végül a kezeim tördelve. - Nem maradunk sokáig, holnapután hazamegyünk Londonba, az új évet a barátainkkal ünnepeljük.
- Dehogy baj, szívem, nagyon örülünk nektek! A barátaitokkal? - lelkesedik anya. - Aha - harapdálom az alsó ajkam - vannak.
A bőröndünket cipelve megérkezik a megmentőm, és apa, csak hogy csináljon valamit felkapja az egyik nehéz táskát.
- Előkészítettük neked a vendégszobát idelent, fiam, Hazel neked pedig érintetlen a régi szobád - mondja, miközben Niall arcára kiül az értetlenség, és valószínűleg ugyanaz játszódik le a fejében, ami az enyémben is végbement, amikor Bobby a vendégszobáról beszélt.
- Köszi, apa, de Niallel mi együtt alszunk - biccentem fel a fejem, és már-már elvárom, hogy büszkék legyenek rám.
- Igazán nem szükséges, kicsim... - kezd rá anya.
- Ha önöket zavarja, ha együtt alszunk, akkor jó nekem idelent is... - vág bele Niall is, de egyikőjüket se hagyom, hogy végigmondja.
- Nekünk egymás mellett jó, és elég nagy az ágyam kettőnknek, később felviszem az ágyneműt.
- Ahogy gondolod - pislog nagyokat apával egyetemben, míg én lassan odaballagok a barátomhoz és megfogom a kezét. 
- Megnézitek a karácsonyfát? Én díszítettem apával! - szalad utánam Raven, és mindkettőnk szabad kezét megragadva próbálja felhívni magára a figyelmünket.
- Figyelj csak - hajol le hozzá Niall, és pont azért, mert nem guggol, tudom, hogy fáj a térde - várj meg minket a fánál, a Mikulás hozott nekünk valamit, amire a te neved van írva, de előbb ki kell pakolnunk.
- Tényleg? - ragyog fel méginkább a kis arca, majd Niall nyakába veti magát, és én megint alig tudom visszafojtani a könnyeim. Ez a kis ember az egyetlen, aki számára nem furcsa a jelenlétem, és az sem, hogy van velem egy fiú, ő az oka annak, hogy nem akadok ki a kínos helyzeteket miatt, és bírom rá Niallt arra, hogy inkább szállodában éjszakázzunk, holnap pedig menjünk haza.
Felbaktatunk a lépcsőn, és azon a rövid úton a szobám felé megelevenedik a szemem előtt az életem összes itt töltött napja, melyet csak fokoz az, amikor benyitunk a helyiségbe, ami ugyanúgy néz ki, mint amikor itthagytam. Nincs benne semmi személyes, se képek, se matricák, se személyes tárgyak, semmi, csak azért nem lett átalakítva a költözésem után vendégszobának, mert már eleve az.
Csendben bemegyünk, azután sem szólunk egymáshoz még egy darabig, miután becsukjuk az ajtót, csak csendben Niall kitárt karjai közé lépek, és behunyt szemmel a mellkasára hajtom a fejem.
- Sajnálom - nyögöm ki végül halkan - ez szörnyű volt.
- Nem volt az - simogatja meg a hajam - nagyon aranyos a húgod, és a szüleid is kedvesek, csak furcsa nekik ez az egész, én.
- Nem - rázom meg a fejem - én is furcsa vagyok nekik, mindig is az voltam, még megérinteni se mernek - kicsit elcsuklik a hangom, de gyorsan lenyelem, azonban előle nem tudok elrejteni semmit.
- Minden rendben lesz - kezdi gyengéden masszírozni a tarkóm - csak adj egy kis időt nekik, és magunknak is.
Az ajkait megnyugtatóan az enyémekre helyezi, mélyen beszívom a levegőt és magamhoz szorítom. Bár bejönnének most, bár látnák, mennyire akarom ezt, mennyire igyekszek, bízom benne, és hogy szeretem őt!
- 2 nap és otthon leszünk, a lakásodban, vagy nálam a cicánkkal, és senki sem fog furcsán nézni, ha megcsókollak, gondolj erre - mosolyog rám, és biztató puszit nyom a homlokomra.
Aprót bólintok, a jelenlegi helyzetben nagyon szeretném átugrani a holnapi napot, és már otthon lenni, de az izgatott kislány miatt bűntudatom támad. Talán magunkkal vihetnénk egy kicsit, csak néhány napra, de a szüleim ebbe sosem egyeznének bele.
- Menjünk le, Raven biztos nagyon türelmetlen - húzódok el tőle nagyot sóhajtva.
- Édes kislány - mosolyog rám, miközben kinyitja az egyik nagy bőröndöt és előszedi belőle a becsomagolt dobozokat. - Te is ilyen voltál?
- Valamikor régen - nyelek nagyot - de ő sokkal jobb, mint én.
Nem válaszol, bár az arcát látva tudom, hogy nem ért velem egyet, de nem akar újra belemenni abba, hogy leszidjon amiért így beszélek magamról. Nincs bennem semmi negatívság, nem azt mondom, hogy én rossz gyerek voltam, mert nem, de a saját makacsságom és a gyerekes hisztim vitt bele abba, ami örökre megpecsételte az életem, még akkor is, ha egyszer végleg túlteszem magam rajta.
