2017. október 31., kedd

Harry Styles Live On Tour London

Sziasztok!

A legutóbbi bejegyzésemben említettem nektek, hogy Londonba utazok, mégpedig Harry miatt, akinek jegyem volt a tegnapi koncertjére, és hát igen, az tegnap volt... Igazából azt sem tudom, hogy hol kezdjem, mert megígértem nektek - mármint annak a pár embernek, aki jelzett - hogy fogok róla írni, de őszinte leszek, nem emlékszek rá... De azért mindent kezdjünk csak az elején.
Idén nem kockáztattam, ha tehettem volna már a többi nagyon elvetemült fannal együtt sátoroztam volna az Hammersmith Apollonál napokkal a koncert előtt, de szófogadó gyerek lévén hallgattam az anyukámra meg a rokonokra, és nem vállalkoztam erre a feladatra, helyette már tegnap délben a metrón ültem a helyszín felé, negyed 2 körül pedig elfoglaltam a kis helyem a sorban, és igazából jobbkor nem is lehetett volna. 7-kor volt a kapunyitás, bőven voltak már előttem, de azért nem 5000 ember, max talán 500-1000, ami azért egész jó volt szerintem ahhoz képest, hogy mikor kezdtem meg a hajléktalan életmódomat én. Úgy indultam, hogy barátságos leszek, összehaverkodok mindenkivel akivel csak lehet, aztán ahogy ott ültem az egyik kerítés tövében a telefonomat nyomkodva, hallottam, ahogy a mellettem ülő angol lányok épp a külföldieket szidalmazzák, így inkább jobbnak láttam ha befogom a szám, és megtartom a barátkozást egy másik alkalomra, mert hát Treat People With Kindness, és nem ugrok a torkának meg oktatom ki arról, hogy ha Styles nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Styleshez, és kénytelenek vagyunk más országba utazni. Egyébként ez az egyed később takarókért hisztizett, mert hát hogy ő 4 órát utazott, én meg pont az előbbi miatt nem mondtam meg neki, hogy én meg 2000 kilométert girlie. Na, de nem ez a lényeg. hanem az, hogy még 1 órája sem ültem ott, amikor megjelentek jónéhányan raklapnyi forrócsokikkal és óriási, kedves mosollyal az arcukon mindenkinek adtak, mert Harry Styles képes volt arra, hogy vegyen 5039 db forrócsokit a kint fagyoskodó rajongóinak, mert biztos akar lenni abban, hogy jól vagyunk. Ekkor jött el az a pont, hogy a kakaómat fotózgatva meg ölelgetve, csorgó könnyekkel gubbasztottam a kabátomon, belebugyolálva magam a Thaiföldön kapott sálamba meg a 2015-ös On The Road Again turnés zászlómba, és nem hittem el, hogy ez a férfi tényleg valódi, mert hát ilyen nincs, nem lehet... De Harry ezt tudta fokozni, mert még a forrócsoki felét se ittam meg, már meleg pizzaszeleteket hoztak, mire pedig azt megettük kis csomagos kézmelegítő bigyókat osztottak ki, mert kezdett vészesen lehűlni az idő, és Harry Styles véletlenül sem hagyná, hogy fázzunk miatta. Röpke 6 órát álltam - tulajdonképpen ültem - sorba, ez idő alatt egyszer átköltöztettek minket a színház másik oldalára, ahol megint letelepedtünk, fél 6 körül pedig kicsit megmozdult a tömeg, elkezdtünk araszolni az ajtók felé, 7-kor pedig berohantam az ajtókon, boldogságtól ragyogó arccal be a terembe, és csillogó szemekkel néztem a Wembleyhez meg az általam eddig bejárt helyekhez képest mini színházat, ahol azt reméltem, hogy Harry konkrétan a számban fog állni, de nem. Viszonylag elől álltam, durván kb a 10. sorban, ami igazából jó, de nem egy olyan helyen, ami tök lapos, és a színpad is az. Az előzenekar alatt erre nem jöttem rá, mert ők teljesen a színpad elején álltak, az emberek meg még nyugiban voltak, így örültem is, hogy verekedés nélkül is király helyem lett, és megérte a 6 óra ücsörgés, meg aztán bent a 2 óra ácsorgás, de Harrynél megváltozott a színpadi felállás, elém meg valahogy bekerült egy nálam kb 4-szer szélesebb néger lány a világ összes nőjének hajával a fején, így csak a nyakamat zsiráfnyi magasságokig nyújtva, pipiskedve láttam Harryt, meg aztán arra is rájöttem, hogy amilyen idióta vagyok hiába töltöttem egész nap a fényképezőgépem, benne hagytam az akksit a töltőben, így