- Ne hagyj velük egyedül - kérem, mielőtt még kimennénk - annyira kínos.
- Nem foglak - ígéri, majd dobozokat és tasakokat szorongatva újra visszamegyünk a frontra.
Anya a konyhában van, és az illatokból ítélve főz valamit, az apám pedig a nappaliban, egy könyvvel a kezében bólogat Raven fecsegésére, és néha feltesz neki 1-2 kérdést. Ha más nem, az örömmel tölt el, hogy a kisebbik lányukkal mindkét szülőm képes kommunikálni.  
- Azt mindet nekem hozta a Mikulás? - sikkantja a húgom.
- Hát, azért nem mindet, de többnyire - kacsint rá Niall, és a kezembe helyez egy fehér ajándéktasakot, és egy kisebb sötétkék dobozt, a többivel pedig letérdel a kislány elé. Követem a példáját, mert még ha nekem nincs is semmi közöm ehhez, az én testvéremről van szó, és nem állhatok csak úgy a barátom mellett, mint egy fadarab.
- Boldog Karácsonyt, Raven - nyújtja át neki a dobozokat. - Hazeltől és tőlem!
- Köszönöm! - bár a szemei azt tükrözik, hogy legszívesebben elmarná az összeset, udvariasan elveszi őket, és úgy ölel meg minket, hogy az egyik kis karjával Niallt, a másikkal engem fog át. Behunyt szemekkel fonom a karjaim kettőjük köré, és percekig nem is engedjük el egymást, utána is csak azért, mert Raven megelégeli az ölelkezést, és nekiesik a dobozoknak. Megint akkor jön a dolgok neheze, amikor a maradék két csomaggal a kezemben, amikben nem is tudom, hogy mi van, meg kellene szólítanom a szüleim.
- Anya, tudnál jönni egy pillantra? - köszörülöm meg a torkom, és ismét Niall kezébe kapaszkodok.
- Persze, Kicsim - szól a konyhából, majd néhány másodpercnyi pakolászás után kijön, és megtekinti, ahogy a húgom boldogan mutogatja az ajándékait apának. Most nekem kellene mondanom valamit, Niall jelzi is ezt egy apró kis szorítással, miközben szüntelenül mosolyog.
- Mindketten szeretnénk boldog karácsonyt kívánni nektek - motyogom zavartan - köszi, hogy itt lehetünk.
Zavartan előrelépek, magam után vonszolva a támaszom, és átnyújtom a csomagokat a döbbent szüleimnek, ezzel együtt pedig esetlenül át is ölelem őket. Mindketten megmerevednek, néhány másodperc múlva azonban fel is olvadnak, és körém fonják a karjaikat, belőlem meg hirtelen minden eddig visszafojtott érzelmem irántuk felszakad, és sírva fakadok. Most én nem tudok ezzel mit kezdeni, úgyhogy kibontakozok a karjaim közül, és ahhoz az egyetlen emberhez fordulok, aki iránt tényleg tudom kezelni az érzelmeim.
- Jól van - mormolja a fülembe - nem történt semmi, kicsim.
Én őhozzá bújok, anya pedig apához, és mindketten sírunk, akarok mondani valamit arról, hogy mennyire sajnálom, hogy azzá váltam amivé, de a számat se tudom kinyitni.
- Apa, miért sír anya meg Hazel? Mi a baj?
- Semmi, drágám, minden rendben - válaszol a húgomnak apa, és a mondat végén az ő hangja is elcsuklik. Évek óta először értek hozzám, ő pedig talán 8 éves korom óta először úgy, hogy nem rándultam össze tőle. 

2017. szeptember 9., szombat

59.rész

Niall Horan

Alig tudjuk visszafojtani a nevetésünket, miközben lábujjhegyen osonunk a folyosón, majd az első lépcsőfokra lépve az megnyikordul alattunk. Újra gyereknek érzem magam, remegek az izgatottságtól, az arcomról pedig letörölhetetlen a vigyor, de amikor Hazelre nézek ugyanezt látom, és boldog vagyok, mert adhatok neki valamit, amit talán sosem élt át korábban. Az ajándékokat a mellkasához szorítja és összeszorítja az ajkait, miközben próbál minél gyorsabban, és minél halkabban lejutni anélkül, hogy a halk kuncogása hangos nevetéssé nem alakulna. Botladozva jutunk le, kis híján elejtve mindent, amit tartunk, majd megszaporázzuk a lépteinket és mindent a kanapéra szórunk, hogy a tenyerünket a szánkra szorítva fordulunk el egymástól. Semmi rosszat nem készülünk elkövetni, csupán az ajándékokat minél csendesebben elhelyezni a fa alatt, és bár rajtunk kívül csak apa van a házban, az izgatottságunk ettől még nem lesz kevesebb.
- Felébreszted - suttogom, és a derekánál fogva magamhoz húzom, hogy az arcom a nyakába temetve fojtsam el a nevetésem, amitől összerándul, és akaratlanul is hátrahajtja a fejét.
- Hagyd abba! - válaszolja levegőért kapkodva. - Niall!
Elhúzódok a nyakától, helyette a hátára gyengéd nyomást kifejtve magamhoz vonom, és a szám az övére tapasztom.Mindketten mosolygunk, mellette pedig az összes szőrszálam égnek áll, mert annyira szeretem látni és érezni a mosolyát, hallani a nevetését.
- Gyere, gyorsan pakoljunk be a fa alá, aztán tűnjünk el, még mielőtt felébreszted apát - válok el tőle.
- Én? - háborodik fel, de még mindig nagyon halkan beszél. - Te nem bírsz magaddal!
Ebben igaza van. Letelepedek a szőnyegre, és a kezét fogva húzom magammal, a karácsonyfán villogó égők különös fénybe borítják az arcát, a szemeiben pedig valami lélegzetelállító módon tükröződnek vissza a színek, és én.
- Az autós csomagolópapírosok az unokaöcsédnek lesznek, vagy saját magadnak? - csipkelődik, miközben a papírok mintázata szerint rendezi az ajándékainkat.
- Viccesnek hiszed magad? - vonom fel a szemöldököm. - Theonak lesznek, de ezt te is nagyon jól tudod - ismét előrehajolok, és megcsókolom a szája sarkát. Képtelen vagyok huzamosabb ideig távol tartani magam tőle.
A szúrós levelek közé bujkálva rendezzük el a csomagokat, kisebb-nagyobb dobozokat, majd sunyiban elrejtem az összes mögött az én apró ajándékomat is, a Mira által szépen becsomagolt dobozkát, ami az együtt vásárolt karkötőt rejti, de ez csak az egyik ajándékom számára, a többit egy olyan időpontban kellene odaadnom neki, amikor csak ketten vagyunk.
Az egész csupán néhány percet vesz igénybe, utána végigheveredek a puha szőnyegen a fa mellett, és magam mellé húzom.
- A Mikulás úgy tűnik, idén elég bőkezű volt - simítok el egy kósza tincset a füle mögé, és rámosolygok. - Bár kettőnkről úgy tűnik, elfeledkezett.
- Rólam nem - hajtja a fejét a mellkasomra, én meg lábon kihordok egy szívinfarktust attól rettegve, hogy meglátta, amint becsúsztatok a dobozok mögé egy mindtől különböző kis csomagot, vagy esetleg meglátta a táskám rejtett zsebébe dugott lemezt, vagy ami még rosszabb, kiszúrta a folyamatosan a nadrágom zsebében lévő kis dobozt.
- Miért, te mit kértél? - kérdezem remegő hangon, de látszólag könnyedén, és magam felé fordítom.
- Nekem már mindenem megvan - óriási kő esik le a szívemről, amikor édesen kiejti ezt, és közben az apró kis kezével végigsimít az arcom jobb oldalán.
- Tényleg? - pislogok laposakat az érintése alatt. - Mi az a minden?
- Minden - kecses kis ujjaival megfogja az állam, és maga felé irányít. Az ajkaink finoman érintkeznek, én meg egyre inkább beleszédülök az érzésbe, ami minden alkalommal eltölt, amikor egymáshoz érünk. Jó tudni, hogy teljesnek érzi az életét, velem, és mindennel amit magammal hoztam.- És te mit kértél?
- Téged - mormolom, és ennél őszintébb választ nem is adhatnék. Nem hiszek a Mikulásban, rég kinőttem már ebből a korból, de ha lehetne még egyetlen kívánságom az életben azt kérném, hogy mondjon igent nekem, és éljük le együtt a legtökéletesebb, legteljesebb életet amit csak lehet.
Az élénk, színes fényekben is látom, ahogy az arca kipirul zavarában, úgyhogy megkeresem a kezét és a nyitott tenyerébe csókolok, hogy ezzel remélhetőleg elűzzem a zavarát, mert semmi oka rá.  
- Gyere, menjünk fel, ott kényelmesebb - töröm meg végül a beállt csendet.
- Ne, még ne - fonja körém a karjait, és közelebb húzódik - annyira jó itt veled a fa és a fények alatt, az ajándékok között, már csak valami karácsonyi zene hiányzik, hogy teljes legyen.
- Ezen könnyen segíthetünk - simítok végig mosolyogva a haján, majd feltápászkodok - várj meg itt, ne mozdulj!
Csendben felsietek az emeletre, hogy megszerezzem a telefonom és a fülhallgatóm, közben máris azon töröm a fejem, hogy milyen karácsonyi zenék vannak, amiktől nem tör ki a frász, bár mondjuk miatta szívesen hallgatnám egész nap az All I Want For Christmast is.
Nem fogadott szót nekem, mert mire leérek a fa előtt ülve forgatja az alsó ágakra aggatott díszeket, és egyszerre egy kicsit szomorúnak tűnik, ugyanakkor talán csupán csak elgondolkodott, és belesüllyedt az elméjének azon részébe, ami az enyémben a zene helye. Az utóbbi napokban megint rengeteget fotóz, mindent megörökít abból a szempontból, ahogy ő látja a világot.