cseszhetem azt, hogy átcsempésztem a security-n a gépet, ha nem tudom bekapcsolni. Itt megbeszéltem magammal, hogy nem húzom fel magam, már mindegy, itt van a telefonom, meg aztán úgyis lesznek youtube-on videók, legalább fotózgatás meg videózás helyett élvezni fogom a koncertet, és így is lett, annak ellenére is, hogy alig láttam, és brutálisan meleg volt bent. Hogy őszinte legyek kevés olyan barátságos helyen voltam eddig, mint amilyen ez volt a koncert kezdete előtt, mert valaki felfújt néhány lufit, és a közönség azokkal játszott, miközben halkan szólt a zene, és mindenki fecsegett.
Fogalmam sincs, hogy hogy írhatnám le nektek Harryt, eddig azt hittem, hogy nagy küzdések árán, de azért képes vagyok valahogy mindent írásba foglalni, de őt nem, viszont azért megpróbálom. Egy Harry Styles koncert egy konkrét érzelmi kavalkád, mert az egyik percben a legédesebb dalokat énekli teljesen átszellemülve, a következőben megsirat a hangjával és a soraival, aztán a wonderful friendsjeiről beszélve elénekli a What Makes You Beautifult meg a Stockholm Syndrome-ot, megőrülve ugrabugál, torka szakadtából üvölt, vizet locsol, köpköd, melegzászlóval száguldozik, kiwiken csúszkál, kiröhögi saját magát, minket, aztán kifejti, hogy mennyire szeret minket, és milyen hálás. Más esetben végigbőgtem volna az egészet, idén viszont ez valahogy nem jött olyan könnyen, helyette olyan volt, mintha valaki óriási erővel nyomná a mellkasom, mert előtte már sírtam kakó, pizza, kézmelegítő, meg a póló miatt, amit apa vett nekem, aztán meg amikor bementem és ott volt előttem az ember, akihez hasonlóan csak keveseket szeretek, és már 2 éve nem láttam, egyszerűen nem jött, én viszont nagyon nem ez vagyok, és már kezdtem aggódni, hogy valami baj van velem, mi van, ha már nem szeretem úgy és annyira, mint régen? Megőröltem? De nem, szerencsére, vagy talán pont nem szerencsére, de az utolsó számnál, a Sign Of The Timesnál elszakadt a cérna, és a teljes valómban megérkeztem a koncertre, ugyanis ömlöttek a könnyeim, miközben ahogy kifért a torkomon ordítottam, és magamban azért fohászkodtam, hogy csak ne legyen vége, ne menjen el, ne kelljen nekem elmennem. De eltűnt, már megint, és furán fog hangzani, de annyira elegem van már ebből, abból, hogy sokat mondok azzal, ha azt mondom, hogy évente egyszer látom az embereket, akik azzá tesznek, ami, aki én vagyok. Hogy őszinte legyek emiatt utálok koncertekre járni, mert gyűlölöm, hogy amikor vége van olyan, mintha kitépnék a lelkemet, és üresen, könnyes, taknyos, nyálas arccal vánszorgok a kijárat felé, amin kijutva aztán nekiborulok az első ismerős embernek abban a reményben, hogy hazavisz és összekaparja a darabjaimat, végül meg persze nekem kell ezt megcsinálni, mert rajtam kívül senki nem tudja felfogni, hogy milyen érzés az, amikor az egyik pillanatban még ott van előtted, énekel, azért él, hogy neked jó legyen, aztán eltűnik, és még mindig fogalma sincs a nevedről, arról, hogy létezel, és hogy a hangjára alszol el, hozzá menekülsz amikor nem tudsz mit csinálni az érzelmeiddel, és úgy érzed nincs senki másod rajta kívül. Sose fogom ezen túltenni magam, vagy egyáltalán hozzászokni, de persze hálás vagyok azért, hogy megint ott voltam, láttam, és remélhetőleg még fogom is.
Nézzetek meg pár videót a koncertről, ha kíváncsiak vagytok rá, mert én tényleg nem tudok mit mondani azon kívül, hogy nagyon jó volt, és bármikor újra átélném mindennel együtt. 

1 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!
    Imádom ahogyan írsz. Most is imádtam az élménybeszámolót, ahogyan az előzőket. Komolyan nagyon beletudom élni magam az írásodba.
    Hazza Drága ismértelten megmutatta, hogy mekkora szíve van, és esküszöm nála jobb embert még a világ nem hordott a szívén.
    Nos a légnyeg, hogy köszönöm szépen, hogy megírtad. És remélem Niall koncertjéről is fogsz írni.
    Hatalmas ölelés.
    Mónika

    VálaszTörlés