- Valami baj van? - telepedek le mellé, és a haját elsimítva az arcából megkeresem a mogyoróbarna tekintetét.
- Nem, semmi, csak tudod... Furcsa, hogy nincs itt Szergej, talán magunkkal kellett volna hozni, mert így olyan, mintha cserben hagytam volna.
- Biztos vagyok benne, hogy Szergi remekül érzi magát Arthur és a gyerekek társaságában - érintem az ajkaim a nyakához - Mira nem hazudna neked, és nagyon vigyáznak rá, mire hazamegyünk 5 kilóval nehezebb lesz, annyit fog enni, és teljesen eltunyul.
Végül visszatér a mosoly az arcára, bár azt is teljesen megértem, amit érez ezzel a macskával kapcsolatban, mert az isten szerelmére, nekem is hiányzik az a dagadt kis dög, aki reggelente hangosan nyivákolva szakít ki a legkedvesebb álmomból, rajtunk járkál, és a körmeit ki-kieresztve dagasztja a takaró alól kilógó lábfejem. Talán tényleg magunkkal kellett volna hoznunk, elvégre Haze Gigihez is elvitte, meg sem kottyant volna neki ez a kis kiruccanás ide, de már mit tudok csinálni? Ha most elmegyek a macskáért lemaradok mindenről.
- Neki is vettem ám ajándékokat - mondom ki hirtelen, mert tényleg, egy komplett emeletes macska játszóházat vásároltam neki, a legszuperebbet amit találtam - biztos megbocsájt majd, amikor odaadjuk neki.
- Igen, biztosan - bólint aprót, majd vet egy pillantást a telefonomra, és a fülhallgatómra.
- Mit szeretnél hallgatni? - dőlök le a szőnyegre, és ismét magamhoz húzom, majd az egyik kis pöcköt gyengéden a fülébe helyezem, a párját pedig az enyémbe. - Santa Claus is coming to town? Jingle bells?
Édes nevetést hallatva simul hozzám, és a telefonom világító képernyőjét nézi. Ő a háttérem, ahogy reggel, kicsit kócosan, smink nélkül, a takarót ölelve nevet rám, és beragyog minden pillanatot, amit a társaságában tölthetek.
- Te vagy a zenész, te válassz - érinti az ajkait az arcomhoz egy röpke pillanatra.
Néhány másodpercnyi gondolkodás után végül Michael Bublé karácsonyi lemezét indítom el, és a telefont kettőnk közé helyezve szorosan odabújok hozzá. Lélegzetelállítóan gyönyörű, ahogy a szemeit hosszan lehunyva mély levegőt vesz, majd amikor kinyitja a pillantása megpihen a fán és a fényeken, meg rajtam. Tudom, hogy ez megint egy különleges pillanat, mert talán a múltbéli karácsonyain gondolkodik, azon, hogy milyen volt, amikor még tényleg csak egy önfeledt kislány volt, és milyen volt azután, majd amikor Londonba jött.
- Boldog Karácsonyt, szerelmem! - mormolom a szabad fülébe, melyre válaszul a karjai libabőrösek lesznek.
- Ennyire boldog még sosem volt - válaszolja, közben puha arca az enyémhez simul. - Boldog Karácsonyt, Niall!
Puha puszikat nyomok az arcára, kicsit felhúzom a pólóját és a sima, bronzos bőrt simogatom a derekán, miközben vele együtt elmerengek a fényekben, és újra meg újra átgondolom az elmúlt 8 hónapot. Sosem voltam még olyan boldog, mint vele, és olyan boldogtalan, mint nélküle, mindent megváltoztatott, és valahogy mégis csupán csak teljessé tette az életem, pótolta azt, ami eddig hiányzott.
- Hé - bököm meg, amikor kissé túl hosszú ideig tartja csukva a szemeit - te akartál összebújva zenét hallgatni itt, ne aludj el!
Válaszul halk hümmögést hallatt, és az arcát belefúrja a pólómban, én azonban nem hagyhatom ezt, akármennyire is aranyosnak találom azt, ahogy alszik.
- Haze! - pattanok fel, és a kezét húzva talpra állítom őt is. - Gyere, bébi, táncolj velem!
- Micsoda? - ráncolja a homlokát zavartan, én viszont addigra már a lejátszási listán a Santa Claus is coming to townhoz ugrok, és körbetáncolom, bár az idétlen és koordinálatlan mozdulataim sorozatát a legnagyobb jóindulattal sem lehet táncnak nevezni. Hamar feléled, és a fülünkből lógó zsinóroktól korlátozva, a dallamtól teljesen függetlenül mozgunk mindketten, és megint alig tudjuk visszafojtani a nevetésünket. Egymás kezét fogva, játékosan lépegetünk jobbra-balra, majd kifordítom, ami miatt teljesen belecsavarodik a zsinórba, és kirántja a fülemből a kis pöcköt, mire suttogva dalra fakadok, és még a jazzhez nélkülözhetetlen hangszerek hangját is megpróbálom imitálni, miközben Elvis módjára rázom a lábaim, figyelmen kívül hagyva a hülye térdeim hülye fájdalmat, és kiszabadítom. Másodjára elindítom Mariah Carey borzalmát, és egy kicsit túlságosan elfeledkezünk magunkról, mert miközben félhangosan vinnyogom a szöveget ő a kezét a szájára tapasztva próbálja elfojtani a nevetését, ami valahogy egyre hangosabb lesz. Biztos vagyok benne, hogy még ha apa fel is ébred, egy másodpercig sem fog haragudni ránk az éjszakai randalírozásunk miatt, ha meghallja ezt a hangot, és meglátja ezt a gyönyörű, csodálatos, boldog lányt, aki ragyogó mosollyal tátogja a dalt, miközben önfeledt mozdulatokat téve táncikál körülöttem. Legszívesebben kivinném a szabadba, egy eldugott helyre, ahol kedvünkre hangoskodhatnánk, és táncolhatnánk, de Mullingar közepén nincs ilyen hely, és túl hideg is van, bár ezen másodpercek alatt segíthetnénk most. Végül az őrültködésünk valahogy véget ér, és a mindenki által ismert, és utált, ugyanakkor ezekben a napokban mégis hallgatott dalokat felváltja valami "legszebb karácsonyi dalok" nevezetű lejátszási lista, melyekre összebújva ringatózunk. Nincs szöveg, csupán a hangszerek tiszta hangjai, és a másik oldalról minket körülvevő csend, én pedig talán még sosem éreztem olyasfajta nyugalmat, mint amikor a vállamra hajtja a fejét, és átöleli a nyakam. Azt kívánom, bár örökké tartana ez az éjszaka, és így maradnánk, ilyen meghitt közelségben egymáshoz. A fejem az övére fektetem és behunyom a szemeim, kívülről talán idiótán nézünk ki, én viszont ennél jobban nem is érezhetném magam, és valószínűleg ő sem. Végigsimítok az arcán és felbiccentem a fejét, mindketten mosolygunk, nekem pedig nagyot dobban a szívem, mert talán most kellene letérdelnem elé, de pizsama van rajtunk, és ezen kívül valami még visszatart, helyette megcsókolom, és szép lassan meg is állunk a mozgásban. Azt kívánom, bár belesűríthetném az érzelmeim egyetlen csókba, és átadhatnám neki minden gondolatom  róla, de erre nincs mód, soha, semmivel nem fogom tudni megmutatni, vagy megmagyarázni neki, hogy mit érzek valójában, de próbálkozni azért még lehet, és fogok is életem végéig.
Lassan a kanapéhoz hátrálunk, megbotlok, és esetlenül magammal rántom őt is, mire mindkettőnkből kitör a nevetés, ami csupán egy pillanatig tart, mert a következőben már az ölemben ül, és rajta kívül mindent és mindenkit elfelejtek. Még most, ennyi idő elteltével is elképeszt, hogy ez a gyönyörű, boldog nő, aki velem együtt nevet mindenen ugyanaz a félénk, de nagyszájú, önmagát védelmezni próbáló lány, akibe első látásra beleszerettem. Fél kezemmel a kanapé egyik sarkába dobálom a díszpárnákat, azután megfogom az egyik hosszú combját és a derekát, hogy rájuk fektessem, és fölé kerüljek. Forró borzongások futnak végig rajtam attól, ahogy a hajamba túr, és a lábait felhúzza az oldalam mellett, a legboldogabbá azonban az tesz, hogy önként csinálja, minden mozdulata és tette azért van, mert akarja őket, vágyik rájuk, rám, akkor is, ha még nem áll készen mindenre. Nem kényszerítem semmire, sőt, tulajdonképpen én most szinte nem is teszek semmit azon kívül, hogy hagyom, hogy az apró kezeivel végigsimítson az összes nem létező izmomon, és ha akar, akkor azt tegyen velem amit csak akar. Hirtelen, akármennyire is komoly helyzetben vagyunk, és majd elájulok attól, ahogy megérint, kitör belőlem a nevetés, mert eszembe jut az az este, amikor a vacsoránk után, bortól mámorosan csüngött rajtam, és az, amikor a medencében épp egymásba feledkeztünk, amikor megjelentek a takarítók, és a víz felszínén úszó bikini mindent elárult. Azoknak az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy azóta se kaptam többet tőle testileg, de egyúttal ezért most hálát is adok, mert ki tudja mit indítottam volna el benne, ha akkor megtesszük anélkül, hogy tisztában lennék azzal, mi a helyzet vele.
- Mi az? - a szeme sarkában kis nevetőráncok jelennek meg, amikor felpillant rám.
A szám többször is kuncogva az ajkához érintem, apró puszikat adok rá, miközben kissé ránehezedek, majd a válla és a nyaka közé temetem az arcom.
- Emlékszel még arra, amikor a medencében voltunk, és jöttek a takarítók?
Az egyik dolog a sok közül amit nagyon, de nagyon szeretek benne az, hogy nem visít fel, és szúr le azért, mert kínos helyzetbe hozom, mint ahogy a többi lány tenné, hanem hátrahajtott fejjel velem nevet. Már régen is a viccet látta minden kínos dologban, ami velünk, vagy vele történt, és szörnyen örülök, hogy ez nem változott.
- Igen, bökdösték egymást és bámulták a bikinim - kacag a nyakamat átölelve.
- A szarházik - mormolom, mire méginkább megremeg alattam a mellkasa - és nem tanultunk az esetből, mert az apám most is bármikor lesétálhat a lépcsőn, és bár most kicsit több van rajtad, mint akkor volt, mégsem szeretném, ha így találna ránk.
- Az elég kínos lenne - hümmög, közben a hüvelykujjával az államon lévő enyhe borostát simogatja - menjünk fel a szobádba.
Bólogatok, de mégsem azt teszem, amit mond, mert a szám először az orrához érintem, majd újra a gyönyörű ajkaihoz, és egymásba kapaszkodunk. Amilyen béna vagyok apa tényleg akkor fog felébredni, és lejönni a konyhába inni, vagy valami hasonló, amikor már mindketten félmeztelenek vagyunk, és bár ez a legtöbb, amit láthatna, mégis nagyon kínos lenne, hiába "csak" az apám. A lábait a derekam köré igazítva felállok vele, az eredeti célom az, hogy felmenjek így a lépcsőn, és eltűnjünk, de az első adandó alkalommal beütöm a lábam az asztal sarkába, és sziszegve ugrok hátrébb.
- Nem hiszem el! - morgom összeszorított fogakkal, válaszul az arcát a nyakamba temetve kuncog, és bár ez árulásnak minősül, a nyakamra helyezett csókjai miatt egy szót sem szólok.
Lekapcsolom a fényeket a fán, és a sötétben botorkálok el vele a lépcsőig, majd fél kezemmel a korlátot, a másikkal őt szorítva lépdelek felfelé, és imádkozok azért, hogy ne essünk el. Úgy ismerem ezt a házat, mint a tenyeremet, elvégre itt nőttem fel, tudom, hogy 31 lépcsőfok van, és onnan 5 méter még a szobám, de vele nem gondolkozok ilyeneken.
Végül nem is tudom, hogy hogyan, de épségben felérünk a szobámba. Felkattintom az ágy melletti olvasólámpát, így amikor leteszem a már összedúrt ágyneműre az arca vörösessárga fényben úszik, én meg legszívesebben csak állnék és nézném, hogy milyen gyönyörű, de felém nyújtja a karjait, és képtelen vagyok nemet mondani neki, meg nem is akarok. Leheveredek mellé, a régi, gyerekkori ágyam, amiben huzamosabb ideig utoljára közel 10 évvel ezelőtt aludtam majdnem kicsi kettőnknek, ami azt jelenti, hogy ennél kényelmesebb nem is lehetne. Mindketten mosolygunk, amikor az orraink kicsit összeütköznek, és a takaró alatt is úgy férünk el, hogy a végtagjaink szinte összegabalyodnak, természetesen hozhatnánk még egyet, akar azt is, amit apa előkészített neki a vendégszobában, de ez mégis inkább így jó mindkettőnknek. Neki is, minden ellenére.
- Aludnunk kellene, a Télapó nem tud jönni miattunk - mormolom a fülébe, finoman meg-megharapva azt.
- Nem raktunk ki neki tejet és sütit - kapja fel a fejét tettetett rémülettel.
- Emiatt ne aggódj, tudja az öreg hogy hol a hűtő - villantom rá a mosolyom, majd még egy kicsit közelebb húzódok hozzá. - Leolthatom a lámpát?
Csendben bólint, majd amikor kinyújtom a kezem, és megnyomom a kis gombot, a ránk boruló sötétségben csak a halk légzésünket lehet hallani. Sosem beszél róla, de tudom, hogy kellemetlenül érzi magát, abból amiket elmondott, úgyhogy a sok durva dologgal ellentétben, ami így történt vele, én finoman végigsimítok a gerincén, és újabb ezer csókot adok a szájára. Ha nem lennék képes bármire érte, azt mondanám, most már elviselhetetlen a vágyam iránta, és ez csak fokozódik amiatt, hogy egyre bátrabb. Úgy simulunk egymáshoz, hogy minden testrészünk érintkezik a vékony anyagokon keresztül, és egy kósza nyöszörgés hagyja el a szám, amikor ebben a helyzetben fészkelődik, hogy kényelembe helyezze magát, majd váratlanul újra megcsókol, de ez már csak a jó éjt puszi, mert egy pillanattal később a legnyugodtabb álomba szenderül, és az egész éjszakát átalussza mellettem.

Hazel Clark

Még emlékszek azokra a karácsonyokra, amiket 8 éves korom előtt éltem meg. Élénken élnek bennem a nagy, színes fák emlékei, és hogy anya mindig azt szerette volna, ha csupán két féle színnel dísztjük fel, én viszont apa segítségével az összes díszt amit találtam egyenetlenül az ágakra aggattam. Emlékszek az illatokra, a finom ételekre, az ajándékokra, amikből sosem volt túl sok, de nem panaszkodhattam, egy átlagos család átlagos gyereke voltam, akinek mindent megteremtettek a szülei, és akikhez az egész család odacsődült december 25 reggelére, csupán csak hogy együtt legyenek. A történtek után is minden ilyen maradt, csupán én változtam meg, az árnyéka lettem annak a kislánynak, aki korábban voltam, és évről-évre kevesebb rokon jött hozzánk látogatóba, mert a korábban úgy szeretett nagypapáimra többé ránézni se bírtam, és talán ők sem bírták elviselni annak a beteg szellemgyereknek a jelenlétét. A húgom születése után már nem volt kinek jönnie, elfogytak a rokonok, miután pedig Londonba költöztem számomra ez a nap ugyanolyanná vált, mint a többi, azt leszámítva, hogy az írek szigorú katolikusságához hűen elmentem misére. Most fogalmam sincs róla, hogyan ünnepelhetnek a szüleim és a húgom, én azonban szinte remegek az izgatottságtól, amikor Theo boldog kacarászásai közepette még álmoskásan lesétálunk a lépcsőn. Kicsit zavarban vagyok, a rövidnadrágom eláll a combomtól és rálóg Niall pulcsija, amit csak sietve felkaptam, a hajam pedig olyan, mint egy madárfészek, itt azonban ez senkit sem zavar, és Bobby is még pizsamában ül a családja körében egy csésze kávét szorongatva, és mosolyogva integet nekünk.Ránk várhattak, mert ahogy Theo meglát minket a csilingelő kis hangján, ugrabugrálva megkérdezi a szüleitől, hogy most már kibonthatja-e az ajándékait.
- Szia Hazel, szia Niall bácsi! - áll meg végül előttünk, és ránk villantja a foghíjas, boldog mosolyát. Az első perctől kezdve barátságos velem, nem félős, vagy szótlan, amint beléptem a lakásukba kíváncsian kérdezte, hogy ki vagyok, 5 perccel később pedig már a kezemet szorongatva vezetett körbe, és mutogatta a kis dolgait.
- Szia Nagyfiú! - nyújtja felé a kezét Niall, amibe Theo egy nagy ugrás kíséretében belecsap. - Még nem is bontottad ki az ajándékaidat?
- Nem, mert nagypapa és anya azt mondta, hogy nem szabad amíg fel nem ébredtek, és ti aztán jó lusták vagytok! - ezen a kijelentésen mindannyian kacagni kezdünk, míg a kisfiú tündéri mosollyal az arcán egyszerűen elsétál mellettünk, közben pedig édesen megsimogatja a lábam. 
- Tényleg ilyen régóta vártok ránk? - huppan le Niall a kanapéra Greg mellé, és magával húz engem is.
- Körülbelül 20 perce értünk ide, csak Theo éli meg ekkora tragédiának a várakozást, lustaságok - válaszol mosolyogva Denise, aki véleményem szerint tökéletesen illik a Horan családba a természetes bájával és kedvességével. Itt mindenki szeretettel fogadott engem, mintha csak igazi családtag lennék, és ennél nagyobb öröm számomra most nem lehetne.
- Anyu, akkor most már kibonthatom? - kérdezi elnyújtva az emlegetett szöszi kis manó.
- Kibonthatod, tökmag - válaszol helyette az apja, majd egyúttal fel is pattan, és leül a fia mellé, a fa alá. - Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
- Boldog Karácsonyt! - harsogjuk, majd Niall a kezemet fogva lehúz a testvére mellé, és felmarkolja a kisfiúnak szánt ajándékokat. Néhányat együtt vásároltunk, ugyanolyan cipőt mint amilyet ő hord, mini golfkészletet, olyan játékokat amiket a mai gyerekek szeretnek, egy különösen nagyot azonban nem ismerek fel, de sejtem, hogy mi lehet az. Nagyon különlegesen melengető érzés uralja a lelkem, amikor Theo lelkesen letépi a csomagolópapírt róluk, és mindent kitörő erővel fogad, a nyertes azonban valószínűleg a legnagyobb csomag, ami egy gitárt rejt. A kék szemek úgy szikráznak, mint a tűzijáték, miközben a kis karjait kitárva közénk szalad, és mindkettőnk nyakát átfogva hálálkodik, és arról beszél, hogy egyszer pont olyan lesz, mint Niall, amit azonnal be is bizonyít azzal, hogy a kezével végigszántja a húrokat, és sejpítve énekelni kezdi az On the loose-t.
Niall ajándékai mellett én is kihúzom a fa alól az új családomnak szánt apróságokat, amiket saját kezűleg készítettem, és hevesen dobogó szívvel nyújtom át az elsőt Bobbynak, egy ceruzarajzot róla és a fiairól. Nem tudtam, hogy mit vehetnék, de mindenképp akartam valamit adni, ami kedves lehet számára, így ezt választottam, mert egy embernek többnyire a családja a legfontosabb.
- Nem nagy dolog, de én ezzel szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni, és nagyon köszönöm, hogy itt lehetek - nyújtom át kissé szégyellősen, Niall támogatásával az oldalamnál.
- Igazán nem kellett volna - mosolyog rám, amitől méginkább hasonlít a gyerekeire, mint alapból - köszönöm szépen, és nagyon örülök neki, hogy itt vagy velünk, és boldoggá teszed a fiam. Mi itt mindig szeretettel fogunk fogadni téged.
Nagyot nyelve, könnyes szemekkel bólintok, majd még mielőtt egyáltalán hozzákezdene az ajándékom kibontásához kitárja a karjait, én pedig gondolkodás nélkül megölelem. Nem fog el kellemetlen érzés, nem érzek semmi rosszat, csak a nyugalmat és szeretetet, meg hogy tényleg megtaláltam a helyem a világban.
Denise azonnal elsírja magát, amikor kibontja a festményem a családjukról. Talán nem vagyok túl kreatív, mert mindenkinek vagy rajzoltam, vagy festettem, de boldoggá teszem őket, és ez számomra a legfontosabb. Nem várok cserébe semmit, épp ezért váratlanul ér, amikor a fa alatt nem marad más, csak olyan dobozok, amiken az én nevem áll, és az az egy, ami tőlem van Niallnek.
- Bontsd ki őket - biztat Greg - mind a tiéd!
- De miért? - pillantok körbe értetlenül.
- Mit miért? - kérdezi meghökkenve. - A családunk része vagy!
Az alsó ajkamba harapva fojtom vissza a sírásom, miközben hálásan pillantok körbe, először azonban Niall ajándékát veszem ki a fa alól, és bár egymás mellett ülünk, hirtelen azt sem tudom, hogyan nézzek rá, vagy mit mondjak neki. Neki nagyon nehéz volt kitalálnom, hogy mivel lepjem meg, főleg mert nem szoktam ajándékozni, mivel korábban nem volt kinek, Niall meg még rá is tesz egy lapáttal az egészre azzal, hogy megvan mindene, így kénytelen voltam Zayn és Mira segítségét kérni.
Az ajándékom kicsi, és nem egy hasznos dolog, de én csináltam, ugyanúgy, ahogy a többit, és őszintén remélem, hogy boldoggá fogom tenni vele. Tudom, hogy nem nagyon hord ékszereket, de ezzel talán majd kivételt tesz, és mindenki annyira helyeselt, amikor felvetettem az ötletet. A bőrből font karkötő közepén lévő sima, ezüst táblácskára egyetlen szót gravíroztam a szokásosnál is nagyobb gonddal és figyelemmel, most pedig hirtelen zavarban vagyok miatta, főként pedig mert egy levél is pihen mellette.
Amikor összeszedem a bátorságom és felpillantok észreveszem, hogy ő is idegesen forgat a kezében valamit, és bár Theo boldog hangjai, amiket kiad, miközben az új játékaival szórakozik enyhíti a feszültséget, mindketten furcsán érezzük magunkat.
- Ez a tiéd - ejtem ki végül bénán, és finoman elé csúsztatom. Talán jobb lett volna, ha akkor adom át, amikor csak ketten vagyunk, és a tekintetéből, meg a piros arcából és füleiből ítélve ő is hasonló állásponton lehet, de már nem változtathatunk a helyzeten, és arra is rájövök, hogy talán nem kellene zavarban éreznem magam azért, mert életemben először szeretek valakit, egy férfit, aki megmentett. - Boldog Karácsonyt, Niall! Elmondani sem tudom, hogy mennyire sokat jelentesz nekem, és mennyi mindenért vagyok hálás. Köszönöm, hogy sosem adtad fel - a szemébe nézek, és meglepődve veszem észre a szembogarait csillogóbbá tevő könnyfátyolt rajtuk.
Az ölébe húz, miközben önmagamtól is felé mászok, majd a hajamon végigsimítva megcsókol a legközelebbi családtagjai előtt, Theo fújolásával kísérve, majd a homlokát az enyémnek döntve kettőnk közé teszi a kis rózsaszín dobozkát is, és ezzel mintha egy burkot hozna létre kettőnk körül.
- Bárcsak képes lennék elmondani, hogy én mennyire szeretlek téged - simogatja meg az arcom - ez meg aztán főleg nem elég a kifejezésére, de remélem, hogy még nagyon sokáig kereshetem majd a lehetőségeket, hogy bebizonyítsam.
Szinte reszketve bólintok, mert én is nagyon szeretném ezt, és innestől kezdve nem is igazán lényeg, hogy mit adunk egymásnak, azt azonban tagadni sem tudnám, hogy nem vagyok elvarázsolva a karkötőtől, amit a csuklómra csatol, és nem sugárzik az ő arca is, amikor megpillantja az én ajándékom. Nevetünk, mert mindkettőnknek Mira segített, és mindketten karkötőt vettünk egymásnak, ez azonban csak még szebbé teszi az egészet, mert mindketten magunkon fogunk hordani valamit, ami egymástól van, és összeköt minket.